84. rész - .... és hálás vagyok neki

Azt már régen megtanultam, hogy az ő mosolya szívből jött és nem pusztán egy hamis gesztus. Nagyra értékeltem ezt a tulajdonságát, hisz azok a ritka pillanatok örökre az emlékezetembe vésődtek. Amikor az ajkai felfelé görbültek és megjelentek a gödröcskék az arcán, mintha minden egy pillanatra a háttérbe szorult volna. A fájdalomról viszont nem sikerült megfeledkeznem, hisz intenzíven ölelt, szinte keringőre kért. Fogalmam sem volt arról, hogyan mondhatnám meg neki, hogy nekem ebből a táncból egy életre elegem van. Igazából a felkérést már akkor fogadtam el, megjegyzem elég meggondolatlanul, amikor felültem arra az átkozott motorra. Értelemszerűen magamat soha az életben nem fogom ócsárolni, a hibámat elismerem, de ennyi. Azért annyira nem ütöttem be a fejemet, de nekem az a kicsi is éppen elég volt.
- Úgy a nyakamba vetetted magad, mintha nem reggel láttalak volna utoljára. – Már közel sem az a szeretetteljes pillantás volt felfedezhető az arcán, hanem egy magabiztos, talán egy kicsit cinikus mosollyal megspékelt arckifejezés. Az ágyam mellett ült egy széken. Nem akarta elkerülni a figyelmemet, hogy feltűnően nem nézett a kis éjjeliszekrényen lévő vázára. Amiben egy kiszáradt rózsát találtam és ezt nem is igazán tudtam hova tenni. Amikor felébredtem, akkor magamban morogtam egészen addig a pillanatig, amíg szerencsétlen néni el nem ment. Még szerencséje, hogy épp most engedték ki, különben a szemeimmel állandóan a pokolba kívántam volna. Pedig ő igazából semmiről sem tehetett. Egyszerűen csak idegesített a jelenléte. Szóval addig dúltam és fúltam, amíg teljesen ki nem ürült a nekem szánt szoba. Utána viszont hajlandó voltam a férfira figyelni, sőt tudatosult bennem, hogy tényleg itt van. Önkéntelenül is elmosolyodtam és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Ebben a világban ismertem és a családomat képezte a hülye feje. A mostani életemnek egy elengedhetetlen része, szóval ez volt az a csöppnyi jó abban a tökéletesnek álcázott látszatvilágban. Az az énem szegényebb volt egy remek mostohatesóval.
- Hé, tisztázzunk valamit! – Emeltem fel legnagyobb balszerencsémre a bal karomat, amibe azonnal belehasított a fájdalom. Nagy levegő és csak utána anyázzunk. Nagyot szisszenve kaptam oda a másik kezem. Örülnöm kéne, hogy ennyivel megúsztam, de az elmúlt időben történtek után már kezdtem unni ezt az egészet. A kézfejem se volt valami szép látvány, de most már áttranszformáltam magam egy fél múmiává. Egyetlen pozitívuma a balesetnek, hogy jobb kezes vagyok, így ilyesfajta dolgokban nem fog akadályozni és még nagyobb fejfájást okozni. Kyle türelmesen várt arra, hogy összeszedjem magam, de az istenért se akart volna segíteni. – Nehezedre esne egyszer az életben nem így viselkedni? Inkább örülj annak, hogy nagyjából jól vagyok...
- Ha te tudnád, hogy mennyire viszket a tenyerem egy pofon után, már attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, mi történt. – Vágott közbe, természetesen egy olyan mondattal, ami a szimpátiámat iránta csökkentette. Ennek a gyereknek muszáj mindig elrontania a hangulatot... Ez egy kifejezetten negatív tulajdonsága. Tudom, azt szokták mondani, hogy az embert a tökéletlenségei teszik tökéletessé, de e felett egy kicsit nehéz szemet hunyni. Amikor már azt hihette az ember, hogy van lelke a mellette ülőnek és félretolta az egocentrikus világnézettét, hogy vessen egy pillantást a valóságra, akkor kiderül, hogy az illető még mindig a magasból tekint le rád. Közelebbinek és valóságosabbnak éreztem, amikor megfeledkezve magamról a nyakába ugrottam, ő pedig egyszerűen csak átölelt. Kivételesen én rontottam el a szép pillanatot azzal, hogy egy kurva nagyot káromkodtam, amikor a bal oldalam konkrétan égni kezdett. Egyel több okom lett arra, hogy egy huzamosabb ideig a motor közelébe se menjek. A felett viszont nem tudtam szemet hunyni, hogy felébredve az ő arca volt az első, amit megláttam! Bárki más ülhetett volna itt, de nem. Kyle volt az és szinte felélénkültem ettől a jeltől. Főleg, amikor megláttam, hogyan néz rám. Az a megkönnyebbült és egy kicsit talán fáradt mosoly kisimultabbá tette az arcát, sőt fiatalított rajta egy keveset. Nem mintha annyira öreg lett volna a maga majdnem huszonhárom évével, de azért értitek mire gondoltam. – Nem fogsz meghatni ezzel az arccal. Az alaptörténettel még nem is lenne bajom, azt leszámítva, hogy felelőtlenül felültél valaki háta mögé, amikor feldúlt voltál. Ergo meggondolatlan. Ha csak ennyi történt volna, akkor nem lennék dühös, csak aggódó. De amikor az ember meghallja a legjobb barátja szájából ezt a hírt és azt hiszi, hogy nem lehet rosszabb, akkor csak úgy mellékesen hozzáteszi, hogy kivel is voltál. Én bárkit elnéztem volna neked, de az a szőke fasz túltesz a határon! Annyira nehéz lett volna elkerülni vagy nem hozzászólni?!
Pár pillanatig csak üres szemekkel meredtem magam elé és a hallott információkat próbáltam emésztgetni. Csak egy késleltetett reakcióként jutott el a tudatomig a mondandója, de amikor felemésztettem éreztem, ahogy jeges révület cikázik végig az egész testemen.
- Tony... – Mondtam halkan ex barátom nevét. A felismeréstől könnyek futották el a szememet és nem tudtam ellene mit tenni. Annyira megzavart az a másik világ, amiben jól volt! De a valóság nem más, mint leplezetlen szemétdomb és maga a nagybetűs élet. A szemeimet dörzsölve próbáltam lenyugodni, de jelen helyzetben ez nehezen akart sikerülni. Amikor utoljára láttam éppen karambolozott és... Jézusom! – Mi történt Tony – val?!
- Honnan tudjam? – Hőkölt hátra a heves kirohanásomtól. Láttam a szemeiben az elégedetlenséget és azt, hogy már maga a kérdés se nyerte el a tetszését. Drága mostohabátyám, ilyen az élet! Ki nem szarja le, hogy neked mi tetszik és mi nem?! Ítélkezel, pedig semmit sem tudsz. Ha sejtenéd, legalább egy kicsit is, hogy mi történt... más lenne a véleményed. Tony pedig.... Az a fiú az életben először olyan önzetlenül cselekedett, hogy kénytelen voltam átszervezni a gondolataimat. Tényleg egy baleset volt szükséges ahhoz, hogy megmutassa ezt az énjét? Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. – Különben is, nem mindegy neked? Azok után, ami történt, ne mond, hogy még mindig tudod kedvelni! Meg is halhattál volna!
- Hogy lehetsz még Alexy – nél is idegesítőbb? – Ráztam meg a fejem hitetlenül, mire duzzogva másik irányba nézett. – Nem értesz semmit. Nem tudod, hogy mire gondolok. Nem tudod mi történt. És még meghallgatni se vagy hajlandó. Persze, hogy így rossz véleménnyel vagy Antony – ról.
- Rendben, ha szerinted ennyire nem látom tisztán a helyzetet, akkor magyarázd már el, mit értettem félre. – Néha olyan gyerekesen tudott viselkedni, mintha nem egy huszonkét éves férfi lenne, hanem egy nyolc éves kisfiú. A keze után nyúltam, ő pedig nem sokat gondolkodott, megfogta és segített felállni. A tükörhöz sétálva néztem a fiatal lányt, aki visszapillantott rám. Bár kötés fedte a fejemet, de tudtam, hogy egy varratot rejt el a kíváncsi szemek elől. Volt egy olyan erős gyanúm, hogy egy életre emlékeztetni fog az utána megmaradó heg. Ezen viszont már meglepődni se voltam hajlandó. Ami pedig a többit illette... nem szívesen néztem volna meg közelebbről a bal oldalamat. Még ha teljesen be is voltak kötözve.
- Azt nem tagadhatom, hogy Tony egy görény, de legalább van gerince ennek a görénynek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szent. Nála egoistább ember szerintem nem létezik a földön, ráadásul bűntudat nélkül felhasznál másokat a tervei végrehajtásához. Tagadhatatlan tény, hogy nem tudja megbecsülni azt, ami az övé. Csak akkor jön rá, hogy milyen fontos neki, amikor már elvesztette. Viszont sohasem hódol be senkinek sem, ha hibázott, akkor elismeri. Mint ember nagyon megbízható, de férfiként egy csapnivaló barom. Saját magán kívül ritkán gondol másra is, de nem rég megláttam a másik oldalát. Legalább létezik egy olyan ember, akivel önzetlen és fontosabb neki az ő boldogsága, mint a sajátja. – A tükörből láttam a férfi unott tekintetét. Minden jel szerint ezekkel nagyjából tisztában volt és nem akarta más szájából hallani. – Neked aztán beszélhet az ember, csak a lényeg érdekel, mi?
Mielőtt még válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó és egy számomra váratlan ember lépett be rajta. Civil ruhát viselt, vagyis nem volt szolgálatban. Bár sohasem jöttünk ki jól, de segített a balesetnél, szóval illendő lenne megköszönnöm. Azonban mégse tudtam a fura grimaszt letörölni az arcomról. Mert ahogy jobban szemügyre vettem, csak akkor tűnt fel, hogy a szemei ugyanolyan ijesztő barnák, mint Kamillának. A másik indok pedig nyílván az volt, hogy itt van és tiszteletét teszi a beteg szobámban.
- Oh, a Kis Csitri talpon van és az arcát elnézve kutya baja sincsen! – Még mindig nem kedvelem ezt a férfit, sőt most már megköszönni se fogom. Az emberek egyre bájosabb beceneveket aggatnak rám, amiktől lassan tele van a hócipőm. Hamarosan pofán rúgom őket ezzel a „cipővel”.
- Ó, drága jó istenem, Jézus Krisztus, szent szar, miért büntetsz engem? – Az istenkáromlás miatt mindkét férfi szemöldöke ugrott egyet, nem mintha vallásosak lette volna vagy valami. Egyszerűen csak biztos meglepődtek a megnyilvánulásomtól.
- Mintha kicsit feszült lenne. – Amúgy elárulná valaki, hogy miért pont ők ketten vannak itt és nem a családom?! Például Nigel, Yui, apa vagy... anya. Amikor először gondoltam a nőre elfogott a harag, de aztán eszembe jutott az álmomban lévő kép az öcsémről. Olyan picinek és sebezhetőnek tűnt. Én komolyan amiatt a gyerek miatt haragszom az édesanyámra? Nem... ezzel talán még bajom se lenne, de a költözéses rész már kitérített a hitemből. Anyára is dühös vagyok, de nem annyira, mint Mr. Lewis – re. A kettejük bűne között hatalmas különbségek vannak, a nőé szinte lényegtelennek tűnik. – Most miért nem beszél? Általában be nem áll a szája.
- Biztos nincs mit mondania. – Vont vállat hanyagul a férfi, miközben elsétálva mellettem megsimította az ép karomat. – Megyek, megnézem, hogy van az a szőke fasz. Csak, hogy megnyugodjál.
Scottal kettesben maradni nem szerepelt az álmaim között. Csak hűvös tekintettel figyeltem azokat a hideg és metsző szemeket. Az tudott a legjobban megfogni a férfiban, hisz volt valami benne, ami arra késztetett, hogy le ne vegyem róla a szemeimet. Mellette még az ébenfekete haja is eltörpült. Csak figyeltem és nem akartam megszakítani a csendet, de egy idő után ő mindkettőt megunta.
- Bosszantó egy nőszemély vagy. – Anyád. Gondoltam egyből, de a biztonság kedvéért inkább semmit se mondtam. Annyira azért nem ismertem a férfit, csak a kölcsönös utálatunkról tudtam. Ezek szerint nem csak első látásra szerelem létezik, hanem unszimpátia is. Milyen romantikus történet, ez lesz minden idők legmeghatóbb befejezése. Álmaitokban. Azt hiszem, tartom a tisztes távolságot. – Hogy lehet egy... nem, külsőre se tűnsz bájosnak. Pont annak nézel ki, mint ami vagy. Egy nagyszájú, idegesítő csitri.
- Kösz... – Feleltem fura grimasz kíséretében, mert elég hülyén vette ki magát a helyzet. Nehogy már mindenki sértegetni kezdjen, aki meglátogat! Bár... ebből legalább látszik, hogy ők ketten barátok. Majd biztos alapítani fognak nekem egy rajongói klubbot. – Még valami?
- Sajnálom Kyle – t, hogy el kell viselnie téged. – Ja, ezt mondták már párszor a hangok a fejemben, de eddig nem igazán törődtem velük. Jobban el kéne gondolkodnom a történteken, ha már többen is mondják. Vagy nem... Scott mondta, akkor meg mit számít?
- Ezt én is mondhatnám. – Duplán kurva anyád az előző megjegyzésed miatt. Szerintem itt én vagyok az áldozat és még egy csepp együttérzést se kapok senkitől se. Ez azért elég bántó tud lenni egy idő után. Mintha mindenről én tehetnék és a megjelenésem csak bajt szülne. Érzékenyebb vagyok annál, mint aminek látszom. Ezt miért nem hajlandóak észrevenni az emberek?
- Egy pozitív tulajdonságot mondj, és akkor hajlandó vagyok átgondolni a helyzetet. – Ajánlotta fel nagylelkűen, bár elég sokat gondolkozott előtte. Nem hitte azt, hogy tudok helytálló dolgot mondani, ami meggondolásra késztetné.
- Ha akarod, akkor ezret is felsorolok itt helyben. – Ez egy egyszerű feladat, nekem, aki becsben tartja az értékeit. Talán kellett nekem ez a baleset. Persze, szívesen mellőzném a fájdalmat, de ami igaz, az igaz. Arra késztetett, hogy meggondoljam a dolgokat, mielőtt robbanok. Ha még egy alapos átgondolás után és időzített bomba vagyok, akkor az nem az én hibám. – Most őszintén, mi alapján ítéltél meg? Nagyon jól tudom, hogy vannak hibáim, tisztában vagyok velük! Mert ha hiszed, ha nem, de nem vagyok hülye! Sok dolgot utálok magamban, kérlek ne bővítsd még te is a listámat. Az eszem az egyik, amire nagyon büszke vagyok, mégis mindenki úgy kezel, mintha csak egy tudatlan, hülye tyúk lennék. Te is meg Kyle is...! Miért nem veszitek észre, hogy nem vagyok olyan, mint a többi lány?! A mai lányoknak nevezett izékhez képest még visszafogottan is nézek ki! Kurva se vagyok, mégis Kyle első kérdése az volt, hogy nem vagyok – e egy emós kurva.
- Szerintem annyira nem volt alaptalan a kérdése. – Ha a férfi beszélt ennek a pojácának a nem publikus első találkozásunkról, akkor isten a tanúm, hogy elvágok minden rohadt kis fonalat, ami egybe köt minket. A franc fog beszélni vele! Szóval folytasd csak Scott, kíváncsi vagyok, hogy lesz – e holnap mostohatesóm. – Tudod, nem csak azokra mondják, hogy kurva, aki úgy néz ki, hanem akinél a fiúk száma megüt egy bizonyos számot.
- Haha.... nagyon mulatságos vagy Scotty. – Forgattam undorodva a szemeimet. Utáltam ezt a megkülönböztetést. A férfiaknál dicsőség, a lányoknál pedig szégyen? Mi ez a hülyeség?! Elegem van a rühes férfiakból. Már a középkorban is jelen volt az a szar hierarchia. Miért kell a nőt alárendelni? Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, csak mert van valami a lábuk között? Esküszöm mondom, hogy ha megházasodom, akkor nincs az az isten, hogy én hagyjam magam a konyhába parancsolni! Főleg azért, mert nem tudok főzni és sütni. Ugyanazon a szinten fogunk ülni, mert nekem ugyan nem kell papucs férj! Majd felváltva elnyomjuk egymást. – Eltakarodnál a szobámból, mert nincs kedvem tovább bájcsevegni veled! Neked mondhatok bármit, soha nem lesz elég jó.
- Csak had mondjak még egy dolgot utoljára. – Biccentve adtam meg neki az engedélyt. Az előbbi beszélgetésünk után, mondjuk furcsán vette ki magát, de mindegy. - Ne haragudj Kyle – ra.
Mindenre számítottam, de erre nem. Tudtommal most semmit se csinált az az idióta, de lehet, hogy valamiről nagyon lemaradtam. Vagy lehet, hogy a kirohanásom miatt kért meg erre? Most már kezdett érdekelni a történet vége. – Nehezen tudja kifejezni az érzéseit és bár nem tűnik úgy, de nagyon aggódik miattad.
- Hát tényleg nem vettem észre az igyekezetét. Eddig csak azt közölte, hogy pofon akar vágni. – Van, ami a szemnek láthatatlan, de a szív rögtön megérzi. Ilyen volt a férfi aggodalma is. Bár nem mutatta, de éreztem. Az igyekezetét látva úgy döntöttem, hogy teszek még egy utolsó próbát. Ha nem sikerül, akkor elegem lesz, és nem erőltetem a barátságunkat. Csak nem halok bele abba, ha egyel több ember utál. – Tudod, pozitív tulajdonságként feltudom mutatni a hangomat. Jól éneklek.
Hoppá, sikerült felkeltenem a figyelmét. Legalábbis erre következtettem abból, hogy már nem ásított pofátlanul nagyokat. Kyle legalább úgy tesz, mintha figyelne. Néha. Amikor kedve tartja. Na, jó. Ritkán. Ezek ketten tényleg nagyon összeillenek. Lehet, elkezdem őket shippelni. Ők lennének a... hm.. ScoLe! Már csak szakítania kéne azzal a luvnyával és akkor létrejöhetne e remek párosítás. #ScoLe for life!
- Ebben talán igazad lehet. Énekelj valamit. – Csak egy lesajnáló pillantással méltattam a kérésnek tűnő mondatát. Az eszem mellett még a hangomra is büszke vagyok! Szóval sértette a büszkeségemet a kételkedése. Most már csak azért is eleget fogok tenni a kérésének és megmutatom, hogy mire vagyok képes. Mivel egész biztos beszólt volna a zenei ízlésem miatt, így inkább egy semleges, mindenki által ismert népdalt választottam. Azzal senkinek se lehet baja.
- Erdő erdő erdő, Marosszéki kerek erdő... – Jól láthatóan elkerekedtek a szemei. Szinte sütött az arcáról a hitetlenség. Mégis ki gondolta volna rólam, hogy ezt a dalt választom? Senki, még én magam se. Oh, olyan szép is a káröröm. Ezt neked hülye zsaru! Valószínűleg valami a visszájára sülhetett el, ugyanis másodpercek alatt egy kisebb közönséget kaptam. Kialakult az az igen kellemetlen helyzet, hogy a dal többeket is idevonzott. Betegeket, ápolókat, orvosokat, hozzátartozókat és végül a családom egyik tagja is tiszteletét tette. Nigel mosolyogva dőlt neki az ajtófélfának, ami nála csak annyit jelentett, hogy örül ennek. Mármint annak, hogy annyira jól vagyok, hogy önfeledten dalolok népdalokat. Nem is értem, hogy miért örül, valaki vigyen már el pszichológushoz. A normál Asakura Riko sohase bocsátkozna ilye mini előadásokba, ráadásul nem népdalokat adna elő!
- Öhm... Köszönöm? – Amint befejeztem a dalt egy fülsértő tapsvihar harsant fel. Igazán nem voltam felkészülve a közönségre, vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy kórházban elég kellemetlenül érintett. Különben is, mi mást lehetett volna reagálni ebben a helyzetben? Küldjek el mindenkit a jó édes csillagközbe, csak mert idegesítenek? Azt nem tehettem, pedig csábított a lehetőség. – Te pedig dicsérj meg szépen és vond vissza az előbbi szavaidat!
- Felejtsd el. – Csak ennyit kellett mondania, hogy megránduljon a szemöldököm. – Valamit nagyon félreértelmezhettél. Azt mondtam, hogy hajlandó vagyok átgondolni, csak feltételesen beszéltem. – Én se vagyok tévedhetetlen, kerek nyolc percig tartott a ScoLe iránti szeretetem. Ennyit a szomorkodásról, most shippeljünk mást. Bárkit csak ne azt a luvnyát. Leginkább azért, mert Kyle sokkal jobb ember, mint az a kettő. Mármint Scott és Scarlett. Jöjjenek össze ők és hagyják békén a mostohatesómat!
A tömeg szerencsére ugyanolyan gyorsan oszlott szét, mint ahogy idegyűltek. Nem is tudom mit csináltam volna, ha kérdezgetni kezdenek és zaklatni. Egyedül a bátyám maradt, ezért pedig kifejezetten hálás voltam. Nem tudom mit csináltam volna vele, ha ő is lelép. Talán elevenen megnyúzom vagy leordítom a haját a fejéről.
- Ki ez? – Nigel és Scott elég furán méregették egymást. Igazából semmit sem értettem a néma, amolyan „férfias” beszédükből, mert nő vagyok...
- És te ki vagy? – Kérdezett vissza kapásból Scott egy olyan stílusban, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Ő itt vendég volt, idegen, egy senki, aki nem jelentett számomra semmit se. Szóval ajánlom neki, hogy sürgősen válogassa meg a szavait a bátyámmal szemben!
- Neked egy senki, másoknak a bátyám! – Dühösen a férfi lábára tapostam, mire egy csukáshoz hasonló hangot hallatott. Hogy fájt – e neki azt nem tudom, de nekem minden esetre jól esett. Ahogy a bátyámra mosolyogtam és belenéztem a szemeibe... eszembe jutott anya és az, hogy nincs itt. Mivel semmit sem mondott, így gondoltam nincs baj se, de azért a biztonság kedvéért rákérdeztem. – Nigel, hol van anya?
- Valamelyik szobában. Miután meghallotta, hogy mi történt nagyon rosszul lett. – Húzta el a száját egykedvűen, majd az ajtó felé pillantott, mintha azt várná, hogy az említett személy bármelyik pillanatban beléphet. – Anya túl sokat stresszel és ez nem tesz jót a gyereknek. Mindig van valami, ami miatt az ájulás kerülgeti. Különben is, emlékszel, hogy mit mondott otthon? Már így is zűrök vannak az öcsénk körül, nem lenne jó, ha még több kárt okoznánk.
Az álmomban egészségesnek tűnt és boldognak. Ha csak a töredéke is igaz annak, amit láttam, akkor nem lesz semmi baj sem. Legalábbis nagyon remélem. Naivan. – Hallod? Igyekezz nem aggodalmat okozni a körülötted élőknek. A kezed, most meg ez a baleset.... mi lesz a következő? Terhes leszel vagy kiszúrod a szemed?
A kérdését követően odasétáltam az egyik kis komódhoz és lekopogtam. Nem mintha múltkor működött volna, de jobb az elővigyázatosság. Még csak az kéne nekem, egy gyerek. Különben is, ahhoz el kéne veszítenem az elveszítenivalómat. De a közelemben sincs az erre megfelelő személy. Egy nő megérzései általában nem tévednek. Azt a rohadt nagy Ő – t is meg kéne már találnom és nem csak a billentyűzeten. Talán nyolc év múlva bevállalok egy gyereket, de annál előbb tuti nem. Huszonöt lesz a bűvös szám. Ha rajtam múlik legalábbis, akkor biztosan. De ahhoz egy férj is kell.
- Ezzel még viccelni se viccelj... – A bátyám védekezően felemelte a kezeit, majd azzal a lendülettel közölte, hogy elmegy megnézni anyát. Mellékes információként közölte, hogy Yui és apa is ott vannak... plusz a Sátán is.
Nigel – t nem más váltotta, mint maga a Sátán fia. Édes Jézus, könyörgöm hozzád, alázatos szolgádként, hogy semmiben se hasonlítson Kyle az apjára! Mert azt egyszerűen nem bírnám elviselni.
- Scott, eleget beszéltél Riko – val. – Bár nem mondta ki, mind ketten éreztük a levegőben a befejezést. Egy életre. Szerintem is, soha többé nem akarok szót váltani ezzel a férfival. Néha az életben talán mégiscsak hasznát veszem a még nem egészen az, de majdnem mostohatesómnak. – A szőke faszod a helyzethez képest jól, de úgy általánosságban elég szarul néz ki. Eltört pár bordája, a jobb keze és lába, volt pár nyílt sebe, amit össze kellett varrni, a fejbőre is felrepedt. Amúgy még mindig nem tért magához. De, ha mindezektől eltekintünk, akkor meg fog maradni.
- Köszönöm. – Hálásan rámosolyogtam, magamban pedig köszönetet mondtam Istennek, hogy a fiú életben van. Nem tudom mit csináltam volna magammal, ha netán... értitek. Egy életre tönkretett volna engem, ha még egy fiú hal meg miattam. Ráadásul mindkettővel jártam... Jézusom! Egy pillanatra megállt a szívem a gondolattól.
- Kyle... – Scott magához intette barátját majd olyan halkan kérdezett valamit, hogy nem értettem. De mivel mindketten egyszerre pillantottak rám, így nagy valószínűséggel rólam beszélhettek. Végül Kyle elgondolkozva bólintott. – Öhm, kis csitri...
- Kuss, szívrohamot akarsz neki okozni?! Majd én elintézem. – Rosszat sejtve hátráltam tőlük pár lépést. Fogalmam sincs, hogy miről beszélgettek ezek ketten, de nem tetszett. Főleg, hogy valamit eltitkoltak előlem. A másik pedig... miért kapnék szívrohamot? – Cica, ne mozdulj.
Mielőtt reagálhattam volna előrehajolt, szinte egy vonalba került a fejünk. Zavarba ejtően közel hajolt, de csak egy fura grimaszra telet tőlem. Leginkább azért, mert nem értettem, hogy mi történik. Mégis mit csinál, és mi köze van ennek az előző beszélgetésükhöz. Felemelte a kezét és megsimogatta a hajamat.
- Mit csináltál? – Kérdeztem döbbenten, amikor felegyenesedett és az ablakhoz sétált. Minden kérdést elfelejtettem, amikor megláttam, hogy egy Büdös Bencét tart a kezében. Másrészt a rosszullét kerülgetett, hogy az az ízé a hajamban mászott. – Kyle!
- Nyugi, ez csak egy Bence.
- Nem! Ennek a dögnek a neve az, hogy Kurva Anyád! – Semmi hasznuk és mégis annyi van belőlük, mint a csótányokból és az ingyenélőkből! Utálom őket... ugyanúgy, ahogy a pókokat és a darazsakat is. Irtsuk ki az összeset!
- Nevezd annak, aminek akarod. – Hagyta rám a férfi, majd miután kidobta az ablakon azt az átokfajzatot megfordult és... egyszerűen lefagyott. Az arckifejezése egészen megváltozott, mintha megakadt volna valamiben. Vagy szégyellné magát. Abba az irányba néztem, ahová ő, de csak apa állt az ajtóban.
- Anya jól van? – Kérdeztem egyből, mire oldalra fordította a fejét. Azt hiszem ez egy határozott nemet jelent. Ettől a felismeréstől pedig ideges lettem.
- Ő jól van.
- Mi? – Ha anya jól van, akkor ez azt jelenti, hogy... az öcsém viszont nincs. De ez egyszerűen nem lehetséges! Annak a gyereknek meg kell születnie. Ő lenne a kapocs, aki újra összehozná a szüleimet. Jól kell, hogy legyen! Miközben apa után mentem ilyesfajta dolgokkal próbáltam nyugtatni magam. – Anya...
Minden megmaradt haragom elszállt abban a pillanatban, amikor megláttam a zokogó nőt. Remegett és megállás nélkül sírt. Az orvosok azt mondták, hogy nem születhet meg a kisöcsém. Anélkül feladták, hogy bármit is tettek volna az ügy érdekében. Kiderült, hogy már az első vizsgálatkor úgy küldték ki anyát, hogy vetesse el. Szárazon, érzelemmentesen közölték, hogy meghal, anélkül, hogy élt volna. Nem gondoltak a mi érzéseinkre, figyelmen kívül hagyták egy anya könnyeit. És ezt nem tudtam nekik megbocsájtani...

83. rész - Illúzió

 

Ez a rész kicsit más lesz.
Igazábóla  történet szempontjából lényegtelen, töltelék.
Azt is mondhatjuk, hogy filler.
De ezt a részt már régen elkezdtem írni!
Azt is mondhatjuk, hogy élveztem, kicsivel jobban felépíthettem egy világot.
Azért remélem valakinek tetszeni fog ez a történettől különálló rész.

Tovább»

82. rész - Félreismertem...

- Ne aggódj, jól vagyok. – Mondtam kényszeredett mosollyal az arcomon, bár nem értettem miért erőlködtem. Nem láthatta az arcomat, csak a hangomon érződött a fáradság és a keserűség. Nehezen viseltem, pedig nem kellett volna. Ez az élet rendje, a változások természetes velejárói a hátköznapoknak. Néha viszont megállhatna a rohanó világ, odaállhatna elém és kikérhetné a véleményemet. Ha pedig ő nem teszi, akkor legalább anya legyen olyan kedves. Mert az eddigi állás szerint összefogtak ellenem. Komolyan olyan nagy kérés lenne, hogy a szülőanyám megkérdezzen engem ilyen nagyszabású tervekről? Mert nem dönthet egyedül. A mi életünkre is kihatnak (elég rendesen) az önző döntései. Alig hét hónapja költöztünk be ebbe a házba és egy kisbaba miatt miért is kell ezen változtatni? Simán elférnénk! A kis krapek max beköltözik Nigel szobájába. A terhesség teljesen elvette anya józan ítélőképességét. Pazarol, nem is keveset, ráadásul szétszakítja a családunkat is. A húgom ugyanolyan zaklatott állapotban viharzott el, mint később én. Elszaladtam, féltem, hogy két igazán sokkoló hír után egy harmadikat is a vállamra dob teherként. Azt már tényleg nem bírtam volna ki ordibálás nélkül. Sajnos ezt most rendesen elbarmolta a nő. Nem kell mostohaapa, kis öcsi vagy egy új ház.
- Meséld be annak, aki elhiszi. – Válaszolta a saját stílusában a férfi, mire a szememet forgatva néztem fel az égre. A hangja szokásához híven idegesen csengett. Olyan volt, mint egy kifeszített íj. Csak egy kar tartotta vissza attól, hogy kilőjön. Nem tudom mikor történt, de egy ideje én voltam az íjász, vigyáztam arra, hogy ne legyen megfeszülve. Rajtam állt, hogy mikor fúródik bele valamibe. Hálátlan meló mindig felügyelni az állapotára. – Miután mindketten leléptetek, anyukád felhívott, hátha velem vagy. El kellett keserítenem, de én dolgozom! Aggódik miattad és a húgod miatt is. Elmesélte az egészet, hogy kerek legyen a történet. Csak azt nem értem, hogy miért engem keresett meg!
Ez egyszerűbb. Csendült a fejemben egy nyugodt, tőlem távolálló hang.
- És mit tervezel csinálni? – Pattogott a tűz, ropogott a talpam alatt. A szívemben pedig egyenesen lángolt. Felgyulladt a szikra, a kanóc pedig még nem égett le. Tettem előre egy lépést, majd hátra, egész egyszerűen vártam a válaszát. Az a pár ember, aki elhaladt mellettem nem törődött a kacskaringózásommal, így zavartalanul folytathattam.
- Semmit. – Ez a kedvenc szavam. Olyan sok titkot és elfojtott érzést rejthet, de akár egyszerűen önmagát is jelentheti. A férfi hangja hirtelen ellazult, mintha lenyugodott volna.  – Nem mondhatom meg mindig, hogy mit csinálj. Hogyan kezeld a kialakult helyzetet. Mert valljuk be, ez nem nagy dolog. Azt még értem, ha a barátod halálán kiborultál, sőt emésztgetem a tükrös incidenst is. De most még csak a városból se kell elköltöznöd! Gondolj bele, hogy miket éltél át eddig és utána kezdjél el hisztizni meg nyávogni. – A telefont eltartva a fülemtől morogtam. Abba bele se gondolt, hogy haza akarok menni? Vagy nem akarok egy légtérben tartózkodni az apjával? Arról se kérdezett meg anya, csak döntött. – Lassan felnőtt leszel, a démonjaid pedig egyre csak szaporodnak. Egyedül kell megküzdened velük, hisz mindegyik másmilyen nehézségű. Mint egy videó játék, amiben a különböző pályákon visszatérhetnek kezdő szintű ellenfelek.
- Van egy démonod. – Suttogtam gondolkodás nélkül, amikor meghallottam a példáját. A vonalra néma csönd borult. Szemeimmel követtem egy autót, ami elhajtott előttem. – Egy visszatérő ellenfeled, ami mindig akkor támad meg, amikor nem vagy rá eléggé felkészülve. Azt is mondhatjuk, hogy a fődémonod. Egyedül képtelen voltál megküzdeni vele és veszítettél. Elhatalmasodott rajtad, leigázott. De megosztottad velem, ezért az én szemeim számára is jól láthatóvált. Most már nem csak a te démonod. Együtt küzdünk ellene. Nem hagylak egyedül vele, hisz ez lehetetlenség. Ez most már engem is érint. Miért hiszed azt, hogy csak rád tartozik? Egy pokollal nézünk szembe, osztozunk rajta és ugyanazzal küzdünk csak más – más démonokkal. De Ő közösen gyötör minket. Az apádról és az anyámról van szó. Egy kicsit sem érdelek?
- Apa már felnőtt ember, ahogy én is. – Jelentette ki makacsul, mire elhúztam a számat. Miért nem vagy őszinte magaddal? Annyira megrugdostam volna, de komolyan. Ez már nem először fordult meg a fejemben. És itt volt az ideje megvalósítani. Csak ki tudja, hogy hol volt most éppen.
- Te meg fafejű, ha panaszkodsz a zajra, amikor csak a lehetőség kopogtat az ajtón! – Vágtam rá dühösen. Felbosszantott a viselkedése, már kezdtem azt hinni, hogy ő normális, lehet vele felnőtt módjára viselkedni. A hallottak alapján viszont kiderült, hogy nem. Túl sokat kértem. – Menj a francba, de most már komolyan...
Még ordítani se volt kedvem, annyira elment a kedvem. Arról nem is beszélve, hogy csak dél múlt, vagyis vissza van még a nap fele. Az eddig történtek alapján semmi jóra nem számíthatok. Erősen lehangoltnak éreztem magam, így jött az elhatározás, hogy elmegyek Morgen bácsi éttermébe és rendelek valami finomat. Például csokoládétortát, puncsbombát, ah, csak édesség legyen! Így lecsaptam a telefont és az első utamba kerülő buszra felszálltam.
- Lányom, mindig akkor esz ide a fene, ha túl vagy egy nehéz időszakon? – Szánta köszönésnek a kérdését Morgen bácsi, amikor beléptem az étterembe. Egy pillanatra megtorpantam és elgondolkodva néztem a falon lógó kitömött állatfejeket. Lehet igazság ebben az észrevételben, csak az a gáz, hogy nekem mozgalmas életem van. Mindig történik valami. Pedig néha jó lenne nyugton maradni, pihenni és nem csinálni semmit! Mosolyogva odaléptem a pulthoz és üdvözöltem a férfit, aki izmos karjaiba zárt, majd ez csontropogtató ölelésben részesített. Aú, ez fájt. Azt hiszem, el kell mennem csontkovácshoz. – Dominic unokaöccse mesélt egy s mást, de a részletekbe még így se vagyok beavatva! Az újságból kellett megtudnom, hogy kizuhantál egy épületből! – Förmedt rám, látszólag dühösen, de aggodalom rejtőzött a tettei mögött.
- Megesik az ilyesmi. – Vontam meg a vállam hanyagul, magamban pedig jót mosolyogtam, amikor Morgen bácsi kiakadt és az orra alatt motyogni kezdett. Eltartana egy ideig, míg mindenről beszámolnék, szóval ma mellőztem a történeteket. Felidézni azt a sok szörnyűséget... kösz, inkább kihagyom. Vegye meg, akinek van hozzá étvágya. – Tudsz ajánlani valami finomat? Utána egy desszert is jól jönne.
Gondoltam meg végül magam. Az órára pillantva megállapítottam, hogy ebédidő, én pedig farkas éhes vagyok. Eleinte úgy terveztem, hogy anyáékkal ebédelek, de a történtek után.. azt is passzolom. Az étlapot nézegetve gondolkoztam, végül pedig rendeltem görög salátát, hozzá vaddisznó hússal. Igaz, furcsán néztek rám, amiért párosítottam a kettőt, de csak akkor lett még nagyobb a szemük, amikor meghallották, hogy kérek desszertnek mogyorós és epres palacsintát. Természetesen két különbözőt. És Morgen bácsiék palacsintája nagyon nagy, szóval egytől is tele lehet az ember. Én pedig kettőt rendeltem, plusz egy kiadós ebédet.
- Te most szívatsz engem? – Azt hiszem, hogy ezt hívják úgy, hogy De Ja Vu érzése támad az embernek. Ösztönösen húztam el a számat, amikor megláttam. Ha az ember olyannal találkozik, akit nem kedvel, sőt egyenesen utál és hadilábon állnak egymással, akkor az első gondolata nem valami kedves. Nekem például megfordult a fejemben, hogy széttörök egy széket a fején, aminek hála elájul. Jó, csak vicceltem... pedig milyen szép ábrándok követték egymást. Félreértések elkerülése érdekében kijelentem, hogy nem vagyok rasszista, nincs bajom a négerekkel. Feltéve, ha nem Kim – nek hívják. Egyszer már kifejtettem a véleményem a véletlenekről, szóval nem akarok megint belemenni. Mesélhetnék é napestig, akkor se érnék a végére, mert ez az egész egy láncfolyamat, mindig követi valami. Talán az életem is ilyen. Akármit teszek, az beindít egy másik folyamatot. Ezért tűnik olykor egy véget nem érő mókuskeréknek. Rohanhatok bármilyen gyorsan, a végén úgy is ugyanott kötök ki. Az élet túl sok mindenhez hasonlítható. Össze se tudnám számolni a tíz ujjamon. Mert mindig találok valamivel legalább egy közös vonást, aminek hála újabb részletek nyílnak meg a szemeim előtt.
Elkaptam a mellettem elhaladó Dominic karját és egy elegáns mozdulattal visszarántottam magamhoz. Egyrészt majdnem kiesett a tálca a kezéből, másfelől kaptam tőle egy morcos pillantást. Felvettem a szemkontaktust és egész kitartóan bámultam, amíg meg nem unta a kis párbajunkat. Fáradtan felsóhajtott, Alex pedig elhaladva kivette a rendelést a kezéből és felszolgálta. Később majd meg kell köszönnöm neki. Fejemmel biccentettem a velem szemben lévő hely felé, ő pedig gyanakvó tekintet kísértében leült. Hát, ha akarok valamit az emberektől, akkor előjön hirtelen a bizalmatlan énjük. Ez nagyon nem kedves!
- Mi van veled? – Nos, így kell az embert kizökkenteni a gondolatmenetéből. Köszi, Dominic. Már egy tök szuper gondolattérképet barkácsoltam a fejemben, hogy mi alapján kezdek bele ebbe az egészbe, erre ő egy jól irányzott mozdulattal, ami elég szépen ívelt, a szemetesbe hajította. Ráadásul a kérdése se volt egyértelmű, bármire következtethetett az ember. Mi van velem? Kösz haver, de éppen romokban hever az életem, és készülök visszazuhanni a depresszió legmélyebb bugyrába. – Mármint veletek.
- Ezzel csak még jobban összezavartál. Mi ez a többes szám? – A villámmal beleszúrtam egy sajtdarabba majd a számhoz emeltem. Valami halványan derengeni kezdett, de inkább elhessegettem és miközben a salátámat majszoltam, vártam a férfi válaszát.
- Régebben mindig volt valami. Mármint, ne gondolj tolakodónak, de Alexy szeret pletykálni, így a szerelmi élete számomra egy nyitott könyv. Sajnos, így a tiéd is. – Nézett rám elnéző mosollyal, mire a szemöldököm megugrott a villát pedig a húsba állítottam. Ezt jó tudni, ha már mindenki az én szerelmi életemen csámcsog. Még azok a kibaszott rendőrök is.. Nincs életük?! Ráadásul a telefonom egy ideje folyamatosan rezgett. Nem volt kedvem beszélgetni, szóval jobban tenné az illető, ha leállna! – Amikor ott voltam, akkor mindig rólad beszélt. Jó dolgokról, rosszakról vegyesen. Viszont Húsvét után valami megváltozott. Amikor hazajött, akkor boldogan mesélte, hogy remek úton haladtok. Most meg mintha megfeledkezett volna rólad. Kérdeztem én, de csak annyit mondott, hogy megvan a saját életetek, miért kéne folyton veled lennie. Ez teljesen fura! Nem is hasonlít az én unokaöcsémre! Szerintem talált magának valami jó seggű pasit, akiért olvadozhat.
A gondolat hatására elnevettem magam, ráadásul ez olyan furán hangzott egy férfi szájából. A legérdekesebb az, hogy nem volt rám hatással. Ahogy Dominic mondta, mintha megfeledkeztem volna Alexy – ről. Jól van, most már egész biztos vagyok benne, hogy nem tudom mit jelent szerelmesnek lenni. Antony, Lysander és Alexy egyértelműen csak egy kisebb fellángolások voltak, ami pedig Kyle – t illeti. Talán ő volt az egyetlen barátom, aki közel állt ehhez a fogalomhoz. Az ember hogyan is érthetné meg mi az a szerelem? Egyáltalán mikor tudhatom biztosra? Mindenkinél máshogy nyilvánul meg, az eddig világos. De ha megtetszik egy pasi, akkor honnan az anyám kínjából veszem észre, hogy hahó, ez már nem szimpla bejön kategória? Van erre valami külön szabály? Az ember lánya folyton azt hiszi, hogy szerelmes, de miután véget ér csak akkor jön rá, hogy mégse volt az. Néha napján engem is elkap az olvashatnék, így kerestem pár idézetet. Valaki azt mondta, hogy addig, amíg nincsenek elvárásaim a másikkal kapcsolatban, hanem csak vakon vele vagyok, akkor létezhet a szerelem. Mások azt mondják, hogy ha a hibáival együtt szeretem, akkor van. Túl sok féle vélemény van, mégis találtam egyet, amit Kyle halála óta nem tapasztaltam. „Sokszor érezzük azt, hogy szerelmesek vagyunk, de az csak egy pillanatnyi fellángolás. Az igazi érzés, amely valóban szerelem, az nem ilyen. Nem felszínes, hanem mély.
- Szerintem ne reménykedj. – Támasztottam meg az állam a kezemmel és elmosolyodtam. Ha létezik a nagy ő és nem fulladt meg, akkor ebben a kurva nagyvilágban ott vár rám valahol... Annyian élnek ezen a tetves földön, hogy nyolcvan éves koromra akár még találkozhatunk is. – Van, amin nem lehet segíteni.
- Riko! – Nézett rám kétségbeesve, ez pedig azt jelentette, hogy számomra valami igazán kellemetlen fog következni, amit egy idő után megbánok vagy most azonnal. – Adj még egy esélyt annak a bolondnak! Ha nem megy a kémia, akkor békén hagylak!
- Alexy biszexuális. – Jelentettem ki kissé ingerülten, mert már megint belepofáztak az életembe. Hagyjanak már békén a kívülálló személyek! – Egy ideig ment neki ez az egy lánnyal vagyok típus, de szerintem neki tök mindegy. Nincs baja az én nememmel sem, de jobban érdekli a sajátja. Szerintem velem is csak azért sikerült összehozni, mert vannak fiús vonásaim. Azt mondta szereti, ha izmos az illető. – Mutattam fel a karomat, ami bár nem volt egy muszkli királynő, de nekem megtette. A röplabdázás eléggé fellendítette. – Tudod, vannak a yaoi mangák. Alexy biztos az uke akar lenni, bár nem tudom mi abban a jó... – Egy pillanatra elkalandoztam, de amikor visszatértem azt láttam, hogy Dominic teljesen zavarban van. Hupsz, talán nem egy férfival kellett volna ilyenről beszélgetnem. Viszont ő kérdezett! Viselje el a vele járó kitérőket is!
- Azt mondod, hogy ha fiú lennél, akkor száz százalékig biztos vagy abban, hogy seme lennél? – Mégis tudja, hogy miről van szó! Most lebuktál Dominic! Bár azok alapján, amit megtudtam Alexy – ról ezen meg sem kéne lepődnöm.
- Ja. – Bólintottam végül. Egy kívülálló fülével ez a beszélgetés egész bizarrnak tűnhet. Remélem, azért nem kerül bajba a férfi, amiért ilyenekről beszélget egy kiskorú vendéggel. Bár az is igaz, hogy én kezdeményeztem ezt a beszélgetést. Csak engem tudnak ezért felelősségre vonni. Nem lesz vele semmi bajom, az életem így is úgyis mozgalmas. – Kussolj szöszi és ne zavarj!
- Ez meg mi volt? – A telefonomat nemes egyszerűséggel repülő üzemmódba helyeztem, hogy még csak véletlenül se lehessen elérni. Úgy is csak azok kerestek, akik ma jól felbaszták az agyamat. Kezdve anyával, egészen Kyle – ig.
- Ne kérdezz. – Miért gyötrődök ennyire? Utálom Scarlett – et, de ami még ennél is jobban nyomaszt... lassan felemészt a harag és annyira gyűlölni fogom a férfit, hogy még a megmaradt ragaszkodásom se fog segíteni. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy keskeny határ választja el egymástól a szeretetet és a gyűlöletet.  A kettőnk kapcsolata olyan, mint egy hervadó rózsa. Még kitart, de csak a gondozáson múlik, hogy meddig. Még meg lehet gyógyítani. Kibimbózhat. Virágot bonthat. De akár el is hervadhat. A rózsa nem tud igyekezni, ő csak egy áldozat. És azt hiszem, itt én vagyok a rózsa. Ha Kyle nem akar változtatni, akkor baszhatom. Attól fél, hogy megszúrom? Hisz a rózsának tövisei vannak. De nézzen a bekötözött kezemre, utána majd tárgyalhatunk erről az egészről.
- Már tegnap is meg akartam kérdezni... mi történt a kezeiddel? – Arra lettem figyelmes, hogy egy kar elnyúlt a fejem mellett és nemes egyszerűséggel kivett egy paradicsom darabot a salátámból. Már hangról is felismertem. Összerándultam, a gondolataimat pedig rendezni kellett. Mit keres itt? Ennyire nem fut a szekér vagy mi a szösz? Azt hittem, hogy sikerült tőle megszabadulnom. Azt tudtam, hogy a külföldi sztárok jóval többet keresnek egy munka alkalmával, mint Tony egy év alatt, de azért az már a pofátlanság csúcsa, hogy folyton ellógja a munkáját! Ezt az utat választotta, szerezzen zenéket, majd énekelje fel őket! Magántanuló lett, ráadásul a tini lányok hatvan százaléka megveszik Tony kinézetétől és hangjától. Még csak ma töltötték fel a hivatalos oldalára a tegnapi két szereplését, mégis elérte az ötvenezret. Valamit nagyon tudhat ez a srác. De per pill leszarom, hisz most már összetudtak egyeztetni vele. Volt az a nyamvadt cikk, majd a tegnapi közös duettünk. Általánosságban egy tini sztárt mindenhol felismernek és most se történt másként. Persze, hogy engem is kiszúrtak, mert miért ne! Megérdemelne egy hatalmas pofont, de akkor elárasztanának az imádóinak mocskolódásai. Nem kételkedem a veszekedőképességemben, de az ötvenezer az mégiscsak ötvenezer....
- Közöd? És az meg az én parim volt! – Háborodtam fel, amikor eljutott a tudatomig, hogy szép lassan megzabálja a salátámat. Rácsaptam a kezére, a tálat pedig arrébb húztam. Nehogy már játssza itt az ingyenélőt, amikor sokkal több a keresete az én nem létező összegemnél! Ahhoz el is kéne kezdenem dolgozni... de, mint megszokhattátok... áldott lusta teremtés vagyok.
- Múlt idő. – Húzta incselkedő mosolyra a száját. A szemeimet forgatva elgondolkoztam azon, hogy miért ilyen idegesítő ez az alak. Olyan kis ártatlannak tűnt első osztályban. De ez a cukiság kiveszett belőle az évek múltával. Ki kéne töltetnem vele azt a Japán kocka tetszet, ami utalhat arra, hogy milyen a személyiséged.
- Fizess paradicsomonként százat! – Közöltem ellenvetést nem tűrő hangon, mert ínséges időket éltünk. Nem lehet mindenki tini sztár és nehogy már a fika egye az óvódást!
- Száz micsodát? – Normális, ha annyira idegesítő az arcán elterülő mosoly, hogy a legszívesebben azonnal behúznék neki egyet? Vissza kéne térni a középkori szabályokhoz. Lopás esetén vágják le az ember kezét.
- Fontot. – Dominic belátta, hogy már nem igen figyelek rá, így elköszönt. Mindketten láttuk a tekintetében a neheztelést és azt a bazi nagy kérdőjelet. Rosszalló pillantást vetett a szőke srácra, utána visszament dolgozni.
- Látom, még mindig tudsz zabálni. – Annak ellenére, hogy részben igaz volt a megállapítása, mégis sikerült rajta besértődnöm. Megtanulhatná, hogy mit mondhat egy lánynak, főleg ha ez a lány az exe is ráadásul! Másfelől az egyik fél rettentően utálja a másikat, az érzés pedig nem talált viszonzásra. Ilyen kapcsolatban állunk mi Antony Wilson – al.
- Akarsz valami konkrétumot vagy csak bosszantani jöttél? – Arcán megjelent egy elégedett mosoly, mire rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet. Nem tetszett a szeme csillogása és a tekintete. Csapdát sejtettem, amibe, ha belesétálok úgyis én kerülök ki vesztesen.
- Nem szeretnél motorozni? – Hatalmasat nyeltem és türtőztetnem kellett magamat, hogy ne sikoltsak fel és kiáltsak igent. Imádtam, ahogy a szél áthatol a ruhámon és intenzívebben érzem a körülöttem lévő dolgokat, mint az autóban! Ahogy a bukósisakon keresztül észlelem a dolgokat... oh, Istenem. Én ezt nem bírom ki! Muszáj igent mondanom, különben megőrülök. Különben is, mi baj lehet abból, ha felülök mögé és csak úgy megyünk? Szükségem van arra, hogy kilevegőztessem a fejemet.
Az ezután történtek bekerültek életem egyik ma is vitatott szituációjába. Még hosszú évekkel később se tudtam dűlőre jutni. Pozitív és negatív hatása ugyanúgy volt, mint minden másnak az életben. Ha azt kérdeznéd tőlem, hogy megbántam – e és visszacsinálnám, akkor nem tudom, mit felelnék. Ha csak az utána következő eseményeket nézném, a válaszom igen lenne. Megbántam, elakarnám törölni. De, ha az évekre kiható következményét venném figyelembe, akkor azt mondom, megérte az a kis szenvedés.
És így történt, hogy talán túlságosan is izgatottnak tűntem, miközben villámsebesen magamba lapátoltam a megmaradt ételeket. Lehet, hogy később még lesz utóhangja, de Tony egész jól szórakozott rajtam. Mivel nem ez volt a célom, így próbáltam lassítani. Azon viszont meglepődtem, hogy milyen jól elbeszélgettünk közben.
- Milyen régen nem ültél motoron? – Adott a kezembe egy bukósisakot, miközben a sajátját megigazította. Éppen azon nyünyörögtem, hogy ilyen fos sárga színűt adott, de a kérdésére felnéztem.
- Szerintem több mint két éve. – Eddig még nem bántam meg, hogy felültem a háta mögé. A bizalmam az pedig megint egy más kérdés. Mint emberben bíztam benne, de mint barát... most jön az a bizonyos késes idézet. Az ő kezébe oda nem adnám, megfordulni meg pláne nem lennék képes. Ha már megtámadnak, akkor legyen szemből. Hátulról igazságtalan, szemét, ráadásul még unalmas is.
Igazándiból nem kell mindig a rosszat feltételezni az emberről. Az is lehet, hogy Tony végre valahára kilépett a beszűkült látóköréből és észrevette, hogy nekem most rohadtul nincs hangulatom ehhez. Bár akár le is mondhatok erről az egészről és feltételezhetem simán csak azt, hogy azt csinálja, amihez kedve van. És nagyon reméltem, hogy nem bánom meg ezt a hirtelen jött ötletemet. Már csak azért is, mert Tony hirtelen megmerevedett ültében. Elég furán viselkedett, mintha ideges lenne. Tekintettel arra, hogy ő volt a sofőr, ez ránk nézve elég rosszat jelentett.
- Minden... – Én csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van – e. Meglehet, hogy csak a saját testi épségem miatt aggódtam, de ezért ki hibáztat? Ő pedig lehetett volna olyan kedves, hogy értékelje az igyekezetemet! De ehelyett rám kiáltott. Normális esetben ezt nem tűrtem volna, de összerezzentem a hangja élétől és komolyságától. Úgy beszélt, amitől megijedtem. Hihetetlen, de ha Tony komoly, akkor tényleg baj van. Vagyis most az volt, ez pedig elegendő indok volt, ahhoz, hogy szót fogadjak neki. Kivételes esetek egyike. Csak most minden olyan hirtelen történt, hogy mire észbe kaptam, hogy nem kéne elengednem a vállait, már késő volt és megtettem. Ne, ezt nem akarom. Olyan kétségbeesetten hangzott a belső hangom, de nem hiába. Hisz a fiú éppen ebben a pillanatban fordul be egy kanyarnál, ráadásul lassítani se volt hajlandó. Annyira igyekeztem, hogy megtudjam fogni a vállát, de persze, hogy egy bukkanónál kellett elmennünk, így még esélyt se kaptam. Kapaszkodás híján pedig... igen... leestem a motorról. Milyen szép is lenne, ha az idő ilyenkor lelassulna, de igazából az még inkább megijesztett volna. Hisz basszus az a halál előtt szokott történni! Viszont előttem még az életem se pergett le, egyszerűen csak megtörtént. Vagyis remélhetőleg élni fogok még pár évig és nem egy rosszul kivitelezett motorozás fogja elvenni az életemet.
Amikor a vállam a betonnak csapódott mintha valami kattant volna, a fájdalom pedig hirtelen hasított a karomba. Oh, ha csak az fájdult volna meg. Felkeltem volna és örömtáncot lejtettem volna mindenki szeme láttára. De miközben azon gondolkoztam, hogy miért... tehetetlenül tűrtem a beton kaliberű csúszdámon való „játszást”. Azt is megállapítottam, hogy rossz napot választottam az ujjatlan felső viseléséhez. Fogalmam ugyan nincs arról, milyen érzés az, amikor az embert megnyúzzák, de mivel centiről centire több bőr jött le a kezemről, a lábamról és úgy az egész bal oldalamról, így joggal állíthattam, hogy hasonlót éreztem. Gyerekek, maradjatok a csúszdánál, mert én egy életre megtanultam a leckét. Ezt nem tudod fájdalommentesen megúszni. A fájdalom őrjítő volt, de annyira, hogy úgy éreztem, ha megszólalok belehalok a kínba. Ismertem azokat a kis horzsolásokat, azok is tudtak fájni, de higgyétek el az még egy kellemes fagyi, ehhez az érzéshez képest! Hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul, a fájdalom pedig egyre jobban eluralkodott a testemen. Hiába is vártam arra, hogy elmúljon, mert tudtam, hogy nem fog. A semmit tevés annyival segítette elő a helyzetemet, hogy akaratlanul is elfutották a könnyek a szememet. Miért fáj ez ennyire? Mikor fog elmúlni? Meddig kell még eltűrnöm? A bukósisak egy katasztrófától választott el, mégis olyan volt az egész, mintha egy serpenyővel jól kupán vágtak volna. Folyamatos zúgás, a következő pillanatban pedig már nem tudtam kinyitni a bal szemem, a vér teljesen elborította. Amikor a számhoz is elért köhögni kezdtem... oh, édes Istenem! Valaki... segítsen.
A másik szememmel próbáltam valamit kisilabizálni a megrepedt műanyagon keresztül, de hosszú percekig nem állt össze a kép. Azt tudom, hogy konkrétan mi történt, de a miértjét azt nem. Idióta Antony, megakart ölni? Vagy mi volt a célja ezzel a nevetséges akciójával? Azt gondolta, hogy ez szórakoztató?! Mert én nem nevettem, hanem sírtam! Igazán kellemes érzés volt, ahogy a könnyeim a véremmel folytak egybe, de tényleg. És mire végre rendesen láttam az előttem elterülő képet, addigra egy erőteljesebb ütés érte a mellkasomat. A látvány pedig olyan mértékben kihatott rám, hogy a legszívesebben felordítottam volna. Néha tényleg voltak gonosz gondolataim, amiben millió szenvedést kívántam a fiúnak, de egy percig se gondoltam komolyan. Karma vagy Tony ezt már előre látta? A kocsi vezetőülési ajtaja teljesen behorpadt, és minden jel szerint sofőr is megsérült. Hármunk közül azt hiszem még így is én jártam a legjobban. Annyit kitudtam venni, hogy egyikük sincs eszméletnél. Ha valaki sürgősen nem segít nekik, akkor komolyabb bajuk is lehet!
A jobb karom még egészen használható volt. Fényévekkel jobb állapotban volt, mint a bal, amire estem. A zsebemet tapogatva megnéztem, hogy egyben van – e a telefonom. Pár karcolás, igazán strapabíró vagy, öreg barátom. Fel kell hívnom a mentőket.... A gyorshívóba léptem, amikor hirtelen valaki lenyomott a földre, de olyan hirtelen, hogy kiesett a kezemből a telefon. Utána kaptam volna, de a fájdalomhullám meggondolásra késztetett.
- Ne mozogj. – Ezt a hangot ismerem. Suhant át lassan a fejemen, miközben az illető a hátamra fektetett. Úristen, fektessen vissza oldalra! Ez kurvára fáj! – Nehéz eset vagy.
- Scott? – Végre eszembe jutott, hogy kinek is a hangja. Kicsit erőtlen volt és halk a hangom, de meghallotta. A barna szemű férfi bólintott.
- Mi történt? – Sablonkérdés és igazából válaszolni se tudtam nagyon. Leginkább azért, mert a fájdalom végül tette a dolgát és elég rendesen kiütött. Semmit se tudtam tisztán, de azt igen, hogy Tony megmentett attól, hogy komolyabban megsérüljek. Ezek szerint tényleg félreismertem.

81. rész - Hányadik?

 

Mikor felébredtem kellett még pár perc, amíg beazonosítottam, hogy hol is vagyok igazándiból. Nem a szobámban, az eddig oké. Ablakból is kettővel kevesebb volt, mint megszoktam, szóval Kyle szobáját is kilőhettem. És, hogy miért fordult meg a fejemben ez az eshetőség? El se hinnétek, hogy milyen egyszerű, de nagyszerű magyarázatom volt rá. Tegnap este, mint minden normális ember, én is lefeküdtem aludni. Hosszú ideig forgolódtam az ágyamban, de csak nem tudtam bedurmolni. Az a hosszú idő órákat foglal magába, mielőtt bárki is megkérdezné. Szóval inkább elővettem a mobilomat és lefoglaltam magam. Cikkeket olvastam, zenét hallgattam, animét néztem vagy éppen egy sorozatot.... egyszóval elvoltam. Igyekeztem kizárni minden zavaró vagy káros gondolatot az elmémből, amik leginkább anyához voltak köthetőek. Tény, hogy egyenesen rettegtem a találkozástól és a hírtől, amit közölni szándékozik. Egyik negatív tulajdonságom, hogy a sejtéseim általában beigazolódnak. És most kurva rossz érzésem támadt, szóval elkezdtem félni. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de hajnali kettő tájékán hallottam, ahogy valami hatalmas és egy idő után idegesítő zajjal hozzábaszódik valamihez. Én, kis naiv morcosan felkapcsoltam a villanyt és akkor szembetaláltam magam egy büdösbence hadsereggel, aminek az élén egy darázs állt. Az ember azt hinné, hogy túlzok, de mondom én! Az a három darab is felért egy haderővel. Szinte láttam a sapkájukat és a tankjaikat. A légi haderejük meg önmagában is halálos volt rám nézve, szóval nyúlcipő és átsprinteltem a férfi szobájába. Nem túlzottan méltányolta, hogy hajnalok hajnalán voltam olyan kedves és átmásztam rajta ezzel a térdem a gyomrába csapódott párszor. Szóval pár nyögés kíséretében felébredt.
- Mit akarsz? – Mordult fel rekedtes hangon, még mindig az álmossággal küszködve. Önkéntelenül is kirázott a hideg, amikor meghallottam azt a mély torokhangot. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, de hamar visszahúztam őket és mélyen magamba temettem őket. Miközben a belső, fegyházőr énem egy ásóval egyengette a földet, ahol az ide nem illő gondolatok nyugodtak, addig a régi, félénk énem felébredt bennem. Az a kislány, akire a szülei oly kevés időt szántak, így egyedül érezte magát. Most ő ült itt a férfi mellett és reménykedett benne, hogy nem elutasítás lesz a kérésére a válasz. Lehet, gondolnom kellett volna arra, hogy neki ma is kell dolgoznia, de az a lány megengedhette magának az efféle önzést. Ráadásul a férfinek négy óra múlva már kelnie is kell. Hupsz, na mindegy. Megesik az ilyesmi, ha az ember velem él együtt. Csak hatalmasra tágult pupillákkal figyeltem, ahogy lassan ülőhelyzetbe tornászta magát, a szemeit dörzsölgetve. Én egy türelmes ember vagyok, megvárom, amíg teljesen rám nem figyel... vagy, ha sokáig szándékozik ezt csinálni, akkor arcon puszilom. Ez is egy megoldás, sőt a lehető legjobb mód arra, hogy felébresszem abból a mély álomból, ahonnan nem szándékozott visszatérni. De nekem szükségem van erre az idióta, szóval kurva gyorsan ébredjen fel!
- Ébren vagy már? – Vontam fel a szemöldökömet türelmetlenül, mire a jutalmam egy csúnya pillantás volt. Hát... legalább most már tudtam, hogy nem aludt vissza. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, vártam, hogy teljesen rám koncentráljon. Amikor eljött ez a pillanat, fáradt tekintetét rám emelte, mire nagyon mélyen, az eltemetett gondolatokból egy kis bűntudat csírát bontott. A lehető leghamarabb kiakartam tépni, lehetőleg gyökerestül.
- Szóval... mit akarsz? Ha valami lényegtelen faszság, kint alszol a lábtörlőn. A jó voltadból felszabadult az a hely. – Mondta két ásítás közepette, közben tekintete lentebbre vándorolt, egészen a hálóingnek használt pólójáig. Az arca rezzenéstelen maradt, de tudtam, hogy megannyi kérdés gyülekezett fel a fejében. És igazság szerint egyikre se akartam válaszolni, mert milyen jó indok van erre? Hisz még csak nem is járunk, a testvérem se. Csak a szívbátyám.  Valószínűleg az aggályaimmal együtt elküldene a francba, ha megtudná, hogy miért nem tudtam eddig elaludni. Ha otthon lennék, Nigel pólóját kértem vagy egyszerűen csak elvettem volna. A gyomrom így is a tizedére zsugorodott, nincs szükségem egy veszekedésre is még hozzá.
- Ne mond azt, hogy lényegtelen! – Csattantam fel. – Akár az életem is lehet a tét! Ha nem akarod, hogy hajnalok hajnalán kórházba kelljen szállítanod, mert allergiás rohamot kaptam egy darázscsípéstől, akkor most azonnal felkelsz és megölöd azt a dögöt! – Ennyit arról, hogy szépen és emberi módon megkérem valamire. Azt mondják, hogy a kedvességgel sok mindent elérhet az ember, talán meg kéne fogadnom ezt a tanácsot.
- Allergiás vagy a darázscsípésre? – Valószínűleg költői kérdésnek szánta, ugyanis amikor szóra nyitottam a számat, megérezhette, hogy nem túl szalonképes, így leintett és folytatta. – Nem is fontos válaszolnod rá. Az igazság az, hogy nem érdekel. Egy kicsit sem! Tudod te mennyi az idő? – Pillantott ingerülten az éjjeliszekrényen hagyott digitális órára. Csak némán odafordítottam a tekintetemet és megállapítottam, hogy hajnali kettő múlt. A heves kirohanása meglepett, azt hittem ebben a helyzetben számíthatok rá. – Ha a csöppnyi agyad nem fogná fel, nekem dolgoznom kell! Nem fogok nekiállni bogarakat hajkurászni hajnalok hajnalán. Menj át a nappaliba aludni!
- Kyle! – Igyekeztem olyan hangot megütni, ami hatást gyakorol a férfira, de nem sokra mentem vele. Ezt már csak onnan is veszem, hogy ő csak unottan megrázta a fejét és az ajtó felé mutatott. Azt lesheti! Én innen addig ki nem megyek, amíg tálcán nem hozzák elém a rohadt dögök holtestét! Majd örömtáncot fogok járni a tetemük felett és csak utána nyugszom meg. Ez az én egyetlen egy feltételem. Azt hiszem, nem kérek olyan sokat. Csak ki kell nyírnia pár bogarat. Emberek után rohangászik fényes nappal, lecsukja őket, leszereli, faszom tudja, hogy van ez. A lényeg, hogy pár bogártól csak nem riad vissza. Viszont minden jel szerint a fáradság erősen hátráltatta a munkája elvégzésében. A szemhéjai félig le voltak csukva, sőt még a feje is lefelé billent. – Nehogy visszaaludj itt nekem! – Löktem meg a karját morcosan, mire hatalmasat sóhajtott.
- Addig nem hagysz békén, amíg nem csinálok valamit, igaz? – Csak egy határozott bólintás volt a válaszom rá. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fel készülne állni, de ezt az ötletemet hamar elvetettem. Egyszerűen csak fejen dobott a takarójával.
Azt hiszem, ezután nem kell észlénynek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk mi történt. Győzködnie se kellett a férfinak, viszont a takarót nem fogadtam el. Az már a pofátlanság teteje lett volna. Csúnyán visszaéltem a vendégszeretetével, ezt én is beláttam. Igyekeztem változtatni rajta, de volt egy olyan rossz szokásom, hogy nehezen tudtam alkalmazkodni. Önző is voltam mindemellett. Szóval azt hiszem tíz év múlva sikerül elérni a lehetetlent. Amint eltűnt a félelemtől érzett adrenalin a testemből, erőt vett rajtam a fáradtság és hamar elaludtam. Valamikor félig felébredtem és éreztem, ahogy a kezeibe vesz, olyan óvatosan, ahogy eddig senki se és átvisz a nappaliba. Akkor nem akartam törődni vele, gyorsan visszaaludtam. Panaszkodni nem tudtam, a kanapé egész kényelmes volt, bár reggel úgy ébredtem, mint akit agyonütöttek. Nagyon nehezen akaródzott a felkelés. A torkom kapart, a fejem pedig fájt. Félreértések elkerülése érdekében kijelentem, hogy ez teljesen szokványos esetnek számított nálam, ha keveset, sőt még akkor is, ha sokat aludtam. Jelenleg a kettő között helyezkedtem el, miután kidörzsöltem a szememből az álmosságot, ránéztem a falon lévő órára és megállapítottam, hogy kilenc óra lesz pár perc múlva. Ráérek még, anya azt mondta, hogy menjek tizenegyre. Van még három egész órám, hülye lennék, ha elpocsékolnám.
- Nagyon remélem, hogy nincs igazam... – Motyogtam bele a párnának használt plüssmedvébe, amit Kyle hozott Kanadából. Nagyon kreatívan az ideköltözésem napján elneveztem Kumának és magamhoz öleltem. Nem tehetek róla, hogy ez a kis izé olyan nagy volt, mint az éjjeli szekrény, ráadásul még puha is. Takarónak is elment, szóval kész ezermester volt. És olyan kényelmes, hogy már kezdtem volna visszaaludni, amikor valaki az ellenségévé tett azzal, hogy becsöngetett. Akárki is az, halott ember. Nem érdekel, eldöntöttem, hogy teljesen figyelmen kívül fogom hagyni. Éljen csak még pár évig, lusta vagyok bármilyen merénylethez is. Az oké, hogy én ezt nagy gondosan eldöntöttem, de az illető nagyon megakart halni. – Menj a retkes francba!
- Én is szeretlek! – Jött a válasz az ajtó túloldaláról. Sajnos már nem tudtam meglepődni az érkezésén, annyira hozzászoktatott, hogy ez a trükk soha többé nem jön be. Annyiszor játszotta ezt már el, hogy még morogni sincs kedvem, vagy számon kérni. Én jobban szeretek otthon lenni, így nem értem a lányt, hogy miért van itt. Menjen haza a családjához! Biztos hiányolják... Ha pedig nem, akkor mindent értek. – Hol a morcos medvéd?
- Elment dolgozni. – Hulla módjára, holdkórosan vánszorogtam ajtót nyitni és akkor megláttam legjobb barátnőmet, aki egye meg a fene, de olyan hiperaktív volt, hogy leakartam csapni. Ásítottam, miközben félreálltam, hogy beengedjem a lányt. Nos, körülbelül én is olyan morcos lehettem, mint a macim. Még ha belegondolva ez Kyle – t is takarta.
- Szuper, akkor most nem fog kidobni! – Mennyire egyszerű dolgok tudták lázba hozni, ezen mindig is elcsodálkoztam. Lelkesen és pofátlanul is nekiállt felfedezni a ház minden szegletét. Már épp örültem volna, hogy leszállt rólam, amikor hirtelen megtorpant és nemes egyszerűséggel odatolatott elém. A szemei egészen elkerekedtek, amit nem tudtam hova tenni. Alaposan végigmért, majd olyat tett, amitől köpni – nyelni képtelen voltam. Felhajtotta a fölsőt és mielőtt reagálhattam volna le is hajtotta. – Miért nem szóltál?
- Miről? – Döbbentem meg teljesen, hisz olyan vádló volt a hangja. Már megint mit csináltam és ehhez miért kellett leellenőriznie a fehérneműemet?! Néha teljesen képtelen vagyok kiigazodni ezen a lányon.
- Valami bánt téged, nem? – Megmerevedtem, majd leeresztettem. Vajon érdemes a kételyeimről beszélni? Nem fog kinevetni? Rosszat sejtve húztam el a számat és éreztem, hogy ismételten remegni kezdek. Most már komolyan kezdett elegem lenni. Véget akartam vetni annak, hogy a félelem ilyen látványos és megállíthatatlan dologra készíteti a testemet.
Mindketten a konyhába vonultunk, ahol találtam a férfitól egy kis üzenetet. Szerintem csak nekem szánta, de úgy tűnik, hogy a közeli szeretteim körében elterjedt szokás a magánlevelek elolvasása. Komolyan, mint tegnap a bátyám. Mellékesen csak annyit írt, hogy bogártalanította a szobámat, plusz egy kedves üzenetet, hogy ne aggódjak, minden rendben fog menni anyával. Az üzenet első fele megmosolyogtatott, a második része pedig szomorúvá varázsolta ezt a mosolyt. Ezek után már le se tudtam tagadni Sue előtt, hogy valami bánt engem. Mindkettőnknek csináltam egy kakaót, majd az asztalhoz ülve elmondtam a félelmeimet. Félelmetes tehetségem van, ahhoz, hogy előidézzek dolgokat. Múltkor le is kopogtam, mégis most ott vannak azok a rohadványos hegek a kezeimen. Nagyon úgy tűnt, hogy azt a kisebb részletet elfelejtettem közölni a barátnőmmel, hogy szétvertem az öklömmel a tükröt, ugyanis könnyes szemekkel ordítani kezdett velem. Nála ilyen módon nyilvánult meg az aggódás és a félelem. Kénytelen voltam megmutatni a hegeimet a lánynak, aki miután látta őket, halálra ölelgetett. Ezek után kijelentette, hogy nem enged el egyedül anyához, ő is velem fog jönni. Mondjuk ennek kifejezetten örültem, de csak egy halvány mosollyal köszöntem meg.
- Amúgy hallottad, hogy jön két új diák az osztályodba? – Közölte velem csak úgy mellékesen, mire összeráncolt szemöldökkel kortyoltam egyet a kakaómból. Na, ne röhögtessen ki, mindjárt év vége van, erre két szerencsétlennek most támadt kedve átiratkozni? Egyáltalán ezt ő honnan veszi, vagy miért van az, hogy előbb tudja meg, mint én?! Látszólag az arcomra volt írva a kérdés, ugyanis megválaszolta. – Elfelejtetted, hogy a keresztapám ott tanít? Mindegy is, nem félsz?
- Mi van? Mitől? – Ami azt illeti tényleg féltem, de még mindig a mai találkozásomtól anyával. Szerintem nem ugyanarra gondoltunk... már megint.
- Hát eddig te voltál az új hús, mindenki rád figyelt, mi van, ha megkaparintják a helyedet? – Ennek a lánynak komolyan ilyen az élete, mert akkor elkezdtem sajnálni. Mióta kötne le engem az, hogy nem figyelnek rám azok, akik eddig se tették? Vannak barátaim, ők nem fognak otthagyni egy új srác vagy lány miatt. Ezt a gondolatomat a lánnyal is megosztottam, mire a száját húzogatta. Valami nagyon nem tetszett neki. – Mennyire vagy beszélő viszonyban az osztálytársaiddal? Nem a fiúkra gondoltam most, szóval jól gondold meg a választ.
- Iris és Rosalya hajlandóak beszélni velem. Bár az utóbbi mióta szakítottam Lysander – el nemes egyszerűséggel levegőnek néz, vagy nem tudom. Szűkítsük le a kört Iris – re. – Gondoltam meg magam végül. És a többiekkel mi van? Lisa, Charlotte, Amber és Carla... körülbelül úgy viszonyulok hozzájuk, mint a pestishez. Hátha fertőző a hülyeség vagy a picsaság. Kim, Viola, az elválaszthatatlan duó, akik még egy púpnak se felelnének meg a hátamon. Mindkettejüket ki nem állhatom, bár ellenszenvem leginkább arra a néger kurvára összpontosul. Végül Melody és Peggy... nem túlzás az, ha talán egyszer beszéltem velük az életben. Ez az eredmény nagyon anyaszomorító, talán változtatnom kéne rajta, vagy nem tudom.
Mivel untam a rólam való társalgást, így gyorsan témát váltottam és elkezdtem a lányt faggatni. Olyan keveset tudtam az iskolájáról, az osztályáról vagy arról, hogy mi is történik vele igazából. Nem sokkal lettem okosabb, de azért ez is több volt, mint a semmi. Sohase állítottam, hogy Sue olyan hülye lenne, csak hát a Black Stones egy elit magániskola. Szerintem nem tűrik az ehhez hasonló magaviseletet, amit a lány tanúsít.
Tíz óra körül még mindig nem jutottam el odáig, hogy átöltözzek. Kyle pólóját gyűrögettem, ami még a barátnőmnek is feltűnt. Nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy miért nem szóltam arról, hogy összejöttem a férfivel. Elég bambán nézhettem rá, ugyanis elröhögte magát.
- Ha nem vagytok együtt, akkor miért viseled a cuccait, ami pedig fontosabb... csipkés bugyi van rajtad! – Szóval nem felejtette el azt, amit látott. Ennek igazából nem örültem annyira. De végre kezdett összeállni a fejemben a kép. Sue azt hitte, hogy mi valami egészen más dolgot műveltünk Kyle – al, és ezért viselem a pólóját, valamint szexi fehérneműt. Pedig erről szó sincs igazából. Véletlen és balszerencsés egybeesés.
- Látta rajtam tegnap este, hogy nagyon kikészültem és megkérdezte, hogy tehet – e értem valamit. Én pedig elkértem az egyik pólóját. Nem akart nemet mondani. – Vázoltam fel röviden és tömören a helyzetet és ezzel a mondattal lezártnak is tekintettem a beszélgetést. Ezután nem igen szólaltunk meg, Sue pedig némán végignézte, ahogy a ruhákkal szerencsétlenkedem. Egy kicsit sem zavart a fürkésző tekintete, áhhh dehogy! Még szép, hogy zavart! Lehet, hogy legjobb barátnők vagyunk, de azért ez már túlzás nem? Lehet, hogy más elképzeléseink vannak a legjobb barát fogalomról és a vele járó feladatokról. Az én listámon biztos nem szerepelt a láthatom meztelenül vagy csak bugyiban a másikat tétel. Ezek szerint az övén igen.
- Írt neked a medvéd. – Nézegette a telefonomat, mintha ez totál természetes lenne kettőnk között. Szóval magánélet nuku, megértettem. Ha biztonsági kódot is raktam a telefonomon az alkalmazásokra, a lány egyből kitalálta, mert már olyan jól ismert. Éljen a barátság, meg a tököm tudja mi. – Nyomatékosította a lapon leírt üzenetet és megkért, hogy hívd fel, ha bármi baj történne. Nagyon cukker pasi, hogyhogy még nem estetek egymásnak? Én a helyedben rávetettem volna magam az első adandó alkalommal.
- Látod, ez a különbség kettőnk között. – Magamat is megleptem, amikor felhúztam egy harisnyát, a fekete melltartó fölé pedig egy combig érő fekete trikót. Sue szerint úgy néztem ki, mintha egy térdzoknit, egy kisgatyát és egy ruhát húztam volna magamra. Semmi nagyszabású dologra nem készültem, miért kellett volna kiöltöznöm? Megteszi, nekem tetszett a látvány. A hajamat és a sminkemet a lányra bíztam és isten a tanúm, de ennek a lánynak félelmetes tehetsége volt a divathoz. Viszont miközben a sminkemet csinálta történt valami számomra zavaró dolog. Több szájfényt is elővarázsolt a táskájából és amikor az egyiket kérte rosszat adtam oda neki. Amikor számon kérte rajtam teljesen összezavarodtam, mert igazából beismerni is képtelen voltam, hogy nem láttam élesen a címkét. Hogy kitérjek a válaszadás elől, masszírozni kezdtem a szemem körüli területeket. Azt olvastam, hogy ez segíti ellazítani az izmokat. Bár nem kérdezett semmit, láttam a szemein, hogy ezzel még nem zártuk le a témát.
Remek, most már eggyel több dolog volt, ami miatt aggódhattam.
Épp, hogy csak kiértünk az utcára, amikor éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A gyomrom émelyegni kezdett és dió nagyságúra összezsugorodott. Sue aggódva fordult felém, amikor teljesen lesápadtam, sőt még a víz is kivert, ha pedig ez nem lenne elég, akkor a torkom is elszorult. Levegőt is alig kaptam... A házunkig vezető úton megúsztam ennyivel, de ahogy megpillantottam az ajtóban álló anyát rögtön éreztem, ahogy az epe ádáz módon próbál a torkomon keresztül a felszínre törni. Nyugi kislány... nagylevegő, nem lesz semmi baj. Persze ezt magam se hittem el hisz csak rá kellett néznem anya falfehér arcára, erőltetett mosolyára és kócos hajára. Sohasem volt ilyen rendezetlen a kinézete. Ez már egyenlő volt azzal, hogy egy kisebb gond biztosan van.
- Sue, te mit keresel itt? – Ráncolta aggodalmasan a szemöldökét , amikor elhaladtunk mellette. Valószínűleg nem úgy kalkulálta a délelőttöt, hogy az én nyomi barátnőmmel is kelljen foglalkoznia. Sue – nak pedig félelmetes tehetsége van ahhoz, hogy ne érezze magát kellemetlenül. – Ami azt illeti ez a beszélgetés csak a családunkra tartozik.
- És én nem vagyok a család része? – Háborodott fel, aminek hála kicsikart belőlem egy halvány mosolyt. Egyszerűen imádom ezt a lányt! Mindig sikerült elérnie, hogy valamivel jobban érezzem magam.
- Nem. – A szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam a feltörő nevetésemet. Most már az is biztos, hogy anya is megmondja a tutit. Az étkezőbe lépve még hallottam a veszekedésüket, de nem igen törődtem vele, tudtam mi lesz a vége. Sue a végére olyan idegesítővé fog válni, hogy anya kénytelen lesz igent mondani neki. A lány mindig elérte azt, amit akart, még ha komplett hülyét is kellett magából csinálnia. Ezt bizonyítja azt, hogy nemes egyszerűséggel a földre vetette magát és hisztizni kezdett. Nigel a fejét fogta, válla rázkódott a visszafojtott röhögéstől, húgom pedig idegesen masszírozta a halántékát. A rosszullétem csillapodni látszott, amikor felfedeztem, hogy Mr. Lewis nincs jelen. Már csak ő hiányzott volna. – Jó, maradhatsz, csak fogd be!
- Szóval, miről van szó? – Pattant fel egy pillanattal később a lány, arcán nyoma se volt a műsírásnak, hanem széles mosollyal nézett körbe. Anya arca meggyötört volt, szinte lezuhant az egyik székre. Mintha folyton fáradt lenne és minden pillanatban szembe kéne szállnia az egész világgal. Hatalmas levegő után kaptam, és úgy éreztem magam, mint egy grillcsirke a sütőben. Azt hittem meggyulladok, olyan melegem volt. Istenem, könyörgöm, legyél kedves, ne pedig egy köcsög! Miközben anya valami olyasmit motyogott, hogy nagy az isten állatkertje, de alacsony a kerítése a kezeibe temette az arcát. Egészen olyan volt, mint aki menten elbőgi magát.
Megéreztem a vállamon bátyám kezeinek erős szorítását, mintha ezzel csak azt akarta volna sugallni, hogy minden rendben lesz. Nagyon reménykedtem abban, hogy igaza lesz.
- Talán ti is észrevehettétek, hogy túl hirtelen értek köztünk végek a dolgok apátokkal. – Fellélegeztem, eddig semmi betegségre vagy halálra utaló hír nem bújt meg a sorok között. Másfelől elkezdett érdekelni a mondatának története. Igen, túl hamar történt, még felfogni se volt időm.
- Nagyon is jól tudtuk, hogy mennyire megváltoztak köztetek a dolgok. – Vágta rá ingerülten a húgom, amitől anya nagyon megilletődött és még össze is rezzent. Engem is meglepett, hogy mennyire látszott az arcán és érződött a hangján, hogy elege van, még egy levegőt se akar szívni anyával. – Ne próbáljatok ilyen hülyeségeket beadni nekem. Minden nap veszekedtetek és ordítoztatok egymással, mióta ideköltöztünk!
- Yui... – Bár a rosszullét kerülgetett, azért mégis sikerült megütnöm egy normális hangot. Mi a fene történt ebben a házban, mióta leléptem? Elképzelni se tudtam, a húgom eszelős pillantása pedig kétséget se hagyott efelől. Mielőtt folytathattam volna, anya megköszörülte a torkát, ami nála azt jelentette, hogy a legszívesebben ezen már túlesne.
- Igazad van és sajnálom, hogy ki kellett ennek tennem titeket. Mindenre megvan az ésszerű magyarázat. – Hadarta, mire én rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet. Hihetetlen, de felvillant a fényképalbum, az egyetemen készült képek, Mr. Lewis, sőt még az is, hogy anya megcsalta apát. „Az is rátett egy lapáttal, hogy anyád különösen viselkedett mióta ide költöztünk és egy gyanú feléledt bennem. Mi van, ha...” Jutottak eszembe apa szavai és ekkor kezdett összeállni a kép.
- Köze van ennek ahhoz, hogy az egyetemen megcsaltad apát? – Szakítottam félbe és nem hittem, hogy lehetséges, de anya arca még jobban elfehéredett. Most már joggal lehetett érte aggódni, egy hullával is felvehette volna a versenyt, egész biztos nyert volna. Hupsz, lehet, hogy nem kellett volna olyat kikotyognom, amiről azt hitte, nem tudom. Megesnek az ilyenek. Nem hittem el, de Nigel arcára méla undor ült ki és hitetlenül, sőt kimérten nézett anyára, míg Yui idegességében a terítőt gyűrte.
- Ezt...
- Arra vagy kíváncsi, hogy honnan tudom? Apa mesélte. – Folytattam kíméletlenül. Örültem a ténynek, hogy visszatért a hangom, sőt még a rosszul létem is elmúlt. Fűtött a harag, a félelem és ezeknek társai. Tettre késznek kellett lennem, hisz nagy lélekerő kell a hírhez, amit közölni szeretne velünk. Ha nem így lenne, már rég kibökte volna, és nem rizsázna és köntörfalazna. Engem viszont kicsit sem érdekelt a mellé beszéd, rohadtul választ akartam kapni a kérdéseimre. Arra, hogy miért fordult ki a négy sarkából a világom. Most soha vissza nem térő lehetőséget kaptam erre, Sue pedig volt olyan kedves és befogta. Látszólag semmit se értett ebből az egészből. – Yui azt mondta, hogy apa nem találkozhat velem, vagyis az ő szavaival élve nem teheti. Mi ez az egész?
- Megnézted azt a rohadt videót, amit adtam? – Ordította el magát a húgom, mire meglepetésemben elfelejtettem becsukni a számat. A lány most komolyan ellenem lépett fel? – Ha nem csak magaddal lennél elfoglalva, akkor már mindent értenél! Egész évben a rohadt pasik után csorgattad a nyáladat, csodálkozol, hogy semmiről se tudsz, ami körülötted folyik?! Szállj már le a földre királylány!
- Neked meg mégis mi bajod van?! – Lehet, hogy nem néztem meg azt a rohadt videót, de csak nem lehet olyan fontos, hogy a húgom így kiakadjon rám. Yui helyett viszont anya válaszolt az előző kérdésre, amitől rögtön meg is feledkeztem a lányról. A testhőmérsékletem elhűlt, amikor meghallottam a válaszát és az indokát. Valami fájdalmasan belenyilallt a mellkasomba és nem hittem el, hogy ekkorát csalódtam anyában. – Kibékültem vele, nyolc év után végre azt éreztem, hogy legalább egy kicsit visszakaptam! Erre te elvetted tőlem!
Valljuk be: anya rendesen elcseszte ezt az egészet. Hatalmasat esett a szememben és nem hittem, hogy valaha is megtudok neki bocsájtani ezek után. Ezt már nem lehet helyre hozni, akármilyen keményen is próbálkozik.
- Terhes vagyok. – Mondta ki, mire szabályosan megdermedt a levegő a helyiségben. Yui felkapta a tenyerébe tartott fejét, a szemei alatt elhelyezkedő ráncok pedig mélyültek. Nigel elképedve, én pedig a történtek ellenére megkönnyebbültem, hogy semmi komoly baja sincsen. Viszont, amikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott igazából, akkor szó szerint lezuhantam az egyik székre és éreztem, hogy ismételten a rosszullét kerülget. Hallottam, ahogy mögöttem Sue beszívja a levegőt, majd mellém sétált. Kétségbeesett szemekkel néztem fel rá, mire megértően megveregette a vállamat.
- Megszívtad öregem, mostantól osztozkodnod kell, még jobban, mint eddig. – Alighogy kimondta, éreztem, hogy kivert a víz. Az utóhullám se maradt el, nemes egyszerűséggel a padlóra hánytam, ami nagyon komikus volt ebben a helyzetben. Nem hiszem, hogy sok olyan ember van, aki elokádta magát, csak, mert megtudta, hogy nagytestvér lesz. – Basszus, ne az új csukámra, ember!
- Oh, fogd már be! – Üvöltöttem fel ingerülten, mert el sem hittem, hogy valaha ilyet fogok hallani a negyvennégy éves anyám szájából. Basszus! Nem szép ilyet mondani, de túllépte már azt a kort, amikor az ember babát vállalhat! Ráadásul... ez azt jelenti, hogy Kyle – al lesz egy közös féltestvérünk. Valamiért a hírtől még rosszabbul lettem. Most már egész biztos, hogy félelmetes tehetségem van a dolgok előidézéséhez. Lehet, hogy anya nem beteg, de a másik tippem viszont helytálló volt.
- És én még azt hittem, hogy azt közlöd, összefogtok házasodni Mr. Lewis – el. – Sóhajtott fel fájdalmasan lassan és hosszan a bátyám, miközben nekidőlt a pultnak. – De ez ezerszer rosszabb. Komolyan, anya.... hány évesek vagytok ti? Ez annyira nem vall rád. Túl felelőtlenek voltatok Mr. Lewis – el!
- Mi van Dean – el? – Kérdezte értetlenül anya, mire három kérdő szempárral találta magát szembe. Ő a gyerek apja vagy nem? – Oh, van még itt két dolog, amit jó lenne tisztáznunk. A gyerek nem tőle van, hanem apátoktól.
- MI? – Talán kicsit túlzás volt ordítani, de ennyi váratlan hírt közölni, méghozzá felkészületlenül...! Ezt nem hiszem el! Lesz még egy vérszerinti kistesónk. Aki nincs rokoni kapcsolatban a sátánnal, sőt még a fiával sem! Valamiért egészen feldobott ez a hír... – Szóval... ti újra...
- Gyerekek, tizenhat hetes terhes vagyok. Még a válásunk előtt történt meg ez az aprócska baleset. – Húzta el a száját, de a kezét védelmezően a hasára helyezte, mintha attól félne, hogy eltudnánk venni tőle a gyerekét. Már pusztán a felvetés is nevetséges volt, de inkább meg sem szólaltam. – Apátok tud róla. Ami azt illeti nagyon boldog volt a hírtől. Főleg, amikor megtudta, hogy fia lesz.
- Fiú? – Csodálkozott a húgom, mire anya félénken bólintott. Mindhárman anyu hasát szuggeráltunk, de valljuk be, hogy nem sok látszódott. Ezt nem értem. Valamennyire domborodnia kéne vagy nem? Anya nagyon szomorúnak tűnt, így megböktem a húgom karját. – Valami baj van?
- Azt mondták az orvosok, hogy nagyon lassan fejlődik és kisebb is az átlagnál. – Fordította el szomorúan a fejét, mire minden haragom ellenére késként nyilallt a szívembe a fájdalom és az együttérzés. – A másik dolog, amiről beszélni szerettem volna veletek... költözünk. Ebben a házban nem igen férnénk el az öcsétekkel együtt, így úgy döntöttünk, hogy veszünk egy nagyobb házat.
- Döntöttünk...? Te meg ki? – Vonta fel a szemöldökét a bátyám, én pedig előre rosszat sejtve lejjebb csúsztam a széken.
- Hú ember, te aztán jól megszívtad! Osztoznod kell, új környezet, sőt még ismerkedned is! – A legszívesebben jól behúztam volna egyet Sue – nak, de nem voltam rá képes. Csak feszült figyelemmel vártam, hogy anya megszólaljon.
- Dean meg én. – Ezt nem hittem el... az a férfi képes valaki más gyerekét felnevelni? Miért nem fogja fel, hogy csak rontja a légkört és a jelenlétével mindenkinek fájdalmat okoz?! Én ezt nem akarom tovább hallgatni. Csendre van szükségem és egyedüllétre!

