Pislogás nélkül meredtem a konyhában sertepertélő bátyámra, majd a biztonság kedvéért megdörzsöltem a szemeimet, hogy tényleg minden álmosság kimenjen belőlük. Egy kicsit fel is pofoztam magam, de még mindig ugyanaz a kép fogadott. A testvérem egy kötényben, kontyba fogott hajjal tortát készített. Hajnalok hajnalán... ami háromnegyed hetet jelent az én szótáramban.
- Te komolyan felkeltél fél hatkor azért, hogy befejezed a barátnőd születésnapi tortáját? – Értelmeztem a látottakat és hallottakat, végül hitetlenül megráztam a fejemet. Én senkit se szeretek annyira, hogy felkeljek miatta fél hatkor. Neki viszont még arra is futotta, hogy tortát díszítsen. Megajánlanám neki az év barátja címét, na meg persze a világ legidiótább embere díját is ő kapná! – Te nem vagy normális! Ahelyett, hogy átnézted volna a jegyzeteidet, te... mi a szart pakolsz egyáltalán a tetejére?
- Tökmagot.
- Mit keres egy tortán tökmag?! – Akadtam le egy teljesen lényegtelen részleten, de szerintem jogosan. Az én felfogásom szerint az nem lehet torta, sütemény vagy bármilyen édesség, amin bármilyen mag is szerepel! Talán e miatt a felfogás miatt nem leszek sohasem vegetáriánus és ezért nem jönnek össze a diétáim. – Én ebből egy falatot sem fogok enni, ezt előre leszögezem.
- Nem neked készül, szóval annyi baj legyen. – Te pedig egy kicsivel több, mint egy óra múlva érettségizel valamilyen tantárgyból, mégis tökmagokkal díszíted a barátnőd születésnapi tortáját. A legtöbb lány valószínűleg elolvadna ettől a gesztustól és aranyosnak titulálnák a bátyámat, pedig szerintem csak egy reménytelen idióta. Hatalmas sóhajjal vettem tudomásul ezt a tényt és csüggedten figyeltem mit ügyeskedik össze. Egyszer az életben lehetnél önző. Annyira nehezedre esne magadra gondolni először és nem másokra? Te is tudhatod, hogy a mostani helyzet nem szimplán ostobaság volt a részedről, hanem felelőtlenség is. A jövőd a tét gyerek, ez nem holmi hülye dolgozat! Az az eredmény, amit elértél hétfőn, tegnap és majd ma fogsz... hatással lesz az elkövetkezendő éveidre. Szóval most azonnal tedd le azokat a tökmagokat és nézd át utoljára azokat a jegyzeteket! Lehet, hogy pont ez az utolsó pár perc fog változtatni az eredményeden. Ha lenne valaki, aki befejezné helyette a díszítést, akkor még lenne ideje. Anyát nem zargathatja ilyenekkel, neki és az öcsénknek most pihenésre van szüksége. De vajon tényleg olyan nagy áldozat lenne az a pár percnyi segítség? Annak a nőnek, akivé vált igen. A sátáni mostohaapám nem hiszem, hogy jeleskedne a konyhaművészetben, szóval ő is felejtős. Végezetül maradtam én... aki hozzáér egy pirítóshoz és az máris odaég. Ez abszurdum, nem lehetek ennyire béna! De az a pirítós magért beszél... ez bizonyítékokkal alátámasztott tény, amin nincs mit szépíteni. Talán kinövöm egyszer. Ajánlom, hogy így legyen!
- Segíthetek valamiben? – Döntöttem végül az utolsó alternatíva mellett nem törődve az esetleges halálos következményekkel. Azt hiszem, erre mondják, hogy élnek – halnak a főzömért. Habár... az én esetemben csak az utóbbi igaz. Pont ezért fordult felém megrökönyödve a bátyám és kért meg arra, hogy ezt gondoljam át még egyszer. Egyszer az életben akarok kedves lenni és ez a hála érte! Tudod, mikor fogom legközelebb önként felajánlani a segítségemet!
- Miért vagy fent ilyen korán? Neked csak délután kezdődnek az óráid. – Nem tudtam aludni, egész éjszaka gondolkoztam. Csak bámultam a plafont, a gondolataim pedig egymást kergették egy sötét és szűk folyosón, aminek nem volt vége. Akárhányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam az arcát, ami csalódottsággal vegyes szomorúságot ábrázolt. Annyira őszinte volt ez a tekintet, a szívembe mart a fájdalma. Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy együtt töltsünk egy kis időt, de mint mindig most is rosszul jöttek ki a dolgok! Aztán követték egymást az események és ott lyukadtunk ki, hogy már megint én vagyok a gonosz. Ezt határozottan nincs kedvem a bátyám orrára kötni, ezért inkább előálltam egy hazugsággal.
- Viccelsz velem, olyan hangosan zörögtél, hogy felverted az egész házat! Csoda, ha tudtam volna ilyen nagy hangzavarban aludni. – A színjátékomat egy unott pillantással jutalmazta, pedig nagyon jó voltam. Színészi tehetségem kiváló, Hollywoodban is megállnám a helyem. – Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tudsz ilyen jól sütni és főzni. Egyáltalán mikor volt időd neked arra, hogy megtanuld?
- Szakács szeretnék lenni. – Közölte hosszas gondolkodás után, a szavait pedig néma csönd követte. Erre nem tudtam mit válaszolni, és ha már őszinteségnél tartunk, akkor egy kicsit szégyelltem is magam. Elvégre fogalmam sem volt a tesóm terveimről. De erről nekem honnan kellett volna tudnom?! Ezzel próbáltam vigasztalni magam, de egyre csak arra jutottam, hogy ez az én hibám. Az utóbbi időben elhanyagoltam a bátyámat. Ő viszont titkolózott előttem! Mégis mi a fenét művelek? Állandóan hárítom magamról a felelősséget és próbálom a másikra kenni az egészet. Ez egy olyan tulajdonságom, amitől sürgősen meg kéne szabadulnom, különben sok barátot vesztek vele. Mondjuk milyen barátok azok, akik néha a megfojtásomat fontolgatják és nem is szándékozzák titkolni előlem? Ha ők ilyeneken gondolkodnak, akkor vajon az ellenségeimnek mi a véleményük? Ehhez elég lenne megkérdezni Kimet, de a franc akar beszélgetésbe elegyedni azzal a lánnyal. Három évre elegendő szót váltottam vele hétfőn és akkor is a fejemre lett olvasva minden negatív tulajdonságom. Tulajdonképpen én semmiről sem tehetek, csak elmondtam a véleményemet, ha már megkérdezték! Ők az érzékeny lelkűek, hogy a szívükre vették. Teljesen nevetséges tervekkel hozakodtak elő, ráadásul megfizethetetlen ötletekkel társítva. Nem áll a feje tetejére a világ attól még, hogy Iris tizenhét éves lesz! Persze, hallgassam a béna zenéiket, egyem az undorító kajájukat, de még öltözzek is ki! Fantasztikusan hangzik! Meg a nagy fenét, Iris nem az angol királynő, minek öltözzek ki miatta? Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el ott is, csak valamivel gúnyosabban és ez senkinek sem tetszett. Érdekel is engem, megzavarták a terveimet! Ráadásul a karom is fáj!
Miközben lassú léptekkel baktattam le a lépcsőn, magam elé húztam a táskámat és elkezdtem keresni a pénztárcámat. Mennyi is egy buszjegy ára? Bár kapásból vehetnék kettőt, úgy se jutok haza egyel. Tegnap sikeresen lejárt a múlt havi bérlet és nem volt annyi kedvem, hogy az elbarmolt anyák napja után elmenjek és vegyek magamnak újat. Mint az elmúlt időben körülbelül mindenért, most is anyát hibáztattam. Úgy elcseszni az ember életkedvért, ahogyan ő tette vasárnap... ahhoz egy szint szükséges. Apámnak is sikerült már egypárszor, ha már itt tartunk. Jézusom, komolyan ők lennének a szüleim? Miért van olyan érzésem, hogy a jövőben nem nagyon fogom velük tartani a kapcsolatot? Legalábbis anyámmal biztos nem. Azok után, amit művelt és mondott... álmodozzon csak róla! Még a végén a gyerekeimet is elcseszi.
Már a földszinten jártam, amikor fölnézve egyre lassultak a lépteim, míg végül teljesen meg nem álltam. Meredten bámultam az ajtóban álló férfit és nem értettem. Mit keres itt? A viselkedése után gondolkozni kezdtem, de ez hibának bizonyult. Miután sikerült lenyelnem a döbbenetemet hihetetlenül dühös lettem. Hogy volt mersze mindazt az arcomba mondani?! Neki ráadásul semmi konkrét oka nincs gyűlölni a fiút. Nekem volt és mégis arra kényszerültem, hogy átgondoljam a dolgokat. Végül megbocsájtottam neki minden sérelmem ellenére.
- Mennyire vagy mérges? – Kérdezte, amikor lassú léptekkel odasétáltam hozzá. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire haragszom rá, de szerintem ott volt a rosszallás a tekintetemben. Oldalra billentett fejjel meredtem rá, végül halkan válaszoltam.