80. rész - ... mikor kialszik a fény

Igazándiból nem hiszek a véletlenekben, mert egyszerűen képtelenség, hogy létezzen. Van, hogy azt hallom az emberektől, a szerencse az véletlenek sokaságából áll össze. Az a helyzet, hogy nem vagyok sok istenhívő, a rómaiak vallását nem érzem a magaménak, így nyílván Fortunát se ismerem el. És itt le is zárul, hogy miért nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben. Bár néhanapján elhagyja a számat az istennő neve, de attól még nem változtat a tényeken. Mindkettőnek ő az istene. Ez pedig sok mindent megmagyaráz. Régebben olvastam, hogy sok minden saját magunkon múlik, valamennyire az önbizalmunkon és a gondolatainkon. Ha elhiszem, hogy például megnyerem ezt az idióta versenyt, elképzelem, hogy mit kapok érte cserébe, akkor bevonzom, felkészítem magamat az eshetőségre. Ez csak egy példa volt, de nyílván nem szeretném megnyerni.

Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a telefonom rezegni kezdett, pár perccel azután, hogy Castiel és Lysander levonultak a színpadról. Amíg Sue felzarándokolt, mint következő fellépő, addig én rezzenéstelenül néztem a két üzenetet, amit majdnem hogy, ugyanabban a pillanatban kaptam, más – más személyektől. Az egyik rövid, de lényegre törő volt, Shanda megkérdezte, hogy ráérek – e most, mert szeretne beszélni velem. Némi gondolkodás után válaszoltam, hogy pár perc és hívom. Ő rá nem igen haragudtam, mivel mióta középiskolások lettünk, azóta nem volt napi vagy heti kommunikáció köztünk, akkor beszéltünk, amikor valamelyikünknek eszébe jutott. De anya üzenete... azon felhúztam magam. Semmi bevezetés vagy valami, bocsánatkérés, magyarázkodás... egyszerűen figyelmen kívül hagyta a történteket! Van egy olyan érzésem, hogy észre se vette, hogy én most beduzzogtam rá. Azt is eltudom képzelni, hogy egyáltalán nem érzi magát hibásnak.
- Neked is küldött üzenetet anya? – Persze a bátyám nem ismerte a magánüzenetek fogalmát, így természetesnek gondolta, hogy megnézheti. Vetettem rá egy haragos pillantást, majd lemondóan sóhajtottam. Ezek szerint nem csak velem kell holnap beszélnie. Erős gyanú: el lesz cseszve a szombat délelőttöm. Nincs kedvem találkozni vele és azzal az izével... bocsánat... a barátjával. Tudom, hogy Kyle apja meg minden, de még ő is veszélynek ítélte meg! Haragszom anyára, de Mr. Lewis – re még jobban. Nem létezik, hogy valamit ennyire tönkretegyen és darabjaira zúzzon valaki, ha ő képes rá, akkor először megtapsolom, majd pofán verem. Végtére is a családomról van szó, nem hagyhatom egy szó nélkül, hogy széthulljon!
- Neked mit írt? – Csúsztattam a zsebembe a készüléket, eldöntve, hogy nem felejtem el felhívni a lányt. Legalábbis nagyon reménykedtem az elhatározásomban. De a pár perc egészen biztos dugába fog dőlni, ugyanis ahogy felpillantottam a fiúra, nagyon nem tetszett az arckifejezése. Ösztönösen telepedett rám az a bizonyos rossz érzés. Itt valami nagyon nincs rendben. Történt valami... valami nagyon rossz... amiről nem tudok.
- Nekem semmit, én még ott lakom a házban, de ti ketten szépen elhúztatok. Lehet, hogy nincs a helyzet magaslatán, kicsit szétesett, de nem viseli valami jól, hogy mindkét lánya fogta magát és elment. Az sincs az ínyére, hogy Yui apához cuccolt át. Számomra ez egy rejtély, min tudtatok annyira összeveszni anyával, hogy már a jelenlétét se bírjátok elviselni?
Felvontam a szemöldökömet, majd amikor szóra nyitottam a számat, Sue abban a pillanatban énekelte azt az igen helyzethez illő sort, hogy mindenki bekaphatja. Fejemmel a színpad felé biccentettem, majd a saját szavaimmal élve folytattam.
- Tudod mit? Menj haza és tanulgasd szépen a rendi országgyűlés kialakulását. – Vontam össze bosszúsan a szemöldökömet. Egy ilyen fontos dologról lemaradtam! Hát hallottatok már ilyet? Nem voltak hajlandóak beavatni abba, hogy Yui is lelépett, méghozzá apához! Most már kifejezetten utálom Mr. Lewis – t.
- Nincs ilyen tételem, hál’ istennek. – Hogy én mennyit szívtam azzal a tétellel, az szóban el nem mondható. Hülye kistanár tanította, ráadásul nagyon bénán is. A legszívesebben más szót használtam volna, de azt hiszem, megint kezdek átesni a ló másik oldalára. Még most se értem igazán, hogy mi történt, mikor vagy valami, csak arra emlékszem, hogy 1215 – ben kiadták a Magna charta – t.
Szerintem rajtam kívül nem sokan gondolkoztak kilencedikes érettségi tételeken, de ki tudja. Az egyik évfolyamtársam olyan magasztos gondolattal igyekezett haza, hogy Aragóniai Katalin, VIII. Henrik felesége, rokoni kapcsolatban áll – e Aragóniai  Beatrix – al, Mátyás király második nejével. Nagyon választ szeretett volna rá kapni. Nos... mindenkit más hoz lázba. Ha őt ez érdekelte, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem? Én is gondolkodom faszságokon, az emberek többsége pedig már nem is néz rám ferde szemekkel. Megszoksz vagy megszöksz, életigazság vagy mi a túró.
Igazság szerint egy idő után feltűnt, hogy túl nagy a csend a teremben. Sue se énekelt, a zsűri is kussolt, sőt még a tömeg is döbbenten meredt a színpad felé. Lemaradtam volna valamiről? Mindenki úgy bámulta a barátnőmet, mintha Szent Mária képében újjá éledt volna. Nem a világ hetedik csodáját hajtotta végre, csak elénekelt egy rohadt, magyar számot, amiben a kelleténél több káromkodás fordult elő. Lehet, hogy ez volt a probléma. A csönd forrása. Esküszöm, még egy tücsök is ciripelt! Óvatosan körbepillantottam, de szinte azonnal elfordítottam a tekintetemet, amikor megláttam, ahogy Scarlett undorítóan nyálasan átöleli Kyle – t. Egyáltalán nem segített az egómon az enyelgésük. Ők már felnőttek, csinálják diszkrétebben. Nem mintha valami szűzpicsa lettem volna, hogy folyton pasi után vágyódom, de valljuk be... szükségem volt arra, hogy valaki szeressen. Talán ez volt az én drogom. Azt akartam, hogy szeressenek mindegy milyen áron. A széjjelkaszabolt lelkemnek balzsam lett volna az az egy szó is, hogy hülye. Persze a hozzátartozó hang barátságosan és lágyan csendülne, ezzel kifejezve, hogy nem bántószándékkal mondta. Most már biztos, hogy szükségem van arra a pszichológusra. Valakivel beszélnem kell erről, aki segíteni is tud vagy megoldást kínálni. Legfőbbképpen egy olyan valaki, aki nem csesz le, hogy már megint elkúrtam mindent!
Ha valaki kurva gyorsan nem szólal meg, fejen dobom a nyanyát! – Körülbelül erről árulkodott Sue testhelyzete. Tény, nem szerette a csöndet és a feszült helyzeteket, de ezzel szerintem más is így volt. Iris a helyében már rég leájult volna a színpadról. Senki se hibáztatta, bár jobban örülnék, ha a mikrofon a kezében maradna, Rachel már ellőtte azt a poént.  Nem tudom, hogy Castiel gondolatolvasó volt – e vagy nem, de ő törte meg a jeget. Nevetni kezdett és előregörnyedve tapsolt és nagyokat hahotázott. Minden benne volt ebben: szeretet, barátságosság, ugyanakkor rosszakart és gúny. Pofátlanul kiröhögte, mert tudta, hogy úgy is jobbak voltak a lánynál és esélye sincs a győzelemre. Maximum hátulról.
- Nagyon ismerős vagy nekem... – Folytatta hirtelen az újdonsült kémiatanárunk, mire felvontam a szemöldökömet. Csodálkoznék azon, ha kitalálná a lány nevét. Sohase figyelt oda a fia barátaira, mélyen állította, hogy átmenetiek és majd lesznek újak. Engem megjegyzett, mert utált. Azt mondta hátráltatom, és csak leláncolom Kyle érzéseit, nem hagyom érvényesülni. Nem hagyom élni!
- Nem is tudom... lehet, onnan vagyok ismerős, hogy négy évig a fiad osztálytársa voltam, öt évig a barátja és már tíz éve a csaja legjobb barátnője! – Sue nem zavartatta magát, simán letegezte a férfit, bár joggal állíthatom, hogy nem engedte meg, sőt megtiltotta Werner Leo! Milyen kis bátor a BFF – em. Ahogy sejtettem, a tanár úr vállai megfeszültek és bár az arcát nem láthattam, de már az elképzelés is megért egy mosolyt. Imádlak Sue! De ez az este után tuti létrehozok egy mini zen kertet és azt fogom gondozgatni.  Csupa témába nem illő gondolat. Szuper, úgy tűnik, ma elememben vagyok. Sue végül mellém ugrált és boldog volt attól a tíz ponttól, amit kapott. Kevesebbre számítottam, úgyhogy elismerően megveregettem a vállát.  Közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni Alexy vizslató tekintetét. Mióta megkaptam az SMS – eket egészen érdekesen tanulmányozott. Basszus! Megígértem annak a hülyének, hogy felhívom!
- Mi a franc tartott eddig neked, Emo?! – Üvöltötte pár perccel később a készülékbe a lány, mire eltartottam a fülemtől. Behúzódtam az öltözőbe és arra felkészülve, hogy tízszer, ha nem húszszor, de bocsánatot kell kérnem.
- Bo.... Emo? – Ennyit a sajnálkozásról. Mert nem tetszett ez a becenév. Túl depressziós és hogy is fogalmazzak... copy volt. Másrészt eszembe juttatta a tavalyi nyaramat. Hideg borzongás futott végig a gerincemen és éreztem, hogy egyre jobban elveszítem a fejemet. Még a lábaimból is kifutott a vér, így erőtlenül rogytam le az egyik padra.
- Ja, Sue mindig így hívott téged általánosban. – Újabb infó, amiről jó tudnom. Vagy inkább jobb lett volna a létezéséről se hallanom. Mert ezek után fix, hogy most én verek szét egy gitárt, de a vörös hajú lány fején. – De nem ezért kértelek, hogy hívj vissza!
- Akkor meg?
- A sulitokban van spanyol szak? – Tudakolta, a hangja pedig komolyan csengett. Ha nem tudná... ez nem egy spanyol tagozatos gimnázium. Két osztálytípus van, az egyik az általános, a másik pedig az angol.
- Nincs. – Egyáltalán mi a francnak kell ennek a lánynak spanyol szak? Olasz tagozatos gimnáziumba jár, hahó! Talán át akar iratkozni ide? Kétlem, túl messze van innen. És túlságosan is közel lenne Sue – hoz, ami nem jelent túl sok jót annak fényében, hogy mostanában nem jönnek ki valami jól. Hetedik után egészen összemelegedtek és azt hiszem ez egészen most félévig tartott. Shanda – nak és nekem is megvan a véleményünk, nem kell mindenkinek tudnia. – Mert?
- Az a köcsög folyton azzal jön, hogy a csaja a ti sulitokba jár, hosszú, szőke haja van, rich bitch és spanyolt tanul. – Ez aztán a széles körű választék! Annyit szőke, kurvát ismerek a sulinkban, hogy meg se lehetne számolni. De a főkolompos egy osztályba jár velem. A ruháit elnézve és a hencegéseit hallva, tuti, gazdag a picsa. Ezek szerint Nathaniel is...? Belőle aztán ki nem néztem volna. Meg is feledkeztem a kárörvendő táncomról. Én megmondtam, hogy az a rohadt szerelem nem tart örökké, főleg, ha Valentin napon jönnek össze! Már megint igazam volt, és ez most... szar érzés. Hisz mégis csak milyen lelkes volt, amikor utoljára találkoztunk. Jó, a szemembe mondta, hogy kinyalhatom, de ettől eltekintve nem vagyok boldog a hírtől, hogy eljött az ő boldogan élünk, míg meg nem halunk komplementere. Magyarán az a retkes szakítás. – Nem árulja el a nevét, hogy milyen szakra jár vagy, hogy hány éves!
- Ennyire utál téged? – Bunkóság, ha csípőből nemet mondok a kérésére? Mert bizony nemet fogok válaszolni, mert semmi kedvem sincsen más emberek problémáit a nyakamba venni, és orvosolni őket. Ez a helyzet viszont a többinél is jobban idegesített, hisz egy pasi miatt történt. Mindketten tizenhét éves, az érett fogalomhoz közel álló nők vagyunk, legyen már más témánk a hülye hímeken kívül! Szerelem? Hah, kinek kell az?! Megmutatom a világnak, hogy nem minden tini lány felajzott kis szuka! Esküszöm, miután leérettségiztem elmegyek és a diakonissza leszek, szüzességi fogadalmat teszek és úgy is fogok meghalni, olyan tisztán, ahogy a világra jöttem! Leszarom, hogy nem segítettem hozzá a világot a fajfenntartáshoz. Szerintem egy minimális szinten mindenképpen betéptem, normális embernek vagy fantáziátlan hülyéknek ilyenek nem jutnak az eszébe. – Nekem dolgom van, szóval most hagyom, hogy egyedül hajtsd végre az önmarcangoló rituálédat. Ha bármi baj ér, én előre szólók, hogy még csak nem is hallottam az esetről.
- Kinyalhatod. – Ezt a mondatot követően kinyomtam a hívást és azzal a lendülettel el is terültem a padon. Vissza kéne mennem a tornaterembe, hisz nemsokára én következem. De nehezemre esett mosolyogni, hisz kétségek között gyötrődött a szívem, a gondolataim pedig újra és újra visszatértek anyához és a húgomhoz. Ez az egész túl bonyolult, és komplikált ahhoz, hogy egyedül megtudjam oldani. Nigel – nek kisebb gondja is nagyobb, mint ez az egész. A család is fontos, de a jövője véleményem szerint elsőbbséget élvezett. Őt ezzel most nem szabadott zavarnom.
Csak lehunyt szemekkel feküdtem és még akkor sem nyitottam fel őket, amikor hallottam, ahogy az ajtó kinyitódik, ezzel beeresztve az öltözőbe unokatestvérem és Viktor hangját. Csak egy részletet kaptam el máris halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. Ismertem a számot, de csak is egy AMV – ből. Hogy te vagy a jel... hogy minden most kezdődik el... Itt tartott a dal, amikor az ajtó becsukódott, ezzel megszűntetve a kettejük hangjának csodás melódiáját.
- Riko? – A hang nem tartozott a baráti körömhöz, de még csak az utálóimhoz se. Mivel az osztályomba járó lányok többségével nem igen beszéltem, így váratlanul ért Peggy jelenléte. Beszéltünk mi már valaha? Nem hiszem, arra talán emlékeznék. Lassan elemeltem a szemem elől a kezemet és kifejezéstelenül bámultam a lányt. Ő ugyancsak így engem. Ez a beszélgetés jelenleg nem haladt se jobbra se balra. Ilyen, amikor az ember egy teljesen új emberrel készül megismerkedni? Vagyis... egy osztályba járunk lassan hét hónapja, de még így se tudtam megkedvelni vagy megutálni. Ő írta a suli újságot és bár voltak cikkei, amik nem tetszettek mégsem ragadt meg a fejemben.
- Mhm... – Néztem elgondolkozva a lányra. Vajon akarhat tőlem valamit, vagy egyszerűen csak idefújta a szél? Nem tudtam eldönteni, ez pedig felettébb felkeltette az érdeklődésemet. – Szeretnél valamit?
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy nem fog megszólalni. Az a fajta csend telepedett közénk, amit jobb volt nem megtörni, mert akkor a helyzet csak még kínosabb fordulatot vett volna. De a tekintete fokozatosan tört meg, ezek szerint ő sokkal rosszabbul viselte a csöndet, mint én. Ohó, ha én nem akarok megszólalni, akkor rekordot tudok dönteni! Mert engem senki se tud rászedni arra, hogy olyat tegyek, ami az ellenemre van. Őszintén, ez a beszélgetés kezdett abba a körbe tartozni. Felőlem álldogálhat egymagában, kifejezéstelen tekintet keretében, csak az ne legyen a közvetlen közelemben.
- Én... – Kezdte furcsán, rekedtes hangon, ami a következő pillanatban elcsuklott. Felvont szemöldökkel vettem tudomásul, hogy annyira zavarban volt, hogy összevissza makogott, érhetetlen ragokat helyezett szavak után, sőt semminek se volt egy fikarcnyi értelme se. Nem hasonlított a bátor, akaratos, mindenre elszánt suli újságos csajra, aki bármire hajlandó információ fejében. Lassan felültem, most már biztos, hogy akart tőlem valamit. A szemei idegesen mozognak ide – oda, egy pillanatra se állt le. Mi a...? Rohamot fog kapni, esetleg elájul? Nem vagyok az a különösebben szívbajos csaj, kivéve, ha darázsról van szó. Amikor utoljára szerencsém volt közelebbről is megismerkedni egyel, akkor kifogtam egy kifejezetten szerencsétlen és ostoba példányt, aki úgy gondolta, hogy inkább megdöglik, annak fejében, hogy fájdalmat okoz vele. Szerintem a haláltusája közben elégedetten vigyorgott látva, hogy a lábam a kétszeresére dagadt és még ráállni is képtelen voltam. Megérdemelte a halált. Rusnya, haszontalan, hülye dögök. Utálom mindegyiket!
Mivel (remélhetőleg) a helyiségben egy fekete – sárga csíkos ellenség se tartózkodott, így minden figyelmemet a falfehér lányra fordítottam. A szemeim kidülledtek, a szemöldökömet pedig összeráncoltam.  Mit akar tőlem? Most már kezdett rohadtul érdekelni. Értenem kéne a testbeszédet? Mert furcsa hangokon kívül nem igen adott ki értelmet magából. Viszont beharapta az alsó ajkát, szemei pedig egészen kétségbeejtően csillogtak. Végigpásztázott tetőtől – talpig, mire elfintorodtam és hasonlóan cselekedtem. Semmi extra nincs a kinézetemben vagy a ruhámban... Egyszerű, kopott farmergatya, egy pántos, fekete fölső és pulcsinak avanzsálódott, kockás ing, amihez egy sportcipőt társítottam. Hajam azt a benyomást keltette, hogy elkezdtem egy kontyot megcsinálni, de meguntam, így félbehagytam. Smink? Az nem igen volt rajtam, kivéve azt, amit Sue rám kent.
Már épp megszólalt volna, emberi hangon, amikor az ajtó kivágódott én meg azzal a lendülettel mutattam be, annak, akárki is legyen az, aki benyitott. AZ én estesemben a rosszkedvű, összehúzott szemű Kyle. Ennek is mi baja lett hirtelen? Nekem nagyon úgy tűnt, hogy egész este valami részeges boldogság lengte körbe. Őméltósága talán elszakadt a barátnőjétől és azt jött ellenőrizni, hogy nem kavarok – e egy csajjal?
- Cica, ketten keresnek és melegen ajánlom, hogy ne a szépséged, hanem a hangod miatt. – Közölte, mire nekem szabályos kérdőjel jelent meg a fejem fölött. Miért, létezik szabálytalan is? Haha, de vicces lettem hirtelen. Hagyjuk, a lényeg annyi, hogy nem vágom, miért szakadt ki a mámorító boldogságból és lépett be a mérgező, általam sugárzott légtérbe. Mai felfogással és szemlélettel nézve Kyle most egy randin volt a potenciális barátnő jelöltjével. Ráadásul ezen a gagyi koncerten, amin bár jó hangú fiatalok léptek fel, de azért na. Magamhoz is lenne egy rohadt kérdésem... Miért vágom saját magam alatt a fát?! Különben is, miért vagyok ilyen kotnyeles? Mániámmá vált a családtagjaim és a közeli barátaim szerelmi életébe bemászni? Anya, Nigel, Tina, a húgom és még Kyle is? Le kell állítanom magam. Bár az is igaz, hogy egyáltalán nem könnyítettem meg a családtagjaim életét. Sőt! Azt hiszem öregedtek miattam minimum húsz évet. Apa magasról leszarta, hogy kivel kavarok és kivel nem, anya néha úgy tett mintha érdekelné, ilyenkor átment feddőbe és ott volt a bátyám, akinek azt hiszem a legtöbb galibát okoztam. Ő tényleg féltett és a legszívesebben harminc éves koromig bezárt volna egy kastélyba, mint aranyhajat. Nem voltam és még most se vagyok olyan könnyű eset. A húgom meg... na őt hagyjuk. Észrevétlenül alakítja a háttérben a szálakat és csak akkor jut el ez a tudatunkig, amikor már elérte a célját.
- Te meg kikről beszélsz? – Ráncoltam össze bosszúsan a szemöldökömet, mert nem tetszett a tekintete. Hogy is mondjam... amikor a szemeibe néztem, akkor úgy éreztem, mintha kereszttűzben állnék egy harcban. Nem nagyon érdekelte volna, ha engem is eltipor csak, hogy legyőzze a másikat. Villanások, szempillantás alatt történtek, én pedig magamat is meglepve könnyű szerrel hárítottam. Kezdett rólam lepattanni mások dühe. Igazából akkor kellett volna megtartanom az akaraterőmet, amikor jogtalan másik dühe, de nem bírom visszafogni magam. A kezeim ökölbeszorultak, szinte azonnal megéreztem a vele járó fájdalmat. Sok pofont adtam már ezekkel a kezekkel, és most mégis milyen könnyen tönkretettem őket. Lehet, hogy pár hét múlva már nem fogom érezni a kínt, viszont a vele járó hegek egy örök életre emlékeztetni fognak arra a napra. Sohasem fog begyógyulni, ez pedig már most égeti a tenyerem. Egyelőre kötés fedi, eltakarva mások kíváncsi szeme elől, de egyszer le kell vennem.
- Szomszédlány! – Stenly szinte fellökte a férfit, de nem azért, mert olyan hevesen sietett be. Az csak mellékes indok volt. Az alattunk lévő szinten lakó úgy gondolta Kyle nagyon rossz helyen áll, így nemes egyszerűséggel arrébb taszította, arcáról viszont nem tűnt el az a furcsa mosoly. A szemei is csillogtak, a kelleténél kicsit jobban. Ezer százalék, hogy van egy kis alkohol a férfiban. Az ő biztonsága érdekében ajánlom, hogy ne rendezzen semmilyen jelenetet se. – Kösz, hogy meghívtál! Szarrá untam az agyam a kocsmában. – Bingó. – A zene viszont fos, nincs valami metálosabb vagy rockosabb?
- Csak magyar számokat fognak ÉNEKELNI ma este. – Világosítottam fel elkerekedett szemekkel. Ennek tényleg nem tűnt fel, hogy valaki áll a színpadon, a kezében egy mikrofonnal? Jézusom, mit ivott ez és mennyit? Van egy olyan erős gyanúm, hogy emiatt még bajba fogok keveredni a mai nap folyamán. Viszont a szekrényt, na azt nem fogom kifizetni, bánom is én, hogy Stenly káromkodva elkezdte szétverni! A másik... ami miatt aggódtam, az az volt, hogy Peggy visszanyerte a természetes arcszínét ugyan, de földbegyökerezett lábakkal figyelte a férfi dührohamát. Ez egészen addig ment így, amíg Árián be nem futott. Bocsánatot kért a földre lökött férfitól és igyekezett lenyugtatni a dühöngő férfit. Neki egész hamar sikerült ez a lehetetlennek tűnő feladat. Ez a férfi egy kész angyal, biztos rendelkezik valami különleges képességgel! Remélem, felruház isteni képességeivel, hogy ne menjek neki a kémiatanáromnak. Hisz angyali türelem kell ahhoz a köcsöghöz.
- Jól vagy? – Kérdezte Peggy az én drága „bátyámtól”, akinek ebben a szent percben legszívesebben betörtem volna az orrát. Nem tehettem róla, teljesen jogtalanul lett dühös rám! Van ilyen, nem lehet mindenki szemében szerethető. Máris ellent mondtam magamnak, mert az igazság az, hogy imádtam a férfit és örültem, hogy megismerhettem. Ritkán futok bele ilyen emberekbe... egyszer ő is volt középiskolás, aminek már az elgondolása is felfájással jár... szóval inkább hanyagolom az ehhez hasonló képeket és a lényegre koncentrálok. Kyle már hat éve leérettségizett és pontosan ennyi év körkülönbség van köztünk.  Igazándiból érződnek az évek, amelyek elválasztanak minket, csak nem negatív értelemben. Totálisan pozitív hatást gyakorol rám. Ez az egész mizéria egy nagy hülyeség. Nagyon jól elvagyok a férfival, példát statuál és vigyáz rám. Számíthatok rá és tényleg olyan ez az egész, mintha kaptam volna még egy testvért.
- Persze. – Morogta válaszként a férfi, amitől egy pillanatra megfeledkeztem magamról és elmosolyodtam. Nem fogja megjátszani magát mások kedvéért, ritkán látom felszabadultnak és boldognak, de amikor ez megtörténik, akkor szinte sugárzik. Szeretem, amikor nevet. Mert biztosra tudom, hogy őszinte. Ha egy valamit megtanultam az elmúlt pár hónap alatt róla, az az, hogy hozzá bármikor fordulhatok őszinte véleményért. A kezemet nyújtottam neki, mire gyanakvó tekintet kíséretében megragadta. Mintha képes lennék visszalökni... bár.... ez nem is olyan rossz ötlet! Nem, semmi ilyesmit nem fogok csinálni! Jó kislány leszek, hogy bízni tudjon bennem. Nos, amikor rászorított a kezemre és elkezdtem felhúzni, akkor rádöbbentem, hogy sokkal nehezebb, mint én. Az izmaim pedig nem voltak olyan erősek, hogy egyedül elboldoguljon egy életerős, egészséges és tettre kész rendőrrel. Még szerencse, hogy ezt ő is belátta és a munka 70% - át átvette magára.
- Miért vagy ilyen magas? – Ráncoltam egyből a szemöldökömet, amikor fölém tornyosult. Kérdésemre unottan pillantott rám, látszólag utált erre válaszolni. De komolyan, ha húsz centi különbség nem volt köztünk, akkor egy se! – Hé, a szemedre is van kifogásod vagy elfogadod, hogy vörös és kék színűek?
- Színvak vagy, cica. – Engedte el a kezemet, ami eddig fel sem tűnt. A válasza viszont nagyon nem tetszett. Tuti vörös, efelől nincsenek kétségeim. – Ez egyszerű heterokrómia. Semmi varázslat nincs benne. A szemem pedig ugyanolyan barna, mint anyának és apának.
Belegrimaszoltam a mondandójába, hisz a halál fogja elhinni, hogy barna a szeme.
- Ezzel az arccal olyan vagy, mint egy hörcsög. – EGY HÖRCSÖG?! Ez mégis mit akar jelenteni? – Most meg, mint egy hal.
- Úgy látom, nagyon jól szórakozol. – Ez a gyerek... nem tudtam eldönteni, hogy utáljam vagy bírjam. Annyira lehetetlen és kiszámíthatatlan volt.
- Na, végre valamit jól látsz! – Csettintett tettetett elismeréssel a hangjában.  Valószínűleg megláthatta a duzzogó arcomat, mert óvatos mosolyra húzta a száját. – Akkor is igazam van, ha tetszik neked, ha nem. Lehet, hogy az emberek megbámulnak egyszer – kétszer, de semmi különleges sincs a kinézetemben. A hajam szőke, heterokrómiám van: az egyik szemem barna a másik kék. Csak egy bizonyos fényben látszik vörösnek. Te is zöld szemű vagy, csak a hajad és a bőrszíned miatt türkiznek tűnik.
Válasz nélkül hagytam a megjegyzését, indultam volna már vissza a tornaterembe, amikor eszembe jutott Peggy. Ő csak meredten nézett, nagyon úgy tűnt, hogy megszólalni nem igen fog. Ha ő nem lép, akkor engem hidegen hagy ez az egész.
- Hány pontot kapott az unokatesónk? – Ugrottam Nigel hátára vidáman, igyekezve elterelni a gondolatait. Ahogy közelítettem felé elég magányosnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy mélyen a gondolataiba merült. Lehet, valami bántja. Vajon elmondaná nekem, ha rákérdeznék?
- Tizennyolc. Nem tudom, mi baja van a majdnem apósodnak, de úgy tűnik, mindenkiben a hibát keresi, ki akarja élni a dühét valakin. Egy pozitívumot se mondott eddig senkire se, de a hangja nem csend rosszindulatúan. Betti mégis majdnem fejen dobta a mikrofonnal, amikor közölte, hogy egyszer elpróbált vacak a számuk, ami egy hamis és érzelemmentes szerelemről szól, ráadásul még a hangjuk sem passzolt egymáshoz. – És még csodálkozik, hogy utálom. Belegondolni is rémes, ez az alak akár még az apósom is lehetett volna, ha úgy alakulnak köztünk a dolgok a fiúval! Bleh, elcseszte volna az egész életemet. Ebben biztos vagyok. Jézusom, akármennyire is haragszom most Ian – ra, elkezdtem sajnálni, amiért Werner Leo lesz az apósa. Szerintem nem gondolta alaposan végig ezt az egész „Kérjük meg Werner Nicole kezét” dolgot. Basszus! Ha ezt Rachel megtudja, akkor bele se merek gondolni, hogy milyen jelenetet rendez. – Mindjárt te jössz, nem?
- Ja, Chloe magánszáma után téphetek fel a színpadra mindenki előtt leégetni magam. – Ebben a pillanatban kezdett énekelni a lány, én pedig mozdulatlanná dermedtem ott, ahol voltam. Speciále a bátyám hátán. Eleinte azt hittem, hogy ő is úgy jár majd, mint Iris, de tévednem kellett. Annyira azonosult az általa választott számmal, hogy az ember simán elhihette, hogy mindezek az énekes érzései. Holnap már mindent bánok... A fájdalom ott ült a szemében, a lábait lógatta, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt az észrevételemet. Helyette a lány testvéreit kerestem, de a látványtól teljesen összezavarodtam. Armin tüntetően elfordította a fejét, arca komoly és feszült volt, míg öccséé szomorú és keserves. Ezek hárman titkolnak valamit. Tudatosult bennem, a felismeréstől pedig összerezzentem. Ki gondolta volna, hogy az ikreknek is van egy múltjuk, amit el szeretnének titkolni? Vajon Sue tudja? Mintha csak a kérdésemre válaszolt volna kérdő tekintetével megkeresett engem. Ezek szerint halott ügy, még Armin sem mesélt erről. Tényleg valami komoly dologról lehet szó.
Lassan lecsúsztam a bátyám hátáról, majd mellé sétálva a pulcsija ujját kezdtem el húzogatni, ezzel jelezve, hogy figyeljen rám. Amikor végre valahára hajlandó volt rám figyelni, akkor még jobban megrántottam a pulcsiját, hogy közelebb hajoljon hozzám.
- Nem gondolod, hogy Armin – ék furán viselkednek? – Szemeivel megkereste az említett személyeket, Sue szinte belemászott barátja aurájába és ijesztően közelről vizslatta, összehúzott szemekkel. Mintha erről tudomást se venne a fiú, továbbra is komoran meredt maga elé, leplezve az idegességét.
- Te meg a nyomi barátnőd smároltok velük, szóval jobban ismeritek őket, mint én. Csak annyit látok, hogy a bohóc szomorú, a kocka pedig emberien komoly. – Akár meg is sértődhettem volna az első mondatán, hisz egy ideje már nem is.... smároltunk. Jesszus, de utálom ezt a szót használni. Csókolóztunk, nyalakodtunk, puszilkodtunk, bármi csak ne smár! Dühöngve figyeltem Chloe – t, aki a dal abbahagyta után, lehunyta a szemeit és pár másodperc erejéig csöndben összeszedte a gondolatait. Csak miután visszatért lélekben is a színpadra, utána állt neki a zsűri kivesézni a produkciót. Nem kételkedtem abban, hogy magas pontszámot fog kapni. Nem is csalódtam akkorát. Az ének tanár le volt nyűgözve, határozottan kijelentette, hogy sok hasonlóságot lát a bátyja és közte, valamit olyan tisztán és érzelmesen adta vissza a dalt, hogy még ő is elérzékenyült egy pillanatra. A lány csak halkan megköszönte, utána tovább hallgatta az igazgató dicshimnuszát. A koca még meg is kérte, hogy iratkozzon be a mi sulinkba, mire Chloe arca ijesztően fehérre színeződött. Sohasem gondoltam bele, hogy miért nem jár ide, sőt Sue elmondása alapján a Black Stones – ba se. Talán magántanuló vagy kollégista valami másik városban? Annyi biztos volt, hogy a lány nem hagyta, hogy a szerep játssza őt. Lehetséges, hogy egy teljesen új ember bőrébe bújt. Vagy az is lehet, hogy... ahogy néztem... arra a következtetésre jutottam, hogy őt összemosták a testvéreiből. A kinézete mindenki szemében Armin – t idézték, a tökéletes hangjáról már nem is beszélve. Nyitott, barátságos, a saját neméhez vonzódik, vidám és optimista. Ki ez, ha nem Alexy? Hogy nem vettem ezt észre eddig? A szemeiben lapuló magányt és fájdalmat?
- A feje tetejére fordult a világ? Erik edző négy pontot adott, de Werner tanár úr maxot? – És így lett az összesített eredmény tizenkilenc pont. Attól kapott a lány levonást, akitől az ember a legkevésbé se várta volna. Ő eddig mindenkinek öt pontot adott kivétel nélkül. – Egy kalappal húgi.
- Köszi. – Öleltem meg gyorsan, gondoltam erre még szükségem lehet a színpadon. Ahogy mindenkit ellöktem az utamból, úgy találtam magam szembe Tony – val. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mikor megláttam széles és magabiztos mosolyát. Érthetetlen szavakat suttogott, amit a zajtól nem értettem, a szájról pedig képtelen voltam leolvasni. Azt hiszem ez így volt jól.
Hagytam magamnak egy szusszanásnyi időt, ez alatt a mikrofont szorító kezemet bámultam.
- Messze a város, ahol születtem.... – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kémiatanár szemei a kezdő sorok hallatán összeszűkültek. Ahogy Kyle neheztelő pillantása, ez is lepattant rólam. Miért hiszi azt, hogy hatással ehet rám? Az csak egy egyszeri eset volt. Viszont most itt állok a színpadon és szívemet és lelkemet is beleadom ebbe a számba. Mert minden sorát komolyan gondoltam. Még egy éve sincs, hogy elköltöztem, mégis visszasírom azokat az időket. Egyik helyet sem könnyű elviselni számomra, mindenhol fenn áll a veszély, hogy rohamot kapok az emlékektől. Az „eset” után még ott éltem még három hónapig, szinte némaságba burkolózva, mégse történt semmi említésre méltó. Ebben a városban pedig, ahol a teste nyugszik és a családja lakik... Több kárt tettem magamban, mint eddig bármikor az elmúlt tizenhét év folyamán. Hatalmas fájdalom nehezedett a mellkasomra, most, hogy a halott barátomra gondoltam. De egyben úgy is éreztem, mintha itt lenne mellettem és engem nézne. Amikor ahhoz a sorhoz értem, hogy „ha kell, válassz másik csillagot..”, akkor a velem szemben ülő kémiatanár szemei rémülten kerekedtek el és feltehetőleg rosszul vett levegőt, mert köhögni kezdett. Összezavart, hogy nem ő volt az egyetlen, aki furán reagált erre a sorra. A bátyám leesett álla, Tony űzött, szinte rémült tekintete, Tina elborzadása, Kyle hitetlen és megrökönyödött arca... valamint a legjobb barátnőm zokogása... minden volt, csak érthető nem.
- Mr. Werner, jól érzi magát? – Tudakolta aggodalmas arckifejezés közepette az igazgatónő, amikor abba hagytam az éneklést. Miután a férfi megnyugtatta az állapota felől, bezsebeltem egy kedvesnek nem mondható pillantást. De jó... most már ezért is én vagyok a felelős? Mi lesz, ha szívrohamot kap, börtönbe zárat?
- Kivételesen szeretném én kezdeni az értékelést. – Fojtotta bele a szót az énektanárba Mr. Werner, mire rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet.  Lehet, hogy elsőként akar mindenki füle hallatára megalázni! Ha ez így lesz, akkor esküszöm, hozzá vágom a mikrofont, nem érdekel, hogy a tanárom! – A dalválasztással kapcsolatban... köszönöm. Igazán jót tett a lelkemnek. Tudom, vannak ellentétek kettőnk között, egyikünk se kedveli a másikat, sőt, én kifejezetten utállak.
- Az érzés kölcsönös... – Morogtam az orrom alatt, miközben éreztem, hogy az össze vart sebek lüktetni kezdenek a kötés alatt. Igyekeztem elnyomni az érzést, de nem igen sikerült. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy a szemem sarkából megpillantottam, ahogy Nigel és Kyle beszélgetnek. A bátyám egészen komoly volt, míg a másikjuk hitetlen arccal megrázta a fejét. Ritkán láttam őket beszélgetni, rohadt kíváncsi vagyok, hogy miről lehetett szó. Hm.. és tetszik Kyle felsője, ha hazaértünk talán lenyúlom. Kettejüknek hála lemaradtam a sátán mondandójának a feléről. Biztos nem lehetett olyan lényeges, de mivel egészen elérzékenyült az arca már bántam, sőt szidtam azt a két majmot.
- ... Most már belátom, hogy tényleg szerettétek egymást a fiammal. – Mi?! Erre a mondatra sebesen felkaptam a fejem és megfeledkeztem mindenféle más gondolatról. Ez az alak... izé... a majdnem apósom, ahogy Nigel mondaná... elismerte, hogy nem csak kihasználtam a fiát, hanem valós érzéseket tápláltam iránta? Öhhh.... Egy másik univerzumba csöppentem, egy párhuzamos világba? Még mindig döbbenten pislogtam, amikor megadta a max pontszámot, és már épp készültem volna megköszönni, amikor az igazgató villanó tekintetével találtam magam szembe. Úgy néz ki, valamiért nagyon fontos lett neki ez a férfi... Elkezdett rajongani érte, csak mert utál engem? El kell, hogy szomorítsalak koca, júniusban még sugárzó boldogságban éltek Kyle édesanyjával. Az alatt a négy év alatt beláthattam a családjuk életébe és őszintén meglepődtem rajta, hogy milyen kellemes ott minden. A barátomnak volt egy apja, egy anyja, akiket tényleg érdekelt, hogy mi van a gyerekeikkel. Ilyen gondolatokkal a fejemben hallgattam végig a litániát és a szidást, amit kaptam. Valahogy már nem tudott annyira meghatni a nyanya rikácsolása, hisz semmi újjal nem kecsegtetett. Azt adta vissza nekem, amit adtam. Ő a világ legrosszabb zsűrije, az érzelmei és az irántam táplált ellenszenve megváltoztatja az ésszerű bíráskodásban. Ha még alá tudná támasztani a döntését, de ő még erre se volt képes. Mindegy, nem érdekelt, kaptam tizenhét pontot, ez nekem bőven elég.
Amikor lementem a színpadról, akkor szembe találtam magam a még mindig hullasápadt Antony – val. Megálltam, de nem nézett rám, direkt kerülte a tekintetemet, a vállam felett egy pontra szegezte a szemeit, mintha csak valami nagyon érdekeset talált volna. Én is megfordultam, de csak az üres színpad képe köszöntött vissza, ami csak a fiúra várt. Nem értettem az emberek reakcióját, sőt még a kémiatanárét se. Semmi mocskolódó megjegyzés vagy hiba. Inkább megráztam a fejemet és kicsit megpofoztam az arcom, hogy észhez térjek. Lassan visszasétáltam a bátyámékhoz, pedig egy pillanatra tényleg elgondolkoztam azon, hogy odamegyek a barátnőmhöz és megkérdezem mi ütött mindenkibe. De őt éppen a barátja vigasztalta hihetetlenül aggodalmaskodó arckifejezés kíséretében. Nagyon cuki is tudsz lenni Armin. Alexy pedig pont engem nézett, azokkal az átható, színezett kontaktlencsés szemeivel. Egyszer megnézném, milyen szép kékek is igazándiból.
- Sosem tudok kiigazodni a csajodon. – Lépett mellém Castiel és Lysander, az előbbi pedig összeráncolt szemöldökkel figyelte a sírástól rázkódó vállat. Ezek szerint rájuk semmi mélyebb hatást nem gyakorolt az énekem ennek örülök.
- Azt hiszed, ezzel egyedül vagy így? – Horkantottam, jelezve a véleményem az egészről. Ennyit arról, hogy tíz éve legjobb barátnők. Mindig változik az a lány, sehogy se tudok kiigazodni rajta. Lesz egy elérhetetlen pontja, amit magának tartogat. Miközben én a fiúkkal társalogtam a kamerák a helyükre kerültek, Tony pedig énekelni kezdett. Igazság szerint számíthattam volna arra, hogy valami ilyesmit választ. Ki ne hatódna meg attól, ha az Európát adná elő gyönyörű hangjával és meggyőző színészi tehetségével? 
- Van egy olyan érzésem, hogy nem Európát szereti ennyire. – Csak néztem a fiú arcát, a színészi tehetsége nem hagyta cserben. Tökéletes álcát hozott létre. Az érzelmek csak úgy váltakoztak az arcán, a szemei viszont nem is lehettek volna komolyabbak. Castiel megjegyzése után az ember azt hinné, hogy engem nézett, de egy teljesen másik irányba szegezte a szemeit. Leginkább annál a résznél, hogy becsüld meg őt.  Ki a francnak énekel ez a gyerek?! Szinte idegbetegen kapkodtam a fejemet, de majdnem hogy semmi. Alexy vagy Lysander lehet a befutó. De mivel nem erre nézett, így csakis az ikrek másik felének szólhat ez a sor. Különben is Lys itt állt mellettem és nagyon úgy tűnt, hogy lélekben egy egész másik helyre került. Ismételten. Azt hiszem, túl sokat ábrándozik, mintha nem is evilági lenne.
Természetesen sok üdvrivalgás és taps fogadta a dal végét, ennek ellenére én csak unottan megforgattam a szemeimet. Nem vagyok süket, hallom, hogy jó, de előbb halnék meg, minthogy ezt beismerjem neki. Elég magas az egója, ne vadásszon már még több bókra!
Sue nálam kötött ki, ugyanis Armin produkciója még hátra volt. Hagytak egy szusszanásnyi időt Tony – nak, mielőtt velem duettezne. És na jó, most már komolyan pofán fogom vágni az ikreket! A dalválasztás, az előadás mód, mit titkolnak ezek előlünk?!  Ki vagyok én? Mi vagyok én? Hogy tudja valaki ilyen beleéléssel elénekelni ezt a Leander Rising számot? Szinte új értelmet kapott a dal, pofán csaptak a belőle áramló érzések... életre keltek az emlékek, a fájdalom, a szenvedés és a kétségbeesés. Hálás voltam az égnek, hogy Alexy botfülű, mert, ha ő is egy ilyen számot adott volna elő, akkor egész biztos, nem bírtam volna ki anélkül, hogy számon nem kérem legalább az egyikükön. Ő is tizenkilenc pontot kapott, szinte meg sem lepődtem rajta. Nekem pedig ebben a furcsán bódult állapotban kellett énekelnem, ráadásul duetteznem. Sikerült magamra erőltetnem a szerepemet és rendesen előadnom azt a hülye dalt. Mentálisan elfáradtam a mai este folyamán, csak arra vágytam, hogy hazamehessek és aludhassak. Kyle nagyon félreérhette a kívánságomat, ugyanis előtte még hazavitte Scarlett – et, így én kénytelen voltam Árián – al és Stenly – vel hazasétálni, Sue pedig rossz szokásához híven nem akart hazamenni. Szerintem ilyen későn már nem is igen volt busz. Választhatott, hogy a barátjánál vagy nálam alszik, és minden jel szerint rám esett a választása. Kár, hogy ebbe a férfinak több beleszólása van, mint nekem.
A lépcsőházban elköszöntem a két férfitól, majd barátnőmmel együtt lekuporogtunk az ajtó elé, tekintettel arra, hogy nem hoztam magammal kulcsot. Sue csak a szemeit meresztgette és felmérte a környéket, hisz még nem járt itt. Szerintem hosszú ideig nem változtatott volna ezen az álláson Kyle, de egyszer mindennek eljön a vége.
- Ez mit keres itt? – Intett a fejével Sue felé, amikor fél órával később hajlandó volt hazajönni. Az idegeim már így is ki voltak feszítve egy húrra, de ennek a gyereknek sikerül még jobban felbosszantania. Most már biztos, hogy elcsóróm a pólóját, csak kerüljön a kezeim közé! Fortyogtam magamban az arcát tanulmányozva. Próbáltam a szemeimmel hadüzenetet küldeni, de ezek szerint nem ment át a hír.
- Ennél értelmesebb kérdésed nincsen? – Elkaptam az egyik karját és anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogy felhúz – e magamat segítettem talpra. Igazság szerint még csak egy bosszús pillantást se küldött felém, mintha egészen kisimult lenne. Még mindig a karját fogtam, egészen közel álltam hozzá, így megéreztem a határozottan nem hozzá tartozó illatot. Ez női parfüm, ráadásul már ismerem is... Scarlett. Szóval azért volt képe megvárakoztatni, hogy a csajával enyelegjen? Vagy bánom is én milyen kapcsolat van köztük! – Nem egyértelmű? Itt szeretne maradni éjszakára.
- Erről nem kellett volna megkérdezned engem is? – Mikor meglátta a tekintetemet elhúzta a száját és inkább a zár kinyitására koncentrált. – Aludhat a lábtörlőn.
Nem tetszett a válasz, amit adott. Legalább egy kis tisztelettel legyen a barátaim iránt! Én se beszélek lekezelően azzal a hülye Scott –al vagy mi a neve a legjobb haverjának. Scarlett pedig kivívta maga ellen a sorsot, vagyis engem! Ezzel a gondolattal álltam be az ajtóba, amitől igencsak meglepődött. Nem hagytam, hogy elsőként menjen be. Elszántan meredtem a szemeibe, mire szemöldöke szinte a plafonig ugrott. A háta mögött Sue akkorát sóhajtott, hogy szerintem a legfelső emeleten is meghallották, kezdtem sajnálni a lányt. Ő is feltápászkodott, majd a cuccával együtt a lépcsőhöz sétált. A tekintete egészen kifürkészhetetlen volt.
- Akkor már inkább megyek a pasimhoz.
- Kurva gyorsan vidd el, késő van, bármi baja történhet! – Utasítottam a férfit, aki már épp válaszra nyitotta a száját, de én egyszerűen becsaptam az orra előtt az ajtót, majd kulcsra zártam. Amit tettem azt a legnagyobb jóindulattal se lehet kérésnek nevezni, sokkal de inkább utasításnak. Ha szép szóval nem megy, akkor bekeményítek.
- Te most komolyan kizártál a saját lakásomból? – Csendült hitetlenkedő hangja, mire rávágtam, hogy igen. Annak tudatában, hogy mi történt velem, amikor Sue – tól mentem haza... nem akarom, hogy ez vele is előforduljon. Kyle megtudja védeni, rendőr. – Utállak.
- Tudom, hogy a szíved mélyén szeretsz. – Csiripelte elbűvölő hangon a lány, mire nem is vártam mást a férfitól, mint egy semleges „nem, én tényleg utállak” – ot. Egészen addig ott álltam az ajtóban, amíg a lépéseik zaja távolodni kezdett. Kinyitottam az ajtót, hogy majd Kyle betudjon jönni, utána elmentem lezuhanyozni. Azt hiszem egyéni rekordot döntöttem, nem álltam fél óráig a zuhanyzóban, már csak a vízszámla miatt se. Mivel semmit sem fizetek a férfinak, így elvárható, hogy ne pazaroljak. Miután alváshoz készen álltam, nem az ágyat startoltam meg, hanem a teraszt. Kezemben a mobilommal és egy fülhallgatóval. Szükségem volt egy kis csendre és magányra, a zene egyedüli társaságában. Ehhez mi is lenne tökéletesebb, mint egy kis Whitney Houston – When You Belive? A táj valamennyire elcsendesült, leszámítva a szomszéd teraszról átszűrődő hortyogást és a rádió halk sercegését. Lehet, veszek neki egy újat búcsúajándékként. Megszínesítette a napjaimat, akármennyire is utáltam. Még az is lehet, hogy Stenly Sebastian – al ütötte ki magát, aztán eszébe jutott, hogy elhívtam. Néha – néha elment egy autó, de azon kívül tényleg csak a rádió zavarta meg a csendet. Azt is sikerült elnyomnom Whitney hangjával. A korlátra támaszkodva bámultam a sötét várost, a távolban feltűnő fényeket és, hogy az emberek csak most kezdenek el igazán élni. Én a legszívesebben lehúztam volna a rolót és holnap délig ki se dugtam volna a fejemet. Nem akartam anyával találkozni. Már az is felcseszte az agyamat, ha csak a nőre gondoltam. Kiskoromban se vitte túlzásba a nevelésemet, de akkor, azt hittem, az az alja. Erre tizenhét éves fejjel kell szembesülnöm vele, hogy milyen, amikor az embert elhanyagolják a szülei? Megértem, nekik is vannak problémáik, amik talán hatalmasabbak, mint az ő szemükben, az én gyerekes gondjaim... anya nagyon rossz színben volt. Folyton sápadt, fogyott és még el is ájult. Kórházban is volt. A gyomrom hirtelen összerándult. Mi van, ha... anya beteg? Amit nem lehet gyógyítani? Jézusom, remélem nem! Egészen idáig haragudtam rá, amikor neki segítségre, szeretetre és támogatásra lett volna szüksége! Neh, neh, neh, Istenem, kérlek ne!
- Remegsz. – Borított valaki egy pokrócot a vállamra, mire kétségbeesett szemekkel néztem fel a férfira. Beharaptam a felső ajkamat, hogy ne kezdjek el sírni. A fájdalom jó. Segít kitisztítani az elmédet. Biztos megint csak túlreagálom ezt az egészet. Mindig ezt csinálom. Túl sokat képzelek bele a helyzetbe. Anya jól van. Jól kell, hogy legyen. Győzködtem magam elszántan, de annyira kétségbeesett látványt nyújthattam, hogy Kyle esetlenül és kissé vonakodva magához húzott, majd átölelt. – Mi a baj?
- Anya... nem.. de... remélem nem! – Hadartam össze – vissza, szinte éreztem, ahogy a torkomban keletkezett csomó egyre nagyobb lesz. Lélegeznem kell... Muszáj levegőt vennem. Összefüggéstelenül helyeztem szavakat egymás mögé... – Annyira félek! Jól kell, hogy legyen...!
- Nyugodj meg és lélegezz! – Utasított rendre tevő hangon, mire még mindig remegve markoltam meg a felsőjét, fejemet pedig a mellkasának döntöttem. Egészen addig álltunk ott, amíg alább nem hagyott a remegésem. – Tehetek érted valamit?
- Megkaphatom az egyik felsőd? – Pillantottam fel rá hatalmasra nyílt szemekkel, mire le se tudta volna tagadni, hogy mennyire megdöbbent. Gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet, nos azt hiszem ez nem segített. Egészen kételkedő lett az arca. De végül hatalmasat sóhajtva bólintott.
- Ha ez téged boldoggá tesz.
El sem tudnád képzelni mennyire. Szükségem volt valami kézzel foghatóra. Valamire, ami nem tűnik el egyik pillanatról a másikra. Ahogy az emberi élet és a szeretet. Nagyon remélem, hogy csak túldramatizáltam ezt az egészet.

79. rész - Mert a bűn az csak bűn marad

 

- Hé Rach, mi a helyzet?
Egy pillanatig pislogás nélkül meredtem a színpad felé, utána nemes egyszerűséggel homlokon csaptam magam. Most már azt is megállapíthattam, hogy a srác képtelen észrevenni azt, hogy minek, mikor van itt az ideje. Ha én lennék Rachel bátyja és halottnak tettem volna magamat négy évig, akkor egész biztos mással indítanék. Például félrehívnám, hogy nyugodt és békés körülmények között megtárgyalhassuk ezt az egészet. Elmagyaráznám a helyzetet és megpróbálnám elfogadható érvekkel alátámasztani a döntésemet. Ő ehelyett rontott a helyzeten, ezzel az egyszerű mondattal, ami normális körülmények között teljesen átlagos lenne. Valószínűleg a barátnőm se akarta elhinni, ugyanis megkövülve nézte testvérét. Minden tiszteletem a lányé, a helyében én már rég sírni és ordítozni kezdtem volna, de ő még csak nem is remegett. Ujjai kicsit erősebben fonták körbe a mikrofont, de ezen kívül csak az az egy eltévedt könnycsepp árulkodott arról, hogy teljes mértékben kikészült. Ők ketten tipikusan az a testvérpár volt, akik nagyon jól kijöttek, miközben egymás agyára mentek az esetek többségében. Ha bajban voltak számíthattak a másikra, és a szívük mélyén nagyon szerették egymást. Fél szemmel a bátyámra pillantottam, akivel valószínűleg egyre gondolhattunk, mivel engem vizslatott. Ellöktük magunkat a faltól, majd ahogy egyre közelebb kerültünk a másikhoz, úgy gyorsítottam a lépteimen. Szorosan átöleltem és hálát adtam az égnek, hogy itt van nekem és egészséges. Még ha nem is mondom olyan sokszor... remélem tudja, hogy nélküle már ezerszer a mélybe zuhantam volna. Nem! Hogy is gondolhattam ezt az egészet? A tetteim olyan félreértelmezhetőek, mégis honnan kéne tudnia, hogy én mit érzek? Az emberek csak akkor fogják megérteni biztosra, ha a szemükbe mondják.
- Nigel... – Inkább nem szólaltam meg, valahogy úgy éreztem elrontanám a hangulatot. Így csak némán tűrtem, hogy ringasson. Kiskorunkban csinálta ezt utoljára, ezért már el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Hálás voltam, amiért eljött megnézni, de az is biztos, hogy megrovom. Aggódtam, hogy netán miattam nem lesz képes tanulni és megbukik. Már megint kezdtem árasztani a negatív energiát... Bíznom kell a tesómban. Ezzel kapcsolatban pedig szeretnék tenni egy fogadalmat. Ha a hónap végén zökkenőmentesen elballag, akkor visszafestetem a hajam barnára, vágok belőle és talán (!) hagyom, hogy natúr szépségében, vagyis hullámosan tündököljön. Fogalmam sincs a kettőnek mi köze egymáshoz, de jó volt megígérni. Bízok benned tesó, szóval ne csessz el semmit! De ezt félretéve, nehéz volt fenntartani a békés és nyugodt légkört, tekintettel arra, hogy Rachel a szemeivel próbált végezni a bátyjával. – Ha halottnak mered magad tettetni, akkor megkereslek, és tényleg megöllek!
- Ez rád is igaz.  – Mondtam már, hogy nehéz eset vagyok, de ilyen szintű slamasztikába sohasem sodornám magam..! Szándékosan. Viszont, ha Fortuna és a karma ellenem játszik, akkor megeshet, hogy várnak rám hasonló esetek. Halottnak tettetni magam nem fogom. Izé... nem terveztem.
- Most nekem is meg kéne, öleljelek? – Elnéztem a bátyám válla felett és érdeklődve figyeltem, ahogy Kyle a mellette álldogáló lányhoz beszél. Először nem ismertem fel, de ahogy felemelte a fejét és megláttam a vad tűzben égő, kék szemeket, jött egy hirtelen fuvallat, a fejemben pedig villanykörte gyúlt. El kell ismernem, hogy Sadie rengeteget változott az utolsó találkozásunk óta, kezdve azzal, hogy nőtt. Nem tudom hogyan csinálta, de le a kalappal előtte. Ami még rendesen szemet szúrt, az az alsó ajkában lévő két karika piercing látványa volt. Azok múltkor még nem voltak ott, ebben egész biztos vagyok! A szemeit elég erősen kihúzta, a szempillái pedig.. hööö... egyezzünk abban, hogy hatalmasok és dúsak voltak. A haja egészen a melléig ért és látszott, hogy ki van vasalva, de... az első találkozásunkkal ellentétben állt a színe. A hajvégektől kiindulva egészen az álláig feketék voltak a tincsei és csak utána köszöntött vissza a szokásos kékség. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy ő is szőke, mint a bátyja vagy az anyjától örökölt feketeséget hordozza. A lány Black Veil Brides – os toppot viselt, hozzá tépett, fekete csőfarmert választott és egy sportcipőt. Meg kellett hagyni, hogy volt stílusa a húgicának. Én ezt elismertem, sőt a nyakpántját szívesen elcsórtam volna, a karkötőiről nem is beszélve.
- Ha megpróbálod, akkor nem úszod meg élve. – Sadie résnyire húzta a szemeit és gyanakvóan meredt a testvérére, ettől pedig látszólag megnyugodott a férfi. Tudtam azt, hogy vannak olyan testvérpárok, akiknek nem olyan bensőséges a kapcsolatuk, mint nekem és a bátyámnak. A Parker lányok vagy éppen Kyle és Sadie. Az utóbbi kettőt elnézve láttam, hogy egy minimális szinten szerették egymást, annyira, hogy a halál közeli bajban segítsenek a másiknak. Viszont a testi érintkezés nem szerepelhetett a listájukon. Én személy szerint el sem tudnám képzelni az életemet testvérek nélkül. Ebbe születtem bele, a bátyám pedig mindig vigyázott rám. Ha Nigel elmegy... és nagy valószínűséggel el fog, akkor nem tudom, hogyan fogom túlélni. Lehet, hogy túlreagálom ezt az egészet, de nekem még is csak fontos a hülye feje. Minden megváltozik, sőt lehet, hogy addigra mostohaapám és testvéreim is lesznek. Két húg és báty. Azt hiszem egy is elég belőlük. Különben se kedveltem meg annyira Mr. Lewis – t. Kegyetlen azt mondani, hogy takarodjon el a retkes picsába az életünkből? Anya egyre lejjebb süllyed a tóban és én nem tudok rajta segíteni, mert az a férfi megakadályozza. Apa pedig nem hajlandó a társaságomat keresni, illetve Yui szavait idézve nem teheti. Mi a fészkes fene? Én ebből már egy szót sem értek, de komolyan.
- Az a helyzet, hogy visszamehetsz oda, ahol eddig voltál! – A legtöbben a fülökhöz kapták a kezüket, ugyanis a kirohanást követően a férfihoz vágta a mikrofont. Pedig megígérte, hogy csak akkor teszi, ha elmenekül. És ennek a kis manővernek köszönhetően lehet, hogy kérnem kell egy beutalót a fülészetre. Rohadt hangos volt már nem azért! Nem is értem mit gondoltam... Kyle és Sadie kapcsolatát bármikor elemezhetem, de Rachel kirohanását csak egyszer hallhatom az életben. Kár volt levennem a szemeimet a színpadról. – Idióta barom!
- Áruld el, hogy mi a fészkes fene van a barna hajú bigének! – Természetesen Castiel – hez tartozott ez a sziporkázó mondat, ami tele volt csupa jóindulattal. Fáradtan fordultam a hang irányába, ahol a fiú minden útjába kerülő embert félrelökött, illetve rátaposott a lábukra. Jó páran utána kiáltottak nem túl szalonképes szavakat, de ez se késztette megállásra. A bocsánatkérés a szorosan mögötte haladó Lysander – re hárult. A kezeit felemelve mentegetőzött, ránk se figyelt. Így volt alkalmam szemügyre venni az arcát. Ahogy néztem felrémlett, hogy a selejtezőnél ugyanitt álltunk, ő a derekam köré fonta a karjait és megcsókolt. Emlékszem mennyire felforrt a vérem a színpadtól és attól az egésztől, hogy bármi félsz nélkül néztem a Lysander arcán váltakozó fényeket és hagytam neki, hogy azt tegyen, amit akar. Belegondolva... az nem is volt olyan régen, most mégis külön vagyunk. – Ébresztő!
- Mit akarsz? – Miután Castiel kettőt csettintett az arcom előtt, hajlandó voltam rá is figyelni, bár eléggé nehezemre esett. A tekintetem mindig visszakalandozott a barátja felé, ezt pedig nem tolerálta túl jól. Egész egyszerűen megragadta a vállaimat és ordítozni kezdett nem túl szalonképes szavakat és azt, hogy válaszoljak a szájba tekert kérdésére. – Törődj a saját dolgoddal!
Visszanéztem a színpad felé. Egy erős ütést éreztem a mellkasomban, amikor megláttam barátnőm dühtől és fájdalomtól eltorzult arcát. Szenvedni látni a barátaidat... szörnyű érzés. Főleg, ha nem tehetsz ellene semmit sem. Rachel elég erős idegzetű lány, így a mostani helyzet minden mennyiségben meghaladta a képzeletemet. Amikor vetett még egy utolsó gyilkos pillantást a bátyjára, akkor ökölbe szorultak a kezeim. Vétkesnek éreztem magam a mai nap miatt. Tudtam, hogy Ian életben van, találkoztam vele és mégsem szóltam a húgának. Csak mert megkért rá. Hogy hihettem akár egy pillanatra is azt, hogy jót cselekszek ezzel? Már azon a napon tudnom kellett volna, hogy ezzel csak Rachel – nek ártok!
Könnyes szemekkel néztem fel a nőre, akinek a mosolya ugyanolyan kedves és élettel teli volt, mint mindig. A temetésen láttam utoljára, és akkor éppen az öccse sírja fölé hajolva zokogott.
- Jól van, most már nem árthatnak neked. – Még mindig remegő végtagokkal ragadtam meg a felém nyújtott kezet. El sem hittem, hogy azok után, ami történt képes így nézni rám. Ilyen szeret teljesen és kedvesen. Neki lenne a legtöbb oka haragudni rám, most mégis megmentett. Akármilyen apró jelet kerestem, nem találtam. Ő tényleg nem haragudott rám, vagy, ha igen akkor teljesen megbocsájtott. A ténytől megremegtek a lábaim és visszarogytam a földre. Léteznek még ennyire jószívű emberek? Ebben az elfuserált világban tényleg találkoztam egy kivétellel?
- Miért? – A nő arca tanácstalan volt, ahogy felnéztem rá. Legalábbis abból, amit ki tudtam silabizálni, hisz egész arcomon könnyek peregtek végig, majd a földre hullva hagytak egy sötétebb foltot a poros úton. Megállás nélkül szipogtam és az orromat törölgettem, de nem bírtam megállni a sírást. Rohadtul féltem és talán még ebben a percben is belülről emészt fel a rettegés.
- Őszintén nem értelek. – Ezt nekem kéne mondanom. A legtöbb ember... pf... mindig ezzel jövök. A legtöbb ember..! Istenem, inkább örülnöm kellene neki, hogy Nico nem olyan, mint mások. Erre itt ülök a poros földön és megállás nélkül zokogok. Valami baj lehet a fejemmel. Erősebbnek kell lennem, több önbizalmat gyűjtenem és szembe kell néznem az élettel. Erősnek kell lennem, mert nagyon félek.  – Fanée, tudom mi a baj.
- Az jó, mert én nem. – Nevettem fel kissé erőltetetten. Ennek a napnak igazán vége lehetne, de tényleg. A tegnapi nap majdnem tökéletessége után miért kellett ennyire bemutatnia az életnek? Majd nézhet, ha visszamutatok neki.
Nico aggódva tanulmányozta az arcomat, sőt még le is guggolt elém. Gyengéden megpofozta az arcomat, majd fene tudja miért, de kitapogatta a pulzusomat is. Jézusom, de aggodalmaskodó ez a nő. Miután meggyőződött arról, hogy jól vagyok elnézett a vállam felett, az arca pedig egyenesen felragyogott. Már majdnem hátrafordultam volna, amikor egy hang belém fojtotta a szót.
- Nicole, beléd meg mi ütött hirtelen? Csak úgy elrohantál, egy szó nélkül. – Mi... a hideg futkosott a hátamon, amit egy percre nem tudtam hova tenni. A mögöttem lévő férfi jelenléte felkavarta a testemet, mintha a lelkem előbb tudta volna ki az, mint az eszem. Akárki is az nem akarom tudni. A gyomrom is ezen a véleményen volt, ugyanis összerándult, majd a következő pillanatban előregörnyedve ismételten elhánytam magamat. – Mi a franc...?!
.... Ki ez a törpe? Amikor először találkoztam vele, akkor így folytatta a kérdését. Tisztán emlékeztem ezekre a szavakra, majdnem mintha tegnap történt volna. Miután Rachel – el megvívtuk a harcunkat a parton, belelöktem a tengerbe. Mondani se kell, hogy rendesen bepöccent és az elkövetkezendő napokban azon mesterkedett, hogyan álljon bosszút rajtam. A hülyéje miatt beleléptem egy tengerisünbe. A minimum az volt, hogy segít nekem felbicegni a kempingbe! Anyáék ügyesen inkább elmentek boltba a bátyámmal és a húgommal, Tináék pedig a városba mentek nézelődni, így automatikusan maradt Rachel és a családja. A mi családunkkal ellenben ők nem sátort béreltek, hanem mobilházat. Most is látom magam előtt, ahogy feltuszkol a teraszra, ahol egy félmeztelen fiú feküdt az egyik napozóágyon. Első ránézésre is sokkal idősebbnek tűnt, olyan tizennyolc körülinek, míg mi ketten csak tizenegy évesek voltunk. Én szívesen ellettem volna a kockás hasának a bámulásával, de a lány más véleményen volt. „Hé, Ian!!” Ezt kiáltotta, mire a fiú feltolta a napszemüvegét és kérdőn nézett végig rajtunk.  Rachel – t csak egy futó pillantással jutalmazta, aztán a tekintete továbbsiklott, egyenesen rám. Végül a vérző lábamon állapodott meg a tekintete. „Mi a franc...?! Ki ez a törpe?” Kezdjük ott, hogy a megszólítást hallva kidagadt egy ér a homlokomon és már készültem volna válaszolni, amikor kinyílt a lakás ajtaja és egy, az anyukámnál egész biztosan fiatalabb nő lépett ki rajta.  Napbarnított bőrén, rikított fehér színű bikinije, de akkor csodálkoztam el a legjobban, amikor megszólalt. Mert egy szót se értettem belőle. Elgondolkoztam azon, hogy milyen nyelv lehet, és mivel a franciát kizártam, amire elsőre hasonlított, így kizárásos alapon maradt az olasz. Kétségeim se maradtak a felől, hogy ez a család ebbe az országba valósi, max pár várossal arrébb mentek nyaralni.
- Ian... – Nyögtem nagy nehezen, miután a pulcsim ujjában megtöröltem a számat. Yeah, anya igazán hálás lesz érte.
- Oh, beszélni is tud és nem csak okádni. – Ja, asszem kétségeim sincsenek afelől, hogy ez az alak Rachel bátyja. Az a jól megszokott stílus az ő beszédében is visszaköszönt. – De honnan tudja a nevemet?
- Dögölj meg... – Lassan feltápászkodtam a földről, de mindeközben a fogaimat csikorgattam. Ian meghalt, egy négy évvel ezelőtti autóbalesetben! Emlékeztem Rachel összetört tekintetére, amiben a fájdalom elmosta a szomorúságot és a magányt. Örülnöm kellett volna, de mivel száz százalékig tisztában voltam a következményekkel, képtelen voltam rá.  Egy elcsépelten rossz film legklisésebb jelenete? Tessék, itt van emberek! Örüljetek. Már csak a magyarázatra leszek nagyon kíváncsi. Mit fog mentségként felhozni ez az Istenbarma.... hogy miért tette magát halottnak. Isten a tanúm, hogy, ha az amnéziával jön, akkor kiherélem és teszek róla, hogy ne csak egy hazugság legyen a halálhíre!
- Mi van? Ki a franc vagy te, hogy ezt ilyen nyíltan kimondd?! – A férfi elkapta a vállamat és kicsit sem kedvesen maga felé fordított. Egy pillanat erejéig düh sugárzott a szemeiből, de a felismerés minden haragot elmosott.
Már a puszta emléke is a magasba lökte a pulzusomat, az agyvizem pedig rekordot döntve forrt fel. Önzőség lett volna, amit tett? Miután majdnem sikeresen elviharoztam azt kiáltva, hogy várjon az, akinek két anyja van... végül meggondoltam magam és maradtam. Hagytam, hogy Nico lenyugtasson és kedvesen naiv szavakkal traktáljon. Meggondolatlanul beültem a nő kocsijába és egy szó nélkül végighallgattam Ian magyarázatát.
Daniel, az apjuk egy nagyon szigorú, de igazságos ember. Rachel elmondásából annyi derült ki, hogy egy üzleti megbeszélésre kísérte el az apját a bátyja, mivel azt szerette volna, ha majd ő örökli a vállalatot. Ebből jött barátnőm következtetése, hogy az apjuk mellett volt a fiú, amikor a baleset történt. Hosszú évekig nem állt össze a kép, de miután meghallgattam Ian szemszögét, minden sokkal tisztább lett. A baleset pillanatakor nem volt a kocsiban, mert összevesztek az apjával. Ő nem akarta átvenni a vállalat vezetését, ott akarta hagyni az egyetemet és dolgozni kezdeni. Ahogy az lenni szokott, Daniel ezen a kijelentésen felkapta a vizet és elhordta mindennek a fiát, veszekedtek egymással, végül Ian közölte, hogy ha nem fogadja el a döntését, akkor mostantól soha többet nem akarja látni.... és kiszállt a kocsiból.  Nem gondoltam komolyan, csak az indulatok beszéltek belőlem. Mesélte lehajtott fejjel a férfi, közben az ujjait tördelte. Az út szélén állva figyeltem apa kocsijának távolodó alakját és azt, ahogy hirtelen átsiklik a másik sávból egy kamion. Tudtam, hogy ezt nem lehet baleset nélkül megúszni, és milyen igazam lett. Apa elrántotta a kormányt és lecsúszott az útról, egyenesen az erdőbe.  Nekicsapódott egy fának, az ütközéstől pedig kigyulladt az autó. Nem tudtam segíteni az apámnak, annyira tehetetlen voltam. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy az én hibámból halt meg apa. Nem mertem anyáék szemébe nézni a történtek után. Ezért inkább, hagytam, hogy higgyenek azt, amit akarnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy engem is hullának könyvelnek el. Először azt hittem, hogy csak viccelt, amikor befejezte a történetet, de a bűnbánó tekintete és a beharapott ajka az ellenkezőjére utalt.  Én őszintén elkönyveltem egy orbitális baromnak. Nem is jogtalanul.
- Rach, várj már meg! – Mivel Castiel még mindig nem tudta mi történik, így érdeklődve követte végig az eseményeket. Kornél barátnője után rohant, aki nem bírta tovább és a színpadról leugorva kiviharzott a sportcsarnokból. Persze a drága bátyuska ordította el magát és hasonlóan cselekedett volna, de Kevin meggátolta. Nemes egyszerűséggel megragadta a vállát és visszarántotta. Nem a legjobbkor, de mégis eleresztettem egy elégedett mosolyt. Már csak a férfi zavart tekintete miatt is megérte végignéznem ezt az egészet. Igen, általában így járnak azok, akik nem tudják, hogy Kornél és Kevin ikrek. Vagy akik négy évre lelépnek a térképről, halottnak tettetve magukat.
- Azt ugye vágjátok, hogy mindezt felvette a kamera? – A körülöttünk állók egytől – egyig Castiel felé fordultak, aki kivételesen gondolkodott. És nem is mondott olyan nagy hülyeséget. Sőt, értelme is volt! Követtem a fiú tekintetét, szemeim alatt pedig elmélyültek a ráncok, amikor tudatosult bennem, hogy az ego lego Antony miatt a fél országnak látnia kellett a Hunter családi botrány címen futó kisfilmet. Ha másért nem is, remélem, ezért legalább megkapja az úgynevezett égi büntetést.
Az igazgatónő fellépett a színpadra, majd zavartan megköszörülte a torkát. Valószínűleg ő sem számított arra, hogy ilyen irányt is vehetnek az események. Ha nem az egyik legjobb barátnőmről lett volna szó, akkor maga a helyzet hidegen hagyott, viszont a koca szenvedésén jól szórakoztam volna. De most csak komoran pillantottam körbe felmérve a felfordulás után kialakult helyzetet. A legtöbb embert nem érintette meg olyan mélyen, de például Viola szomorúan szipogott. Ugyan kicsit meglepett, hogy Chloe vigasztalja, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Nem messze tőlük másik barátnőm a karját dörzsölgette, feltehetőleg libabőrös lett a történtektől, végtére ő is úgy tudta, hogy Ian meghalt. Barátja mellette állt és tanácstalanul megrázta a fejét, amikor ikeröccse a történtekről faggatta.  Hiába kérdezősködsz, Nico és az én kivételemmel senki sem tud semmit. Ennek tudtam be azt, hogy az igazgatónő mindenkitől bocsánatot kért, megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, utána a következő fellépőt kérte a színpadra, aki nem más volt, mint Iris. A lány zavartan húzogatta a pólója ujját, közben szerencsétlenkedve felvánszorgott a mikrofon elé. Valamennyire meg is értettem, hisz az előző műsor után nehéz lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Iris kétségbeesetten szétnézett a teremben... majd lágyan elmosolyodott, miközben halványan elvörösödött. Újdonságként hatott, hogy van valakije. Félreérthetetlen arckifejezés, megkereste a barátja tekintetét, aki pusztán egy pillantással lelket öntött belé. De vajon ki lehet az? Érdeklődve tanulmányoztam a tömeget, de... aztán rájöttem, hogy sehogy se tudnám eldönteni melyik fiú Iris választottja. Igazándiból abban a pillanatban feladtam a keresést, amikor meghallottam a kezdő sorokat.
- Csak egy angyal képes mindent látni, lelkünk tükrén át.... – A színpad felé fordítottam a fejemet és hatalmas elvárásokkal a szívemben hallgattam tovább, ahogy énekel. Bár nem értettem, hogy miért ezt a dalt választotta, hisz képtelen volt azonosulni a számmal. A személyisége, a bensője, teljesen más világot alkotott. Nem tudta átérezni a dalból sugárzó érzéseket. Kevesen képesek visszaadni, talán még én magam se. Szó mi szó... Péter Szabó Szilvia számai nem illettek a lányhoz és ezt neki is be kellett volna látnia. Mégsem kell aggódnia, tovább fog jutni, hisz a zsűri középiskolás tanárokból áll. Ha már itt tartottunk...
- Az az alak mégis miért lett hirtelen zsűritag?! – Mutattam feldúlva az asztalnál ülő kémiatanárunk hátára. A férfi unottan támasztotta az állát és csak fél szemmel figyelte a produkciót. A másikkal igen feltűnően az előző műsor sztárját vizslatta. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Mr. Werner sokkal jobban kedvelte a férfit, annak ellenére, hogy a szeme fényének a vőlegénye. Mert igen, Ian és Nico eljegyezték egymást, ha ez nem lenne még elég. Szerintem, amíg a lánya meg nem hal, minden kérőt jobban fog nálam szeretni. – Csak most jött az iskolába! Miért bánnak vele ennyire kivételesen?!
- Mert egy elismert író? – Kérdezett vissza kapásból a bátyám, mire küldtem felé egy szúrós pillantást. Ki a bűbájos francot érdekel, hogy mennyire híres író? Vagy mi a bánat köze van ennek a tanársághoz? Egyáltalán miért kémia és nem irodalom szakos?! Már nem mintha attól jobban kedvelném, de akarok egy kis értelmet felfedezni a tettei mögött. Már azzal is sikerült meglepnie, hogy nem a Black Stone híres, magángimnáziumába ment tanítani, hanem ide. Ebbe a kis porfészekbe. Ahonnan a lehető leggyorsabban el akarok húzni. A férfi csak egyel több okot adott rá. És az is biztos, ha ma kiesek, az az ő hibájából következik be! Tuti, hogy kivételezni fog velem, csak nem pozitív értelemben. Pont ezt az alakot berakni Borisz helyett... Kész röhej. – Ha a köztetek lévő rossz viszony miatt nem megyek át a kémia érettségin, akkor nagyon dühös leszek.A bátyó :D
- Te kémiából fogsz érettségizni? – Csodálkoztam rá, mire pislogás nélkül meredt rám és inkább válasz nélkül hagyott. Vissza is fordult a színpad felé és mosolyogva hallgatta Iris énekét. Amennyire nem értett a zenéhez, meg is értettem, hogy miért tetszett neki ennyire. Fel sem tűnt neki, hogy az ember nem kapta vissza a dalba beleírt érzéseket. Viszont Nigel az egész napos tanulás után kikapcsolódásra vágyott és ez megfelelt annak a célnak. A hónap végén írásbelizik, erre itt van ezen a... nem tudom, minek nevezzem... eseményen. Tőle vártam a legkevésbé, hogy eljön. Nagyon unhatta a tanulást, ha még erre is hajlandó volt. – Nem volt rossz.
A négy zsűri először elmondta a véleményét a produkcióról, utána egytől – ötig pontozták. Természetesen az énektanár beszélt a legtöbbet, mivel ő értett hozzá a legjobban. Elmondta az összes észrevételét, utána közölte, hogy erre sajnos csak három pontot tud adni. Látszott a lányon, hogy elkezdett feszengeni, de rögvest felengedett, amikor a tesi tanár az egekig dicsérte az előadását és max pontszámot adott. Ez eddig nyolc, kíváncsi leszek az igazgatóra és az újdonsült kémiatanárra. A koca elsőként megdicsérte a dalválasztást és megsúgta, hogy nagyon szereti Szilvia összes számát. Az ember azt hihette, hogy ezután nem jöhet rossz vélemény, de még engem is meglepett. Azt a módszert alkalmazta, amit köcsögségnek gondoltam. A boldogság ingatag mocsarába ringatta, hogy utána jól lehúzza a mélybe. Azt mondta, hogy látta már Iris – t fellépni és magához képest gyengén teljesített. Többet is ki tud magából hozni, ezért sajnálja, de nem tudja a maximális pontszámot megadni. Tizenkettő, már csak az a bájos író maradt. Végre valahára teljesen a színpad felé fordult.
- Előre leszögezném, hogy nem vagyok annyira tapasztalt a zene terén, mint a kollégám. Csak beugróként funkcionálok, amíg Mr. Borisz vissza nem tér közénk. – Remélem, csak ezt az egy estét érti ez alatt. – Őszinte leszek. Lehetett volna magabiztosabb is, egyből szemet szúrt az embereknek a kezdeti tétovázása, majd a lábai remegése, ami végigkísérte az egész előadás alatt. Ennek az idegességnek hála a hangszíne nem volt teljesen tiszta, jól észrevehetően rontott is, még ha sokan észre se vették. Élveznie kell a zenét, átadnia magát a dallamoknak és az érzéseknek. Ha tehetném, akkor két és fél pontot adnék, de mivel ez nem matek óra, így jószívűen megajándékozom egy hármassal.
What?! Ez a részletes elemzés meg mégis mi a ménkű akart lenni? Hogy szakadna rá az ég és még ő mondta, hogy nem ért annyira a zenéhez, mint a kollégája. Sokkal többet nyújtott, mint Erik edző és az igazgató, Ms. Shermansky!
- Basszad meg magad. – A körülöttem állók furcsálló pillantásokkal távolodtak el tőlem, amíg Nigel csak lemondóan megrázta a fejét. Egy csomóan néztek már idiótának, miért kéne azzal foglalkoznom, hogy még tíz ember nem akar ismerkedni velem? 
- És még én vagy a skizofrén. – Állt meg mögöttem Sue és azzal a lendülettel át is ölelte a nyakamat, a fejét pedig megtámasztotta a vállamon. Halványan elmosolyodtam, a tudat pedig boldogsággal öntött el, hogy ilyen barátnőm van. Őszintén megvallva nem érdekelt, hogy kik tartanak őrültnek, amíg vannak olyanok, akik tudják, hogy az vagyok, mégis szeretnek és elfogadnak. Ameddig nem maradok egyedül... hidegen hagy az utálkozóim véleménye.
- Ha nem szexeltünk volna, azt hinném, hogy lezbik. – Most hívtak másodszor az életben lezbinek, az első egy öreg néni volt, aki nem méltányolta, hogy lusta voltam állni a buszon, így inkább lehuppantam Sue ölébe. A második pedig Armin volt... nem is értem, hogy miért mindig a vörös hajú barátnőmmel kerülök ilyen helyzetekbe.
- Attól még lehetek biszex! – Bár az öccsével beszéltek, de konkrétan mellettünk álltak és a fülünk hallatára beszéltek ki minket. Egyikünk se méltányolta túlzottan, talán éppen ezért válaszolt ilyen stílusban a lány, felmutatva az egyértelműen nem gyűrűsujját. Persze viccnek szánta, de Armin szokás szerint felkapta a vizet és újabb, éjbe nyúló vitába bonyolódtak. Sokszor vesznek össze, hamar békülnek ki és igen szenvedélyesen, amit nem értem nekem miért kell tudnom. Ennek a kettőnek köszönhetően.... a nemtörődömségük és nyíltságuk miatt... mindent tudok! Pedig tényleg nem akartam belebonyolódni Sue szexuális életébe. Mégis én voltam az első, akit értesített arról, hogy elvesztette a szüzességét. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy legjobb barátok már tíz éve? Elméletileg nekem is neki kéne majd elmondanom először. De ahhoz barátomnak is kéne lennie. És le is kéne feküdnöm vele. De egyelőre nem érzek semmi késztetést rá. Még a helyzetet is nehezen tudtam elképzelni, tekintettel arra, hogy Sue úgy fogalmazott, hogy amint elvesztettem. Belegondolva... ez úgy nézni ki, hogy miután végeztünk előveszem a mobilom, tárcsázom a lányt és belebököm, hogy elvesztettem a zsebkendőmet?
- Min gondolkozol? – Állt meg mellettem Alexy, látva töprengő arcomat. Igazából bele se gondoltam, hogy mit mondok, így kijöttek az első szavak a számon, amik eszembe jutottak.
- Azon, hogy kinek fogom adni a zsebkendőmet. – Ezek a népdalok milyen perverzek, tini fejjel teljesen más értelmet nyernek. Mennyire perverzek voltak a régi emberek, jézusom! Szívesen töprengtem volna még ezen, de az igazgatónő nagyon türelmetlen volt, így Castiel és Lys szinte félrelöktek minket, hogy a színpadra siessenek. Azt az egyet élveztem az egészben, szabadon mászkálhattunk, nem volt megszabva hol kell várakoznunk és végigülnünk az egészet. Már csak azt kellett volna, hogy ezt is megszabják.
Valamiért megkönnyebbülést éreztem, amikor a mikrofonban felcsendült Castiel mély és bársonyos hangja. És a hányinger is kerülgetett, hogy ilyen szavakat használok, de erre majd később visszatérek. A csapatukban Lysander volt a fő énekes, Castiel hangja mégis jobban megfogta az embereket. Határozottabb kontúrú és fülbemászóbb volt, jó volt vele beszélgetni, az én esetemben veszekedni. Ellenben Lys kissé mélyebb és baritonosabb hangja megborzolta az idegeket, olyan mély benyomást tett az emberekre, hogy egy ideig biztos nem felejtik el. Legalábbis én emlékeztem még a szavakra, amiket a fülembe suttogott. Édesen, vágytól túlfűtötten, mégis udvariasan. Ő tudta, hogy mitől döglik egy hozzám hasonló légy. Micsoda? A mai napon túlon túl váratlanul gondoltam a kelleténél többször a fiúra. Hevesen megráztam a fejem, sőt még pár pofonnal is megjutalmaztam magam.  Gyerünk Cast, kezdjetek el énekelni, hogy elvonjátok a figyelmemet!
- Neveket akarok hallani, kik '56 hóhérai.... – Elképedve meredtem a színpadra és először nem akartam hinni a füleimnek. Az várható volt, hogy ők ketten Kárpátia mellett voksolnak, ha magyar számot kell választani, de annyi lehetőségük volt... és pont ezt? Ha nem tudják rendesen visszaadni a dalt, akkor a zsűrik szétfogják őket szedni. Saját magukkal toltak ki, hisz az ember sokat vár azoktól, akik ezt a számot éneklik. Magasra helyezték a lécet, az egyszer már biztos.
Nem csalódtam a fiúkban, vagyis csak pozitív értelemben, ugyanis Castiel hangjából sütött a hazája iránti szeretet, amit sehogy se néztem ki belőle. Azt hittem ő lesz az első ember, aki lelép innen, amint befejezi a középiskolát. Mégiscsak van jó oldala ennek a srácnak és még meglepetéseket is tartogat! Olyan beleéléssel énekeltek, hogy szinte az arcunknak csapódtak a dalból áramló érzések.
- Mert a francba is.... én szeretem a hazámat! – Üvöltötte bele a mikrofonba Castiel, amikor befejezték a dalt. A kijelentés hatalmas üdvrivalgás és taps fogadta, az igazgatónő és Erik edző pedig még szipogtak is. Nem kérdéses, ezt az estét ők vitték. Jöhetnek utánuk még ezren, de nem fogják az érzést felülmúlni. A fiúk önszántukból választották ezt a dalt, senki nem kényszerítette őket. Így akarták kifejezni, hogy igaz hazafiak. Ahogy ott álltak a színpadon, mosolyogva hallgatták a zsűritagok áradozását, majd megköszönték a maximális pontszámot... tudtam, örülök annak, hogy megismerhettem őket. Bár Castiel eleinte rosszabb volt egy púpnál is a hátamon, de mostanra már közel sem olyan vészes köztünk a helyzet. Akár, ha nagyon próbálkoztunk, akkor barátoknak is nevezhettük magunkat. És Lysander.... rá nem tudok mást mondani, mint, hogy kívül – belül egy tömör gyönyör.