- Annyira, hogy egy tucatszor, ha nem többször hasba tudnálak vágni. – A válaszomat egy bólintással reagálta le, mintha pontosan azt hallotta volna, mint amire számított. Ezt meg mire véljem? Nem volt kedvem barkochbázni, csak mondja el miért jött és utána meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk tovább. Minden csak azon múlik, hogy mit felel, éppen ezért vártam. Hogy mire, azt mondjuk nem tudom, ugyanis válasz az nem érkezett. Ahogy teltek a másodpercek, úgy fogyott el maradék türelmem is és nemes egyszerűséggel hasba vágtam a táskámmal. Már csak tucat mínusz egy van hátra és akkor kvittek leszünk! Degenerált barom! Mégis kinek hiszi magát, hogy minden következmény nélkül ítélkezik mások felett?! Ezzel egyáltalán nem lesz jobb, sőt csak még mélyebbre süllyed a szememben! Ha csak egy kis időt is fordítana az emberek megismerésére, akkor belátná, hogy tévedett! Igen, tévedett! Most nem csak Tonyról volt szó, hanem mindenkiről, aki fontos volt nekem! Bántotta a legjobb barátnőimet, a testvéreimet és még sok mást is! Ezt nem tudom csak úgy lenyelni neki! Kérjen bocsánatot most azonnal, vagy sohasem bocsájtok meg neki!
Fogalmam sincs, hogy meddig állt ott és tűrte csendes rezignáltsággal az ütögetésemet. Valamilyen szinten elcsodálkoztam ezen, hisz máskor már rág elvesztette volna a fejét és nekikezdett volna a szent beszédnek, aminek se eleje, se vége. A felismerés viszont nem tántorított el, addig csépeltem, amíg el nem múlt az adrenalin okozta felindulásom. Még egy utolsót ütöttem, utána elhátráltam a férfitól és lenyugodva felnéztem rá. Na, igen... de most mi jön?
- Sajnálom. – Mondta, mire ösztönösen bólintottam egyet, de utána szomorúan tudatosult bennem, hogy ez már nem elég nekem. Nagyon jó kezdésnek ez a bocsánatkérés, de az az igazság, hogy nem megyek vele semmire se. Annyiszor bántotta meg a számomra kedves embereket, hogy összeszámolni se tudnám. Szidta őket a fülem hallatára, nem rejtette véka alá a véleményét. Az én érzéseimre se volt tekintettel a szavaival. Szóval ennél azért többet kell tenned, hogy tényleg megbocsájtsak neked.
Üveges szemekkel álltam vele szemben és nem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom a bocsánatkérésére. Nem hangzott annyira őszintének, mégis valamit mondanom kell. Őszinte akarok maradni vele, de... ebben a helyzetben talán a legtöbbet ártok vele. Kyle viszont óvatosan megrázta a fejét, amikor meg akartam szólalni és némán felemelte a kezében tartott szatyrot. Amikor odanyújtottam nekem, akkor összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Ajándékkal szándékozik megvesztegetni? Nem mondom, hogy nem vagyok rá kapható, de akkor tényleg nagyon jó cuccnak kell lennie. Vajon milyen ötlettel rukkolt elő ilyen rövid időn belül? Ezt csak akkor tudhatom meg, ha elveszem tőle és belenézek. Így hát felkészülve a legrosszabbra szétnyitottam a szatyrot. Nofene... közömbösen vizsgáltam a benne talált sütit és próbáltam rájönni, hogy miért édességet próbál rám tukmálni. Várjunk csak... ugye az, amire gondolok? Igen... ez... egész biztos vagyok benne. Ez egy sajttorta. Ne! Ez övön aluli ütés volt! Annyi kalória van ebben az apró süteményben, hogy belegondolni se merek. Utána muszáj lenne elmennem edzeni, ahhoz pedig a francnak van kedve. Ráadásul nagyon gyanús volt ez a történet. Mert tök őszintén, mennyi az esélye annak, hogy a mostohatesóm elmegy és vesz nekem a kedvenc ételemből bocsánatkérése gyanánt? Ugye, hogy sántít itt valami! Vajon mit akarhat ezzel elérni? Viszont bűn lenne nem elfogadni ezt az ínycsiklandozó sajttortát! Ha valamivel meglehet vesztegetni, akkor ez az. Gyenge vagy Asakura!
- Köszönöm... – Morogtam foghegyről, miközben kivettem a szatyorból a kis dobozt. Nagyon téved, ha ezzel elintézettnek tekinthető az ügyünk! Csak azért, hogy ezt tudatosítsam benne, közelebb léptem hozzá. – De esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha még egyszer akár csak gondolat formájában is bántani mered a szeretteimet, akkor kihúzom a beledet a szádon és azzal folytalak meg!
Nem is gondoltam arra, hogy ezzel megijeszthetem a férfit, a közömbössége azonban rosszul esett. Hosszú percekig rezzenéstelen arccal meredt rám, utána lassan felvonta a szemöldökét.
- Esküdj olyanra, amit be is tudsz tartani, mert én ugyan nem ígérek ilyet. – Rázta meg a fejét határozottan, mire unottan pislantottam egyet. Komolyan ezzel van a legnagyobb baja? Ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor tényleg kivitelezhetetlennek tűnik a fogadalmam.
- Akkor számomra megszűnsz létezni, idegen leszel, egy senki. – Mondtam végül, mert jobb ötlet úgy se jut eszembe, amit be is tudnék tartani. Amikor a mondatom hallatán Kyle teste megremegett, akkor dühösen kaptam fel a fejemet. Az anyját nevesse ki legközelebb, ne engem! Gondoltam, de ekkor megláttam az arckifejezését. Nem nevetett. Valami egész mást olvastam ki a szemeiből. Egyáltalán nem tetszett neki az új fogadalmam, visszaszívta az előző szavait.
- Ez nagyobbat ütött, mint hittem. – Sóhajtotta a hajába túrva és kényelmetlenül pillantott rám, mint aki szégyelli az érzéseit. Pedig egészen aranyos volt, ahogy kimutatta a félelmét. – Erre mondják azt, hogy a közöny a nő halálos csókja?
- Ki mondja ezt? – Kérdeztem értetlenül, mert soha eddigi életemben nem hallottam még ezt senki szájából sem. Még csak könyvekben sem futottam össze vele. Szerintem kettőnk közül én olvasok több olyan regényt, amiben előfordulhat ez a mondat, ha csak titokban a férfi nem rajong az ifjúsági romantikusokért. Megnézném én azt, ahogy Kyle Szent Johanna Gimit olvas, szerintem agyfaszt kapna Renitől. Vagy úgy általánosságban minden ilyen történettől.
- Nem tök mindegy az neked?
- Ne kezd megint vagy idegen leszel a számomra! – Figyelmeztettem, amikor kezdett visszatérni a bunkó énje, akitől feláll a szőr a hátamon. A kijelentésemre viszont dühösen felmordult és nagyon csúnyán nézett rám. Mi az, csak nem bajod van vele?
- Ez így nem járja! – Kérte ki magának, mire unottan felvontam a szemöldökömet. Gyorsan essünk túl rajta, mert azt hiszem, kezd feltörni a kórház fóbiám. Szükségem van arra, hogy szabad levegő alatt legyek és ne négy fehér fal közé bezárva! – Mostantól, ha bármi neked nem tetszőt mondok, akkor ezzel fogsz fenyegetőzni?!
- Igen. – Hagytam rá unottan, majd azzal a lendülettel kilöktem a tolható ajtót. Ahogy kiléptem szinte abban a pillanatban elvakított a napfény és nem igen láttam más fehér fényeken kívül. Ah, ez most nagyon nem esett jól a benti sötétség után. Hello napfény és jó idő, örülök nektek, de a látásomat jobban szeretem. Ezért is kell tennem valamit annak érdekében, hogy megússzam a szemüveget! Hunyorogva néztem körbe, de a nap már készült kiégetni a retinámat, így elhúzott szájjal fordultam meg. Vajon sikerülne nyaktörés nélkül letolatnom erről a lépcsőről? Az esélyeimet latolgattam, közben Kyle odalépett mellém és azt nézte, hogy mit csinálok. Hosszú pillanatokig figyelte, ahogy óvatos léptekkel próbálok lejutni a lépcsőn, végül értetlenül megrázta a fejét.
- Nem viselkednél legalább egyszer az életben úgy, mint egy normális tizenhét éves lány? Már ha van halvány fogalmad arról, hogyan kell. – Ezt a vádat teljes mértékben elfogadom és biztosíthatom, hogy nem terveztem változni! Minek viselkedjek úgy, mint valaki más, amikor akár önmagam is lehetek? Persze, vannak bizonyos társadalmi normák, amiket be kéne tartanom, de nem igazán érdekelnek. A legalapvetőbb dolgokat még betartom, de ne akarjanak nekem minden szarságot megmondani! Vagy általánosítani.
- Tulajdonképpen mit keresel itt? – Kérdeztem végül, mert az addig oké, hogy bocsánatot kért és hozott sajttortát, de utána? Biztos van valami konkrét oka annak, hogy utánam jött. Hivatkoznék arra, hogy ismerem a férfit, de ez nem igaz. Konkrétan semmit sem tudok róla vagy, amit speciále igen azt se tőle tudtam meg. Kivéve a balesetét, abba nagylelkűen beavatott. Érdektelenül pillantottam a férfire, de a válasz késett. Akár meg is kérdezhetném, hogy miért lett ilyen karót nyelt és feszült, de annyira azért nem érdekelt. Ez volt a nyomósabb érvem, a kevésbé lényeges kimerült annyiban, hogy úgy is ködösítene, és nem mondana semmi konkrétumot. Én pedig nem fogom magamat feleslegesen törni egy hazugság miatt. Ha akar, de láthatólag eszébe sincs, akkor majd beszél.