78. rész - A vér cinkossága

 

Hátradőltem a kanapén, majd belenyúltam az ölemben tartott popcornos tálba. Majdnem hogy megbabonázva néztem a televíziót, amiben az egyik kedvenc filmem ment. Vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor én raktam be a lejátszóba, mert ezer éve nem játszották egyik csatornán se. Meg amúgy se volt jobb dolgom reggel kilenckor, mint pizsamában ülni a nappaliban, tekintettel arra, hogy iskolában kellett volna lennem. Meggyőztem a lakótársamat, hogy ne kelljen ma bemennem az órákra, a fájó kezeimet használva indokként.
- Hihetetlen vagy... – Dünnyögte az orra alatt a férfi, ahogy lehuppant mellém. Az asztalra tette a poharakat és a narancslét, plusz egy tál tejbegrízt. Felvontam a szemöldökömet az utóbbit látva, de inkább nem tettem rá megjegyzést. Inkább a számba tettem egy nagy adag kukoricát és csak utána válaszoltam.
- Mire gondolsz? – Legalábbis ezt szerettem volna mondani, de a teli számnak köszönhetően másnak hallhatta. Arról persze szó sem lehetett, hogy egyedül itthon hagy, megjegyzem jogosan aggódott. Kitudja, hogy mikor tör rám megint egy újabb roham. Ha nincs mellettem, akkor... inkább belegondolni se akarok. Kyle nekem egy biztonságot nyújtó bástya, ami mindig megment önmagamtól.
- Nekem azt állítottad, hogy fájnak a kezeid. – Nem ronthatja el a napomat ez a férfi, nehezen sikerült rábeszélnem arra, hogy nézze meg velem ezt a filmet. Úgy tűnik, csak én vagyok reménytelenül romantikus típus. – Amúgy... így kell kinéznie egy EHETŐ tejbegríznek.
- Mindenképpen megkóstolóm. – Fordultam vissza a televízió felé, ahol Elizabeth és Nick egymás mellett ültek a medencénél, a napozószéken. Mivel nem figyeltem rá, így ő is tovább nézte a filmet. És minden előjel nélkül kikapta az ölemből a tálat. Amikor felmordultam nem tetszésem jeléül, akkor közölte, hogy reggelizzek és ne a fejemet tömjem egészségtelen szarokkal. – Ha egyszer lesz egy lányom, akkor Hallie – nek fogom nevezni.
- Ebbe a férjednek is bele kell egyeznie. – Felé fordítottam a fejemet és hosszú percekig egymás szemébe néztünk. Nem szólaltam meg, ő pedig némán meredt rám. Lassan felvontam a szemöldökömet, megpróbáltam kérdőre vonni, mire megvonta a vállát. Meghökkenve kerekedtek el a szemeim, egész biztos, hogy megijesztett ez a tény. Megértette, hogy mit üzentem neki gesztusokkal! Mióta ápoltunk mi ilyen bensőséges kapcsolatot? De őszintén, fogalmam sem volt, hogy mi zajlott le kettőnk között, hangtalanul, de az biztos, hogy eltátottam tőle a számat. Annyira szokatlan volt és új. De nem kellemetlen. Valahogy, ez a csend meghitté varázsolta a légkört.
- Természetesen megkérdezem majd az ő véleményét is, de úgy gondolom, hogy, ha igazán szeret, meg fogja érteni. Anya kiskoromban sokszor olvasta A Két Lottit, ebből adódóan az Apám, anyám idejöjjön – t rettenetesen imádtam. – Felhúztam a térdeimet és átöleltem őket. Vártam arra, hogy válaszoljon, de ez nem történt meg, így tovább néztem a filmet. Most már nem is fordultam oldalra a történet végéig. Nem akartam megszólalni, így automatikusan a következő filmre nyomtam, ami... nem volt túl szerencsés választás. Bár mindig szerettem azt a témát, amit feldolgozott, elszomorodtam tőle. Kutyavilág.
- Helyén van a szíved és az eszed is. Most pedig egyél, mert kihűl a reggelid. – Nem volt nehéz felülmúlni a tegnap esti borzalmas kotyvalékomat, így meg sem lepődtem. Az viszont kezdett bosszantani, hogy ennyire finomnak találtam a főztjét. Olyan volt, mint kiskoromban, langyos, a híg és az sűrű között helyezkedett el, a tetején pedig megolvadt csokoládé. Magyarán, nagyon ízletes volt. – Ha majd megszületik Hallie, akkor szeretnék jóban lenni vele.
- ... mi? – Egy pillanatig döbbenten meredtem a férfira, mert tőle aztán tényleg nem vártam ilyen megnyilvánulásra. Hamar legyűrtem a csodálkozásomat és meghatottan elmosolyodtam. Ő tényleg egy rendes ember, még ha néha tele is van ellentmondásokkal. Azt mondja, hogy utálják egymást a húgával, de létezhet olyan, hogy az apja iránt érzett gyűlölete felülmúlta azt? Annyira, hogy képes legyen megvédeni? Biztos, hisz ő se tesz másképpen. – Biztos nagyszerű nagybácsi leszel.
- Ezt majd meglátjuk. – Valami rosszat mondhattam, hisz az a mosoly, inkább volt szomorú, mint vidám. Egyszer, legalább egyszer megszeretném érteni, hogy mi jár a fejében. De ő elérhetetlen olyan emberek számára, mint én.  Tökéletesen palástolja a fájdalmát, de dühét szabadjára engedi. – Ha most azt fogod mondani, hogy Mázli lesz a kutyád neve, akkor lehidalok.
- Hülye vagy, ha rajtam múlik Nico – nak fogják hívni. – Az ötlet akkor pattant ki a fejemből, amikor a barátnőmmel egyik nyáron elmentünk egy állatmenhelyre segédkezni és olyan kutyát kaptam, aki rögtön a szívemhez nőtt. Sokszor elvittem sétálni a kölyök németjuhászt, simogattam és gondoskodtam róla. Hiperaktív egy kölyök volt azt meg kell hagyni. Olyan messzire mentem, hogy meggyőztem a szüleimet, hogy fogadjuk örökbe, csak hát... amikor elmentünk megnézni őt, akkor közölték, hogy ő már nincs a menhelyen. Egy másik család örökbe fogadta. Akkor is kettős érzéseim voltak. Az egyik felem nevetett, hisz reményeim szerint egy jó helyre került. A másik sírt, hisz el kellett engednem, örökre. – Németjuhász vagy Golden Retriever lesz.
- Esetleg Kuvasz? – Igen, Mázli is ilyenfajta volt és gyönyörűnek gondoltam. Lehet, hogy csak egy film volt, de az alapján hűséges barátnak tűnt. Olyannak, aki mindig ott lesz mellettünk a nehéz pillanatokban. A francba is már, minden vágyam egy kutya. Az egyetlen lehetőségem Nico volt, de még őt se kaphattam meg. – Ne mondd nekem azt, hogy ez a film ennyire meghatott!
- Ne izélj már! – Sértetten kaptam felé a fejemet, ajkaim szomorúan lebiggyedtek. – Gondolj bele Mázli helyzetébe! Meghalt egy autóbalesetben, amikor pedig kutyaként újjáéledt emlékezett a régi életére. Próbálta megmenteni a családját, majd otthagyta őket, hogy tovább éljék az életüket.
- De ez akkora egy baromság!
- Már miért lenne az?! – Hangomat felemelve fejeztem ki a haragomat. Kyle annyira szkeptikus volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ha kicsit pozitívabban állna hozzájuk, akkor nem kapná fel ilyen gyorsan a vizet. – Senki sem tudja, hogy mi történik a halál után. Te sem vagy különb! Lehet, hogy kutya leszel a következő életedben.
- Akkor legalább büntetlenül megharaphatnám a hülye embereket. – Nem éppen ezt a szót használta, de nekem jobban tetszett ez a változat. És már megint téves volt a feltevése. A vad és erőszakos kutyákat elfogják a sintérek és elaltatják. Ez a rosszabb forgatókönyv.
- Lehetetlen eset vagy. – Csóváltam a fejem mosolyogva. A távirányítót megfogva kinyomtam a televíziót, mielőtt elindulhatott volna egy másik film. Az órára nézve meghökkenve tapasztaltam, hogy már majdnem dél felé járt az idő. A filmnézéssel rendesen el tud menni az idő, még felöltözni is elfelejt az ember. És akkor még nem is említettem meg a rám váró feladatokat. Be kell kennem a kezemet, mielőtt bepirosodna a seb. Ezzel még úgy, ahogy megbékéltem, de a rám váró holnapi fellépés kiborított. Az a nyavalyás iskola egyszer még kikészít. – Gyakorolhatom a dalt, amit holnap előadok?
- Persze, a gyakorlás szükséges, ha nem akarsz beégni. – Hálásan rámosolyogtam, majd torokköszörülést követően belekezdtem. Eltűntek... nos, azok az úgynevezett „barátok” tényleg szép lassan elszállingóztak mellőlem, ahogy elköltöztem. Sue és Rachel voltak azok, akik a végsőkig kitartottak mellettem. Ezért a mai napig se tudok elégszer köszönetet mondani. A szülővárosom pedig az a hely, amit bármikor meglátogatnék, egyszerűen odahúz a szívem. Az is biztos, hogy visszafogok költözni, veszek egy házat a nyugodt, régi negyedben és a családommal ott fogok élni. Ha már család, akkor Kyle megbabonázva nézett, a tekintetében felvillant majd elhunyt valami fény. Látszott a szemein, hogy nem békélt meg a választásommal. Mégis itt tartotta valami, nem engedte, hogy másfelé fordítsa a tekintetét. Egészen addig, amíg az asztalon hagyott mobilom rezegni nem kezdett. A névtől dühös és csalódott lettem egyszerre. A vonal túlsó végén egy idióta várt. Ha ő lassan nem lép, akkor majd én fogok. Nincs joga ehhez, amit csinált az egyszerűen elfogadhatatlan.
- Szi..
- Nem érdekel a süket duma, a lényeget mondd! – Szakítottam félbe ellenségesen. Nem lett volna bajom vele, hogy ha eltekintünk bizonyos tényezőktől. A helyzet tette unszimpatikussá ezt az alakot és az, amit művélt. Rachel az egyik legjobb barátnőm, erre ő akkora fájdalmat okozott neki, amit az ember egy életen át se tud elfelejteni.
- Mikor fogod túltenni magad azon, amit tettem? – Soha. Vagyis van egyetlen egy variáns, és az csak Rachel – en múlik. Talán megbocsájthatom, de elfelejteni sohasem fogom. Egy dühös barátnőnél nincs is rosszabb.  – Azt mondtad, hogy holnap Rach’ énekelni fog. Gondoltam szólók, hogy én is ott leszek.
- Mi? Nem! – Kyle a füleihez kapta a kezét, amikor felsikoltottam. Meg kellett akadályoznom, hogy tönkretegye a hangulatot. De ő nem hallgatott rám, hanem kinyomta a telefont. Idióta! A jó édes életbe. Én ezt nem akarom. Csalódást okozni valaki számomra fontosnak... barom. Ő is betarthatná. Ha tényleg ennyire fontos neki Rachel, akkor... nem tudom, mit tennék. A helyében fogalmam sincs, mit választanék. Lehet, hogy magamat is hasonlóan katasztrofális helyzetbe hoznám, de ő még rajtam is túltett. Idióta, menjél vissza oda, ahol az elmúlt négy év alatt bujkáltál! – Annyira felelőtlen.
- Nálad senki sem lehet felelőtlenebb. – Normális körülmények között sohasem tettem volna. Viszont most annyira ideges voltam, hogy muszáj volt megölelnem valakit. A két vállát átkarolva, összekulcsoltam az ujjaimat, a fejemet pedig megtámasztottam a kezemen. A csodával határos módon nem tolt el, üvöltözni se kezdett, csak felsóhajtott. Tudom, hogy reménytelen eset vagyok. – Jól van, ennyit jótékonykodtam mára, most engedj el.
- Mész valahová? – Ha igen lenne a válasza, akkor azzal sikerült volna meglepnie. A szemöldökömet felvonva vártam, miközben ő összeszedte a koszos poharakat és tányért. Ahogy a konyha felé ment, még visszaszólt nekem. Azt mondta fél egykor jön Scarlett és együtt ebédelnek a városban. Már megint az a nő. Barátoknál többek voltak, lerítt a férfiról, a hangjából és abból, ahogy beszélt róla, hogy fontos neki. Persze nekem is vannak másik nemű barátaim, akikkel szeretek időt tölteni, például Armin, Achilles, Kornél, Lysander (?), és talán Castiel. Ha csak nem az ex barátnője, akkor a jövendőbeli. Vagy egyszerűen csak túl sokat képzelek ebbe az egészbe? Tekintettel arra, hogy nem igen hiszek a fiú – lány barátságokban.
Nézzük meg az én listámat: Armin – nak egy egészen kevés ideig felkeltettem az érdeklődését, majd találkozott a barátnőmmel és beköszöntött a nagy szerelem. Achilles volt az a fiú, akit kiszúrtam Rachel születésnapi buliján és hiú női vágyaim feléledtek, mert tetszett a látvány. Még mindig kurva helyesnek gondolom, ezt még Rau kedvéért se fogom letagadni. Szerintem ő is tisztában a ténnyel, hogy a barátja egy Adonisz. Kornél, akit egy napon ismertem meg az előbb említett sráccal. Talán azért, mert úgy ismertem meg, mint a srác, aki tetszik a barátnőmnek, így meg sem próbáltam rá szemet vetni. Vagyis... nem. Rachel – nek Kevin tetszett, aztán megjelent egy rá hasonlító srác. Hm... azért annyira nem vagyunk jóban, hogy barátoknak nevezzük egymást, inkább kellemes ismerősök, akik megtűrik egymást. Szóval ejthetjük a listáról. Lysander. Na, bassza meg. Az exem. Róla nem akarok több szót ejteni. Castiel, aki kicsit kitartóbb volt Armin – nál, de a vége nála is ugyan az lett. Szóval... jah.. ennyit a fiú – lány barátságokról. Vagyis nem, azt hiszem még egészen elfogult voltam a kapcsolatukat illetően.
- Jó szórakozást... – Az orrom alatt morogva tápászkodtam fel. Ideje volt felöltöznöm, tekintettel arra, hogy lassan delet ütött az óra. A narancslét magamhoz véve a szobámba vonultam. Ajtó bezártam... volna, ha.... hol a kulcsom? – Kyle!
- Mi van? – Nem túlzottan méltányolta a dühös arckifejezésemet és a mellkasom előtt keresztbefont kezeimet. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, amitől úgy nézhettem ki, mint egy kacsa. Ezt ő is észrevehette, ugyanis a válla egy pillanatra megrándult. Néha elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok még mindig itt. A férfi nagyon kevésszer vett komolyan, csak mert hat évvel idősebb. Illetve a jövő hónapban lesz huszonhárom. Négy nappal a húgom születésnapja után. Csak is ezért jegyeztem meg, semmi másért.
- Hol a szobám kulcsa?
- Úgy érted az én szobám kulcsa? – Miért kell mindig az orrom alá dörgölni, hogy ez az ő lakása?! Annyira idegesít, hogy ennyire nem képes felnőttként kezelni. Megértem, vannak szabályai, amiket szeretne betarttatni a béke érdekében, de ez azért túlzás. Jogom van az egyedülléthez. Tinédzser vagyok, ő is volt egyszer az. Igazán megérthetné, hogy mit érzek! – Utalni akartam arra, hogy menj haza. Mondanám ezt, ha nem történt volna meg a tegnapi eset! Nem bízok benned, te pedig saját magadban. Amikor képes leszel uralkodni a tudatod felett, akkor nem büntetlek meg. Nálad így lehet a legjobban megbosszulni a dolgokat. Ha megfosztalak a gondolataidtól és nem hagylak egyedül.
- De hát... én... amnesztiát élvezek!
- Nem. – Ha nem, hát akkor nem. Meg kell elégednem ezzel a válasszal, még ha pofátlannak is gondolom a mondandója miatt. Még, hogy nem bízik bennem. Ezt kikérem magamnak! Annyira azért nem vagyok felelőtlen, hogy ezt lehessen gondolni rólam. Úgy az arcába mondtam volna, csak... az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Ilyenkor mi fordul meg a normális ember fejében? Betörők, pedofil, tököm tudja mi... de a férfi még csak meg sem rezzent. Ebből pedig hamar levágtam, hogy ő várta ezt a személyt, vagyis Scarlett lehet az egyedüli befutó. Honnan van ennek a libának kulcsa? Azt ne mond, hogy Kyle másoltatott neki! Azt hiszem, kezdek rémképeket látni.
- Szia...sztok. – Az a látványos változás, ami az arcán keresztülsuhant, amikor meglátott engem is. Nos, így szoktak a féltékeny nők és azok, akik utálnak nézni. A szimpátiád kölcsönös luvnya! Takarodj innen, mert seggbe rúglak! Ch... minden igyekezetemre szükségem volt, hogy magamban tartsam, hisz ez mégis csak Kyle lakása. Azt hív ide, akit akar, ellenben velem, aki csak egy vendég.
- Szia. – A férfi elmosolyodott, ahogy ránézett az érkezőre. Mivel ez már több volt a sokknál, így meredten bámultam a párosukat. Mi az, hogy... vagy... egyáltalán... én... ah! Semmit sem értettem már! Tényleg ennyire közeli viszonyban vannak? A kapcsolatuk annyira bensőséges, hogy csupán attól, hogy egy helyiségben tartózkodnak ilyen pihe puha és édes lesz a hangulat? Rohadjatok meg, rosszul leszek tőletek! Kyle, please ordibálj, káromkodj és vágd azt a zsémbes arcot! Hogy megnyugodjak... mert ahogy a nőre néztem ismételten tudatosult bennem, hogy mennyire szép is valójában. Hosszú és tépett mézbarna haj? Nekem is lehetne! Csak kettőnk között az a különbség, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag örököltem anya hullámos tincseit, amit csak a hajsütővassal tudok eltűntetni. – Köszönj már.
- Francokat! – Kaptam el sértetten a fejemet, annak reményében, hogy nem látja az arcomon keresztülsuhanó érzéseket. Rohadtul elegem volt ebből a helyzetből. Hogy lehetséges ez egyáltalán? Miért zavar ez ennyire? Kyle ugyanolyan, akár Nigel. A bátyáim. Jogom van leszavazni azokat, akiket választanak? Vagy ez nem így működik? Őket nem fogják meghatni az érveim, hogy ha szeretik a választott lányt. El kell fogadnom, ebbe nekem nincs beleszólásom. De nem tudom... Scarlett annyira ellenszenves. Hogy tudnék megbékélni a ténnyel, hogy ő az a nő, aki Kyle oldalán van?! – Mit akarsz?
- Beszélgetni. – Nem akarok egy percet se pazarolni rád. Főleg az eddigi tapasztalataim után. Mit kezdjek egy olyan nővel, akit csak a legrosszabb ellenségemnek kívánok? Mint például a kémiatanáromnak. Ellenségesen meredtem az ajtóban álló nőre, aki tettetni se próbálta, hogy kedvel. Az érzés kölcsönös. A szemöldököm ugrott egy nagyot, amikor becsukta maga mögött az ajtót, hogy még véletlenül se hallja a férfi a mondandóját. Hát.. nagyon kíváncsi leszek erre a.... „beszélgetésre”. Tett pár határozott lépést felém, majd a tisztes távolságot felvéve, csípőre vágta a kezeit. – Kyle túlságosan is jószívű ahhoz, hogy kidobjon. Pedig megérdemelnéd, amilyen idegtépő teremtmény vagy.
Most mondjátok meg, hát nem egy tündéri teremtés? Szinte látom, ahogy szivárvány hidal át a feje felett, rajta pedig unikornisok lovagolnak. Majd jön egy viharfelhő és villám sújtja agyon azt a rusnya állatot. És igazság szerint azt se bánnám, ha őt is eltalálná. Talán tesz egy fogadalmat, hogy ha túléli, akkor az életét Istennek adományozza és apáca lesz. Filmes ismereteim szerint volt ilyen ember. Azt hiszem Luther. De az istenért is, miken jár az agyam?! Ugyanolyan hangulatromboló vagyok, mint ez a nő, aki elgondolkozva tanulmányozta a pizsamámat. Még mielőtt leszólhatta volna gyorsan végigfutattam szemeimet a szerelésemen. Egyszerű, szürke póló, amin Ace háttal álló alakja volt látható. Éppen intett egyet, mellette pedig az a szöveg, hogy „Start living, before you start dying”. Ehhez pedig sima, kék gatyát húztam. Szerintem nem volt semmi kivetnivaló a kinézetemben, ő mégis gúnyosan elvigyorodott. Annyira idegesített, a legszívesebben elkaptam volna a haját, de nem tehettem. A dühömet nem tudtam másként levezetni, így beleharaptam az alsó ajkamba, kezeim pedig ökölbe szorultak. Kettőnk közül engem venne elő Kyle, ha verekedésbe keverednénk, és az is biztos, hogy Scarlett fél kézzel lenyomna. A fizikai felépítése biztos jó, hisz ahhoz, hogy valaki rendőr legyen, szükség van erre. Ha rosszul tudom, akkor nyugodtan javítsatok ki emberek! Lehet, hogy erős vagyok, de egy mindennap edző nőt képtelen lennék legyőzni. Rohadna meg ott, ahol van. Nem igaz, hogy még ez sem sikerül!
- És ezzel én most mit kezdjek? Tapsikoljak örömömben vagy álljak neki sírni? Arra várhatsz Kisanyám! – Egy szópárbajban viszont bármikor legyőzöm. Eddig verhetetlen vagyok, néha viszont sikerült másoknak döntetlent elérniük. Lényegében Sue és Rachel az, akik lépést tudnak velem tartani ebben. Másoknak eddig még nem sikerült és teszek róla, hogy ez így is maradjon.
- Szóval így állunk? – Én felveszem a kesztyűt, jöjjön csak! Igazság szerint bármire felkészültem volna, de még így is váratlanul ért a következő mozdulata. Benyúlt a fölsőjébe és előhúzta a nyakláncát. A láncon egy egyszerű, műanyag gyűrű himbálózott, amiben semmi extra sem volt. Halványan elmosolyodott és a melléhez szorította a kis csecsebecsét, ebből pedig megértettem. Egy lány csak akkor reagál így egy értéktelen vacakra, ha valaki, számára fontos embertől kapta. A karomon pihenő bőrkarkötőt fixíroztam. Még a halálod után is képes vagy megmosolyogtatni, te idióta. Nem akarom levenni a tőled kapott karkötőt, annyira egyszerű, mégis nagyszerű. Nem úgy, mint az. Ki vesz mostanában ilyeneket? Ha vakon szeretnék egy fiút, akkor is megkérdőjelezném azt az ajándékot. – Amikor kicsik voltunk, akkor Kyle odaadta az ígérete bizonyítékaként.
Igazság szerint, így már mindent értettem, illetve azt hiszem. Miért nem gondoltam rögtön erre? Csak egy gyerek képes ilyen... már bocsánat a kifejezésért, de vackot venni. Gyerek?! Mégis mióta ismerik ezek ketten egymást? Amikor kicsik voltunk.... A hangja gúnyosan csendült a fejemben, amitől egyből felkaptam a vizet. Vegyük úgy, hogy a kilences a szám a határ. Nyolc éves voltam, mikor egy baleset ért. Legyen inkább nyolc, visszaidézve Kyle szavait. Biztos vagyok benne, hogy a balesete előttről származott a lánynak ez az emléke. De akkor is... Mégis milyen mély gyökereket eresztenek az érzelmei? Az ígérettel kapcsolatban pedig... kezdett igazán felhúzni ez a tyúk. Féltékeny, csak azt nem értem, hogy miért. Közben úgy osztja nekem az észt, mintha semmi sem történt volna.
- Kyle! Lennél szíves kikísérni a vendégünket?!
- Hogyne. – Scarlett odébb állt, amikor az ajtó kinyílt és a nőre pillantott. A tekintetével megkérdezte, hogy indulhatnak – e, ettől pedig leesett az állam. Hát, amikor elordítottam magam, akkor nem pont erre a reakcióra számítottam. Azt hittem, hogy helyreálltak kettőnk között a dolgok, de még mindig abban az állapotban lehet, amikor az éjszaka közepén nekiállt velem ordítozni. Idegesített, hogy ennyire nyugodt. Idegesített, hogy ennyire mély a kapcsolata a nővel. Idegesített, hogy még csak rám sem bagózott. És kurvára elegem volt abból, hogy ez a téma ennyire kiakasztott!
- Menjünk. – Ezt most csak azért csinálta, hogy engem bosszantson. Résnyire összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy megfordulnak és a nő elég látványosan belekarolt a férfiba. Oké, ő tudja.... én teljesen nyugodt vagyok... lettem volna, de a következő mozdulatát már nem tudtam lenyelni. Muszáj volt provokálnia. A fejét felém fordította és a győztesek vigyorával nézett engem. Azzal a tipikus „ezt megkaptad, én nyertem” fajtával. Oh, abból már nem eszel! Felkaptam az egyik párnámat és az éppen becsukódó ajtóhoz vágtam. Nem sikerült lenyugodnom, a francba is már! Tehetetlen dühömben belerúgtam a szekrénybe. Érezni akartam a fájdalmat és levezetni a feszültséget. Csak én utálom ennyire ezt a nőt?
Ha harc, akkor legyen harc!

 

Péntek este és egy olyan eseménynek a kezdete, amit igazából nem tudom, hogy várt is – e valaki. Nekem a hócipőm tele volt és inkább dühös voltam, mint izgatott. Az értékes szabadidőmet erre a fosra kellett szánnom, ráadásul még gyakorolnom is muszáj volt! Az csak a ráadás, hogy még mindig dühös voltam a tegnapi nap miatt. Scarlett, az a kis hülye liba egészen hazáig kísérte a férfit, majd a szemem láttára egy puszival búcsúzott tőle. A terve sajnos célba ért, ugyanis a hírtől, hogy még csak randiznak teljesen felrobbantam. Utána természetesen Kyle torkának estem, hogy neki mégis mit mond az ebéd szó, mert kettejük között több történt. A szópárbajunkat követően megígérte, hogy cserébe eljön a ma esti fellépésemre. Ennek örülnöm kellett volna.... azt is csináltam addig a percig, amíg meg nem láttam azt a nőt, az oldalán. Lehet, hogy én vagyok szenilis, de róla nem volt szó. Egyáltalán nem, csak a rémálmaimban.
- Meddig fogsz még duzzogni? – Sue a falnak támaszkodva tanulmányozta a mobilját és tőle szokatlan módon emberien öltözködött fel. Fekete cicanadrágot viselt, hozzá pedig egy háromnegyedes ujjú, bordó fölsőt választott. Haját lazán cofba fogta, már a válláig ért! Amin viszont sikerült elmosolyodnom az a nyaklánca volt, azt a barátjától kapta. Armin – tól az is csoda, hogy emlékszik valamilyen dátumra, de még, hogy ajándékot is vesz? Le a kalappal előtte!
- Ha tudni akarod, akkor sokáig. – Felnézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Mostanában a kelleténél többször volt komoly, ezt pedig jó jelnek vettem. Az ő feje lágya is kezdett benőni. Ahogy idősödtünk úgy tűntek el belőle a negatív dolgok. Még mindig szeleburdi, szókimondó és cserfes volt, de tudta, hogy minek mikor van itt a helye. Az esetek többségében. – Megkérdezhetem, hogy hova akarsz fogyni?
- Ez színtiszta izom! – Kérte ki magának, miközben felemelte a pólóját, hogy megmutassa a hasát. Oké, a látványtól majdnem a földet súrolta az állam. Neki aztán lapos volt, nem is.. inkább csupa domborulat és lágy idom. Az a rendszeres sportolás rendesen meghozta az eredményt. Hat éves kora óta lovagolt, amitől a combjai olyan erősek voltak, hogy még én is féltem ellene kiállni. A másik rendszeressé vált sport tizenöt éves korában köszöntött be az életébe. Vannak, akik még nem fogadták el teljesen, de én támogatni fogom. Mindenki megpecsételte a rúdtáncot a sztriptízesek miatt, pedig szerintem hasznos sport. Látva, hogy Sue milyen hajlékony és azokat a sebeket a testén... keményen edzett. Videókat is láttam, ilyenkor pedig feléledt bennem az a VATTA FÁK érzés. Nézni olyan egyszerű volt, de megcsinálni az már teljesen más kérdés. Viszont sose tudtam kihagyni, hogy ne jegyezzem meg neki: Hagyd már békén a gravitációt! – Én eszek rendesen, csak az a bajom, hogy még a dió nagyságú barackoktól is a kétszeresére dagadok. Muszáj egy nap két órát edzenem, különben úszógumim nőne!
- Nekem is el kéne kezdenem, csak azt nem tudom, hogy mit. – Imádtam röplabdázni. Az volt az a sport, ahol még a fáradság is felüdítő volt, majdnem hogy imádtam. Ez alapján nyilvánult meg, hogy igen is rendesen dolgoztam. Talán vissza kéne térnem. Hisz a többi sport annyira nem kötött le, barátnőmet pedig nem akartam utánozni. A lovaktól rendszerint megijedtem, mivel az egyik elkezdte zabálni a kabátomat, amikor pedig nem engedtem neki megharapott. Plusz Sue egyszer elvitt egy órára lovagolni. Azt hittem kiugrik a szívem. Vagyis nem ülök még egyszer annak az állatnak a hátára. A rúdtánchoz pedig türelem kell, ami belőlem köztudottan hiányzik.
- Hogy te milyen bénán sminkelsz. – Vette ki a kezemből a szemceruzát, majd nemes egyszerűséggel kezelésbe vett. Néhanapján jó volt más segítségére támaszkodni, főleg, ha az illető, az egyik legjobb barátnőd. Az idő miatt nem aggódtunk, hisz a közzétett lista szerint nem mi kezdtük. – Láttad már azt a kiscsajt, aki tizenegy éves létére azt tolta, hogy nőt úgy lehet csak szerezni, ha pénze van az embernek?
- Oh, akiről készült reakció videó? – Nos, kortükör. A drága kislány sikeresen beégette magát azzal, hogy közzétette a csatornáján. Mégis mit képzel magáról az a kis taknyos? Azt hiszi, hogy ő mindent tud, aztán osztja az észt. Annyira felidegesített a feltevésével, miszerint egy nőt csak a pénz érdekli, hogy majdnem követtem a példáját és a földhöz vágtam a mobilom. Aláírom, hogy vannak ilyenek, de mi más utakon járunk. Kit érdekel mennyi money van a srác tárcájában, ha nem érzed jól magad vele? Ha még csak egy kicsit sem vonzódsz hozzá? – Lehet, hogy sekélyesen fog hangzani, de engem inkább a kaland vonz. Azt mindennél előbbre valónak tartom, hogy legyen vér a pucájában a srácnak! Utálom a nyámnyila és papucs embereket. Szeretnék egy társat, akivel jól érzem magam és hosszú ideig kitart mellettem. Akivel bármiről tudok beszélgetni, mert nyitott. Túl nagyok az elvárásaim?
- Nem, de ugye te is tudod, hogy akkor Alexy nem a te embered? – Már, hogy a búsba ne tudnám? Eltelhet akár ötven év is, neki elsősorban a fiúk fognak tetszeni. Lehet biszex vagy meleg, a saját neme elsőbbséget élvez. Ez ellen nem tudok mit tenni, meg kell tanulnom együtt élni vele. Vele se leszek együtt olyan sokáig, ezt már most érzem, viszont egyelőre jól érzem magam. Még egyszer megpróbálom, de ha nem működik, akkor passzolom. Hanyagoljuk egymást, mert kezd elegem lenni ebből a hercehurcából. – Én viszont a sze...
- Ki ne mond! – Figyelmeztettem, előre félve a folytatástól. Ha jóra gondoltam, akkor nem akarom hallani. Ezen pedig szokás szerint megsértődött a lány, mivel duzzogva nézett rám.
- SZERETETET akartam mondani, te fogyatékos! Persze, a szex is fontos, de az istenért ki az, aki kapcsolatba kezd a jó kis dugás miatt? – Még ő is megforgatta a szemeit, amin elmosolyodtam. Armin ugyanolyan szerencsés, mint a barátnőm, hogy egymásra találtak. Annyira jó rájuk nézni. Együtt vannak, és bár egyszer szakítottak, mégis sikerült kibékülniük. Viszont még mindig nem tudom elfogadni azt az indokot, amiért dobta a srácot. – Egy szót se mondj. Még mindig a kezemben van a szemceruzád, vagyis okosan azokkal a szavakkal.
- Idekezz! – Próbáltam mondani, de megfogta az arcomat és jobbra – balra forgatta. Fogalmam sincs mit bámult úgy rajtam, de kitéptem a fejemet. – Úgy hallom, hogy elkezdődött az első szám. Rachel picsán rúg, ha most is lekésem az előadását.
- ..... Letagadnám százszor, de úgy is látni.... – Csalódottan vettem tudomásul, hogy az első versszakról máris lekéstünk. Rachel a színpadon állt és tökéletes magabiztossággal énekelt. Most se vitte túlzásba az öltözékét, ugyanúgy nézett ki, mintha velem találkozott volna. A dal viszont, mivel kevésszer hallgatott magyar számokat, így kicsit meglepődtem, de nem több. Mosolyogva hallgattam, miközben a sportcsarnok falának dőltem, de hamar alábbhagyott a jókedvem. Rachel arca kezdett egészen elszíneződni, leginkább egy hullához hasonlított. A hangja fennakadt, majd bennakadt. Leejtette a kezét, a mikrofon a combjának csapódott. Úgy nézett maga elé, mint, aki szellemet látott.
- Hülye... barom... – Annyira haragudtam Scarlett – re, hogy meg is feledkeztem a férfiról. Megígérte, hogy el fog jönni, akárhogy tiltakoztam is ellene. Az ujjaimat x – be téve rimánkodtam, hogy kapcsoljon, de tudtam, hogy ez már maga a katasztrófa.
- Mi történt? – Tudakolta az igazgatónő elszántan. Azért még neki is volt szíve, bár olyan kicsi, hogy nem hittem a létezésében. Barátnőm lassan a szájához emelte a mikrofont és halkan beleszólt.
- Ian Hunter, ha most elmenekülsz, akkor utánad hajítom a mikrofont.

 

77. rész - A szürke bizonyosan sok árnyalata

Nem, a címmel még véletlenül se akartam utalni a filmre, de még a könyvre se. A kedélyállapotomat próbáltam művészien kifejezni, de ezek szerint nem jött össze. Röviden: a szürke egy lehangoló és ocsmány szín. Nem véletlenül használják az esős idő ábrázolásához vagy a szomorú, depressziós képekhez. Egyszerűen elmegy tőle az ember életkedve, olyan semleges és üres. Senkinek érzi magát tőle az ember, eltűnik a sok másik között. Elméletileg egy fokkal barátságosabb szín, mint a fekete. A szürkével nem fejezzük ki a gyászt, sőt még a depressziósokon se látom és mégis... megtudom érteni. Én is inkább a fekete mellett voksolok, és nem szeretném megmagyarázni az okát. Valamilyen szinten magam is depressziós voltam, egyszer még öngyilkos is próbáltam lenni. Ironikus vagy sem, de a franc gondolta volna, hogy másnap meghal Kyle. Természetesen tudtam, hogy nem leszünk örökre együtt, engem se ejtettek kiskoromban a fejemre. Persze, szép volt kislányosan arról ábrándozni, hogy, amíg a halál el nem választ, de valljuk be... az élet egy rosszul megrendezett film. Őszintén, melyik az a film, aminek senki sem tudja mi a vége vagy, hogy mikor fejeződik be? Az egész egy talány, semmit se lehet biztosan tudni. Mi a csattantó, kik a főszerepelők, egyáltalán milyen műfajú? Vígjáték, dráma, thriller, krimi, fantasay, ponyvaregény? Hát... legalább a fantasyt azt biztosra kilőhetem. Elnézve az elmúlt éveket tuti, hogy valami elcseszett szappanoperába vagy vígjátékba csöppentem. Azokban történik csak ennyi minden. A rendezők meg biztos azt hiszik, hogy a nézők hasukat fogva, a lábaikkal tapsikolnak a képernyő előtt, ha a szereplőket annyi dráma éri, hogy kiteszik a lelkivilág skáláján a szürke bizonyosan sok árnyalatát. Hát abból nem esznek, még csak az kéne, hogy az én nyomorúságom nyújtson szórakozást másoknak! Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Nem, a rohadt életbe is! Megvan a magam baja is, miért törődjek másokkal, akiket méghozzá nem is ismerek? Azért vannak a pszichológusok és a terapeuták. És már csak azért se fogok telefonálni Andornak a beállt krízis miatt. Itt van a halott pasim apja, ráadásul valami hihetetlen véletlen folytán ő lett az új kémiatanárom, erre az elbűvölő három hónapra. Az szinte semmi, fél lábon ugrálva is kibírom. Talán... három hónap sok mindenre elég. A Fairy Tail – ből okulva egy perc is sorsfordító következményekkel járhat. Azt hiszem a magam hülyesége miatt kerültem verembe.

Amikor felébredtem az orvosi szobában, Nigel ott ült mellettem egy széken, arcán gondterhelt ráncokkal. Mielőtt bármit mondhatott volna, feltartottam a kezemet. A húgomnak igaza van, ő most fog érettségizni. Ha minden áldott hülyeségemmel hozzá rohannék, akkor azt még ő se bírná.
- Meglepődtem, a sokktól pedig elájultam. Ennyi történt. – Szögeztem le, mire felvonta a szemöldökét, pont úgy, mint, aki nem hisz nekem. Mintha mániákus hazudozó lennék és egy szavamnak se lehetne hinni. Köszi bátyus, én is szeretlek. Különben pedig, kettőnk közül az ő szavahihetőségét kérdőjelezem meg. Tudtom szerint, én csak pofátlanul őszinte vagyok, ami a hazudás szöges ellentétje. Nigel az, aki belepofátlankodott az igazságba. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha... itt valami nagyon nincs rendben. Az egy tény, hogy a tesómnak tetszik valaki. Túl boldog, szóval ez nem lehet kamu. Az a része viszont erősen megkérdőjelezhető, hogy van – e barátnője. Azt simán bemesélhette Anne – nak, hogy van valakije, azért, hogy békén hagyja. Nem is ilyen okos a bátyám... A fene tudja már és őszintén nincs most kedvem ezen gondolkodni. A pukliból ítélve nagyot koppanhatott a fejem. Rohadék, fiúnak nevezett kis nyomorékok, még elkapni se voltak képesek. Biztos kőszobor formában figyelték, ahogy elvágódok. – Meddig voltam kiütve?
- Körülbelül... – Húzta fel a pulcsija ujját, hogy megnézze az órája számlapját. – ... nyolc egész percig.
- Szuper, bár nem döntöttem egyéni rekordot. Na, majd legközelebb. – Fontolgattam, mire bezsebeltem egy rosszalló pillantást. Hát, lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom, de visszaszívni se akarom. A drága bátyuskám ismer, mint a rosszpénzt és ennek ellenére szeret. Minden elismerésem az övé. Még a barátaimon is kiigazodik, legalábbis erősen próbálkozik. Azon a kettőn, akiket évek óta megtartok magamnak. Imádom őket minden rossztulajdonságuk ellenére. Lehet, hogy Sue néha egy kurva, és az is biztos, hogy ezért a gondolatomért állon fog vágni, de nem igazán zavartatom magam emiatt. Tudom, hogy a szíve legmélyén szeret, nekem pedig csak ez számít. Rachel se normális, mint, ahogy az elvárható a barátaimtól. Egyszerűen vonzom őket, mondta egyszer anya.
- Ez nem vicces. – Rázta meg a fejét szomorúan. Próbáltam elkerülni, hogy átragadjon rám a hangulata, de elég nehezen ment. Valami pocsék érzés látni, hogy valaki számodra fontos rosszkedvű. Ráadásul miattad. Nem szeretem meghazudtolni magam, így eszemben sem volt mosolyogni, csak leeresztve ültem az ágyon és magam elé bámultam. – Komolyan vissza kéne venned, még a végén bajba keveredsz.
- Ne légy ennyire naiv bátyó. Én csak valaki mással szeretnék bajba keveredni, egyedül unalmas. – Mondtam ki gondolkodás nélkül és még csak nem is visszakoztam. Egyszerűen csak megvontam a vállam, majd felálltam. Átmozgattam a végtagjaimat, csak utána voltam hajlandó a bátyám szemébe nézni. – Azt hiszem el is kezdem az unalmas bajkeverésemet. Hazamegyek.
- Van még három teljes órád, plusz ez. – Mutatott rá, mire ismételten vállat vontam. És aztán? Érdekelt is engem valaha, hogy köteles vagyok betartani az iskola szabályzatait? Nem különösebben, különben két igazgatóival kevesebbem lenne. Azt hiszem most már értem, hogy miért aggódik annyira értem a bátyám. Erre a tanévre takarékba kéne tennem magamat, különben eltanácsolnak. Őszintén, az lenne a legfőbb vágyam. Nem igazán szerettem ide járni. Túl sok volt nekem. Ez az iskola tönkretesz, összeroppant, elpusztít, darabjaira zúz... nem is az iskola, hanem a benne lévő emberek. Nehéz lenne megérteni, hogy vissza akarok menni... Azt hiszik, megint meg fogom tenni. Attól félnek újra el akarok venni egy életet. A sajátomét. Észre se vették, hogy az óta szüntelenül itt van körülöttem a halál. Sőt, bennem van. Ellep, beborít. Lassan zúzzák össze a világomat, azt hiszem ez a legrosszabb fajta halál. Mégis... miként tudnék változtatni?
- Kész vagy? – A kelleténél erősebben szorítottam a lépcsőház hideg korlátját, majd lassan kifújtam a levegőt. Tompa szemekkel néztem az ajtófélfának dőlő férfit. Egyszerű, fekete póló takarta el a kíváncsi szemek elől a tetoválásait és egy hosszú, farmergatya. Haját most kivételesen kiengedte, így megdöbbenve tapasztaltam, hogy a háta közepééig ért. Nos, ami az arcán volt azt nem nevezhettem még szakállnak, inkább csak borostának. Mivel hosszú ideje hallgattam, így Stenly ellökte magát és elindult felém. Kyle hibája az egész, ha ő nem dönt úgy, hogy csöndkirályt játszik, akkor minden másként történt volna. Magabiztosan kijelentem, hogy az ember, társas lény, így szüksége van másik, hozzá hasonló élőlényekre. Ezért kezdtem a többi lakossal beszélgetni és megismerni őket. Egyelőre még nem bántam meg.  – Úgy látom, hogy szomszéd lány maga alatt van.
- Hát, akkor még mindig ugyanolyan jó megfigyelő vagy, mint amikor még szakmában voltál. – A múlt idő hallatán felvonta a szemöldökét. Én pedig figyelmeztetően bámultam, nem törődve azzal, hogy a férfi akár életveszélyes is lehet rám nézve. Tudtommal eddig még nem ölt embert, szeretném, ha megtartaná ezt a jó szokását. Valamilyen különös okból kifolyólag megkedveltem Stenly személyiségét, van benne valami, ami megragadja az embereket. Ja, nagyon jól tudok vele kommunikálni, így semmi kedvem sincs ahhoz, hogy Kyle gondoljon egyet és bevigye valami miatt. Felelőtlen lennék? Meglehet, hisz (vakon azért nem) bíztam egy öt évet börtönben töltött férfiban. Nem, ez a szó nem fejezi ki, hogy mit is gondolok. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tekintettem rá rossz emberként. Ezért szerettem volna pusztán szemkontaktus alapján megüzenni neki, hogy mostantól minden lépést húszszor gondolja meg. Erre kihúzta magát, a testtartásával jelezte, hogy ő sohasem vét hibát. Kérdő szemöldökömre megadóan megvonta a vállát. Egyetlen egyszer azért sikerült neki.
- Valami téma...? Kezd unalmas lenni az egzotikus szemed bámulása. – A feszes, büszke tartása eltűnt. Hanyagul dőlt az ajtófélfának, a következő pillanatban pedig elnézett a vállam felett. Igazság szerint már én is kezdtem unni, így örültem neki, hogy ő lépett először. Stenly elmosolyodott, majd intett egyet. – Arián, jókor jössz!
- Sziasztok. – Köszönt meglepetten a ház legrendesebb lakosa. Teljes magabiztossággal állíthatom, hogy a férfi nem érdemelte meg Kyle gyűlöletét. Akárhányszor csak beszéltem vele szörnyen kedves volt, látszott, hogy hatalmas a szíve. Az, hogy elvált és hajléktalan volt egy ideig... szerintem senki nem róhatja fel neki. Mindenki hibázik, és ő ezt elismerte. Most viszont van lakása és munkája is. Éppen ezért nem értettem, hogy miért utálja annyira. – Jasmine, miért nem vagy iskolában?
Egyszer hallotta, amikor a húgom így hívott, ezért megkérdezte, hogy miért. Elmeséltem neki, hogy igazság szerint Jasmine vagyok, kinek Jázmin, de a lényegen nem sokat változtat. Jövőre úgy is át fogom íratni az anyakönyveztetőnél. Már csak az hiányozna, hogy örökre ezzel a béna névvel kelljen élnem. Amikor a földrajz tanár a Coriolis-erőt tanította, akkor példának folyton a Madagaszkár pingvinjeit hozta fel. Úgy kezdte, hogy az Északi félgömbön Fújlyuk doktor egyik rákja célba vette a pingvineket. Mivel ostoba szegény, ezért a Coriolis – erő hatására a kimért távolságról sokkal keletebbre fújta a centrifugális erő. Majd úgy folytatta, hogy a pingvinek ezt megneszelték és bosszút forraltak, ezért Kowalski... itt mindig megakadt és közölte, hogy nem ő, mivel Kowalski okos és számol. Szerintem mindenki tudja, hogy mi jön ezután. Eszébe jutott, hogy Riko imád robbantgatni és hülye, mint a seggem. Az osztálytársaim alig bírták visszatartani a nevetést és a gúnyos megjegyzéseiket. Szó mi szó, utáltam a nevemet. Csak a jelentése tetszett, éppen örültem meg nagyon, amikor Arián megkérdezte, hogy hívhat – e ő is Jas – nek. Lelkesen bólogattam, sőt még meg is köszöntem! És, ami azt illeti... ez a kedves bácsi most gyanakvóan mért végig. Gondolom annak a lehetőségét fontolta, hogy megléptem az iskolából, ami valamilyen szinten igaz is volt, de ezt nekik nem kell tudniuk!
- Elájultam, ezért hazaküldtek pihenni. – Füllentettem elhúzott szájjal. Mintha elhinnék, hogy nagyon megrázott ez a sajnálatos eset. Úgy tűnik a férfit jobban megérintette, mint hittem, ugyanis a következő pillanatban gyengéden átölelt és az iskolámat szidta. Közölte, hogy mégis ki az a felelőtlen védőnő, aki hagyja, hogy egyedül mászkáljak haza, amikor bármelyik pillanatban össze is eshettem volna. Igazat kellett adnom neki, bár az is egy tény, hogy senki sem engedett el. Önkényesen vállaltam az ezzel járó következményeket.
- Keveset ettél vagy ittál? Megsütött a nap? Szédültél? Valamilyen betegségben szenvedsz? – Meghatódtam a bácsi szóáradatán. Lehet, hogy már elmúlt ötven éves, haját ősz szálak tarkították és bajszát is, de a szíve még a helyén volt. Ő még abból a korból származott, amikor az számított értéknek, hogy ki mennyire kedves és a belsőt nézték. Az a kor igen.... ha én is oda születhettem volna, minden mennyivel könnyebb lehetett volna. Az emberek észre sem veszik, hogy ahogy egyre előrébb halad az idő, úgy tűnnek el a szép és jó dolgok. A gyerekkorom játékai, meséi.... hova lettek? És mik ezek a mocskok, amiket most adnak ki? A régi számítógépes játékok... sokkal jobb a történetük és a lényegük, nekem még a megrajzolásuk is tetszett. A mesék... oh, istenem. Totally spies, Galactik Football, Szuper robotmajom csapat akcióban, Bátor, a gyáva kutya, Scooby-Doo és még sorolhatnám. Hol vannak most ezek?
- Csak sokkot kaptam. – Az új kémiatanárom... erősen megakadályozza, hogy a könyvekben ismert minden jó, ha a vége jó történetemet éljem. Túlságosan is hagyja, hogy a holtak irányítsák az életét. Nem azt mondom, hogy ne haragudjon rám, mert emberi és apai joga, hogy megtegye...  csak megérhetné, hogy ez a helyzet nekem sem egy leányálom. Mondjuk ki: elcsesztem. Ezen még évekkel később se fogok tudni változtatni. Minek nevezzem magam azért, hogy végre békén hagyj? Meggondolatlan voltam, hülye, tehetetlen és gyenge! Most örülsz? Beismerem, már az első pillanattól fogva nem titkoltam, hogy ez az egész miattam következett be! Oh, igen. Ennél rosszabb már úgy sem következhet be. Még mielőtt valami meggondolatlanul nagy bajt idéztem volna elő, ahogy ma tettem, gyorsan lekopogtam.
- Mitől? – A magasba ugrott Stenly szemöldöke. Mindkét férfi ugyanolyan értetlenül nézett, szinte a retinájukba akarták égetni az arcomat. Én legalábbis így láttam a helyzetet, az más kérdés, hogy mi volt a valóság. Mivel elég vizslatóan bámultak, így kénytelen voltam a lehető legtömörebben elmesélni a történetet. Nem akartam mindent az orrukra kötni. Így viszont elég hézagosra sikeredett a történet, a hiányzó részeket pedig, a személyiségüktől függetlenül bármivel kitömhették. Így történt az, hogy Stenly a kezét felmutatva jelezte, hogy van megoldása a problémámra. – Stenly fogná a férfi torkát, a magasba emelné, és úgy beszélgetne el vele.
Az ötletét hallva, egy egészen pici időre elkalandoztam és elképzeltem, hogy milyen lenne. Az már egész biztos, hogy rettentően jól esne, csak beszélgetés helyett üvöltenék vele. Nem tudom milyen okból kifolyólag, vagy miért. Én már csak ilyen vagyok, nehezen tudom kifejezni az érzelmeimet. Azért jobban, mint Scarlett, amit valljuk be nem nehéz felülmúlni. Viszont... az is igaz, hogy a véremben van az ordítozás, feleselés, veszekvés és a verekedés. Élvezem, ez tölt fel adrenalinnal. És jobban bevallva nem kell nekem papucs barát, azok olyan unalmasok. Ugyanolyan vérmérsékletű fiú jól jönne, akivel felváltva nyomjuk el a másikat. Jó, azért legyen nálam komolyabb, mert valamelyikünknek észnél kell lennie. Alexy – vel kapcsolatban pedig... semmiben sem hasonlítunk.
- Stenly, ne adj neki ötleteket! – Ennek a mondatnak sikerült visszatérítenie a valóságba, ahol a két férfi elkezdtek veszekedni. Arián kifakadt, hogy a konfliktusokat békés módszerekkel is el lehet intézni, mire a másik felhorkant, ezzel jelezve a véleményét. Láttam a tekintetében, hogy most olyan rész jön, ami egyikünknek sem fog tetszeni.
- Ezzel a módszereddel nem sokat értél el az életben. A feleséged megcsalt, majd elhagyott, mert nem talált elég tökösnek, a munkahelyedről pedig kicsaptak. Azért elismerésem, hogy depressziódban nem kezdtél el inni vagy dohányozni, sőt ugyanolyan jóindulatú maradtál, mi több még a veremből is kikecmeregtél valahogyan, de nem tudsz mindent elintézni erőszakmentesen. – Ennek az embernek mégis vannak értelmes gondolatai. A mondandója első felébe nem igazán akartam belekötni, mert fogalmam sem volt az egészről, másrészt a nők ilyen hiú élőlények. Simán el tudtam képzelni a férfi által leírt történetet. Vannak ilyen emberek, akik első adandó alkalomkor lelépnek egy kapcsolatban, még ha már elmondták az esküt is, hogy örökké együtt lesznek. Viszont a mondókája második fele nagyon adta magát, a lényege átjött és egyetértettem. Hiába az ember kedves és nyíltszívű, hogy ha a vele szembe kerülő egy alpári, iskolázatlan barom, aki emberszámba se veszi a társait.
- Jasmine, te se gondolsz elég.... tökösnek? – A szám elé kaptam a kezemet, különben egész biztos felkuncogtam volna. Érdekes volt hallani Arián szájából a tökös szót, annyira nem volt hozzá való.  Vannak emberek, akiknek természetes, vegyük példának Castiel – t vagy a példa okáért Stenly – t. Nekik talán még jól is állt volna. De egy olyan ártatlan férfinak, mint Arián? Nem, neki soha, sőt fura!
- Sajnálom, nekem az olyan fiúk jönnek be, akiknek a vérmérséklete az enyémet közelíti meg. – Emeltem fel védekezően a kezemet. Sikerült elnyomnom egy mosolyt, lehet, hogy sikerült volna megbántanom vele.  Őt végképp nem akarom elkeseríteni. Annyira kedves és segítőkész. Kárba veszne egy ilyen különleges ember, akiből mostanában ritka kevés van.
- Még a szomszédlány is egyetért velem! – Halványan elmosolyodtam, amikor Stenly diadalittasan emelte magasba a kezeit. Hát benne is van egy kis gyermekded lélek, amit akárhogy próbál, sohasem tud kitörölni. Az az ő része, ha kiszakítaná magából, akkor más emberré formálódna. Az ebben a házban élő emberek egytől egyig egyedi személyiségek és mindegyikükben megvan a maga bája. Talán még Sebastian – ban is ott rejtőzik, csak én azt még nem vettem észre. Ezért hagytam meg nekik, hogy rendezzék le egymás között ezt a harcot. Elköszöntem tőlük és szép lassan felsétáltam Kyle lakásához. Fájni kezdett a fejem. A gondok ismételten rám nehezedtek. Akárhogy masszíroztam a halántékomat, nem múlt el az a lüktető érzés.
Rendben leszek.
Hah, és még el is hittem. Csak egy kis magányra volt szükségem ahhoz, hogy megtaláljanak a démonjaim. Azok a rohadtul idegesítő és soha szűnni nem akaró dögök, akik élnek. Velem. Bennem. A részeim, ahogy én nekik. Ahogy körbenéztem, láttam, ahogy táncolnak és mosolyognak, itt voltak, pedig egy időre sikerült kizárnom őket a fejemből. Akárhányszor felbukkantak nem kaptam levegőt és valami katasztrófa történt. Azt hiszem, most is elindult egy lavina. Az ajtó becsukódása kulcs záródásával vegyült egybe. Elzártam az elmémet a külvilágtól, senkinek se hagytam, hogy zavarjon. Nehéz lesz majd megmagyaráznom a bennem végigcikázó folyamatot. A falnak dőltem és szép lassan lecsúsztam a padlóra. Elgondolkodtam azon, hogy milyen vegyes érzéseim voltak a ma történtekkel kapcsolatban. Dühös voltam, leginkább talán magamra. Értetlenül álltam az események előtt, hisz mikor lett Kyle apja tanár? Utolsó értesüléseim szerint könyveket írt az utazásairól. Hát persze, ebben az országban senki sem tud megélni íróként. Még ha hoz is egy színvonalat, akkor se kap annyi bevételt, mint a világ legbénább, és rosszul megírt amerikai könyve.
És mégse akartam megbékélni a helyzettel.
Miért abba az iskolába jött, ahol én tanultam? Karma lenne, azokért a bűneimért, amit elkövettem? Amiért mindenkinek hazudtam? Azt hiszem, ideje lenne elővennem a naplómat, és feljegyeznem, hogy magadnak ne hazudj. Másoknak szabad. Időnként. Amikor a helyzet megköveteli. Az én hibám volt, hogy mostanában a kelleténél többször fordult elő.
Hallottam egy hangot, azt a szokásos mély, édes, mégis mérgező dallamot, ami tovább taszigált a sötétbe. Kezeim a hideg falon nyugszanak, hogy lehűtsék felhevült testem minden porcikáját. Sokszor, egymás után, szakadozott és apró lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. De azon kaptam magam, hogy a tüdőm összeszorult, a levegő pedig, izzó és forró pokolként ereszkedett rám. Valami megmagyarázhatatlan félelem koncentrálódott a gyomromba. Émelyegtem és öklendeztem. Szemeim előtt sötét foltok perdültek táncra, a fénybe feketeség és romlottság költözött. A helyzet egyre csak rosszabb lett. A szituáció... olyan keserűen élénk és valós volt, mintha már átéltem volna. Mihez hasonlított ez az állapot....
A szívem mellkasomat verte, miközben a pupillám ijesztően nagyra tágult. Szinte láttam magam előtt a levegő buborékokat, ahogy tüdőmet elhagyva megnyilvánulnak a vízben. Érzékeltem a sötétséget, amely egyre sűrűbb lett körülöttem. Hiányoltam a fényt, ami távolodott. Majdnem hogy éreztem a bőrömhöz tapadt, vizes ruhák hátborzongató érintését. A lábamban lévő görcs bosszúságát. Kapálóztam, de csak a semmit sikerült eltalálnom.  Ösztönösen kaptam levegő után, a hátam ívbe feszült, mégse éreztem mást, csak a torkomat kaparó gyötrelmet. A víz égette a szememet, mégse bírtam lehunyni. Fel akartam ébredni. Valaki mentsen meg... kérem! Körmeimet a bőrömbe vájtam, talán a fájdalom majd észhez térít.
Újraéltem azt a pillanatot, amikor fuldokoltam.
Annak a férfinak sikerült felszakítania Pandora szelencéjét.
Ajkaim sikításra nyíltak, de senki nem hallotta meg néma segélykérésemet. Pedig én sikoltottam és ütöttem a víz megfoghatatlan mivoltát. Késő lenne szólni, hogy elfogyott a levegőm? Vajon... én most... tényleg feladom? Nem! Újabb ütéseket mértem magam elé, kapálóztam, próbáltam a felszínre törni. Hangokat hallottam. Valaki a nevemet kiáltozta a partról olyan dühösen és kétségbeesetten, hogy el sem hittem van ilyen. A kettő egyszerre uralkodott a hangján.
- Fejezd be! – Eljutott a tudatomig, de nem tudtam miért kellene neki engedelmeskednem. Azt akarja, hogy megfulladjak? Mindjárt ott leszek... csak egy kicsit kell még próbálkoznom.. Felfelé löktem magamat, mégis... mintha... valami rám nehezedett volna. A kezeim sajgóan fájtak, valami pedig egyre csak visszahúzott. A karomat szorította, magához ölelt, karjaival átfonta a mellkasom és visszafojtott hangon könyörgött, susmorgott a fülembe. Arra kért, hogy fejezzem be és még millió szitokszót társított hozzá. Annyira... őszinte volt, hogy... hirtelen a felszínre buktam és hatalmas levegő vételt követően előrebuktam. De az a látvány, ami fogadott... sohasem fogom elfelejteni. Rémült, majdnem hogy űzött tekintetemet visszaverte a törött tükör. Arcom halottfehérbe burkolózott, szemeim ijedten kerekedtek ki, ruhám pedig izzadságtól nedvesen tapadt a testemhez. A fájdalom intenzíven hatolt belém. Remegtem, egész lényemmel... mégis lenéztem. A kezem... csípős fájdalom járt át, ahogy néztem a saját vérem. Megannyi szilánk hevert előttem, néhány darab viszont a kezembe fúródott. Szóval, ez lett volna az a fájdalom, amit éreztem? Betörtem a tükröt és, aki megállított az nem lehetett más, mint Kyle. A hangja visszarángatott a valóságba.
- K – Kyle.... – A hangom elcsuklott, ahogy beszélni kezdtem. Remegtem a félelemtől, mégsem sírtam. Ez az egy érthetetlen maradt számomra. – Kyle...
A szorítás egy pillanatra erősödött, majd kezei elernyedtek, ahogy homloka a vállamnak csapódott. Remegett, csak ő az indulatoktól. Ahogy a felsőmet markolta olyan megmagyarázhatatlan erő áradt belőle, amit nem értettem. Egész biztosan csak annyit látott az egészből, hogy megőrültem és tombolni kezdtem. Megint ordibálni fog velem.
- Mond el... – Olyan halkan kezdett el beszélni, hogy megijedtem. Ezt az oldalát még nem ismertem, az ismeretlenbe pedig tudatlanul belevágni veszélyes. – .... mi volt ez?! Amikor arról az esetről kérdeztelek, azt mondtad, hogy nem csinálod többé. Akkor ez mi volt?
- ... Nem tudom. – Suttogtam halkan és meglepően őszintén. Az érzés, aminek hála újraélem az egyik múltbéli traumámat? Ötletem sincs arról, hogy mi lehet az. De megijedtem tőle. Bár minden zsigerem hevesen tiltakozott úgy éreztem, hogy ideje lenne megnyílnom Andornak. Talán érti a dolgát és nem csak a levegőbe beszél. Beszélgettem erről nem rég Sue – val, és azt tanácsolta, hogy adjak egy esélyt a pszichológusnak. Mivel komoly volt, így ráébredtem arra, hogy neki tényleg segített az, hogy kiönthette a szívét egy vadidegen embernek, aki úgy se tudta volna kinek továbbadni. Mostanában sokszor gondolkodtam el, ami önmagában nem lenne gond, de. De... folyton egyedül vagyok. Egyre mélyebbre süllyedtem. Segítséget kell kérnem valakitől. Hogy újra nevessek, mosolyogjak és élhessek. Ez így nagyon nincs rendben. Tudom, én is azt gondoltam, hogy úristen, ez egy vadidegen ember, mi a francot akar tőlem.. feszengtem is rendesen.  Ott ültem némán, ő pedig kérdezgetni kezdett. Először még csak félszegen, egy mondatos válaszokat adtam, de öt perc után azon kaptam magam, hogy ömlenek belőlem a szavak. Már kérdeznie se kellett. Oké, beismerem, hogy az elején a sírásig fog kergetni, mert az első kérése az, hogy beszélj a múltadról, de én is túlestem rajta. Csak egyszer próbáld meg. Ha nem jön be, akkor tíz perc után kijössz és vissza se kell nézned. Nem minden esetben jó valami, ha Sue hasznosnak gondolja, de mivel komoly témáról van szó, így azt hiszem meg kell fontolnom.  – Mit csinálsz...?
A szemeim döbbenten kerekedtek el, amikor Kyle a nyakamhoz hajolt és finoman megharapta a bőrömet. Őszintén megmondva teljesen kirázott a hideg tőle és libabőrös lettem.
- Nem tudom. – Szórakoztatónak találja a szenvedésemet? Ha igen, akkor lekeverek neki egy parasztlengőt, akkorát, hogy a fal adja neki a másikat. De nem most... most kurvára fáj a kezem és őszintén... nem túl szívderítő látvány az, ha üvegszilánkok állnak ki az emberből,körülötte pedig pocsolyába gyűlik a vére. – Szedd a lábad cica, megyünk a kórházba.
- Megvesztél?! Én innen el nem mozdulok...! – Háborodtam fel, majd felszisszentem. A büdös életbe, egyre jobban fájt a kezem, még mozgatni se mertem. Kihúzni pedig végképp nem engedem az üvegszilánkokat egy olyannak, mint ő. –A sebeket ki kell tisztítani és néhány öltéssel összevarrni! Hívd apát, ő mentőtiszt, tudni fogja, hogy mit csináljon!
- Annak ellenére, hogy alig beszéltek ragadt rád valami a szakmájából. – Dörmögte, ennek ellenére eleget tett a kérésemnek. A táskámból előhalászta a mobilomat és kikereste apa számát, utána a sajátjába ütötte be és hívta. A parkettán, szilánkok és vértócsa közepén ülve figyeltem az eseményeket. A férfinak néhányszor el kellett tartania a fülétől a készüléket, ugyanis apa nagy valószínűséggel kitért a hitéből és ordítozni kezdett. Viszont így színtisztán hallottam minden szavát. Minden előjel szerint ők ketten se lesznek puszipajtások. De senki se kérte és engem se különösebben izgatott.
Olyan hatalmasat sóhajtottam, hogy szerintem a felettünk lakók is meghallották. Duzzogva levágtam magam az egyik székre, míg Kyle a pultra pakolta a szatyrokat. Persze, hogy útközben kellett megállnia, vásárolni. Mintha nem lett volna még elég bajom, neki is fel kellett idegesítenie. Látszólag nem akart erről tudomást venni. Még mindig dühös volt rám, amiért összetörtem a tükrét és a kezem. Ha már így szóba került felemeltem a karom és morcosan néztem a bekötözött és még mindig sajgó részt. Életemben nem volt még ennyire elegem a kórházból és abból a sok emberből, akik körülvettek. Azt hiszem ez fordítva is elmondható. A kórháznak és az embereknek is sok volt az én jelenlétem. Ha nem betegként tartózkodom ott, valószínűleg már rég kidobtak volna. Szerintem apa már ötvenszer letagadott, legalábbis annyiszor csuklottam a nap folyamán. Másfelől ránéztem az összevarrt sebekre a kezemen és teljesen rosszul lettem.
- Elképzelhetetlen, hogy ennyire felelőtlen légy! – Rám sem nézett, úgy tolta a rizsát, ennek hála pedig nyugodtan kiparodizálhattam. Miközben beszélt a hűtőbe és a kamrába pakolta az ételeket, majd egyszer csak megperdült a tengelye körül és nemes egyszerűséggel hozzám vágott egy konyharuhát. – Ne vágj pofákat, inkább légy hálás! Mi lett volna, ha nem vagyok itthon?
- Hidd el, akkor is megoldom. – Nagyon hinni akartam a szavaimban, mert igazából ki tudja, hogy alakult volna egy másik forgatókönyv szerint. Lehet, hogy addigra elvéreztem és nagyobb kárt tettem volna magamban.
- Cica, ez így nincs rendben... – Nem tudtam másra koncentrálni, mint az arcára. Annyira sebezhetővé és kifejezhetővé vált, hogy le se tudtam venni róla a szemeimet. – Megijesztettél.
- Sajnálom. – .... hogy mindent elrontottam. De nem mondtam ki, csak gondoltam. Nehéz volt józanul gondolkodni és másokkal is törődni. A húgom megint megmondta a tutit. – Megcsináljam én a vacsorát?
- Te most hálás vagy, vagy egyszerűen csak meg akarsz mérgezni? – Semmi rosszindulat nem bujkált a hangjában, mégis kiparancsoltam a konyhából arra utasítva, hogy várjon. Annyi galibát okoztam neki, hogy legalább ebben segítenem kellett. Most már csak azért is meg fogom mutatni, hogy tudok valami értékelhetőt összeütni! Neki úgy is akadt jobb dolga, tekintettel arra, hogy valaki idegbetegen ráakaszkodott a csengőre. Majdnem hogy anyázva ment ajtót nyitni, de ezzel nem törődve elővettem a tejet és a búzadarát. Egy retkes tejgrízt csak el tudok készíteni normálisan. Miközben a tejet forraltam öntudatlanul is hallgatózni kezdtem. Ez Scarlett hangja... valamiért nem lepődtem meg rajta, hisz a nő minden jel szerint többet érzett Kyle iránt, mint egyszerű partner. És ezzel a férfi is tisztában volt, mégsem akart a dolgokon változtatni. Vagy... az is lehet, hogy ők ketten együtt vannak? Sohasem beszélt arról, hogy igazából milyen kapcsolat van köztük. Különben is... miért gondolkozom most ezen? Inkább a tűzhelyre kéne figyelnem, mert a tej buborékolni és habzani kezdett. Lejjebb vettem a tüzet és megszórtam búzadarával. A gondolataim önkéntelenül is az ajtó felé kalandoztak. Lényegében semmit sem tudtam a férfiról, akivel együtt éltem. Mesélt a múltjáról, tudtam mi a foglalkozása és a családi hátterével is tisztában voltam. Ez mégis olyan kevésnek tűnt.
- Tessék, nézd, milyen jól néz ki. – Tettem elé a gőzölgő tányért, aminek a tetejét megszórtam egy kis kakaóval. Dühösen meredtem rá, bár már semmit sem értettem. Ez az egész... olyan bonyolult volt. És látni, ahogy gyanakvóan méregette az ételt, amit szívvel és lélekkel készítettem... dühítő volt.
- Ne ítélj borító alapján. – Ennek ellenére megfogta a kanalat és a széléről szedett egy keveset.  Kyle, tudod mennyire idegesítettél ebben a pillanatban? Ahogy kavargattad a gőzölgő vacsorát, amit én készítettem, azzal a furcsa grimasszal az arcodon, egyre csak rajtad gondolkodtam. Megint. Keresgéltem a választ, hogy miért pont te... hogy kerültél az életembe. Céllal, okkal vagy véletlen folyamán? Nem, ritkán ilyen kegyes az univerzum. Vagy egyáltalán miért hasonlítasz rám ennyire?
- Baszd meg, inkább egyél. – Elfordultam tőle, inkább a mosogatóban ázó fazékra pillantottam. El kellene mosnom. De reménytelenül lusta teremtés vagyok. Ez ellen nincs mit tenni. – Mi ez a fej? Csak nem ízlik?
- Dehogy, ehetetlen ez a szar. – Megint csak őszintének tűnt, sőt a mozdulatai is erről árulkodtak. Undorodva vett még egy kanalat és tolta a szájába. Ezzel kapcsolatban kettős érzéseim támadtak, boldog voltam, hogy megeszi és dühös, amiért ehetetlennek nevezte a tejbegrízemet.
- Ha ennyire pocsék, akkor miért tömöd hét pofára?! – Nem akartam megütni, mert az nekem sokkal jobban fájt volna. Legközelebb jobban meggondolom, hogy mennyire fog érdekelni Werner Leo feltűnése és utálata. Sokkal jobban kéne magammal törődnöm és azokkal, akiknek fontos vagyok. Erre én mit csinálok? Csak azok véleményét vettem figyelembe, akik ki nem állhatnak. Mondhatom, nem vagyok normális.
- Hogy ne sírjon a szád. Bár nem tudom, minek töröm magam, ennek vacaknak köszönhetően egy pillanatra betekintést nyertem a túlvilágba. – Szerintem pedig nem lett olyan rossz, bár az is igaz, hogy megkóstolni se voltam hajlandó. Viszont kiállok az igazam mellett, ami ilyen jól néz ki, hogy lehetne rettenetes és ehetetlen kotyvalék?
- Az ízlelőbimbóid a bénák! – Felvonta a szemöldökét és egy jó nagy kanállal a számba tolt, az mondva, egyél. Visszavághattam volna... de. De. Le kellett öblítenem a számat, mert azt hittem szörnyet halok. Nem akartam elhinni, hogy ezt a halálos valamit én készítettem. – Sajnálom... te egy hős vagy.
- Tudom. – Mögém sétált és megütögette a hátam, hogy ne fulladjak bele a saját kotyvalékomba. – A hangod és az eszed talán kárpótol emiatt a defekted miatt.
- Kösz...  – Kyle arrébb taszigált, hogy a mosogatóhoz férjen. Felhúzta a fölsője ujját, majd nekilátott a mosatlanok megtisztításához. A pultra támaszkodva figyeltem, közben elgondolkoztam.
Eltelt 77 fejezet, és mégse éreztem úgy, hogy előrébb kerültem volna.

76. rész - Nesze neked Fortuna!