- Hogy mentek a dolgok a szőke fa..... noddal? – Helyesbített, amikor észrevette, hogy felvonom a szemöldökömet és olyan tekintettel nézek rá, ami azt sugallja, hogy „biztos ezt akartad mondani?”. Öt percbe sem telt, mire majdnem megszegte az ígéretét! Vagyis... ő éppen azt jelentette ki, hogy nem fogadkozik ilyenekre, mert úgysem tudja betartani. Legalább őszinte. Viszont ez nem segít az én helyzetemen. Sokkal kiegyensúlyozottabb lennék, ha nem kéne folyton amiatt idegeskednem, hogy a szeretteimet ócsárolják.
- Egész tűrhetően, ha úgy vesszük. – Mintha nem tűnt volna fel, hogy csak magáról akarja terelni a szót. Csak azt nem értem, hogy miért egy olyan témával, amitől helyből agyvérzést kap. Ő tudja. – Ha nem nézzük azt az apróbb momentumot, amikor az ultrahang hallatán megkérdezte kinek sikerült felcsinálnia. Na, akkor majdnem eltörtem még egy bordáját, de balszerencsémre ott volt a semmirekellő menedzsere is, aki meggátolt benne.
- Ha belegondolok, hogy ugyanaz volt a gondolatmenetem azzal a kölyökkel, akkor a legszívesebben ide taccsolnék... – Morogta alig hallhatóan az orra alatt. Csak vetettem rá egy fáradt pillantást és már meg sem próbáltam rászólni. Minek? Úgyse tudom megváltoztatni, a számat meg nem fogom hiába csépelni. – Mégis mit láthattál benne, hogy jártál vele..
- Menő akartam lenni.
- Ezt meg sem hallottam. – Válaszolta egy perc döbbent csönd után és tovább folytatta a magával való társalgást. Az már nem az én bajom, hogy nem hisz nekem. Mit mondhatnék? Antony általánosban népszerű fiúnak számított, volt egy csomó lány, aki a nyálát csorgatta érte. Az őérte bomladozó csajok száma az elmúlt évek alatt majdnem a tízszeresére nőtt? Az a barom tudja hogyan érje el a lehetetlent. Még több ember csodálja. Kétségtelen, hogy jó hangja van, de a modorán lenne mit csiszolni. Például ne csalja meg az aktuális barátnőjét három másikkal egyszerre! Fhu, de felidegesítettem magam most ezen! Vegyük úgy, hogy a baleset egy százalékát megérdemelte. – Jut eszembe... Scarlett szeretne veled edzeni.
Ez volt az a mondat, aminek hála felkaptam a fejemet, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség ahhoz vezetett, hogy mellé lépjek. Egy igent nőietlen ordítással karöltve zuhantam hátra, egyenesen a kezemre. A beléhasító fájdalomtól elég érdekes fejet vághattam, miközben elharaptam egy feltörni készülő káromkodást. Scarlett... azt hiszem ezt majd meg kell háláljam neked. Miután megszűnt a fájdalom muszáj lesz bemosnom neki egy jó nagyot. De addig is... nem kéne erőltetnem annyira. És most még csak nincs is itt Scott, hogy ráfogjam... vitathatatlan tény, hogy balszerencsét áraszt magából az az alak. Hiába van jó szíve... valahogy a jelenléte nem tűri meg az enyémet. Pedig kezdtem egészen megkedvelni a fazont. Ráadásul olyan tehetséggel rendelkezik, amit kár lenne veszni hagyni! Muszáj lesz valahogy a jó karrier felé, mert ez a rendőrösdi dolog valami mellékvágány lehet az életében. De egyelőre kisebb bajom is nagyobb, mint Scott munkája. A saját ügyetle.... nem! Ha beledöglök, akkor se ismerem el! Egyszerűen csak veszélyes vagyok... leginkább magamra nézve. Néhanapján másokra is.