Ha minden igaz, akkor a harmadik óra utáni tizenöt perces szünetet élveztem, a padomon ülve. Körülöttem az osztálytársaim nyüzsögtek, a tavaszi szünetben történteket ecsetelték. Szinte lehetetlenség volt tanítani, a többiek csípőből lázadtak az órák, a tanárok és úgy az egész iskola ellen. Az ő lelkesedésük csak a szünet beálltával éledt fel, azon kívül olyan érzésem támadt, mintha egy zombi apokalipszis egyetlen túlélője lennék, a többiek pedig agyevő, üresfejű szörnyek lennének körülöttem. És ez minden, csak nem normális, legalábbis az én részemről, a többiek hozták a szokásos formájukat.
Castiel szintén a padját támasztotta, lelkesen mesélt a párkapcsolatáról legjobb haverjának, miközben egy üveg Sprite – ot iszogatott. Ez mind szép és jó, annak hangzik, egy tökéletes barát, csak az a bajom, hogy reggel óta tolta a szöveget. Megállás nélkül, még az órákon is, és olyan részleteket is hallottam, amihez kifejezetten nem volt gyomrom. Ez egy komolya kérdés akar lenni, a férfiak tényleg ennyire részletbemenően megtárgyalnak egy ilyen esetet? Mert azt már nem bírtam ép ésszel felfogni mikor nyomatékosított egy szót vagy bánom is én mi volt. És ekkor került Castiel kutyaszorítóba, ugyanis két, dühös, női szempárral találta magát szembe. Mivel megfeledkezett arról az apró részletről, hogy a jövendőbeli sógornője, történetesen az angoltanárunk. És vele volt a második óránk szóval olyan mértékben leizzasztotta az unokatestvérem, hogy egy hatalmas karóval ült le a helyére.
Na igen, szóval Castiel és Lysander jól szórakoztak, legalábbis a látottak alapján. És ami számomra teljesen hihetetlen, hogy a felemás szemű srác lelkesen bólogatott a fiú minden szavára. Hogy nem unta még meg azt, hogy több mint három órája ugyanarról dumálnak neki? Isten a tanúm, hogy én most fogom pofán baszni, ha nem hagyja abba! Nekem ezzel telt a szüneteim nagy része, hogy megpróbáltam nem a vörös torkának esni. Neki köszönhetően, az elmondottak alapján elkezdtem megkérdőjelezni az unokatestvérem épelméjűségét. Azt hittem, hogy Tina valamivel eszesebb, erre kiderül az ellenkezője. És ez rohadtul kiábrándító. Júliusban lesz tizenhét éves, az is lehet, hogy szinte semmi az az egy év korkülönbség kettejük között, de mégiscsak... A középiskola első osztályát végzi az unokatesóm!
Mások szinte észre se vették, hogy ma mennyire harapós kedvemben vagyok és, hogy a legszívesebben belerúgnék mindenkibe. Vagy feltűnt nekik, de nem érdekelte őket túlzottan, biztos azt gondolták, hogy na ennek is megjött, ne menjünk a közelébe. És mivel ők nem léptek, én maradtam a helyemen és eszelősen figyeltem, hogy mivel ütik el a szünetük fennmaradt részét. Tekintettel arra, hogy a gondolataim körülbelül olyan instabilak, mint... na tessék, már egy normális példa sem jutott eszembe!
Unott tekintettel figyeltem, ahogy Rosa és Alexy az ajtófélfának dőlve beszélgettek, mosolyogtak és nevettek a másikon. Mióta a húgom elállt azzal az ötletével, hogy a fiú láncon tart engem, azóta egészen szokatlanul viselkedtem a közelében. Úgymond egy másodperc alatt felforrt az agyvizem és a legszívesebben az ambulanciára küldtem volna pihenni. Nem tehettem róla, de felbosszantott a gondolat, hogy valaki ennyire a befolyása alatt tartott. Eddig azt hittem, hogy önálló, szabad akaratú lány vagyok, akinek senki se tud parancsolni. Erre előállt az a helyzet, hogy van egy fiú, aki valamilyen hatást gyakorol rám. És a húgom jól mondta, egyikünk se biztos az érzéseiben. Ezért az arcát fürkészve próbáltam rájönni, hogy a bolond szívem szórakozik – e velem, vagy végre úgy döntött, hogy igen határozott válasza van. Cseppnyi bosszúságot éreztem, de mivel valamennyire a barátomnak vallottam a lányt, így úgy gondoltam, hogy sohasem lenne képes megcsalni a barátját egy olyan kaliberű fiúval, mint Alexy. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, már csak az ő testi épségük érdekében is. És ezzel nem akartam célozgatni, á dehogy! Biztos nem tenne jót a fiúnak egy nyaktörés, most, hogy betöltötte a tizenhetedik életévét. És persze, az is mellékes, hogy ez már több mint tíz napja történt, bolondok napján.
Ahogy Armin is, aki most a padlón gubbasztott és a telefonján pötyögött valamit hihetetlen gyorsasággal. Azt mondta neki a töri tanár, hogy mozduljon el végre a helyéről, így a változatosság kedvéért beült a sarokba, hogy ott zárja ki a külvilágot és ne a padjánál. Ő eleget tett Mr. Faraize kérésének, senki se róhatja fel neki.
Amikor a csengő megszólalt hatalmasat sóhajtva kecmeregtem le a padomról és leültem a székemre. A fejembe húztam a kapucnimat, hogy kizárjam a külvilágot, de ez nem volt olyan egyszerű, mint amennyire szerettem volna. A cél érdekében még a fülhallgatót is bedugtam, gondosan elrejtve, hogy ne szúrjon szemet a tanárnak. Úgy is csak azzal lesz elfoglalva a banya, hogy húzzam le a maskarát a fejemről, azt észre se fogja venni, hogy zenét hallgatok. Automatikus lejátszásra kapcsoltam, a ceruzát pedig a kezembe véve elkezdtem a füzetem sarkába rajzolgatni. Nem különösebben hatott meg a tanár beszámolója, mert olyan lényegtelen semmisségeket emelt ki, amiket szerintem még egyetemen se tanulnak az emberek. Húztam a vonalakat, satíroztam, radíroztam, mindeközben unottan támasztottam a fejemet. Még a tanár hirtelen ordibálása se tudott kizökkenteni. Ameddig nem velem kiabált, addig teljesen hidegen hagyott. Hm... még vissza van ezzel együtt négy órám. Hogy fogom én azt kibírni? Ráadásul az utolsó óra tesi, ott még rajzolni se tudok. Mindemellett nincs kedvem bájcsevegni John edzővel, azok után, hogy idehívatta az újságírót és fényképészt. Arra is rájöttem, hogy az osztálytársaimnak okoztam ezzel problémát, mert én lehet, hogy sikeresen kikerültem őket, de ezt megunva mást kezdtek el zaklatni. Hülyék, ha azt hiszik, hogy bármit is tudnak az iskolába járó emberek. Akiknek halvány sejtésük is van, az Sue és Rachel. De ők nem ide járnak, és ezért ezer ölelés a teremtőnek.
Hirtelen rezzentem össze, a kezemből pedig kiesett a ceruza. Megkövülve néztem a rajzomat, miközben a fülemben elindult az Exo Peter Pan című száma. Véletlen egybeesés lenne? Vagy valami egészen rossz vicc? Mert én nem nevettem, egész egyszerűen tehetetlenül pillantottam a ceruzarajzra. Fancsali képet vágva szemeztem a lapon díszelgő Pán Péterrel, de a legszívesebben széttéptem volna. Tony szavai vízhangoztak a fejemben megállás nélkül, majd az aznap este történtek, amikor nemes egyszerűséggel kihúztam a gyufát Kyle – nál.
- Jas’! – Kiáltotta ki a konyhából húgom, mert engem egész egyszerűen kitiltottak onnan. Közölte velem a férfi, hogy soha nem enged sütő közelébe, mert a végén még leégetem a tetőt, a feje fölül. Ezen akár fenn is akadhattam volna, de inkább meghagytam máskorra a duzzogást. Ennél fontosabb dolgaim akadtak. Például, hogy Yui konkrétan a fürdőkádból próbált kirángatni engem a hangján keresztül. Figyelmen kívül hagytam volna, ha nem kezd el hangosabban és türelmetlenebbül ordibálni. Ez pedig azért sem volt a legjobb ötlet, mert Kyle belázasodott a sérülése miatt és ténylegesen ágynak esett. Sohasem láttam még ilyen tehetetlennek és gyengének, a látványtól pedig összeszorult a szívem. Idióta, miért választottál ilyen munkát? Te is tudtad, hogy bármikor megsérülhetsz, ennek ellenére mégis kockáztatod az életed. Én nem hittem el, hogy Sadie miatt lett rendőr, sokkal inkább gondoltam az apjára. Azt mondta megakarja védeni, a húgát és az anyját. Csak erre tudtam gondolni, hogy emiatt. – Húzd már ki a segged a kádból, már eleget áztattad!
- Idefigyelj... – Magamra csavartam egy törölközőt, majd nemes egyszerűséggel kivágtam a fürdőszoba ajtaját. Villanó tekintettel trappoltam a konyhába, hogy kioktassam azt a taknyos törpét. Mégis milyen jogon kiabál velem? Ő csak egy potyavendég itt! A legszívesebben hazaküldtem volna, de Kyle – nak semmi ellenvetése nem akadt, ezen pedig kellő mértékben fennakadtam. Addig pattogtam, amíg kupán nem vágott azt morogva, hogy „hallgass el, idegesítő vagy!” Szóval, abban a pillanatban kevésbé aggódtam miatta, hisz hozta a szokásos bunkó formáját. Aztán hidegzuhanyként ért a perc, amikor szinte összeesett, annyira elgyengült. Ott helyben lefagytam és az nem írható a javamra, hogy Kyle anyja minden bizalmát belém helyezte és úgy hagyta itt a fiát. Igaz, hogy Scarlett előtte még kiabált velem egy öt percet, de mások szerint nála ezt annak tudhatjuk be, hogy nem tudta rendesen kifejezni az érzéseit, aggódott és a tehetetlensége miatt dühös volt. Igazán ennivaló személyiség lehet. Őszintén nem irigyeltem Kyle – t, és szerintem a férfi legjobb barátja, Scott ugyanilyen cipőben járt, csak neki, velem volt baja. Nem is értem, hogy miért, hisz én egy lehengerlő személyiség vagyok, aki mindenkiben mély nyomot hagy! Csak az nem mindegy, hogy pozitív vagy negatív értelemben. – ... ki hatalmazott fel rá, hogy így beszélj velem? A nővéred vagyok, megkövetelem a tiszteletet!
- Sajnálom, de kishúgodként külön kiváltságot élvezek. – Fel sem pillantott az újságból, csak tovább böngészte a sorokat, közben kakaót iszogatott. Mert nem volt jobb dolga este, fél tizenkettőkor. – Ugyanannyi jogom van a piszkálásodhoz, mint a bátyánknak. Sőt, több is.
- Én középső gyermek vagyok! – Toppantottam dühösen, ezzel kifejtve a véleményemet. Erre már hajlandó volt felnézni, de csak a szemöldökét vonta fel. Szürcsölt egyet a kakaójából, majd válaszolt.
- Nigel volt két évig a kiskirály, övé volt a trón, minden figyelem ráirányult. Aztán jöttél te és lejárt az ideje. – Kezdte egész egyszerűen, mire unottan megforgattam a szemeimet. Nem volt kedvem végighallgatni a kis meséjét, lévén, hogy majdnem megfagytam egy szál törölközőben. Legközelebb egyszerűen leszarom, ha kiakadni készül, esetleg beviszem a fülhallgatómat, hogy senki se tudjon megzavarni. És ráncosra áztatom magam. – Imádnivaló kislány, akiért mindenki odavolt, még a letaszított királyfi is. Védelmezte a húgocskáját, a hercegnő pedig példaképként követte a bátyját. Négy évig mentek így a dolgok és végül mindketten háttérbe szorultatok, mert megérkezett az igazi trónörökös. – Ökölbeszorítottam a kezemet és igyekeztem nem robbanni.  Mégis... hogy érti azt, hogy igazi trónörökös? Majd én adok annak a kurva nagy egójának! Simán leszedem a „trónjáról”, akkor majd hisztizhet nekem, senkit nem fog érdekelni. Szinte láttam ahogy nőni kezd az orra, ezzel Pinokkiót utánozva. – A gyönyörű, tehetséges, okos...
- ... törpe. – Majdnem úgy bámult rám, mintha széttörtem volna egy széket a fején. Sohasem tolerálta, ha a méreteivel vicceltünk, mert ő volt az egyedüli a családban, aki megállt a fejlődésben egy bizonyos szinten. És nem csak ebben az egyben. Sokat örökölt apa génjeiből, kezdve az ibolyakék szemeivel és a hollófekete hajával. A hófehérsége anyától származik, de azt senki se tudja, hogy miért ilyen apró. Ellenben mi a bátyámmal magasak, barna hajúak és zöldes szeműek vagyunk. Állítólag kiskoromban annyira letudtam barnulni, hogy cigánynak is elmehettem volna, de anya szerint ez megszűnt, amikor elkezdtem a szobámban gubbasztani és egy kis napfény se érte a bőrömet.
- Szóval... ott tartottam, mielőtt pofátlanul közbeszóltál volna, hogy Nigel a csendes, mert tudja, hogy lejárt az ideje. Te a balhés vagy, hogy középsőgyermekként is figyeljenek oda rád, én pedig a tehetséges, akire még akkor is legkisebbként fognak gondolni, ha már negyven éves nő lesz. – Hogy a húgom honnan szül ilyeneket, az nekem örök rejtély marad. Mindig elő tud hozakodni olyanokkal, amik másnak sohasem jutnának az eszébe. De most nem árthatok neki, van e nélkül is elég gondunk. Legalább, mi testvérek tartsunk össze. – Igazán szexi vagy testhez tapadt törölközővel, de szerintem Kyle nem fogja annyira értékelni.
- Mi? – A témaváltozás teljesen összezavart. Tudom, hogy mindig bátyámnak hívom a férfit, de ez szigorúan csak a fejemben történt meg. Vagy lehet, hogy máskor is, de azt elfelejtettem. De a lényeg az, hogy a húgom előtt biztos nem hívtam így, ergo semmi keresnivalója sincs ebben a beszélgetésben. Hacsak nem tekinti ő is a bátyjának... kétlem, Nigel – t is nehezen fogadta el.
- Tulajdonképpen ezért hívtalak. – Pillantott rám unottan, majd feltápászkodott az asztaltól és a konyhapulthoz odasétálva kutakodni kezdett az egyik polcon. – Köztem és közte szinte nuku a kommunikáció, veled pedig szinte minden nap beszél. Talán kedvel is, amit elég nehéz elképzelni, de nem lehetetlen. Szóval te fogod beadni neki a gyógyszert és te borogatod vizes kendővel, mert én frászt kapok tőle. A láza pedig nem fog lemenni, ha ilyen szerkóban állítasz be. Csak megugrik és kiüti a mércét.
- Jó – jó, értettem. – Forgattam meg unottan a szemeimet és ezzel a mondattal be is vonultam a szobámba. Úgy gondoltam, hogy nem nagy kunszt egy kis ápolás és különösebben semmi jelentősége sincs. Éppen ezért kotortam elő pizsamámat, persze egy ízlésesebb darabot. Fogadni mertem volna, hogy a láztól függetlenül tartogatna nekem néhány csípős megjegyzést. Sőt! Bunkóbb lenne, mint valaha. Ha pedig ez megtörténne, akkor véletlenül megfeledkeznék magamról és pofán vágnám az állapota ellenére. Erre pedig most egyikünknek sincs szüksége. Szóval már eleve felkészülve a legrosszabbra léptem ki a szobámból. A testvérem azonnal elém is sietett, kezében a szükséges dolgokkal. Volt ott mindenféle gyógyszer, pohár víz, nedves rongy és ehhez hasonlók. Mindketten lefékeztünk a férfi szobája előtt, majd egy ideig szemeztünk a másikkal.
- Ha lehet, gyere ki élve. – Nem tudtam erre mit mondani, főleg, mert vigyorgott. Örülök, hogy téged szórakoztatott a helyzet kishúgom, de engem egyáltalán nem. És hát, ja... körülbelül ilyen állapotban nyitottam be az alvó férfihoz. A szobában félhomály uralkodott, ugyanis Kamilla nem engedte le teljesen a redőnyt, csak félig. Remélem nem bánja az anyja, ha csak Kamillának hívom, mert a Mrs. Lewis az annyira bénán hangzott és lényegében már igaz sem volt. Vajon mi történhetett a családjukkal..? És Kyle mégis mi a fenére utalt, mielőtt elutaztam Sue – hoz... vannak szokásai, ami miatt félti anyát és engem is. Hát bármire lehet következtetni már nem azért.
Hatalmasat sóhajtva tettem le az éjjeliszekrényre a kezemben tartott dolgokat. Arrébb toltam egy könyvet, de előtte jó alaposa megvizsgáltam a címét. Rekviem. Elkezdtem olvasni a leírását, de azon nyomban vissza is csaptam az éjjeliszekrényre. Nem tetszett nekem ez a templomos rend, mi az, hogy szövetséget kötöttek Edward királlyal és segítik a Skócia elleni harcban?! Skócia jó hely! Ettől függetlenül biztos jó könyv lehetett, hisz a könyvjelző már a vége fele kandikált ki. De én egészen biztos nem fogom elolvasni.
- Hm, álmában egész ártatlannak tűnik. – Állapítottam meg arcát tanulmányozva. Némán figyeltem arcának markáns vonásait, megrebbenő szemhéjait és a kelleténél kicsit teltebb ajkát. Összeszorult a szívem, amikor meghallottam nehézkes levegővételét. A félhomályban láttam, hogy bőre szinte fénylett az izzadságtól. Platinaszőke tincsei nedvesen tapadtak nyakához és arcához. Egyszerűen rémes volt így látni. Óvatosan leültem az ágy szélére, majd eltűrve a haját a homlokához tapasztottam a kezemet. A megdöbbenéstől egy percig nem jutottam szóhoz. Jézusom! Ez a gyerek szinte lángolt! A magas láz... komolyabb következményeket is vonhat maga után nem?  Hirtelen rándult össze a gyomrom a félelemtől. Halálra stresszeltem magam és a helyzeten az sem segített, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan adjam be neki a gyógyszert. A borogatást még a homlokára tudtam helyezni, de csak nem fogok egy alvó ember torkán pirulákat lenyomni. Nem kéne kórházba vinni? Ott biztos jobban eltudják látni, mint én... Aggódva figyeltem, ahogy a szemeit összeszorítja és nyugtalanul mocorog. Levegő után kapkodott, az arca pedig egészen eltorzult a fájdalomtól. – Kyle... Kyle!
Zihálva ült fel, szemei ijedten kerekedtek ki, testéről patakokban folyt az izzadság. Minden olyan lucskos volt, hogy egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy nem kéne – e hozzányúlni.
- Kyle, minden rendben? – Lassan felém fordította a fejét. Hosszú percekig némán meredt rám, mint, aki fel sem fogja, hogy mi folyik körülötte, utána egész egyszerűen az indulatok eltorzították az arcát. Ordítozni kezdett velem, mindennek elhordott és közölte, hogy azonnal húzzak ki a szobájából. Senki nem kért meg rá, hogy gondoskodjak róla, ennek ellenére mégis mindenbe beleütöm az orrom. Őszintén... megijedtem. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, ha vigyázok rá, ennek ellenére kiderült az ellenkezője. Ezt egyszerűen nem bírtam elviselni. Azóta az este óta egy szót se szóltunk a másikhoz. És ez lassan felőrölte az idegeimet.
Egész órán nyugtalanul fészkelődtem. Amikor kicsöngettek, akkor Lysander szinte automatikusan lépett a padom elé, amit nem tudtam mire vélni. Majdnem hogy egy szót sem beszéltünk a szakításunk óta. Erre most önként és dalolva jött ide hozzám.
- Minden rendben? – Kérdezte aggodalmasan, szemeivel pedig a füzetem szélére rajzolt Pán Pétert és az üres sorokat figyelte. A francba... egész órán egy szót sem jegyzeteltem, azt se tudtam, hogy miről volt szó.  – Riko, te reszketsz.
- Én...
- Lys, mit szarakodsz?! – Ordította oda nem túl diszkréten a fiúnak Castiel, mire a tanárnő bosszúsan összevonta a szemöldökét és felnézett. Beharaptam az alsó ajkamat és igyekeztem rendezni a gondolataimat. Ha továbbra is ilyen szánalmasan festek, akkor tuti, hogy még a bátyám is kifogja szúrni. Lysander viszont nem törődött a hangnemmel, egész egyszerűen megához intette a barátját. Cast unottan odasétált hozzánk, majd vetett rám egy pillantást. – Hú, de szarul nézel ki.
- Cseszd meg! – Vágtam vissza dühösen. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy veszekedjek. Ez rossz volt, nagyon rossz! Mi az, hogy már ahhoz sincs kedvem, hogy kiosszam Castiel – t? A halántékomat dörzsölve próbáltam megnyugodni, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult.
- Megköszönném, ha nem rajtam vezetnéd le a dühödet! – Húzta össze résnyire a szemeit. – Ezt a bájos oldaladat tartogasd az új kémiatanárnak. Talán meggondolja magát és elmegy. Akkor visszakaphatjuk a régit.
- Mrs. Sarah gyengén tanított, a rendet se tudta fenntartani, ezért elbocsájtották. Ne reménykedj. – Fűzte hozzá a másik fiú, még én csak bambán pislogtam. Nem is tudtam róla, hogy új tanárt kapunk. Igazából nem volt bajom a régivel, azt leszámítva, hogy nem tanította meg normálisan a tananyagot. De fogadni mernék, hogy olyat vett fel az a disznó, aki fegyelmezni is tud és keménymarkú. Igazából még azt is eltudtam képzelni az igazgatóról, hogy direkt olyan ember után halászott, aki el képes viselni az én lehetetlen stílusomat.  Talán tényleg el kéne ijesztenem.
Megembereltem magam és még egy mosolyt is eleresztettem. Nem fogom hagyni, hogy az emberek szánakozzanak rajtam. Az rosszabb, mintha mindenki szeme láttára megaláznának.
- Megyek veletek. – Álltam fel, táskámba pedig úgy ahogy voltak, besöpörtem minden cuccomat, ami az asztalon volt. Cast csak biccentett, míg Lys fürkészve tanulmányozta az arcomat, aggodalomra utaló jelek után kutatva. Hálásan rámosolyogtam és őszintén felvidított egy kicsit. Ezzel a tettével bebizonyította, hogy nem kell kínos csöndekre és kerülésre számítanom, ott folytatjuk, ahol a kapcsolatunk előtt. Barátokként.
- Én is jöhetek? – Iris vidáman szökdécselt mellénk. A fiúk megvonták a vállukat és ki vagyok én, hogy elrontsam a lány örömét? A kedvem úgysem lehet már rosszabb, vagyis még egy személy nem oszt, nem szoroz. Miközben a kémia labor felé mentünk Iris – el arról beszéltünk, hogy be kéne pótolnunk az elmaradt korrepetálást. Kivételesen én vetettem fel az ötletet, de a hátsószándékomat természetesen nem akartam elárulni. A matek tökéletesen elfogja terelni a gondolataimat, még időm se marad arra a sok vacakkal foglalkozni.
Ahogy sétáltunk megakadt a szemem egy bizonyos személyen. Mereven bámultam Anne – t, aki éppen kedélyesen csevegett egy fiúval. A szőke lány nevetett, mosolygott és szinte csillogott a szeme. Az illető viszont egyértelműen nem a bátyám volt. Úgy döntöttem, hogy utánajárok ennek, így szó nélkül odaálltam a lány elé és számon kértem rajta a dolgokat. Kissé döbbenten hallgatta a vádjaimat, majd egyszerűen közölte, hogy ő sohasem randizott Nigel – el. Körülbelül egy hónapja szerelmet vallott neki, de a fiú visszautasította azt mondva, hogy neki már van barátnője. Ettől a hírtől majdnem padlót fogtam és még pislogni is elfelejtettem. Vagyis a bátyám nem csak, hogy hazudott, de el is titkolt előlem egy ilyen hatalmas dolgot! Hú, de rossz emberrel kezdett ki!
- Mindjárt becsöngetnek! – Iris gondtalanul ragadta meg a karomat és rángatott maga után, míg én próbáltam kikászálódni az új információk fergetegéből. Azt hittem nem lehet rosszabb kedvem. Nos... ezt hívják úgy, hogy előidéztem a problémát. Amikor ugyanis beléptünk a kémialaborba egész egyszerűen megtorpantam és mozdulni se tudtam a sokktól. Hulla fehérre sápadtam és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Amikor felnézett, akkor szemeivel egyenesen engem keresett meg. Mogyoróbarna szemeiben düh villant, ajkai hangtalanul mozogtak. Szinte ott lógott a levegőben az a ki nem mondott mondat. Neked kellet volna meghalnod. Lábaimból minden vér kifutott, szemeim előtt pedig apró, fekete pöttyök kezdtek táncolni. Mielőtt elájultam volna az volt az utolsó gondolatom, hogy bárki megtette volna, igazán bárki, én mégis Werner Leo – t, a halott barátom apját kaptam meg kémiatanárként, aki utált engem. Megjegyzem, nem ok nélkül.

75. rész - Szorul a hurok

 

- Na, ne szórakozz velem! – Ráncoltam zavartan, egyben bosszúsan a szemöldökömet. Kezdett igazán elegem lenni abból, hogy mindenki belepofázott az életembe és megmondták, hogy mit csináljak. Komolyan, mintha jobban tudnák, hogy mi a jó nekem. Már nem egy kisbaba vagyok, önálló akarattal rendelkezem! Különben is.... mi az, hogy szakítsak vele végleg? Per pillanat nem is vagyunk együtt és a kapcsolatunk is csak barát stádiumban lubickol. Azok után, amit művelt, nem igazán tudtam volna minden zokszó nélkül ott folytatni, ahol állítólag abbahagytuk. Jártunk mi egyáltalán normálisan? Sohasem mondtuk ki, hogy egy pár vagyunk, de engem az érdekel, hogy volt – e időszak, amikor azt lehetett – e mondani.
- Itt te vagy az egyetlen, aki szórakozik. – Nézz a szemébe és mond meg, hogy mit gondol. Mert őszintén látod a választ. Én tudom. A szavak csak hazugságok. Előbb vagy utóbb, de úgy is azok lesznek, efelől nincsenek kétségeim. Mert mindenki ember és ez egyet jelent a lehető legrosszabbal. Úgy érzed vagy valaki, azt hiszed, tényleg megbecsülnek, ha igazságosan játszol. De az igazság az, hogy ezt a világot úgy, ahogy van, de elcseszték. Ezen nincs mit szépíteni, mindenki tudja. Van, aki jobban, mint mások, de a tudatuk legmélyén nekik is ott motoszkál a gondolat. Miért dolgozom olyan keményen, ha a jutalom feleannyit sem ér, mint a belé fektetett erő és munka? Nem térül meg, pedig annyit dolgoztál érte. Az életet élvezni kéne, nem elvárások és szabályok köré felépíteni. Mert semmi értelme sincs annak. Úgy fogsz meghalni, hogy semmi lényegeset se csináltál. És Istenemre mondom, hogy bánni fogod azt a pillanatot, amikor ráébredsz erre. Én már csak tudtam, hisz ebben a minutában eszméltem rá, hogy lényegében csak vagyok, és nem csinálok mást, mint bárányként követem a nyájat. Élni akarok, tenni valamit, jól érezni magamat, nem pedig a világ szerint elvárt dolgokat tenni. Hajaj, azt hiszem tényleg elérkeztem a lázadó korszakomba. És ahhoz, hogy erre rájöjjek tényleg csak komolyabban el kellett merülnöm a tizenhárom éves húgom gondolataiban? Olyan tisztán és élesen rajzolódtak ki az ibolyakék tengerben, hogy vétek lett volna nem észrevenni őket. – A gyerekes viselkedéseddel mindenkinek ártasz magad körül. Miért nem veszed észre, hogy a felelőtlenséged kihat a szeretteidre is? Tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer az életben ne csak magadra gondoljál? Önző vagy, de nem hibáztatlak, valamilyen szinten mindenki az. Csak beléd a kelleténél több szorult. Elvárod, hogy mások különösebb fenntartások nélkül figyeljenek rád, ha úgy adódik, de ezt te egyszer is viszonoztad? Mikor hallgattál meg, úgy, ahogy én téged annyiszor, csak az elmúlt fél év alatt? 
- Yui... – Annyira... nehéz volt tartani a szemkontaktust, de mégsem kaptam el a fejemet.  Miért ilyen nehéz válaszolni? Máskor kapásból rávágnám a gondolataimat, de most egyszerűen képtelen voltam rá. Talán köze lehetett ahhoz, hogy a testvérem? Nem hiszem. Akkor viszont mi az oka? Bárcsak tudnám, akkor képes lennék ellene tenni valamit.
- Hm? Ez szokatlan. – Pillantott rám elmerengve, arcára mosoly kúszott, ugyanaz, mint az imént. A nyugtalanság erőt vett rajtam, amikor táskáját ledobva támaszkodott neki a tükörből húzott falnak/ szekrénynek. Egyáltalán nem tetszett a helyzet, egyszerűen képtelen voltam lépni a kialakult pályán. Fogalmam sem volt, hogy mikor kerültem rá vagy miért, de csapdába ejtett. És az a mosoly... kirázott tőle a hideg és azt jutatta eszembe, hogy elvesztettem egy csatát. Tud valamit, amit én nem? A húgom jellemét ismerve unatkozott, de a mostani helyzet teljesen lázba hozta. Annyira érdekelte, hogy úgy gondolta megéri közbeavatkoznia. Vagyis katasztrofális a helyzetem. Erre a megállapításra jutottam, amikor a lány jókedvűen felnevetett, fekete hajzuhatagát füle mögé tűrte és élvezettel a hangjában felkiáltott. – Érdekes! Azt gondoltam, hogy elköveted az élet egyik legalapvetőbb hibáját és ciklikusan megismétled a történteket, de izgalmas fordulatot vett a darab! Nem tudhatod, hogy milyen változásokat írt bele a forgatókönyve a sors, és én se mondhatom el, különben tönkretenném az előadást. Annyira látni akarom az arcodat, amikor szembesülsz mindazzal, ami rád vár, de ahhoz az kell, hogy örökre elfelejtsd azt a fiút, aki sokkal inkább vonzódik a legjobb barátjához, mint hozzád, az állítólagos barátnőjéhez. Szinte szánalmas nézni, ahogy azért szenvedsz, mert az, akiről azt hiszed, hogy szereted, béklyót tesz a nyakadba és leláncol.  Szomorú, de igaz. Mit ér ez az egész, ha ti sem vagytok biztosak a saját érzéseitekben? Álmodj tovább nővérkém, nem szándékozlak felébreszteni! Hátha szebb lesz az a valóság, mint ez a rémálom.  – Két dologra tudtam gondolni, hogy miért viselkedett így a húgom. Az egyes variáció, ami senkinek se jó... az, hogy megőrült. A második, amire gondolni tudtam, hogy amíg távol voltam, addig történt valami, amit nem tudott érzelmileg feldolgozni és rosszul fejezi ki magát. Annyira... fájt így látni. Az én okos és bölcs kishúgom... összetört. – Ne nézz így Jas’, hisz mindketten tudjuk... nem mi rontottuk el. Minden baj forrása egy személyhez vezethető vissza. Ő már akkor is jelen volt a szüleink életében, amikor mi még terven sem voltunk. Talán évek munkáját és tervezését hagytuk célba érni, azzal, hogy ide költöztünk. Minden felelősséget rád hárítottak... Könnyebb volt azt mondaniuk, hogy miattad történt, mert nem akarták a saját hibáikat elismerni. Undorító. Ne higgy el semmit sem, amit mondanak.
Egyszerűen nem értettem. A szavait, a mosolyát és a testtartását, de a szemei... azok még mindig őszinték. Ott láttam a választ, félt, szinte reszketett. De az istenért se mondta volna ki. Miért kell nekünk ilyen makacsnak lennünk?
- Milyen szomorú, már egyikükre se tudok felnézni. – Mosolyogsz, de nem gondolod komolyan. Megrázod a fejed és széttárod a karod, mint aki nem érti, hogy miért történt. Pedig kettőnk közül te vagy az, aki mindent jobban tud. Mond meg... miért nem sírsz? Azért jöttél utánam, nemde? Hogy a nővéred megmondja, hogy mit kell tennünk. Azt hiszed, hogy én jobban tudom idősebb lévén, mint te? Sajnos nem. – Nem tudom elhinni, hogy Nigel volt a legokosabb hármunk közül.
- Szerintem ő nem örül annyira neki, mint mi. Túl kényelmes ember, csak is azért jelölte meg azt az egyetemet, mert... mert... milyen szakra is jelentkezett? – Ráncoltam bosszúsan a szemöldökömet. Valami rémlett... talán.. Asztrológia?
- Nem jut eszedbe? Ez szánalmas. – Meredt rám azzal a tipikus lenéző tekintettel. A húgom egy kész rémálom. Az előttem álló, százötven valahány centis törpe az idegeimre ment már a születése pillanatától fogva. Nem hiszem, hogy tényleg most változnának meg a dolgok. Idősebb vagyok nála négy évvel és mégis, hogy visszapofázik. Ki kéne mosnom a száját egy szappannal? Nem tudom, hogy működne – e.
- Miért, te tán tudod?! – Nagyon felhúzott ezzel a kijelentésével, majdnem mintha azt közölte volna, hogy rossz testvér vagyok. Mondhatjuk azt is, hogy rosszul esett. Majdnem mindent elmondhatnak rólam, de tényleg. Azt viszont semmiképpen sem, hogy rossz testvér vagyok. Nagyon szeretem őket, bár vannak pillanatok, amikor a legszívesebben inkább eltörném az orrukat.
- Még szép! – Húzta ki magát büszkén, és még el is mosolyodott az álszent törpe mindene. Bár elég nehéz volt komolyan venni a méretei miatt, de megpróbáltam. – Teológia. Várj... ez egyáltalán nem vall a bátyánkra. Hm... talán turizmus? Meg a francokat, oda majd én akarok menni. Kizárásos alapon marad a gyógypedagógia.
Komolyan nézett rám, mint, aki tényleg elhiszi, hogy, amit mond az nem egy orbitális baromság. Pedig az volt. És ezt a szemébe is mondtam. – Én fogok gyógypedagógiára menni.
- Akkor biztos valami unalmas hülyeség, ami annyira lényegtelen, hogy már megjegyezni is felesleges.  – Ez a húgom. 156 cm tömény kedvesség. És ez a tömény kedvesség Jas’ – nek hívott, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Csak öt éves volt, amikor apa utoljára Jázminnak hívott, a Jasmine – ről pedig én is csak nem rég szereztem tudomást. Kezd kiakasztó lenni, hogy neki olyanokról van infója, amiről egyébként nem szabadna lennie.
- Látom most is túlteng benned a kedvesség. Ettől eltekintve miért is jöttél igazából? – Fontam össze mellkasom előtt karjaimat és türelmetlenül vártam a válaszára. Eddig csak annyit tudtam meg, hogy véget akar vetni a nem létező kapcsolatomnak. Most pont megvagyok a fiúval és nem ment az idegeimre az elmúlt... pár napban. Lehetséges, hogy ez csak a tavaszi szünet hatása.
- Hm... – A húgom elkezdett a táskájában kutakodni, majd egy CD – vel a kezében felegyenesedett. Pajkosan elmosolyodott és kinyújtotta a nyelve hegyét. – Ezt apa küldi neked, azt mondta a régi szobádban találta. És nem... nem adhatta oda neked személyesen.
- Miért nem? – Húztam össze résnyire a szemeimet. Nem tetszett ez az egész és mégis, hogy érti azt, hogy nem adhatta oda nekem személyesen? Miért nem?! Én azt hittem, hogy teszünk egy próbát, erre felém se nézett mióta elvitt Sue –hoz. Annyira bosszantó, hogy semmit se tudok arról, ami körülöttem történik.
- Nem fog tetszeni, amit mondok.
- Nem érdekel, bökd ki! – Parancsoltam rá, mire hatalmasat sóhajtva mélyen a szemembe nézett. Ez kezd érdekes lenni, a húgom elkomolyodott.
- Fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttünk. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy kiderítsem, de Mr. Lewis megakadályozott benne. Ha anyával kettesben akartam beszélgetni, akkor nem hagyta, sőt volt olyan, amikor egyenesen ki is küldött a szobából. – Jól észrevehetően beleharapott az alsó ajkába, feltehetőleg le akarta vezetni a feszültséget. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy az az alak mosolyog. Nigel – re még egy pillantást se képes vetni, de anyát és engem egyenesen beborít a figyelmével. Ez rendesen felbosszantotta a bátyánkat, de muszáj volt azt mondanom, hogy ne törődjön velük. Érettségizik a hónap végén, elballag és utána a szóbelire kell készülnie. Nem tehettem meg vele, hogy még ezt is az ő nyakába zúdítom. Jelenleg van elég gondja, nem hiányzik egy kisebb családi botrány.
- Hiába mondod ezt, az ő szemét is kifogja szúrni egy idő után. Különösen allergiás arra, ha a húgait bántja valaki. – Jas’, azt hiszem neked is intézkedned kell, ha nem akarod, hogy váratlanul érjen a pofon. Nem vagyok őzike, aki a saját lábában botlik meg, hanem farkas. Erős, határozott, bátor és tettre kész. Ha kell, akkor túlszárnyalom még magamat is. Nehogy már ez legyen a legnagyobb akadály.
- Igazad lehet, de most tegyük be a lejátszóba ezt a CD – t és nézzük meg, hogy mi is a te féltve őrzött kincsed. – Kissé későn kaptam észbe, ugyanis a húgom már elindult az ideiglenes szobám felé, ahol minden kétséget kizárólag ott van Tony. A fiú, akit szinte az egész családom megvet azok után, ahogyan bánt velem a kapcsolatunkban.
- Várj...! – Kiáltottam és már mozdultam, de ekkor ő már benyitott és meg is torpant a küszöbön. Gyorsan mögé léptem és azonnal be is vágtam volna az ajtót, ha nem sokkol le engem is ugyanúgy a látvány. Tony az ágyon ült, póló nélkül (Mi a francért vette le?!!!) és haláltermészetes arccal meredt ránk. Akkor most egy elméleti kérdés. Hogy a francba keveredek én mindig olyan helyzetekbe, amik ennyire félreértelmezhetőek?! És még mosolygott is az a kis... ha még egyszer keresztezi a Jóisten az útjainkat, akkor egész egyszerűen letaszítom magam mellől, egyenesen a cápákkal és krokodilokkal teli folyóba! Dögöljön már meg, hogy lehet valaki még egy púpnál is rosszabb? Próbáltam a szemeimmel elküldeni a jó édes anyjába, de ezt csak egy kárörvendő mosollyal nyugtázta. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen lenne, ha Kyle hirtelen hazaállítana és meglátná a félmeztelen ex pasimat konkrétan az ő egyik szobájában, de aztán gyorsan lemondtam erről a gondolatról. Teljesen begőzölne, hisz titkolni se próbálta eddig, hogy mennyire utálja. Aztán ott lennék én, akit szitkok tömkelegével árasztana el és számon kérné rajtam, hogy miért akartam ezzel a szőke fasszal ágyba bújni. Mert bizony egy külső szemlélődő így látná a helyzetet.
- Oh... – Egyszerre fordultunk a húgom felé, aki hosszú ideig burkolózott a némaság biztonságába. Az arca egészen... értetlen volt. Úristen! Ugye nem hiszi azt, amire gondolok?! – Maradtál volna a tollas kis seggeden, vagy repültél volna tova, te rút kiskacsa. Azt hittem tudod, hogy ez nem az a történet, amikor gyönyörű hattyúvá válsz, ha más tavába szállva felkavarod a béke vizét.
Na, Nem! Nem fogom tűrni, hogy a húgom példázatokban beszélve közölje velem, hogy hülye vagyok és már megint mindent elrontottam. Túlságosan is nagy az egóm hozzá, semmiképpen se fogok ehhez az ügyhöz egy vesszőt se hozzáadni! Ő biztos azt várja, hogy mondatokkal bővítem a kis meséjét, de azt lesheti! Én nem vagyok olyan balfácán, hogy magam alatt vágjam a fát.
- Idefigyelj, ha én vagyok a rútkiskacsa, akkor neked tegnap még tojáshéj volt a seggeden! – Ragadtam vállon és arrébbtaszigáltam. Azt hiszem volt egy kis elintézendő ügyem Antony Wilson – al, vagyis melegen ajánlom neki, hogy írjon egy végrendeletet. A tekintetemmel ölni lehetett volna jelen pillanatban, de a srác meg se rezdült, csak önelégült mosollyal az arcán hátradőlt az ágyamon. Kezdett az idegeim húrjaival játszani a kis tetű. Megérdemelné, hogy összezárjam Frank – el, a nudista szomszédunkkal. Azután tuti lehervadna az a rohadtul idegesítő vigyor az arcáról, helyette én nevetnék diadalittasan. Milyen szép is lenne, csak kár, hogy ez sohasem fog bekövetkezni.  – Zavarlak?
- Tulajdonképpen igen. – Kényelmesen szétterpeszkedett az ágyon. Erős kényszert éreztem, hogy hason tapossam, de egyelőre türtőztettem magamat. Egyelőre! Ha a nap végére nem talál ki valami kárpótlást, akkor teszek róla, hogy ne tudjon velem duettet énekelni. Meg kéne kérdeznem a börtönből szabadult csávó nevét. Szoktam látni, nagyon faja tetkói vannak és hosszú, barna haja, amit mindig lófarokba köt. – Tetszik ez a lakás. A bejárati ajtón az állt, hogy Kyle Lewis.
- És akkor mi van? – Szinte duzzogva fontam össze mellkasom előtt a karomat. Ennek a srácnak mindig sikerült elérnie, hogy kényelmetlenül érezzem magam vagy visszasüllyedjek egy óvódás értelmi szintjére. Tényleg, ezer köszönet érte...
- Ő az új Pán Pétered? – Logikusan kikövetkeztetve mire is utal ez a kérdés? Mert nekem egyszerűen nem sikerült rájönnöm. Talán valami ember, akire felnézek? Hisz Wendy is mennyire rajongott érte, végig kitartott az álláspontja mellett, hogy létezik is él. Igaza lett amúgy, de én mégis mit kezdjek ezzel a kérdéssel? Egyértelműen nem nézek fel Kyle – ra, hisz csak egy idegesítő férfi, aki a kelleténél többször tesz helyre. Ezt nem nevezhetem csodálatnak. Megtűröm a társaságát, cserébe kialakult köztük valami kölcsönös bizalomféle.
- Semmilyen Pán Péterem sincsen! – Jelentettem ki végül és végtére is nem hazudtam. Senkit se csodáltam annyira, hogy azt mondhassam ő a példaképem. Fogadjunk, hogy Sue ilyenkor pofátlankodna be a képbe, azt ordítva, hogy „Én, én, én, én, én!”. Na meg a nagy francokat ő! Egyenlőre nincs senki és az életemet elnézve nem is lesz. Mégis kire nézzek fel? A szüleimre, amikor ők majdnem olyan gyerekesen kezelik a konfliktusaikat, mint én magam? A bátyámra, akinek a gyorsaságát, még egy csiga is megirigyelhetné? A húgomra, akinek az egész teste tömény szarkazmusból és rideg őszinteségből áll? Vagy a nagymamámra, aki szó nélkül pofon vág minden jött ment idegent és attól se riad vissza, ha netán az illetőnél fegyver van? Azt hiszem ezek közül Alienor nagymama a befutó. Micsoda fájó felismerés...
- Tegyük fel, hogy elhiszem. – Mi az, hogy tegyük fel, hogy elhiszi?! Majd pont az fog érdekelni, hogy mit gondol rólam az újdonsült tini sztár Antony Wilson! Azt hiszem, tényleg érdekelnie kellene, nem is értem mi a baj velem. Nem vagyok olyan, mint más lányok, jaj, istenem, ez egyszerűen rettenetes! Remélem érezhető volt az irónia... Ha nem, az se baj, legközelebb jobban igyekszem.  – De akkor is feltevődik egy apró kérdés. Lássuk, hogy tudsz – e rá válaszolni.
- Csak tessék. – Tony elmosolyodott, ami egyáltalán nem tetszett. Nem ült fel vagy valami, továbbra is a mennyezetet bámulta, mintha valami érdekeset látna.
- Nézem a hatalmas barnaságot és elgondolkozok rajta, hogy minden nap hullámzik – e, amikor Cinderella sűrű sóhajtozások közepette rá pillant. Mi mindent élhet meg, akkor is jelen van, amikor éjjel álomra hajtod fejed, vagy mikor reggel felkelsz. Ha egyszer a helyébe bújhatnék, akkor azt látnám, ami szinte magától értetődő.  Egyszerűen gyönyörű, törékeny, finom, mint egy porcelán. Egy csésze talán? Vagy egy kakukkos óra? Mi az, ami keménynek mutatja magát, de hamar összetörik, ha a földre hull? A hercegnő nem tudja micsoda, de érzékeli, hogy a közelben van. Minden nap látja, rápillant hosszú, sűrű szempillái alól és azt gondolja, hogy létezhet ilyen csoda, mint ez. Néha durvábban bánik vele, de a szíve mélyén szereti. Sohase vallaná be, hogy szüksége van rá és mégis... majdnem hogy elválaszthatatlan része az életének. És mégis nézi az arcot, amin szépen sorakoznak a számok. Számolgat, de megakad, mert a tizenhármas elmarad. Pont az, a balszerencse száma, azt hiszem ez lett Cinderella átka.
- Istenem, nehezedre esne nem rébuszokban beszélni? – Nyögtem ki végül, amikor feleszméltem a kezdeti sokkból. Azt pont nem gondoltam volna, hogy Ő fog rébuszokban dumálni nekem, és különben is hol itt a kérdés? Vagyis.. pontosítok. Melyik kérdésre gondol, mert, ahogy észrevettem több dolgot is elrejtett benne.
- Ecc pecc kimehetsz, holnap után rájöhetsz. – Pimaszul kidugta a nyelvét és még kacsintott is hozzá. Mennyire lenne gáz, ha szólnák a húgomnak, hogy ő dobja ki helyettem? Semmi kedvem nem volt ehhez a gyerekes perpatvarhoz, ráadásul egyértelműen se tudott fogalmazni. Hülye rébuszok, utálom őket!
- Yui! – Kiáltottam el magam, mire a húgom a semmiből jelent meg mellettem, kezében egy játék pisztollyal. Abból a fajtából származott, amit, ha megtöltesz tölténnyel, akkor kedvedre lőheted szét az emberek testét sárga kis bogyókkal. Tapasztalatból mondom, hogy fájdalmasak tudnak lenni, ha a lövész nem ész nélkül használja a pisztolyt, hanem céloz is. – Ezt meg honnan szerezted?
- Találtam. – Egyenesen az ágy mellé lépett és a fiú mellkasára fogta a játékot. Tony csak unott tekintettel vette szemügyre a húgom és a kezében tartott fegyvert, majd nevetni kezdett. Ezt annyira nem értékelte a lány, hogy fél szemöldökét felhúzva célra tartott és lőtt. – Megsemmisítés.
Nem tudom mennyire tartott bunkónak Tony azok után, hogy minden habozás nélkül röhögni kezdtem, amikor szinte sikonyálni kezdett, de nem érdekelt. Mert ahhoz nincsenek szavak, hogy kifejezzem, én mennyire tartottam közönségesnek a viselkedését! Megtudtam érteni, hogy fájt neki, meg minden, de az Isten szerelmére, ő egy fiú volt! Jövőre tizennyolc éves, átlépi a felnőttség határát, igazán meg tanulhatna már viselkedni. Azt hiszi, hogy mindenki el fogja nézni a nevetséges viselkedését, csak, mert egyelőre híres? Ha nem nő fel sürgősen, akkor azon nyomban keresztbe lefogja nyelni ez a világ. Még az sem fog segíteni neki, ha egy táblával a kezében azt kiáltozza, hogy „Én egy ex tini sztár vagyok, kérem, adjanak egy kis aprót!”. Az teljesen más kérdés, hogy amikor valami csoda folytán sikerült elvennie Yui – tól a fegyvert, akkor egyenesen rám szegezte és gondolkozás nélkül lőtt. Épp ez volt az ő baja, hogy gondolkodás nélkül! Nem is célzott, így néhány töltény mellé ment, de azok közül, amik eltaláltak, csak egy fájt, úgy istenigazából. Ami a kulcscsontomat találta el. Azt hiszem eldöntetett, hogy soha többé nem veszek fel inget, mert sehogy se tudtam megvédeni a csupasz felületet. Éppen ezért vártam ki azt a pillanatot, amikor elfogyott a tölténye. Utána nemes egyszerűséggel elkoboztam a pisztolyt és azzal vertem fejbe. Nem tudom mi ütött belé hirtelen, de megjelent, arcán az a jól ismert kétely. Mintha ráeszmélt volna arra, hogy valami rosszat csinált. Szívesen kérdezősködtem volna, de ő egy pillanat alatt magára kapta a felsőjét és elsuhanva mellettem két igen egyszerű mondatot suttogott, úgy, hogy a húgom ne hallja. Az egyik mondata az a duettünkre vonatkozott, közölte, hogy megvan, mit éneklünk és az a Ha volna két életem lesz. A másik mondata ennél sokkal bonyolultabb volt és annyira megrökönyödtem tőle, hogy reagálni is képtelen voltam. Ez egy személyes megjegyzés volt a részéről, bár kifejezetten hálás lettem volna azért, ha megtartja magának. Egyszerűen nem volt joga ahhoz, hogy kimondja, majd válasz nélkül lelépjen! Mégis mit gondolt?! Hogy tapsikolni fogok örömömben, ha azt mondja? Hát közlöm vele, hogy rohadtul nem vagyok boldog. Ez az egész, annyira kusza. Nincs szükségem még az ő marhaságaira is!
- Jas’, úgy nézel ki, mint, aki mindjárt elsírja magát. – Pillantott rám húgom, mire tehetetlenül megráztam a fejem. Mit mondhattam volna? Úgy is éreztem magam. Nem volt kedvem megvitatni az idióta exbarátom, képtelen mondatait a tesómmal, így fáradtan csuklottam össze. Igaz, csak pár méter lett volna az ágyig, de az nekem már nem számított. A lány pár percig kérdőn várt, majd inkább fogta magát és teljesítette a mostani legfőbb vágyamat; egyedül hagyott. Tinihez híven kiterültem a padlón, majd némi gondolkodás után a szőnyegre kúsztam. Az mégiscsak kényelmesebb és nem gondoltam komolyan a Kyle – nak tett szadomazo megjegyzésemet. Még nem tudok róla, hogy mazochista lennék.  Őszintén... én mi a francot gondoltam? A valóság nem egy Disney mese. Bár, ha az eredeti történetet vesszük alapul, akkor lehetséges. Csipkerózsikát megerőszakolják, Pinokkiót felakasztják, Alice – é a drog és a kábítószer, Pocahontas nemi betegségben meghal, Ariel képtelen végezni a hercegével, ezért inkább önkéntes száműzetésben él, habként a tengerben, szerencsétlen Notre Dami barátainkról nem is beszélve...
A bejárati ajtó nyílt, hozzá pedig idegen és ismerős hangok vegyültek egyaránt. Hallottam Kyle és Scarlett beszélgetését, a férfi már megint veszekedett. Ha jól értettem, akkor a nő kioktatta és számon kért rajta valamit. A beszélgetésbe belefolyt egy halványan ismerős női hang is. Próbáltam felidézni honnan, de egyszerűen nem ment.
- Kyle, mi történt veled? – Erre már felkaptam a fejem. A húgom hangja nyugtalan volt, majdnem, mint, aki aggódik. A gondolat leülepedett bennem, a félelem pedig felkúszott a torkomon. Ha a húgom aggódik, akkor az nem ok nélkül van. Ő mindig reálisan körüllátja a dolgokat.
- Semmi! – Lassan felálltam és mielőtt kimentem volna, gyorsan fölsőt cseréltem. Egy kicsivel nagyobb trikót kaptam magamra, ami minden feltevés szerint kényelmes is. Mert ingben fetrengeni a szőnyegen nem volt az. Egyáltalán nem! – Scarlett, mit művelsz?!
- Mi a....? – Nem épp arra a látványra számítottam, hogy a nő éppen Kyle pólóját próbálja róla lerángatni, ez egyszer már biztos. Kivételesen nem szóltam bele a veszekedésükbe, csak az ajtóból figyeltem, ahogy Scarlett végül győzelmet arat és diadalittasan felemeli a ruhadarabot. Ennek köszönhetően sikerült észrevennem, hogy a férfi egész felsőteste be van fáslizva, a vállánál pedig átüt a vér. Éreztem, hogy elsápadok a felismeréstől, sőt még a szoba is forogni kezdett velem. Kyle megsérült... de hogyan? Vagy mikor..?
- Minden rendben van? – Felnéztem és akkor megértettem, hogy miért is volt olyan ismerős a női hang. Már találkoztunk egyszer, bár nem szép körülmények között. Kyle anyjának hideg, barna szemei engem fürkésztek. Ijesztő volt látni, hogy az íriszét fekete gyűrű ölelte körbe, ezzel még jobban elmélyítve a barnás színt. Az pedig nem segített a helyzeten, hogy a férfi egyenesen engem nézett. Semmi gyengédség nem volt a tekintetében, inkább volt semleges, mint goromba, de akkor is... – Oh, hogy ő. Már megint hősködött munka közben, ezért az egyik tolvaj vállon lőtte.
- Mi az, hogy már megint?! – Csattant fel ingerülten a férfi, mire az anyja minden további szó nélkül leintette. Látszott Kyle arcán, hogy nem tetszik neki a helyzet, de csak magában morgott.
- Riko, igaz? – Kérdezte, mire erőtlenül bólintottam. – Megtennéd, hogy gondoskodsz róla? Én nem lehetek vele itt, napi huszonnégy órát, te pedig jelenleg vele élsz. Ugye nem kérek nagy dolgot?
Kyle minden idegszálával azt üzente, hogy utasítsam el az ajánlatot, de ez csak ráerősített arra az elhatározásomra, hogy bólintsak. Bár nem tudtam semmit se arról, hogy milyen a sérült Kyle Lewis, de a mogorvánál csak nem lehetett rosszabb. És legalább valami elterelte a figyelmemet Tony idegesítően hiányos mondatáról. I’m glad I fell in love with you... Szinte ott lebegett a levegőben az akkor, de nem tudhattam biztosan, hogy direkt hagyta – e a ki vagy csak az igazságot mondta...

 

74. rész - Miért nem fejezek be soha semm

Kedves Naplóm!
Bár régebben eldöntöttem, hogy sohasem fogok engedni ennek a baromságnak, most mégis itt ülök és írom a sorokat. A terapeutám szerint jót fog tenni, ha legalább magammal tisztázom a dolgokat. Az életben először mondott valami értelmeset is, ami tőle igen szokatlannak számított. Egyszóval azért írok, hogy megértsem saját magam által a világomat. Születésem óta ismertem a férfit, mert történetesen ő volt apa egyik legjobb barátja, nem mellesleg Camille férje és az én keresztapám is egyben. A keresztapám, akivel a legszívesebben megszüntetném a kapcsolatomat. De csak is azért, mert nyáron először volt hozzá szerencsém, mint hivatalos terapeuta. Sosem felejtem el azt a három kínkeserves hónapot, amikor hetente kétszer részt kellett vennem az egy órás terápiáin. A nyaramat szinte csak a bájos, szőrős kis pofija tette ki, így a gyászolást el kellett napolnom olyan időpontokra, amikor még csak a közelemben sem volt a férfi. Nem volt az az Isten, aminek hála megnyíltam volna előtte és őszintén megvallva azért mégiscsak le a kalappal. Egyetlen egyszer sem üvöltözött velem, csak annyit mondott, hogy majd elmesélem, ha úgy érzem, hogy készen állok rá. (Hát, mellékesen közlöm, hogy az a nap sohasem fog eljönni.) Elismerem, hogy nem volt könnyű velem, de azt is meg kell értenie, hogy semmilyen agyturkásznak nem fogom hagyni, hogy a fejemben kutakodjon, majd nem létező tanácsokkal lásson el. Nem szólalok meg a terápiák során, pedig lenne miről mesélnem. Dolgokról, amik összepréselik a bensőmet és szétmarcangolnak. Érzésekről, amik teljes idegronccsá tesznek. Lehet, hogy nem kellett volna, de teljesen felhúztam magam az eltelt idő változásain. Pedig csak el kellett volna fogadnom, hogy az élet változik és nekem azokkal a lapokkal kell tovább játszanom, amiket a sors osztott. De én mégis kiakadtam, fél év elteltével azután, hogy elköltöztünk elpattant a húr. Nem bírtam tovább ebben a városban, mert semmi mást nem okozott csak szenvedést. Az idő is képes szétszakítani a kapcsolatokat, de ez a hely ugyanolyan képességekkel van felruházva. És igen, ezt a rohadt várost fogom okolni, mert csak így tudom elviselni a zűrös és őrült életemet. Ha még az önbizalmamat is elveszíteném, akkor nem maradna nekem semmi. Most már oly annyira nem érdekelt ez az egész, csak el akartam tűnni ebből a városból. Vajon képes arra az ember, hogy ezerszer is szembeszálljon a sorssal és a saját ügyetlen lépései által építsen fel egy jövőt? Mert ha nem, én akkor is kapálózni fogok és átírom a „Nagykönyvbe” leírt dolgokat. Már nem azért, de ez a helyzet most rohadtul nem tetszik. Mást sem látok, minthogy ellazulnak és felszakadnak az eddig kialakult kötelékek. Ez bizonyítja azt, hogy a szüleim már nem is próbálkoztak azzal a megoldással, hogy leülnek velem beszélgetni. Ők azelőtt feladták, hogy megpróbálták volna. Így tűnt fel a képben már megint a pszicho mókus. Annyira berágtam emiatt a szüleimre, hogy dacból egyáltalán nem szólaltam meg. Nem mintha annyira érdekelte volna őket.  Egyszerűen mondva teljesen szartak rám. Apától nem volt annyira váratlan ez, de anyában akkorát csalódtam, hogy már a jelenlétét se tudtam elviselni. Hol boldogan, máskor boldogtalanul lebegett abban a világban, amit az elmúlt pár hónap alatt felépített. És minden jel szerint én nem kívánatos személy voltam ebben a valóságban. Egyre csak üvöltözött velem, miden ok nélkül dühkitörései lettek és elküldött a fenébe. Teljesen elhidegült tőlem, egyáltalán nem érdekelte mi van velem, arról pedig ne is beszéljünk, hogy csak Mr. Lewis véleménye számított neki. Ez volt az a pont, amikor végképp elegem lett. Nem azt mondom, hogy rettenetes az életem, csak most egy kisebb (NAGYOBB) hullámvölgybe került, amit lelkileg nehezen viselek. Nem akarom feladni, mert akkor ugyanaz lesz a vége. Hinnem kell a csodákban. Hinnem kell abban, hogy képes vagyok rá. Hinnem kell magamban.

Azt hiszem igazi tini vagyok, akármennyire próbáltam elkerülni és különbözni a többi hisztis picsától, nekem mégse sikerült. Az időjáráshoz hasonlóan változtak az érzéseim egyik pillanatról a másikra, nem mellesleg sűrű hangulatingadozásban szenvedtem. Volt amikor teljesen oké voltam, minden annyira jónak tűnt és nyugodtnak, de ez amolyan vihar előtti csend lehetett. Legalábbis a történtekből erre következtettem. Mert hurrikánként változott meg a kedvem. Elég volt fél órát egy helyiségbe zárva töltenem az anyámmal. Szeretem, de most éppen úgy viselkedik, mint egy menstruáló nő, akit nem lehet elviselni. Csak ez vagy már két hete tart és rimánkodva könyörgök azért a napért, amikor véget ér. Addig a percig viszont kerestem magamnak egy átmeneti lakást és mivel nem engedtek akárkihez, így Kyle vendégszobája lett az új otthonom. Nem szívesen, de befogadott az áldott jólelkű jövendőbeli mostohabátyám. Szép ház volt, amin viszont meglepődtem, hogy egy férfihoz képest egészen tiszta is. Nem tudtam mire, de valami egészen másra számítottam. Csalódtam, de csak is pozitív értelemben. Mindig is kiakartam próbálni, hogy milyen lakni egy emeletes házban és most alkalmam is nyílt rá. Az erkélyt például egészen megszerettem, és ezt az állításomat az támasztotta alá, hogy most is kint álldogáltam, a korlátnak támaszkodva. Lepillantottam a kezemben tartott jegyzetfüzetre. Még pár percig néztem a leírt, kissé girbegurba szavakat, amik a szemem előtt rajzoltak ki egy történetet. Az én történetemet. Egyszer még gyorsan végigfutattam a szemeimet a lapon, utána felegyenesedtem és a mellettem lévő asztalra dobtam a pár napja kapott füzetet. Megmozgattam a nyakamat, mivel elgémberedett olvasás közben. A hátam is roppant párszor, de mivel annyira megszoktam már, így nem is törődtem ezzel az érzéssel. Ahogy megpillantottam a fedélen lévő francia szavakat ösztönösen sóhajtottam fel.  Amikor megkaptam Castiel – től még csak véletlenül se akartam arra gondolni, hogy a pszichológuskésnt dolgozó keresztapám arra kényszerít, hogy beleírjam életem minden olyan pillanatát, ami olyanná tett, amilyen most vagyok. Az a sok bú és baj, most őszintén... ki emlékszik vissza rájuk szívesen? Sohasem értettem azokat az embereket, akik terapeuták akarnak lenni vagy azok. Az embereknek van elég gondjuk az életben, erre még másokét is a vállukra akarják venni? Miért? Először a saját életüket kell egyenesbe hozniuk és csak utána papolni és osztani az észt valami világmegváltó tanácsról. Ha a jövőben esetleg el is hiszem, hogy teljesen oké az élete és semmi gondja sincsen, akkor sem biztos, hogy megfogadnám egyetlen egy tanácsukat is. Ha ez valaha befog következni, akkor ahhoz is köze lesz, hogy az egyikük segített Sue – nak, többnyire.
A pszichológusokról folytatott gondolatmenetemet a szomszéd házból átszűrődő förtelmes ricsaj zavarta meg. Mióta úgy határoztam, hogy haragszom a szüleimre és szüneteltetem velük a kapcsolatomat, azóta minden áldott nap hallgatnom kell ezt a fülsértő, zenének nevezett zajt. El se hittem, hogy Kyle – nak ilyen idegőrlő szomszédjai vannak. A 10 – es lakásban egy idősebb házaspár lakott az értelmi fogyatékos gyerekükkel, a 11 – esben pedig egy alkoholista cigány. A szembe szomszéd meg egy őrült bácsi volt, aki minden jel szerint imádott meztelenkedni, mert akárhányszor átmentem kiabálni csak egy fürdőköpenyt viselt. Lehet, hogy kíváncsi voltam arra milyen lenne az élet egy emeletes házban, de most, hogy már megtapasztaltam, pár nap után hazaköltöznék. Ennek hála viszont sikerült megértenem, hogy miért lebzsel a férfi inkább a mi lakásunkban a sajátja helyett. Nem lenne olyan rossz hely ez, de a szomszédokat nem lehet megválogatni. Legnagyobb bánatomra.
- Fogja már be! – Üvöltöttem el magam áthajolva a korláton. Mivel nem mutatott hajlandóságot arra, hogy válaszoljon, így megfogva a kis füzetet berobogtam a házba és a konyha falához sietve elkezdtem ütögetni, hogy vegye már észre magát az a rohadék. Képes volt azzal a mulatós zenéjével egy perc alatt felhúznia. Ha egyszer az életben meghallgatná a Nézését meg a járását, akkor még nem kapnám fel a vizet, de napi ötször... na, azt már nem! Nap, mint nap táncra hívtam és ő elfogadta a felhívásomat. Sue tanácsára elindítottam max hangerőn egy kis Metallica – t, csak, hogy átérezze a fájdalmamat. Eddig még nem jelentettek fel csendháborításért, bár szóbeli figyelmeztetés érkezett a lakóktól. És a lakógyűlés elnökével is meggyűlt már a bajom, a mindenesről pedig már ne is beszéljünk. Vagy már ötször elmondták, hogy utálnak és költözzek haza, de ilyenkor csak nemes egyszerűséggel rájuk csaptam az ajtót. Sajnos ugyanazon a véleményen voltak, mint a drága mostohabátyám. Kyle vagy egy tucatszor lecseszett, hogy hagyjam a fenébe az idióta szomszédjait és költözzek inkább haza, de én már csak dacból se tettem eleget a kérésének. Sőt egyiknek sem, ami valljunk be nem túl jó ómen, ahhoz képest, hogy az ő házában csöveztem. – Nem hallja?!
Jól észrevehetően hangosodott a zene, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Úgy döntöttem, hogy inkább elnapolom mind a kettőt, mert igazából egyikhez sem volt nagyon kedvem. Dühöngeni és ordibálni... azt annál inkább! De most erőm és energiám se volt hozzá, mivel a koponyám pár perc utáni sajogni kezdett, majd újabb másodpercek elteltével már úgy éreztem, mintha egy vizes tartáj lenne a fejem helyén. Normális esetben már rég visszavágtam, esetleg a gitáromat megfogva játszottam volna valamit, de nem olyankor, amikor egy láthatatlan manus kalapáccsal ütlegeli a fejemet.
- Utálok itt lakni... – Hajtottam a fejem a tenyerembe. Elgondolkoztam azon, hogy melyik lakásban jobb élni. Ebben, ahol a szomszédok szinte kikergetnek a világból vagy otthon, ahol az anyám egy igazi hárpiává változott? Mindkettő olyan csábítóan hangzott, egyelőre viszont maradtam ennél. Bár azt nem mondhattam, hogy több nyugalmam volt, de azt igen, hogy sokkal többször lehettem egyedül. A gondolataimmal viszont soha, mivel ez az állat egy perc nyugtot se hagyott nekem. Utáltam, utálom és utálni is fogom a kiköltözésem, illetve a halálom napjáig. – És magát is utálom!
Dühösen kaptam fel a fejemet, mikor az egyik tányér a földet érését követő percben három darabra tört. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy magyarázkodjak Kyle előtt, de egész biztos nem hinné el, hogy a szomszéd olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy összetört egy tányér. Pedig kivételesen igazat is mondtam volna. Igazából egyáltalán nem bántam, mivel ronda egy darab volt, de semmi jogom nem volt ítélkezni a férfi cuccai felett. Ha ez tetszik neki, ki vagyok én, hogy megmondjam milyen béna ízlése van? Igazából simán elmondhatnám, egyáltalán nem érdekli a véleményem. Szóval olyan lenne, mintha nem is mondtam volna semmit.
Az utóbbi pár napban annyira elfáradtam mentálisan, hogy amikor felmerült a gondolat, hogy talán össze kéne szednem a tányérokat, akkor megesett, hogy túl sokáig haboztam mielőtt kimondtam volna a nemet. Kétlem, hogy a bűntudat hátráltatott, mert semmi ehhez foghatót nem éreztem. Egyszerűen csak rájöttem, hogy a pihenés és a megnyugvás ígéretében választottam ezt a helyet. Erre belecsöppentem egy kész komédiába. Emellett még a nyakamban ott lógott a keresztapám azzal a világmegváltó céllal, hogy megtisztítja a lelkemet. Mintha valami ősi guru lenne, aki érzi a pozitív és negatív hullámokat. Igazság szerint nem szívesen tartózkodtam vele egy helyiségben és ha el is akarnám felejteni, akkor abban a pillanatban küld egy üzenetet egy békéről vagy filozófiai dolgokról. Azt mondta, hogy olvasgassak Oscar Wilde idézeteket és gondolkozzak el rajtuk. Igazság szerint, drága keresztapu.... egyáltalán nem vagyok gondolkozós kedvemben, szóval megköszönném, ha tüstént leszállnál rólam.
Éppen ezért fogok most venni egy forró fürdőt, a mobilomat pedig itt hagyom az asztalon, hogy még csak véletlenül se zavarjon meg valaki. Úgy is azt látom az utcán, hogy mindenki telefonnal a kezében járkál és még csak fel sem néznek. A legszívesebben odamennék valakihez és egy szia kíséretében kiverném a kezéből. Nem tudom mennyire venné ki magát furcsán a helyzet, de nem érdekel. Jelen pillanatban szörnyen önző leszek és csak a saját kényelmemre fogok gondolni. Mivel mindig is ki akartam próbálni, így veszek egy habos fürdőt, lágy zenével, pezsgő helyett forró csokival és valami nassolnivalóval. Nem hangzik rosszul, de a könyvről se feledkezzünk meg emberek! Elengedhetetlen hozzátartozója ehhez a programhoz, amit csak most találtam ki. És hasznát veszem a haszontalan Kentin ajándékának. Nem olyan vastag, a leírás alapján jónak is tűnik az a könyv.
Mivel már eleve a konyhában álldogáltam, így vállamat vonogatva léptem a hűtőhöz és egy határozott mozdulattal kinyitottam. Igazság szerint jól jött a hideg levegő, ami megcsapta az arcomat, mert a szomszéd kötekedős kedvében volt. Valami, még az eddigieknél is borzalmasabb számot rakott be a lejátszójába. A fejem pedig kezdett szétmenni vagyis lehet, hogy egy Algopyrinre is szükségem lesz.
- Csessze meg, van oroszkrém torta és Kyle még csak nem is szólt róla?! Ezt nem fogom szó nélkül hagyni... – Kutakodás közben persze megakadt a szemem az édességen. Valahogy bekapcsolódhatott a torta radarom, mert azonnal kiszúrtam. És még csokis eprek is voltak a tetején. Ezért duplán meg fog fizetni a férfi. Kivéve akkor, ha hoz sajttortát, mert akkor megbocsájtok neki bármit, legyen akármilyen hatalmas bűn is. Imádom és a kedvenc sütim, vagyis jobb, ha tudja az ember mi a gyengepontom. – Megeszem az egészet... neked pedig nem marad semmi. Vagyis marad, mert csak az állatok képesek befalni egy egész tortát. Én pedig nő vagyok. Leszek. Egy év múlva. És vigyáznom kell az alakomra, mert tele van ez az ízé kalóriákkal. Be kéne fejeznem a magamban beszélést. Senki se hallja, akkor pedig mit érdekel?
Senki sem hallja, pedig most lenne a legnagyobb szükségem arra, hogy kiöntsem a szívem egy olyan személynek, akinek a füle és a szíve is nagy. A lakótársam viszont egyikben sem bizonyul jó partnernek. Hogy is fogalmazzak? Kyle az a fajta ember, akit addig nem érdekel más problémája, amíg nem súrolja az ő hatáskörét. És mivel ilyen elcseszett szokása van, ezért egy akkora gondot sózok a nyakába, hogy megbánja azt a napot is, amikor megismert. Igen, magamat. Tudja milyen elviselhetetlen szoktam lenni ilyenkor, szóval jobb, ha felköti a gatyáját, majd önként és dalolva lesz a lelki szemetesem. Azt még magamnak se tudom megmagyarázni, hogy miért pont őt szemeltem ki... talán mert a legjobb barátnőim se éppen azok a beszélgetős fajtákhoz tartoznak. Együtt nagyszerű tanácsokkal tudnak ellátni, de külön... igazán silány eredményt nyújtanak. Rachel – nek a füle nagy, viszont nem igen tud olyan megoldással szolgálni, aminek a hasznát is veszem. Vagy ő nem érzi át a helyzet súlyosságát és csak megvonja a vállát. A másik barátnőmnél éppen fordított helyzettel állunk szemben, csak az a probléma, hogy nem szívesen hallgatja meg az ember gondjait, mert az az ő kedvét is rendesen strapára vágja. Az is egy megoldás lenne, ha egyszerre kérdezném a kettejüket, de mostanában annyira elviselhetetlenek és olyan mértékben utálják a másikat, hogy az már nekem kellemetlen. Inkább külön találkozom velük, az mindenkinek kényelmes. Leginkább nekem, mert nem fájdul meg a fejem a folytonos civakodásuktól. Kyle csak annyiban másabb, hogy érettebb gondolkozású és több tapasztalat van a háta mögött. Az az öt év is számít valamit, legalábbis nekem biztosan. Ha pedig jobban belegondolok, akkor kételkedni sincs nagyon okom benne. Ő annyira, hogy is mondjam? A megértő nagyon rossz fogalom. A segítőkész is... kedves...? Nem... Van egyáltalán valami jó tulajdonsága? Biztos van, hisz akkor nem kedvelném ennyire. Kap tőlem egy piros pontot azért, mert csak egy kicsit akadt ki, amikor közöltem, hogy nála fogok lakni pár hétig. Egy fél napig még meg is próbált lebeszélni róla, de azóta csak elvétve ejt szót róla. Nem hinném, hogy beletörődött volna éppen ezért nem értem. Ő mindig annyira őszinte, tuti, hogy a szemembe mondta volna, ha zavarnám, de még csak ehhez hasonlót se vágott az arcomba. Lehet, hogy sikerült megkedveltetnem magam vele. A gondolat gúnyos mosolyt csalt az arcomra és horkantva fejeztem ki a véleményemet.
- Még, hogy Kyle kedveljen engem... legközelebb mi lesz? Anya bejelenti, hogy terhes? – Röhögtem a saját hülye gondolataimon. Egyik képtelenség követi a másikat, tényleg nagyon fáradt lehetek, ha azt hiszem, ezek valaha is bekövetkeznek. Mielőtt beléptem volna a fürdőbe, még utoljára a kijelzőre pillantottam és hatalmasat sóhajtva vettem tudomásul hogy jött egy üzenetem. Sejtettem, hogy kitől és éppen ezért nem volt lélekjelenlétem megnyitni. Ha látnám Rachel sms – ét, akkor elhatalmasodna rajtam a bűntudat és mindent kitálalnék neki. Erre pedig senkinek sincsen szüksége. Az emberek általában azért tartják meg a titkaikat, mert megakarnak velük védeni valakit. De vajon tényleg a lánynak akar jót ezzel az egésszel? Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Megígértem neki, hogy egy szót sem szólók, ameddig ő meg nem keresi. És az mikor lesz? Komolyan mondom, lehetett volna konkrétabb is az a gyökér. Isten a tanúm, hogy legközelebb seggbe rúgom, ha ehhez fogható dolgot kér tőlem.
Ezzel a gondolattal vonultam be a fürdőbe és végül kint hagytam az oroszkrém tortát, mivel ráébredtem, hogy nem túl higiénikus ott enni. De fürdés után egész biztos befalom. Legalábbis egy szeletet biztosan, még mielőtt hazaállít a drágalátos lakótársam. Még a végén elkobozná tőlem az édességet. Minden joga meglenne hozzá, de tanúbizonyságot teszek arról, hogy akkor a képébe kenem. Már épp elkezdtem kigombolni az ingemet, amikor a kezem egy pillanatra megbénult, majd őrületes tempóban remegni kezdett. Csodálkozva néztem végtagjaimat egészen addig, míg meg nem hallottam egy bizonyos hangot. Bzzz Bzzz Bzz. Pupilláim teljesen kitágultak, a testem pedig teljesen megmerevedett. Már messziről felismertem a kis köcsög hangját. Rémálmaim visszatérő alakja, életem legnagyobb természetes ellensége: A darázs. Kántálhattam volna, hogy nem félek, de az hazugság lett volna és senki se hinné el. Magamat is beleértve. Mióta kiskoromban megcsípett az egyik rohadék és úgy bedagadt a torkom, hogy még levegőt se kaptam, azóta ki nem állhatom őket. Leginkább azért, mert az egyetlen dolog, amire allergiás voltam, az egy fullánkos kis dög. Gyanakodva pillantottam körbe és meg is pillantottam a fogkefék körül zümmögő bestiát. Éreztem, hogy teljesen lesápadtam a felismeréstől: egy lódarázs. Erős ütést éreztem a mellkasomban, amit a félelemnek tudtam be. Utáltam ezt az érzést, olyan sebezhetővé és gyengévé változtam. Tettem egy lépést hátra, majd még egyet is így haladtam egészen a küszöbig, ahol dobtam egy hátast. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a bal lábam elzsibbadt és a bizsergető keménységen kívül semmi mást nem éreztem. Az ajtófélfába is belerúgtam vagy háromszor, de mintha a levegőbe bokszoltam volna az alsó végtagjaimmal. Így csak összeszorított szemekkel tűrtem a szenvedésemet és imádkoztam, hogy a darázsnak ne legyen szimpatikus a padló, hanem inkább a felső végtáj kösse le a figyelmét. Még pár gyötrelmesen lassú perc várt rám, utána szép lassan visszaszállingózott az élet a lábamba. A legnagyobb sajnálatomra viszont a fájdalom partnerként megérkezett. Egy kis görccsel megfűszerezve. Anyázhattam volna, de inkább elvágtam az ellenségem menekülőútját, magyarán szólva becsaptam az ajtót. Igazán hiányzott az életemből egy allergiás roham, aminek következtében én lettem volna Michelin baba helyettese. Na, akkor tuti, hogy senki nem akarna velem randizni. Nem csak most, hanem soha többet.
A lábam alkalmatlannak bizonyult a járásra, mivel rettentően fájt, így kommandósat játszva elkúsztam egészen az ideiglenes szobámig, ami minden tekintetben megfelelt az elvárásaimnak. Vagyis megeshet, hogy a kelleténél tovább fogok élősködni a férfin. Nem csak, hogy volt tető a fejem felett, hatalmas, sok fényt áteresztő ablakok, de még egy mini terasz is dukált hozzá! Ezért hatalmas puszit nyomtam a férfi arcára, ami miatt egy napig hozzám se szólt. A fal nagyon szép narancssárga volt, a padlót pedig egy hatalmas fehér szőnyeg fedte. Imádatom tovább nőtt, amikor megláttam a kétszemélyes pihe – puha ágyat, mellette pedig kis éjjeliszekrényeket. Mindemellett találtam egy kényelmes fotelt, pont szemben a televízióval és a ruhásszekrényekkel. Az ablakok előtt két számomra meglepő dolog helyezkedett el. Egyrészt növények: orchidea, páfrány, sőt még olyanok is, amiknek a nevét se tudtam. Másrészt egy zongora, amivel hosszú ideje szuggeráltam, de eddig még egyetlen egyszer se mertem játszani rajta. Valahogy féltem, elrontom. De őszintén, erre az érzésre már nincs is szó. Szóval amíg másztam ilyen barátságos gondolatok kúsztak az elmémbe. Aztán jött a következő agymenésem. Aki kitalálta az emberi test működését és felépítését az egyszerűen nem lehetett normális. Görcsök, fejfájás, csonttörés/repedés, izomláz, bokaszalag szakadás és a többi hülyeség. Őszintén, ez mégis kinek jó?! Arról pedig már inkább nem is ejtek szót, hogy a teremtő egy hím soviniszta. Minden nehézséget a nők nyakába varrt. Mindezt egyetlen egy nő miatt... Ez már olyan szinten nevetséges, hogy kénytelen vagyok elhinni.
- Mi a francot követtem el az élet ellen? – Ha Rachel hív és leteszem, akkor teljesen be fog gőzölni, arra pedig most semmi szükségem sincsen. Viszont felvehetem és... egyszerűen nem mondom el neki a törtéteket. A kérdés már csak az, hogy mennyire tudom tartani a számat. Nico és annak a tökkelütöttnek a felbukkanása minden mennyiségben felkavart. Az pedig csak az abszurdum, hogy a nő nem haragudott rám. Mindegy hány év telt el az utolsó találkozásunk óta.... mindegy, hogy hány és hány csatát vesztettünk el... mindegy, hogy mennyi hibát követtünk el.... a tényeken még évekkel később sem tudunk változtatni. Csak néztem azokat a barna árnyalatú, csokoládé szemeket, az emlékek pedig örvényként sodortak magukkal. – Igen?
- Mi lesz a duett dalunk? – Unottan forgattam meg a szememet, a hang hallatán. Megkérdőjeleztem a józan ítélőképességemet, hisz felvettem a telefont egy rejtett számnak. Pedig milliószor elismételték, hogy ezt sosem szabad, mert bármilyen vadidegen állat felhasználhatja ellenem. De sajnos nagyon is ismertem a vonal túlsó felén lévő fiút, bármennyire is könnyebb lenne az életem, ha semmi közöm nem lenne hozzá. Meg amúgy is... köszönni mégis ki fog?! Ezzel az egy mondatával teljesen felhúzott, mi az, hogy egy sziát se tud benyögni?!
- Miért hívsz rejtett számról, és honnan a retkes anyám kínjából tudod az új elérhetőségemet?! – Nevetni kezdett, szórakoztatta a tudatlanságom. Dühösen toppantottam párat, hátha érzékeli, hogy nem vagyok vicces kedvemben. Már majdnem sikerült megfeledkeznem a tényekről, ő Antony Wilson, a modell és énekes, akiért megdöglenek az eszetlen, dekoratív tyúkok. Tűrhető keretek között bármit megkaphatott, és ő rendszerint vissza is élt vele. Vegyük példának a mostani esetet. Isaac, az a tapló barom, a menedzsere, világosan felvázolta előttem a helyzetet. Tony kérte meg erre a munkára. Annyira utáltam, hogy az egója magasabb lett a kibontakozó karrierje miatt. Kíváncsi leszek, hogy amikor a süllyesztőbe kerül és mindenki megfeledkezik a nevéről, akkor mennyiben változik meg a viselkedése. – Az Isten szerelmére, dugulj már el! Nem vagyok kíváncsi a nevetésedre, szóval, ha akarsz valamit, azt gyorsan bökd ki vagy leteszem!
A szavamhoz híven kinyomtam, amikor még jobban rákezdett. Mi vagyok én, hülye, hogy hagyjam magam ennek kitenni? Na, nem! Abból aztán nem eszik.
- Ne tedd le, amikor beszélek! – Méltatlankodott pár perccel később, amikor feltűnt neki, hogy már nem vagyok vonalban.
- Drágám, nem akarlak elkeseríteni, de egy szót sem szóltál. Csak pofátlan módon röhögtél. Ami miatt ideges vagyok, szóval ne próbálj meg még jobban felhúzni. – Figyelmeztettem, mire szórakozottan cöcögött. A tudatom legmélyén élő utálatos mini terrorista éledezni kezdett. Ahogy elnéztem ez a nap se fog bekerülni a best listámba, arról már nem is beszélve, hogy mindjárt vége a tavaszi szünetnek. Vajon kiátkoznának, ha azt mondom, suliba szeretnék menni? Nos, egy perc hatásszünet után minden kifog derülni. – Nyögd már ki milyen dalról pofáztál az előbb.
- Pénteken lesz a Sweet Amoris X második fordulója, ahol van egy randink a színpadon, a mikrofon társaságában. Ne mond, hogy elfelejtetted. – Inkább volt szórakozott, mint döbbent a hangja. Az rám nézve pedig semmi jót nem jelent. Az eddigi tapasztalataim szerint.
- Kisebb gondom is nagyobb, mint ez. Mégis mikor jutott volna rá időm? Amikor vadidegen férfiak üldöztek vagy netán akkor, amikor Nico – val és az anyjával kellett szembenéznem, arról a gyökérről már nem is beszélve, esetleg anyám kórházi ágya mellett, de igazad van, amikor szinte leordította a fejemet a hajam alól, akkor pont arra gondoltam, hogy mit fogunk énekelni egy nevetséges iskolai rendezvényen! Brávó, Antony Wilson, sikerült alulmaradnod a képzeletemet! – A kirohanásomat követően egyikünk se szólalt meg. Az én hibám volt, megfeledkeztem önmagamról. Tényleg nem akartam ezzel a hülye versennyel foglalkozni, annyi nyűg és macera megtanulni egy dalt, majd a fél iskola füle hallatára elénekelni, miközben a zsűri árgus szemekkel figyeli minden mozdulatodat. Viszont túlszárnyaltam magamat és a baromi hosszú busz utam alatt sikerült kiválasztanom, hogy mi lesz a szólódalom. Az csak megerősítette az elhatározásomat, hogy éppen a szülővárosomban töltöttem két csodás napot. „Az a város, amit szerettem olyan rég!”
- Szóval... most, hogy kiüvöltözted magad. Nem akarunk visszatérni valami létfontosságú problémára? – Sosem hittem volna, hogy lehet még ennél is érzéketlenebb. De már megint sikerült tévednem. A fiú pedig mélyebbre süllyedt a szememben.
- Mondták már, hogy egy tapintatlan majom vagy? – Fél szemmel a szobám sarkában lévő gitár felé sandítottam, annak ellenére, hogy felbosszantottam magam, igazán kedvet kaptam a zenéléshez. Majd ha leráztam ezt a piócát, akkor kivonulok a nappaliba és megpengetem a húrokat. A szomszédok had halljanak egyszer az életben értékelhető zenét.
- Szó szerint még senki sem, de utaltak már rá. – Ösztönből éreztem, hogy mosolyog. – Drága veled beszélni, szóval átmegyek. Otthon vagy?
- Nem. – Már csak az hiányozna, hogy a napom hátralevő részét ezzel a fiúval töltsem. De végül is nem hazudtam, hisz ez Kyle háza. Én pedig csak ideiglenes vendég vagyok. Ő pedig páros lábbal hajítana ki, ha megtudná, meghívtam az exemet.
- Na, idefigyelj! Rohadtul nem vágom ennek a lényegét, de ezer jobb dolgom akad. Ne játszd a hisztis primadonnát, különben picsán rúglak és abban te is tudod, hogy nincs köszönet! – Még ő van felháborodva? Ezt mégis, hogy képzelte?! Semmi oka sincs háborogni, egyszerűen sodródnia kéne az árral és akkor nem esne különösebb baja! – És ne pofázz vissza, mert tudom, hogy arra készültél!
Ami azt illeti megfogott, így inkább meggondoltam magam és becsuktam a szóra nyitott számat. A végén még azt fogja hinni, hogy teljesen ki tud rajtam igazodni. Valamiért nagyon nem akarom, hogy így legyen. Csak pontot akartam tenni a mondat végére, mert a mi fejezetünk már lezárult. Ja, jövök én a pozitív gondolataimmal, aztán pedig kiderül, hogy a karakterét még nem írták ki az életem filmjéből és a közeljövő epizódokban is szerepelni fog. Na, meg a nagy francokat! Had kerekedjek már felül a sorsomon, mert bizony én leszek az, aki megírja a saját történetemet! Éppen ezért vettem erőt magamon, majd a következő mondatommal lediktáltam neki Kyle címét. Megdöbbent, mégis érezhető volt a hangján, hogy elégedett magával. Mégis mit hisz? Remélem azt, amit én. Minél gyorsabban túlesem rajta, annál előbb megszabadulok a hülye fejétől. Köszönés nélkül raktam le és egy percig se bántam, hogy nem tudom visszahívni. Úgy döntöttem, igen bölcsen, hogy nekem nincs szükségem telefonra, így az ágyra hajítottam, utána magamat is. Pár percig szenvedtem, majd úgy döntöttem elég lesz ebből a magaviseletből. A gitáromra sandítottam, amit a világ összes kincséért se hagytam volna otthon, majd a zongorára. Sohase kérdeztem, hogy tud – e rajta játszani, talán, mert nem is érdekelt, de nekem most nagy szükségem volt rá. Feltápászkodtam, odalépve végigsimítottam a tetejét. Húzz a fenébe félelem, biztos tudok rajta egy év kihagyás után is játszani! Azért annyira nem lehet defektes az agyam. Először még csak Chopin egyik számával szenvedtem, mert sokat rontottam, vissza kellett zökkennem a régi kerékvágásba. Fokozatosan tűntek el a hibáim, így vettem a bátorságot és rákerestem egy dalnak a kottájára, hogy majd azzal szerencsétlenkedjek. Nem volt olyan nehéz, csak beütöttem, hogy Zaz Je veux piano. Nem különösebben érdekelt, hogy a dal francia, mivel szerettem, és csak ez számított.
- Donnez-moi une suite au Ritz, je n'en veux pas... – Az ajkaim mosolyra gördültek éneklés közben, amikor az ismerős dallamok megütötték a fülem. Arról nem is beszélve, hogy elégedett voltam magammal, hisz ahhoz képes, hogy egy éve nem játszottam semmit se, mégis milyen jól szólt. Bár, lehet, hogy az is közrejátszott, hogy az egyik kedvenc számom volt Zaz – tól. A sorok mögött rejlő üzenet és tanulság... nagyon adja magát. Én azt mondom, mindenkinek meg kéne fogadnia. Akiket csak a gazdaság és a hírnév érdekel, ők mégis mit kezdenek a szabadsággal? Ha eggyel is találkozom, akkor az egyik sorhoz híven a szemébe mondom: „Bocs, de kimondom, amit akarok és őszinte vagyok..
Egészen elmerültem ebben a világban, de az illető, aki rátenyerelt a csengőre, nem igazán méltányolta ezt. Erőszakosan próbált kiszakítani, így bosszúsan varrtam el a számot. Nem akaródzott a találkozás, de túl kellett esnem rajta. Felálltam, megmozgattam a végtagjaimat, kiropogtattam az ujjaimat, végül kisétáltam a borzasztóan szűk folyosóra. Elsétáltam a tükörből húzott szekrény mellett, majd ajtót nyitottam. És jól meg is döbbentem. Tony mellett nem más állt, mint a szembe szomszéd. Természetesen fürdőköpenyt viselt, ami alól kivillantak csupasz combjai. Igazából nincs bajom a nudistákkal, egészen addig, amíg nem előttem teszik. Az viszont egy teljesen más kérdés, hogy Kyle nagyon mellélőtt ezzel a házzal kapcsolatban, mert jó volt meg minden, de olyan szomszédokat és lakókat kapott, akikkel a mindennapokban nem szívesen találkoznék. A mi szintünkön lévők se voltak valami bizalom gerjesztőek, de a fölöttünk lévők túltettek ezeken is. Kezdjük ott, hogy egy feminista, leszbikus csaj és egy kopasz fiatal össze volt zárva egy emeleten, aki Harcos márkájú cuccokban és Árpádsávos sálban mászkált.  Ők folyton veszekedtek egymással és nem egyszer esett meg, hogy Kyle – nak közbe kellett avatkoznia. Ők voltak a kemény mag, utánuk viszont ott voltak a drága szomszédjaik. Pont fölöttünk lakott egy zsidó vállalkozó, szerencsére nem sok vizet zavart, de a gyesen lévő, egyedülálló, háromgyerekes anya az őrületbe kergetett! Elhiszitek, hogy ők voltak a szerencsésebb eset? Az alattunk lévő emeleten ezerszer rosszabb alakok laktak, akiket Kyle olyan szinten megvetett, hogy az már nekem volt kényelmetlen. Azt még megértettem, hogy a börtönből szabadult, tetovált csávót nem komálta, sőt még a menekült arab családban is egyetértettem, de fennakadtam azon, hogy utálta az elvált, ex hajléktalan bácsit. Vele mindennap beszéltem, amikor összefutottunk a ház előtt és mit ne mondjak kedvesebb, mint egyesek! Akit még nem tűrt meg, az a prostituált nő volt. Azt mondta, hogy nem fog emberként bánni egy olyan nővel, aki pénzért árulja a testét. Nem akartam előítéletes lenni, olvastam is egy olyan blogot, amit egy kurva írt, ezen felül egy – két szót sikerült váltanom a nővel. Lehet, hogy nem fogok szoros barátságot kialakítani vele, sőt hozzá se akarok érni, de értelmesnek tűnt. Mielőtt Kyle elrángatott volna mellőle, elmondta, hogy ő azért választotta ezt a munkát, mert nem tud tartósan megmaradni egy kapcsolatban, családja sincsen és szeret ilyesfajta módon örömet okozni az embereknek. Férfiaknak és nőknek is egyaránt. Jó, bevallom, hogy én sohasem lennék képes ilyesmire, de ha neki ez tetszik, akkor miért kell elítélni? Abszurdum, hogy ő teltebb is volt az átlagnál, erősebb csontozatú, mégis szerették a kuncsaftjai. Amiért ezt megtudtam a mostohatesóm olyan mértékben kiosztott, hogy ma már kétszer is meggondoltam, hogy köszönjek – e neki. Mindemellett hülyének is nevezett, hogy esélyt akartam adni ilyen legalja népnek.
- Azt mondja, hogy a szomszédod. – Kezdte Tony köszönés nélkül. A nyomaték kedvéért még a férfi felé is bökött gyanakvó pillantással körbeölelve. – Szerintem hazudik és csak egy pedofil állat, aki meg akar erőszakolni téged. Láttad már valaha, mert, ha nem, akkor hívom a zsarukat.
- A nevem Frank, ezt pedig vagy húszadszorra mondom fiú! Nudista vagyok, nem pedig pedofil. – Ez a válasz közel sem nyugtatta meg Tony – t, hanem pár méterrel errébb sétált. Túlságosan is látványosan, amitől Frank – nak még a szeme se rebbent. Szerintem már hozzászokott az évek folyamán ezekhez, ez pedig elkeserített. – A nagyszájú kislánnyal szerettem volna pár szót váltani.
- Itt vagyok, hallgatlak.
- Köszönöm, hogy ordibálás nélkül képes voltál elhallgattatni Sebastian – t. – Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy kiről beszél, de végül leesett, hogy a cigány férfiról. Jó tudni a nevét, mert kezdett kellemetlenné válni, hogy folyton cigány csávóként emlegetem. – Ezzel a szép zongorajátékkal mindenkit megleptél, azt hittük, hogy csak veszekedni vagy képes.
- Nem, azt csak hobbi szinten űzöm. – Vontam meg a vállam hanyagul, persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szőke srác eközben leesett állal bámul. A leplezetlen mohó tekintete teljesen felbosszantott, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy lehajítom, innen, a második emeletről. Az a baj, hogy megígértem anyának, hogy semmi címlapfotó szintű hülyeséget nem csinálok és tartani szeretném magam a kijelentésemhez. Szóval, miközben az exem meggyilkolásán töprengtem a szomszéd férfi beszélt hozzám. Csak nagyon keveset fogtam belőle, így bólogattam, mint valami figura. Csak azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt hatalmas fejem. Valamiről... eldiskuráltunk, utána elköszönt tőlünk Frank és visszament a lakásába. Addig Tony is erőt vett magán és becsukta a száját, amiért kifejezetten hálás voltam. Mogorván beljebb taszigáltam, pár parancsot odavakkantottam neki, ami körülbelül abból állt, hogy vedd le a cipődet, a kabátodat, a szekrényben lévő egyik üres fogasra akaszd fel és stb. Olyan magabiztosan mozgott, hogy az ember azt hihette volna, itt született. Kérdés nélkül elment a mosdóba, utána pedig a fürdőbe, mintha tudta volna, mi hol található. Nagy nehézségek árán sikerült túljutnunk a kezdeti nehézségeken, így a nappaliba vonultunk, még csak véletlenül sem a szobámba! A végén még ő is megtalálná a fehérneműimet és leszólná, ahogy Kyle tette. Nagymamás a feje, adok én neki...
A szobába vonulva le is huppant az ott lévő egyetlen kanapéra, persze előtte felmérte, hogy mennyire modernek a bútorok. Csak egy biccentéssel fejtette ki a véleményét, utána nagylelkűen minden figyelmét nekem szentelte.
- Szívből szeretni? – Gutaütést kapnék, ha el kéne énekelnem a színpadon azt a csöpögős valamit, ráadásul nem mással, mint az ex barátommal. Sajnos ebből semmit se fogok engedni, mert nem tudnék apait – anyait beleadni. Nem mintha meg akarnám nyerni, de nehogy már kiessek a legelején! Képes vagyok túlszárnyalni Iris – t, sőt még a barátnőimet is! Akiket, még, ha akarnék se tudnék legyőzni, az a Betti és Viktor féle duó, mindamellett fájó szívvel kell beismernem, de Armin ellen sincs esélyem. Ki nézte volna ki belőle, hogy egy született dalos pacsirta? Mert én ugyan nem!
- Klisé.
- Van jobb ötleted? – Vonta fel a szemöldökét érdeklődően. Már épp válaszoltam volna, amikor a kezei közé vette a hatalmas plüss medvét, ami eddig a kanapé támláján pihent. Szórakozottan mozgatta a mancsait, látszólag nagyon élvezte új barátja társaságát.
- Ha volna két életem... – Dünnyögtem magam elé, közben még mindig nem tudtam ebből a sokkból feleszmélni. Na igen, az érett tizenhét éves srác és a plüssmedve. Érdekes történetnek nézünk elébe, az már biztos.
- De nincs...
- Hülye, a dalra gondoltam! – Nevettem el magam, a fejemet fogva. Azt hiszem estére sem fogunk végezni, ha így alakulnak a dolgok. Elénekeltük, majd miután lecsesztem Tony – t, hogy mi az, hogy nem tudja tovább a szöveget sikerült végig végigénekelnünk. Ötször próbálkoztunk, de csalódottan vettem tudomásul, hogy ez nem az igazi. Vagyis ejtettük. – Elég volt?
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, ezt most meg kell csinálnunk.
- Baszd meg, nem vagy vicces! – Vágtam volna a fejéhez egy párnát, de a medvével kivédte. Utána idegesítő mosoly kíséretében elkezdett integetni a mancsával. Ha én lennék Ace, akkor most felgyújtanám a tetves fejét, de mivel nem ettem démongyümölcsöt, így meg kell elégednem a saját, fizikai erőmmel. Miután megvívtuk a saját csatánkat elkoboztam tőle a plüssmedvét, mert nehogy már azzal szórakozzon egész végig! Meglepődtem, hogy az Irány az élet milyen jól ment nekünk, annyira, hogy azt hittem ezt fogjuk választani. De komolyan, a szöveg mindkettőnknek tetszett, a dallam egészen fülbemászó volt és nekünk is jól állt a dal. Nem is szólt szerelemről, vagyis nem értettem, hogy végül miért lett csak tartalékterv. Nincs A tervünk, akkor mi a fenének van B?
- Elegem van, kell öt perc szünet vagy szétrobban a fejem! – Kérdőn emeltem magasba a szemöldökömet, hisz csak három dalt próbáltunk a közel másfél óra alatt. – Hol van a zongora? Játszani szeretnék valami olyat, ami nekem is tetszik.
- Tudtommal a legutolsóval nem volt semmi problémád sem. – Mondtam, de ennek ellenére feltápászkodtam és még mielőtt meggondolhattam volna magam benyitottam a szobámba. Tony szinte félrelökött, úgy igyekezett a zongorához. Körbe se nézett csak lehuppant és pár percnyi gyakorlás után, úgy ahogy volt, fejből játszani kezdett. – Most élsz...
Ismertem fel a dallamot egy perc töredéke alatt, és olyan halkan mondtam, hogy meg sem hallottam. Összeszorult torokkal figyeltem az arcát, ami sohasem volt még ilyen felszabadult, egyben komoly. Nem tudtam megmondani, hogy lehet valaki ennyire beletemetkezve a zenébe, hogy még a körülötte lévő külvilágról is megfeledkezik.
Leültem az ágy szélére és a fejemet megtámasztva hallgattam, ahogy váltják egymást a Máté Péter számok. Sohasem hittem volna, hogy ennyire rajong értük. Egészen sokáig figyeltem, némán, ámulattal, amikor az ágyra hajított mobilom rezegni kezdett.„Fejezzétek már be a piano csépelését, helyette inkább engedjetek be! U.i:  Énekeljétek a Jöjj, szörnyű az éjt.”
- Yui? – Mentem ajtót nyitni, a telefonommal a kezemben. Elkerekedett szemekkel néztem a szokásosnál is fehérebb arcot, a féltés és a szeretet elsöprő erővel tört fel a szívem legmélyéről. Mi történt a húgommal?
- Ne nézz már így nővérkém. – Még mindig aggódva figyeltem a húgomat, de félreálltam, hogy be tudjon jönni a lakásba. Történt valami, amiről velem szeretne beszélni. Ez a megállapításom, akkor nyert tanúbizonyságot, amikor megláttam a hátán lévő táskát. Mivel tavaszi szünet volt, így semmiképpen se lehetett az iskolai... nehogy már! Neki is elege lett anya hangulatingadozásaiból? – Ugye Kyle barátságos kedvében van, mert ma éjszakára itt maradok.
- Yui, mi történt?
A húgom elgondolkozva nézett rám, végül elmosolyodott és kimondta. – Azt szeretném, ha örökre szakítanál Alexy – vel.