- Kyle, mond meg a csajodnak, hogy kopjon le rólam! – Válaszoltam az előző megnyilvánulására visszatérve, aminek hála a földön kötöttem ki. Elég rendesen hazavágta a hangulatomat ez az esés, ráadásul a karom se néz ki valami jól. Nem hiába, az élet gyűlöl engem. Látszólag pedig a mostohabátyám azt próbálta eldönteni, hogy ő is vagy most még kedvel. Ideiglenes ideig, mert akármit is akar azt csípőből visszafogom utasítani! Nincs nekem kedvem most ilyen baromságokhoz. Ráadásul ma már elég időt töltöttem vele, meg is bántott, szóval felejtsen el holnapig! Unottan feltápászkodtam, ügyelve arra, hogy a fájó kezemet ne erőltessem meg. – Visszautasítom az ajánlatát, vágyát vagy bármi legyen is ez.
- Semmibe se kerülne neked, ha elmennél vele. – Még, hogy semmibe se kerülne! Hol él ez a gyerek?! Ha jól veszem a lapokat, akkor a csaja valami edzőterembe akar hurcolni engem, ami számomra kidobott pénz, idő és energia. Egy kellemetlen ember társaságában, akivel egyáltalán nem jövök ki jól. Azt se értem mire fel ez a fene nagy haverkodás. Mi változhatott meg egyik napról a másikra? Ha ezt tudnám, akkor könnyebben változtathatnék a kialakult helyzeten. Mert nekem ugyan nincs kedvem egy rendőr nővel kondiba járni. Túlságosan is felettem áll. Tapasztalatban és erőben is.
- Nincs nekem ilyen baromságokra időm.
- A kisasszony ideje túl értékes ahhoz, hogy olyan közemberekre pazarolja, mint mi? – Feszült mosollyal az arcomon fogadtam a gúnytól csöpögő kérdést. Oh, anyám, miért nem figyelmeztettél arra, hogy ezek a Lewisek ilyen vérlázítóan idegesítőek? Felszegett állal és udvarias mosollyal az arcomon vártam a folytatást. – Akkora egy képmutató picsa vagy, hogy arra nincsenek szavak.
- Mi van? – Szakad ki belőlem a kérdés. Ennyit az udvarias mosolyról meg az önfegyelemről, amit olyan elszántan próbáltam fenntartani. A szavai olyanok voltak, mint egy apró napfény a tükörszobában. Újra és újra nekicsapódva, meg nem állva. Ösztönösen szorult ökölbe a kézfejem. Nem, ebből ugyan nem eszik! Miért megint én vagyok a támadások kereszttüzében? A mai nap már másodjára pengeti az idegeim húrjait és csak azért sem tudja, mikor kell abbahagynia. Az elsőt még elnéztem volna neki. Hisz csak arról a csicska exemről volt szó,de ezt?! A jó édesanyját hívja képmutató picsának! Bár az a nő is inkább ugyanolyan idegesítő és kiismerhetetlen, amilyen a volt férje. Nem csoda, hogy egymásra találtak. És az se, hogy ilyen lett fiúk.
- Nem vágom mi nem érthető ezen. Összevissza fenyegetőzöl, hogy mit teszel, ha bármi rosszat merek gondolni a nyomorék kis barátaidról, de amikor Scar’ tök korrektül felajánlja a segítségét, akkor te baromságnak hívod és közlöd, hogy kopjon le. Én maradjak kussban, de te kedvedre ócsárolhatod a barátnőmet? Hogy is van ez Cica?
Ezt a vádat viszont teljes mértékben elutasítom! Semmilyen értelemben sem vehetjük egy kalap alá a két ügyet és jó lenne, ha ezt a férfi is belátná. A barátnője egy tsundere picsa, aki ok nélkül rágott be rám! Pedig nekem még tök szimpatikus is volt elsőre. Csak aztán kinyitotta a száját és ahogy lenni szokott, mindent elba...ltázott vele. Kylenak hála pedig most végre talált valami nyomós indokot. Kedvesség mögé rejti a gyűlöletét, hogy semmit se tudjak meg a valódi szándékairól. Előbb kell ahhoz felkelni, hogy engem átvágjon valaki! Ki akar csinálni az a csaj, efelől nincsenek kétségeim. Az a tsun gyanúsan elkezdett hasonlítani yanra. A férfi pedig még elvárná, hogy önként és dalolva menjek a karmai közé! Ráadásul le képmutató picsázott is! Hol itt az igazság?!
- Nem tudom, mi ütött beléd az elmúlt hetekben, de rohadt kiábrándító lettél. – Mondtam végül, mert hiába kívánkozott ki belőlem egy ennél sokkal őszintébb és mocskosabb formája a mondatnak, de visszafogtam magam. Nem úgy, mint egyesek ugye. – Azt már megszoktam, hogy minden találkozásunk alkalmával egyszer legalább megbántasz, de kétszer? Ez még tőled is nagy új.