73. rész - Ilyen az én szerencsém

Valaminek a végét jelentette Alexy ajándéka. Elfeledtette velem mindazt, amit miatta átéltem. Legalábbis megtanultam szemet hunyni felette. Egy ölelésbe sűrítettem minden érzelmemet és eldöntöttem, hogy előröl kezdem a kapcsolatunkat. Jobban megismerem és akkor tényleg boldog lehetek. Amolyan újévi fogadalomnak is lehetett tekinteni ezt, végtére is három ünnepet egybesűrítettük. És köztük volt a szilveszter is... csak is én lehetek az az idióta, aki húsvétkor újévi fogadalmat tesz.

- Köszönöm. – Hálásan pillantottam fel a fiúra, majd arcon pusziltam. A tudtára szerettem volna adni, hogy mennyire sokat jelentett nekem ez az ajándék, a szívemig hatolt és kellemes melegséget okozott. Most már tudtam, hogy Alexy odafigyelt rám, és nagyjából sejtette, hogy mire van szükségem. Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattam volna, még hogyha igazából Húsvét is volt. Senkinek nem számított ez az apróbb különbség, hisz mi megtehettük. A mi életünk volt, jogunk volt dönteni felette. Ha szikrázó napsütésben egy karácsonyfa árnyékában szeretnék ölelkezni a számomra legfontosabb fiúval, akkor megteszem. És senki nem szólhat meg miatta. Ez a karkötő a múltamat és a jövőmet képezte, a jelenről pedig már ne is beszéljünk.
- Csókot! – Suttogta visszafojtott hangon Sue, majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy fagyöngy alatt állunk. Nem mintha hirtelen ott termett volna a semmiből, de barátnőmmel még ez is lehetséges volt. Éppenséggel egy horgászbot végére rögzítette azt az átkozott növényt és fölénk lógatta. Ezzel sikerült tönkretennie a hangulatot, mint mindig.
- Sue, tanuld már meg nem elcseszni a hangulatot! – Förmedtem rá, megragadva a madzagot. Lerántottam azt a vackot és magamhoz rántottam a bottal együtt. A legszívesebben a fején törtem volna a ketté a horgászbotot, de inkább a sarokba hajítottam.
- Én itt a kezemet töröm, hogy legyen egy jó karácsonyod, erre te így elföldelsz. Lehet, hogy nem is adom oda az ajándékodat! – Kezdett el duzzogni, mint valami nagyra nőtt gyerek. Valójában nagyon is hálás voltam neki, sose gondoltam volna, hogy még erre is képes. Amint megtudta, hogy mi történt, és csak mellékesen teszem hozzá, hogy jóval az eset után, de akkor is a segítségemre sietett. Ez pedig elég volt nekem ahhoz, hogy tudjam ő egy igazi barát. Elnéző mosoly kíséretében figyeltem az ajándékok mellett, törökülésben terpeszkedő, mikulássapkás lányt. Őt nem lehet pótolni, ha nem lenne, akkor ki kéne találni.  Én még szívesen méláztam volna, de Castiel erősen meggátolt ebben, ugyanis a vállaimnál fogva maga felé fordított.
- Jól van, elég ebből! – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a fiú felé, de tekintetem hamar lentebb vándorolt a kezében lévő csomagra. Széles mosoly kíséretében megveregette a vállam, szemei pedig pajkosan megcsillantak. – Jól figyelj Hercegnő!
Azt hittem, hogy ott helyben bepisilek a nevetéstől, amikor meghallottam a kezdősorokat. Ő is egy dallal kezdte az ajándékozást, de nem okozott csalódást. Amint vártam, a saját stílusában adott elő, egy szerinte ideillő dalt. Bár egyáltalán nem ez volt a helyzet, és csak egy hangyafingnyi köze volt a karácsonyhoz. Bár azt tagadni se lehet, hogy illett Castiel – hez. Először eredeti nyelven, németül adta elő, utána a magyar változatával is meglepett. Az előadását kézmozdulatokkal illusztrálta, illetve nevetségesen hülye pofákkal. Bár nekem elnyerte a tetszésemet, de Sue pukkadozott. Sajnos nem a nevetéstől, hanem a méregtől. Ökölbe szorította a jobb kezét, majd kinyújtotta a mutató és a középső ujját. Nem meglepő módon azt próbálta elmutogatni, hogy rajta fogja tartani a szemeit.
- Van még egy húzásod. Ha nem élsz vele, akkor holnap meghalsz, mivel ma minden kétséget kizárólag ünnep van. Legyen karácsony, húsvét vagy bánom is én mi. – Közölte tajtékzó szemekkel, mire Castiel egyszerűen megvonta a vállát. Sue tehetetlen dühvel csapott a combjára. – Az eszem eldobom... Tíz kicsi rénszarvas?!
- Neked semmi sem jó? – Kérdezett vissza a fiú. – Úgy kezdődik, hogy karácsonyra meghívta pár szarvas rokonát!
- Egy kicsi rénszarvas nagyon unta már magát... – A fejemben végigpörgettem a számot, majd az elejét elkezdtem énekelni. Nem mintha kötekedni szerettem volna, de nem másíthatom meg a tényeket. Szerettem volna pontosítani, mert így kezdődött az a fránya dal. Komolyan nem vezérelt semmi rossz szándék, most mégis úgy nézett rám az a barom, mintha hátba szúrtam volna. Hát bocsánat, hogy szeretem a pontos dolgokat! Majd legközelebb fél válaszokat súgok neki a dolgozatoknál, mert biztos jobban szereti a pontatlanságot. Nem mintha terveztem volna segíteni neki, és ami meglepő, hogy soha nem is kér. Ezért van az, hogy mindenből közepes vagy sokkal rosszabb. Kivéve tesit, abból színötös. Sőt még énekből is. Azokból a tárgyakból, amire nem kell tanulni egész jól teljesít.
- Legközelebb nem kapsz semmit! – Vágta oda hozzám cseppet sem finom stílusban a csomagot. Dühösen huppant le a kanapéra. Már épp ráakartam szólni, de ekkor elérhetetlenné tette magát, mivel a zene be, világ ki módszerhez folyamodott. Néha tényleg úgy viselkedett, mint valami dedós.
Morcosan kezdtem el lehámozni a csomagolást, mert kíváncsivá tett a fiú. Vajon milyen ajándékot adhatott ő hatalmassága?
Éreztem, hogy a szemeim a háromszorosára nőnek, de mégse tudtam ellenük mit tenni. Csak döbbenten csúsztam a kezem a fedőlapra. Kemény volt, majdnem mintha egy fa kérgét simogattam volna. Kacskaringós minták domborodtak ki, virágok képével körbeölelve. De mégis, amin a legjobban elhűltem az a közepén található két mondat volt. Felülre azt írták, hogy Et au loin, un écho, alatta pedig egy kicsivel nagyobb betűkkel azt, hogy Loin de froid de décembre. Mielőtt gondolkozhattam volna, remegő kezekkel nyitottam fel a jegyzetfüzetet. A lapjai a fehértől eltérően kissé sárgásan pihentek a borítók között, látszott rajtuk, hogy régiek. És értékesek, legalábbis az én szívemnek biztosan. Annyira felemelő volt, amikor lapoztam, mintha pontosan az ujjaimra szabták volna őket. Már majdnem becsuktam, amikor felfedeztem egy fekete foltot a legvégén. Amikor odalapoztam, akkor valósággal megrogytak a térdeim. Azok a fekete és cirka betűk, amiket tintával odafirkantottak.... kétségek sem férhettek hozzá. Nem ismertem a nagyapát, pár éve már halott volt, amikor megszülettem... mégis felismertem az írását. Julian nagyapa írása olyan közel került a szívemhez, mint senki másé. Történeteket írt, amiket kiskoromban sokszor felolvastak nekem. Annyira magával ragadtak a meséi, hogy később gyakran el is loptam a könyveket és füzeteket, hogy magam is megcsodálhassam. Sokszor azon kaptam magam, hogy sírtam, amikor nem értettem egy szót. Ilyen ritkán fordult elő, az első szavam is francia volt, tekintettel arra, hogy már két éves múltam, amikor visszaköltöztünk ide.
- Des images me reviennent.... – Olyan halkan énekeltem, hogy még a saját hangomat is alig hallottam. Nem tudtam mit keresett Castiel – nél ez a füzet, de abban biztos voltam, hogy nagyon sokat kellett érte dolgoznia. Kezdtem igazán más szemekkel nézni a fiúra, képes volt ennyi mindent megtenni azért, hogy boldog legyek, ha csak egy nap erejéig, de akkor is. Miközben a Volt egy régi december szövegét énekeltem franciául, elkezdtem olvasni Julian papa írását. Nem sokat, körülbelül tíz oldal lehetett, de már az első mondatnál annyira elcsuklott a hangom, hogy nem tudtam folytatni a dalt. Ezt a füzetet anya első lányának szánta. Úgy kezdte az egészet, hogy Jasmine, ma chérie...
Könnyes szemekkel néztem fel, közben remegő kezekkel hajtottam be a füzetet. Ha mindenki számomra ennyire fontos ajándékkal lep meg, akkor a nap végére kikészülnek az idegeim. Ezt ép ésszel felfogni nem tudtam, azt hittem, hogy Castiel – től valamilyen hülyeséget kapok. Erre puff, karambolozott a szívemmel az ajándéka és most egymásba gabalyodva véreznek. Csak is ő tudott ilyen végzetesen rossz/ jó dolgot művelni.
- Castiel... – Nem akartam, hogy elteljen magától, de megakartam mutatni neki, hogy rettenetesen hálás vagyok neki. Ez a legjobb karácsonyi ajándék, amit valaha kaphattam, talán még Kyle karkötőjén is túltett. Mielőtt még meggondolhattam volna magam átöleltem a nyakát és arcon pusziltam. Persze mindketten meglepődtünk, de legfőbbképpen ő. Gondolom erre soha az életben nem számított. – Köszönöm... De tényleg.
Azért suttogtam, hogy csak ő hallja. Neki legyen ez egy különleges nap, hisz megköszöntem neki valamit. Kedves voltam, és majdnem elsírtam magam az ajándéka láttán, annyira meghatódtam. Szóval ja, ma mindkettőnknek volt egy felejthetetlen pillanata. Jó, nekem azért több is, de remélem értitek, hogy mire akartam kilyukadni.
- Szívesen, Hercegnő. – Bár nem láttam az arcát, mégis éreztem, hogy nagyon jól mulat. Mosolygott, ehhez kétségek sem fértek. Izmos karjait a derekam köré fonta és olyan szorosan tartott, hogy már igazán kényelmetlennek számított a helyzet. – Nézd meg a levelet, akkor talán nem fogsz ilyen kedvesnek tartani.
- Inkább még élvezem a helyzetet, ha nem bánod. – Vigyorogtam rá szemtelenül, majd felegyenesedtem. – Az a levél ráér holnap is elcseszni a hangulatot, de a mai nap túl szép ahhoz. Túlon túl szép.
Nem hittem volna, hogy a mai napon ennyi szép, kedves dolgot kapok azoktól az emberektől, akiknek sikerült egyszer annyira megbántaniuk, hogy azt hittem soha sem leszek képes újra bízni bennük. Apa, Alexy és végül Castiel. Mégis, ami ledöntött a lábamról az az volt, hogy annyira önzetlenül és szeretetteljesen néztek rám. Néha sikerült a másik agyára mennünk, de attól még fontos voltam nekik és ez annyira meghatott, hogy nem tudtam rájuk haragudni. Most nem.
- Elárulnád nekem, hogy miért énekelted azt a szart, hogy ha ott volt az orrod előtt a világ legtökéletesebb választása?! – Sue csak egy pillantást vetett az ajándékomra, utána egyből Castiel – nek esett. Természetesen felismerte a sorokat, már nem mintha tudott volna franciául. Csak ragadt rá valami belőlem a koszon kívül.
- Mert németül tudok, de franciául nem! Ilyen egyszerű! – Vágta rá ösztönből a srác, majd lecsempészett egy szaloncukrot a fáról. Miközben a szájába tömte a kókuszos édességet valami olyasmit motyogott, hogy legalább ennyi előnye van a mai napnak.
- Volt egy régi december. – Szűrte a fogai között, villanó szemekkel. Én nem bántam, hogy nem énekelte el ezt, valamiért sokkal Castiel – esebb volt a választása. Senkit nem kényszerítek választások elé, éppen ezért tökéletes ez az egész számomra. – Mielőtt még jobban kikészítesz, én jövök!
Sue hatalmas mosollyal az arcán fordult felém. Arcába belehullott a mikulássapka pomponja, de éppen ettől volt szórakoztató ez az egész. A szemei furcsa fényben csillogtak, talán az izgatottságtól és az örömtől. Vele kapcsolatban néha még most se tudtam dűlőre jutni. Néha elgondolkoztam azon, hogy kihez is tudnám a legjobban hasonlítani. Talán Glindához, az északi boszorkányhoz? Nem, azért annyira nem jóságos. Megvan! Tökéletes Lucinda lenne az Elátkozott Ellából! Igen, eltudnám képzelni annak a nőnek a szerepében, sőt szerintem rászabták!
- The snow glows white on the mountain tonight... – Nem nevetek, nem nevetek, oh már, hogy a francba ne?! Sajnos megcáfolva az elveimet röhögni kezdtem, de úgy, mint egy hiéna. Nem volt kivetni valóm a dallal kapcsolatban, de még csak nem is a kissé hamis sorok hallatán törtem ki hisztérikus visításban. Azt már megszoktam az évek folyamán, sőt még részegen is hallottam kornyikálni, szóval... nem, ilyenekkel semmi gondom se akadt. Ellenben a kiejtéssel nagyon is sok, majdnem minden második szót rosszul mondott. Annyira feltűnővé vált egy idő után, hogy még a fiúk is felfigyeltek erre, pedig a gyengébb angolcsoportot erősítik... vagy alulról szagolják a miénket. Most már tényleg nem tudom, hogy mennek ezek.
- Rohadt szar a kiejtésed. – Nevetve öleltem át a barátnőmet, aki nem bírta tovább és kacagásban tört ki. Fogadni mertem volna arra, hogy már a kezdetektől fogva erre a pillanatra a várt és a legszívesebben már előadás közben is bedobta volna a kulcsot annyira rátört a nevetőgörcs. Mert bizony ő is tisztában volt ezzel a ténnyel, éppen ezért veregette meg a vállamat.
- Kezdő angol még mindig. Már másfél éve abban a rohadt csoportban tengetem a mindennapjaimat és még egy kuka mondatot se tudok angolul. – Nevetett a saját hülyeségén, éppen ezért én se tudtam visszafogni magamat. Csak elképzelni tudtam, hogy a fiúk mit láthatnak és gondolhatnak jelen pillanatban. Két őrülten röhögő, mentálisan közel sem stabil lány egymást ölelik. – Remélem az ajándékozás végére ugyanilyen jó hangulatod lesz! Az idei ajándékom minden eddigit űberel! És egy kicsivel többe is került...
- Sue... – Húzódtam el tőle és vetettem rá egy jelentőségteljesebb pillantást. Szerettem ajándékot kapni, de azt utáltam, ha a barátaim jóval többet költöttek az én meglepetésemre, mint én az övükére. Az valahogy felcseszte az agyamat és kellett egy kisebb (hosszabb) idő, mire sikerült teljesen megnyugodnom. Általában akkora faroknak gondoltam magam, amiért én nem tudtam olyan jó ajándékkal előállni.
- Istenem, már megint ez a tekintet! Komolyan mondom mindenegyes alkalommal ilyet fejet vágsz, ha neheztelsz rám valami miatt. Egy pitypangos ajándékon nem fog az életed múlni, szóval azután borulj ki, ha már láttad. Mert ez így az elején elég nevetségesen hat. – Bár szívesen kérdezősködtem volna, de inkább befogtam a számat. Helyette inkább felvontam a szemöldökömet és óvatos mosolyra húztam az ajkaimat. Nem hittem volna, hogy emlékszik még a pitypangozásra. Régebben annyira sokat káromkodtam (legalábbis magamhoz képest sokat), hogy a körülöttem lévőket már elkezdte idegesíteni és szóvá is tették, hogy kimoshatnám a számat szappannal. Akkor eldöntöttem, hogy egy ideig kárpótolom az obszcén szavakat és helyettük a pitypangot illesztem be a mondatokba. Így ordítottam a földrajz tanárom arcába, hogy pitypangozza meg a jó édes anyját. Valamiért nem sikerült neki leesni, hogy én most éppen minden rosszat kívántam neki.
- Akkor fejezd be a fecsegést és add oda. – Pár perc múlva már egy igen vaskos és meglehetősen nagy csomagot tartottam a kezeimben. Egyszer megráztam, de semmi hang nem szűrődött át a csomagolópapíron keresztül. Az egész olyan tömör volt, mintha egy téglát kaptam volna, de a súlya nem erről árulkodott. Sőt, mintha könnyebb is lett volna, majdnem, mint egy könyv. A jelenlévők közül Sue ismer engem a legjobban és, ha a többiek több mint fél éves ismertség után ilyen ajándékot adtak nekem, akkor Sue a maga majdnem tíz évével vajon mit választott?
Mivel a kíváncsiságom már belülről ütlegelt, így kénytelen voltam eleget tenni a kérésének és lehámozni a csomagolópapírt. Ösztönösen mosolyodtam el, amikor megláttam a legfelül lévő DVD tokot. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy végig kell simítanom a fedelén. És így is tettem.
- Mi a fene? – Dühösen meredtem Castiel – re, aki mellém somfordált és megnézte, hogy mitől lettem ilyen áldott jó hangulatban. Összeráncolt szemöldökkel meredt a tokra és melegen ajánlottam neki, hogy semmi ide nem illővel kommentálja. – Kezdem úgy érezni, hogy bármit kapsz, annak úgy örülsz, mint majom a farkának. Azt a karkötőt még megértem, a jegyzetfüzetet is, de az isten szerelmére, ez egy mesekazetta!
- Egy mesekazetta, amit kiskoromtól fogva imádok! – A könyökömmel arrébb taszigáltam és mondtam neki, hogy máshová vigye a negatív energiáját, mert nekem most nagyon nincs szükségem rájuk. Lehet, hogy Sue egyik ajándéka egy DVD volt, de legalább abban megbizonyosodhattam, hogy emlékszik a kedvenc mesémre. Ami nem más, mint A hercegnő és a kobold.
- Imádd máshol, mert már attól rosszul vagyok, ha meglátom a tokon lévő kiscsajt! Kurvaijesztőek a szemei, ilyen kicsik meg minden. – Mutatta az ujjaival, mire próbáltam nem elmosolyodni. Lehet, hogy Angelika – nak a kelleténél kisebb szemei vannak, de attól még én szeretem a történetét.
- És mi a másik ajándék? – Tudakolta Armin, akinek feltűnt, hogy a DVD alatt egy lényegesen nagyobb valami helyezkedett el. Odapasszoltam az ikrek másik felének a kazettát, hogy elolvashassa a hátulján lévő leírást, miközben én szemmagasságba emeltem a... minden jel szerint fényképalbumnak kinéző könyvet. Nagyméretű volt, majdnem akkora, mint a matekkönyvem, az alapja pedig fehér színű. Legalábbis ott, ahol látszódott a háttér, mert egyébként az egész borítón filmszalagok sokasága tekeredett és özönlött mindenhová. Kivéve középen, mert ott én voltam. Nem tudtam, hogy Sue melyik képemet használta fel alapul, de igazán remek munkát végzett, mert most teljesen úgy tűnt, mintha széthúznám a filmszalagokat, hogy át tudjak jönni a másik oldalra. Az egyik lábam ott is lógott, a másikat pedig éppen készültem átemelni. Nos, az arcom igazán érdekesen festett, mert éppen összeszorítottam az ajkaimat, de mégis jól észrevehető volt, hogy éppen a mosolyomat próbáltam leplezni.
- Szép Photoshop. Látszik, hogy média osztályba jársz. – Jegyezte meg Armin, aki nem tudom mikor került mögém, de most tüzesen vizsgálta az ajándékomat. Nem akartam technikai szemekkel is megvizsgálni, ezért inkább fellapoztam. Az oldal csak úgy peregtek, de mégis egy helyen nyílt ki, amitől automatikusan a torkomba ugrott a szívem. Nem tudtam a szemeimet levenni az oldalról, de kivételesen nem a bézs és az ezekhez hasonló föld színű lapok nyűgöztek le. Most nem érdekelt, hogy mennyire jól összelett szerkesztve a téli háttér az albumban, engem csak a képek fogtak meg. A legfelső kép az decemberben készült, már csak azért is tudom, mert oda volt írva mellé a dátum és valami szellemes, a jövőben szállóigévé váló idézet Sue tollából. Kyle a kesztyűs kezemet szorongatta és éppen a messzeségbe rohant. Maga után húzott, így próbáltam felvenni vele a ritmust. Talpam alatt ropogott a hó, bár ezt a kép nem mutatja, egyszerűen csak emlékeztem rá. Annyira szép volt a táj, épp tegnap este esett le az év első hava, Kyle – al ezért elmentünk egy randira. Amiből amúgy semmi sem lett, mivel Sue belekontárkodott a tervünkbe. De készített egy remek képet, amin éppen hátrafordultam futás közben. Lehet, hogy vigyorogtam, de éppen a francba küldtem el a barátomat, amiért majdnem hasra rántott.
Lapoztam egyet, hogy tovább nézegessem a rólam készült fotókat. Az a szánkó még mindig meglehetett valahol, de tuti, hogy soha többé nem fogok ráülni még egyszer. És ez a kép is arra emlékeztetett, ahogy mi mindent veszítettem a barátom halálával. Ő békejelet mutatott a képen barátnőmnek és a vigyora olyan széles, hogy öntudatlanul és gyorsabban kezdek el levegő után kapkodni. Minden jel szerint mögötte kellett volna ülnöm, de ezek szerint már leestem róla és éppen a hóban hemperegtem a röhögéstől és a szidalmaimtól fulladozva.
Valami meglepő módon mindig a téli és a tavaszi képeink sikerültek a legjobban, de a szívemhez az előbbiek közelebb álltak. Eszembe jutott az a sok korcsolyázás, hógolyócsata, forró csoki és az ehhez hasonló kellemes időtöltések. Egyszerűen nem tudtam letörölni a mosolyt az ajkaimról, amikor megpillantottam a képet, amin hó angyalt csináltam. Felrémlett az ez után következő jelenet, amikor Kiara minden bevezetés nélkül rám ugrott és a végére kicsi a rakás lett a hó angyalomból.
Sue tényleg ismer engem, mert megtaláltam a két kedvenc képemet is, amik még nekem is megvannak a fiókomba eldugva. Vigyorogtam, mint a vadalma, még ha sohasem értettem ennek a mondásnak az értelmét. Egy vadalma, hogy a francba vigyorog, meg, ha már itt tartunk, akkor a tejbe tök is?
Elhessegettem az ehhez hasonló gondolataimat, majd figyelmemet ismételten az albumnak szenteltem. Az egyik kedvenc képem Kyle – ék régi házában készült, mindketten az ablak alatti kétszemélyes ágyon feküdtünk. Én szorosan hozzábújtam, arcomat a mellkasába temettem. Ő a hajamat simogatta elnéző mosoly kíséretében, de mégis, ami varázslatossá tette ezt a képet, az az ablakon kívüli gyönyörű táj volt.
- Oh, Istenem! – Szakadt fel belőlem önkéntelenül is, ahogy végiglapoztam az albumot. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen hosszú ideje barátok vagyunk Sue – val, hisz a képek nem értek véget, csak folytatódtak. A vége fele, már a Sweet Amor – os képek is előbukkantak és sok olyat találtam, amiről azt se tudtam, hogy készült ilyen. Volt egy olyan, ami azon a napon történt, amikor minden baj elkezdődött. A nagymama visszafestette a hajamat, a suliban pedig a többiek úgy döntöttek, hogy a jó idő örömére készítenek egy csoportképek. Őszintén szólva én nem akartam csatlakozni, hisz kevesebb, mint két hónapja jártam oda, de ők mégis invitáltak. Ez még azelőtt történt, hogy Armin összeesett volna. Ami utána történt, azt szívesen kiverném a fejemből, mert csak keserű emlékeket idézett fel bennem.
- Szóval így nézett ki Kyle. – Na, jó.... Csak most sikerült a nap folyamán először és igazából meglepődnöm, mert sohase gondoltam volna, hogy Alexy képes ilyet benyögni. Bennem mindig is az volt, hogy ő tudja milyen a volt barátom. Sőt, biztos voltam benne, hisz ott lógott egy kép a szobám falán, amin a ballagásunkon voltunk!
- Ne szórakozz már! Még én is tudtam, hogy néz ki. – Felvont szemöldökkel pillantottam Kentin – re, aki nem bírta tovább a némaságot és az este folyamán először hajlandó volt megszólalni. Nem bántani akartam, de a tekintetem mégis azt sugározta. Őszintén nem vágytam arra, hogy okoskodni kezdjen, hisz ő tudott itt a legkevesebbet. Igazából azt se tudtam, hogy miért is jött velünk.  – Most meg mi van? Nekem is jogom van kinyilatkoztatni a véleményemet!
- Ember, mostanság ki a franc beszél így? Még a nagyapám se. – Most nem vágytam arra, hogy a halott barátomról beszélgessünk, így feszengve álldogáltam a szoba közepén, kezemben az albummal. És ami azt illeti, kifejezetten hálás voltam Castiel – nek. – Csak fogd be, senki nem kíváncsi a véleményedre. Vagy ha annyira dumálni akarsz, akkor dalolj és add át az ajándékodat, aztán dugulj el az este elkövetkezendő részében!
- Adom! – Emelte fel a fejét Sue és küldött a fiú felé egy mindennek, de barátságosnak nem mondható mosolyt. Azt hiszem még mindig haragszik rá, amiért miatta szakítottak Armin – al. Ő még nem hallott a Carpe Diem elvéről?  Aki túl sokáig megrekedt a múltban, annak semmi esélye élni a jelent. De miért pont én papolok erről, amikor ugyanazt csinálom? Nem tudok továbblépni, a múltam túlságosan is beárnyékolja a mindennapjaimat.
Kentin énekelni kezdett, én pedig ebben a pillanatban értettem meg, hogy miért nem jutott tovább. Akinek ennyire botfüle van, annak egy kivégzés színpadra állni. Arról nem is beszélve, hogy csak a szöveg alapján voltam képes felismerni a dalt.
- Veled kedveskedni egyet jelent azzal, hogy az embert megalázzák. – Ez volt az első mondata, miután abbahagyta az éneklést. És ezért kifejezetten hálás voltam, még az sem érdekelt, hogy ilyet dolgot vágott hozzám. Ami egyáltalán nem igaz, hisz értékeltem, ha az emberek kedvesek hozzám. Már akiét. Erősen befolyásolja a döntésemet, hogy kedvelem –e  az illetőt.
- Kérdezett valaki? – Tettem csípőre a kezeimet, majd összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy leguggol és előhúz egy szatyrot a fa alól. Szó nélkül odaadta nekem, én pedig elmotyogtam egy köszönömöt. Belenéztem a zacskóba és, amit először észrevettem az egy toboz Mozart golyó volt. Uh, imádom a marcipános csokit! A másik ajándéknak is örültem, mivel végre valaki volt olyan kedves és egy könyvvel lepett meg. – Ez egy célzás akart lenni Kentinke? – Vontam fel a szemöldökömet, amikor megpillantottam a címet. Kelly Oram: Szívzűrterápia strébereknek.
- Hát, valljuk be, hogy hozzánk képest strébernek tűnsz. – A legszívesebben megrúgtam volna Armin – t, akinek nem sikerült lakatot tenni a szájára. A szemeimmel meg is üzentem neki az álláspontomat, mire megvonta a vállát.
- Vagy csak ti vagytok hozzám képest hülyék. – Nem kell rögtön strébernek titulálni, amiért tanulok egy keveset. Viszont, ha tudnák mennyire felcseszett, amiért hármast kaptam az irodalom témazárómra, akkor tuti, hogy halálra cikiznének vele. De mivel nem tudják, így okuk sem sincs arra, hogy lestréberezzenek! – Mindenkinek vannak rossz napjai.
- Akkor neked a kelleténél több van. – Fűzte hozzá Castiel, aminek hatására a pulzusom a plafont verdeste. Lehet, hogy egy fantasztikus ajándékkal lepett meg, ami mindent űberelt, de akkor sincs joga ahhoz, hogy kritizáljon. Vagyis minden joga megvan hozzá, szabad országban élünk..
- Castiel, nincs véletlenül a közelben a barátnőd, hogy őt bosszantsd helyettem? – Kérdeztem enyhe éllel a hangomban, amit csak egy mosollyal reagált le. Látszólag szórakoztatta, hogy ennyire felhúztam magam ezen az egyszerű dolgon.
- Sajnálatos módon ő nagyon elfoglalt, így be kell érem veled. – A szemeimet forgatva néztem, ahogy Dia néni kimegy a szobából, nyomában a férjével. Sam eszeveszetten bőgött, amiért Sally az ölébe ültette, nehogy belelépjen egy fenyőtűbe.
- Adj már neki valamit, amitől lenyugszik! Tudtommal te akarsz óvónő lenni, akkor ideje lenne gyakorlatba áthelyezni a tudást! – Fordult dühösen a húga felé, aki erre az alsó ajkába harapott, majd lassan bólintott. Remélem nem kezd el énekelni, mert akkor én is bömbölni kezdek, az már fix. De még mielőtt megszólalhatott volna, Armin énekelni kezdett, azzal a csodálatos hangjával, ami lenyűgözte a zsűriket is. Viszont, amikor elkezdte a dalt mindenki döbbenten fordult felé. A délután folyamán megszoktam, hogy mindenki karácsonyi dallal hozakodott elő, így igen csak megdöbbentem, amikor elkezdte énekelni a Drunken Sailer – t.
- Mielőtt megköveznétek, csak ez jutott hirtelenjében eszembe! – Emelte fel védekezően a kezeit és a biztonság kedvéért hátrált pár lépést. Volt egy olyan erős gyanúja, hogy a barátnője képes felpofozni, amiért elrontotta a terveit.
- Nem baj, a dalt kompenzálta, hogy jó hangod van. – Vonta meg a vállát Sue, amin igen csak meglepődtem. Sőt azon is, hogy utána odament a barátjához és szájon csókolta. De a végére csak sikerült legyűrni a döbbenetemet és még el is mosolyodtam. Ki tudja, lehet, hogy Sue – nak Armin a nagy Ő. Bármi kiderülhet, én már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt közte és az első barátja között. Olyan keveset tudtam arról a kapcsolatáról, bezzeg ő szinte belemászott az enyémbe. És csak úgy mellékesen hozzáteszem, hogy mind a háromba, vagy négybe. Nem tudom, hogy az Alexy – vel folytatott harcomat lehet – e párkapcsolatnak hívni.
- Tessék! – Adta át vigyorogva a kis zacskót Armin, miután kellőképpen kiélvezte barátnője nyugisságát. Nem tudtam mire számíthatok, de még így is sikerült rendesen megdöbbennem. Összeráncolt szemöldökkel néztem a CD tokokat és ahogy felmértem a címüket keserűen sóhajtottam egyet. Ezt még ő sem gondolhatta komolyan. Vagy ezek szerint de.
- Köszönöm Armin, de mi a fenét kezdjek ezekkel a Star Wars filmekkel? – Tényleg úgy néztek rám mintha megőrültem volna. Lehet, hogy ciki az, ha egy részt se láttam? Azt nyilván tudom, hogy ki Darth Vader. Meg nagyjából ezzel a padavan, mester dologgal is tisztában vagyok. Legalábbis azt hiszem, de tuti lebőgnék, ha kérdéseket tennének fel nekem.
- Már az elején megmondtam, hogy ő nem fogja értékelni ezeket a műalkotásokat! – Nézett bosszúsan barátjára, mire Armin lazán megvonta a vállát és önelégülten elmosolyodott.
- Azt mondod, hogy nem kell? Azt hiszem, akkor el kell fogadnom és maratont kell tartanom ma este. – Vette vissza és én még utánanyúlni se próbáltam. Komolyan nem érdekelt az a film. – Ki tart velem?
Legnagyobb meglepetésemre még Alexy is felemelte a kezét. Castiel közönyösen vállat vont, Kentin elmosolyodott, Sue – t pedig oldalba böktem mielőtt jelentkezhetett volna. Azt csak nem fogom hagyni, hogy magamra hagyjon egész éjszaka, hogy a többiekkel együtt valami film maratont tartson! Elvégre ő hívott meg, akkor viselje el az apró – csetlő gondjaimat.
- Még mindig éhes vagyok. – Vakarta meg a tarkóját Castiel, amikor pedig megszólaltam volna, belém fojtotta a szót. – Nem, Hercegnő, komolyan mondom, hogy nem! Te még csak a közelébe se menj a konyhának. Sue, húzz a konyhába és jó háziasszonyhoz híven rittyents össze valami vacsorát.
- Hát ezt szoptad, nem tudok főzni, amikor pedig utoljára sütöttem, akkor szorosabb lett a viszonyom a poroltóval. – Mondta szemrebbenés nélkül, majd karon ragadott és egyenesen a konyhába húzott. Szó szerint lenyomott az egyik székre, utána belemászott a hűtőbe. – Ráment tudok, ha érdekel az ajánlatom.
- Főtt tojást nem tudsz? – Vontam fel a szemöldökömet, mire felegyenesedett és mélyen a szemeimbe nézett. Erősen koncentrált, utána bólintott.
- Rendben, teszek egy próbát, de az esetleges balesetek miatt nem vállalok felelősséget. – Miközben Sue elővett egy kisebb edényt és megtöltötte vízzel, én előhúztam a mobilomat és küldtem anyának egy SMS – t. Valamiért aggódtam miatta, nem nézett ki jól és emiatt marcangolt a bűntudat. Otthagytam, a húgom pedig még otthon sem lesz! Csak Nigel – re számíthat, meg, ha minden igaz, akkor ott lesz Kyle és Mr. Lewis is. – Mi történt apáddal?
- Teszünk egy próbát. – Válaszoltam fel sem pillantva a mobilom kijelzőjéről. Ő se figyelt rám, minden idegszálával a fazékban lévő tojásokra koncentrált. – Elmondta, hogy mi történt.
- És te hiszel neki?
- Szeretnék. – Olyan őszintének tűnt, és mindenki megérdemel egy második esélyt. Van, aki már ötödszörre próbálkozik ezzel a második esély dolgokkal. És szerintem mindenki tudja, hogy kire gondoltam most. – Újra Jázminnak hívott. És ez... megtört.
- A Nimbosztrátuszra esküszöm, hogy nem tudok kiigazodni a családod egyetlen tagján sem. Még a rendőr palin se, komolyan mondom az a srác túlon túl illik hozzád. – Emelte fel egy pillanatra a fedőt, de rögtön vissza is csapta a lábosra. Én csak megráztam a fejem a mondandója abszurdságán. Nincs annyi könyv, One Piece manga vagy nendoroid a földön, ami arra késztetne, hogy összejöjjek a huszonkét éves mostohatesó jelöltemmel.
- Azt hiszem rájöttem arra, hogy Alienor nagymama nem is olyan szörnyű, mint ahogy gondoltam. – Erre a mondatra viszont megpördült a tengelye körül és csodálkozó tekintettel vizslatott. Még ha meg sem szólalt, hallottam, ahogy megkérdezi: miért? – Apa anyja, akit körülbelül nem tudom hányszor láttam az életben, nos... utálta anyát és minket is. Azt hiszem Isadora nagymama a neve, de mit számít ez, meghalt egy hónapja. – Majd elmondtam mindent Sue – nak, aki időközben levette a tojásokat a tűzről.
- Ekkora baromságot még nem hallottam. A tesóiddal normálisan viselkedett, nem? Akárhogy nézzük ennek nincs értelme. Nem akarlak elkeseríteni, de ez az igazság. – A szívem legmélyén tudtam, hogy nem lehet igaz, mégis hinni akartam apának. Annyira szerettem volna, ha visszatér az életembe, főleg mert hamarosan elveszítem Nigel – t és minden jel szerint anyát is. Furcsán éreztem magam, haza akartam menni és odabújni anya karjaiba. Szerettem volna, ha megnyugtat, és azt mondja, hogy szeret és nem lesz semmi baj. Szó mi szó, hiányzott anya.
- Sue, úgy rémlik, hogy főtt tojást kértem. – Amint elkezdtem lehámozni a tojás héját, a sárgája szétfolyt a kezemen.
- Szent meggyőződésem, hogy lágy tojást mondtál. – Nézett rám ártatlanul, majd ahogy megfogott egy villát ösztönösen eluralkodott rajtam az a tipikus rossz érzés féleség. – Vagy, most akár rántottát is kaphatsz. – Ezzel a mondattal elkezdte széttrancsírozni a vacsorámat. De még így is jobban nézett ki mintha én készítettem volna.
- Inkább készíts pop corn – t. Egyszer hálásak lesznek még érte a fiúk. Amúgy... meddig tart megnézni mindegyik részét? – Vontam fel a szemöldökömet, miközben megkóstoltam Sue trutymóját. A kinézetéhez képest egészen jó íze volt és amin meglepődtem, hogy ehető.
- Állapodjunk meg annyiban, hogy ellesznek egész este. – Már épp válaszoltam volna, amikor megszólalt a mobilom. Abban reménykedtem, hogy anya hív, de csalódottan vettem tudomásul, hogy csak Kyle az.
- Mit akarsz? – Vettem fel unott hangon, közben azon gondolkoztam, hogy miért nem örülök annak, hogy hív.
- Hú, de örül valaki annak, hogy hallja a hangomat. Szóval, lenne itt valami, amit el kell mondanom. Gondoltam hasznos, ha tudsz róla. Cica, anyukád kórházban van. – Abból, hogy Sue aggódva figyelt rájöttem, hogy teljesen lesápadtam. A legszívesebben nyöszörögtem volna kínomban, de minden levegő kiszorult a tüdőmből. –Jaj, ne! Nem akartalak felzaklatni és nem is olyan súlyos. Ma este bent marad és kivizsgálják, de holnap már hazajöhet. Legalábbis valószínűleg.
- Mond már el mi történt! – Egy oktávot ugrott a hangom és olyan sírós volt, hogy hallottam, amint elakadt a vonal túlsó végén Kyle lélegzete.
- Elájult és azt is mondták, hogy amíg nincs meg... ah nem vagyok orvos! Ameddig nem biztosak abban, hogy miért történt bent marad. Ez az én nyelvem, ha nem érted, akkor keress fel egy szakmailag kiképezett embert. Ő jobban el tudja magyarázni.
- Chiao zsarukám! – Kapta ki a kezemből a mobilomat Sue, majd a füléhez emelte. Egy ideig bólogatott, aházott, utána olyat mondott, amitől teljesen elkerekedtek a szemeim. – Tudom, hogy kedveled ezt a kis nyomit, szóval, amikor másnap hazamegy légy oly kedves és kényeztesd el. Legalábbis ne okozz neki csalódást. Volt egy kisebb szóváltása az apjával és utána úgy nézett ki, mintha beszívott volna. Persze, hogy nem tépett be, figyelsz te rám egyáltalán?! Egyszerűen csak most túl sebezhető állapotban van és mindenen elérzékenyül. Szóval, ha neked sikerül holnap megbántod, akkor nem állok jót magamért! Szenvedett eleget, neki is jár a Happy End. Oh, egy angyal vagy, köszi!
- Te meg mi a fenét művelsz? – Nem akartam hallani a választ, ezért minden gondolkozás nélkül felálltam és inkább megkerestem a fiúkat. Még az sem érdekelt, hogy egy olyan film után nyáladdzanak, amit még soha az életemben nem láttam, maximum részleteket.
- Gong yi tanpai! – Ordította Armin kikelve magából, és lehet, hogy nem értettem a filmhez, de azt még én is tudtam, hogy ez nem a Star Wars.
- Bezzeg a Shaolin leszámolásra emlékszel, de a márkák nevére nem. – Duzzogott Alexy, aki neheztelve vette tudomásul, hogy a testvére több figyelmet fordít egy mesére, mint valós dolgokra. Nekidőltem az ajtófélfának és igyekeztem megfeledkezni arról, hogy a legjobb barátnőm megkérte a mostohatesómat, hogy kezdjen ki velem.
- De az egy nagyszerű mese! Nem emlékszel, mindig néztük, amikor kicsik voltunk?
- Persze, hogy emlékszem. – Még mindig duzzogott, amin egész jól szórakoztam. – Akkor mond meg nekem, hogy hogy hívják azok a varázstárgyak összegző nevét. – Próbálta tőrbe csalni a tesóját, de arra nem számított, hogy Armin minden egyes részletre emlékszik.
- Shen Gong Wu!
- Te meg miről beszélsz? – Őszintén aranyosnak tartottam azt az értetlen arckifejezést, ami kiült az arcára.
- Így hívták őket, miért vagy ennyire meglepve?
- Mert még csak a neve se ismerős! – Odasétáltam Alexy mögé és a vállaira tettem a kezeimet, hogy megnyugtassam. Azt nem akartam neki elmondani, hogy még nekem is tiszták ezek a dolgok.
- Amúgy, nem akarok belefolyni ebbe a vitába, de tényleg így hívták őket. – Minden szempár Kentin – re szegeződött, aki mindig a legváratlanabb pillanatokban szólalt meg. Alexy hitetlenkedve fordult barátja felé, majd minden habozás nélkül megfogta az egyik kezemet.
- Ezt nem hiszem el! Neked ismerős bármelyik része is?
- Persze. – Sue besomfordált a szobába és vigyorogva a kezembe nyomta a telefonomat. A szemei pajkosan megcsillantak, ezt pedig nem tudtam hová tenni. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy jött egy üzenetem Kyle – tól. Húgica, mosolyogj. Mielőtt rájössz, hogy az élet egy hatalmas szívás. És, hogy hamarosan itt van az a nap. Ez már önmagában is fura volt, de a mondat második fele igazán felkeltette az érdeklődésemet. Milyen nap közeleg?
- Akkor sorolj fel fő varázs bigyókat. – Most tényleg nem érdekelt, hogy milyen maszlagot hordanak össze ezek hárman. Főleg, mert a főszereplő kissrác feje úgy néz ki, mint a Hold. Vagy sajt, esetleg a kettő keveréke.
- Shen Gong Wu – kat! – Javította ki vigyorogva Armin, amitől Alexy bosszúsam prüszkölt. Nem tehettem ellene, de annyira aranyos volt. Ahogy duzzogva megvonta a vállát, mintha nem számítana neki, hogy éppen alulmaradt a témában.
- Igen, azokat.
- Ott volt a majombot és a két tonnás tunika. – Mondtam hirtelen, mire Castiel csalódottan pillantott felém. Gondolom nem hitte el, hogy képes voltam megszólalni, amikor ilyen gyerekes témáról vitatkoznak.
- Igen, meg Jack csizmája. – Egészítette ki Kentin, mire Armin az oldalába bökött, mint aki el sem hiszi, hogy ezt az ő barátja mondta.
- Idegesíts a hülyeségeddel! Az a csizma nem volt Shen Gong Wu, nem emlékszel? Ő fejlesztette ki! Nem hiszel el, hogy megfeledkeztél erről.  – Armin mindenkivel képes volt vitába szállni, de csak Sue volt az egyetlen, aki ellen veszíteni tudott.
- Drágám, már nem azért, de hülye vagy. Lehet, hogy Jack – nak volt egy csizmája, de egy olyan Shen Gong Wu is létezett. Gondolj csak Mala Mala Jong –ra, neki is volt csizmája. – Sue megpaskolta barátja vállát, majd előrehajolt és megpuszilta. Úristen, mikor lett ilyen kedves? Ez nekem már túlon túl gyanús, ezek titkolnak valamit, az már hét szentség!
- Annak az ízének volt szíve is és a zombivá tevő bigyója. – A beszélgetésnek az vetett véget, hogy csuklani kezdtem és ez a többieket kifejezetten szórakoztatta, mert egyszer csak a „nyu” vált a csukásommá. Nem is engedték, hogy igyak, mert hallani akarták, amint állításuk szerint bazi cukin halok meg. Már ha meghalhat valaki csuklásban.
- Látom anyád nagyon félthet téged. Biztos azt hiszi, hogy egy vadállatokkal teli helyre kerültél, ahol takaró alá bújva csillám pónikat kergetnek az emberek. És ez teljesen igaz. – Bólintott magával megelégedve, közben én már azt kívánta, hogy bárcsak belehalnék a csuklásba.
xxx
Végül nem haltam bele a csuklásba. De rendesen kifáradtam és akárhányszor káromkodni akartam feltört a torkomból egy nyu hang. El sem hittem, hogy lesz még valaha ilyen fárasztó negyed órám. A többiek remekül szórakoztak rajtam, éppen ezért bosszúért kiáltoztam. Persze majd a jövőben valamikor sikerülni is fog, de Sue – nak megint sikerült kitolnia velem. Csak azt nem sejtette, hogy ezzel elindít egy folyamatot, ami magától folytatódik, és nem tudom leállítani. Az egész úgy kezdődött, hogy lekéstem a buszt, amivel hazajöttem volna. A többiek úgy döntöttek, hogy még ingyen élősködnek egy kicsit, Castiel pedig erőt vett magán és meglátogatta a barátnőjét. És ez azt takarta, hogy most találkozik először Camille – el és Andorral. Majd ki kell szednem belőle, hogy milyen volt az első találkozó a szülőkkel. Szóval senki se akadályozta meg barátnőmet abban, hogy a lábamba kapaszkodva visszatartson. Úgy terveztem, hogy elmegyek a fél négyes busszal, de sikeresen lekéstem, így várnom kellett a következőre, ami csak egy óra múlva indult. És ez szívás volt, mivel megközelítőleg öt óra az út. Nem mintha félnék vagy valami, de nem szerettem sötétben császkálni. A buszon először egy férfi ült mellém, bár ez a szó erősen túlozta a történteket. Ugyanis egyenesen tehénkedett és a lábait is szétrakta. Komolyan mondom, a pasiknak mániájuk, hogy megmutassák ki az alfahím? Már csak az hiányzott volna, hogy előhúzza és lengetve megmutassa mekkora van neki. Két csodálatosan gyötrelmes óra után végre leszállt és én fellélegezhettem egy óra erejéig. Utána egy idős hölgy telepedett mellém, aki mosolyogva felém fordult és beszélgetni kezdett. Vagyis, hogy pontos legyek csak ő beszélt, míg én hallgattam, ahogy az unokáiról és a fiairól beszél. Ha jól értelmeztem, akkor a legidősebbik unokája kiment Németországba, hogy valami... nem tudom, nem jegyeztem meg, hogy mit dolgozik. Azt hiszem valami programozó, ha jól értettem. A kisebbik meg éppen most utazott ki hozzá és istenem, miért nem tudja már befogni?! De aztán érdekesebb irányt vett a története. Azt mesélte, hogy egy főiskolán volt tanár és csak úgy mellékesen hozzáteszem, hogy úgy kezdte az egészet, hogy az életének egyik legszebb pillanata volt és annyira meghatotta, hogy a mai napig nem felejtette el. Szóval elkezdte mesélni és a történet végére ráébredtem, hogy én már hallottam ezt a történetet. Egyenesen a történetében szereplő fiútól, aki ma már férfivá nőtt. A néninél rákérdeztem a nő nevére és meg se lepődtem azon, hogy helyes volt a Betranche Rosetta tippem. El is csodálkozott, én pedig készségesen elmeséltem, hogy ő történetesen az anyukám. Annyira izgalomba jött, mintha most kapta volna ajándékba az egész földet. Kérdezgetett Nigel – ről, hisz őt már ismerte. Elmesélte, hogy miután megszületett a tesóm anyáék visszamentek és megköszönték neki és azt mondták, hogy ez a csodás kisfiú az ő érdeme. Elmeséltem, hogy van még egy húgunk is, de arról egy szót sem ejtettem, hogy négy hónapja elváltak. Éljen inkább a boldog tudatlanságban, az mindenkinek jobb.
Ugyanott szálltunk le, de más irányba indultunk el, így elköszöntem a nénitől és azt mondtam, hogy remélem még találkozunk. És komolyan is gondoltam, hisz több mint valószínű, hogy ennek a nőnek köszönhető, hogy megszületettem. Újra összehozta anyáékat. Hékás, nem tudná most is ugyanezt megcsinálni? Már épp megfordultam volna, hogy szóljak neki, amikor eszembe jutott, hogy nekem ehhez tényleg semmi közöm. Vagyis van, csak nem annyi, hogy beleszólásom is legyen. Persze, vágytam arra, hogy újra együtt legyenek, de most már minden döntés anya vállára nehezült. Ha még szereti apát, akkor előbb utóbb ugye rájön és visszamegy hozzá. Ugye? Remélem, így lesz és akkor még nekem se kell belekontárkodnom ebbe az egészbe.
Természetesen sötét volt, amikor elindultam haza, csak az utcai lámpák fénye világította meg az utat. Megigazítottam hátamon a táskámat, utána elindultam haza. Ellenálltam a kísértésnek, hogy elővegyem a fülhallgatómat és zenét hallgassak az út hátralevő részében. Milyen jól is tettem, ugyanis egy tíz perc múlva halványan érzékeltem mások lépteit mögülem. Ez már csak azért is kiakasztott, ugyanis nem voltak olyan barátságos alakok errefelé. És amióta az a hülye nindzsa kidöntötte a kerítésünket egyre feszültebb lettem. Kevesen jártak este az utcákon, legalábbis a mi környékünkön. Akik pedig igen, azok 1.) részegek voltak 2.) éppen felszedni készültek valakit 3.) esetleg kirabolni 4.) de semmiképpen sem jó szándék vezérelte őket.  Nem mertem hátrapillantani, attól féltem, hogy olyat látok, amitől elfogy a maradék bátorságom. Éreztem, hogy egész testem remegni kezdett, a szívem pedig a félelemtől hevesen verni. Alig észrevehetően megszaporáztam a lépteimet, hátha félreértettem valamit, de ekkor a mögöttem sétáló is rákapcsolt. Sőt, most már arra is sikerült rájönnöm, hogy ketten voltak. A vér a fülemben zúgott és azt hittem elsírom magam kétségbeesésemben. Ez nem fog menni. Futott keresztül az agyamon és elkínzott nyüszítés tört fel a torkomból. Mit álltatom magam? Itt adom a nagy kislányt, de hogy ha igazi veszély fenyeget, akkor fülemet behúzva reszketek. Azt hiszem legalább ennyiben hasonlítottam a normális lányokra. Féltem, de még mennyire, majdnem mintha újra attól tartottam volna, hogy elveszítek valaki számomra fontosat. Annyira kétségbeesett voltam, hogy futásnak eredtem, miközben kibuggyantak a könnyeim. Szinte hallottam a fejemben megszólaló kétségbeesett kiáltást, amikor az üldözőim is rohanni kezdtek. Minden vér kifutott az arcomból, szédültem és úgy éreztem bármelyik percben elájulhatok. Ilyen nyomás még nem nehezedett a vállamra, szinte úgy rohantam mintha az életem múlt volna rajta. Bár, lehet, hogy nem is állt olyan messze a valóságtól, ez a megállapítás. Szorítani kezdte a torkomat a félelem, amikor öt perccel később még mindig üldöztek. Már rég le kellett volna hagynom őket! Miért ilyen kitartóak és miért pont én kellek nekik? Tudom nem szép ilyet mondanom, de keressenek mást, akit zaklathatnak!
Fel sem fogtam, hogy mi történik, amikor hirtelen valaki megragadta a kezemet és berántott az egyik mellékutcába. Annyira megijedtem, hogy kétségbeesetten szabadulni szerettem volna, az illető kezei között vergődtem, miközben a kezét a számra szorította.
- Úristen, Fanée, nyugodj már le! – A megnevezést hallva ösztönösen ernyedtek el a végtagjaim. Ráadásul a hozzátartozó hangot se tudtam senki máséval se összekeverni. Behúzódott velem a falhoz és egészen addig ott voltunk, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az üldözőim elmentek. Eközben én teljesen szétcsúszva álltam. Még mindig úgy néztem ki, mint valami hulla, ráadásul a víz is teljesen kivert. Úgy éreztem követnem kell Tony példáját, mert annyira émelygett a gyomrom, hogy a következő pillanatban a földre hasaltam és kiadtam mindent, amit az elmúlt két nap alatt összeettem. Utáltam hányni, már csak az érzés és az utána maradó szájíz miatt is. – Jól van, Fanée, most már nem fognak bántani.
- Nico? – Nyögtem ki nagy nehezen, majd hajamat a fülem mögé tűrve felnéztem azokba a csokoládébarna szemekbe. Még mindig peregtek a könnyeim, de most már nem csak azért, mert féltem. Vagyis de, egyenese rettegtem, hisz nem találkoztam vele július óta. A temetésen láttam utoljára, és akkor éppen az öccse sírja fölé hajolva zokogott. Lehet, hogy Kyle és Nicole mindig veszekedtek, de szerették egymást. És nekem hála soha többet nem látják egymást.

 

Hülyeségből jeles

 

 2014 októbere volt a történet szerint, mikor elkezdődött
 Riko 1998. Február. 6. – án született, 16 éves a történet kezdetén
 Bár a történetben úgy hangzik el, hogy az apja adta a nevét, de ez így nem teljesen igaz. Bill azt kérte, hogy hívják Jázminnak a lányát, ami egyben a Riko jelentése is.
 Szándékosan rontotta el Riko nevét a 20. részben, mivel ki nem állhatja azt a nevet.
 Kiskorától fogva Jázminnak szólította, majd elérkezett az ominózus születésnap.
 Riko anyját Betranche Rosetta – nak hívják, a nagynénikéjét Betranche Camille – nek, a nagymamáját pedig Betranche Alienor – nak. Mind a hárman Francia nemzetiségűek, Párizsban születtek.
 Rosetta és Bill Párizsban találkoztak, amikor 17 évesek voltak. Az egész egyetem alatt együtt voltak, bár a diplomaosztó előtt volt egy hullámvölgyük. Három évvel később megszületett Nigel.
 Amíg Nigel Párizsban született, addig legidősebb húga csak ott nevelkedett. Két éves koráig laktak ott, utána visszaköltöztek az otthagyott házukba.
 A nagyszülők közül már csak Rosetta édesanyja él. Az édesapja még akkor meghalt, amikor a nő tizenkilenc éves volt. Először Bill apja távozott el, amikor Riko mindössze nyolc éves volt. A férfi halálát követően az özvegyasszony teljesen rászállt fiára, aminek következménye lett az ominózus születésnap.
 Ennek a terrornak vége szakadt, amikor a történet március tizedikén, nyolcvannyolc évesen elhunyt a nő.
 Riko – nak két élő nagynénikéje van, a harmadik elhunyt: az édesanyja testvére Camille, és az édesapja két húga: Lusinda és Perlina. Az utóbbi még gyermekkorában egy betegségben elhunyt.
 Riko három különböző nyelvet beszél, akár töredezve is: Orosz, francia és angol.
 Kiskorától fogva tanulta a franciát, az anyai ágon lévő élő személyek segítségével, illetve magán tanárokat fogadtak mellé. Középiskolában pedig második idegen nyelvként választották neki a nyelvet, hogy majd felsőfokú nyelvvizsgát tehessen belőle.
 Oroszra csak négy évig járt, még általános ötödik osztályában választotta második nyelvként, ám mikor elköltöztek úgy határozott, hogy nem tanulja tovább.
 A legelső csókját, akkor kapta Tony – tól, amikor tizenkét éves volt. Ötödikes korának nyarán.
 Július tizedikétől december harmincadikáig tartott a kapcsolatuk.
 2010 őszén jöttek össze Kyle – al, a kapcsolatuk egészen 2014 júniusáig tartott.
 Kyle családja folyton utazott, egy helyen nem töltöttek pár évnél többet. Ez támasztja alá azt, hogy négy évvel az odaköltözésük után tova is álltak.
 Riko pár hónapig pszichológushoz járt a szerelme halála után. Viszont a költözésükkel együtt be is fejezte az agyturkásszal való nem éppen kellemes viszonyát.
 Rachel röviden fogalmazva: egy amcsi nevű, olasz buddhista.
 A vallása az csak egy felkapott dolog volt, szinte az összes alapelvet megszegte már a történet során. Igazándiból csak az anyjának akart kedvezni a nehéz időkben, de ettől eltekintve ateista.
 Rachel egy kicsit hasonlít Sue – hoz, de csak annyiban, hogy máshol született. Nyolc éves koráig Firenzében élt.
 Sue érzelmileg sokkal instabilabb, mint a történetben bárki más. Bár erősnek mutatja magát, már rengetegszer összetört.
 Általánosban annyira összetört lelkileg, hogy egy ideig benne volt a pakliban, hogy inkább magántanuló lesz.
• Az egyetlen, aki kiállt mellette az a legjobb barátnője volt
 Riko barátsága a legfontosabb neki, még ha sokszor köcsög is vele
 Legelőször a cím volt meg, ami valljuk be hatalmas teljesítmény tőlem. A másik történetemnél napokig ültem, mire valami elfogadhatót ötlöttem ki.
 Mielőtt még elszállt volna a nagyszerű ihletem, bepötyögtem a bevezetőrészt, majd megírtam az elsőt is. Őszintén megmondva sok dolgot nem gondoltam volna a kezdetektől. Mint például, hogy még most is írni fogom. Kettő történetemmel szerintem már bebuktam. Ez az első, ami ilyen hosszú és még erőm is van. Sőt még mindig szeretem írni.
 A részek száma szerintem száz fölött lesz, de ez még nekem is rejtély. Attól függ, hogy a lelkesedésem kitart e addig. Jelenleg a 88. részig van meg, hogy mit akarok pontosan, plusz az epilógus 
 Még magamnak is bevallom, hogy elhamarkodottan adtam nevet szegény lánynak... Ha tehetném, akkor megváltoztatnám, de a 73. résznél nem lenne szerencsés.
 Sok olyan karakter van a történetben, akik a valóság alapján lettek megalkotva. Vegyük példának a főszereplő két legjobb barátját.  Sue és Rachel csak nagyon kevésben tértnek el a valóságtól, de pár kisebb ténytől eltekintve ugyanolyanok és persze a legjobb barátaim.
 Igen, a valóságban is ilyen bunkók az esetek többségében.
 Általában, a karakterek, akiket behozok azok valóságalapúak. Csak párat tudok felsorolni, akik nem köthetőek az életemhez. Kevin, Kornél, Sally, Nathan és Riko testvérei.
 A főszereplő karaktere szerintem nem hasonlít hozzám. (Bár a baráti köröm szerint szinte egy az egyben én vagyok....)
 Ha kihoznak a sodromból, csak akkor tudok olyan bunkó, cinikus és köcsög lenni, mint Riko. (Mostanában a kelleténél többször fordul ez elő)
 Nem vagyok egy olimpikon bajnok. Ezt az egyet szögezzük le... utálok sportolni. Mindennél jobban, még ha tudom, hogy egészséges is. Valamiért nem bírja a testem a túlzott megerőltetést. Illetve ez csak két dologra terjed ki. A futásra és az ugrálásra/szökdelésre.
 Egyedül röplabdázni szeretek, de azt versenyszinten űztem.
 Az X – faktorba se fogok jelentkezni, mert alias én egy botfülű kiscsaj, aki éneklésnek hívja azt a rikácsolást, amit kiad magából.
 Ha egy Riko kaliberű lány megszólítana, zsigerből elutasítanám. Mondjuk azt, hogy én a teljes ellentéte vagyok. A nyíltságnak és a közvetlenségnek hírét se hallottam. Valamiért én a csendes emberek táborát erősítem.
„Nos, ő az egyik legjobb barátnőm. Róla azt kell tudni, hogy kevésszer szólal meg, de akkor nagyon.” – Igen, drága Sue így mutatott be az egyik barátjának. Néha túlteng benne a szeretet. Ezt csak azzal vitatnám, hogy a gyerek egy vadidegen srác volt. Nem fogok minden bevezetés nélkül pofázni neki, nem is ismertem....
 A történetet igazából Faydee - Can't Let Go című száma inspirálta. És a mai napig is az a sztori zenéje. Legalábbis számomra.

Tudom, hogy nem egy résszel jöttem, és sajnálom is :/ Igyekszem hamar megírni... remélem nem untattam mindenkit halálra.

 

72. rész - Csapó 2

Magamhoz szorítottam az albumot, és tudtam, ezt magammal kell vinnem. A régi életem volt benne, minden, ami arra emlékeztetett, hogy egyszer normális gyerekként éltem. Ha belegondoltam abba, hogy az illúziót egy halál oszlatta szét, akkor tehetetlen düh koncentrálódott a gyomromba. Így, hogy ismerem a történetet, sok mindenről megváltozott a véleményem. Belegondolva már, Alienor nagymama igazi földre szállt angyalnak tűnik, aki imád engem. Ő csak a vejét utálja, feltehetőleg mind a kettőt, az unokáit viszont szereti, a maga furcsa módján persze. Mégis csak az ő vérei vagyunk, nem tagadhat ki minket. Egyikünket se, pedig hatan vagyunk, és mindegyikünk különböző egyéniség. És bár nem tartozik Alienor nagymama rokoni szálához, de apa húgának van még két gyereke. Az már senkit se érdekel, hogy mivel Lusinda meddő, így örökbe fogadta őket és sajátjaként neveli Keith – et és a vérszerinti húgát Rose – t, lassan hét éve. Biztos aranyosak és kedvesek, de ha eddig nem hiányoztak az életemből, akkor ezután se fognak. Jó ha kétszer láttam őket az életben. Tökéletesen elégedett vagyok a mostani életemmel, van két testvérem, akik minden kétséget kizárólag szeretnek, és ott van még Camille három gyermeke: Melany, Bettina és Edward.
Lekuporodtam a padlóra, még jobban a mellkasomhoz szorítottam az albumot, mélyen beszívtam lapjainak szokványos illatát. Ezek a képek... lehet, hogy csak párszor láttam őket, de rettentően fontossá váltak számomra. És ettől úgy éreztem, hogy végre kezd kisütni a fejem felett a nap. Hosszú éveken keresztül sötét fellegek követtek mindenhová, de most javulni látszott a helyzetem. Visszakaptam apát, már csak akkor lehetnék még boldogabb, ha anyáék ismételten összejönnének, hogy teljes legyen a családom. Még mindig nem tudtam, hogy miért is szakítottak pontosan, azt viszont egyáltalán nem hittem el, hogy csak azért, mert apa utálta volna a sógornőjét. Talán, egyszer majd minden jobbra fordul, ahogy láttam még mindig jóban vannak, ki tudja, az is lehet, hogy titkon szeretik a másikat. De... nem lehettem önző, mégse akartam, hogy anya boldog legyen Mr. Lewis oldalán! Neki apa mellett kell boldognak lennie, meg amúgy is... Kyle félti a húgát attól a férfitól, annak ellenére, hogy ki nem állhatja. Ez pedig elég indok arra, hogy ne bízzak Dean Lewis – ben.

- Mi ez? – Telepedett le mellém apa, fél szemmel rásandítottam. Csak átnyújtottam neki az albumot, némán, szavak nélkül, mire fellapozta. A közepénél nyílt ki, ahol egy olyan kép volt a legszembetűnőbb, amin a tesóimmal voltunk. Sue háza előtti parkban voltunk, én a hintán ültem, fél kézzel az ölemben ülő húgomat ölelem, a másikkal Nigel kezét szorongattam, akinek az arcán látszott az elszántság. Yui milyen pici volt még akkor, a szemei pedig mennyivel sötétebbek. Hollófekete haja csak a vállát súrolta, nem lehetett háromévesnél több. – Erre emlékszem, a húgod születésnapján készült a kép.
- És ez? – Lapoztam párat, majd a második oldalon lévő képek közül ráböktem egyre. Pár perc elteltével sem érkezett válasz, így szemöldökömet bosszúsan összevontam. Felpillantottam apa arcára, de tekintete kifejezéstelen maradt. Csak üveges tekintettel figyelte a fotót, hüvelykujjával pedig végigsimított rajta. Követettem a mozdulatát, sőt még egy pillanatra azon is elgondolkoztam, hogy teljes mást láttunk. A képen két fiatal ült egy hintaágyban, összekulcsolt kezeiket maguk közé ejtették és mosolyogtak.
- A diplomaosztónk napján. – Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor válaszolt. De az aggodalmam nem múlt el teljesen, hisz sokat habozott előtte. Talán valami fájó emlékhez lehetett köze, amit nem szívesen osztana meg velem. Viszont engem rohadtul érdekelt, tudni akartam, hogy miért lett olyan hallgatag a képet meglátva. Nem láthattam a sorok mögé, egy fénykép semmit sem tudott bizonyítani. Az is lehet, hogy csak látszat és igazából minden kész káosz volt körülöttük. – El sem hinnéd, hogy milyen nehéz időszak volt a hátunk mögött.
- A tanulás miatt? – Tippeltem, mire torkából egy gúnyos horkantás szakadt fel. Úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy én mondtam ezt a marhaságot, ezen pedig elég hamar felkaptam a vizet. – Ha nem kezdtél el volna barkochba – t játszani, akkor már rég egyről a kettőre jutottunk volna!
- Jó látni, hogy semmit sem változtál a történtektől eltekintve. – Forgatta meg a szemeit, az albumot pedig abban a minutában becsukta. Körmeit belevájta a kötésbe, amitől ugrott egy nagyot a szemöldököm. A mozdulataiból ítélve a legszívesebben most azonnal máglyára vetette volna, de mivel ott voltam mellette, így türtőztette magát. – Most már megvan, hogy miért hagytam itt.
- Mit mondtál? – Szorítottam ökölbe a bal kézfejemet és dühösen néztem fel rá. Szándékosan hagyta itt, nem akarta, hogy bárki is megtalálhassa, azért mert... miért is? Nem tudtam az okát, talán az lenne a legjobb, ha ez így is maradna. Féltem attól, hogy olyat mond, ami sót szór a sebeimre. Én tisztában voltam azzal, hogy most minden szava sorsfordító, alaposan meg kellett válogatnia őket, és akár egy mondata képes lett volna változtatni a hangulatomon, de ő ezt nem vette észre. Úgy tett mintha mi sem történt volna, ez pedig rettentően felidegesített. A legszívesebben elordítottam volna magam, hogy minden fájdalmam és dühöm a felszínre kerüljön, de akkor hülyének nézett volna. Az pedig a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakult volna.  Biztos észrevette, hogy hagyott maga után egy sebet, ami az évek során egyre mélyebb lett. Olyan volt akár a többi, egyszer befog gyógyulni, de csak a körülményektől függ, hogy mikor. Attól a naptól fogva, mikor megszereztem egyre csak romlott a helyzet, míg a végére minden nap égett és fájt a helye. Sokáig kellett küszködöm, hogy ne vegyek tudomást róla, de a mai napon viszketni kezdett és fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak. Ha megvakartam, akkor eszembe jutott minden szörnyűség és attól csak még jobban úrrá lett rajtam a szomorúság és a bánat. Ugyanolyan lett, mint amilyen volt: fájdalmas és törékeny. Viszont, ha hagytam égni, akkor sem oldódott meg a helyzet. Az érzés egy gondolat formájában szöget ütött a fejemben. Vajon csillapodni fog, ha megvakarom? De egyik sem hozott megnyugvást, éppen az ellenkezőjét tapasztaltam.
- Ha ránézek az egyetemen készült képeinkre, akkor folyton eszembe jut életem legszörnyűbb napja. – Nem hagytam annyiban a dolgot, így jelentőségteljes pillantást vetettem a férfira. Elkezdte, most már be is kell fejeznie! – Mindketten középiskolásak voltunk, mikor összejöttem anyukáddal. Eleinte távkapcsolatnak indult, de miután leérettségiztünk úgy határoztam, hogy mellette szeretnék lenni az egyetemi éveim alatt.  Minden remekül ment egészen az utolsó év áprilisáig. Diplomaosztó előtt álltunk, leszerettük volna vezetni a feszültséget, így elmentünk egy buliba. Az volt életem egyik legszörnyűbb napja. Benyitottam az egyik szobába és ott találtam Rosetta – t egy másik férfi karjaiban... – Lesokkolva álltam, pupilláim teljesen kitágultak. Egyszerűen nem hittem el, amit hallok. Mindvégig azt hittem, hogy apa rontotta el, erre kiderül, hogy anya félrelépett, amikor még egyetemisták voltak. Lehet ennek bármi köze is a válásukhoz? Basszus, ennél sokkolóbb dolgot már úgysem mondhat nekem. – Azt hittük mindketten, hogy szakítani fogunk. Talán úgy is történt volna, de az égiek közbeszóltak. Az egyik tanárunk, egy tipikus nagymamás néni egyenként behívatott minket magához és elbeszélgetett velünk. Utána egyszerre kéretett és próbált észérvekkel rábírni arra, hogy gondoljuk át alaposan ezt az egészet. Mindketten elgondolkoztunk a történteken, végül adtunk még egy esélyt a kapcsolatunknak. Sok mindent átéltünk együtt, jóban – rosszban támogattuk a másikat. Ott voltam Rosetta mellett, amikor meghalt az apukája egy daganat következtében. Ott volt mellettem, mikor az egész családja ellenem fordult. Nyíltan ellenezték a kapcsolatunkat, főleg a drága nagynénikéd. Ha te tudnád, hogy mennyire utáljuk egymást, de ez most kevésbé lényeges. Egy évvel a diplomaosztó után megkértem anyukád kezét, a következő év tavaszán pedig egybekeltünk. Nem is kellett olyan sokat várnunk a bátyádra. Együtt voltunk huszonhat éven keresztül, most mondd meg. Hogy érhetett így véget?
- Apa... – Meredtem elgondolkozva a férfira, mire szomorú szemeit rám emelte. – Te még mindig szereted anyát, nem?
- De. – Remegett meg és látszott, hogy erősen küzd a démonjai ellen. Úgy gondoltam, hogy megfelelő időpontot találtam arra, hogy megtudjam miért is váltak el. Már majdnem kicsúsztak a szavak a számon, amikor megrázta a fejét, az albumot pedig a földhöz vágta. Ebből legalább rájöttem, hogy tőle örököltem a dühkitöréseimet. – Bezárt mára Móka Miki játszóháza.
- Mi? – Háborodtam fel, hisz ez köcsögség volt a részéről. Talán sokkal több dolog öröklődött, mint gondoltam. – És csak két órás nyitva tartás van érvényben?
- Reggel óta kedves vagyok, a te hibád, hogy eddig nem vetted észre. – Azért tényleg megkönnyebbülés volt, hogy egyikünk se változott meg, csak nagyon mélyen. Amit senki se látott, de mi tudtuk, hogy ott van az az érzés. – Ezt pedig nem viszed magaddal.
- Dehogynem! – Makacsoltam meg magam és már készültem volna az albumért nyúlni, amikor rácsapott a kezemre. Összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá, de ő csak nézett, azzal a sunyi vigyorral az arcán. – Nekem kiskori emlékeim vannak benne, ami azt bizonyítja, hogy nem csak álmodtam a kedvességed.
- Mostantól fogva minden nap részesítelek benne, ha itt hagyod ezt az ízét, hogy a kor majd elporlassza a lapjait. – Alig észrevehetően tettem pár lépést az album felé, szemei villanásából pedig ráeszméltem, hogy nem voltam elég óvatos. Felkaptam és a mellkasomhoz szorítottam még mielőtt megállíthatott volna. Gyorsan hátráltam pár lépést és eldöntöttem, hogy elszántan fogok küzdeni ellene.
- Felőlem gyújtsd fel az egyetemen készült képeidet, de ha a kiskori emlékeimet tönkreteszed, akkor számomra halott ember leszel! – Fenyegetőztem és minden szavamat komolyan gondoltam. – Inkább arra adj magyarázatot, hogy miért lett ekkora a hajad egy hónap alatt!
- Mi van? – Lepte meg a hirtelen témaváltásom, szemei pedig csodálkozva elkerekedtek. Egyik pillanatban még veszekedtünk, a következőben pedig a hajáról érdeklődtem. De most komolyan, amikor találkoztunk az első forduló éjszakáján, akkor rövidre nyírt haja volt, nem pedig állig érő! Ezt az észrevételemet vele is megosztottam, mire fintorogva bámult. – Te mit szívtál azon az este?
- Oxigént. – Vágtam rá kapásból, tekintetétéből ítélve pedig egyáltalán nem díjazta az eléggé bénára sikeredett visszavágásomat. Újra végigfutottam azzal az estével kapcsolatos emlékeimet, a végére pedig a harag ismételten végigperzselte a bensőmet. – Semmit, Kyle ki is csinált volna! De te nem voltál százas, az már biztos!
- Én? – Háborodott fel vádló tekintetem hatására, majd sérelmeivel folytatta a panaszáradatát. – Tudtommal, ÉN nem rúgtalak tökön.
- Nem, mivel én lány vagyok, ergo nem is tudsz tökön rúgni! Helyette inkább játszottad a sértett köcsögöt, aki ellen az egész világ összefogott, pedig te is ugyanolyan bűnös vagy, mint bárki más! – Megakartam érteni, hogy mi folyik körülöttem. Rendbe akartam hozni az életemet, hogy a családom boldog legyen, ezáltal én is. Olyan nagy kérés lett volna ez? Szerintem normális kérés volt, egy nem éppen épelméjű lánytól. Lehet, hogy pont ezért nem kaphatom meg, mert nem vagyok éppen a leghétköznapibb darab. – Azt mondtad az előbb, hogy szereted anyát, akkor miért kavarsz egész véletlenül más nőkkel?
Nem volt jogom számon kérni rajta, hogy mit miért tesz, de úgy éreztem beleőrülök a hazugságaiba. Pár perc sem telt bele, de máris eszembe jutott, hogy akár hazugság is lehet. Azt pedig nem viseltem volna el, túlságosan is boldoggá tett a tény, hogy apa még mindig szereti anyát.
- Mi van? Mi ez már megint? – Csapott tehetetlenül a combjára, arca pedig megrökönyödött. – Ki mondta ezt a hülyeséget?
Értetlenül megingattam a fejemet és próbáltam rájönni a tettei mögött rejlő értelemre. Sok minden történt mióta utoljára találkoztunk, és bár azt mondtam neki, hogy ég veled, most mégis itt voltam. Azon a napon a saját szemeimmel láttam. De pontosan mit is? Kijött annak a nőnek a házából, de ez mit bizonyít? Az is lehet, hogy valamit teljesen félreértettem, a semmiért haragudtam meg rá.
- Kyle anyja... – Böktem ki végül félszegen, mert már egyáltalán nem voltam biztos a történtekben. Szemei élesen megvillantak, és ebből tudtam, hogy érzékeny pontra tapintottam.
- Ezt el sem hiszem. – Fújta ki a levegőt idegesen és beletúrt a hajába. – Most komolyan erről kell vitatkoznom veled? Azt hittem ennél több eszed van, Jázmin. – A megnevezést hallva, kellemes melegség kúszott fel a torkomon és a körülményektől eltekintve elégedetten elmosolyogtam. Szerettem, amikor Jázminként gondolt rám. – Kamilla egy nagyon jó barátom. Egy középiskolába jártunk, nem szakítottuk meg utána se a kapcsolatunkat. Egyetemen viszont összejött azzal az undorító féreggel, elvakította a szerelem. Minden hibáját megbocsájtotta, éppen ezért rengeteget veszekedtünk. Próbáltam észérvekkel rábírni arra, hogy szakítsanak, mert semmi jó nem fog kisülni belőle, de nem hallgatott rám. Ezt az bizonyítja, hogy huszonegy évesen megszületett a fia, Kyle. Reménykedtem benne, hogy egy gyerek majd észhez téríti Dean – t, de épp az ellenkezője történt.  Láttam Kamilla szemeiben, hogy kezd kételkedni és csak a közös gyerek tartja össze őket. Amikor Saide tizenkét éves volt, akkor minden megpróbáltatás ellenére kimondta a végszót. Elváltak, nem bírta már a férfival járó gondokat.
- Azt hittem, hogy Hope – nak hívják Kyle anyját. – Félszegen közbevágtam, féltem attól, hogy nem mondja el azt, amire kíváncsi voltam. Tudni akartam, hogy mit keresett azon az éjjelen annak a nőnek a házában. Másnak elegendő válasz lett volna az, hogy nagyon jó barátok vagyunk, de nekem nem. Minden apró részletet tudni akartam, legyen bármilyen lényegtelen is. De eddig olyan fontos információkhoz jutottam, hogy enyhén sokkos állapotba kerültem.
- A teljes neve Mihalecz Kamilla Hope. – Adta meg az ésszerű választ, de a hangjából ítélve rettentően fáradt lehetett. – Azon az idiótán kívül mindenki Kamillának nevezi, csak tudod, ő szeret kitűnni. Mindenben, lényegében örül is annak, hogy ilyen egzotikus hajszíne van. Ő pont az az ember volt, aki „Ki, ha nem én?” fajta csoportot erősítette.
- A lényegre térj. – A szüleim kapcsolata túl kusza volt nekem, főleg, most, hogy beleszőtte azt a két embert is. A nőt nem ismerem, de a férfi... Első ránézésre meg nem mondtam volna ezeket róla. Tisztességes, kedves és komoly embernek tűnt, de egyáltalán nem ilyen volt. Csak azt láttam, amilyennek mutatta magát.
- Rendben. – Morgott az orra alatt, mint valami medve.  Színtisztán látszott az arcán, hogy bosszantom, a legszívesebben már szabadulna tőlem. – Azon a napon véletlenül tévedtem oda. Eredetileg csak kimentem szívni egy kis frisslevegőt, hogy rendezzem a gondolataimat. Mire észbe kaptam ott álltam a házuk előtt és csöngettem. Bár megdöbbent az érkezésemen, szívélyesen fogadott, de egyből átlátott rajtam. Mindent elmondtam neki, mióta nem találkoztunk. Tudomásul vette a nézőpontomat, és próbált segíteni nekem, hogyan tudnám visszaszerezni Rosetta – t. Én nem akartam ezt az egészet, csak a körülmények kiprovokálták belőlem, az indulattól pedig meggondolatlanul cselekedtem. Az is rátett egy lapáttal, hogy anyád különösen viselkedett mióta ide költöztünk és egy gyanú feléledt bennem. Mi van, ha... – Azt hittem menten sikításban török ki. Esélyt kaptam arra, hogy megtudjam miért szakítottak a szüleim, erre egy retardált barom képes apába fojtani a szót! Bosszúsan figyeltem, ahogy előhalássza a telefonját, majd ujja a fogadás gombra téved. Amíg ő beszélgetni kezdett, nekem volt időm végiggondolni a történteket. Mindvégig azt hittem, hogy a kapcsolatukban apa a rossz, erre kiderül, hogy mindenről anya tehet. Ő idézte elő ezt az egészet, akkor régen, amikor csalfa módon félrelépett. Ezt nem akartam egyszerűen elhinni, pont az én anyám... hűtlen? Annyira elegem volt a tudatlanságból és a kételyekből, most mégis kettejük között őrlődtem. Megfordult a fejemben, mi van, ha apa hazudik? Akkor vajon sokkal jobban érezném magam? Vajon hihetek bármelyiküknek is? – Hiszel nekem?
- Hihetek neked? – Emeltem fel a fejem elkerekedett szemekkel. Apa szinte a gondolataimat szólaltatta meg, így nem akartam érzéketlen vagy bunkó lenni. Pattanásig feszült idegekkel vártam a válaszát, hallgatott, elgondolkodva nézett, végül megszólalt.
- Abban higgy, amit a szíved diktál.
- Apa, ne idézz a Tarzanból. – Nevettem el magam hitetlenül, ez pedig mosolyt csalt az ő arcára is. Gyorsan kettészeltem a köztük lévő távolságot és viharosan átöleltem. Szükségem volt a támaszára, mert ha nem lett volna itt, akkor fix, hogy összeomlok a rám nehezedő súly alatt.
- Most mond, hogy nem jött jól, teljesen beillett a képbe. – Szorított magához, egy pillanatig így maradtunk, csendben, nyugodtan és békésen. Csak a szívdobogásunk törte meg a kialakult némaságot. – A húgoddal annyiszor nézettétek meg velem, hogy szinte kívülről fújom a sorait. És nem csak ezt, vagy egy millió mást is. Amikor már azt hittem semmi hasznát nem veszem az életben, kiderül, hogy de igenis jól jönnek néhanapján.
- A mesék azok mindig tanulságosak. – Walt Disney mondott olyat, hogy nem tekinthetünk sokáig a múltba. Azért nem, mert kíváncsiak vagyunk. És én csak most értem be magam.

Amint apa kocsija elhajtott én fáradtan dőltem neki a játszótér kapujának. Egy pillanatra fontolóra vettem, hogy gondolkodni kezdek, nekiállok felboncolni a tényeket, de ráébredtem arra, hogy nem lenne egy tíz perces meló. Sue már így is tiszta ideg lehet, megígértem neki, hogy vele töltöm az ünnepeket, erre helyettem három srác állított be hozzá. Még jó, hogy nem voltam a közelben, egész biztos vagyok abban, hogy rendesen kiakadt. És ebből az okból kifolyólag nem akaródzott a csengetés, se a találkozás, mert nem igazán volt kedvem veszekedni. Vele, de a körülötte élő emberekkel se.  Éppen ezért go to the park. Illetve játszótér, de az pillanatnyilag nem jut eszembe angolul. Amíg ezen gondolkoztam megfordultam, hogy célba is érjen az elhatározásom. Alig tettem pár lépést, amikor ledermedtem a felismeréstől. Az egyik padnak Tony tápászkodott, a fején terpeszkedő szőke fészek, most tényleg hasonlított a hasonlatomban említett dologhoz. Csapzott volt, arca mészfehér, verejtékcseppek gördültek le a homlokán és erősen zihált. Hangtalan léptekkel elindultam felé, az aggodalom leghalványabb jele kezdett mutatkozni rajtam. Mióta ismertem a fiút mindig egészséges és vidám volt, sohasem láttam még ilyen állapotban. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor hirtelen előregörnyedt és a bokorba okádott. Még levegőt is elfelejtettem venni a csodálkozástól, csak kővé dermedve álltam.
- Tony... – Nyögtem, mire sebesen felkapta a fejét és megpördült a tengelye körül. Pár pillanat erejéig az arcomat fürkészte, utána utálkozó grimaszba torzult az arca.
- Ne, csak ezt ne! – Förmedt rám gorombán, amit nem teljesen értettem. Zavartan összeráncoltam a szemöldökömet és türelmetlenül vártam a folytatást. – Kurvára nem vagyok rászorulva a sajnálatodra, szóval ordítozz és üvölts velem, csak ne nézz így! Bármit elviselek tőled, de ezt nem.
- Mi az, hogy a sajnálatom? – Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Egy belső hang diktálta ezt, félő volt, hogy egy másik mondat hatására harapni kezdett volna. A szívem legfőbb vágya volt, hogy lekeverjek neki egy akkorát, hogy a fa adja a másikat, de türtőztettem magamat. Még ha köcsögül is viselkedett. Mindennek megvolt a maga ideje, még annak is, hogy képen töröljem Antony Wilson – t. Megint. – A franc sajnál téged.
- Mindegy. – Fújta ki szaggatottan a levegőt, arcába pedig visszatért a szín. Ennek hála pedig én is megnyugodhattam. Az aggodalomnak már nyoma se volt a tekintetemben, amikor legközelebb ránéztem. – Miért jöttél vissza?
- Sue. – Csak ennyit mondtam, de egyből megértette mire is akarok kilyukadni. Vagyis bármit takarhat barátnőm nevének az említése, mert ő már csak ilyen ezermester. Bajt is okozhat, de néha meglepő fordulatként jót is cselekedhet.
- Már megint felveritek az egész környéket? – Pillantott át a vállam felett, majd ajkai halvány mosolyra húzódtak. – Sue nem kispályás. Ha bulit rendez, akkor annak lesz valami visszhangja.
- Mire akarsz kilyukadni? – Ez a gyerek összevissza dumált, szerintem azt sem tudta, hogy mit mondott. Lehet, hogy tényleg komolyabb baja is esett, például egy fejsérülés. Ami az illeti, nem is lepődnék meg rajta, ha a gyanúm beigazolódni látszana.
- Két őrjítően erőszakos és szexi csaj összelesz zárva négy pasival. A következtetést vond le te. – Vigyorodott el elégedetten, nekem pedig a legközelebbi felhőig ugrott a szemöldököm. Követtem tekintetét és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hármas kis társaság kibővült egy taggal. Castiel unott arccal ácsorgott közöttük, kezében pedig egy Monster Rehab – ot tartott. A első gondolatom az volt, hogy mégis mit keres itt, a második pedig, hogy kell nekem az a pia!
- Vörös tökfej! – Kiáltottam el magam, mire Castiel bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Résnyire összehúzott szemekkel fordult felém, majd dühösen köpött. Undorodva húztam el a számat, de beláttam, hogy odakell mennem hozzá, ha választ akarok a kérdésemre. – Téged senki nem hívott.
- Én is örülök, hogy látlak hercegnő. – Válaszolta cinikusan és belekortyolt az italába. Hamar kiitta, a következő pillanatban pedig el is hajította. A szeretetem a szülővárosom iránt erősebb volt, így egy akkorát tapostam a lábára, hogy felszisszent. Vette az üzenetet, kidobta egy szemetesbe az üdítős dobozt.
- Álmodozni szabad, de még mindig nem kaptam választ. – A szám széle megremegett, amikor engem figyelmen kívül hagyva benyúlt a zsebébe és egy öngyújtót halászott elő. Utána a táskájában kezdett kotorászni, amikor pedig előhúzott egy csikket elégedetten elvigyorodott. A legszívesebben sikításban törtem volna fel, amiben kioktatom ennek a szarnak a hátulütőiről, de mivel nem voltam az anyja se a szerelme, így inkább csak csöndben fortyogtam, halántékomat masszírozva. Amúgy sem az én dolgom, hogy jó útra tereljem. Ha tönkre akarja cseszni a testét, akkor ki vagyok én, hogy meggátoljam benne? Kíváncsi leszek, hogy majd negyvenvalahány éves korában mennyire lesz büszke a fiatalkori énjére. Már, ha megéri azt a kort, simán lehet, hogy elviszi egy kisebb szívinfarktus vagy kiverik a fogsorát, amiért ekkora pofája van. Az már csak a kisebb gond lesz, hogy bekrepált a mája és tüdője.
- Előre figyelmeztetlek, hogy ha a közelemben megmered gyújtani azt a vackot, akkor lenyeletem veled a csikket. – Figyelmeztettem komolyan. Ha az orrom alá mer füstölni, akkor hamar meglátja, hogy nem állok jót magamért. Már kiskoromtól fogva hányinger tört rám, ha megéreztem a cigaretta füstjét.
- Az én életem, had csesszem el, úgy ahogy akarom! – Meredt rám indulatosan, és ökölbe szorította azt a kezét, amiben az öngyújtó volt. Csak most látszott az arcán, hogy néha mennyire elege tud lenni belőlem. – Az emlékeket nem lehet pótolni, de a tüdőmet és a májamat bármikor.
- Mi van, józanul nem vagy képes produkálni?! – Ordítottam teli torokból, amit a szomszédok nem méltányoltak túlzottan. Karomat pofonra emeltem, vagy legalábbis arra, hogy kiverjem a szájából azt a rohadt csikket. – Kentin, ha most azonnal nem engeded el a karomat, akkor lehajítalak a tetőről, hogy teszteljem milyen veszélyes. Ha túléled, akkor utánad dobom Castiel – t is, hogy eltörjön pár bordája! – Förmedtem a fiúra, mikor megragadta a csuklómat.
- Azt hiszi, hogy felnőtt, pedig ő a leggyerekesebb közöttük. – Vigyorodott el gúnyosan a vörös sörényes. Utálom, egyszerűen ki nem állhatom! Tudja hol a helye és mikor érdemes kinyitnia a száját!
- Mégis mi a francot műveltek?! – Csapódott ki a bejárati ajtó és a dühös Sue trappolt oda hozzánk. Alig, hogy lefékezett máris lendítette a karját, először Castiel – nek, utána nekem is lekevert egyet. – Amit műveltetek azt nem tudjátok egy egyszerű bocsánattal elintézni! Fél órát vett igénybe, mire az öcsém megunta a bömbölést és elaludt. Erre jöttök ti, felveritek az egész környéket és őt is! Gratulálok, elmehettek és megtapsolhatjátok magatokat, sikerült tönkre csesznetek a munkámat! – Villantak ránk a szemei, és látszott, hogy komolyan ideges. – Ha nem akarjátok, hogy egy kurva nagy parasztlengőt adjak mindkettőtöknek, akkor helyrehozzátok a hibátokat!
- Felejtsd el! – Horkant fel Castiel, ezzel kifejezve a véleményét. – Én csak azért vagyok itt, hogy visszaadjam a kölcsönkért CD – ket! Eszembe se jutott, hogy a Tinával közös időmet az öcséd pesztrálására szánjam! – Végre megtudtam, hogy mégis mi a francot keres itt. Eszembe se jutott az az apróbb tény, hogy a fiú képes lenne meglátogatni a barátnőjét, aki az ország túlsó felén lakik. – Mit bámulsz?
- Melany nagyon fog örülni neked. – Jegyeztem meg foghegyről, mire pár verejtékcsepp megjelent a homlokán. – Na, mi az? Csak nem megfeledkeztél a drága angoltanárunkról?
- Hogy kerül ő ide? – Tudakolta és a közönyösségével próbálta leplezni a tudatlanságát. Engem kifejezetten szórakoztatott a helyzet, hisz szerintem az unokatesóm utálja a legjobba a tanárok közül.
- Húsvét van, ünnep, családi szokás, tudod. – Próbálkoztam, mire csalódottan csettintett. Ezzel szerette volna a tudtunkra adni, hogy meggondolta magát. Inkább dajkál egy éves babákat, mint hogy a legrosszabb rémálmával töltse az ünnepet.
- Hogy kell bánni egy kisbabával, aki sír? – Kérdezte végül, gondolom ráeszmélt, hogy nincs hozzászokva a feladathoz. Tudtommal nincs testvére, vagy lehet, hogy van, csak elkerülte a figyelmemet.
Sue megigazította a Superman – es fölsőjét, majd morcosan rápillantott a jelenlévőkre. Ejtett vállú pólója felhívta mások figyelmét, leginkább a kockákét. Ezt onnan is vettem, hogy egy autó elhajtott a ház előtt, az anyósülésen ülő fiú pedig lehúzva az ablakot azt üvöltözte, hogy mentse meg. Bele tellett egy kisebb időbe, mire rájöttem, hogy a pólója miatt.
- Ez már a te gondod. – Lépett mellém a lány és jó szorosan a karjaiba zárt, egy neheztelő pillantással vegyítve. – Fogalmam sincs ki hívta őket, de neked nagyon örülök.
- Én is örülök, hogy látlak. – Morogta az orra alatt barátja, mellkasa előtt pedig duzzogva összefonta a karjait. Sue unottan ráemelte a tekintetét, majd eltolva magától Armin – hoz lépett. Ajkain hirtelen a mosoly kezdett játszani, majd ellágyult tekintettel ölelte át a fiút. – Miért nem tudtad ezzel kezdeni?
- Miért nem tudsz fél percig örülni, hogy ilyen barátnőd van? – Kérdezett vissza kapásból, de ennek ellenére nem eresztette a fiút. Amikor már azt hittem, hogy visszatérhetünk a régi kerékvágásba, vagyis abba a formációba, amiben senki nem folyt meg senkit, mert ünnep van, akkor egy perc alatt kudarcba fulladt a tervem. Sue öccse feltekerte a hangerőt, és olyan hangosan bömbölt, hogy a szomszéd hölgy kihajolt az ablakon, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy megnézze mi folyik idekint. Bár ismertem, mégse volt a szívem csücske, hisz mindenbe beleütötte az orrát. A legkevesebb az volt, hogy küldtem felé egy haragos pillantást. Morogott valami olyasmit, hogy „Istenem, visszatért”, miközben visszahúzódott.
- Én megnézem, mi van az öcséddel. Hátha megvan még az a különleges képességem, hogy jól bánok a gyerekekkel. – Vontam vállat hanyagul, de igazából nagyon is reménykedtem abban, hogy a válasz igen. Talán még mindig van egy kevés bennem a régi álmomból, amikor még óvónő akartam lenni. Most már csak abban vagyok biztos, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Ez mások szemében hatalmas ostobaságnak tűnhet, én és a gyerekek... Biztos azt gondolják, hogy semmi jó nem sül ki ebből.
Belekaroltam Sam új pesztrájába, de előtte a kezébe nyomtam a csomagomat is. Lehet, hogy most a pokol legmélyebb bugyraiba kívánja a létező összes nőt, de gondolom ő is lesz egyszer apuka, még ha nem is saját akaratából. Egy nem tervezett baleset vagy egy véletlen során. Sőt, ami azt illeti ez még a barátnőjére is igaz. Neki sincsenek családvállalással kapcsolatos tervei, nem is szeretne gyereket.
- Nein! – Már az előtérben jártam, amikor végre azt is kitudtam venni Sam ordításából, hogy jelenleg miért is hisztis. A nem létező némettudásom ki is merült ebben az egy szóban. Illetve még tudtam egy mondatot, de azt is csak azért, mert szerepelt a tanárbúcsúztatónk szövegében: „Auf wiedersehen tanárok, én minden jót kívánok”.  Ez mind szép és jó, de most tök őszintén... miért üvöltözik németül ez a gyerek olyan bőszen?! Kérdőn pillantottam Castiel – re, de ő csak elmosolyodott és leült Sue anyukája mellé. Miután kellőképpen köszöntötték a másikat, a fiú rátért a kisgyerekre. Meg se kellett volna lepődnöm, amikor Sam fölé hajolva elkezdett beszélni hozzá, németül. Sam hisztije alábbhagyott, majd időnként válaszolt. Vagyis néha értelmetlen hülyeségeket gügyögött.
- A német eleve egy nehéz nyelv, erre ez a kölyök még gügyög is. – Ráncolta össze a szemöldökét, de mivel a fiú abbahagyta a sírást, így nem volt okunk panaszkodni. – Ki tanította németül, mert elég gyatra a tudása.
- Sally szokott a közelében tanulni, amikor pedig itthon van, akkor Sue is. – Válaszolta meg a kérdést Dia néni. Az már csak mellékes, hogy utálja, ha nénizem.
- Castiel, akinek leminősítetted a némettudását, az egy kisbaba, aki egy éves múlt. – Fontam keresztbe mellkasom előtt a karomat és kioktatóan bámultam. – Aki méghozzá jobban tud németül, mint én!
- Jól van, nem kell rögtön leugatni a fejemet királylány. – Csitított Cast, mire a bal szemem tikkelni kezdett. Dühösen meredtem a fiúra, aki ekkor emelte ki a bölcsőjéből kis pártfogoltját, majd közelebb hajolt hozzá és suttogott valamit a fülébe. Sam elnyílt ajkakkal nézett maga elé, és javára legyen mondva, de összenyálazta Castiel bőrdzsekijét. Adok egy pontot a fiúnak, hisz csak a szája széle rándult meg, mikor felfedezte a sötét foltot.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor Sam felém fordult, apró kezeit a szájához emelte, majd cuppogó hangot kiadva küldött nekem egy puszit. Miközben adtam egy pofont Castiel – nek, amiért kinevette szerencsétlen kisfiút, megsimogattam a fejét.
- Ne érezd magad különlegesnek, minden lány közelében ezt csinálja. – Jelent meg illúzióromboló, majd kikapta Cast kezéből az öccsét és megpörgette a levegőben. Adott egy hatalmas puszit pufi, kis arcára és vigyorgott, mint a tejbe tök. Akármit is jelentett ez.
- Anyád úristenit fiam, de irigyellek. – Hangzott fel egy öblös nevetés, aminek hatására az éppen belépő Armin megborzongott. Fogalmam sincs arról, hogy milyen viszonyt ápol Sue szüleivel, de ezek szerint az apján nem szívleli annyira. Meg is értem a félelmét és a kételyeit. Ki ne ijedne meg egy mackó feelingű, borostás férfitól, aki simán elmenne egy kanadai favágónak? Armin szerencséje, hogy csak egy átlagos igazgató, aki imádja a fiatalokat. A három gyerek közül talán Sam hasonlított a legjobban a férfihoz, vörösesbarna hajával és kékeszöld szemeivel. Igazából inkább volt kék, mint zöld, de a lényeg az ugyanaz. – Csak a végén nehogy a fiúknak dobálja azokat a puszikat.
- Azzal se járna rosszul. – Ingatta a fejét Sue, miközben elgondolkozott a lehetőségen, hogy az öccse netán tán meleg lesz. – Csak kell egy sárga napszemüveg és egy Ferrari, máris a lábai előtt hevernének a srácok.
- Végül is. – Vonta meg a vállát a férfi, szemeivel pedig végigmérte a nappaliban tartózkodó idegeneket. Tekintete végül megállapodott élettársán és elmosolyodott. Adott egy gyors csókot, majd elvonult a konyhába.
- Gyere, babám. – Vette át fiát a nő és leültette a televízió előtti szőnyegre, amikor már kezdett nyűgös lenni nővére karjai között. – Majd BeBe megvigasztal.
- Mr. Bean. – Segített ki Sue, látva azt, hogy mennyire töröm a fejemet. De, amint kimondta még jobban összezavarodtam, fejem felett szabályosan megjelent egy kérdőjel. – Ne engem kérdezz, anya adta neki ezt a nevet.
- Mindegy ki adta, nagyon találó! – Nevette el magát Alexy, és csillogó szemekkel nézte, amint az anyuka berakja a DVD – t a lejátszóba. Nem sokkal később feltűnt Mr. Bean alakja és hallottam beszédhez nem hasonlítható dörmögését. Sam odaadó figyelemmel követte minden mozdulatát, néha pedig sikkantott boldogsága jeléül. Sue vigyorogva lehuppant az öccse mellé, beállt a sorba, gondolom (illetve nagyon reméltem), hogy azért, mert szeretné megismerni az öccse nézőpontját. Armin lehuppant az egyik fotelbe, Castiel meg karba font kézzel bámulta a képernyőt. Látszólag még Kentin – ben is felidéződtek a régi idők szépségei.
- Anya, miért van itt ennyi ember? – Libbent be a szobába a középsőgyermek, pisze kis orrát pedig undorodva elhúzta. Minden szem rászegeződött, de látszólag ez nem különösebben zavarta, csak elszántan meredt nővérére majd anyjára. Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy Sally egyre jobban kezdett el hasonlítani egy tizenöt éves lányra. Nagyon jó úton haladt, a megjelenése kifogástalan volt, már csak azzal az erős sminkkel kellett volna kezdenie valamit. A szemeire nagyon nagy hangsúlyt fektetett, szempillái hosszúak, dúsak és sűrűk voltak, de legegyszerűbben úgy tudnám leírni, hogy nővérét koppintva füstös sminket választott. Telt ajkai, amik méghozzá vörösek voltak a rúzstól, most elnyíltak. Ruházata viszont egyszerű volt. Felülre egy könnyű anyagú, fehér pólót választott, aminek a közepén egy fekete szív volt, alulra pedig egy egyszerű sztreccs farmert. Ahogy néztem, megállapíthattam valamit, le se tagadhatta, hogy Sue húga. És ahogy észvettem ez Armin – nak is feltűnt, sőt mi több az összes fiúnak.
- Basszus, de cuki vagy! – Ocsúdott fel a döbbenetből elsőként Castiel. Odalépett a fiatalabbik Parker lányhoz, aki felvont szemöldökkel mérte végig a fiút. Miután lestírölte elgondolkozva megingatta a fejét. – Kérsz cukrot?
- Nem kér! – Üvöltötte el magát Sue, miközben villanó tekintettel méregette Castiel – t. Halálos ellenségként meredt rá, mintha széttörte volna a játékkonzolját. Felpattant és megragadva Armin karját, őt is magával vonszolta. Lefékeztek a fiatalok mellett és gyanakvóan méregette őket.
- Akkor csokit?
- Takarodj! – Mutatott az ajtó felé a lány, húga pedig nagyon jól szórakozott ezen az egészen. És én még azt hittem, hogy csodák nem léteznek, erre a mai napon ez a második: Sue megvédi a húga erényeit.
- Muffint? – Próbálkozott tovább Castiel, mire Sue szemei tikkelni kezdtek, kezei pedig ökölbeszorultak. Fogalmam sincs mit akart elérni a fiú, de csak még jobban magára haragította a barátnőmet.
- Menj innen! – Üvöltötte túl a televízió hangját, amitől Sam – nak sírásra állt a szája. Miután Dia néni megvigasztalta, majd leszidta a lányát, Castiel folytatta a hülye kis játékát.
- Utolsó ajánlatom. Szendvics. – Nézett nagyon komolyan Sally szemeibe, aki erre zavartan felvonta a szemöldökét és úgy meredt a nála két évvel idősebb fiúra.
- Mit nem értesz abból, hogy menj innen? – Körülbelül úgy meredt a vörösre, mintha valami hülye lenne, még nála is degeneráltabb barom, ami valljuk be nagy szó.
- De, hát húsos. – Rázta meg értetlenül a fejét. Rohadtul nem vágtam, hogy mi van kialakulóban, de biztos tervez valamit Castiel, ha képes önszántából magára haragítania Sue – t. Akinek mellesleg megnőtt a haja. Komolyan mondom, már a válláig ért.
- Ja, majd a húgom lesz a húsi közted és Armin között! Azt lesheted! – Förmedt a jelenlévőkre, Armin szemei pedig csodálkozva elkerekedtek. Biztos nem gondolt bele abba, hogy barátnője őt is bevonja ebbe a szívderítő családi perpatvarba.
- De, hát... én nem is... – Próbálkozott védekezni, de Sue leintette és durván közbevágott.
- Kussolj szöszi, tudom, hogy akarod! – Miközben Armin elmotyogott valami olyasmit, hogy nem is szőke, gondolt egyet és próbálta megpuhítani szerelmét.
- Amúgy, te nem kérsz cukrot?
- Ezt majd később megbeszéljük. – Nézett elgondolkozva barátjára, majd a következő pillanatban Sally széttolta a fejüket és úgy adta tudtukra a közlendőjét.
- Nem az én szobámban. – Elégedetten elmosolyodott, majd odalépkedett az öccséhez, aki addig nem bánta, hogy nyúzzák, míg ment a kedvenc műsora. Sally magához ölelte a kisfiút és csatlakozott a mesedélutánhoz. Ha már gyermeklélek, akkor Alexy odaadó figyelemmel követte végig az eseményeket, mármint Mr. Bean kalandjait.
- Van két lányom... – Sóhajtotta fáradtan a nő, majd végignézett a gyerekein. – ... és a harmadik fiú lett. Most kettejük után mehetek és vehetek fiúruhákat.
- Anya... – Nézett jelentőségteljesen Dia nénire Sue, majd mosolyogva folytatta. - ... ugyan, kérlek. Már az előbb is mondtam, nem baj, ha a fiúk felé kacsintgat. Olyan kemény meleget faragok belőle, hogy nem lesz több ruha gondod az életben.
- Igazad lehet... – Nézte a fiút, aki örömtelien sikkantott ebben a pillanatban. – Van tizenhét évnyi ruhakollekciója... Van miből választania. – Bökte oda szúrósan, végignézve a lányain, mire Sue szemöldöke a magasba szaladt.
- Ezzel most arra célzol, hogy plázacica vagyok?
- Nem, hanem arra, hogy túl sokat költöttem rád. – Erre a mondatra valószínűleg nem számított a lány, mert először hatalmasra nyíltak a szemei, utána dühtől vöröslött az arca.
- Rám?! – Kérdezte teljesen kiakadva, majd sértetten mutatott a földön üldögélő húgára. – Néztél már erre az embernek nevezett petesejtre?! – Sally szemei dühösen megvillantak, én pedig teljesen összezavarodtam. Sue viselkedése sohasem egyértelmű, most szereti a húgát vagy csak elviseli? Hol kedves vele, máskor pedig bunkó.
- Igen, mi van vele? – Pillantott fiatalabbik lányára, majd vissza a rangidősre. A veszekedésük eléggé meglepőre sikeredett, mivel Castiel tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket, Kentin pedig kényelmetlenül fészkelődött.
- Egy Louis Vuitton köpenyeget szaggatott szét farsangkor, hogy ő legyen a macskanő! – Köpte a szavakat dühösen, húga pedig felháborodottan hallgatta a vádjait.
A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Castiel alig észrevehetően felém araszol. Felvont szemöldökkel vártam, hogy megszólaljon, majd amikor mellémért, akkor sikerült lefárasztania.
- Éhes vagyok. – Suttogta, és hasának korgása alátámasztotta állítását. Fogalmam sem volt arról, hogy miért hozzám jön, amikor nem én lakok itt. Meg amúgy is, felsorolt egy millió nasit, biztos van nála valami ehető.
- Gyere, Vörös. – A beszélgetésünkre Sally is felkapta a fejét, majd öccsét elhelyezve a szőnyegen felpattant, majd odalépett hozzánk. Azzal a szándékkal, hogy enni ad a fiúnak kivezette a konyhába és mivel nem bíztam Sally – ben és Castiel – ben sem, így követtem őket. De még így is elkaptam Sue és az anyja veszekedésének a foszlányait.
- Le volt árazva. – Mosolyogva hallgattam a veszekedésüket, de belül kifejezetten hálás voltam, hogy kivételesen nem rám mérges a lány. Viszont Dia néni megjegyzésére, szinte láttam a szemeim előtt, ahogy sötét fellegek lepik el barátnőm tekintetét.
- Azt mondod, hogy le volt árazva? – Sally szólt nekem, hogy készítsek én valami kaját Castiel – nek, mert biztos jobban ismerem, mint ő. Ezzel nem tudtam vitatkozni, mégis dörmögni kezdtem az orrom alatt. Nem vagyok a neje, most komolyan! El van törve a karja, hogy nem tudja saját maga megcsinálni? – Ne szórakozz már! Mégis mennyivel, százhúszezerrel?!
- Ha azt mondom, hogy igen, akkor lenyugszol? – Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit szeret Castiel, így fogtam két kenyeret és bedobtam a pirítóba. Nem lehet kifogása a kaja ellene, vagy ha van, akkor csinálja maga. Fél füllel a nappaliban zajló veszekedésre koncentráltam, ahonnan Dia néni fáradt hangja csendült fel.
- Még mit nem! – Gyorsan megkentem a kenyereket és odatoltam a fiú elé. A szemét összeráncolva meredt a tányérra, majd vissza rám. Szóra nyíltak az ajkai, de inkább csöndben maradt. Megfogta a kést és valamit elkezdett lekaparni a kenyérről, mire összeráncoltam a szemöldökömet.
- Mit vagy úgy kibukva?! – Amint felcsendült a nő ordítása, Castiel beleharapott a pirítósba. Ahogy rágott egyre furább grimaszba torzult az arca, majd nemes egyszerűséggel kiköpte és felhajtott egy pohár vizet, amit Sally helyezett le elé. – A szobád elmenne egy kész Media Markt – nak.
- De azok létfontosságúak! – Ráordítottam a fiúra, amiért pazarolja az ételt, mire neheztelően pillantott rám. – A húgom arcán pedig annyi a smink, mint a házon a vakolat!
- Tudtam, hogy utálsz engem, de hogy ennyire? – Mutatott a félig megrágott pirítósra. – Hogy akarsz így Alexy barátnője lenni, ha még egy egyszerű pirítóst se tudsz elkészíteni?!
- Áruld el nekem, hogy mit tudok elcseszni, egy hülye pirítóson! – Támaszkodtam az asztalra, bennem pedig mozdult valami. Amikor szakítottam Lys – al, akkor azt gondoltam bármit eltudok készíteni, ha elém tolják a receptjét. Nos, úgy néz ki tévedtem. A másik pedig, hogy üresség furakodott a felszínre az Alexy – s mondatát hallva.
- Teljesen odaégett. – Fordította meg és a szénné égett hátuljára mutatott. – Téged soha többet nem engedlek a konyhába. A végén még megölöd szerencsétlen gyereket.
- Mintha te a természetes szépségedről lennél híres. – Már azon gondolkoztam, hogy mivel fog Sue visszavágni, amikor kivágódott a konyha ajtaja. A lány trappolt be rajta dühösen, maga mögött pedig szerencsétlen Alexy – t húzta.
- Helycserés támadás! – Alexy elkerekedett szemekkel nézett Castiel után, aki megértően megveregette a vállát. Sue még ráförmedt az apjára, hogy ne mosolyogjon a nem létező bajsza alatt, majd minden embert kitolt a helyiségből, akik megzavarnák a fiúval való beszélgetésemet. Egymásra pillantottunk, ő pedig zavartan a hajába túrt. Azt hiszem felcserélődtek nálunk a gének, ő a lányosabb, érzékenyebb és könnyebben lehet megríkatni, mint engem.
- Valaha megbántad, hogy találkoztál velem? – Mélyen a szemeibe néztem, a válaszon gondolkoztam, majd ajkaimon egy halvány mosoly kezdett játszani. Lassan megráztam a fejemet, tudtára szerettem volna adni, hogy egy pillanatot sem.
- Tudod Alexy, már a kezdetektől fogva különleges voltál számomra. Még most is az vagy, ehhez kétségek nem férnek. – Halvány pír futott végig az arcomon, el sem hittem, hogy erről kényszerülünk beszélgetni. – Láttam, hogy elgondolkoztatnak apa szavai. Őszintén szólva, sikerült összezavarodnom, hisz most minden annyira más, mint régen. Nem terveztem szerelembe esni... már ha ezt lehet annak nevezni.
- Miért vagy ennyire bonyolult? – Jelentek meg a nevetőráncok az arcán, majd könnyen folytatta. – Nem tudod egyszerűen közölni, hogy szeretlek vagy utállak, te mindent túlkomplikálsz. Még nem vagy túl Kyle – on és ez minden döntésedet befolyásolja.
- Sajnos igazad van. – Dőltem neki a pultnak, arcomat pedig a tenyerembe temettem. – Azt hiszem, hogy soha nem is leszek képes valakit igazán megbecsülni. Mindig keresni fogom azilletőben az Ő vonásait, hátha, de nem...
- Mit látsz bennem, ami rá emlékeztet? – Hatalmasra tágultak a pupilláim, szívem pedig kihagyott egy ünnepet. Elképedve néztem fel rá, ő csak fürkészően bámult. Tudtam a választ, nem kellett gondolkoznom, ahhoz, hogy elmondhassam...
- Semmit. – Válaszoltam halkan, torkomban dobogó szívvel. Nem hittem el, sikerült elérnie, hogy másként nézzek rá. Ettől a gondolattól pedig elnevettem magamat. Őszintén és talán kicsit felengedve. – Semmiben sem hasonlítotok. Ő más volt, talán csak egy hasonlóságot fedeztem fel.
- Micsodát?
- Mindketten feltétel nélkül szerettek. – Suttogtam halkan és reméltem, hogy nem bántom meg a szavaimmal. Nehéz lehet neki, hogy van valaki, aki mindig előtte lesz a szívemben. Hogy van valaki, akit jobban szeretek nála. Az első, igazi szerelmem, még egy hozzá fogható sohasem lesz.
- Tudod, kicsit féltékeny vagyok rá. – Biggyedtek le az ajkai, mire szomorúan elmosolyodtam. – Képes volt annyira magába bolondítania, hogy mindig is a szívedben hordozd. Nekem ez valaha sikerülni fog, képes leszel ennyire szeretni?
- Semmit sem tudok biztosra mondani, a jövő az, ami bármikor megváltoztathatunk. – Nyálas. Sablonos. Hülyeség. Miközben beszéltem ezek a jelzők azok, amik először az eszembe jutottak. – Csak annyit mondok, hogy én még nem adtam fel kettőnket.
- A jó, édes életbe! – Hangzott be a helyiségbe Castiel erélyes hangja. – Engedj el te idióta törpe! Azt hittem, hogy lesz itt valami érdekfeszítő... elegem van már abból, hogy kész Chandler és Monica a párosuk! Bemegyek és jól képen törlöm őket, térjenek már észhez! Mindenkinek elege van a szenvedésükből! Komolyan csak ők nem veszik észre mennyire fárasztóak?!
Összenéztünk Alexy – vel, majd vissza az ajtóra. Castiel még mindig beszélt, a még el sem kezdődött kapcsolatunkat szidta megállás nélkül.
- Nem azért mondtam le a csajról, hogy egy meleg tönkrecsessze mindazt, amit kedveltem benne! – Erre a mondatra nem igazán számítottam, így meglepetten pislogtam párat.
- Te azért mondtál le róla, mert beleszerettél az unokatesójába! – Válaszolta dühösen barátnőm. – Vagy, ha nem így van, akkor majd áthívom Bettinát, hogy rendezzétek le ezt egyszer és mindenkorra!
- Kösz, nem kell, én boldog vagyok a párkapcsolatomban! – Vágott vissza és kivágta a konyha ajtaját. Ma mindenkinek ilyen csapkodós hangulata van? Úgy tűnt igen, mivel Castiel a következő pillanatban rám szegezte a mutatóujját. – Na, idefigyelj! Már az elején is sejtenem kellett volna, hogy nem vagy olyan csaj, aki kibírja egy olyan unalmas srác mellett, mint Lys! Mégis hittem benne, hogy nem csak a bolondját járatod vele, mert sikerült megszeretned. Kurva rövid kapcsolatotok volt, de szakítottatok, mert Lys nagyon jól tudta, hogy te szereted ezt a kölyköt! Szóval ne kéresd magad, csak ismerd be magadnak, mert már szenvedés rátok nézni! Nem úgy ismertelek meg, mint aki játssza a csirkét ilyen helyzetekben!
- Nem vagyok csirke! – Ne viselkedjen már úgy, mintha bármit is tudna rólam! Haragosan pillantottam rá, mire elégedetten elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, a zsebéből előhúzott valamit. A valamit csak egy pillanatra láttam, utána a fejemre húztam. Az első,a mit láttam az a sötétség volt, utána feljebb húztam a sapkához nagyon hasonlító valamit. Csak nagyokat pislogva néztem fel a fiúra, utána fogtam az asztalon hagyott kést és megvizsgáltam magam benne. Nem kérdéses, hogy lesokkolt a látvány, hisz mindenre számítottam Húsvétkor, csak egy mikulássapkára nem! – C – Castiel, ezt meg mégis mire véljem? – Ahogy körbepillantottam megállapítottam, hogy mindenki mosolyogott az orra alatt. Alexy szemeiben pajkos fény villant, és elégedetten elmosolyodott.  Sue kisietett a konyhából és a hangokból ítélve felrohant az emeletre. Nem tudtam mire vélni az izgatottságukat és ezt a hatalmas felhajtást. Castiel arcvonásai is mintha megenyhültek volna, ez pedig kezdett gyanússá válni.
- Szerintem örülni fogsz neki. – Suttogta csöndesen, miközben átölelte a vállamat. Kaptam tőle egy bíztató mosolyt bónuszba. Elgondolkoztam a kérdésen, hogy miért ilyen biztos benne, de inkább nem tettem fel.  Csak összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá, de csak titokzatosan somolygott. Pár percen belül Sue kiáltása hallatszott be, mire Castiel az órájára pillantott. – Új rekordot állított fel. Szerintem be kell küldeni a Guinness rekordok könyvébe.
- Nem pontosan értem, hogy miről van szó. – Zavartan néztem fel, de még mindig nem voltak hajlandóak beavatni a tervükbe. Castiel vigyorogva nyújtotta felém a kezét, pont úgy, mintha úriember lenne. És már a felvetés miatt is bosszúsan összeráncoltam a szemöldökömet.
- Nem tudom, te honnan jössz, de nálunk ez azt jelenti, hogy fogd meg a kezemet, hogy leessen az állad a csodálkozástól. – Vonta fel a szemöldökét, mire morogva teljesítettem a kérését. Tenyerébe simult a kézfejem, éreztem, hogy rászorít a kezemre. Lassan kivezetett a konyhából és egyenesen a vendégszoba felé vezetett. Csak néztem az ajtót, de az alatta kiszűrődő fények teljesen összezavartak. Mindenre számítottam, de arra, ami fogadott az leírhatatlan volt. Beléptünk a szobába, a redőnyök le voltak engedve, a lámpák leoltva, mégis volt egyvalami, ami megvilágította a helyiséget. Középen egy hatalmas karácsonyfa állt, rajta égők, gyertyák, díszek, a tetején egy angyaldísz, alatta pedig ajándékok és szaloncukrok. A levegőben fahéj és narancsillat terjengett, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Körbepillantottam a szobában, majd tekintetem megakadt a fa előtt guggoló lányon. Barátnőmön szintén egy mikulás sapkát viselt, pont, ahogy a szobában tartózkodó összes személy.
- M – mi ez? – Kérdeztem teljesen lesokkolva, a szavakat pedig csak nagyon nehezen találtam. Hatalmasra nyílt szemekkel bámultam Castiel – re, aki csak nevetve reagálta le a reakciómat.
- Hát ez jobban sült el, mint vártuk. – Röhögött ki kedvesen, kezemet pedig végre elengedte.
- Boldog Karácsonyt! – Visította szeleburdi barátnőm, majd ahogy felpattant keresztülszelte a köztünk lévő távolságot és a nyakamba vetette magát. Zavartan paskoltam meg a hátát és még mindig nem esett le, hogy mi ez az egész.
- Castiel mesélte, hogy mi történt. – Húzódott el tőlem és alaposan végigmért, hogy meggyőződjön róla, jól vagyok. – Biztos rettenetes lehetett. Ezért úgy határoztam, hogy szervezek neked egy második karácsonyestét, hogy inkább erre emlékezz, mint az elsőre. – Castiel megvonta a vállát, amikor küldtem felé egy haragos pillantást, de azért oldódott bennem a feszültség.
- Gondolj bele. Ma Karácsony, este szilveszter, holnap pedig locsolkodás. Három legyet ütsz egy csapásra. – Csapott a vállamra a fiú és vigyorogva odasétált a fához. Leguggolt, hogy megszemlélje az ajándékokat, végül kiválasztott egy közepes méretűt. – Rómeó, tiéd a kezdősor.
- Nézz, a Föld népe most oly bizonytalan... – Amint elkezdett énekelni a szívem a torkomban kezdett dobogni és rögtön felismertem a dalt. Elnyílt ajkakkal hallgattam végig a néhol hamis sorokat, de a fiú elérte a célját. A végére elmosolyodtam és ellágyult szívvel öleltem át, amikor odajött hozzám. Alighogy eltoltam a kezembe nyomott egy csomagot. Körbepillantottam, de mindenki egyöntetűen bólintott, megvárják amíg kibontom. Nem sokat tököltem a csomagolással, csak letéptem. Egy pólót takart és egy kisebb dobozt. Kíváncsian nyitottam fel, majd amikor megláttam, hogy mi van benne a szívem összeszorult. Remegő kezekkel emeltem ki a bőrkarkötőt és tüzesen megvizsgáltam. Semmi kétség nem fért hozzá, ez az amit Kyle adott nekem. Lehet, hogy nem volt már olyan szép és látszott a javítás helye, de még így is jobb, mint mikor azt hittem, hogy valaki kidobta a szemetesbe. Azon a napon, amikor elhagytam, akkor sok mindennel kellett szembenéznem, de leginkább Sue – val.
- Alexy... – Néztem fel rá, ajkaim pedig megremegtek. Ez az egy ajándék ébresztett rá valami nagy jelentőséggel bíró tényre. Nem érdekel, hogy milyen bohókás, nyámnyila és optimista, senki sem érhet fel azzal a szeretettel, amit nekem ad. Nekem csak ő kell, senki más... Szeretem, még ha az agyam nem is volt hajlandó ezt sokáig beismerni. A szívem most már tudja, és már csak felé húz.
Szerzői utószó: Mindenkinek boldog karácsonyt! ♥ ☺

71. rész - Egy apa kincse

- Ez régebben is ekkora volt? – Pillantott fel barátnőmék hatalmas és kiemelkedő házára apa, szemöldökét pedig összeráncolta. A kormány mögött ült, kezével idegesen dobolt, miközben alsó ajkába beleharapott. A visszapillantó tükörnek köszönhetően kitűnő rálátást nyertem arcára. A szemeiben lassan elkezdett éledezni valami új, egy vadonatúj érzés, de még mielőtt kideríthettem volna az eredetét, ő az ablak felé fordította a fejét. Tekintetemmel követtem az övét, majd egyszeriben a szívembe bele nyílalt, egy fájdalomhoz és hiányhoz hasonló érzés. Csak egy buszmegálló volt, mégis mennyi emlék fűzött hozzá. Figyeltem az ott várakozó embereket, akik vegyesen voltak férfiak, nők, fiatalok s idősek. Szomorú voltam, mégis elmosolyodtam, hisz annyira szerettem ezt a helyet. Itt még a régimódi, fából készített buszmegálló volt a divat, nem pedig a mostaniak, amik a városban vannak. Télen például sokkal praktikusabbak az itteniek, mint a modernek, még a hótól is jobban véd.

De ez csak egy példa volt arra, hogy miért szeretem annyira a szülővárosomat. Mégis, amit a legjobban imádtam, hogy csendes volt, békés és mindennek megvolt a maga hangulata. Itt még a közlekedési zaj is halk suttogásnak hatott, annyira természetes ellenes volt a város hatalmas robajához képest. Akik városon kívül dolgoztak azok korán reggel elmentek. Talán ők azokhoz a kevesekhez tartoztak, akik kocsival jártak a munkahelyükre. Szerintem nem túloztam, vagy ha igen akkor minimálisan. Ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet, tizenhat év tapasztalata volt a hátam mögött. Éppen ezért szorult össze a szívem, mintha csak egy erős vasmarok tartotta volna fogva. Tudtam, hogy hazudtam. Azt is, hogy mikor vagy éppen melyikre gondoltam most éppen. Mert szoktam bizony, oh, igen, rengetegszer, ezt nem tagadhatom. Néha muszáj hazudnunk, ha nem akarunk szembesülni a fájdalmas igazsággal. És én is ezt tettem, mert rettentően fájt, hogy itt kell hagynom a szülővárosomat. Az elmúlt több mint fél évben sokszor csúszott ki a számon egy elferdített igazság, hisz próbáltam elérhetetlen maradni mások számára. Rengeteg új ember vett körbe, ezért másokkal elhitettem, hogy egy jégszívű bunkó vagyok, aki kénye kedve szerint szórakozik mások érzelmeivel, miközben még abban sem biztos, hogy ő mit érez. Sosem tudtam megmondani, hogy mire is vágyom éppen, épp úgy elvesztem a hazugságok között, mint a többiek. Túl sok volt nekem az a ki nem mondott információ, már szinte a saját szavamban sem hittem. Mikor hazudok és vajon az igazság elég jó ahhoz, hogy kimondjam? De azt ki hiszi el? Igen, ilyen gondolataim voltak az elmúlt időszakban, mikor Alexy – vel a kapcsolatunk a kérdés szélén állt. Róla is lenne mit mesélnem, mégse érzek késztetést arra, hogy megtegyem, mert nem tudom mi van. Szebben is megfogalmazhattam volna, de akkor az olyan érthetetlen és bonyolult lenne. Tökéletes lesz a „mi van” jelző, hisz most tök őszintén... mi is van kettőnk között? Kezdetben még ő is csak egy eszköz volt, amit felhasználtam a célomhoz. De ez mikor változott meg? Mikor nem lett rá igaz A cél, szentesíti, az eszközt mondás? Mert hirtelen úgy érzetem, hogy nekem ő a célom, én pedig csak egy eszköz vagyok a számára.
Ehhez fogható érthetetlen és bonyolult dolgokon kattogott az agyam, amiknek semmi értelmét nem találtam. Egyszerű magyarázat minderre: saját magam ingereltem, hisz nem tudtam eldönteni, hogy mit azzal kapcsolatban, hogy itt vagyok a szeretett szülővárosomban.
A megálló mögött megláttam a hatalmas játszóteret, amit annyira imádtunk Sue – val. Kortól függetlenül mindennap kijöttünk, még anno általános iskolában, de az elmúlt években csak ritkán, amikor volt alkalmunk találkozni. Ilyenkor a padokon ülve ökörködtünk, illetve jobbik esetben csak beszélgettünk. Talán még a hintát vettük néha birtokba, de azon kívül mást nemigen. Viszont sokat jelentett nekünk ez a hely, tudtuk, hogy itt őszinték lehetünk.
Szerettem a várost, sok minden közrejátszott ebben, de mégse tudnám felsorolni mindegyiket. Lényeges viszont az, hogy a hely olyan gyönyört és gyötrelmet nyújtott nekem egyszerre, hogy a fejem csordultig telt különböző érzelmekkel. Itt ismertem meg Kyle – t, abban a régi, ütött kopott osztályteremben, ahol az osztályunk tönkretett mindent. Bár egy idő után már nem volt már mit. Ezeken az utcákon sétáltunk hazafele, vagy valamelyik randinkon. És annál a tónál csókolt meg először, ahol négy évvel később a végzete érte. Annyi emléket őriz ez a hely, hogy nem tudtam nevessek vagy sírjak. Újra itt voltam. A helyen, amit a legszebbnek gondoltam az egész országunkban. Mivel nem vagyok hülye, így nem mondom azt, hogy az egész Földön. Sok helyen jártam, természetes, hogy voltak köztük szebbek is, de mégis a kedvencem az Volterra, vagy négy éve.  És nem a hülye Alkonyat miatt, vagy bánom is én mi az. Az ottani kilátás teljesen elrabolta a szívemet, és megesküdtem, hogy egyszer visszamegyek oda, kerül amibe kerül. Sőt, egész Toszkána előtt le a kalappal, imádom az egész helyet és sohase bántam meg, hogy ott nyaraltam.
Viszont, a város, ahol születtem – legalábbis én így tudom – közel sem volt akkora, mint Toszkána bármelyik része. Mégis közel állt a szívemhez a kinézetével, a sajátos stílusával és azzal, hogy igazi klasszikus kis hely volt, ahol mindennek megvolt a maga hangulata. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, akkor a város két részre volt bontva. Régebben a város régebbi, alsó részén bolyongtam rengeteget, mert túl hangos és zajos volt nekem a felső. Ott vannak még most is az üzletek, a nagyobb boltok, minimális szintű szórakozó helynek nevezett valamik és a tehetősebbeknek a hatalmas házaik. Ahogy régebben, amikor itt laktam, most se szerettem oda betenni a lábam, csak akkor ha nyomós okom volt rá. Sajnos úgy tűnt, hogy iskola elég nyomós indok erre, ezért heti ötször kénytelen voltam ott tölteni a fél napomat.
Viszont, amikor mentesültem ez alól, még csak a közelébe se mentem. Inkább az alsó negyedben töltöttem a szabadidőmet, azokon a helyeken, amik belopták magukat a szívembe. Volt a negyednek egy olyan része, ahol régi stílusú sorházak álltak. Mindig szerettem oda ellátogatni, hisz ahogy néztem a kéményből felszálló füstöt és a gazzal belepett falat valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét bennem. Néha direkt csak azért mentem el oda, hogy csodálhassam a házakat, miközben a tóparton ülve álmodoztam.  Több mint valószínű, hogy egy pedofil kukkolónak gondoltak az ott élők, de szerintem ez még belefért az életrajzomba.
Havonta legalább kétszer elrángattam a barátomat, hogy naplemente kíséretében sétáljunk el a tó és a házak mellett. Vele még kellemesebb lett a hely, szinte az összes gondomról megfeledkeztem, ha a kezemet szorongatva néztük, ahogy a nap eltűnik a horizonton. Úgy vettem észre, hogy mindenki szerette azt a tavat és a körülötte elterülő erdőt és bicikli utat.
- Apa, szerinted a régi házunk még mindig ott áll a dombtetőn? – Feledkeztem meg magamról egy pillanatra, de a csodával határos módon nem éreztem azt, hogy hibáztam. Ellenkezőleg, kellemes bizsergés, reménykedés fénye gyulladt fel bennem, mert az, amit láttam a szemeiben, minden volt csak nem rossz. Sejtésem beigazolódni látszott, ugyanis hátrafordult hozzám, tekintete pedig lágy és kedves volt.
- Nem tudom, nézzük meg? – Ha minden olyan lenne, mint régen, akkor kapásból nemmel feleltem volna. Még csak a gondolatát se bírtam volna ki annak, hogy kettesben legyek az apámmal, de most alaposan meg kellett válogatnom a szavaimat. Ma más volt, a tekintete kedvesebb volt, sokkal inkább hasonlított egy szigorú apára, mint egy utolsó szemétládára. A gondolataim pedig önkéntelenül is a múlt fele húztak, mert volt idő, amikor kedves volt velem. Csak ez valamiért megváltozott a hetedik életévem betöltésével, erre pedig sohasem kaptam választ.
- Nézzük. – Vontam meg a vállam, úgy mintha nem igazán érdekelne. Bár nem volt valami szép tőlem ez az unott arckifejezés, mégis egy számomra eddig ismeretlen ábrázat suhant végig az arcán. Nem is tudtam volna megmondani, hogy boldog volt, meghatott vagy elégedett, de a lényeg arra összpontosult, hogy csak tíz évvel ezelőtti emlékeim voltak erről a tekintetről. Még a kilencedik születésnapom előttről, amikor sokkal kedvesebb volt, mint utána. És a mai napig nem tudom a változás okát, de őszintén bevallva hiányoznak azok az idők. – Fiúk, ne haragudjatok, de előremennétek? – Pillantottam a mellettem ülőkre és az éppen hátraforduló Kentin – re, aki eléggé megbántódott azon, hogy neki kellet az anyósülésen töltenie a majdnem öt órás utat a számára ijesztő apám mellett.  De az arckifejezéséből ítélve éppen megbékélt, hisz megérkeztünk és nem kellett neki tovább elviselnie a férfi jelenlétét. Ő leginkább ezzel volt elfoglalva, míg az ikrek arckifejezése egészen döbbenté változott szavaimat hallva. Letaglózta őket az az információ, hogy képes vagyok érett felnőtt módjára beszélgetni az apámmal. És ezen sajnos nem is lepődtem meg, hisz eddig mindig szinte gyerekesnek mondható vitákba bonyolódtunk.  Már amikor hajlandóak voltunk a másikhoz szólni. De ha minden igaz, akkor ma változni fognak a dolgok, remélhetőleg a mai nap fordulópont lesz az életemben.
- Persze. – Válaszolta elsőként a terepnadrágos srác, aki természetesen mit sem tudott a családunkban zajló ősinek titulált háborúról. Annyira tudatlan volt, hogy egy mosollyal is megajándékozott. – Adjunk át bármit is Sue – nak?
- Nem kell, csak mondjátok meg neki, hogy az apával vagyok. – Böktem ki rövid gondolkodás utána. Ha minden igaz, akkor a lány meg fogja érteni, legalábbis a tíz éves barátságunk után nagyon reménykedem benne. Én már nagyjából kitudom logikázni mi lesz a következő lépése (kivéve, amikor nem), remélem ez róla is elmondható.
- Okés. – Vigyorgott rám szenvtelenül Kentin, majd kikászálódott a kocsiból.  Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, közben megszemlélte a körülötte elterülő tájat. Ebből arra következtettem, hogy még soha nem járt itt ezelőtt, Sue pedig nem hívta meg a születésnapjára. Az ikrek viszont száz, hogy voltak itt, ezt már csak azért is tudom, mert barátnőm buliján bántott meg annyira Alexy, hogy utána csöndkirályt játszottam vele egy ideig. Viszont a fiúkat hidegen hagyta a környezet, vagyis Armin megjegyezte, hogy hasonlít az egyik játék helyszínére, de fogalmam sem volt arról, hogy mi a fészkes fene baja van.
- Riko. – Fogta meg a csuklómat a mellettem ülő fiú, amikor készültem kikapcsolni az övemet. Tettére viszont megdermedtem és kérdőn vártam, hogy mit fog mondani. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, és mivel ismertem már Alexy stílusát és gondolkozásmódját, így szavak nélkül megértettem, hogy mit szeretne velem közölni. Kíváncsi volt arra, hogy biztos vagyok – e a döntésemben. A válaszom pedig egy bólintás volt, hittem abban, hogy ez nem egy orbitális hülyeség. Tudtam, hogy itt az ideje megkötni a békét.
- Köszönöm. – Mosolyogtam rá hálásan és kezemet kiszabadítva, átöleltem a nyakát. Az nem kifejezés, hogy mozdulatlanná dermedt a tettemtől, de hogy őszinte legyek most nem érdekelt. Ha ma bármit is megbánok, akkor tuti nem ez lesz, hanem nagyobb a valószínűsége, hogy Sue – nak lesz hozzá köze.
A következő pillanatban éles dudálás hangja hasított a levegőbe, aminek a hatására elhúzódtam a fiútól, majd kérdőn fordultam apa felé. Szemöldökömet meglepetten húztam fel, mert ő volt az a kedves barom, aki rátenyerelt a dudára.
- Abbahagytátok az enyelgést? – Mordult ránk, mire egész testemet láz öntötte el, majd lehűlt, végül ismét felforrósodott. Nem hittem el, amit hallok, egész biztos voltam abban, hogy itt valami tévedés történt. Mert a szavaiból ítélve egészen feldühítette az imént látottak, ami pedig csak annyit tesz ki, hogy fontos neki a szemérmem. Ezt pedig egy gúnyos mosollyal reagáltam le. Nehogy már számítson neki mit tesz az a gyermeke, akire még csak egy pillantást se vetett kilenc éves kora óta.
- Talán baj? – Kérdeztem szenvtelenül pimasz mosoly kíséretében. Tudtam, hogy engem figyel a visszapillantó tükörből, éreztem magamon dühös tekintetét.
- Oh, dehogy is. – Fordította el a tekintetét, de hangja tele volt maró gúnnyal, és ettől némiképp megborzongtam. Régen nem beszélt már ilyen hangnemben velem, így azt se tudtam, hogy mitévő legyek. – Csak türelmetlen vagyok. Tudom, hogy ugyanúgy érzünk, ne is próbáld tagadni. Amilyen vágyakozó tekintettel meredtél ki az ablakon, rögtön megértettem, hogy mennyire hiányzik neked ez a város. Megértem, hisz mindened ideköt. A barátaid, az emlékeid és az érzéseid. Az új, büdös nagyvárosban szinte semmi sincs, ami pótolni tudná ezeket, nem? – Bár úgy tűnt, mintha nekem beszélne, szavai olyan élesen fúródtak Alexy szívébe, hogy a fiú teljesen elfehéredett. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam mi zajlik le most benne. Apa szavainak hála a kétely erősen elkezdte szorongatni a torkát, szerintem még az is megfordult a fejében, hogy neki nincs helye az életemben, sohasem tudom ugyanúgy szeretni, mint a halott barátomat és a legszívesebben otthagynám az iskolát, hogy visszajöjjek ide. A második és a harmadik opcióban van némi igazság, de a történet még így sem kerek. Elmenekülnék onnan, mert tudom, hogy ott vannak valahol Kyle szülei és a nővére. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy eddig nem futottam össze velük. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a halott szerelmem teste ott van eltemetve, ez már önmagában is elég indok lenne arra, hogy felkapjam a nyúlcipőt és gyalogkakukk módjára sprinteljek. De három igen egyszerű okból kifolyólag nem tettem vagy tehettem. Először is had említsem meg az én két csodálatosan hülye barátnőmet, akik nem is lehetnének közelebb hozzám, kivéve, ha egy házba költöznénk. Nem vagyok hajlandó őket otthagyni, mert annak ellenére, hogy kegyetlenül őszinték és bunkók mégiscsak a legjobb barátnőim, akik képesek lelket önteni belém még egy reménytelennek mondható helyzet közben is. A másik ok, hogy nem hagyhatom csak úgy ott a várost, tekintettel arra, hogy kiskorú vagyok, anya pedig kényelmesen elhelyezkedett. Áruló...  Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, senkinek se kell tudnia, hogy mit gondolok erről az egészről. Mégiscsak iskolába járok, az anyám pedig talált magának egy új családot, akik közül csak egy embert kedvelek egy kicsit is. Aki egyben a harmadik ok is arra, hogy maradjak. Fura vagy nem, de így van, a szívem ezt diktálja. Szeretem őt, mint bátyámat, éppen ezért próbálom megérteni azt a kurva bonyolult személyiségét. Mert a legtöbbször még magával sem őszinte, ami az érzéseit illeti. A szavai, amik másokat érintenek, gondolkodás nélkül hagyják el a száját. Őt talán jobban megkedveltem pár hónap alatt, mint az összes többi osztálytársamat fél év alatt.
- Igazad lehet. – Kapcsoltam végre ki az övemet, majd kinyitva az ajtót készültem kiszállni. Még vetettem egy utolsó pillantást Alexy – re, ajkaim pedig szóra nyíltak, de hamar meggondoltam magam. Csalódottan préseltem össze ajkaimat, hagytam neki, hogy egyedül küzdjön meg a benne élő démonokkal. És ahogy figyeltem, tudtam, hogy ez egy jó döntés volt, mert elképzelni se tudtam, hogy mégis mit akar tőlem ebben a pillanatban. Az ő elméje ugyanolyan zavart, mint az enyém, csak kettőnk között az a különbség, hogy más okokból kifolyólag. Lehet, hogy gonosz tőlem, de megtudtam állapítani, hogy nem olyan erős az iránta érzett szeretetem. Félreértések elkerülésének az érdekében közölném, hogy kedves nekem a fiú, az osztályból őt kedvelem a legjobban, de azt hiszem ez kevés a szerelemhez. Ott van bennem a vágy a csókjai után, ha rám tör az öt perc, akkor az ölelése is hiányzik, de az idő folyamán annyi kérdés ajzott fel bennem, hogy most már az érzéseimet is kérdőre vontam, hisz a múltam teljesen bezavart. Ez más, mint amit Kyle közelében éreztem, lehet, hogy nem is vagyok szerelmes? Mindvégig bolondítottam magamat és csak vágyódtam a fiú után? – Menjünk, már nagyon szeretném látni a házunkat. – Nem tudom. Az érzéseim most eléggé kétesek, nem bízom meg a kis sunyikban.
Miután kikászálódtam a kocsiból, apának nem maradt több oka arra, hogy kedves legyen az ikrek bohókásabb felével, így hamar kipaterolta. Már nem mintha eddig az lett volna vele, de fogjuk rá, hogy elviselte a jelenlétét. Ez a felállás csak addig volt érvényben, ameddig a közvetlen közelében voltam, utána nemes egyszerűséggel keresztülnézett rajta. Jobbik esetben.  Másik eset nem volt, nem hagytam neki, hogy legyen. Bár éppen kétes kapcsolatot ápoltam a fiúval, mégse hagytam, hogy apa így viselkedjen vele. Akármilyen okból kifolyólag is.
- Mehetünk? – Zárta be az ajtót apa, ekkor pedig tudatosult bennem, hogy még van esélyem nemet mondani. Csak most, mert legközelebb már nem lesz lehetőségem. Nehéz megmondanom, hogy mit is éreztem pontosan, de abban a pillanatban mikor apa bezárta a kocsit egyszerűen minden gondolat kiszorult a fejemből. Számomra ez egyenlő volt azzal, hogy még csak hasonló esettel sem találkoztam az évek folyamán, elképzelni se tudtam a végkimenetelét.


Pislogás nélkül meredtem magam elé, teljesen lesápadtam, arcom halottfehérre színeződött. Minden végtagomból elszállt az erő, biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Olyan esendőnek és nyomorultnak éreztem magam ebben a pillanatban, sőt mióta megálltunk, hogy a legszívesebben sikítva kifutottam volna a világból. Nehézkesen megmozdítottam a fejem, lepillantottam kezeimre, lábaimra és azt vettem észre, hogy mindenem remeg. Egyetlen érzés volt csak képes arra, hogy ilyen messzemenő következményt hajtson végre a testemben. A félelem, mi más lett volna alkalmasabb erre? A hely hatására felszakadtak a régen eltemetett sebeim, az emlékek megtaláltak, mindegyik kivétel nélkül.
- Miért hoztál ide? – Hangom reszelős volt, egy pillanat erejéig rá se ismertem, de amikor tudatosult bennem, hogy az én ajkaimat hagyják el ezek a szavak a legszívesebben keserűen felnevettem volna kínomban. Az egész idevezető úton egy szót sem szóltunk egymáshoz apával, még akkor sem nyikkantam meg, amikor jól észrevehetően letért az ismert ösvényről. Pedig ha lett volna bennem elég bátorság, akkor nem estem volna bele ebbe a csapdába. Nincs mese, a régi sebeim újra vérezni kezdtek, és piszkosul fájtak. Szinte láttam, amint belenéztem a tó vízébe, ahogy Kyle fuldokolva próbál a felszínre törni velem. Látom magam előtt, ahogy az utolsó pillanatában elmosolyodik, odahajol hozzám a víz alatt és egy utolsó csókot nyom az ajkaimra. Annyira homályosan láttam akkor mindent, hogy fel sem fogtam a helyzet jelentőségét. Csak miután levegőhöz jutottam, oxigénhez jutott az agyam, tudatosult bennem, hogy az egy búcsúcsók volt.... vagy nem is megcsókolni próbált, hanem egy kis levegőhöz juttatni. Akkor szakadt el bennem a cérna, de még nem sírtam. Volt még remény arra, hogy túlélje, de ahogy mozdultam volna, hogy a fiú után ugorjak és megmentsem két dolog jelentősen meggátolt benne. Az egyik az a begörcsölt lábam volt, a másik ok pedig, hogy a víz felszínéről eltűntek a levegőbuborékok. Akkor tudtam, hogy most már nincs semmi remény, a sírás pedig ösztönösen szakadt fel belőlem. És ez a férfi képes volt visszahozni életem legszörnyűbb pillanatának a helyszínére! Soha, most mondom utoljára, soha nem bocsájtok meg neki, amíg élek!
- A legkönnyebben úgy tudja valaki túltenni magát a félelmein, hogy egyenesen szembenéz velük. – Nem mondott valami isteni bölcsességet, sőt rengetegszer hallottam már ezt az idézetet, mégis ennek hatására tört meg a mécses. Nem tudtam már visszapislogni a könnyeimet, egyszerűen végigfolytak az arcomon. Próbálhattam volna rejtegetni őket apa elől, de ahhoz már túl fáradt voltam, így egyszerűen lerogytam a földre, majd előregörnyedve hagytam, hogy feltörjön belőlem a kínkeserves zokogás. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így, de csak pár dolgot észleltem a körülöttem zajló eseményekből.
- Utállak! – Zokogtam, közben körmeimet belevájtam a puha sárba. Csak így tudtam levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget, mert a másik opció senkinek se kedvezett volna. – Képes voltál idehozni azok után, ami történt!
A gallyak megreccsentek súlya alatt, ahogy elindult felém. Nem maradt észrevétlen, egyre csak közeledett bennem pedig pánik és ehhez hasonló érzések kavarogtak. Fejemben egy hang egyre erősebben ordította, hogy Ne ne ne ne, menj innen!, de a bensőmet végigperzselte a gyűlölet és a neheztelés. Egyszerűen túl sok volt a rám nehezedő súly, amit tett az még a legvadabb álmaimat is túltette. Azt hittem, hogy legalább annyit számítok neki, hogy megóvjon a múltamtól.  A hangokból ítélve úgy gondoltam, hogy éppen leguggolt elém. Guggoljon csak, de ha közelebb mer jönni, akkor isten a tanúm, hogy pofán csapom! Lehet, szemtelen vagyok, bunkó és miegymás, de ezt a férfit sosem fogom tisztelni.
- Kislányom, ne sírj. – Suttogta, mire szívem teljes mértékben összeszorult és valami elszakadt bennem. Dühtől villanó szemekkel kaptam fel a fejem, ujjaimat pedig még jobban a földbe mélyesztettem. Nincs joga így hívni engem, már nem teheti meg! Régebben volt rá lehetősége, meg is tette, állandóan így nevezett, de nevemet sohasem mondta ki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. Erre emlékszem, sosem hallottam a szájából még azt, hogy Riko.
- Ne érj hozzám! – Csaptam el a felém közelítő kezét, hangomban a düh és az utálat egyenlő arányban oszlott szét. Szemöldökét összevonva meredt rám, látszólag megelégelte a viselkedésemet.
- Ne légy hülye! – Rázta meg a fejét türelmetlenül, majd mielőtt reagálhattam volna jobb karomat megragadva magához rántott, átölelt. A döbbenettől megnémulva még ellenkezni se próbáltam, csak csöndesen hallgattam egyenletes szívdobogását. Bár nem láttam az arcomat tudtam, hogy milyen: A türkiz szín, csak vékony peremmé formálódott a hatalmas pupilláim körül, ajkaim döbbenten elnyíltak és szemeim teljesen vörösek voltak a sírástól. Arról se feledkezzük meg, hogy a sírás hatására az orrom is folyni kezdett. Ő mégis magához ölelt, amit normál körülmények között sohasem tenne meg. Nem értettem mi történik. Mi ez? – Szegény, kicsi Jázminom! Mennyi megpróbáltatáson kellett átesned, mire újra a karjaim között kötöttél ki. Rettentően sajnálom, tudom, hogy nem leszek képes elfeledtetni veled azt a sok szörnyűséget. – A pajzs repedezni kezdett, könnyeim úgy marták szét a lakatot, ami szorosan tartotta, mintha csak tűz ért volna a jéghez. Valami megmozdult bennem, a szívem olvadozni kezdett. A kulcsszó a Jázmin volt, olyan hatást ért el, mintha csak azt mondták volna, hogy Szezám Tárulj. Kinyílt egy ajtó és ameddig nem mondja, az ellenkezőjét, nem hiszem, hogy befog zárulni. Rég elfelejtett emlékek özönlötték el az agyam, ahogy pedig a szemeim elé tárultak könnyeim még szaporábban kezdtek el folyni. Hat éves lehettem, amikor apával egy tavaszi napon kijöttünk ide, a tóhoz, hogy szórakozzunk egy kicsit. Csak egy nagyon apró foszlány maradt meg bennem, de az körülbelül annyit takar, hogy amíg apa leült a fa árnyékába, addig én virágokat gyűjtöttem, majd koszorút fontam belőlük. Kettőt készítettem, az egyiket apának szántam, így vigyorogva odarohantam hozzá és hatalmas lelkesedéssel átnyújtottam neki. Ő csak elmosolyodott, tizenhét éves fejjel mondom, hogy sosem láttam még olyan szélesen mosolyogni, és csak annyit mondott Gyönyörű Jázminom. Az ölébe húzva helyezte el a fejemen a kisebb darabot, a nagyobbat pedig a sajátjára helyezte, mintha csak egy korona lenne. Mennyire vidáman kacagtam akkor, oh istenem, hogy mennyire elbizonytalanított ez az emlék. De nem ez volt az egyetlen kép, ami felrémlett a szemeim előtt. Sokszor táncoltam apa lábára állva, ő pedig fogta az apró kezeimet, hogy el ne essek. Apa annyi áldozatot vállalt be értem, amikor még sokkal lányosabb voltam, akkor hajlandó volt leülni velem és úgy tenni, mintha élvezné a teapartit, aminek a többi résztvevője a plüsseim voltak.
Megrémített, hogy meginogtam az emlékek hatására, de az annál inkább, hogy mennyire akartam, hogy szeressen. Azt hittem, hogy utálom, de a szívem mélyén mindvégig hívtam, reménykedtem abban, hogy egyszer visszajön, végül is, én mindig az ő kicsi lánya maradok. Amikor felocsúdtam, a sok éves fájdalom és a szenvedés átvette elmém felett a hatalmat és hangom keményen csattant a levegőben.
- Mi tartott eddig?! – Kérdeztem dühösen, miközben alaposan bevackoltam magam karjai közé. Szavaim teljes ellentétben álltak tetteimmel és nem tudtam volna megmondani, hogy ez miért bosszant ennyire. – Miért csak most jöttél vissza, amikor rád lett volna a legnagyobb szükségem? Amikor féltem, rettegtem, akkor te mit csináltál? Egyáltalán miért hagytál el engem? – Hangom megremegett és tudtam, a haragom máris elpárolgott. Szomorúan meredtem a tó felszínére és vártam a magyarázatát.
- Soha sem utáltalak, csak ennyit mondhatok, most még. – Engedett el, bennem pedig kétségbeeséshez hasonló érzés kezdett el keringeni. Felállt és úgy fordult, hogy ne lássam az arcát. Nem tudtam volna elképzelni, hogy sír, így ezt a gondolatot rögtön el is vetettem. Mégis megakartam érteni, hogy miért, tudni akartam mi formált olyanná, amilyen most vagyok.
- Nem... – Suttogtam halkan, magam elé. – Nem! Nem lehetsz gyáva! Most nem! – Üvöltöttem el magam, ő pedig megperdült a tengelye körül és csodálkozva meredt könnytől csillogó arcomra. Konokul szemeztem vele és folytattam. – Nézz szembe végre velem, azt hiszed, hogy megbocsájtom mindazt amit tettél?! Azt hiszed, hogy bármit elrendeztél ezzel a mondattal?! Ha most kockázatsz és minden elmondasz nekem az elejétől a végig, akkor még tudsz változtatni a dolgokon. De ha nem.... akkor örökre elveszítesz. – Láttam, hogy arca teljesen elsápad a mondandómra, de ő is beláthatta, hogy ultimátumot adtam neki, ami alól nem tud kibújni. Tudtam, hogy ez egy olyan seb, ami túl mély ahhoz, hogy a szavak meggyógyítsák. Még ha egy elég nyomós indokkal is hozakodik elő, akkor is a tetteivel kell bizonyítania, hogy mennyire gondolja komolyan.
- Nem tudom elmondani neked. – Hajtotta le a fejét, alsó ajkába pedig jól észrevehetően beleharapott. – Túlságosan is nevetségesnek és hülyének találnád az indokomat, ahhoz, hogy komolyan vedd. Nem tudom megmásítani mindazt, ami történt, de tudnod kell, hogy egyetlen bántó szót sem gondoltam komolyan. Sose ütöttelek volna meg, csak úgy tettem és...
- Mond el. – Álltam fel, szemeimből kitöröltem a könnycseppeket és olyan komoran bámultam, hogy megrendült. Sosem látott még senki ilyen határozottnak, erre én magam esküszök meg. Nekem majdnem olyan fontos ez az egész, mintha az életem múlna rajta. Azon bukik minden, amit mond, ha ismételten mentegetőzni kezd, akkor végleg falat emelek kettőnk közé, de ha végre képes lesz megnyílni, akkor... talán... elölről kezdhetnénk mindazt, amit lerombolt a születésnapomon.
- Tudni akarod? – Hatalmasat nyelt, láttam ahogy ádámcsutkája megmozdult. Mélyen egymás szemébe néztük, végül határozottan bólintottam. Persze, hogy tudni akartam, minden vágyam az volt, hogy rendeződjön ez az őrület. Figyeltem az arcát, elkezdett beszélni, gyorsan és sokat magyarázkodott, nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy ne kavarodjak össze a történetében. De csak fél füllel hallgattam, mert szívemben egy érzés éledezni kezdett. A rügyei még aprók voltak és kifejletlenek, de ez is több volt, mint a semmi. A saját naivságom egész jól szórakoztatott, hisz bíztam abban, hogy valami sokkal jobb irányba fordul ezután. Elmosolyodtam. Talán gyűlölnöm kellene... haragot kellene iránta táplálnom, de... egyszerűen nem ment. Lehet, hogy rengeteget hibázott, de ő is csak emberből van. Minden részletet, amit mondott, elraktároztam a tudatom legmélyére, hogy emlékezzek rá, ki miatt történt mindez. De nem éreztem haragot vagy szomorúságot, az a név, amit említett nem jelentett olyan sokat nekem, annak pedig semmi értelme nem lett volna, ha haragszom életem hátralévő részében egy halott emberre. Megvártam a megfelelő alkalmat és barátságosan, szelíd mosollyal az arcomon, közbevágtam.
- Megbocsájtok. – Lényegében, neki köszönhetem azt, aki vagyok. Lehet, hogy ha nem tette volna meg, akkor ma nem ismernék sok mindenkit, aki fontos a szívemnek. Az is elképzelhető, hogy Kyle nem szeretett volna belém, és még mindig élne. De ezt nem tudhatom, hisz ebben a jelenben élek, nem másikban.


Hatalmas levegővétellel lefújtam a polcon lerakódott port. Látszott a nappalin, hogy mióta elmentünk senki se tette be ide a lábát. Néhány könyv és régi emléktárgy árválkodott magányosan a szekrényen. Eléggé elcsodálkoztam, hisz biztos nyomós oka volt annak, hogy nem vittük magunkkal. Ujjaimat végigsimítottam a könyvek gerincén, majd kihúztam azt, amin nem volt cím. Mint később kiderült, amikor kinyitottam, hogy egy hátrahagyott fényképalbumot szorongatok a kezeim között. Az első oldalakon még nagyon régi fényképek voltak, amikor anyáék egyetemisták lehettek. Sok csoportkép közepette felfedeztem az egyiken Mr. Lewis – t is! Anya sohase említette, hogy egy iskolába jártak volna. A diplomaosztó után a szüleim esküvője következett, amin anya gyönyörű, hófehér ruhában pörgött, arcán levakarhatatlan mosoly terült szét. A képeken nem volt rajta a nagypapa, biztos nem élt már akkor, pedig biztos mennyire boldog lett volna anya, ha táncolhat vele! Egy évvel az esküvő után már a bátyámról is előkerültek az első képek. Istenem, milyen aranyos kisbaba volt! Megmosolyogtatott ez a sok kép, de szívem hatalmasat dobbant, amikor a születésem évéhez közelítettünk. Már pocaklakó voltam, a képen anya fele látszik, előtte apa guggol és éppen hason csókolja. 1998. Február. 06... apa sírt a születésemnél, a képeken könnyesek a szemei, mosolyog! Hát tényleg nem utált engem! Rengeteg képet találtam, a legtöbben apával kettesben vagyok, esetleg a bátyám is bepofátlankodott, de amit ezekből leszűrtem, az röviden annyi: apa szeret engem, még ha sokáig nem is volt alkalma kimutatni. Mégiscsak én vagyok a kicsi Jázminja.

70.rész - Valami hülyeség

- Mond csak kislányom, mikor lettem én taxisofőr? – Jelent meg a semmiből apa, arcán gondterhelt ráncokkal. Vagy húsz évet öregedett  azóta, mióta utoljára találkoztunk, szemei alatt mély karikák húzódtak és komolyan nem hittem el, amit látok. Az Isten szerelmére, ma mindenkit ledönt a lábáról a baj?!
- Igen, ahogy mondtad, a lányod vagyok. Egyrészt. Másrészt nem vagy taxisofőr, azok kapnak fizetést, én viszont egy garast sem fogok adni. – Sétáltam az ágyamhoz, majd összeráncolt szemöldökkel néztem az odahányt kupacot. Volt ott minden, csak azt nem értettem, hogy kerültek oda. Pizsama, fogkefe, neszeszer és minden hülyeség, ami beletartozott, törölköző, váltás ruha, fehérnemű, and ecetera, ecetera.
Hogy ha bebújnék a szekrénybe, egy táskával a hátamon, akkor feltétlenül muszáj eljutnom Narnia – ba? Lehet, hogy varázsképességekkel bír, és képes más elképzelt országokba, szigetekre vagy földekre el teleportálni. Nem muszáj nekem várnom egy levegőben szálló hajóra. A szekrényem eljuttat Seholországba. Milyen jó is lenne örökké gyereknek maradni, ahol nincsenek szabályok, szülők, gondok, technika és nyavalygó nők, akik a koruk miatt hisztiznek. Csak barátok, kaland, kincs, móka, kacagás, Pán Péter, Hukk kapitány és a jó öreg órás krokodil. És ez most egyáltalán miért jutott az eszembe?

- Az igaz. A lányom vagy, de a másik háromhoz semmi közöm. – Dőlt neki az ajtófélfának és beletúrt sűrű, fekete hajába. Meg kellett hagynom, hogy helyes férfi az apám, bár belülről közel sem olyan bájos. Kívül viszont megnyerő az állát súroló, felfelé kunkorodó hajával. (Megkérdezném, hogy mikor nőtt meg ennyire a haja, hisz az X - faktoros cuccli estéjén még ennél rövidebb volt!) Azok az enyhén hullámos tincsek teszik igazán vonzóvá, legalábbis az én ízlésem szerint. Kissé sötétebb bőre tökéletes összhangba került, gyönyörű lila szemeivel és ennyivel azt hiszem sikerült is levenni a lábáról az anyámat. Most viszont fáradtan felsóhajtott és egyre nagyobb volt a meggyőződésem afelől, hogy valami baj történt. A másik történet szerint meg egyre kevésbé gondoltam azt, hogy anya utálná apát.
- Három? – Akadtam fenn a számon és fejemben elkezdtem számolgatni a kint álló fiúkat. Ha csak nem lett a fiúknak hirtelen még egy ikrük, akkor biztos vagyok abban, hogy nem hozzám tartozik az utolsó személy. – Itt van Pán Péter?
- Mi van? – Rökönyödött meg apa és őszintén látszott a szemein, hogy nem kíván most részt venni ebben a beszélgetésben. Én pedig lemondóan megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem fogja tudni megérteni, hogy mire gondoltam.  – Nincs, ha csak nem cserélte le a harisnyáját egy terepgatyára.
- Oh. – Húztam el a számat, majd egy gondolat miatt felszólaltam. – Mindhárman élnek?
- Amikor bejöttem a házba, akkor még lélegeztek. – Bólintott, sűrűn pislogva. Ő nem tudhatta, hogy mi zajlott eközben a színfalak mögött. Sejtése se volt róla, hogy a felbukkanásommal tönkretettem egy szoros barátságot. Rettentően... álljunk csak meg egy szóra! Ha tényleg olyan közel álltak volna egymáshoz, ha tényleg legjobb barátok lettek volna... akkor két lánynak semmi esélye sem lett volna őket elválasztani egymástól. Összegezve a fent elmondottakat: EZ ROHADTUL NEM AZ ÉN HIBÁM! Csak szívességet csináltam, annak a három baromnak.  Nekem hála rájöttek, hogy nem is olyan igaz barátok, mint gondolták.
- Ah, ez felettébb bosszantó. – Néztem ki az ablakon és észre is vettem az újonnan csatlakozott személyt. Arra számítottam, hogy hevesen gesztikulálva ordítoznak a másikkal, ehelyett csak nevettek. Armin és Kentin tökéletes összhangba kerültek a másikkal, pacsiztak, nevettek egymás viccein és jól érezték magukat. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis mi történt kettejük között. – Inkább utazom egy kocsiban Flynn Rider – el, Aladin – nal és Pán Péterrel, mint ezzel a hárommal.
- Azt hittem utálod a Disney meséket. – Hatalmasra tágult pupillákkal fordultam meg a tengelyem körül és azt se tudtam, hogy mit mondjak. Mert nem más mondta ezt, mint apa, az a férfi, aki megtagadott. És mégis ő volt az, aki olyat tudott rólam, amit kevesen mások.
- Az... – Kezdtem bele akadozva, és csak nehezen sikerült magamhoz térnem a kezdeti sokkból. – Az, hogy utálom, nem jelenti azt, hogy soha életemben nem láttam még őket. Szerintem teljesen természetesen, hogy tudom, miről van szó. – Apa látszólag nem vette észre, hogy valami hihetetlen dolgot mondott, ami mélyen felkavart. Ami teljes egészében összekavarta a benső békémet. De ezt ő nem vette észre, hisz jobban lekötötte az, hogy milyen összefüggéstelen hülyeséggel rukkolta elő. Nem tudhatta, hogy nekem sokat jelentett ez a mondat. Nem tudtam megmondani, hogy miért, de talán ahhoz lehet köze, hogy bebizonyította mennyire figyel rám. Minden történet ellenére.
- Figyelj, én csak annyit tanácsolok neked, hogy maradj önmagad. Ha mások kedvéért próbálsz változtatni, akkor nem fogod jól érezni magad és a végén már azt sem tudod, hogy ki vagy. Maradj az, aki vagy, csináld, amit eddig. Nem kell birkaként követned a nyájat, csak, hogy elfogadjanak. Van egy millió tucat lány, akik ugyanazokat a hibákat követik el, egymás után sokszor és ez a végére már annyira unalmassá válik, hogy élni se lesz kedved.  – A szavai ellenére nem változott arckifejezése. Még mindig úgy nézett rám, mint aki szabadulni szeretne ebből a pokolból. – Van egyéniséged, stílusod, használd ki és kerekedj mindenki fölé!
- Apa... – Suttogtam magam elé olyan halkan, hogy nem hallotta meg. Kyle viszont fél szemével rám pillantott és rosszallóan megcsóválta a fejét. Nem tudtam hová tenni, így inkább figyelmen kívül hagytam és ismételten apára koncentráltam. Lehet, hogy félreismertem, az is lehet, hogy történt valami, aminek hála megváltozott. De az ember nem változik meg hirtelen, ezt már megtanulhattam volna! Apa biztos szeretne tőlem valamit, vagy lehet, hogy megfog halni? Rájött, hogy már csak egy kevés van vissza neki és szeretné elrendezni a földi ügyeit?
- Amúgy, nagyon felidegesítettetek. Hosszú idő óta először kaptam szabadságot és ahelyett, hogy pihennék, a kamasz lányomat és a haverjait kell elfurikáznom az ország túlsó végébe. – Egyenesedett ki, mire unottan ráemeltem a tekintetemet. Tévedtem, nem változott semmit se ez a férfi. Max annyi történt, hogy elismerte a tette következményét. Vagyis azt, hogy egy kanos állat volt és megnemzett engem. De azt hiszem ez is több mint a semmi. És ahogy a mondás tartja, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Vagy valami ilyesmi.
- Húgom! – Nyílt ki bátyám ajtaja, majd pár pillanattal később ott is termett a küszöbömön. Fél szemöldökét a magasba emelte látva kis csipet csapatunkat. Mégse apát nézte ki magának, hanem a hátam mögött sertepertélő Kyle – t. Csak egy futópillantást vetettem a férfira, homlokomon kidagadt egy ér, ő pedig gazdagabb lett egy lila folttal. Visszafordultam a családom felé, és azt vettem észre, hogy apa és Nigel farkasszemet néznek, a tekintetük pedig egybefonódott. Végül az idősebbikjük megköszörülte a torkát.
- Nigel, itt lenne az ideje megszabadulnod attól a lófaroktól. – Jelentette ki, mire bátyám szemei elkerekedtek és hevesen megrázta a fejét. A történethez az is hozzátartozik, hogy már nem tudnám elképzelni rövid hajjal a fiút, éppen ezért olyan marad, amilyen. És pont. – Tudom, hogy tinédzser vagy és éppen most vagy a lázadó korszakodban, de ha majd bekerülsz az egyetemre, akkor kénytelen leszel tőle megválni.
- Fogalmam sincs miről beszélsz. – Vallotta be őszintén Nigel, mikor szóhoz tudott jutni. Láttam a szemeiben, hogy kezd neki kényelmetlenné válni ez az egész beszélgetés. És még csak nem is tudta elmondani azt, amiért jött. – Nem lázadok, nincsenek világmegváltó terveim, egyszerűen csak így érzem jól magam.
- Te csak menj vissza a szobádba, én majd elintézem. – Sóhajtottam fel fáradtan és bele se mertem gondolni, hogy mennyire lefáradok a nap végére. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy ott lesz Armin, Alexy és még Kentin is.
- A bátyádnak van barátnője? – Vonta fel a szemöldökét, mikor visszasietett a szobájába a szerencsétlenje. A kérdés viszont letaglózott, köpni – nyelni képtelen voltam, és ami azt illeti engem is rohadtul érdekelt a válasz. De a bazi nagy büszkeségem miatt, inkább előbb halnék meg, mint, hogy ezt bevalljam neki.
- Nincs. – A nem tudom lett volna az egyetlen olyan válasz, ami kicsit is igazzá teszi a történetemet. De egy dolog biztos, mégpedig az, hogy Nigel próbálja elhitetni, hogy elkezdett randizni.  Most igazat mondott, vagy csak nagyon jó színész. Az utóbbi teljesen abszurdum, vagyis bejön a harmadik opció, miszerint csak engem akar megnyugtatni. – Nigel kényelmes ember, szereti a komfort zónáját.
- Akkor ideje lenne kiszedni onnan, hogy megismerje a körülötte lévő világot. Ahhoz, hogy fejlődjön az ember, ki kell mozdulnia és szembe kell néznie az új dolgokkal. – Ecsetelte rendületlenül, én pedig szép lassan az ajtó felé kezdtem araszolni. Érdekelt volna, hogy mit szeretett volna mondnai nekem Nigel, így próbáltam a lehető legkevesebb feltűnés nélkül meglógni. Ami már akkor is bukottnak számított, mikor kipattant a fejemből. Na, én nem vagyok Zeusz, hogy csak úgy, mindenféle Istenséget szüljenek meg a gondolataim...
Apa vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, de attól még nem állított meg, csak egy biccentéssel jelezte, hogy mehetek. Már épp kiléptem volna az ajtón, amikor belegondoltam, hogy egyedül hagyom a szobában Kyle – t és apát, ami valljuk be nem a legszebb forgatókönyv. Végül inkább elhessegettem a zavaró gondolatokat. Végül is mindketten férfiak, és van mit megbeszélniük, legalábbis az én álláspontom szerint. És jogom van kimaradni belőle, szóval spuri.
- Szóval, mi olyan életbevágóan fontos? – Léptem be bátyám birodalmába, majd undorodva elhúztam a számat. Itt minden olyan zöld! Nigel megfordult a gurulós székével, majd magához intett. Összeráncolt szemöldökkel sétáltam oda, majd csak elképedve figyeltem, ahogy egy férfi egy perc alatt annyit tapsol, hogy szinte rekordnak számít. Legalábbis a videó címe erről tanúskodott, de nekem az a mozdulat, amit végzett, leginkább arra hasonlított, mint mikor valaki fázik és tüzet szeretne csiszolni. – Ez egyáltalán tapsnak számít?
- Várj, rákeresek. – Szavához híven megnyitott egy új lapot, majd a keresőbe beütötte, azt a roppant egyszerű kérdést, hogy „mi számít tapsnak”. Pislogtam párat, végül vállamat húzogatva leültem Nigel ágyára, hogy ott várjam meg mi lesz a végeredmény. – Miért adja ki XVI. Benedeket, amikor arra kerestem rá, hogy mi számít tapsnak? – Mérgelődött bátyám, mire kuncogni kezdtem és felállva odasétáltam. Amúgy tényleg ezt adta ki a kereső: „XVI. Benedek: Nehéz napok ezek”.
- Ennyire unatkozol? – Kérdeztem jókedvűen, majd átváltottam dorgáló stílusba. – Mindjárt érettségizel, inkább a tanulással üsd el az időt! Megáll az eszem, egy végzős gimnazista, ilyen értelmetlen videókat nézeget.
- Senki sem várhatja el tőlem, hogy hónapokkal előbb készüljek fel egy vizsgára. Úgy is elfelejtem addigra, amit megtanultam. – Zsörtölődött, majd nemes egyszerűséggel homlokon pöckölt.
Duzzogva robogtam ki a bátyám szobájából, majd dühösen toppantottam párat, hogy a környezetem felfigyeljen rám. Ezt legalább ötször el kellett játszanom, mivel senki nem vette a fáradtságot, hogy megnézze mi jött rám. Mivel havonta, legalább egyszer szoktam ehhez hasonló hisztit csapni, így a házban lakók már megszokhatták, de ahelyett, hogy meg tanultak volna kezelni, simán figyelmen kívül hagytak és megvárták, amíg kitombolom magam. Pedig ilyenkor csak arra van szükségem, hogy valaki meghallgasson. Semmi többre, ők mégsem veszik ezt észre, a büszkeségem miatt pedig inkább szenvedek, mint, hogy rávilágítsam őket.
- Na, jól van már! Mi a franc bajod van?! – Viharzott ki a szobámból Kyle, tajtékzó szemekkel. Ebből arra következtettem, hogy sikeresen félbeszakítottam a traccs partijukat. Mégsem voltam elégedett, nem akartam, hogy a platina (bleh..) hajú férfi legyen az, aki helyre tesz. Apára számítottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy változott és érdekli, hogy mi van velem.
- Ezt nem hiszem el! Miért nem apa jött ki? – Dobbantottam ismételten, mire megremegett a szája széle. Összefonta mellkasa előtt karjait és dühösen meredt rám.
- Mert apád már akkor elhúzott, mikor te kitetetd a lábad a szobádból! – Válaszolta igen egyszerűen, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Semmi beszélgetés nem zajlott le közöttük? Ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni! – Ha jól tudom, akkor most anyukáddal beszélget. Eléggé gondterhelt volt az arcuk, szóval gyorsan bökd ki mi a bajod! Nem akarom egy csapat depressziós között tölteni a szabadnapomat!
- Nincs semmi bajom! – Ordítottam túlszárnyaló hangerővel, ami az ellenkezőjéről tanúskodott.
- Na, idefigyelj! – Fogta ő is dühösre, hangosra és üvöltésre. – Ha valaki megkérdezi, hogy mi a baj, akkor feltehetőleg érdekli is, és nem csak úgy kibökte, mert nem volt jobb témája! Vagyis kurva gyorsan mond el, ha nem akarod, hogy megharagudjak rád!
- De te már így is dühös vagy! – Vágtam vissza, majd pár pillanattal később ijedten elkerekedtek a szemeim, a felismeréstől. A szám elé kaptam a kezeimet, hogy elfojtsam a feltörő sikolyomat. Azon a napon, mikor Denny megkért, hogy legyek a barátnője, Kyle, a barátom ugyanezt mondta, csak egy kevésbé bunkó formációban. Hogy lehet, hogy ugyanaz a lényege a mondatuknak?
- Persze, hogy az vagyok, mivel... már megint mi történt? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. – Vonta fel a szemöldökét és értetlenül nézett rám. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy megosztom vele a kételyeimet, de a legbiztonságosabb megoldásnak a hallgatás tűnt. Lemondóan megráztam a fejem, majd kikerülve besiettem a szobámba. Utánam szeretett volna jönni, meggyőződni afelől, hogy jól vagyok – e – legalábbis nagyon remélem – , de nem tette. Mivel becsaptam magam után az ajtómat, ezzel jelezve, hogy most nem igazán vágyom társaságra, csak a jó öreg magányra.  Odaléptem az íróasztalomhoz és elkezdtem rajta keresgélni, kutatni, hogy megtaláljam. Mindent feltúrtam, a könyveket elhajítottam az ágyra, kihúztam a fiókokat, de egyszerűen nem lett meg.
- Francba! – Szitkozódtam, a következő pillanatban pedig megfordultam a tengelyem körül. Egyenesen a könyvespolcomat bámultam, egész pontosan a legalsó fokát, ahol a könyvek mellett valami más is fellelhető volt. Odasiettem és szinte ráugrottam a kis szoborra, amit még Kyle vett nekem a tizennegyedik születésnapomra. Bár tudta, hogy utálom a születésnapomat és nincs szükségem semmire, ő mégis odaadta. Mert nekem vette a nyáron Olaszországban. Nem volt túl nagy , talán kissé giccsesnek is számított, de nekem tetszett. Rögtön a második helyre csúszott a kedvenc listámon, mert a Sue – tól kapott animés törölközőmet semmi sem tudta űberelni! A kis tündérszoborral a kezemben mentem vissza az asztalomhoz, és óvatosan letettem, hogy mindig szem előtt legyen. A tündér fehér, pántnélküli menyasszonyi ruhát viselt, ami a testéhez simult. Nyakában egy apró gyémánt nyaklánc pihent, kezeiben pedig egy rózsacsokrot tartott. Hosszú, göndör, narancssárgás haját fehér fátyol és rózsából kirakott hajráf fedte el. Tekintete ábrándos volt, gyönyörű, hófehér szárnyai pedig csillogtak.
- Kicsit giccses, de szép! – Jelent meg mellettem Armin, levakarhatatlan vigyorral az arcán. Látszott az arcán, hogy elégedett a szobor kinézetével és azzal is, hogy ilyenekkel díszítem a szobámat. – vannak még ehhez hasonló cuccaid? – Érdeklődött kedvesen, mire oldalra billent a fejem.
- Nincs. – Válaszoltam végül, és még az ajkaim is mosolyra rándultak. Felvidított az a kisfiús vigyor, ami a fiú arcán ült. – Akkor indulatunk Seholországba?
- Hogy hová? – Kérdezte összeráncolt szemöldökkel, látszott az arcán, hogy erősen gondolkozik.
- Csingiling és Pán Péter otthonába. – Magyaráztam neki elképedve, mert nem hittem el, hogy nem ismeri Sehol országot.
- Riko, ugye tudod, hogy Pán Péter Soha országban él? – Mosolyodott el, majd mikor meglátta a reakciómat elnevette magát. – Neverland, tudod.
- Az egész gyermekkorom egy hazugság volt. – Hajtottam le a fejem, Armin pedig nem tudom mire föl, de nevetni kezdett. Nem volt vicces a helyzet, inkább szánalmas. Miután Armin kiszórakozta magát, végre valahára összepakoltam és indulhattunk.. volna, ha nem jut eszembe egy csoportkép. Csak, hogy bosszantsam egy kicsit Sue – t küldtem neki egy fotót, amin a srácokkal vagyok, valami retardált fej kíséretében.