- Cica... – Ahogy a férfi arcára pillantottam minden indulat eltűnt onnan, a helyére valami elgyötört kín költözött. Sok olyan mondata volt, amivel kelleténél nagyobbat rúgott belém, de szerencsére most csak a büszkeségemet sértette meg egy nagyon kicsit. Nem alázott meg vagy okozott fájdalmat. Egyszerűen csak felidegesített és igen.... az önérzetemet bántotta. – Nem tudom, mi van velem... ezt hozod ki belőlem.
Némán figyeltem minden mozdulatát. Olyan bizonytalannak tűnt a hangja, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna a lába alól a talaj. Az arcára szorította a tenyerét, miközben szaggatottan kifújta a levegőt. Hátat fordított, hogy ne lássam a benne lezajló háborút és harcot. Nem mertem megzavarni, ahogy fel alá járkált. De végül megállt és felém fordult.
- Mindegy hányszor gondolom át... veled akarok lenni! – Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni a meglepődéstől. Az elmúlt hetek alatt annyira értelmezhetetlen és változó lett a férfi viselkedése, hogy sohasem tudtam mire számíthatok. Eszembe jutott egy régebbi gondolatom. Kyle, az olykor fagyos máskor temperamentumos viselkedésével olyan volt, mint a tűz és jég dala. És ez a kétszemélyűség vonzott hozzá, tetszett nekem, de az agyamra is tudott menni, mert képtelenség volt kiszámítani, hogy mikor melyik énje éled fel. Mindig felkészültnek kellett lennem vele szemben, hisz nem tudhattam, hogy mi vár rám, hogy ha szembekerülök vele. Volt a férfiban valami titokzatos, egy kaland, egy rejtély, amit meg akartam fejteni. Őszintén feldobta az érdeklődésemet az, hogy néha olyan volt vele a társalgás mintha egy teljesen ismeretlen emberrel találkoztam volna az utca kellős közepén. Semmi se változott azóta, de valami mégis. Azt hiszem kezdett repedezni az a lehengerlő dolog. Ami hatalmas problémát jelentett. – Tölts velem egy kis időt anélkül, hogy bárki másra gondolnál.
- Én... – Akadtam el és halványlila gőzöm se volt, hogy hogyan folytassam. Az eszem megállás nélkül ordítozott velem. Az imént sértette meg az önérzetedet azzal, hogy képmutató picsának nevezett! De a szívem fájdalmasan dobbant, ahogy az arcát néztem. Nem hagyhatod csak úgy magára, emlékezz, hogy hogyan ölelt a céges partin! Ja, részegen... tettem hozzá elhúzott szájjal.
- Te.... – A férfi gyermeki türelmetlenséggel a hangjában sürgetett, ami egyrészt szórakoztató volt, másfelől roppantmód bosszantó. Miért nem tanulják meg az emberek, hogy ezzel csak felidegesítik az embert? Legalábbis engem mindenképpen. A gondolataimat is próbálná kierőszakolni belőlem, de próbálja csak meg és én itt hagyom, mint a pinty! Tehát, ha a válaszra vár, akkor azt csendben tegye, minden kommentálás vagy sürgetés nélkül! – Mi lenne, ha...
Kérdőn felvontam a fél szemöldökömet, amikor a türelmetlensége határokat nem ismerve ismételten felszínre tört és beszédre késztette. Szerencsére a karma tette a dolgát és egy telefoncsörgés formájában a férfiba fojtotta a szót. Ahogyan ismerem tuti biztos valami olyan lett volna, hogy „Mi lenne, ha nem tökölnél tovább és kiböknéd végre?!” vagy valami hasonló. Ma már éppen elégszer hozott ki a sodromból a férfi, itt lenne az ideje takarékba tennie magát. Felemelt ujjal kértem időt, majd előhalásztam az ős öreg, törhetetlen túlélő telefonomat. A képernyőre pillantva viszont értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. Ismeretlen számról kerestek. Ezt én ugyan fel nem veszem! Bármilyen pszichopata lehet a vonal túlsó végén!
- .... darabokra törném azt a szart?! – Fejezte be ingerülten a mondatot Kyle, mire őszinte jókedvvel átnyújtottam neki a készüléket. Csak nyugodtan, én ugyan nem fogom benne megakadályozni! Sőt, még szívességet is tenne vele. Ha megfelelő erővel baszná földhöz, akkor talán megadja magát és végre kapnék egy olyan telefont, aminek esetleg látnám a kijelzőjét is. Ah, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Ennek ellenére egy próbát mindenképpen megér. Szkeptikusan figyeltem, ahogy a férfi minden bevezetés vagy figyelmeztetés nélkül a lépcső tetejéről a földhöz vágja a mobilt. Pár pillanatig vártam, majd közönyösen megvontam a vállam, amikor újra csörögni kezdett. Egyszerűen elpusztíthatatlan! Az ember pedig rettentően elszánt és nagyon beszélni akar velem, ha még most is arra vár, hogy felvegyem.