69. rész - Nyuszi ül a fűben

Sóvárogva pillantottam az asztalon hagyott csokis sütire, de megmozdulni nem voltam hajlandó. Csak merev testtartással álltam az ajtóban és a bennem élő démonokkal küzdöttem. Megfogadtam magamnak, hogy elkezdek diétázni és nem habzsolok be minden édességet, ami a Húsvéti asztalra kerül. Anya csodálkozott is, mikor közöltem vele a tavaszi szünet beálltával, hogy nyírfacukorral készítse a süteményeket. Mindig azt hitte, hogy pont én vagyok az a lánya, aki nem válogat és mindent szó nélkül megeszi azt, amit elé raknak. Ez talán gyerekkoromban így volt, de azóta kamasz lettem és elkezdtem finnyáskodni. Az ananász szagától is öklendezni kezdek, a töpörtyű pedig nem marad bennem öt percnél tovább.
- Elállod az ajtót Gorilla! – Ütötte meg a fülem egy bársonyos hang, amit rémálmaimban szoktam viszont hallani. És bár bátyámként tekintek a férfira, mégis vannak tulajdonságai, amit a legszívesebben kitépnék belőle, majd a földre hajítanám és egymás után, sokszor, erősen és kíméletlenül rátaposnék. Ezek közül az egyik legutálatosabb az, hogy a véleményét kegyetlenül őszintén a szemembe mondja, ezzel figyelmen kívül hagyva az érzéseimet. Éppen ezért esett rosszul, mikor Kyle arra utalt, hogy könnyíthetnék a súlyomon. És a legrosszabb az egészben az, hogy mikor belenézek a tükörbe, fürdés után mindig szembetűnik, hogy a combjaim megvastagodtak és még egy kisebb úszógumit is sikerült növesztenem mióta ebbe a városba költöztem. A legnagyobb szerencsém az, hogy a magasságom miatt nem szúr annyira szemet az alakom. De ettől függetlenül én tudom, hogy ott van és elkezdte bökni a csőrömet.
- Oh, fog már be végre öt perc erejéig! – Mordultam fel megfordulva a tengelyem körül. Villanó tekintettel meredtem Kyle szemeibe, de ő szokásához híven meg se rezzent, csak unottan meredt rám. – Amúgy, mégis mit keresel itt?

- Jöttem inni egy kávét és enni valamit. – Sétált el mellettem, lazán, zsebre dugott kézzel, majd megállt az asztalnál.
- Nem itt, hanem úgy általánosságban. – Fordultam a férfi felé összeráncolt szemöldökkel.
- Mi van, talán zavarlak? – Egy ideig kritikusan méregette a sütiket, végül megfogta a számára legszimpatikusabb darabot és beleharapott. – Anyukádnak isten adta tehetsége van. Ez a süti mennyei.
- Én már a nyakam köré tekertem az övemet, gyerünk, rúgd csak ki alólam a sámlit! – Idegesített, hogy senki sincs tekintettel az elhatározásomra. Annak ellenére, hogy jól tudják, mennyire szenvedek, mégis a képembe tolják a kalóriával teli ételeket.
- És mégis ki volt az a marha, aki úgy határozott, hogy dagadt ezért diétázni kezd? – Vonta fel a szemöldökét felém fordulva. – Amiből amúgy nem lesz semmi, de ezt majd akkor sütöm el, mikor feladtad.  – Összeszorított ajkakkal léptem közelebb hozzá, majd nemes egyszerűséggel kivertem a kezéből a kockára felvágott szeletet. A tetején lévő megkeményedett csoki szinte egyből levált és megrepedezve beborította a tiszta csempét. – Nem fogok miattad böjtölni, ha ezzel a cseppet sem bölcs döntéssel erre akartál célozni. Most meg cica, fogd azt a nagy seggedet és csámpázz fel a szobádba. – Tette vállaimra kezeit, majd nemes egyszerűséggel megfordított és finoman seggbe rúgott.
- Döntsd el, hogy most tetves gorilla vagy elkényeztetett macska vagyok. – Forgattam meg a szemeimet, de azért közben valamiért mosolyra rándultak az ajkaim. Kyle, az olykor fagyos máskor temperamentumos viselkedésével olyan volt, mint a tűz és jég dala. És ez a kétszemélyűség vonzott hozzá, tetszett nekem, de az agyamra is tudott menni, mert képtelenség volt kiszámítani, hogy mikor melyik énje éled fel. Mindig felkészültnek kellett lennem vele szemben, hisz nem tudhattam, hogy mi vár rám, hogy ha szembekerülök vele. Volt a férfiban valami titokzatos, egy kaland, egy rejtély, amit meg akartam fejteni. Őszintén feldobta az érdeklődésemet az, hogy néha olyan volt vele a társalgás mintha egy teljesen ismeretlen emberrel találkoztam volna az utca kellős közepén. Mindig rejtegetett meglepetéseket a számomra, de a régi, megszokott modorát se felejtette el. Egy valami viszont sose változott meg, ami lehengerlő mértékekkel bírt. Hogy ha ez az egy dolog megrepedne, akkor számomra Kyle létezése egyenlő lenne azzal, hogy a kígyó megtalált és felkínálta nekem a tiltott gyümölcsöt. Még ha nem is voltunk rokonok, még, hogy ha nem is ismertük egymást kiskorunkban, akkor is ösztönösen kialakult köztünk egy távolság, ami a testvérek között természetesnek számított. Élcelődött velem, mintha csak a bolond kishúga lennék, de, hogy ha a helyzet megkövetelte, akkor felnőtt fejjel, gondolkozás nélkül a segítségemre sietett.
- Ilyen se történt még. – Füttyentett elismerően, majd teljesen érthetetlen okból megtapsolt. Értetlenül meredtem rá és magyarázatot követeltek szemeim. – Előbb ragadott meg téged az, hogy lecicáztalak, mint a mondat másik vége. Fejlődsz...
- Ugyan... – Legyintettem haloványabbnál is haloványabb mosoly kíséretében. – Csak ráébredtem, hogy nem mindig bölcs döntés ilyen hevesen kimutatnom az érzéseimet. Nem csak, hogy magamat keverem még nagyobb bajba, de a körülöttem lévőket is.
- Felnőttél azalatt a pár hónap alatt mióta ismerlek. – Ébredt rá és ég magát is meglepve, fintorogva kikerülte a sütemény maradványait, majd odalépve hozzám kissé bizonytalanul tárta szét a karjait. Mostanában hozzászoktam az effajta cselekedeteihez, így kuncogva öleltem át a derekát. Még egy puszit is kaptam a homlokomra, miközben a fülembe suttogta azt a becenevemet, amit csak kivételes alkalmakkor használt. – De azért maradj az a temperamentumos, eszes mégis meggondolatlan lány Hugica.
- Azt hittem csak ártok neked azzal, hogy mágnesként vonzom a galibát. – Húzódtam el tőle és kíváncsi tekintettel méregettem.
- Attól még, hogy rendőr vagyok, lehetnek unalmasak a hétköznapjaim. – Horkant fel, ezzel jelezve a véleményét. – Kell az a kis szín, amit beleviszel a napjaimba az ostobaságaiddal. – Ennél nem is találtam megfelelőbb alkalmat, így cuki kislányos mosolyog kíséretében megrebegtettem a szempilláimat. Na, itt már furán nézett rám és a ráncok ösztönösen összeszaladtak a homlokán.
- Tudnod kell, hogy ma ott alszom Sue – nál. – Kijelentésemre valami félúton megakadó morgás és köhögés keverékét hallatta. Legnagyobb meglepetésemre konkrétan úgy nézett rám, mintha ő lenne Csipkerózsika és most ébredt volna fel egy száz éves álomból.
- Gondold át ezt újra. – Mondta végül semleges hangon. – Utána számolj el százig és, ha még ezután is biztos vagy a dolgodban, akkor mostantól az ottani rendőrök gondjaira bízlak. És kérlek szépen, tagad le, hogy ismersz.
- A francba! – Csettintettem tettetett csalódottsággal a hangomban. – Akkor elfelejthetem azt a gonosz tervemet miszerint kiállok a tér közepére és villantva azt kiáltom, hogy Kyle Lewis a mostohabátyám?
- Ezen a terveden még dolgoznod kell. Pár hiba belecsúszott, kezdve azzal, hogy csak részegen lennél képes villantani, de mivel utálod az alkoholt így az nem fordulhat elő. Nem vagy valami szégyenlős fajta, de attól még ott van benned az önbecsülés, hogy csak annak a fiúnak mutatod meg a tested, aki tényleg kiérdemelte. Mint az az osztálytársad, aki Humor Heroldnak képzeli magát és úgy járkál fényes nappal a városban, mintha egy bohóc lenne. – Révedt a semmibe, miközben én összeráncoltam a szemöldökömet.
- Ne bántsd őt. – Védtem szinte automatikusan, ami még tőlem is szokatlannak számított. De akárhogy is próbálkoztam nem tudtam becsukni a számat. – Senkit se bánthatsz az ízlése és a nemi beállítottsága miatt! Utóbbiról abszolúte nem tehet, mégis sokan undorral és megvetéssel fordulnak felé, mikor kiderül. Mit meg nem adnék azért, hogy segíthessek neki.
- Máris megtetted. – Nézett mélyen a szemeimbe. – Berobbantál az életébe és magaddal ragadtad a szívét.
Kijelentésére szívem a torkomban dobogott és majd megpukkadtam mérgemben. Nem fer, hogy képes ilyen kijelentésekkel előhozakodni! Hát persze, hogy zavarba hoz, és akkor nagyon jól szórakozik.
- A csengő... – Lökött meg Kyle, mire felkaptam a fejem és csodálkozva néztem az ajtó felé. Lassan odasétáltam, majd kitártam.
Az ajtó kinyílt, én pedig szembekerültem két fiúval. Az osztálytársaimmal. Illetve, hogy pontos legyek… elválasztott minket a kapunk, hisz ők a túloldalán álldogáltak, tekintettel arra, hogy zárva volt. Összeráncolt szemöldökkel méregettem azt a gyanúsan jókedvű mosolyt, ami elterült az arcukon, miközben valami fura hang egyre erősödő hangerővel ordítozott a fejemben. Leginkább a What the fuck mondat ismétlődött, de piszkosul hangosan.
- Hát ti? – Időközben persze Kyle is tiszteletét tette, így most lazán nekidőlt az ajtófélfának. Az ikrek virgoncabb fele nagyra guvadt szemekkel fejezte ki csodálkozását.  Először nem értettem, minek szól ez, de aztán hátra pillantottam, a vállam felett. Be kell látnom, hogy tényleg olyan ritka látvány Kyle civil ruhában, mint nyáron a télapó, de azért ő is csak egy ember.  Vannak szabadnapjai vagy olyan, mikor később kezd.
- Úgy hallottam, hogy Sue – nál töltöd a hétvégét. – Szólalt fel barátnőm Nagy ője. Szemében furcsa fény gyúlt, amiből rájöttem, hogy akar valamit. Erre több jel is utalt. Egyrészt, Armin csak akkor hajlandó kimozdulni, mikor Sue kéri, illetve, ha nyomós indoka van rá. Másrészt olyan bizakodó volt a tekintete.
- Igen. És?
- Arra gondoltam nem bánnád, ha beugranék potyautasnak. – Fáradtan néztem fel Kyle – ra, aki természetesen nem bírt csöndben maradni.
- Hidd el, anélkül is elég nagy patkány vagy. – Mivel Armin köztudottan a könnyen felhúzható emberek közé tartozik, így egyből megsértődött.  Duzzogva oldalra fordította a fejét, mire szórakozott mosoly kúszott ajkaimra. Alexy is elég jól szórakozott ezen a gyerekes megnyilvánuláson, őt persze nagyon nehéz kiborítani, illetve elszomorítani. Mégis nekem rendszerint sikerül elvennem még az élettől is a kedvét. Oh, Atyaisten, ez nem az a figyelem, aminek örülnék. Ha valami másban lennék tehetséges… bármi… csak ne abban, hogy könnyen el tudom cseszni az emberek hangulatát.  Egyszer… ha elég bátorságot merítek, akkor odaállok a fiú elé és őszintén bocsánatot kérek mindenért. Elmondom az érzéseimet és azt is, hogy nem tudom kezelni megfelelőképpen az indulataimat. Szerelmes lennék? Közel sem hasonlít ez az érzés arra, mint amit Kyle – nál éreztem. Mindenkinél máshogy nyilvánul meg?
- Oké, akkor tisztázzuk. Armin, te beszeretnél pofátlankodni az, akár nyugodtnak is nevezhető utamba, de Alexy… akarsz valami konkrétumot? Vállveregetést, sütit, ruhát, magazinokat vagy valami mást? – Pillantottam kérdőn a „végzetemre”.
- Egy csókot, ölelést és az első légyott ismétlését. – Válaszolt a fiú helyett Kyle, nekem pedig minden vér az arcomba szökött és szemeim cintányér nagyságúra tágultak. Éreztem szívem heves lüktetését, kifejezetten utáltam. Ilyenkor mindig elfog a hányinger és rosszul érzem magam fizikailag. Lelkileg meg teljesen összezavarodok.
Dühösen fordultam fogadott testvérem felé, míg Armin öccsét kezdte faggatni a nem létező részletekről.
- Te mégis mi a szent Majorannáról dumálsz?! – Hangom teljesen visszafojtott volt, bár nem tudtam, hogy miért. Szemeim megtették a szavak helyett. Szinte másodpercenként hányták az indulatokat.
- Emlékszel miről pofáztam öt perccel ezelőttig? – Bólintottam. Azért ennyire nem szelektív a memóriám. – Na, ahhoz képest, hogy mennyire szemérmes vagy, eléggé közvetlenül érdeklődsz iránta. Ha jól tudom más smároltatok is. Ezért gondoltam, hogy netán tán vele már tovább léptél egy bizonyos szintre.  – Összeráncolt szemöldökkel meredt mögém, majd valamiért röhögésben tört ki. Nem grimaszoltam vagy ilyesmi, így biztos voltam abban, hogy az ikrek csináltak valamit. Mikor megfordultam majdnem elájultam a sokktól. Armin kezében ott pihent egy hatalmas tábla, amire vastag, fekete betűkkel rá volt írva, hogy „szűz”. És a nyíl rám mutatott… Armin… nem érdekel, hogy Sue – val jársz… hogy kedvellek… és még sok minden… de most MEGHALSZ!
- Mi a francot keres nálad egy ilyen tábla?! – Robogtam oda a kapunkhoz, körülbelül úgy, mint egy T – Rex. A kerítésen kinyúlva elkaptam pólóját és odahúztam magamhoz. – Remélem elég nyomós az indokod, különben a földdel teszlek egyenlővé!
- Nem mintha az én ötletem lett volna! – Szabadkozott azonnal. – Sue kitalálta, hogy ezzel pénzt tud szerezni. Mit gondolsz, a férfiak mennyit adnának egy szűz, rocker, kocka és kihívó öltözködésű lányért? Ölnek az ilyenért a férfiak! – Egy pillanatra azt hittem, hogy csak szórakozik velem. Senki se lehet ilyen hülye, bár Sue mindig kivételt képez.
- Ennek se füle, se farka! – Mondtam ki egyszerűen. – Ha komolyan vetted, azt, amit mondott, akkor csak magadra vess! Sue pedig nem szűz, hanem hülye!
- A kettő igazából nem zárja ki egymást. – Gondolkodott el a férfi, miközben ráérős tempóban odasétált mellém.
- Kuss! – Rivalltam rá. – Szóval ott tartottam, hogy te egy akkora idióta vagy, mint amit még nem hordott a hátán a Föld! Lehet, hogy Sue hordja a nadrágot a kapcsolatotokban, de így teljesen elpapucsosodsz. Akkor meg megun, és nemes egyszerűséggel kidob. Abba nem is gondoltál bele, hogy Sue csak azért csinálja ezt az egészet, mert imádja a hullámvasutakat? Pénzben nem szenved hiányt… Gondolj csak bele, hogy milyen elektronikai kütyüket hord magánál és, hogy milyen felturbózott a házuk. Most komolyan… egy kicsit se kérdőjelezted meg? Nem kaptál féltékenységi rohamot vagy valami?
- Dehogynem! – Fakadt ki legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Tiszta ideg volt egész este. – Folyatta zavartalanul Alexy, én pedig fél szemmel rá sandítottam. – Meg is értem. Én már akkor féltékeny leszek, hogy ha Riko –t meglátom ezzel a férfival! – Mutatott mellém, mire Kyle – al csodálkozva fordultunk egymás felé.
- Megtiszteltetés, vagy mi… - Kezdte, mire beleharaptam az alsó ajkamba, hogy elfojtsam a röhögésem. – Viszont hiába ingereled magad. Nekem nem kell, azért vannak még igényeim.
- Mi van?! – Fordultam felé felháborodva.
- Egy olyan lányt szeretsz, aki simán elmenne fiúnak is. – Azt hiszem, kezd feltörni a vörös fejjel pattogó, mini terrorista.  – Ez a lánynak nevezett kis boszorka durva beszédű, erőszakos és előbb forr fel az agyvize, mint a teaforralóban a víz.  A keze gyorsabban mozdul, mint egy gengszteré és egy kigyúrt fiú erejével csap le.  Minden teljesen érthetetlen okokból pöccen be. És olyan összeesküvési elméletek keletkeznek a fejében, amit még a legnagyobb drámaíró is megirigyelhetne. Azt hiszem, akik kívülről szemlélik Riko életét, azoknak ijesztő és abnormális. Főleg az, hogy milyen társaságba keveredett. El lehetne nevezni Defektesek gyülekezetének.  Főleg a barátnőd. – Pillantott a kocka fiúra, aki megértően bólogatott. Meg vannak számlálva a napjaid gyerek…
- Jól van már! Elég! – Fortyantam fel. – Nekem is van gyengéd és női oldalam! De ezt majd később. Különben is. Visszatérve Sue – ra. Senki se hinné el, hogy szűz az a lány! Már a tekintete is perverz, hogy gondolhatta akár egy perc erejéig, hogy beválik a terve?! Kérlek, ne keverj vele össze! Én erkölcsös és ártatlan, fiatal lány vagyok. – Kijelentésemre Armin szemei kiguvadtak, Kyle pedig elfojtott egy krákogó, nevetésfélét.
- Erkölcsös? – Kuncogott a férfi.
- Mi bajod az ártatlanságommal? – Tettem csípőre a kezeimet. A nevetőráncok megjelentek az arcán. Látszott, hogy kifejezetten szórakoztatja a helyzet. Jó neki.
- Ártatlan? – Kérdezett vissza Alexy. Először fura grimaszba rándult az arcom, és eltorzult a dühtől. Fújtatva engedtem el Armin felsőjét, majd miután hátratűrtem egy szemembe lógó tincset,  egyenesen „életem értelmére” pillantottam.
- Oh, semmi. Nem tudtam, hogy ilyen kis cuki, erkölcsös húgicám van. Imádjalak ezért vagy nevesselek ki? – Ölelte át a vállam. Vigyorogva nézett a szemeimbe, majd kárpótlásul nyomott egy puszit az arcomra.
- Imádj! – Duzzogtam mellkasom előtt összefont karokkal. – Mi a bajod egy tizenhét éves, tiszta lánnyal? Én nem drogozom, nem cigizek, nem piálok, teherbe se esem. Egyiket se csinálom! Büszkének kéne lenned rám!
- Legyek büszke? Kihagyom. Több pasid volt már, mint nekem. – Eldünnyögtem egy „ez nem volt nehéz” – et, mire nyelvet öltött. – Tudod, hogy értettem. Az a négy srác olyan különbözőek, mint a mopsz és a németjuhász! A legelső pasid egy szőke fasz, aki jobban imádja saját magát, mint a barátnőjét. Másokat megszégyenítő módon kinevet, megbélyegez, önbizalomtól túlcsordul, és úgy viselkedik, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. – Pironkodva húztam összébb magam. Nem fer, hogy ennyire átlátja a helyzetet és igaza van! – A második, kis név tolvaj barátod, életed nagy szereleme, aki az élete árán mentett meg… nos… igazán megtarthattad volna. Értelmes, jól kinéző, kedves és gondoskodó fiú volt. – Magához szorított, mire búslakodva fúrtam arcom a vállába. – A harmadik, egy meleg bohóc. – Közölte egyszerűen, mire a bánatom kibuggyanó nevetésbe torkollott. Amin viszont meglepődtem, hogy Alexy teljesen könnyedén kezelte ezt a helyzetet. Nem tiltakozott vagy háborodott fel, csak egy fokkal halványabb mosoly kíséretében vette tudomásul, hogy Kyle így gondol rá. Sose tagadta régebben, hogy meleg, de nem is verte nagydobra. Már nincs is mit, hisz megváltoztattam a nemi beállítottságát. Vagy… ezt nem teljesen értem.  – A negyedik, egy reneszánsz buzi, tartózkodó, fura gyerek. Volt… Most szingli vagy. Béna. Tarts már meg egy NORMÁLIS pasit!
- Jól van már.  – Hagytam rá. – Nem kell cseszegetni. Jön magától ez az egész és, akkor everything is awesome. – Figyelmeztetően néztem Armin – ra, akinek szóra nyíltak az ajkai. – Ha elkezded énekelni azt a szart, akkor nem tudom, mit csinálok veled. – A fiú persze morcosan vette tudomásul, hogy belé fojtottam. – Visszatérve a témára… addig a napig beérem veled, te tökfej. Ugye tudod, hogy néha, ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő, annyira szemét vagy, hogy elmegy az életkedvem?
- Persze. Erre csak most jöttél rá? – Csak úgy túlcsordul a szeretettől. Néha, komolyan nem értem, hogy mit imádok benne annyira. Talán, pont azt, hogy ennyire gyűlöli a világot? Vagy ahogy látja? – Akármit is forgatsz a fejedben, most azonnal felejtsd el. Vendégeid vannak, akik feltettek neked egy kérdést. Hogy lehetsz olyan udvariatlan, hogy nem is válaszolsz?
- Nem. Tűnés! – Mondtam ki ítéletemet ellenszenvesen. Kyle elégedetten bólintott, és ebből is látszott, hogy mennyire hasonlítunk. Néha, komolyan megrémít, mennyire egy rugóra jár az agyunk. – Keressetek más sofőrt. Kyle az én csicskám, és nem vagyok hajlandó rajta osztozkodni.
- Akkor most a tudtodra adok egy tájékoztató jellegű, felszólítást. – Kezdte meglepően könnyedén, amitől automatikusan egyenes vonallá préselődtek ajkaim. Ha ő ilyen nyugodt, akkor egész biztos lehetek abban, hogy a válasza nem. – Én nem viszlek sehová. Főleg nem az ország túlsó felébe. Majd az apád szépen elfuvaroz.
- Az én apám? – Rökönyödtem meg. Ha igaz ez az elég sánta történet, akkor a több órás út során közlekedési balesetet fogunk okozni.
- Igen.
- Az enyém? – Kérdeztem rá ismételten. Nem tudtam melyik eshetőség a jobb. Az egyes variáció azt takarja, hogy itt az ideje meglátogatom a fülészetet. A másik opció… meghalok? Vagy Asakura Bill. Esetleg mindketten.
- Igen. Miért, van más apád is? – Vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. Nem tudtam mit felelni vagy reagálni. Legyek kétségbeesett vagy dühös? Apa csak az utóbbi énemet ismeri, így újdonságot okozna neki a falfehéren makogó lánya. Bár teljesen abszurd ez a variáció. Úgy is kieszelek valamit.
- Az apukád. – Böktem ki végül. Még ha semmilyen értelemben sem kötődtem ahhoz az alakhoz. Alig látom, szinte soha nem beszélek vele és a legfőbb bűne az, hogy a napja hetvenkilenc százalékát anyával tölti. Amíg mi imádkozunk azért, hogy üljünk össze egy családi vacsora erejéig, addig neki természetes. Tényleg gusztustalan, ha az ember szülei szerelmesek. Vagy az, ha randiznak. Komolyan, több szerelmi élete van a saját anyámnak, mint nekem! Ez ciki, gáz, el akarok süllyedni.
- Ha választani kéne az apáink közt, értelemszerűen a sajátom mellett voksolnék. Nem tudom miért, nem éppen az a mintaapa példány. Sok hibája van, rengeteg, nem is tudnám neked őket mind felsorolni. Talán a megszokás, vagy az a mindent felemésztő cél, ami vezérel. Megvédem attól az alaktól anyát, és a húgomat is. – Megmerevedtem. Most már biztos vagyok abban, hogy a fülészet tárt karokkal vár rám. Hisz nem mondhatta ki! Hogy meg szeretné védeni a húgát… Ez nem lehet! – Fura, mi? Én se hittem el, mikor tudatosult bennem. De tudom, hogy jó ez így. Mármint anyáéknak, nektek nem. Nagy gázban vagytok, hisz apámnak vannak szokásai… amik miatt féltem anyukádat.. és téged is… - Halkult egy a hangja, nekem pedig ösztönösen összeszorult a szívem.
- Kyle? – A hangom rekedt volt és igazán félénk. Bele se merem gondolni, hogy mi aggaszthatja ennyire a férfit! Talán képes lenne bántani anyát Mr. Lewis?
- Nem akarok konkrétumokat mondani.  Ha feleslegesen paráztatlak be, abból semmi jó nem sül ki. – Sóhajtotta megkeserítően szomorúan. – Lehet, hogy félreismertem. Lehet, hogy tényleg annyira megkedvelte anyukádat, hogy miatta képes változni. De egy valamit sose felejts el. Nem véletlenül tiltotta el anya a húgomtól. Mindenre megvan a nyomós oka. Ő nem olyan, hogy hóbortból képes lenne kitolni apával, mert félresiklott a házasságuk. Mindenről csak is ő tehet. A viselkedésével elérte azt, hogy anya kiábránduljon belőle, sőt mi több féltse a gyerekeit. A saját apjuktól!
- Köszi szépen. Most már százszor jobb. – Vágtam rá kapásból, kissé ideges hangon. Ha azt hitte, hogy ezzel megnyugtat, akkor nagyon rossz úton halad. Ez a férfi imád engem kínozni. Most adott valami feladványt, amin kattoghatok megállás nélkül és az őrületbe kergethetem magam.
- Oh, igazán nincs mit. A rossz következtetések miatt felelősséget nem vállalok. Viszont… - Hajolt oda a fülemhez, mire az egész testem megborzongott. Éreztem meleg leheletét a bőrömön, és basszus de jól esett! – Ne maradj vele kettesben. Mert meg fogod bánni. – Suttogta lassan és érthetően. Eddig bírtam. Minden további nélkül szembe fordultam vele és nemes egyszerűséggel a nyakába ugrottam. Oké, ez hülyén hangzik meg minden, de szükségem volt arra, hogy megöleljen! Különben fix, hogy elbőgtem volna magam. Így is már a határaimat súroltam, de megérezve hátamon, hatalmas tenyerét, ahogy megnyugtatóan mozgatja, egyszerre csak megszállt a nyugalom.
- Mi történt? – Ösztönösen összerándultam anya kellemesen megnyugtató hangjára. Mert most a szokásostól eltérően nem volt higgadt, hanem nagyon is zaklatottnak tűnt. Minden bevezetés nélkül támadott meg az aggodalom, nem is tudtam hová tenni ezt a hirtelen jött érzést. De éppen erre volt szükségem ahhoz, hogy visszatérjek a valóságba. Még ha elég furának is hatott a jelenet, hogy én úgy ölelgetem a férfit, mintha az életem múlna is rajta, gondolatban már rég elszakadtunk a másiktól. Nem tolt el, de még magyarázatba sem fogott, csak hirtelen megmarkolta a fölsőmet. A kelleténél nagyobbat nyeltem, mintha csak olvasnék a gondolataiban kitaláltam, hogy mire akar ezzel utalni. Ne járjon el a szád. De basszus már! Utálom a titkokat, másokét legalábbis igen.
- Jó napot! – Köszöntek kórusban az ikrek, anya pedig fáradtan rájuk emelte a tekintetét.  Egy pillanatig nem tudtam hová tenni az arcán átsuhanó érzéseket, de az biztos, hogy valami kattant benne. Fogalmazzunk úgy, hogy szinte égető tekintettel vizsgálta meg az ikrek szórakozottabb felét, akinek erre elkerekedtek a szemei. Meg is értem a csodálkozását, hisz anya eddig nem fordított rá egy percnél több figyelmet. – Elnézést... van valami az arcomon?
- Te vagy Alexy, nem? – Kérdezett rá résnyire összehúzott szemekkel, mire a fiú bólintott.  – Megtudhatnám, hogy milyen tanuló vagy?
- Anyu! – Sikítottam fel, ezzel a tudtára adva, hogy kezd égő lenni, amit csinál. Eddig nem igazán érdeklődött a barátaim után, tudta kik ők, legalábbis a nevüket biztosan, de más hidegen hagyta. Akikkel még tisztában van az Sue és Rachel, őket hajlandó követni. – Mi jött rád?
- Emlékszel arra az estére, amit nem töltöttél itthon? – Kapizsgálni kezdtem, hogy mire szeretne kilyukadni, így rosszkedvűen elhúztam a számat. Tökéletesen emlékeztem arra a napra. Azon a napon ismertem meg Chloe – t, akinek történetesen tetszem. És mikor másnap haza somfordáltam, azt hittem, hogy ott ér a végzet. Anya kész ideg volt, a szemei könnyesek és vörösek voltak és olyan tajtékzó tekintettel vizslatott, hogy ezerszer is megbántam. Nos, azon a napon elhaláloztam, majd mikor rájöttem, hogy nem halhatok meg, akkor ismételten feléledtem.
- Riko, azt hittem kimagyaráztad! – Üvöltötte teljesen bepánikolva a srác, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- Én?! Nem úgy volt, hogy ketten magyarázkodunk? – Akadtam ki teljesen jogosan, Kyle pedig már a hasát fogta a röhögéstől. Szerintem is, neki biztos nem volt ilyen kínos szituációban része. Mégis, ami a legjobban aggasztott, az anya különös viselkedése volt. Vannak rossz napjai az embernek, de amit láttam az más volt. Arcán gondterhelt ráncok sorakoztak, ami arról tanúskodott, hogy valami nagyon nem stimmel az életünkben, vagy éppen az övében. Szülő, nem lehet magánélete, szóval sürgősen valljon!
- Kislányom, tudtommal neked pakolnod kell! Apád mindjárt itt van érted! – Rovott meg szigorúan, nekem pedig egyre értetlenebb lett a tekintetem. Most, tényleg sikerült magamra haragítanom az elmúlt hetek hülyeségeivel, vagy történt valami a párkapcsolatában illetve a munkahelyén. Nem is tudom, hogy melyik lenne a jobb, de nagyon remélem, hogy nem miattam fordult ki magából ennyire.
- Most álljunk meg egy minutára! – Meredtem dühösen anyukámra, aki kérdőn várta a folytatást. – Te szervezted úgy az egészet, hogy találkoznom kelljen vele?
- Persze. – Válaszolta egyszerűen, amitől teljesen lefagytam. Először csak meglepetten pislogtam, utána készültem kiakadni. De ő megelőzött. – Az apádról van szó, szóval jobban teszed, ha viselkedsz!
- Most komolyan, mi történt veled? – Állt sírásra a szám automatikusan és komolyan aggódni kezdtem. Anya sosem viselkedett ilyen szokatlanul, ez a felismerés pedig teljesen a padlóra küldött. Nem akartam, hogy ennyire megváltozzon, tudni szerettem volna, hogy mi bántja és ami a leginkább motivált, hogy segíteni tudjak rajta. A hangom hallatán Kyle is megkomolyodott (itt volt az ideje) és a vállaimra csúsztatta a kezeit.
- Gyere kölyök, segítek pakolni. – Fordított meg és egyenesen a bejáratai ajtó felé kezdett tolni. Bár nem néztem hátra, mégis tudtam, hogy anya ezennel mást vett nevelés alá. Vagyis, hogy pontosan legyünk, elkezdte faggatni az ikreket. Az utolsó, amit hallottam az anya nyikkanása volt. Körülbelül, így reagálnak az emberek, amikor kiderül, hogy ő Sue Parker barátja. Ezt már azt hiszem, megszokhatta volna. De, amint az ajtó becsapódott, nekem lehervadt a mosoly az arcomról és tüstént kifakadtam... volna, ha nem előz meg valaki. – Nem irigylem a pasid.
- Ő nem is a pasim! – Adtam hangot a nem tetszésemnek, egy pár árnyalattal, vörösebb arccal. – Ezt az egészet lezártuk már azon az estén, amikor megismerkedtem veled.... úgy igazából... hivatalosan.
- Értettem mire céloztál... vagyis a lezárni rész még homályos, de ahogy téged ismerlek, pakolás közben úgy is kibukik belőled. – Veregette meg a vállam, majd azzal a lendülettel le is szedte a szekrény tetejéről a hatalmas sporttáskát. – A pakolásos dolgot komolyan gondoltam, de előre közlöm, hogy csak hajtogatni vagyok hajlandó.
- Egy napra megyek, nem pedig egy hónapra. – Kerekedtek el a szemeim, meglátva az utazótáskát. És ahogy lenni szokott, amikor olyat mondok, ami nem tetszik Kyle – nak, fura grimaszba torzult az arca.
- Mi, csak egy napra? – Akadékoskodott, mint egy kisgyerek. – Ennek semmi értelme. Menjél kettő vagy három napra! – Utasított, én pedig hitetlenül elröhögtem magam.
- Mi van? – Néztem rá elképedve, majd gyanúsan méregetni kezdtem. – Mit terveztél a szobámmal?
- Jól van, lebuktam. Ki akartam adni albérletbe. – Vakarta meg zavartan a tarkóját, nekem pedig hatalmasra tágultak a pupilláim.
- Kinek? – Meredtem rá elképedve, közben a táskát kikapva a kezéből, nemes egyszerűséggel visszahajítottam a helyére. Az már teljesen más kérdés, hogy utána leesett vagy ötször, mire végleg a helyére került.
- Hát, a kölykömnek és a nejemnek.
- Ne kamuzz már, nincs is olyan nő a földön, aki kibír veled két hetet és utána nem vonul be önkéntesen az elmegyógyintézetbe. – Meredtem rá összehúzott szemöldökkel, mire elröhögte magát.
- Akkor te se vagy nő.
- Szerinted én a nejed vagyok? – Néztem rá félrebillentett fejjel, mosolyogva.
- Ha csak nem rúgtunk be mindketten és mentünk el Vegasba, akkor nem hiszem. – Rázta meg a fejét, én pedig megcsóváltam a fejemet. Imádom azt a hülye fejét, nincsenek is szavak rá, hogy mennyire. Csak tényleg abbahagyhatná a gonoszkodást, mert azzal az őrületbe kerget lassan. – Amúgy, igazad van. Egyikem sincs, és ha rajtam múlik, akkor egy ideig még nem is lesz. Fiatal vagyok, hülye lennék eldobni a szabadságom. – Fonta össze nyaka mögött a karjait, én pedig döbbenten pislogtam rá. Jó, most már azt is tudom, hogy mi a véleménye a családvállalásról. Bár, meglettem volna a nélkül is.
- Tényleg elkezdek pakolni, még mielőtt anya megneszeli a semmittevésemet. – Hagytam válasz nélkül a férfit és felkocogtam a lépcsőn. Kyle pedig ráérős tempóban sétált mögöttem, mint akinek milliónyi teendője közepette, ideje lenne nekem segíteni. Mivel nem kértem meg semmire, így hálás se tudok lenni.
Bevonultam a szobámba és elővettem a fiókból a hátitáskámat, ami tökéletesen megfelelt a célomra. Már éppen bepakoltam volna egy pizsamát, mikor Kyle felhördült. Kérdőn pillantottam felé, mert csak felháborodott tekintettel toporgott az ajtómban. A fel nem tett kérdésemre azonban, az egyik poszteremre bökött, a sok közül. Felegyenesedtem, hogy megkukkantsam melyikben talált kivetnivalót és meg sem lepődtem, mikor az újonnan megszeretett fiúcsapat képét böködte. Nem tehetek róla, jelenleg értük nyáladzok! – Ezek meg mégis ki a szarok, és hogy kerülhetett ebbe a házba?
- Hé, ezt kikérem a nevükben is! – Háborodtam fel, ezzel védve új szerelmeimet. – Az EXO nem szar! Rachel passzolta le nekem a posztereket, mivel neki nem kellenek. Azt mondta ki nem állhatja az Ázsiaiakat és ha nem csóróm el őket, akkor másnak oda volna őket. A lényeg az volt, hogy mindenképpen meg akart tőlük szabadulni. Pedig kincset érnek!
- Jól teszi! – Háborgott megállás nélkül, közben le sem vette a szemét a posztereimről. A csapattagokat felmérve teljesen elfintorodott. – Mégis mit tudsz rajtuk annyira imádni? Még csak egy férfias vonásuk sincsen.
- A zenéjüket, a kinézetüket... – Kezdtem el sorolni, de aztán megakadtam. – ... és egyáltalán minek magyarázkodom neked? – Akadtam meg, végül győzött a belül visító, őrült rajongó, így előkotorásztam a mobilomat. Jól elbújt, azt meg kell hagyni. Feloldottam a képernyőzárat és a zenékhez belépve megkerestem a legimádottabb számot tőlük. Elindítottam hőn szeretett kedvencemet a Love me right – ot. De, amint elkezdődött, a férfi elhúzta a száját és nem bírta ki, hogy ne kommentálja.
- Már a kezdés is borzalmas. – Meredt összeráncolt szemöldökkel a készülékre, a fintorgást pedig nem tudta abbahagyni. Halálos ellenségként néztem a szemeibe és megfogadtam, hogy megfojtom egy párnával. – Nincs pénz a világon, ami képes lenne meggyőzni afelől, hogy ez jó! És nem is fogom eltűrni! A Children – el meg tanultam együtt élni, mert magyar meg minden, és még egy vállveregetést se kaptam érte!
- Kyle Lewis, senki nem kért meg rá, hogy itt tengesd a mindennapjaidat! Máshol csövezz, ne a mi házunkban! – Mondtam vészjósló hangnemben, de ezek szerint nem sikerült hitelesen alakítanom a megszállott rajongót. – Nézd csak meg őt! Hát nem helyes? – Mutattam meg a háttérképemet, ami Baekhyun gyönyörű mosolya volt. Meg maga a férfi is az volt, de ezt majd később. Kyle – ban volt annyi tartás, hogy alaposan szemügyre vegye a képet és csak utána szólaljon meg. De bár ne tette volna.
- Ez olyan, mint egy lány. – Közölte köntörfalazás nélkül, mire tikkelni kezdett a jobb szemem. Önkéntelenül is beleütöttem az oldalába, amitől feljajdult és odakapta a kezeit.
- Mi az, hogy ez??? Ugyanolyan ember, mint te vagy én! – Üvöltöttem az arcába, kikelve magamból. Nem zavart, hogy a még kint álló anyukám is hallja, csak az izgatott, hogy leteremtsem ezt a tahót. – Alapvető illemtudás hol marad?!
- Jó, bocsánat. – Fogta fájdalmas arckifejezés közepette az oldalát. Elég rendesen belebokszolhattam a bordáiba. De akkor is, ez nem tűrhettem el! Mégis mit képzel magáról, ki ő, hogy itt ítélkezzen?! Egyáltalán ki kérte meg arra, hogy fikázza őket, mert én nem, az is fix! – De ha szembejönne velem egy ilyen az utcán, akkor tuti, hogy szívrohamot kapnék!
- Hogy te mekkora egy rasszista vagy! – Akadtam ki rövid időn belül másodszor és már készültem volna újabb ütést bemérni, mikor felcsendült Tom Beck egyik száma, és ha jól emlékeztem, akkor Rachel jelenlegi csengőhangja is. – Kiörülted magad? – Kezdtem köszönés nélkül, mert az elmúlt napokban kötőszavává vált az Ian, a Somerhalder, az úristen és az ehhez köthető dolgok.  És mivel túlságosan is extázisban volt, így nem voltam olyan hülye, hogy lehűtsem. Hagytam, had örüljön.
- Még nem! – Csengett izgalomtól túlfűtött hangja, én pedig megforgattam a szemeimet.
- Ne kímélj. Meséld el végre az egész történetet, mert az még nem teljesen tiszta. Hogy kerültél te egy légtérbe Ian Somerhalder – el? – Érdeklődtem, eközben Kyle roppantmód hálás volt a váratlan hívás miatt. Felhúzta a pólóját és döbbenten figyelte azt a lila foltot, ami az oldalán éktelenkedett. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy nem én okoztam, mégis rám fogja kenni!
- Hát az úgy volt, hogy Sue – val elkezdtünk kémkedni utánad... – Kezdte megfeledkezve önmagáról, így én kérdőn felvontam a szemöldökömet, de nem szóltam közbe. – Követtük titeket a parkba és, hogy ne legyünk túlságosan is feltűnők, így elkezdtünk felmászni az ott lévő kávézó tetejére. Már a legfelső fokon tartottam, mikor megpillantottam a park közepén álló szerelmemet! Egy millió rajongó körbeállta és éppen egy lánnyal szelfizett, mikor megérkeztem. Nem tudom mi jött rám, ösztönös mozdulat volt, így átöleltem. – Visított fel, így kissé eltartottam a fülemtől a készüléket. Bár nem látta az arcát, tudtam, hogy levakarhatatlan mosoly ül az arcán. – És hagyta! Érted, nem tolt el magától, hanem mosolyogva figyelt! Ha láttad volna a fangirl lányok irigykedő pillantásait, annyira élveztem!  Utána készítettünk néhány képet, amitől szépen betelt a memóriám. – Röhögött fel zavartan, én pedig elnéző mosollyal az arcomon ültem le mostohatesóm mellé. Nem zavartattam magam, így a vállára hajtottam a fejem és úgy hallgattam tovább az élménybeszámolót. – Szerintem megutált a biztonsági őre vagy nem tudom mi jött rá. Mikor előhalásztam a posztereimet a táskámból, szinte kővé dermedt és olyan utálkozó pillantásokkal jutalmazott meg, mint én Sue – t! De Ian olyan kedves volt, türelmes és aláírta mind az ötszáz posztert!
- Ugye csak képletesen értetted a számot? – Döbbentem le, és rimánkodtam az égiekhez, hogy igen. Ha nem, akkor az is biztos, hogy soha a büdös életben nem jön többet ide Ian Somerhalder.
- Persze. Annyi biztos nem volt, de szent, hogy rengeteget hoztam el. – Mesélte tovább. – Utána megint megöleltem, de ezt nem díjazta a biztonsági őre, olyannyira, hogy le akart szedni a drágámról. De Ian elhessegette, és hagyta, hogy tovább élvezzem a pillanatot, mivel hatalmas állatvédő.
- Ezzel arra céloztál, hogy egy állat vagy? – Röhögtem fel, mire kaptam egy fura pillantást Kyle – tól. Ő addig az időt elütötte az asztalomon hagyott könyvek egyikével, amit Húsvétra kaptam valamelyik rokontól. Ha jól láttam, akkor a Halálparancsot böngészte.
- Igen. Tudtad, hogy Ian alapított egy állat menhelyet? Ian Somerhalder Foudation! – Folytatta a dicshimnuszt, én pedig megunva közbevágtam.
- És hol volt eközben Sue?
- Mit tudom én, biztos megerőszakolta egy kan cigány, bevándorló. – Váltott hangnemet, én pedig a szeretet legapróbb jelének véltem ezt felfedezni. Még beszélgettünk egy darabig, utána Kyle megelégelte a locsogásomat és kinyomta a hívást. Egyem meg, de aranyos... És ekkor elkezdődhetett az „öt perc alatt behányok mindent a táskámba” hadművelet.  Igen ám, de drága partnerem fennakadt valami olyanon, ami egyáltalán nem tartozott rá.
- Milyen nagymamás bugyik már ezek? – Fintorgott körülnézve a szekrényemben, amit nem is értettem igazán. Főleg, azért mert nem adtam rá engedélyt.
- Pofa súlyba, télapó! – Kaptam ki a kezéből az említett darabot, ami szerintem nagyon is aranyos volt.
- És én még csodálkoztam azon, hogy szűz vagy. Ilyen fehérneműkkel nem is csodálom. – Mustrálgatta továbbra is a szekrényem tartalmát, mire bevágtam az ajtót és rátapostam a lábára. – Istenem! Tanga vagy valami?
- Azt hiszem, ezt nem veled kéne megbeszélnem. – Meredtem rá rezzenéstelen arccal, majd bevágtam a többi cuccom közé azt a fránya bugyit. Ekkor történt, hogy dudáltak a ház elől és ez jelentette azt, hogy készülök a pokol legmélyebb bugyrába menni. – Megjött apám. – Hajtottam le a fejemet, Kyle pedig néhány perc kihagyás után kapcsolt és magához ölelt. Mostanában egyre többször teszi ezt, azt hiszem ez azt jelenti, hogy kedvel.
- Tudom, nem a legmegfelelőbb témával hozakodom elő, de muszáj szót ejtenem róla. Még ha az időzítés nem is olyan jó. – Kezdte és most már megértettem, miért ölelt át. Mert nem szeretett volna a szemeimbe nézni. – Nem vagy vak, anyukád tényleg megváltozott. Nem azért mondom, hogy szenyózzak, vagy valami, de rossz értelemben. Ha ez apa miatt történt, akkor sajnálom. Nem akartuk feltúrni az életetek, mégis apának sikerült egy jó nagyot beletenyerelnie.  – Engedett el, mire felnéztem az arcára.
- Miért te kérsz bocsánatot? – Pislogtam csodálkozva, amire csak egy szomorú mosollyal válaszolt és egyszerűen kimondta:
- Mert senki más nem fog.

68. rész - Exrandi

Hello embörkék! ☺
Nem szokásom egy – egy rész előtt írni pár sort nektek, de itt volt az ideje kivételt tenni. Ne aggódjatok, nem foglak mostantól mindig ezzel untatni titeket, csak egyszeri alkalom! Akit nem érdekel, az nyugodtan lapozzon tovább és olvassa el a következő részt.
Ezt a blogot csak azért indítottam el, mert kedvet kaptam hozzá és éppen olyan időszakot éltem, mikor sokat játszottam a Csábításból Jelessel. Nem volt semmi mélyen szántó célom, és arra se számítottam, hogy olyan sokan fogják olvasni. Ennek ellenére nem régiben átfutottam a megtekintések számát és majdnem sírva fakadtam az örömtől! ☺ Hihetetlenül jól esett látni, hogy egy részhez majdnem ezer megtekintés dukál. Mivel az eddigi oldalaim sohasem értek el ilyen nagy „sikert”, így majd kiugrottam a bőrömből. Köszönöm azoknak, akik mindig velem voltak, ti vagytok a legjobb olvasók! ♥ Mikor nekiálltam megírni az első részt, egyáltalán nem számítottam arra, hogy egyszer majd a hatvannyolcadik résznél fogok tartani. De mivel szeretem írni és vannak még terveim a történettel kapcsolatban, így egy ideig még olvashatjátok a sok hülyeséget a tollamból. Legalábbis főszereplőnk kalandjait.
Puszi: B&C


Elzártam a csapot, majd a mosógépen hagyott törölköző után nyúltam. Miután magamra csavartam kiléptem a szőnyegre és kritikusan mértem végig magamat a tükörben. Nedves tincseim arcomra tapadtak és jobban elnézve az eredeti barna szín kezdett felülkerekedni a festett rózsaszínen. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ideje lenne ellátogatni a fodrászhoz és beújítani egy új frizurát. Azt gondolom, hogy nekem jól állna egy kissé tépett, melírozott haj. Éppen itt az idő, hogy háttérbe szorítsam a rózsaszínt és ismételten a természetes szépség híve legyek. Majd erre is sort fogok keríteni, de most sokkal fontosabb eseményre kell felkészülnöm, amit nevezhetek akár randevúnak is. Mennyivel könnyebb lenne a dolgom, ha most nem az egoista ex barátommal kéne töltenem a fél napomat, hanem például a szerelmemmel vagy legalább egy olyan fiúval, aki tetszik. De mivel azzal kell beérnem, ami nekem jutott, így ráparancsoltam Antony – ra, hogy várjon lent az étkezőben, amíg én elkészülök. És ez a mondat körülbelül fél órája hagyta el az ajkaimat, szóval azt hiszem, kezdek hasonlítani azokra a lányokra, akik órákat töltenek a tükör előtt. Részben igazat adok ennek az észrevételemnek, de a főindok az, hogy húzni próbáltam az időt.
- Igyekezz már! – Zökkentett ki a gondolataimból egy határozottan türelmetlen hang, mire felszaladt a fél szemöldököm, körülbelül a plafonig. Megtöröltem a szőnyegben lábamat, majd az ajtóhoz sétáltam és elfordítva a kulcsot kinyitottam.
- Kuss legyen! – Ordítottam el magam, majd szikrázó szemekkel meredtem a nappaliban álldogáló fiúra. Egyáltalán nem méltányoltam azt, hogy sietett azt meg végképp nem, hogy fittyet hányva az utasításomra felmerészkedett az emeletre. Kellett nekem olyan hülyének lennem, hogy megbízzak benne. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy éppen kifelé bámult az ablakon, így nem volt alkalma közelebbről is megvizsgálni engem. – Ha már voltam olyan hülye, hogy belementem ebbe a szarságba, akkor annyi emberség legyen benned, hogy tiszteletben tartod egy nő igényeit. Szerinted mennyi idő kell nekem ahhoz, hogy úgy nézzek ki, ahogy?
- Ha kialszod magad, akkor tíz percnél kevesebb. – Vágta rá ösztönösen, és ezzel a lendülettel meg is fordult. Kissé elsápadtam, mikor szemei majd kigúvadtak meglátva testemet. Ellenben az ő arcán a vörös egyik árnyalata kezdett életre kelni. – M... mit... mit csinálsz? – Kérdezte elakadó lélegzettel, közben szemeivel majd felfalt. Zavartan sütöttem le a szemeimet, közben egyre jobban visszahátráltam a fürdőbe.
- Mi ez a perpatvar? – Jelent meg a lépcső tetején drága, rendőr ismerősöm. Egy pofoncsapással ért fel felbukkanása, így fáradtan dőltem neki az ajtónak és vártam reakcióját. Szemei ide – oda ugráltak közöttünk végül egy bólintással nyugtázta a helyzetet. – Fogalmam sincs mi folyik itt, de teljesen biztos vagyok benne, hogy jó nekem a boldog tudatlanság. Csak egyetlen kérdésem van és arra tüstént választ szeretnék kapni. – Nézett higgadtan a szemeimbe, mire hatalmasat sóhajtottam.
- Ne kímélj. – Húztam összébb magamon a törölközőt. Nem sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy a meztelen testemet csak egy törölköző fedi el két, férfi szempártól. Ráadásul teljesen különböző okokból kifolyólag. Illetve Kyle arcán kezdtek megfeszülni az izmok, mikor felfedezte, hogy milyen mohó tekintettel mered rám a szőkeség. Tekintete teljesen megváltozott, szemei jeges tőrként sebezték azt, aki véletlenül beléjük nézett.  Ajkai vékony vonallá préselődtek és el tudtam képzelni, hogy mennyire küzd a belső démonjai ellen, hogy ne robbanjon.
- Annyi fiút hozhatnál fel, de neked pont ezt a szőke majmot kellett. Miért? – Kérdezte visszafojtott hangon, miközben egy hatalmas tockost adott ajándékul az említett személynek. Ajkaim felfelé görbültek és kezdtem örülni annak, hogy végszóra ő is betoppant. Az esetek többségében képes úgy megoldani a helyzetet, hogy én rettentően jól szórakozzak. Már épp válaszolni készültem volna, mikor mindenki legnagyobb meglepetésére felszólalt ex barátom is.
- Áruld már el nekem, hogy ki ez a télapó feelingű ürge! Mikor már éppen kezdenének jól alakulni a dolgok, akkor beállít rendőrruhába maszkírozva! Ez valami égi büntetés akar lenni, amiatt, hogy öt évvel ezelőtt megcsaltalak? – Fura grimaszba rándult az arcom, hallva kirohanását. Egészen olyan volt ez az egész helyzet, mintha féltékeny lenne. Már pusztán a gondolattól is vad vágtába kezdett a szívem, lábaim pedig remegni kezdtek. Élesen szívtam be a levegőt és azzal a lendülettel vissza is menekültem a fürdőszobába. Ki szerettem volna magamat rekeszteni ebből a beszélgetésből, mielőtt még meggondolatlanul mondok valamit. A beismerés fájdalmas volt, annyira maró és keserű, hogy teljesen kétségbeestem. Utoljára, akkor éreztem magam, így mikor Kyle – al próbáltuk a kapcsolatunkat egy sokkal magasabb szintre tornászni. Akkor tapasztaltam ezt a kifejezetten makacs lüktetést, ami megjátszhatatlan és csillapíthatatlan.
Lekaptam húgom törölközőjét a fogasról, majd jó erősen dörzsölni kezdtem a hajamat, hogy minél előbb megszáradjon. Fejbőröm egy idő után sajogni kezdett, de a fájdalom legalább észhez térített.
- Menj el szemészetre! – Hallottam Kyle méltatlankodó hangját. – Az egyetlen olyan személy, aki akár csak nyomokban is hasonlít Joulupukkira az George R. R. Martin. De még ő is mérföldekkel mögötte jár. Nekem nincs hosszú szakállam, hordó hasam, szemüvegem vagy akár göndör, hófehér hajam. És őszintén bevallva a gyerekekkel meg a jávorszarvasokkal is hadilábon állok, de ez már csak részletkérdés.
- A télapónak rénszarvasai vannak. – Kotyogtam közbe gyorsan, mire elégedetlen morgás volt rá a válasz.
- Lényegtelen. – Folytatta. – Arra akartam kilyukadni, hogy semmilyen értelemben sem tudnátok összekeverni egy ajándékot osztogató, süti zabáló, öreg bácsival. Nincs fehér se pedig ezüstös hajam. Platinaszőke vagyok.
- Kyle Lewis! – Dörrentem a férfira kirobogva a fürdőből. Hajam körülbelül úgy nézett ki, mint egy szénakazal, nyakamban ott lógott a törülköző, kezemben pedig a kefét szorongattam. – Hagytál volna engem a boldog tudatlanságban! Ha azt mondjuk, hogy ezüstszínű hajad és felemás szemeid vannak, akkor sokkal egzotikusabb a kinézeted. De most csak egy szőke férfi vagy, hihetetlenül gyönyörű és gyilkos szemekkel. – Hadartam idegesen. Eközben olyan erővel keféltem a hajamat, hogy akárhányszor csak csomóba vagy gubancba akadtam fájdalmasan felszisszentem.
- Nem vagyok holmi cirkuszi állat, akit csak azért szeretnek vagy csodálnak az emberek, mert egzotikus a kinézete. Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, csak a szeretteim és a barátaim véleményére adok, de akkor se cselekszem ész nélkül. Mellékesen nincs olyan ember, aki kibírná a stílusomat csak azért, mert tetszik neki a külsőm. – Bántam, hogy nincs nálam egy diktafon, amivel rögzíthetem az utókornak azt a pillanatot, mikor mostohatesóm bevallja még önmagának is, hogy nem lehet józanul elviselni. – Te se vagy annyira különb tőlem. Talán az egyetlen különbség köztünk, hogy veled ellentétben én nem vagyok felületes.
- Ne hasonlíts magadhoz. – Válaszoltam egészen halkan. – Én soha nem lennék képes bántani a testvéremet, összeomlanék, hogy ha itt hagyna valamelyikük is és nem tudom, mit kezdenék, hogy ha ők nem lennének. – A kelleténél erősebben rántottam meg hajamba gabalyodott kefémet, mire azzal a lendülettel ki is repült a kezemből. Nagyokat pislogva figyeltem, ahogy a levegőben repülve keresztül szeli a szobát, majd egyenesen Kyle lábai előtt földet ér. – Különben is, mi ketten nem azért ismerkedtünk meg, mert annyira vágytunk a másik társaságára. Sokkal összetettebb ez a történet, mint gondolnád. – Fontam össze mellkasom előtt kezeimet. Eközben a férfi lehajolt, hogy felvegye az egyik legnagyobb ellenségemet, alias hajkefét.
- Teljesen úgy beszélsz, mintha nem is lettem volna jelen a történteknél. – Forgatta meg szemeit felegyenesedve. Egy pillanatra a kezében tartott dologra pillantott, majd megvonva a vállát elindult felém. – Szerintem pedig csak nem akarod bevallani még magadnak sem, hogy örültél annak, hogy ott voltam és lefogtalak téged. Ismerve valami hatalmas őrültség lett volna a következő lépésed. – Mögém lépve összefogta a hajamat, és ahogy tenyerében tartotta a vékony szálakat, elkezdte kefélni. Meglepően gyengéd volt, amitől meg is lepődtem. – Nem bírtam tovább nézni a szenvedésedet. Ha pedig direkt csináltad, mivel mazochista vagy, akkor bocsánat.
- Én úgy mondanám, hogy szadomazo vagyok. – Helyesbítettem vigyorogva, tekintettel arra, hogy szeretem magam olyan helyzetekbe belekeverni, amiben piszkosul szenvedek. Persze eközben másokat is imádok kínozni, legfőbbképpen az osztálytársaimat és Sue – t.
- Én a helyedben erre nem lennék büszke. – Nevetett ki Kyle olyan hangosan, hogy még a szomszéd utcában is meghallották. Önkéntelenül is elmosolyodtam hallva jókedvűségét. Kissé hátradöntöttem a fejemet, hogy a férfi szemeibe tudjak nézni. Pár perccel ezelőtt még fagyos szilánkokként sebeztek, de most biztonságot nyújtó tűz lobbant bennük. – Most már elég egyenes és fényes a hajad. – Visszaadta a hajkefémet, majd megállt Tony – val szemben, aki látszólag megzavarodott látva milyen jelenetet rendeztünk.
- Köszönöm. – Mosolyogtam rá hálásan. Hajamat előretűrtem és meglepődve tapasztaltam, hogy fényesre fésülte.  – Ezzel őszintén megleptél. Milyen trükköket tartogatsz még a tarsolyodban?
- Tudod, van egy hat évvel fiatalabb húgom. – Kezdte kevésbé lelkesen, amitől felszaladt a szemöldököm.  – Akaratom ellenére rákényszerítettek, hogy foglalkozzak vele. Állandóan sírt, hogy ha a közelemben kellett tartózkodnia és hozzám vágta minden létező játékát. És itt nem Barbie babákról vagy plüssökről van szó, hanem kisautókról és üveggolyókról. A babáknak már akkor levágta a fejét, mikor megkapta őket. Néhányat lehúzott a WC – n, a többit kihajította az ablakon. Semmi esetre se lehetett normális kishúgom, nekem pont egy olyat kellett kifognom, aki fiús és utál. Egy önző, hisztis hárpiát. – Ha jól következtetek, akkor ezzel azt szeretné mondani, hogy Sadie miatt tudja normálisan ápolni a női frizurát. Bár egy pöppet zavart a száján kitóduló panaszáradat, de kivételesen nem szakítottam félbe. Semmit se veszítek azzal, hogy ha meghallgatom a történetét annak, hogy miért alakult így a kapcsolata a húgával. Talán egyszer majd Sadie variációját is meghallgathatom és akkor tisztában lehetek a történtekkel. – Amíg még kicsi volt semmin se osztozkodott, az ajándékba kapott kinder tojásokat mind megette, a benne lévő játékokat meg a fejemhez vágta. Amikor pedig elkezdett nővé érni, akkor magába zárkózó, emós kiscsaj lett. Elkezdte festeni magát, a hajszínét is megváltoztatta, így lett az a ronda kék!
- Már nem azért, de ez senkit sem érdekel. – Vágott közbe haragosan a szőke hajú modell, mire gyilkos pillantásokat lövelltem felé. – Azt se értem, hogy terelődött a szó a húgodra, de ne is kezdj magyarázkodni. Nekünk viszont randink van, szóval jó lenne, ha kapkodnád magad. – Tapsolt rám türelmetlenül, mire nemes egyszerűséggel elhajítottam a hajkefét.
- És mit vársz, hogy törölközőbe bugyolálva ugorjak minden szavadra? – Ripakodtam rá, de közben éreztem, hogy teljesen elsápadok. Látszott a férfin, hogy bármelyik pillanatban eldurranhat az agya.
- Megvétózom azt, hogy bárhová is menj ezzel a fiúval. – Jelentette ki határozottan, én pedig a szó szoros értelmében lefagytam. Amikről sohase gondoltam volna, hogy bekövetkeznek, azok egyazon napon megvalósultak. Kyle úgy viselkedik, mint egy normális nagytestvér, én pedig belementem egy randiba Tony – val, pedig megfogadtam, hogy még a képét se viselem el többször.
- És mégis milyen jogon? – Kértem ki magamnak, bár szerintem teljesen feleslegesen.  A helyében én is eltiltanám a szeretett kishúgomat a perverz, egoista fiútól. Nigel is előadta ezt, mikor kezdett komolyabbra fordulni a kapcsolatunk Kyle – al. Történetesen rendezett egy kisebb fajta jelenetet azon a napon, mikor hivatalosan is bemutattam neki barátomat. De a történethez az is hozzátartozik, hogy eléggé belevadultunk a helyzetbe, vagyis nem vaklármát csapott.  – Miért van az, hogy a húgomnak sohasem tiltasz meg semmit sem?
- Kezdjük ott, hogy ő nem egy felajzott tini lány, hanem egy embernek nevezett földönkívüli. Másrészt érte semmilyen értelemben sem vállaltam felelősséget. Harmadszor pedig ő ötször is átgondolja a dolgokat, valakivel ellentétben. – A következő lépésem az volt, hogy visszahátráltam a fürdőszobába, majd minden további szó nélkül bevágtam az ajtót. Megfordítottam a kulcsot a zárban, így egy kattanás után felengedve dobtam le magamról a törölközőt. Gondolkodás nélkül előhúztam a szekrény alá rejtett mérleget, ezután felegyenesedve egy jókorát rúgtam bele. Azt is mondhatjuk, hogy ekképpen szerettem volna levezetni a feszültségemet, de a valószínűbb indok, hogy így kapcsoltam be. Mikor a számláló nullát mutatott nagy levegőt vettem és kihúzva magamat ráálltam. Szorongva vártam az eredményt, de egyre sápadtabb lettem, mikor elhagyta az ötvenes számmezőt is.
- Könyörgöm, állj meg! – Szűrtem a fogaim között, bár tudtam, hogy hiába imádkozom. – Oh, hogy vigyen el az ördög! – Szitkozódtam meglátva a feketén kirajzolódó számot. Sosem gondoltam volna, hogy a súlyom egyszer átlépi a hatvanat, legalábbis, addig, amíg középiskolába járok. Most mégis megtörtént, én pedig egy hajszálhíján elkezdtem tépni a hajamat. Végül nem is fogtam bele, mivel Kyle igen szépre fésülte és nem akartam elpocsékolni a munkája gyümölcsét. Helyette inkább visszarugdostam a helyére a nők legnagyobb ellenségét. Tudja a fene miért voltam olyan idióta, hogy pont most kezdjem el méricskélni az elcsépelt alakomat. Talán azok után, hogy láttam a közel sem lapos hasamat, szerettem volna meggyőzni magamat, arról, hogy képzelődöm.
Beletörődő sóhaj kíséretében kezdtem el készülődni. Ha már nem tudom jól érezni magamat, akkor legalább nézzek ki vadítóan szexin, hogy elaléljon a látványomtól minden utamba kerülő fiú. Miután felhúztam magamra az előre kikészített fehérneműimet ismételten a csap elé vonszoltam magamat. Bő vízzel leöblítettem az arcomat, ezután megtöröltem. Korrektorral eltűntettem a szemem alatt végighúzódó, mély karikákat ezáltal kevésbé hasonlítottam egy holdkóros Barbie babára. Egy puha, kis fejű egyetre, rámázoltam egy kevés szemhéjpúdert, majd gyakorlott mozdulattal felvittem szemhéjamra. Cicás tussal kihúztam a szemem, végül elégedetten mértem végig tükörképemet.
Magamra kanyarintottam a köntösömet, magamhoz vettem az iskolai ruháimat és elfordítva a kulcsot kiléptem a fürdőszobából. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy a fiúk immáron a földszinten marják egymást, sőt az is lehet, hogy Kyle már ki dobta a házból ex barátomat. Bár amilyen az én szerencsém úgy sem fordulhat elő.
- Piszok fráter! Hogy merészeled a tegnap délután történtek után még egyszer betenni ide a lábadat? – Mikor fülemig eljutott nagymamám szinte sértett hangja, olyan sápadt lettem, hogy még egy vámpír is megirigyelhette volna tőlem. Az ágyra hajítottam ruháimat és szapora léptekkel robogtam le a lépcsőn. Az utolsó pár fokot ugorva tettem meg, ezzel lerövidítve az utat.
Francba! – Szitkozódtam magamban, megállás nélkül. – Teljesen kiment a fejemből a nagymama látogatása! Hogy lehet megfeledkezni egy basáskodó nőről, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ?!
- Nagymama! – Álltam meg a konyha küszöbénél, olyan egyenes háttal, mintha egy seprűnyelet szíjaztak volna hozzám. Csak egy apró próbálkozás volt, bár tudtam, hogy még így is talál kivetnivalót bennem nagyszüleim egyik tagja. Indulatosan meredtem a szőke hajú fiúra, akinek enyhén kikerekedtek a szemei.  Alienor Betranche nagymama olyan lekicsinylően nézett végig a felhozatalon, mintha ő lenne Erzsébet királynő, mi pedig Diana hercegnő. – Ez a kedvesnek nem mondható fiatalember, most készült távozni. Igazam van Antony Wilson?
- Úgy érzem magam, mintha valami elcsépelt filmbe csöppentem volna. – Dörmögte, miközben szemeit végigjártatta rajtam.
- Remélem meghal a karaktered. – Válaszolta szinte ösztönből, cseppet sem vicces stílusban Kyle. Tekintete komor volt és ezt részben a nagymamámnak is köszönhettem, de leginkább Tony – nak.
- A tiedre meg igazán ráférne egy kis szabadság. – Őszintén kezdett kényelmetlen lenni az, hogy milyen kéjsóvár pillantásokkal méreget. Az egómnak szárnyalnia kellett volna, de ehelyett egy jól irányzott lövést kapott, aminek hála zuhanórepülésben halad a föld felé.
- Szemtelen! – Nagymama keze olyan gyorsan mozdult, hogy követni se bírtam. Csak annyit fogtam fel a történtekből, hogy két nap alatt kétszer is megemberelte magát az öreglány és a védelmemre kelt. Tony arcán ott díszelgett egy jókora, vörös tenyérnyom, amitől nevethetnékem támadt. Viszont mikor Alienor nagyi felém fordult, vérben forgó szemekkel azt hiszem a maradék jókedvem is elillant. – Te meg kisasszony, mégis hová készülsz? Úgy néz ki az arcod, mintha egy revü show elsőszámú fellépője lennél.
- Randira megyek. – Ha már meghalok ma, akkor az az őszinteségemért legyen. Arra számítottam, hogy idősebbik felmenőm kitér a hitéből és papolni kezd arról, hogy én még fiatal vagyok ehhez, meg az ilyesfajta baromságok, de ehelyett szemeiben furcsa fény gyúlt, ajkai pedig ijesztően groteszk mosolyra húzódtak.
- Hát ez egyszerűen remek! – Csapta össze a tenyerét izgatottan, én pedig kővé dermedtem a sokktól. Arcán apró jelek utaltak arra, hogy nekem a következő pár perc egy kész tortúra lesz, míg neki végtelen gyönyör. – Mit állsz még itt? Azonnal menj fel a szobádba készülődni! – Ripakodott rám, csípőre helyezett kezekkel. – Miután megegyeztem Estebannal, én is csatlakozom az előkészületekhez, hogy tökéletes ruhát választhassak neked.
- Ki az az Esteban? – Pislogtam nagyokat. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy nagymama egyenesen Kyle – re mutat, aki erre megilletődve körbefordul. Mintha csak kereste volna a mögötte álló személyt, akinek a felszólítás szól. – Esteban az én személyi fodrászom. Tényleg jó lenne, hogy ha valami elegáns, mégis dögös frizurával rukkolna elő. – Vigyorogtam rá szemtelenül pimasz stílusban, mire szemei résnyire összehúzódtak és azt tátogta, hogy ezért még megfizetek.
- Kislány, csak te részesülsz abban a csodában, amit nyújtani tudok. Mivel nem vagyok fodrász, hanem rendőr! És a kettőnek köze sincs egymáshoz. – Tápászkodott fel. Mindhárman elindultunk az emelet felé, ezzel egyedül hagyva drága ex barátomat.

xxx

El se hittem, hogy az a lány, aki visszamosolyog rám a tükörből az nem egy másik személy, hanem én vagyok. A vállamra omló, lágy hullámok sokkal romantikusabb hatást keltettek, az apró fonatból készült hajpánt pedig adott egy kis pluszt a kinézetemnek. Mostohabátyám igazán kitett magáért és nagy áldozatot is vállalt, hisz mikor elindult felém hajsütővassal a kezében, majdnem orron rúgtam. Mikor rábíztam a hajamat egy percig se gondoltam volna, hogy panaszkodni fog amiatt, hogy nekem nincs lakkom, amivel befújhatja. Komolyan mondom rosszabb volt, mint a fodrászom, de az is igaz, hogy sokkal jobb munkát végzett, mint ő. Legalábbis sokkal jobban tetszett a második variáció. Nagymamámnak hála sikerült egy ehhez illő kollekciót találnom, olyan ruhákból, amiknek a létezéséről mostanáig nem is tudtam. Egy fehér tunika inget felül, alulra pedig egy világos színű csőfarmert viseltem. Lábbeliként egy rövidszárú, gladiátor szandált választottak nekem.
- Mesésen festesz. – Egóm ismételten a magasba tört és az önbizalmam is kezdett a helyére rázódni. Bennem volt az, hogy a férfi csak udvariasságból dicsér meg, de ettől függetlenül jól esett hallani.
- Elragadó vagy! – Puszilta meg az arcomat Alienor nagyi és legnagyobb rémületemre még ezután sem engedett el, hanem tovább ölelgetett. Kyle teste rázkódott a visszafojtott röhögéstől, szemeiben pedig cseppnyi együttérzés sem villant. Tony – t viszont egyáltalán nem kötötte le a kinézetem, és ami azt illeti, teljesen figyelmen kívül hagyott. A fal mellett állt és a bekeretezett képeket nézegette semleges arccal. Tekintete a kelleténél tovább időzött a ballagásomon készült felvételen. Fehér ingben, fekete szoknyában, vörös nyakkendővel a nyakamban állok az iskola udvarán, közvetlenül mögöttem pedig Kyle vigyorog és egy csokor rózsát nyújt előre, a vállam felett. Beleharaptam az alsó ajkamba, az emlékek hatása miatt pedig felfelé pislogtam nehogy elkezdjek sírni. Óvatosan eltoltam magamtól nagymamámat, aki még most is elérzékenyülve méregette munkájának gyümölcsét. – Ez az én unokám! – Jelentette ki, szinte már büszkén.
- Köszönöm.... Legalábbis azt hiszem. – A mai napom katasztrofálisan indult és ez a megállapításom a tanítás végéig el is kísért. Sőt még hazáig is követett a kis mocsok, aminek hála elhatároztam, hogy itt az ideje diétázni. Azt hiszem örülni fognak nekem a rokonaim, mikor közlöm velük Húsvét előtt pár nappal, hogy semmi édességet nem hozhatnak ebbe a házba, amíg le nem adok legalább öt kilót.
- Elkészültél végre? – Hátamon szinte ösztönösen futott végig a hideg, mikor meghallottam hangjában lévő semlegességet. – Igazad volt. Rettentően sok időbe telt, mire valami értékelhető kinézettel rukkoltál elő.
- Akár haza is mehetsz! – Nem tudom miért, de elégedetlenséggel töltött el az, hogy nem tetszem neki. Éppen ezért lakozott egy cseppnyi sértettség a hangomban. – Az, hogy te egy modell vagy és éppen engem zaklatsz, az nem kötelez semmire sem! Nem foglak megkedvelni attól még, hogy próbálsz kedvesnek és jó fejnek tűnni. Ha még együtt is lennék, akkor se létezne a tökéletes harmónia.
- Valahol biztos van. – Vonta meg a vállát hanyagul.
- Igen, egy vízmolekulában. Csak a kémiában fordulhat elő, hogy minden szipi szuper. – Kyle megunta az örökös, szűnni nem akaró civakodásunkat és egy jól irányzott mozdulattal fejbe vágta a fiút, engem pedig seggbe rúgott, majd közölte, hogy házon kívül rendezzük le. Egy hosszas gondolkodás után hozzátette, hogy csak egyedül merészkedjek haza, mert ha még egyszer meglátja Antony Wilson – t, akkor őt kell bevinni a sittre gyilkosság vádjával. – Kidob a saját házamból... Ilyen nincs.
- De van. Most tette meg, hol voltál te akkor? – Én inkább azt kérdezném, hogy hol volt az eszem, mikor belementem ebbe a baromságba. Hátsószándék? Ugyan, kérlek! Ez a fiú nem olyan agyafúrt, hogy bármit is véka alá rejt a célja elérésének érdekében.
- Disneyland – ben. – Sokkal jobb kedvem lenne, hogy ha most inkább ott lennék. Még az sem érdekelne, hogy ott minden egyes pillanatban figyelnem kéne a zsebtolvajokra. Ha nincs ott Tony, akkor én szívélyesen elbeszélgetek bárkivel, még, hogy ha éppen ki is akar rabolni. Egy jól irányzott rúgással lerendezem, utána meg halálra untatom az értelmetlen locsogásommal.
- Te voltál már Disneyland – ben?
- A párizsiban igen. Végtére is ott él a nagyanyám, az anyukám és a húga pedig ott születtek. – És ahogy lenni szokott, azok a bizonyos kerekek forogni kezdtek a fejemben. – Ha anya még most is ott élne, akkor sokkal jobb élet várt volna rá. Ott jobban megbecsülték volna a tehetségét, a fizetése is magasabb lenne és, ami a legfontosabb, hogy találkozott volna egy becsületes, okos és kedves férfival, akinek hála...
- ... ma nem beszélgetnél itt velem, sőt talán meg sem születtél volna. – Fejezte be a mondatomat széles mosollyal az arcán, amit csak egy gyilkos pillantással jutalmaztam. Lehet, hogy valami ehhez hasonlót szerettem volna mondani, de ezt más szájából hallani nem éppen a legkellemesebb.
- Lehetséges. – Biccentettem elgondolkodva. – Akkor megkímélte volna magát egy szörnyű élménytől. Ki az a félkegyelmű barom, aki Szenteste hagyja ott a feleségét az egész családja szeme láttára? Hú, de tökön rúgnám megint!
- Te tökön rúgtad az apádat? – Röhögte el magát, mire oldódott bennem a feszültség és még egy halovány mosolyt is elengedtem.  – Nem is te lettél volna, hogy ha nem csinálsz egy ehhez hasonló baromságot! Kérdezhetek valamit ezzel kapcsolatban? –Mikor bólintottam folytatta. – Anyukád hol szedte fel azt a férfit?
- Ezen már én is elgondolkoztam egy párszor. – Adtam igazat szinte ösztönösen.
- Mikor bemutattál a szüleidnek, azt hittem hirtelen, hogy április elseje van, és csak szívatsz. Képzeld magad a helyembe. Egy félénk, ötödikes kissrác voltam, aki fölé tornyosult egy legalább százkilencven centi magas és kilencven kilós férfi. Ez talán még nem is lett volna baj, de rontott az összképen az, hogy izmos volt és néger. Ez lenne a barátnőm apja. Számíthattam volna rá.
- Te idióta! – Förmedtem a fiúra mérgesen. – Apám nem néger! Ha az lenne, akkor nem gondolod, hogy én is az lennék? – Meg se várva a válaszát folytattam. – És cigány se, mielőtt azzal hozakodnál fel! Egyszerűen csak kreol bőre van. Mint a bátyámnak.
- A bátyád se egy bizalomgerjesztő látvány. Keresztbe lenyeli azt, aki megbántja a húgait. Az apádról meg nem is beszélve. Ki találkozott már kreol bőrű, fekete hajú és lila szemű férfival? – Dünnyögte az orra alatt és nagyon úgy festett, hogy megsértődött az idióta megnevezésen. Akár fenn is akadhattam volna ezen, mivel az egyetlen kettőnk között, akinek bármi oka is lenne a duzzogásra, az én vagyok, de inkább nem rontottam tovább a helyzetet. Mint két kuka, csendesen sétáltunk egymás mellett, nem is néztünk a másikra.
Néhány hallgatással töltött perc után elértük a városnak azon részét, ahol az emberek kiültek az utcára és pénzért zenéltek. Elhaladtunk egy harmonikás férfi mellett, akiről lerítt, hogy azonnal alkoholra költené a kapott pénzt, így gyorsan tovább is mentünk. Jó néhányan üldögéltek még és zenéltek, köztük hegedűn, gitáron illetve más hangszereken játszó fiatalok, de leginkább felnőtt férfiak. Mi mégsem álltunk meg egyiknél sem, mert a lábam csak egyetlen egy zenész felé vitt. Mikor elértünk az úti célunkat, Tony összeráncolt szemöldökkel figyelte, ahogy odamegyek a műanyag széken üldögélő, harmincas éveiben járó férfihoz és megszólítom.
- Jó napot! – Mosolyogtam kedvesen a férfira, aki erre felemelte a fejét és érdeklődve figyelt. Kezében ott volt egy egyszerű gitár, lábai előtt pedig a tok.
- Szia. – Köszönt barátságosan és szája széle felfelé görbült. Szimpátiám egyre csak nőtt iránta, amit még magam se értettem. Valamilyen szinten csodáltam a férfit, hisz ő meg tanulta figyelmen kívül hagyni az irigykedő, utálkozó embereket, úgy, hogy közben kedvesen mosolyog. Nem különösebben érdekelte a pénz, azt vallotta, hogy ingyen játszik. Sokszor haladtam el mellette a hónapok során és mindig rácsodálkoztam, hogy még télen is hajlandó kiülni és játszani. Nem tudja visszatántorítani az extrém időjárás, ő a szabadság érzet miatt játszik. Ez már önmagában is elég jó ok a csodálásra, de itt még hozzátársul a személyisége.
- Játszana nekem valamit? – Kérdeztem meg reménykedve, de a bátorító mosolyából már egyből rájöttem a válaszára.
- Persze! Mit szeretnél hallani?  - Miközben beszélt, a kezében tartott gitárt kezdte állítgatni. Legnagyobb meglepetésemre Tony volt az, aki válaszolt miközben megállt mellettem.
- Valami olyan dalt, amit nagyon jól lehet együtt énekelni. – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a fiú felé és már elkezdtem volna tiltakozni, de ekkor megpengette a húrokat és nekikezdett egy dalnak. Még a dal kérője is meglepődött felismerve az ismerős dallamokat. Nem sokszor hallottam gitár féle feldolgozásban, így kíváncsian vártam. Hatalmasra nyíltak a szemeim, mikor Tony csatlakozva a dallamhoz, elkezdte énekelni a Waka Waka sorait. Először is nem számítottam volna rá, hogy hajlandó nyíltan énekelni, másodszor pedig nem gondoltam volna azt, hogy ennyire fülbemászó hangja van. Fél szemmel rám pillantott és ebben a percben végre elmosolyodott. Könyökével óvatosan megbökte az oldalamat, jelezve, hogy ideje csatlakoznom. Beleadóan elvigyorogtam és nem törődve a kérdő szempárokkal bekapcsolódtam az énekbe. Jó pár járókelő megállt, hogy hallják mi fog ebből kisülni, de arra nem számítottam, hogy középiskolás lányok sokasága gyűlik körénk és nyál csorgatva bámulják ex barátomat. Viszont annyi hasznuk volt, hogy egy idő után ők is csatlakoztak a kórushoz, sokan pedig adakoztak a férfinak. Vigyorogva énekeltem az utolsó sorokat és megfogadtam, hogy egyszer ezt megköszönöm Tony – nak. Hatalmas ujjongás fogadta a dal végét és be kell vallanom, hogy nagyon jól esett ez a kis szabadságérzet.
- Köszönöm. – Léptem oda vigyorogva a férfihoz. Magamat is meglepve előhúztam a pénztárcámat a táskámból és előhúzva egy ötszázast a gitártokba dobtam. Ez az élmény még többet is megért volna, de jelenleg másra is kell takarékoskodnom. Egy keveset még beszélgettem a férfival utána megfordultam és majdnem eltátottam a szám, az elém tárult képtől. Randi partnerem idegen lányokat ölelgetve fotózgatta magát. Amikor pedig nem a kamerának pózolt, tollat fogott a kezében és lapokat, újságokat, testrészeket írt alá. Volt valami hihetetlenül pofátlan csitri, aki megkérte arra, hogy a felturbózott testrészeit dedikálja. Kissé megalázva csíptem fülön Tony – t és elrángattam a rajongótábora közepéről. – Nem változtál semmit se. Ugyan az a semmirekellő kujon vagy!
- Nem utasíthatom vissza a rajongóim közeledését! – Nyögte fájdalmasan, kézzel – lábbal tiltakozva, mire lefékeztem és magam elé löktem. Csípőre tett kezekkel vártam, hogy megforduljon.
- De igen! És meg is fogod tenni, vagy Isten a tanúm, hogy szíjat hasítok a hátadból! – Förmedtem rá mérgesen, amit látszólag nem tudott hová tenni. A női büszkeségemet sérti azzal, hogy más lányokkal flörtöl a társaságomban. Ezt vele is közöltem, de legnagyobb sajnálatára azt felelte, hogy „bekaphatja a büszkeséged!”. – Add ide a mobilodat! – Dühöm nem ismert határokat, így egy lehetetlen ötlettel rukkoltam elő. Két pofon közepette rá is parancsoltam és ő szó nélkül elő is halászta. Ingerültem kaptam ki a kezéből, majd miután feloldattam vele a képernyőzárat, megnyitottam a névjegyzéket. Gyorsan pörgettem lefelé, egészen addig, míg meg nem találtam az Isaac nevet. Lenyomtam a hívás gombot és a fülemhez emeltem.
- Gyorsan mond Wilson, mert nem érek rá! – Szólt bele köszönés nélkül. Ekkor eszméltem rá, hogy Tony számát írta ki a telefonja. – Nem alakul jól a randid, a városi Barbie babával?
- De még mennyire, hogy nem, tata! – Őszintén, idegrohamot kapok attól, hogy ha valaki tárgyként kezel a hátam mögött. Vagy nem is vesz emberszámba, hanem valami plasztikai cicának néz. Ez valami komplexus lehet, vagy nem tudom, de biztos vagyok abban, hogy nem normális.
- Úristen, mit csesztél el kölyök.... azaz szia, kislány! – Gondolt egyet és más vizek felé evezett. – Hogy érzed magad? Várjunk csak... Ez így egyáltalán nincs rendjén! Miért van nálad a kölyök telefonja?
- Mert elkértem. – Meredtem értetlenül a kijelzőre és azon gondolkoztam, hogy létezhet még egy ilyen lehetetlen alak, mint ő. Tökéletesen összepasszolnak a menedzseltjével. – Csak, hogy bódítsalak a hülyeségemmel és megnehezítsem az életedet.
- Ahaaaa. – Nyújtotta el a szó végét, amiből arra következtettem, hogy kezd elege lenni belőlem. Pedig csak most kezdtem el beszélni! – Hogy viseli a kölyök azt, hogy ennyit locsogsz? – Érdeklődött, finoman utalva arra, hogy be nem áll a szám.
- Már megszokta az általános iskolában. – Válaszoltam összeráncolt szemöldökkel. – Amúgy, nem erről akartam veled beszélni. Hanem a faszkalap szőkéről.
- Tényleg csinált valamit, igaz? – Hevesen bólogatni kezdtem, bár tudhattam volna, hogy nem látja. – El is mondod, vagy játszunk barkochba – t?
- Azonnal szólj erre a kéjenc kujonra, hogy ha velem akar randizni, akkor nem flörtölhet más lányokkal a társaságomban! És arra is válaszolhatnál, hogy mi szükség van erre, vagy milyen hasznom származik belőle!
- Azt hittem ezt már megtárgyaltuk. – Szívta be élesen a levegőt, legalábbis annak hallatszott a vonal végéről.
- És ezt miből gondoltad? – Ha arra terelődik a téma, hogy miként védjem meg magam Tony egyik őrült rajongójától, akkor simán megvívok egy szócsatát, de akár egy ökölharcot is vele. A saját fogaim épségét akarom megőrizni, mielőtt félreértések nem esnének.  Amúgy, randi partnerem pár méterrel távolabb álldogált és érdeklődő tekintettel hallgatta a válaszaimat. Mivel menedzsere nem volt kihangosítva, így az ő mondandóját nem igen érthette.
- Abból, hogy a kölyök még él. És az is jelenthet valamit, hogy anyád nem keresett fel még engem, hogy kioktasson. – Ha anya megtudja, hogy éppen a második legutáltabb személyével (az első természetesen apa) randizgatok, akkor fogja a seprűt, kiporolja a hátsómat majd száműz a családból. És azt hiszem ez még a javított verzió. – Amiből meg teljes egészében meg vagyok győződve arról, hogy belenyugodtál a helyzetedbe, az az, hogy már nem magázol.
- Térjek vissza arra az opcióra?
- Kérlek, ne. Add oda a telefont a kölyöknek, én pedig lerendezem. Utána egy szót sem akarok hallani kettőtök kapcsolatáról, csak ha szaftos részletről van szó. – Undorodva húztam el a számat, majd szó nélkül átnyújtottam a fiúnak tulajdonát. A füléhez emelte, de szinte abban a minutában vissza is dobta a kezembe. Hallottam, ahogy Isaac káromkodik és ordibál.
- Ez a te sarad. – Tátogtam elégedetten vigyorogva, a kezébe nyomva telefonját. Nagyot sóhajtott, végül nekiállott elsikálni ezt az ügyet.
- Rakjon rá pórázt, ha nem akarja, hogy bűnbe csábuljon. – Pupilláim hatalmasra tágultak és olyan értelmes fejjel meredtem a szöszire, hogy szerintem megrémült. – Azt hiszem, én arrább húzódom, mielőtt a cicuska belém talál rúgni. – Araszolt hallótávolságon kívülre. Miközben beszélt, mindvégig ajkait szuggeráltam valami teljesen érthetetlen okból kifolyólag. Még akkor se szakítottam el tőle tekintetemet, mikor megéreztem a farzsebemben vibráló mobilt. Óvatosan előhúztam, majd csak egy futópillantást vetettem a kijelzőre. Meglepődve tapasztaltam, hogy legjobb barátnőm gondolt egyet és érdeklődik a, hogy létem felől.
- Hol vagy? – Kérdezte köszönés nélkül, mire lediktáltam neki helyzetemet. Azt hittem kérdezősködni fog vagy papolni valami témába nem illő dologról, de legnagyobb meglepetésemre megköszönte, majd szó nélkül letette. Vagy fél percig levegőt merni se vettem, de miután felocsúdtam a csodálkozásból, közelebb osontam partneremhez.
- ... kicsik, de feszesek. – Kaptam el a beszélgetés egyik foszlányát és az eddigi élettapasztalataimban bízva rájöttem, hogy éppen a melleimről diskurál. Még csak sejtésem sincs arról, hogy mikor terelődött a szó bizonyos testrészeimre, de kérdőn összevontam a szemöldökömet. – Látnod kellett volna, azt hittem szétreped a gatyám! – Volt valami gyomorforgató ebben a történetben, amitől öklendezhetnékem támadt. A kiábrándultság hurrikánként söpört végig testemben, magamban pedig megfogadtam, hogy pokollá teszem a mai napját. Már ha képes leszek rá. – Gondoltam elkeseredetten. Mostanában a fogadalmaim kámforrá változnak pár perc leteltével.
- Na, idefigyelj te kis perra! – Kopogtatta meg valaki, nem túl diszkréten a vállaimat. Zavartan fordultam hátra és döbbenten meredtem a nálam magasabb, sötét bőrű lányra. Nem olyan volt, mint Kim, hanem sokkal inkább hasonlított bátyámra. Hosszú, éjfekete haja függönyként keretezte arcát, míg sötétbarna szemei ellenségesen megvillantak, ahogy engem méregettek. Orrába egy kis kő volt fúrva, míg sminkje körülbelül azt a szintet ütötte, amit Sue egy év alatt használ el. Nos, ha én vagyok a városi Barbie, akkor ő a Mexikói változatom. Csak sokkal erkölcstelenebbül öltözködött és vagy fél fokkal csinosabb volt nálam.
- Minek neveztél engem? – Miért van egy olyan sejtésem, hogy ez a tyúk Tony egyik eszeveszett rajongója? Akit olyan nőstényből faragtak, hogy megvédi a területét?
- Dios míos! Hogy szerethet Tony egy olyan lányt, aki annyira pendejo, mint te? – Emelte a magasba fejét, sőt még meg is forgatta szemeit. – Tony mi mejor amigo. Éppen ezért nem hagyom, hogy bolondot csinálj belőle! Volt már dolgom olyan hülye tyúkokkal, akik azt hiszik rafináltak, de elárulok valamit. Mindig én nyerek a végén. Van még a földön egy csomó chula chica, akit szempillantások alatt megkaphatna, de ő hozzád rohant. Jó pár évvel később persze, előtte megkóstolta a felhozatalt.
- Úristen! – Mindketten egyszerre kaptuk a fejünk, a hang irányába. Randi partnerem befejezte a társalgást és most teljesen összezavarodva kapkodta kettőnk között a fejét.  – Izzy, hát te, hogy kerülsz ide? – Sétált oda a lányhoz, majd egy szempillantás alatt felderült az arca. Nem öleléssel, puszival vagy ilyesmivel üdvözölte, hanem egy kézfogással. Szemlátomást ez egyáltalán nem zavarta a titokzatos, fekete szépséget, akinek a fele mondandóját nem értettem.
- Jöttem rendet teremteni a népek között. – Felelte vigyorogva és egyenesen rám nézett. Miért van egy olyan erős gyanúm, hogy mi ketten soha nem leszünk puszipajtások?
Összeráncolt szemöldökkel figyelem, ahogy élénk párbeszédbe kezdenek egymással, azonban a fejemben sehogy sem akart összeállni a kép. A fiút sokkal jobban lekötötte a lány jelenléte, mint az én létezésem. Valami féltékenységszerű ízé vette át elmém felett az irányítást, így berobbanva ezt a kérdést tettem fel:
- Ki ez a bige?!
- Oh, ő Isabelle, egy bonita Mexicana. – Az Isabelle névre hallgató lány kajánul elvigyorodott, majd kinyújtotta a kezét.
- Soy Izzy. Lo siento mucho a korábban történteket. – Óvakodva ugyan, de végül kezet ráztam a cseppet sem szimpatikus lánnyal. Totális idiótának éreztem magam, amiatt, hogy nem értem a Mexikói csaj mondandóját, és az érzést még fokozta az is, hogy Tony ebből semmit se vett észre. Persze, hisz ő megértette. – Sokát változtál az évek múltával kislány.
- Mi van? – Bukott ki belőlem, ez az igen értelmes kérdés. – Mi ismerjük egymást, vagy találkoztunk egyáltalán már máskor is? – Isabelle hátravetette a fejét és röhögni kezdett. Azt hiszem ez válasz a kérdésemre.

xxx

Rachel összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé, közben fél kézzel eltolta magától a vörös hajú lányt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy két tizenhét éves lány nem tud feltűnés nélkül elbújni a házak között, valaki mindenképpen kiszúrja őket. Főleg úgy, hogy ha az egyikük úgy néz ki, mintha egy Slipknot koncertről szabadult volna.
- Vidd már a seggedet az arcomból! – Hördült fel végül türelmét vesztve a lány, majd nagyot taszított a Parker gyerekek legidősebb tagján. – Nem éppen erre számítottam, mikor azt mondtad, hogy kémkedni fogunk.
- Mit vártál? – Egyenesedett fel és egyenesen Rachel igéző, kék szemeibe nézett. – Hogy majd minden úgy fog alakulni, ahogy a filmekben? Ugyan, kérlek!
- Lesz olyan, mikor nem szólsz bele Riko életébe? – Érdeklődött, finoman utalva arra, hogy sokat enged meg magának. Erre persze a cserfes boszi dölyfösen felemelte az orrát.
- Tíz éve vagyok a legjobb barátja, annak a hülyének! Annyi jogom van beletenyerelni a lelkivilágába, mint neki az enyémbe. – Közölte egyszerűen, majd ismételten a háromfős társaságnak szentelte a figyelmét. – Nem tudom ki az a liba, de nekem nem tetszik, ami itt alakulóban van. Hogy, ha közelebb mennénk, akkor bele tudnánk hallgatni a beszélgetésükbe. Legalább lépnénk is a sakk pályán, nem csak egyhelyben ácsorognánk.
- Így is közelebb merészkedtünk, mint kéne. – Válaszolta, de ő se tudta levenni a szemét a hosszú, feketehajú lányról. Egészen biztosan idősebb náluk, talán tizenkilenc vagy több, ha lehet. Összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a sötétebb bőrű lány barátnője képébe röhög. Nagy volt a késztetés arra, hogy odalépjen és behúzzon neki egyet, de türtőztette magát. Már csak barátnője miatt is.
- Szerinted mit gondolt, mikor ilyen ruhában merészkedett ki az utcára? – Mindketten alaposan szemügyre vették a lány öltözékét, hajkoronáját, végül dühtől eltorzult arcát. – Ha összeverekednek, szerinted ki nyer? – Bár próbálta visszafogni magát, hangja izgatottságról árulkodott. Mindketten szerettek volna pontot tenni az i – re, de nagyon úgy festett, hogy Riko – nak más tervei vannak.
- Te fogadnál a legjobb barátnőd ellen? – Bár nem tudta az okát, de önkéntelenül is eszébe jutott barátja, ahogy hármójukat figyelte. Kornél most egy főiskolai teremben ül és nagy valószínűséggel szorgalmasan jegyzetelt. Nehéz volt még magának is beismerni, de szomorú volt a gondolattól, hogy barátja ennyire kevés időt tölt vele. Természetesen nem akart olyan undorítóan összetett kapcsolatot, mint, amiben Sue – nak van része. És nem is akarta megfojtani a szeretetével Kornélt, viszont most gondolt bele csak igazán abba, hogy ott lehetnek más lányok is, akik felfedezik a férfi, vonzó énjét. – Egy ezrest a spanyol csajra.

xxx

Azt hittem egy mázsás szikla gördül le a mellkasomról, mikor az a luvnya végre tovább állt. Legalábbis remélem, hogy a „Me voy” valami elköszönés félét jelent. A beszélgetésünk végére kiderült, hogy tizenkét éven keresztül egy városban laktunk, de ebben az egészben a legszomorúbb az, hogy még csak nem is találtam ismerősnek. Egy kósza vonását se ismertem fel. Ezen valamelyest felhúztam magam és nem is tudtam felengedni. A fiú próbált a kedvemre tenni, sőt még kürtös kalácsot is vett, nekem, de jelen esetben nem tudtam értékelni. Próbált történetekkel megpuhítani, de valahogy nem hatódtam meg a tényen, hogy April készen arra, hogy megcsalja a pasiját egyenesen az ő karjaiba menekült. Persze mind hiába. Tony elsős kora óta ismerte a lányt, és ez éppen elég indok arra, hogy ne kezdjen ki vele. A másik érv meg az, hogy látta duci másodikosként is.
- Ember, nem tudok rácáfolni a libákra, hogy ha nyilvánosan mutatkozol ezzel! – Hasított a levegőbe, egyik barátnőm hangja kicsit élesen.  Ha nem ismerném, akkor azt mondanám, hogy csalódott bennem, de mivel tudom, hogy Rau sosem ítélkezik ok nélkül, így kevésbé feszengve fordultam hátra. A lány szokásosan laza, sportos stílust választott, míg mellette álló barátja, lazán zsebre dugott kezekkel álldogált mellette. Látva Achilles arcán elterülő kisfiús mosolyt, ahogy lepillant a mellette álldogáló barátnőjére, ösztönösen felderült az arcom. Ha legalább én nem tudok rendes párkapcsolatot kialakítani, akkor a barátaim legyenek boldogak. Rau egyértelműen tündökölt, amikor mellette volt barátja, így még szebb lett. Nem voltak az a „Jaj, nem élhetek nélküled!” fajta pár, hisz napi nyolc órát, minimum külön töltenek, de még így is perfektül ment a kapcsolatuk. Jó volt rájuk nézni, nem éreztem azt a késztetést, hogy elkapjam a fejem, mikor együtt látom őket, mert valami nagyon személyesbe ütöm bele az orromat. A szerelmi életüket csak maguknak tartották meg, a barátaik előtt pedig hülyültek egymással. Bár Rachel elmondása szerint, mikor kettesben vannak, akkor is akad olyan pillanatuk, mikor nem mondaná őket százasnak az ember.
- Te vagy az a tüzes, éles nyelvű vadmacska, aki ma mindenkit helyre tett a folyosón. – Rémlettek fel a ma történtek exem szeme előtt, de arra igazán számíthatott volna, hogy Achilles körülbelül úgy néz majd rá, mint egy halálos elítéltre. Bírtam a srácban, hogy nem rendez féltékenységi jeleneteket, de kellőképpen barátnője tudtára adja, hogy fontos neki a kapcsolatuk.
Csak ekkor vettem észre egy ismerős arcot kettejük mögött álldogálni. Fekete haja lazán, szerte – széjjel állt, míg smaragd zöld szemei elidőztek rajtam. Szívesen feltettem volna neki a kérdést, hogy miért nem Rachel – el van, de aztán rájöttem, hogy nekem nincs jogom beleszólni más emberek kapcsolatába. Még ha ez az egyik legjobb barátnőmé is. Illetve, úgy isten igazából igenis közöm van hozzá! Főleg, amikor az egyik seggfej megríkatja érzékeny lelkű barátnőmet. És most nem Rachel – re céloztam.
- Adj egy jó okot arra, hogy miért mondtál neki igent. – Hagyta figyelmen kívül a tizenkettedikes lány exem megjegyzését. Kérdő pillantást küldött felém, mire erősen koncentrálnom kellett, hogy ne röhögjek a képébe. A legszívesebben azt ordítottam volna, hogy semmi kedvem ehhez a hülyeséghez, de muszáj. – Nem muszáj beszélned róla, csak nem értem.
- Őszintén, én se értem a lényeges részét. De érzem, hogy ezt kell tennem. – Mosolyodtam el, mire megnyugodva kifújta a levegőt. Gyengéden megpaskolta a vállamat, majd a fülemhez hajolt.
- Amíg tisztában vagy azzal, hogy mit csinálsz, addig nem aggódok miattad. – Suttogta, majd elgondolkodva helyesbített. – Legalábbis nem annyira. – Mosolyogva figyelte, ahogy röhögni kezdek, majd fél perccel később ő is rákezdett. A fiúk körülbelül úgy nézhettek ránk, mint akiknek nincs ki a négy kerekük, de minket ez nem tántorított vissza.
- Tudod mi az abszolút bizarr helyzet, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni? – Fordult kérdőn Kornél felé Rau szerelme. A fiú felvonta a szemöldökét és várt. – Mikor van két srác, akik legjobb barátok és az egyiknek barátnője lesz. A másik srác szingli és figyeli, ahogy kibimbózik a haverja kapcsolata, de egyszer csak elege lesz. Alakulnak a dolgok és a végén úgy alakul, hogy a srác gerincre vágja a csajt, majd, mint, aki jól végezte dolgát tovább éldegél. – Egyszerre hallgattunk el a lánnyal és csodálkozó szemekkel fordultunk a fiúk felé. Bennem felmerült a kérdés, hogy ez mégis, hogy jutott eszébe, de inkább hallgattam és figyeltem a zöld szempárt. A fekete hajú fiú arca furcsa grimaszba torzult és látszólag erősen gondolkozott valamin. Végül kisimultak vonásai és rácsapott Achilles vállára.
- Hát, akkor én most, megkérlek téged, sőt fel is fogadlak! – Rau szemei résnyire összehúzódtak és tekintetéből áradt, hogy a következő mondaton múlik a fiú élete. – Hogy, ha sikerül lefeküdnöd a barátnőmmel, akkor nem fogok rád haragudni. Csak megpaskolom a vállad és azt mondom egészségedre. – Sikerült megértenem a gondolkodás módját. Bízik barátnőjében az nem kérdéses, és nem is gondolja komolyan ezt a hülyeséget. Teljességgel képtelenségnek tartom azt, hogy Achilles valaha is kikezdjen Rachel – el.
- Kösz. – Vakarta meg az állát zavartan. – Bírom Rach’ – et, de elhiheted nekem, hogy ebből nem lesz semmi. Mióta csak ismerem olyan nekem, mint egy kishúg. Soha nem bírnám megcsókolni és kifejezetten hálás lennék azért, ha most rögtön témát váltanánk.
- Ne hidd, hogy erről Rachel nem fog hallani. – Szegezte szavait egyenesen Kornélnak, aki lazán megvonta a vállát. Szerencséje a fiúnak, hogy Rau van itt, mert más lányok a helyében, már egész biztos patáliát csaptak volna.
Egy kevés ideig még beszélgettem hármójukkal, különösen Achilles – el és Kornél – al, mivel őket nem látom minden hétköznap. Rau barátja elkezdett mesélni az egyetemi életről és arról, hogy néha visszasírja a középiskolát, de néha még az általános is hiányzik neki. Arról egy szót sem szólt, hogy milyenek a bulik, mennyin veszt részt, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. Egyik barátnőm azt mondta, hogy a főiskolai életben nagyon nagy akadály, ha valakinek komoly kapcsolata van, mert akkor gátakat lehet szabni és nem lehet olyan szabad az ember. Achilles és Kornél is komolynak mondható kapcsolatban élnek, de ettől függetlenül egyetemisták.
- Sok ismerőssel találkozunk. – Említette meg egy kis idő elteltével Tony, miközben egymás mellett sétáltunk, egyenesen a park felé. Láttam a szemeiben a megbántottságot, hogy haragszik rám, amiatt, hogy nem lehetett a középpontban. Senkit se ismert azok közül, akiket bemutathattam volna neki és a témához se tudott hozzászólni. Csak azt nem értem, hogy ez miért az én hibám.
- Kezdve a mexikói barátnőddel. – Jegyeztem meg csípősen. Még mindig végigfut a hátamon a hideg, hogy ha eszembe jut Isabelle – nek a tekintete. Azok a mételyező, csokoládébarna szemek, amik tüskeként fúródtak a tekintetembe. Soha nem mondanám ki hangosan, de örülök annak, hogy nem került hajtépésre a sor. Feszélyeztetve éreztem magam a közelében és láttam a megvetést a tekintetében.
- Izzy fontos nekem.  – Szögezte le már az elején és megrémített a hangjában bujkáló komolyság. – Ismerem őt Riko, és hidd el nekem, hogy nem rossz ember! Csak nem akarja ugyan azt átélni, mint kiskorában. Ha még egy számára fontos embert elveszít, akkor abba beleroskad, én pedig nem akarom, hogy fájjon neki. Kijár neki is a jóból. – Fontos neki! Tényleg azt mondta, hogy ismeri őt, annyira, hogy tudja mi a következő gondolata? Istenem, ez felér egy világmegváltó csodával! Soha nem hallottam olyan emberről, aki még a saját boldogságánál is fontosabb. De miért pont Isabelle? Az a lány úgy néz ki, mint valami bűnszervezet macája. Tony leolvashatta gondolataimat arcomról, mivel válaszolt egy fel nem tett kérdésre.  – Ne a külsője alapján helyezd el a hierarchiában.
- Honnan ismered ezt a lányt? – Kérdeztem meg halkan. Megtorpantam a park hatalmas vaskapuja előtt, szemeimmel pedig feltűnően kerültem a tekintetét. Olyan komoly lett, ez egy olyan oldala, amit nem ismerek.
- Négy évesen új szomszédok költöztek a mellettünk lévő házba. Egy öreg hölgy volt és a depressziós unokája. Anyukám előítéletek nélkül átment üdvözölni a kéttagú, mexikói családot és én is vele tartottam. Isabelle csupán hét éves volt, de teljes egészében néma. Ha megszólalt, akkor is spanyolul. Szükségét éreztem annak, hogy megváltoztassam ezt a lányt, így attól a naptól fogva elkezdtem tanulni a nyelvet, hogy megértsem a mondandóját. Izzy hálás volt a fáradozásaimért és cserébe kitárta nekem a szívét, olyan lett mintha a nővérem lenne. Nem volt titkunk a másik előtt és ez a mai napig is így van. Gondolkodás nélkül őt választanám, minden más lány helyett. Úgy értem, hogy ha kapcsolatom van, az a teszt, hogy bemutatom neki Izzy – t. Ha nem fogadja el, akkor gondolkodás nélkül dobom. – Szó nélkül sarkon fordultam és besiettem a parkba. Nem tudtam elhinni a hallottakat, hisz egyáltalán nem illet az általam megismert Antony Wilson – ra. Ragaszkodik és kitart valaki mellett, aki méghozzá lány? Nem, ez nekem már túl sok!
Nem telhetett el sok idő, mikor valami nagy erővel a fejemnek csapódott. A fájdalom tompán lüktetni kezdett, én meg azt hittem mindjárt csillagokat kezdek látni. Vagy legalábbis azt reméltem, hogy képzelődök, mivel egy Belga Juhászkutya egyenesen felém rohant. Lepillantottam a lábam előtt heverő frizbire, ami fejen talált, majd vissza a kutyára. Furcsán ismerősnek tűnt, így lecövekeltem.
- Ne, Démon! – Mikor tudatosult bennem, hogy kinek is hallom a hangját összeállt a fejemben a kép. Vagyis nem teljesen, de legalább annyit megértettem, hogy a felém igyekvő jószág tulajdonosa Castiel. A hang gazdája pedig unokatestvérem, aki lejött látogatóba nővéréhez, legalábbis elképzeléseim szerint. Más elképzelhető magyarázatot nem tudok összeállítani. – Mondom, állj!
- Betti, nyugodj le. – Castiel tetetett haraggal a szemeiben fordult a lány felé, aki a megszólításra elvesztette az önuralmat teste felett. Odalépett barátjához, majd mellkason bökte és elkezdte kioktatni arról, hogy miért nem szereti, ha így nevezik. A fiú megértően hallgatta végig, bár tekintetében láttam pár dolgot, ami nem rám tartozna. Csak egy pillanatra fordítottam el a fejem, de mikor újra rájuk néztem már hevesen csókolóztak, unokatesóm meg nyögve engedte át magát a hévnek. Többen is felfigyeltek rájuk, de ők kizárták a külvilágot és tovább fojtatták boldog perceiket.
- Démon, ne nézz oda. – Guggoltam le a kutya mellé. De a belga juhász kíváncsi tekintettel figyelte gazdája szerelmi életét. Castiel össze – vissza puszilta párja arcát, Tina mellkasa pedig fel – le emelkedett olyan gyorsan kapkodott levegő után.
- Mi a baj diszkrécióval? – Állt meg mögöttem Tony, hangjában pedig csipetnyi hitetlenség ült. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen arcot vághat, de már a gondolattól is jókedvem támadt. Az egy köztudott tény, hogy unokatestvérem kimagaslóan szép, okos és nyitott. Mivel Tina sokkal inkább barátkozik az ellenkező nemmel, így jobban meg is érti őket. És szeretik a fiúk a laza, jó fej lányokat. Nos, Bettina minden kritériumnak megfelel, de ami mégis ledöntötte a lábáról exemet, az a mellkas táji adottsága volt.
- Oh, kit fújt ide a szél. – Engedte el Castiel barátnője derekát a hang hatására. – Dunsztom sincs arról, hogy mi folyik, de két dolgot jegyezz meg. Az egyik, hogy ha még egyszer így meredsz a barátnőmre, akkor nem állok jót magamért. A másik pedig... – Szemeivel megkeresett engem, mire Tony felemelte a kezét, ezzel beléfojtva a szót.
- Most jön az a rész, hogy azt mondod, hogy ha bántod, akkor megöllek? – Haragtól villanó szemekkel néztem fel a fiú felemás színű szemeibe, de legnagyobb meglepetésemre Castiel gúnyosan elvigyorodott.
- Erről szó sincs. Hidd el nekem, hogy ő maga fog kinyírni, hogy ha egyetlen egyszer is a lelkébe gázolsz. Én a helyedben írnék egy végrendeletet, mert nem valami rózsás a helyzeted. – Amíg a fiúk elkezdtek egymás fejéhez vágni igen válogatott és cifra káromkodásokat és sértéseket, addig én unokatesómmal bonyolódtam párbeszédbe. Kiderült, hogy jelentkezett a Talk – Talk Korea című pályázatra, amit ha megnyer, akkor kiutazhat az országba. Már hallottam is Sue hangját a fejemben, ahogy ezt mondja: „Oda sem mennék! Északon háború van, délen pedig Gangnam Style.”
xxx

Sue ebben a pillanatban tüsszentett egy hatalmasat. A mellette álldogáló Rachel egy pillanatra összerezzent, majd haragos pillantást vetett a vörösre. Gondolatai barátja körül forogtak, emésztette a ma hallottakat meg látottakat. Talán mégis volt valami haszna belemenni Sue eszement ötletébe. A legszívesebben most azonnal Kornél után rohant volna, hogy beszéljenek, vagy csupán megnyugtassa a fiú egy csókjával, de nem tehette. Idegesen beleharapott az alsó ajkába, majd egy hirtelen jött pillanatban elkezdte verni a fejét az egyik fába.
- Jól van, nyugi van ember. – Mondta kissé rémülten, de egyben döbbenten Sue. Mivel Rachel rohama nem akart alább hagyni, így inkább pár bokorral arrébb mászott. Bár a kávézó teraszán ülő emberek furcsán bámultak rá, ő nem törődött velük. Megszokta már ezt a tekintetet. Kávézó! – Kiáltottak fel gondolatai diadalittasan, majd abban a pillanatban fel is ugrott. Kihívóan méregette az épületet és azon gondolkozott, hogy tudna felmászni a tetejére. Onnan belátja az egész teret és nem kell a nyakát nyújtogatnia ahhoz, hogy szemmel tudja követni barátnője eléggé bizarr randiját. És ki gondolná azt, hogy egy kávézó tetejéről leskelődik?
- Sue, felejtsd el. – Figyelmeztette Rachel, mikor összerakta a lány tetteiben rejlő titkos üzenetet. – Nem vagy Assassin!
- Én egy kibaszott Assassin vagyok! – Vágta vissza sértetten a lány, majd megkerülte az épületet. Talált egy falhoz erősített létrát, nemes egyszerűséggel belerúgott, hogy tesztelje az ellenálló képességét. Mivel még mindig nem dőlt össze így egy bólintással nyugtázta a helyzet. -  Rendben, Rachel hölgyeké az elsőbbség! – Engedte maga elé a másik lányt, mire az zsörtölődve ugyan, de engedelmeskedett. Elkezdett mászni, majd a felénél körbenézett. – Látsz valamit?
- Igen. – Mondta teljesen megkövülve a lány. – IAN! – Sikította és magán kívül volt az örömtől.
- A bátyád vagy a színész? – Pislogott nagyokat a Parker lány. Sosem látta még ilyen izgatottnak az évek folyamán, így ez egy nagy mérföldkő lehetett a lánynak. Most viszont zsémbesen nézett le és megköszörülte a torkát.
- A bátyámnak szerinted ennyire örülnék? – Furcsán rekedtes volt a hangja, amitől Sue egy pillanatra összerezzent.
- Hát mivel meghalt, gondolom igen. – Motyogta az orra alatt, de ekkor már a lány lemászott és a táskáját megfogva rohanni kezdett kedvence felé. Sue teljesen kővé dermedt a sokktól, de ez nem tartott sokáig. – Rachel, gyere vissza! Ha az a célod, hogy lebukj, akkor nagyon jó úton haladsz! – Vetemedett a lány után erősen koncentrálva arra, hogy utolérje. Csak egy futópillantást vetett oldalra, de Riko tágra nyílt szemei végigkövették a fogócskájukat.

xxx

Mikor megpillantottam vörös hajú barátnőmet éppen lepihent és terepszemlét tartott. Egyszer jobbra, máskor balra kapta a fejét, majd végül megállapodott egy közmunkáson. Elmerengve tanulmányozta végül mondott valamit. Ha jól értettem, akkor a Kung fu pandához volt köze, tekintettel arra, hogy az a férfi úgy hadonászott a seprűvel, mintha nem is tudom mi ütött volna belé. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, ahogy Sue felvesz egy faágat és azt szándékozik használni fegyverül. Ezt az ötletét gallyra is vettette és a régi, de biztos megoldáshoz folyamodott. Menekülni kezdett. Mikor elszaladt előttem megköszörültem a torkomat.
- Sue, elárulnád, hogy mi a fenét művelsz? – Meredtem rá számon kérően, mire ő megtorpant és felém fordult. Ártatlanul nagyra nyíltak a szemei, majd megszólalt.
- Sué? – Kérdezte furcsa, kínai akcentussal. –  Én ném ismerni ilyen nevű embert. Én lenni Sao, kis, Kínai bevándorló... anyád tűnj már innen! – Emelte maga elé a botot és azzal próbált meg védekezni a közmunkás elől, aki nem volt, valami barátságos hangulatában. – Sao meghívja ismeretlen, ámbár nagyon szimpátikus lányt Húsvétra. Szeretettél várlak!


67. rész - Élettanácsadás

Miután az edző párokba rendezett minket, közölte, hogy üljek fel Alexy hátára és számoljam hány fekvőtámaszt képes megcsinálni emberi teher alatt. Eléggé értetlenül nézhettem rá, mivel megkérdezte, hogy baj van – e a felfogóképességemmel. Semmimmel nem volt gond, csak nehezen tudtam elképzelni, hogy a véletlen műve legyen az, hogy pont azt a fiút jelölte ki páromnak, akivel egyértelműen kerülgetjük egymást. De végül, mielőtt megharagudott volna a tanár, teljesítettem a kérését. A kék hajú fiú felvette a pózt, mire törökülésben rátelepedtem és vártam, hogy levegyen a lábamról. De legnagyobb csalódásomra a semmire vártam ugyanis épp, hogy csak lenyomta magát ki is feküdt. Először azt hittem, hogy ez valami rossz vicc akar lenni, de mikor megpillantottam kipirult arcát és remegő testrészeit tudatosult bennem, hogy ő bizony ilyen kis tutyi – mutyi.

- Az Isten verjen meg! – Pattantam fel tajtékzó dühvel, majd gyengéden belé rúgtam. – Mi az, hogy egyet se vagy képes csinálni?! – De nem válaszolt, csak halkan nyöszörgött, amit John edző egy egyessel díjazott, sőt büntetésképpen még rá is parancsolt, hogy fusson egy kört a sportcsarnok körül. Miután nagy nehezen feltápászkodott, végigvonszolta magát a termen, majd kiment az épületből. Ezután új társat kaptam, akinek jóval nagyobbak voltak a bicepszei. És tudtam, hogy nem fulladna ki egy fekvőtámasz után. És egy perverz, vörös loboncos fiúról beszélek, akit Castiel – nek hívnak.

- Na, most mihez kezdesz? – Vonta fel a szemöldökét a fiú, miközben mellkasa előtt összefonta a kezeit, száját pedig elégedett mosolyra húzta. Idegesen toporogtam a fiú előtt és azon gondolkoztam, hogy ha visszautasítom, akkor vajon rosszabbul járok – e. Mivel arra az elhatározásra jutottam, hogy vele megfogtam az Isten lábát, így összeszűkült szemekkel bólintottam. Talán mellette nem kell attól félnem, hogy egész véletlenül ledob a hátáról vagy, hogy pár nyomás után kifekszik. Talán a bennem lapuló démonnak köszönhető, hogy tekintetem a karjára siklott. Az izmok, csak úgy kidudorodtak és meg kellett hagynom, hogy nem volt valami elfelejtendő látvány. – Akkor meg mire vársz?

- Arra, hogy megmozdítsd a segged! – Förmedtem a fiúra felocsúdva az izmainak bambulásából. Belehalnék a szégyenbe, hogy ha rájönne mégis merre jártak gondolataim. Cast engedelmesen lenyomta magát fekvőbe, mire én lezsibbadt végtagokkal odacsoszogtam hozzá. Amint felültem a fiú hátára, ő meg sem várva, hogy elhelyezkedjek lenyomott egyet. – Nyughass! – Cipőm talpával óvatosan fejen rúgtam, mire morogva fejezte ki nem tetszését. Miután megtaláltam a tökéletes pontot hátán, jelet adtam neki és ő nekikezdett a feladat telesítésének.  Meg nem mondom milyen érzés volt az, hogy alattam a talaj fel – le mozgott. Amíg Castiel közel a harmincadikat csinálta, mellettünk Armin, a lassú, de biztos megoldást választotta. Jelenleg kilencnél tartott.  És ez idő alatt Tony mindvégig a karzaton állt és a korlátnak támaszkodva figyelte az órát. Kezeim önkéntelenül is ökölbeszorultak, mikor megpillantottam ajkain elterülő hideg gúnyt. Látszott a szemein, hogy szórakoztatja az a tény miszerint a fiúkkal kell edzenem és ezt ki is mutatta. Élvezettel tapsolt akkor is, mikor Alexy kifulladt és most is mohón leste mikor fuccsol be a második partnerem. De arra egyikünk sem számított, hogy a következő pillanatban egy vörös hajkorona suhan át a karzaton. Sue visítva ugrott Tony nyakába, aki ennek következményében hátrált pár lépést, szemeiben pedig páni rémület tükröződött. Segítségkérően pillantott felém, de én csak gúnyos vigyorra húztam a számat. Ezt már Armin se tudta figyelmen kívül hagyni, ahogy a teremben tartózkodó összes fiú se. A legtöbbjük megállt mozdulat közben és felnéztek a karzatra. Mikor megpillantották a lányt úgy tettek mintha nem láttak volna semmit se és tovább folytatták a fekvők nyomását.

- Sue! – Kiáltott fel az edző hangjában öröm és meglepettség keverékével.  Fél szemmel a kocka fiúra sandított, aki villanó tekintettel vette tudomásul azt, hogy barátnője egy másik fiút ölelget. Viszont a hang hatására elengedte áldozatát és mosolyogva integetett keresztapjának.

- Tíz... tizenegy... tizenkettő... kilencvenkilenc. – Időközben Armin elfelejtett számolni, így történt meg az, hogy majdnem kilencven számot ugrott egy pillanat alatt. Hogy ha hallaná az a vén őskövület, akkor sírva kirohanna a világból, miközben az osztályunkat átkozná. Nagyon érzékenyen érinti, hogy ha alapvető számolásokat nem tudunk elvégezni, éppen ezért játszik Castiel és Viktor minden órán debilt. Bár az is lehet, hogy az utóbbi nem színészkedik ennyire jól. Az előbbi viszont most összeráncolt szemöldökkel meredt a mellette lévő srácra és a rajta ülő szöszire. Nathaniel nem értette, hogy mi történt hirtelen és próbálta rendezni a gondolatait.

- Hagyd csak a marhára. – Intettem a vörös hajúnak, mert kezdett lassulni a tempója. De miután szóltam neki ismételten csúcsformában volt, így én ismételten úgy éreztem magam mintha egy hullámvasúton ülnék. – Azt hiszem matek órája van. – Gondolkoztam el azon, hogy minek köszönhetem Sue hívatlan látogatását. Mikor múltkor beszéltünk róla azt mondta, hogy nem igen szokott órákra bejárni, ami már csak azért is rossz, mert bármikor vizsgára foghatja a tanár az egész éves anyagból, hogy ha nincs meg az adott óraszám.

A gondolataimba a sípnak éles hangja hasított bele, aminek köszönhetően majdnem leestem Castiel hátáról. Csak döbbenten pislogva néztem föl, a fiú kissé izzadt pólóját fogva. Bár kissé felfordult tőle a gyomrom, de inkább ez, mint, hogy leessek. Az edző pár méterre állt tőlünk és ismételten éleset sípolt azt ordítozva, hogy „Armin ne csalj!”.

- Te meg csak ülsz a seggeden és nem csinálsz semmit! – Rivallt rá Nathaniel – re, aki megszeppenve emelte fel a fejét.

- De tanár úr én nem tehetek arról, hogy Armin.... – Kezdett el védekezni, persze mindhiába mivel az edzőt nem hatotta meg.

 

xxx

Egész nap küszködnöm kellett a lányok megvető, utálkozó és irigykedő tekintetével. Nem csak Amber és a kis barátnői voltak az egyetlenek, akik a szememre vetették, hogy egy prosti vagyok, akinek vissza kéne mennie a bordélyházba, hanem konkrétan az iskolába járó összes lány. Az osztályomba járók közül legnagyobb meglepetésemre szinte a legtöbben az én elveimet vallották és kiálltak mellettem. Persze voltak, akik nem tagadták meg önmagukat és szokásosan ellenem áskálódtak. Peggy egésznap utánam loholt és a kérdéseivel rohamozott meg, a három grácia a lehető legtöbb alkalommal próbált hátba szúrni, Kim elégedett pillantásokkal méregetett, Carla úgy vihogott mellettem, mint egy hiéna, de még így is Viktor volt a lehető legidegesítőbb. Castiel jó néhányszor fel is pofozta egészen addig, míg a tanárok meg nem unták az egész napos civakodásukat és az igazgatóhoz nem küldték őket. Így lettek felfüggesztve pár napra, ami miatt még inkább a közutálat tárgya lettem. Szünetekben jó néhányszor voltam szemtanúja annak, hogy Rau az osztálytársnőivel ordítozik, ezzel megvédve engem, de mégis az esett a legjobban, hogy a bátyám is kiállt mellettem. Régebben nem igen szeretett belefolyni az én ügyeimbe, de most úgy tűnik kivételt tett. Nos, ők színesítették be az amúgy szürke és borús napomat, mert mindettől eltekintve egy igen nagy viharfelhő kúszott a szép, tiszta egemre. És a rendkívül kreatív idézetemhez híven egész nap imádkoztam az égiekhez, hogy legalább egy kósza esőfelhő keletkezzen és mossa el a ma délutánra beiktatott randevúmat. De mivel Fortuna köztudottan utál így az a buzi nap olyan ragyogóan sütött, mintha csak július közepe lenne. Ennek köszönhetően nem is csodáltam, hogy a tanítás végére teljesen beleizzadtam a fekete fölsőmbe és a csőfarmerembe!

- Készen állsz arra, hogy életed legeslegjobb randiján legyél túl? – Állt meg a szekrényem mellett minden bajomnak a forrása. Hallottam, hogy hangjában egy kevés izgatottság is lapul, ami újdonságként hatott. Eddig mindig olyan magabiztos és öntelt volt, nem is értem, hogy mi történt azzal a fiúval.

- Mondták már neked, hogy a nagyképűség egy kifejezetten szimpatikus tulajdonság? – Hangom gunyoros volt, de még csak véletlenül se pillantottam rá. Csak szép lassan pakoltam ki a szekrényemből a táskámba és magamban azért imádkoztam, hogy gondolja meg magát ez az öntelt bunkó.

- Gyakran hallom, szinte minden második nap. – Felelte szórakozottan, amitől elkezdett egy ér lüktetni a halántékomon. Nem változott egy cseppet sem általános iskola óta, még mindig ugyan az a beképzelt, önző majom!

- És nem gondolod, hogy meg kéne fogadnod a tanácsukat? – Pillantottam felé élesen, majd azzal a lendülettel be is csaptam szekrényemnek ajtaját. Iskolatáskámat a vállamra kaptam, majd türelmetlenül vártam a válaszát. Amikor ajkai elégedett mosolyra húzódtak, szemeim hatalmasra guvadtak és azt se tudtam, hogy mit reagáljak erre.

- Az öntelteké a világ kislány, ez így van az idők kezdete óta. – Ujjai közé vett egy rakoncátlan hajtincsemet, ami kiszabadult a fogásból és játszadozni kezdett vele. Én meg csak teljesen kővé dermedve álltam és hagytam, hogy ismételten a kezei közé vegye az irányítást.

- Szemét, ne nyúlj a kishúgomhoz! – A hangot hallva Tony arca egészen sápadt lett és mintha szemeiben pillanatnyi bizonytalanság tükröződött volna. Kezét leengedte maga mellé, miközben hátrált pár lépést. Egyszerre fordultunk Nigel felé, akinek arcán megfeszültek az izmok, szemei pedig szinte tajtékoztak. Mikor megpillantottam bátyám arcát, szinte ösztönösen húzódtam összébb, hisz kevésszer jön ki a sodrából. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy most miattam lett ennyire dühös. Vagy a valószínűbb megoldás, hogy minden Tony hibája.

- Nyugi már! – Szólalt fel végül az önkéntes hercegjelölt. Vagy hulla. Egyre megy a kettő, legalábbis nálam biztosan. A kilencedik születésnapom óta nem igen hiszek a hősökben, utálom a Disney mesék hercegeit és szőke lovagalakjait.

- Szerintem most jött el az ideje annak, hogy befogd a nagy szádat!– Csattantam fel ingerülten, miközben haragtól villanó szemekkel meredtem felváltva a két fiúra. Bár mindegyikük magasabb volt nálam, nem tudtak megijeszteni, hisz úgy tartja a mondás, hogy „kicsi a bors, de erős”. Ha van annyi vér a pucámban, hogy a százkilencvenhárom centiméter magasságú, rendőr ismerősömmel szembeszálljak, akkor az általános iskolás osztálytársam nem okozhat problémát. – Nekem mára kiégett az agyam! Egyszerűen feladom! – Emeltem fel védekezően a kezeimet, mikor magamnak is beismertem, hogy most egyszerűen nincs kedvem acsarkodni a bátyámmal és egy hólyaggal.

- Most mégis hová mész? – Hangzott egy döbbent hang a hátam mögül, mikor meguntam a némaságukat és elindultam a kijárat felé. Most viszont megtorpantam és szememet forgatva, féloldalasan megfordultam.

- Haza. – Magamban végiggondolva a jelenetet ráébredtem, hogy kísértetiesen hasonlít az első napomra a Sweet Amoris – ban. Akkor is ugyan ezt vágtam Nigel fejéhez, csak a két eset között az volt a különbség, hogy most tényleg haza fogok menni!  Legalábbis nekem ehhez hasonló elképzeléseim voltak, de egy határozott és erős kar elkapta a csuklómat.

- És mi lesz a megállapodásunkkal? – Kérdezte határozottan és nyoma se volt annak a kisfiúnak, akit én ismertem.

- Tele van a hócipőm az ígéretekkel! – Rántottam ki karomat a szorításból. – Mintha olyan sokat érnének ebben a világban! Nem többek üres szavaknál. – Fortyantam fel, majd válaszukat meg sem várva kisiettem az épületből. – Bizonyos dolgokat muszáj megtenni, még ha a végén egy hatalmas katasztrófa is sül ki belőle. – Támaszkodtam neki a kerítésnek

- Te most rólam beszélsz? – Csendült Tony hangja közvetlenül mellőlem, mire gondterhelt ráncok szaladtak homlokomra. A tanítás végére igazán kezdtem fáradni, és bár majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem volt erőm még randizni is elmenni. Főleg egy olyan fiúval, akit egyáltalán nem is szeretek. – Mikor a bátyádnak azt mondtad, hogy hazamész azt hittem komolyan gondoltad. Simán kinéztem volna belőled, hogy minden bűntudat nélkül felrúgod a terveinket.

- Antony... – Szólaltam meg kissé rekedten, de mikor beláttam, hogy még ez is rettenetesen lefáraszt inkább felhagytam a kísérlettel, hogy megszólaljak. Csak egy dolgot böktem ki, mielőtt kiléptem volna az utcára. – Komolyan is gondoltam. Ölni tudnék egy forró zuhanyért és egy bögre kávéért.

- Hát az igaz, hogy nem vagy a toppon. – Ismerte el száját húzogatva a fiú, miközben pulikutya módjára a nyomomba szegődött. – Valami új trend lehet a szemed alatt elhelyezkedő táska.

- Azok inkább bőröndök. – Vágtam vissza morcosan és lányhoz hívően teljesen megsértődtem a kijelentésén miszerint úgy nézek ki, mint egy használt rongy. Nem épp ezekkel a szavakkal festett le, de higgyétek el ez volt a lényege. Csodálkoztam is volna, hogy a karikák nem árulnak be mindenki előtt, hogy mennyire fáradt is vagyok mostanság. Még a világ összes alapozója se lenne elég ahhoz, hogy visszakapjam azt a kinézetemet, ami Kyle halála után rejtélyes körülmények között elhalálozott. Túlságosan is megviselt voltam az utóbbi fél évben és kevés olyan alkalom kínálkozott fel, aminek a végén én jövök ki jól. Nos, a szerelmi életem pár méterrel a föld alatt hever, és talán kedélyesen cseveg Lilith – el.  Azzal az álszent szukával, aki az emberiség pusztulását kívánja, a legöregebb démon a világon. Ha igaz mindaz, amit a biblia leír, akkor ő lehetett az első nő a Földön, Ádám felesége. De mivel már, akkor kimutatta a foga fehérjét a nő és nem hagyta, hogy elnyomja valami hülye férfi így inkább elhagyta az Édenkertet. Hogy mi igaz ebből, azt csak az égiek tudják meg azok, akik meghaltak.

- Mindig is imádtam benned, hogy egyszerűen el tudsz menekülni egy világba, amit a képzeleted alkotott. – Szólalt meg meglepően csendesen és őszintén a mellettem baktató fiú, mire tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Már épp megkérdeztem volna, hogy mire gondol, mikor folytatta. – Sokszor olyan voltál, mint akit elvarázsoltak. Teljesen ki tudtad zárni a külvilágot, ami még a tanárok figyelmét se tudta elkerülni. Emlékszem, hogy az egyik alsós bizonyítványodban meg is említi az osztályfőnök. – Húzta óvatos mosolyra az ajkait, de egy pillanatig se nézett a szemeimbe. Mintha direkt kerülte volna a tekintetemet. – Valamilyen szinten elragadó, egyben szörnyen bosszantó új tulajdonságod is kialakult, aminek hála csak azt hallottad meg, amit akartál. De komolyan. Ha nem akartad meghallani, akkor akár a fehér neműdet is kitárgyalhattuk előtted, rá se hederítettél. – Felháborodva csaptam a kezére, mire röhögve odébb húzódott. – Már nem mintha történt volna ilyen. – Tette hozzá gyorsan, amiből egyből levágtam, hogy kiakarja húzni magát egy kellemetlen veszekedésből.

- Nyílván. – Forgattam meg a szemeimet, az ég felé fordulva. Ahogy figyeltem a bárányfelhőket elsiklani fölöttem, magamban jót derültem azon, hogy az egyik szív formáját öltötte fel, míg a másik inkább kutyára hasonlított. Ajkaim felfelé görbültek, így jókedvűen sétáltam tovább. Érdekelt volna, hogy mikor lettem olyan, aki elfelejti minden bánatát csupán attól, hogy felhőket bámul, de nem volt valami jó az időzítés ehhez. Lassan letöröltem a homlokomon gyöngyöző verítéket, majd lassan az egyik üzlet kirakata felé fordítottam a fejemet. Szinte automatikusan fékeztem le és mértem végig tükörképemet. A kontyomból már jó néhány tincs kiszabadult, így rakoncátlanul álltak szerte – széjjel. A melegtől megizzadtam, így pólóm testemhez tapadt, aminek hála majdnem felsikoltottam a látványtól. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire ki tudok akadni azon, hogy ha felfedezek magamon egy kis súlyfelesleget. Általában mindig lapos hasam, most sokkal inkább hasonlított egy tangóharmonikára. Elborzadva fordultam el, hogy még csak véletlenül se találjak még több hibát magamon. Szerettem az egómat növelni azzal a ténnyel, hogy tökéletes testem van, pedig nagyon is jól tudom, hogy senki se hibátlan. Nekem is vannak hibáim, amikkel tisztában vagyok, de szeretek megfeledkezni róluk egy huzamosabb ideig. Ilyenkor szoktam az őrületbe kergetni az embereket.

Mikor megpillantottam, hogy a szőkeség az ablak üvegén csekkolja mosolya ragyogóságát és hajának fényességét azt hittem ott helyben meghalok. Legszívesebben visszakézből pofon vágtam volna és az arcába ordítottam volna, hogy „Az Isten szerelmére, férfi vagy, viselkedj is úgy!”, de ráeszméltem, hogy pontosan ezt várja el tőlem, hogy kiakadjak és akkor a képembe ordíthatja, hogy nem változtam semmit.

- Nézz csak meg minket a kirakatban. – Kapta el a karomat mosolyogva, majd egyenesen maga mellé rántott. Átölelte fél karjával a derekamat és elégedetten mérte végig párosunkat. Csak egy futópillantás kellett tükörképünkre mikor megrohamoztak az emlékek. Minden kép egy másodperc erejéig ragadt le utána gyorsan tovább is röppent, maga után hagyva egy bizonyos űrt. Ajkaim vékony vonallá préselődtek és éreztem, hogy szívem sajgóan zakatol. Csak egy emlékkép mégis millió érzelmet és jelentést hordoz. Egy csók, mindközül az első és Tony lopta tőlem. – Tökéletesen passzolunk a másikhoz. – Húzott közelebb magához, majd a fülemhez hajolva egy szót suttogott. „Mosolyogj”

- Mikor hazudtál nekem nem az érdekelt, hogy mit mondtál, hanem a miértje. Okot kerestem a szavaid mögött rejlő turpisságra, amit el akartál titkolni előlem.

xxx

Rachel lefékezett, mikor szeme megakadt egy ragyogó kék szemű, vidáman kacagó lányon. Automatikusan hátrálni kezdett, egészen vissza az iskola kapujáig. Normális körülmények közepette soha se sétálna vissza szabad akaratából, csöngetés után, de néha kivételt kell tenni. Főleg, ha egy lökött, vörös hajú, rocker csaj vár rá, akivel ki tudja miért barátkozik.

- Rachel! – Hallatszott a vidám hang, mire a körülötte lévő diákok mind rászegezték a tekintetüket. A lány halántékán kidagadt egy ér és megfogadta, hogy ha kettesben maradnak, akkor fojtogatás áldozatául esik a lány. Szó nélkül megfordult és besietett az iskola épületébe, abban reménykedve, hogy nem olyan elvetemült, hogy követi. – Tudom, hogy felismertél! Ne is próbálj meg menekülni!

- Ne zaklass! – Ordította vissza se fordulva, miközben végigrohant a folyosón és befordulva egyenesen a lépcsők felé vette az irányt. Kettesével szedte a fokokat, de a hang egyre közelebbről hallatszott. Épp, hogy csak felért az emeletre, mikor Sue lendületből a hátára ugrott. Rachel elvesztve az egyensúlyát elhasalt, a vörös hajú lánnyal a hátán. – Mit akarsz?! Gyorsan bökd ki, még azelőtt, hogy felkelek! – Förmedt rá visszafojtott dühvel a hangjában.

- Riko – nak szüksége van ránk! – Bökte ki a lány talán túlságosan is vidáman. – Igazából kémkedünk utána, miközben randizik.

- Csináld magad. Vagy menj haza! Riko egyedül is boldogul. – Vágta rá csípőből a barna hajú lány. Válaszának eredménye az lett, hogy Sue egy hatalmasat rávágott a hátára.

- Ne légy topa! Nem hagyhatjuk egyedül az exével egy randin, amibe csak kényszerből ment bele! – Itt már a lány azért elkezdett figyelni. Sue tudta, hogy csak egy valami miatt lenne képes belemenni ebbe az egészbe, így bevetette az aduászt. – És több, mint valószínű, hogy ott lesz Ian Somerhalder.

66. rész - Kezdődjék a játszma

-          Magának valami baj van a fejével?! – Minden előzmény nélkül rontottam be az igazgatói irodába. Túlságosan is feldúlt voltam ahhoz, hogy gondoljak olyan kisebb dolgokra, mint például a kopogás. A finomkodás mindig rossz ötlet az ilyen helyzetekben, szerintem ezzel csak azt sugalljuk a másiknak, hogy nem biztos a saját dolgában. – Hogy engedhette meg azt, hogy az iskolát megszállja a paparazzi?! – Keltem ki magamból az íróasztalra támaszkodva. Orrlyukaim dühösen kitágultak miközben vérben forgó szemekkel meredtem a nőre. A reggeli eseményeket nehéz lenne, összefoglalni ezért vágok a dolgok közepébe. Miközben Armin – al a suli felé sétáltunk valami idegtépően lassú tempóban elkezdtünk beszélgetni, mert mégis csak furcsán vette ki volna magát, hogy ha hirtelen Csönd Királyt kezdünk játszani. Így hasra ütés szerűen felhoztam egy témát, ami nem meglepő módon a hamarosan megrendezésre kerülő második forduló volt. Kíváncsi voltam arra, hogy mégis mit tervez az igazgatónő és mi a célja azzal, hogy Tony – t is színpadra állítja. Az rendben van, hogy modell meg minden, de attól még túlzásnak tartom ezt az egészet. És, hogy őszinte legyek egyáltalán nem is értem. Mi csodálni való van abban a fiúban? Ezen gondolkoztam, mikor valaki megragadta a csuklómat és berántott az egyik mellékutcába. Már csak egy sarokra voltunk a sulitól így döbbenten meredtem az igéző orgona szemekbe. Rau komoly tekintettel meredt és miután elküldte a búsba Armin – t beavatott a dolgok menetébe. Úgy tűnt, hogy az igazgatónő volt olyan kedves és beengedte a fotósokat és az újságírókat az iskolába. A lány szeretett volna megmenteni egy kellemetlen helyzettől, így felajánlotta, hogy elvezet a hátsóbejárathoz ahol egész biztos nem vár semmilyen fényképezőgépes tag. Megköszöntem a segítséget, majd miután a suliba beértem rögtön az volt az első dolgom, hogy számon kérem az igazgatónőn, hogy ez mégis mi a fészkes pokol akar lenni.
Az iroda amúgy mellékesen pontosan úgy nézett ki, mint mikor utoljára tettem be ide a lábam. Semmit se változott az alatt a fél év alatt, talán még az igazgatónő ruhája se. Komolyan ugyan ezt a kis rózsaszín kosztümöt viselte mikor az első napomon behívatott magához.

-          Miss. Asakura kérem, most azonnal felejtse el ezt az illetlen viselkedést az irodámon belül. Nem tolerálom, hogy ha a tanulók ennyire elengedik a hajukat és nem adják meg a tiszteletet az idősebbeknek. – Igazította meg a szemüvegét az asztal mögött ülő számomra kicsit sem szimpatikus nő.

-          Még mindig magázom. Mi kell még önnek? – Fújtam ki dühösen a levegőt miközben eleget téve a kérésének tettem pár lépést hátrafelé. Lábaimmal türelmetlenül doboltam és csak a válaszra vártam.

-          Épp erről beszéltem! Ez egy iskola, ha nem tűnt volna még fel önnek! – Csapott idegesen az asztalra.

-          Na, ne! Tényleg? – Forgattam meg unottan a szemeimet. Annyira utálom ezeket a beszélgetéseket mégis muszáj rajtuk előbb vagy utóbb átesnem.

-          Nem fogja olyan sokáig húzni ebben az iskolában, hogy ha nem felejti el sürgősen ezt a stílust! És már előre megesküszöm rá, hogy hallani fog rólam, hogy ha még egyszer megtapasztalom öntől ezt a lezserséget! Fogadja el, hogy nem nyaralni jár a gimnáziumunkba, hanem tanulni! Maga mégis... Rontja az iskola szellemi szintjét!

-          És az nem, hogy a folyosókat ellepték az újságírók? – Akadtam ki szerintem teljesen jogosan. Bár az igazgató arca már a dühtől vöröslött mégsem tágítottam.

-          Egyáltalán nem, sőt! Ennek az incidensnek a kapcsán hírnévre és egy kis pénzre tehet szert az intézményünk. – Azt a pénzéhes szajha mindenit! – Másodszor pedig, mint gondolom magának is feltűnt, hogy nem a szívem csücske. És mivel még egy kicsit sem kedvelem így semmi okom sincs arra, hogy a kedvére tegyek.

-          De hát az iskola tanulója vagyok!

-          Legnagyobb sajnálatomra... – Húzta el a száját, majd fura grimaszba rándult az arca. – Hogy ha előre tudtam volna, hogy mi fog kisülni ebből az egészből akkor elutasítottam volna az iskolába való jelentkezését.

-          Hát most már nem fordulhat vissza, szóval inkább a jelenre koncentráljon! – Csattantam fel türelmemet vesztve. Valahogy kezdett derogálóvá válni az, hogy minden másodpercben a halálomat kívánja a szemeivel.

-          Végül, de nem utolsó sorban csak úgy mellékesen közlöm önnel, hogy az ötlettel a kedves testnevelés tanára rukkolt elő. Mivel megláttam a lehetőséget a helyzetben, így éltem is vele.

-          Hogy mi? – Tátottam el a számat csodálkozva. Ha most be akarja nekem mesélni, hogy mindez azért történik, mert Sue kicsit sem normális keresztapja bekavart a dologba, akkor nem tudom mit fogok csinálni. Talán kihajítom a tanárt az ablakon vagy nem is tudom. Valahogy csak le kell vezetnem az eddig felgyülemlett feszültségemet. – Az az izomagyú seggfej?

-          Válogassa meg a szavait előttem! – Pörölt meg szinte azonnal, mire kelletlenül beleharaptam az alsó ajkamba. Nem tudom meddig fogom még tudni elviselni ezt a beszélgetést különösebb kiborulás nélkül. – John edző egész biztosan nem rossz szándékból javasolta. Valószínűleg bele se gondolt, hogy ezzel kellemetlenségeket okozhat önnek.

-          Valószínűleg. – Feleltem cinikusan. – És maga el is hitte ezt?

-          Egy percig sem. – Húzódott mosolyra a szája először azóta, hogy beléptem az irodába. – Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a tanár úr nagyon is tisztában volt a következményekkel.

-          És még így is? – Döbbentem meg teljesen. Ez az iskola tényleg képes újdonságokat tartogatni, mert eddig sehol máshol nem tapasztaltam még ilyet. Hogy a tanárok önszántukból kitoljanak a diákjaikkal, főleg az igazgató... Erre se számítottam.

-          Persze. Minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy mielőbb távozzon ebből az iskolából. – Szinte megjelent a glória az igazgató feje fölött miközben angyalian mosolygott. Ilyen kétszínű nőt se láttam még az életben.

-          Hát maga se köntörfalazik. De csalódást kell okoznom. Még egy ideig boldogítani fogom, szóval törődjön bele. – Az igazgató csalódottan sóhajtott miközben hátradőlt a székében. Megfogta az asztalon gőzölgő bögréjét, majd a szájához emelte. – Amúgy hol van a kis korcsa?

-          Totó nem korcs! – Rikácsolta kikelve magából. Eléggé pszichopatának tűnt így jobbnak láttam, hogy ha nem konfrontálódom tovább.

-          Jó, bocsánat. Akkor lábtörlő. – Hagytam rá mire körülbelül úgy nézett rám, ahogy csak egy igazán őrült ember tenné. Mit ne mondjak eléggé megrémített. – Egyezzünk meg a kutyafélében.

-          Maga javíthatatlan. – Meglepődve tapasztaltam, hogy a legfelső fiókból kihúzta a ma reggeli újságot. Még mindig émelyegni kezdett a gyomrom, hogy ha ránéztem arra a képre. Tony arcán lusta, félmosoly terül el, míg én teljesen lesokkolva, szinte transzba esve figyeltem a fiú arcát. – Nem tudom, hogy mi köze lehet Mr. Wilson – hoz, de pont jókor jött ez a kis incidens. Mostanában igen elterjedt és híres tini modell és énekes lett így úgy gondoltuk megkérjük, hogy vegyen részt a következő fordulóban. Nem számoltunk azzal, hogy igent is fog mondani így igencsak meglepődtünk.

-          Ugye tisztában van azzal, hogy ha Tony énekelni fog a színpadon, akkor egész biztos megjelennek a tévések és a kamerák? – Néztem komolyan a nő szemeibe. Most az egyszer félretettem minden ellenszenvemet és utálatomat. Csak reálisan fogtam fel a dolgokat és ezek alapján szólaltam meg.

-          Természetesen. És itt jön képbe ön Miss. Asakura. – Mosolyodott el szélesen, amitől támadt egy igencsak rossz érzésem. – Egész biztos voltam abban, hogy amint értesül arról, hogy az iskolában fotósok és újságírók mozgolódnak, akkor rögtön az irodám lesz az első állomása. Kérem, fáradjanak beljebb! – Ordította el magát, mire döbbenten kikerekedtek a szemeim.  Szélsebesen az ajtó felé kaptam a fejem, miközben pattanásig feszült idegekkel vártam. Baljós előjelek kerítettek hatalmába így hatalmasat nyeltem. Végre valahára kinyílt az ajtó és két személy lépett be rajta. Az egyik egy felnőtt férfi volt, akit nem ismertem. Magas volt, átlagos testalkatú és legnagyobb döbbenetemre fekete öltönyt viselt kék nyakkendővel. Sötétbarna haja nyakát súrolta, míg hamuszürke szemei komolyan meredtek az igazgatónőre. A mellette álló fiú vagy egy fejjel biztos alacsonyabb lehetett. Szőke haja szokásosan kócosan állt szerte – széjjel, míg felemás színű szemei eltökélten csillogtak. Látszott a fiún, hogy tökéletesen meg van elégedve a kinézetével és, hogy ha nő lenne, akkor dugna magával. Antony Wilson már akkor is ilyen volt mikor járni kezdtünk. Keserűen meredtem magam elé miközben azon gondolkoztam, hogy az exem mégis mit tervez már megint.

-          Jó reggelt. – Köszönt az öltönyös férfi illendően, bár látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. Tony csak biccentett az igazgatónőnek, aki ezt nem vettem valami jó néven. Látszott rajta, hogy nagyon bökni kezdte a csőrét az, hogy egy nála fiatalabb nem adja meg neki a tiszteletet és nem köszön. Szerintem magában már elkönyvelt minket egy tökéletesen szemtelen párnak.

-          Tényleg jó, most, hogy láthatom az én kis huncut ördögömet. – Kacsintott rám, mire szinte ösztönösen felfordult a gyomrom. Unottan megforgattam a szemeimet, majd vártam, hogy folytassa. – Ugye ma nem fogod rám küldeni azt a „cuki pillangót”?

-          Még gondolkodok rajta Wilson. – Meredtem rá ellenségesen. Rachel ma túlságosan is extázisban van amiatt, hogy Ian idejön, így rá nem nagyon számíthatok. Valahogy máshogy kell majd levakarnom magamról ezt a szőke srácot. Mert szó sem lehet arról, hogy elviselem a társaságát. Túlságosan is haragszom rá amiatt, hogy belerángatott ebbe az egészbe. – Szóval jöttél megtárgyalni a fellépésedet?

-          A mi fellépésünket. – Helyesbített mosolyogva, mire utálatosan és szinte automatikusan az igazgatónőre pillantottam. A kezemet rá, hogy ő áll a háttérben! – Oh még nem is ismeritek egymást. Riko ő itt a menedzserem Isaac. Ő pedig az a lány, akiről annyit meséltem már neked. – Mutatott rám vigyorogva a fiú, mire az a bizonyos menedzser felvonta a fél szemöldökét.

-          Szóval azt akarod most nekem bemesélni, hogy ez a város barbi baba, aki előttem áll az, akit annyira látni akartál? – Bökött felém hanyagul mire teljesen dühbe gurultam.

-          Anyád a barbi baba colos! – Vágtam csípőre a kezeimet miközben szemeim valósággal szikrákat szórtak. Ez az alak is ugyanolyan lehetetlen fickó, mint maga a menedzseltje. – Amúgy mi az, hogy a miénk? Ezzel ugye nem arra akartál célozni, hogy kénytelen leszek veled elénekelni egy dalt! – Estem pánikba egy pillanat alatt. Az Isaac nevezetű fazon röhögni kezdett, majd hátba csapta a szöszit.

-          Ennél a lánynál sincs sok esélyed öcsi! Utál, mint a szart!

-          Kösz. – Bökte oldalba száját húzogatva, majd visszafordult felém. – Úgy tűnik, hogy az évek múltával berozsdásodott a te szuper eszed, amire annyira büszke voltál. – Lépett közelebb hozzám, mire orromat szinte egyből megcsapta jellegzetes illata. A gyomrom vetett egy bukfencet, amitől egy pillanatra megszédültem. De ahogy megpillantottam azt a kaján vigyort a fiú arcán szinte egyből rendeződött is a helyzetem. Nem tudtam mi volt ez az előző érzés, de nem is akartam megtudni. Szerintem mindenki jobban jár, hogy ha titok fedi a kilétét. – A saját szólód mellett, még velem is fogsz duettezni. Csak mi ketten, a félhomályban, fogva a másik kezét egy romantikus dalt énekelve. – Közelebb hajolva, minden előzmény vagy engedély nélkül belecsókolt a nyakamba. Ahogy ajkai finoman végigsúrolódtak a bőrömön, ahogy meleg lehelete elkezdte csiklandozni a nyakam egyszerre csak feltörtek belőlem a rég elfelejtett érzések.

-          Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – Löktem el magamtól teljesen felháborodva. Kezemmel a nyakamhoz kaptam, de közben nagyon is jól éreztem, hogy bőröm kezd felforrósodni. Megijedtem attól, hogy újra felerősödnek bennem az iránta való vágyaim.

-          Ezt kérdezem én is. – Sózott egyet Tony jobb fülére a nagyszájú menedzser. – Ne légy ilyen fafejű kölyök. Semelyik lánnyal sem lehet így bánni, ismétlem semelyikkel sem.

-          Pontosan. Nem is olyan hasznavehetetlen ez a férfi! – Adtam igazat talán életemben először és utoljára Tony menedzserének miközben még mindig azt a helyet takartam ahol az ajkai cirógattak. Még jó, hogy időben leállítottam, különben egész biztos vagyok abban, hogy képes lett volna kiszívni a nyakamat így mindenki szeme láttára. És nem igen tudnám kimagyarázni a tesóimnak és anyának, hogy ki volt olyan kedves, hogy megjelölt. Mert egész biztos én is kapnék a fülemre, hogy ha megtudnák mit csinált ez a szőke idióta. És még őt nevezik modellnek. – Apropó. – Jutott eszembe a testvér szóról Kyle, mert valamilyen szinten úgy tekintek rá, mint a bátyámra. És pont róla felelevenítettem azt a reggeli kérését miszerint verjem be az exem képét lehetőleg úgy, hogy nincsenek fényképészek a közelben. – Van számodra egy meglepetésem.

-          Tényleg? – Csillantak fel a szemei mohón, de egyben elégedetten. Fogadni mernék, hogy most azt gondolja, hogy beadtam neki a derekam és a lábai elé fogok borulni. – Micsoda és miért kapok? Mindegy is, hagyjuk az unalmas részleteket, csak kérem!

-          Biztos kéred? – Húztam az agyát, mire vadul bólogatni kezdett. Mosolyogva lehúztam a vállamról a táskát, majd mindkét kezemmel belenyúltam mintha keresnék valamit. Őszintén nem emlékeztem arra, hogy ilyen fafejű lett volna ez a gyerek. – Szóval melyikben van? Bal vagy jobb, válassz! – Ökölbeszorított kezekkel mutattam markaimat miközben mosolyogva vártam a választását.

-          Legyen a jobb. – Csalódott arcát vágva széttártam azt a kezem, amelyikre bökött. – Akkor a balban lesz.

-          Jó döntés. – Nem kellett kétszer mondani és máris izomból lendült a karom. Ahogy öklöm találkozott az arcával egyszerre csak olyan döbbent fejet vágott, mint még soha. – Utálom a felhajtásokat. Te viszont imádod, hogy ha minden rólad szól, te vagy a középpontban és mindenki rólad beszél. És ezért feltétlenül muszáj volt belerángatnod ebbe a herce – hurcába amiből már most elegem van. – Vetetettem rá még egy utolsó gyilkos pillantást, majd táskámat megfogva elindultam az ajtó felé.

-          Miss. Asakura ugye tisztában van azzal a ténnyel, hogy már becsöngettek? – Ért utol az igazgató hangja mire fél fejjel hátrafordultam és bólintottam. – Akkor most azonnal induljon a tantermébe! – Utasított, mire nem kellett nekem kétszer mondani. Minden álmom az volt, hogy végre elhagyhassam ezt az isten verte irodát. Amint lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót még egyszer utoljára visszapillantottam a vállam felett Tony – ra. Arcát masszírozva támaszkodott az igazgató asztalának, majd mikor észrevette, hogy figyelem óvatosan elmosolyodott.
Sose tudom, hogy mi jár a fejében. – Gondoltam kilépve az irodából. Behúztam magam mögött az ajtót, majd csak ekkor szakadt fel belőlem a fáradt sóhaj. Hogy ha már most reggel ennyire kikészítettek, akkor mi lesz majd később?

-          Miért nem vagy órán? – Ütötte meg a fülemet egyik tanárom hangja. Ahogy szembekerültem a magas, izmos, borostás testnevelés tanárral egyszerre csak elöntötte fejemet a vörös köd.

-          Minden a maga hibájából történt! – Fröcsögtem a szavakat kikelve magamból. – Hogy, ha nyugton maradt volna, akkor nem történt volna meg ez az egész!

-          Nem igazán tudom, hogy miről van szó, de ne hibáztass másokat. – Felelte komolyan és mintha hangjában a megbántottság jeleit véltem volna felfedezni. – Semmit sem old meg. És csak úgy mellékesen elárulom, hogy a világon rengeteg igazságtalansággal fogsz még szembekerülni. Csak rajtad múlik, hogy összejönnek – e a dolgok. Még ha... – Tartott egy pillanatnyi szünetet. – ... tényleg az én hibám is volt! – Röhögött a képembe a tanár úr, mire szemeim teljesen elkerekedtek. És még csodálják, hogy utálom...

-          Sue ugye tisztában vagy azzal, hogy nem miattad veszekednek? – Az edző még utoljára vetett rám egy gonosz vigyort, majd kezével intve nagyokat hahotázva elindult a csarnok felé. Fogadjunk, hogy a mai testnevelés órán is azon fog ügyködni, hogy hogyan tud a legkönnyebben borsot törni az orrom alá. Amióta Armin elkezdett járni a kereszt lányával a fiúnak minden óra felér egy tortúrával. – Igen egész biztos, hogy nem te voltál a téma! Honnan tudjam? – A hang irányába fordultam majd csodálkozva tapasztaltam, hogy Armin a folyosón ül, a terem előtt. Hátát nekivetette a falnak miközben mobilját a füléhez szorította. A szavaiból ítélve nem beszélhetett mással csak is szeleburdi barátnőmmel, aki fogalmam sincs, hogy miért nem ül órán. Éppen ezért kíváncsian közelebb sétáltam osztálytársamhoz, majd leguggoltam elé.

-          Miről van szó? – Érdeklődtem nagyokat pislogva. – A másik pedig, hogy miért nem vagytok ti ketten órán.

-          Az utóbbi rád is igaz. – Emelte el a készüléket füle mellől. – A tanárnő észrevette, hogy játszom a pad alatt, így odajött hozzám. Próbálta elvenni tőlem, de mivel előbb adnám oda a vesém, mint a psp – m így elkezdtem veszekedni vele. Szent ereklyeként védtem, de hiábavalónak bizonyult a sok erőfeszítésem. Egy óvatlan pillanatban megharapta a karom, amikor pedig felordítottam kikapta a kezemből majd kiküldött az óráról. – Akaratlanul is elröhögtem magam, miközben elképzeltem a jelenetet. Imádom az énektanárunkat mivel messze a legjobb fej az egész iskolában. És bár szeretem Melany – t, de még rajta is túltesz ez a nő.

-          És ezért felhívtad Sue – t, aki köztudottan imád meglógni órákról? – Meredtem a készülékre, ami gyanúsan csendes volt. Ahogy barátnőmet ismerem már rég közbepofázott volna, valami ide nem illővel, hogy magára vonja a figyelmet.

-          Miért lepődsz meg ezen annyira?

-          Nem is tudom. – Ingattam a fejem egyik oldalról a másikra. – Valahogy a ti kapcsolatokon soha nem fogok tudni kiigazodni.

-          Gondolt pacsit Armin! – Végre Sue hangját is hallani véltem. A lány igen lelkesnek tűnt, bár már korán reggel is az volt így nem is volt mit csodálnom ezen.

-          Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én bemegyek órára. – Tápászkodtam fel a padlóról, majd miután leporoltam a ruhámat elindultam az ajtó felé. Nem volt szándékomban még több galibát okozni anyának azzal, hogy összeszedek ma még egy igazolatlan órát is. Amikor benyitottam a terembe azt láttam, hogy az osztály nagy része a pokolba kívánja az összes létező dalt a világon. Az órához híven a mi kedvenc tanárunk éppen próbálta művelni az osztályt vagy fejleszteni ugyanis valamilyen népdalt énekeltetett velük. Mikor viszont beléptem a tanárnő felém fordította a fejét, majd minden habozás nélkül azt intette a kezével, hogy menjek ki a teremből. – Nem kapok igazolatlant? – Miközben megrázta a fejét küldött egy búcsúcsókot is bónuszba. Megvontam a vállam, majd minden további szó nélkül távoztam is az óráról. Becsuktam az ajtót, majd ledobva a táskámat Armin mellé telepedtem. Mivel elkezdett mardosni az unalom, így kikaptam a kezéből a készüléket és a fülemhez emeltem. – Sue ugye tudod, hogy a keresztapád egy méretes köcsög?

-          Hé! Rajtam kívül senki sem ócsárolhatja őt! – Szerintem is most kell előjönnie a családja iránt érzett szeretetének. Véletlenül sem akkor mikor Sally itt van a közelben. Bár mintha mostanában rendeződni látszana a kapcsolatuk.

-          Ugye tisztában vagy azzal, hogy attól még, hogy ezt mondod, nem fogok felhagyni ezzel a szokásommal? – Vontam fel a szemöldökömet, miközben könyökömmel megböktem Armin oldalát. Felém fordította a fejét és kérdőn várt. – Mi lesz a következő óra?

-          Osztályfőnöki. Lehetőleg ezt az órát ne aludd át, mint az előzőt! – Figyelmeztetett komoly hanggal, de egyikünk se bírta tovább és röhögésben törtünk ki. Miután elköszöntünk Sue – tól folytattuk a reggel megszakított beszélgetésünket melyben arról a bizonyos második fordulóról esett szó. Mivel az irodában töltött értékes percekben további információkhoz jutottam így megosztottam a fiúval is. Őszintén megdöbbent azon, hogy egy modellt kért fel a mi sóher igazgatónőnk arra, hogy színesebbé és látványosabbá tegye ezt az egyszerű eseményt. Ami állítólag iskolán belül kéne maradnia, de az után, hogy fellép, biztos vagyok benne, hogy ez a felállás felbomlik. Főleg úgy, hogy az egyik dalát duettben velem fogja elénekelni. Úgy tűnt Armin – nak gyorsabban vág az esze, mint nekem ugyan is megkérdezte, hogy akkor most három dalt fogok – e énekelni. És azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon jó kérdés. – Tanárnő visszakapom a játékomat? – Pattant fel a fiú szélsebesen, mikor kicsöngettek óráról és kilépett a tanár a teremből. Legnagyobb balszerencséjére a best teacher jóízűen kinevette, majd megrázta a fejét és közölte, hogy a nap végén jelentkezzen érte a tanáriban. A fekete hajú csalódottan cöcögött egyet miközben lehajtott fejjel besétált a terembe.

-          Miért késtél? – Jött oda a padomhoz Iris aggódó kifejezéssel, mikor én is elfoglaltam a helyemet. Lassan felé fordítottam a fejem, majd óvatos mosolyra húztam a számat.

-          Az igazgatónővel beszélgettem. – Feleltem a lehető legegyszerűbben. Szerettem volna elkerülni a felesleges kérdéseket, de legnagyobb sajnálatomra az osztályom egy része túlságosan is kiismert.

-          És ez a beszélgetés tényleg csak szimpla csevegés volt? – Kérdezte mindentudó mosoly kíséretében Viktor, miközben a padomra támaszkodott.

-          A hangerőből ítélve volt ott egy kisebb polgárháború. – Nevetett a vörös loboncos fiú is. Lábaival az asztal tetejét taposta, fél kezével pedig a mobilját nyomkodta miközben a székkel hintázott. Mivel valami érthetetlen okból kifolyólag az előttem lévő padban ült, így tisztán láttam, hogy éppen üzenetet ír az unokatestvéremnek.

-          És mindjárt kitör a harmadik világháború itt helyben, hogy ha nem kussolsz el. – Meglendítettem a lábam és egyenesen a szék lábát céloztam. A fiú szinte abban a pillanatban hátraesett és elterült az osztályterem padlóján. Előrehajoltam, hogy megnézzem, életben van – e még. Kissé döbbenten nézett a szemeimbe, majd egy pillanat alatt vált borússá a hangulata. Miután feltápászkodott gyilkos tekintettel meredt rám.

-          Eszednél vagy te nőszemély?! – Ordította az arcomba kikelve magából.  – Akár be is törhettem volna a fejemet!

-          Ne hibáztass engem! – Förmedtem rá egyhangúan. – Azt kapsz az élettől, amit adsz!

-          Ne gyere nekem ezzel a karma dologgal vagy esküszöm mondom felpofozlak! Kicsit sem hiszek ebben a szarságban! – Úgy tűnik, hogy igazam volt azzal kapcsolatban, hogy itt hamarosan kitör a harmadik világháború, ugyanis ahogy teltek a percek kezdtem úgy érezni, hogy Castiel átlépett egy meg nem húzott vonalat. Túl messzire ment a kirohanásával.

-          Gyerekek nyugalom! – Szerencséje volt a fiúnak, mivel épp akkor jött be az osztályfőnökünk a terembe mikor készültem volna felállni. – Kíváncsi voltam, hogy miért zeng már megint az egész iskola a ti hangotoktól, de ahogy megláttam, hogy azok ketten veszekednek minden értelmet nyert. Nem érdekel, hogy min kaptatok össze, de most üljetek a helyetekre ugyanis fontos és halaszhatatlan dolgokról kell beszélnünk. – Lépett a tanári asztalhoz, majd lerakta a mappáját és azt a rakat papírt, amit még pluszban a kezében tartott. – Először is kezdjük az igazgatónő közlendőjével. Gondolom már a legtöbben sejtitek, hogy hamarosan megrendezésre kerül az a bizonyos második forduló. Az osztályból csak azokat érinti ez, akik továbbjutottak a selejtezőn. Vagyis Viktort és csapattársát, a Castiel és Lysander féle duót, Iris – t, Armin – t és Riko – t. Kérlek, majd szóljatok azoknak is, akik nem a mi iskolánk tanulói, hogy értesülni tudjanak a fejleményekről. – Nézett jelentőségteljesen rám, mire bólintással feleltem. – Mellékesen közlöm, hogy az igazgatónő ráébredt arra, hogy annak semmi értelme sincs, hogy két kategóriában is lehet indulni így megszüntette azt a csapatot amiben Tiana, Sue, Sherry, Susy és Riko szerepel.

-          Nekem mindegy. – Vontam meg a vállamat hanyagul. Most már megoldódott az a problémám, hogy mégis, hogy a francba tudok majd időben megtanulni három teljesen különböző dalt. Már csak kettőre kell koncentrálnom. Az meg a másik, hogy Sue – t se fogja nagyon meghatni, mert ő is tovább jutott szólóban.

-          Akik ma olvasták az újságot azoknak nem lesz ismeretlen az Antony Wilson név. – Konkrétan itt már majdnem kiájultam a padból. Már rosszul kezdődik. – Van, akitől nem is olyan távol ez a név.

-          Mindenki tudja, hogy kire gondolt tanárnő! – Fordult hátra hozzám a göndör, szőke hajú liba ismertebb nevén Amber. Borostyán zöld szemei haragosan megvillantak, ahogy engem vizslatott.

-          Ezzel célozgatni akarsz te szőke hetéra? – Kijelentésemre hápogni kezdett, a bátyja pedig a fejét fogva valamit mormogott. Az osztálytársaim nagy része élvezettel figyelték a jelenetet

-          Ne is törődj vele Amber! – Hajolt oda barátnőjéhez a kínai csaj. – Te ezerszer jobb és szebb vagy nála!

-          Ő viszont túl közönséges, a bokádig sem ér fel! – Folytatta a másik, akinek lófarokba volt kötve a haja. – Fogadjunk, hogy egy igazi cafka! Csak bele kell gondolni abba, hogy mennyi fiút szédített mikor megérkezett a suliba!

-          Csak arra lesz jó a férfiaknak, semmi másra! – Sose szokott érdekelni, hogy mit gondolnak rólam mások, de azt sose viseltem jól, hogy ha valaki azt mondja rám, hogy csak egy dugnivaló ribanc vagyok. Mert ez nem igaz. Soha senkivel nem feküdtem még le és egyáltalán nem is terveztem mostanában elveszteni a szüzességem. Az igazság az, hogy még magától a gondolattól is rettegek, ilyenkor a mindig szelídíthetetlen oroszlán félénk kiscicává válik. – Annyi pasija volt már. Egész biztos vagyok abban, hogy mindegyik addig volt vele, míg meg nem szerezte a testét. – Fájnak a szavak amikkel illetnek és a legszívesebben tiltakoznék, de ahogy Alexy – re nézek felvillan az őszi kirándulás ahogy letepert a földre. Ajkaim remegni kezdtek és éreztem, hogy kezdem homályosan látni a világot a feltörekvő könnyeimtől. Annyira szánalmas a sorsom, nem tudok ura lenni az életemnek. Mindig csak sodródtam az árral, de most már változtatni szeretnék ezen!

-          Hagyjátok abba hülye libák! – Kiáltotta el magát valaki indulatosan, mire döbbenten kikerekedtek a szemeim. Sebtében felkaptam a fejem, majd megkerestem a hang tulajdonosát. Lysander annyira ideges lett, hogy arca kipirult az indulattól, szemei pedig szikrákat szórtak. Még a helyéről is felpattant dühében.

-          Senki nem kíváncsi az értelmetlen locsogásotokra! – Morogja zsémbesen Castiel is a leghátsó padból. – Csak a féltékenység késztet titeket arra, hogy kinyissátok a nagy csőrötöket.

-          Egyáltalán nem ismeritek Riko – t, mert ő teljes ellentéte annak amilyennek leírtátok. – Kapcsolódott be a beszélgetésbe Armin is vigyorogva. Döbbenten nézem a fiúkat, akik most értem állnak ki és el sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik. A kocka fiú rám kacsintott, Cast félmosolyra húzta a száját, Lys viszont elszántan szemezett az „ellenségeivel”. A rivalizálásba beszállt még Alexy is, aki teljes nyugalommal közölte, hogy soha nem feküdnék le egy férfival pénzért. Bár ez mind szép és jó, de azzal, hogy csak a fiúk álltak ki mellettem mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen szinten igazuk van a gráciáknak.

-          Ne veszekedjetek. – Szólalt meg vékony, cincogó hangon Iris. – Riko nagyon kedves és segítőkész lány. Egyáltalán nem tudnám kinézni mindazt, amit róla állítotok.

-          Fejezzétek be! – Mindenki megdermedt a mondatot hallva, ugyan is az osztályfőnök elvesztette a türelmét. – Először el se hittem, hogy komolyan erről kezdtek veszekedni, de most már tisztán látom a helyzetet! És nem óhajtok erről a továbbiakban szót ejteni! A következő tudnivaló, amit el szeretnék mondani a második fordulóval kapcsolatban, hogy minden résztvevőnek kötelezően magyar számot kell választania. A zsűri egy részének igazán nehezére esett végighallgatni a külföldi slágereket, ezért meghozták ezt a döntésüket és nem hajlandóak tágítani. – Többen felmorajlottak, de hamar csendet teremtett a tanárnő. – Riko ugye felvilágosított róla az igazgatónő, hogy neked kötelező előadnod egy romantikus duettet Antony Wilson – al?

-          Igen, hallottam róla. – Morogtam kellemetlenül ugyanis mindenki már megint engem nézett. – Csak azt nem értem, hogy miért kötelező. Szabad országban élünk, had csináljam azt, amit akarok.

-          Fogadd el, hogy itt a diktatúra elve érvényesül. – Igazság szerint rögtön besértődtem és úgy határoztam, hogy a nap végéig némasági fogadalmat teszek, de rájöttem, hogy ezzel csak a körülöttem lévőknek teszek szívességet. Mivel ritkán adódik olyan helyzet, hogy valaki olyannal tegyek valami jót, akit kicsit sem kedvelek így rögtön el is hessegettem jó messzire ezt a gondolatomat. Inkább tovább füstölögtem magamban azon, hogy követnem kell annak a kicsit sem vékony nőszemélynek a parancsait. Szeretnék minél hamarabb függetlenné válni éppen azért érzem azt, hogy az iskola bebörtönöz. Hogy ha valamit mond az igazgató, akkor az ő szava szent és megmásíthatatlan, mindenki neki engedelmeskedik, aki beteszi a lábát ide. De én kivétel szeretnék lenni, mert úgy tartja a mondás, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Bár nem tudom, hogy mégis hogyan fogjak neki ehhez. Például sose kéne szót fogadnom neki?  Fogalmam sincs. – Szabad! – Az osztályfőnök hangja térít vissza a valóságba. Éppen elordította magát ugyanis valaki kopogtatott. Mikor kinyílt az ajtó azt hittem ott kapok hőgutát.

-          Maga már megint itt van? – Fakadtam ki türelmemet vesztve mikor megpillantottam az ajtón belépő menedzsert. Egy gőzölgő poharat szorongatott, amit látszólag az iskola automatájából vásárolt. Mikor elhangoztak a szavak a számból szemeivel megkeresett, majd összeráncolta a szemöldökét.

-          Mi az, hogy már megint? – Kérdezte hitetlenkedve, mint aki el sem hiszi, hogy tényleg elhangzott a kérdés. – Még mindig. És mi az, hogy maga?!

-          Hát... Megadom a tiszteletet az időseknek. – Gondolkoztam el, mert a kirohanását látva eléggé szíven üthette, hogy magáztam.

-          Idős? – Röhögte el magát hitetlenül. – Szerinted öreg vagyok?

-          Igen. – Vágtam rá kapásból és talán túl gyorsan. Kezdte egyre jobban szorítani a vacak és olcsó műanyag poharát, miközben homlokán kidagadt egy ér. Azt hiszem, én se leszek a szíve csücske.

-          Azt a kurva élet. – Meredt maga elé, majd Tony – hoz fordult. – Ez leöregezett. Mindjárt szépen fog kinézni a nadrágodon a kávém. – Bökte oda nekem kurtán, amitől kezdett feléledni bennem a harci ösztön. Ha megmeri tenni isten a tanúm, hogy a nap végét már vele tölti. Mármint a mennyben, ha csak nem kerül a pokolba.

-          Ne ijesztgesd már az osztályt. – Röhögte ki menedzserét a szőke hajú fiú. Nagyon jól szórakozhatott a háttérben.

-          Miért, ijesztő vagyok? – Meredt egyenesen Viola szemeibe, aki ennek hatására lejjebb csúszott a pad alá.

-          I – i – igen. – Nyögte ki nagy nehezen, én pedig ebben a pillanatban vágtam rá, hogy „nem”.

-          Jössz te meg az én utcámba! – Fenyegetőzött. Csak unottan megforgattam a szemeimet, majd nyelvet öltöttem rá. – Kérsz kávét a hajadba banya?
Szinte mindenkinek egyértelmű volt, hogy én most szépen kiakadok és veszekedni kezdek ezzel az idegesítő férfival. Kivételesen eleget tettem mindenki kérésének így háborús övezetté változott az osztályunk. Persze óra végén közölte csak úgy mellékesen a tag, hogy Tony ma egész nap velem fog flangálni mivel nem ismeri a suli területét. Mielőtt még szabadkozhattam volna hozzáfűzte, hogy az se ártana, hogy ha tanítás után elmennénk egy randira, csak, hogy eleget tegyünk az újságíróknak. Kivételesen nem buktam, ki hanem higgadt fejjel végig gondoltam a lehetőségeimet és a jelen helyzetemet. Hogy ha Tony ilyen kártyákkal játszik, akkor nekem is muszáj lesz beszállnom a mérkőzésbe. Kiderítem, hogy mit akar tőlem és beszállok a piszkos kis terveibe. Így történt, hogy jóváhagytam a randevú gondolatát, aminek a fiú kifejezetten örült, de az osztályom nagy része ellenezte. Nem törődtem velük. Csak a végcél lebegett a szemeim előtt. Hát akkor kezdődjék a játszma!