- Nem hiszem el, hogy ez se megy neked. Csak egy telefont kellett volna összetörnöd! Ez a világ legegyszerűbb feladata!
- Ha ennyire egyszerű, akkor akár csinálhattad volna te is! – Vágott vissza, ha lehet még idegesebben. Azt hiszem, nem kéne túlfeszítenem a húrt. A válaszadás lehetőségét kikerülve inkább úgy döntöttem, hogy felveszem a telefont és megtudom ki az és mit akar. Rosszabb csak nem lehet, mint Kyle. Ezt abban a pillanatban cáfolta az élet, amikor a hívás gombra nyomva meghallottam Peggy hangját. Ez meg honnan a szarból szerezte meg az számomat?!
- Mit akarsz? – Kérdeztem kurtán és remélhetőleg a hangomon érezhető volt, hogy rövidre akarom zárni ezt a beszélgetést. Kopjon le és ne tegye tönkre az eleve elbaltázott hétfő délelőttömet! Ha már a háziorvosom volt olyan kedves és keresztbe tett nekem. Fogadni mernék, hogy direkt időzítette a hasi ultrahangot az érettségi szünetre. – Felejtsd el és keress egy másik balekot!
- Ne csináld ezt, Riko! – Mintha bármit elérhetne ezzel a mondattal. Szánalmas könyörgéssel és lelkiismeretre ható szövegekkel engem senki ember fia rá nem vesz, hogy önként és dalolva találkozzak az osztálytársaimmal, akikkel beszélő viszonyban sem vagyok! Komolyan, ma mindenki olyan emberek karmai közé akar belökni, akiket ki nem állhatok? Hülye nyomorékok, hagyjátok abba most azonnal! Valami nagyon nyomós indok kell legyen az, aminek hála én igent fogok mondani bármelyikre is! – Iris a barátod, ezt igazán megteheted érte!
- Mi lenne, ha erről mást is megkérdeznél? Mert speciále én nem tartom magam annak. – A barátok általában bízni szoktak egymásban, legalábbis az én felfogásom szerint. Ez az egyik legalapvetőbb feltétele a kialakult kapcsolatnak! Ráadásul, ha már így belemerültünk a részletekbe, akkor a bizalmamat Iris elvesztette pár hete! Már, ha volt olyanom.
- Ez annyira jellemző rád!
- Feleslegesen fáradozol Peggy! Nem fogsz meghintáztatni! – Jelentettem ki határozottan és azon gondolkoztam, hogy mégis mennyire ütötte be a fejét Peggy, hogy ilyenekkel jön. Ez annyira jellemző rád! Komolyan? Mintha annyira ismerne engem! Abban az osztályban egy lány sincs, aki egy kicsit is elmondhatja magáról, hogy tudna bármi számottevőt rólam. Ítélkeznek, pletykákat kreálnak, de valóságot egyikük sem tudja. Kivéve, ha Alexynek hívják az illetőt, de ő sincs mindenbe beavatva.
- A végén úgy is el fogsz jönni. – Ebben ő miért olyan biztos és honnan szerzett ennyi magabiztosságot? Bár az mindig is volt neki. A szememet forgatva tártam szét a karomat, de ugyanabban a pillanatban össze is rezzentem. Kyle persze azonnal mellettem termett és elkezdte vizsgálni. Közben azt suttogta visszafojtott hangon, hogy rázzam már le az idegőrlő bigét. A nap folyamán az első értelmes mondata!
- Hallgatom az indokot, aminek hála biztos elmegyek. – Feleltem enyhe gúnnyal a hangomban, majd a karomba nyilalló kíntól elkáromkodtam magam. Dühösen kaptam a fejem a férfi felé. – Tudod te, hogy mennyire fáj?!
- Nem, éppen ezt próbálom kideríteni. – Felelte egy egyszerűen, mire az orrom alatt motyogva megillettem pár kéretlen szóval. Nem elég, hogy mindjárt agyfaszt kapok, annyira fáj a karom, de ő még ráadásban nyomkodja és baszogatja is. Hát kösz tesó.
- Akkor tedd finomabban, ha már úgy sincs jobb dolgod! – Förmedtem rá ingerülten és tovább morogtam volna, ha Peggy meg nem kérdezi, hogy zavar – e. Azt hiszem ez volt valami végső csepp féle a pohárban. – Csak azt csinálod, ha nem tűnt volna fel!
- Valaki milyen harapós kedvében van már reggel. Bár te mindig ilyen vagy. – Nagy levegő ki és be. A biztonság kedvéért még elszámoltam magamban tízig, de az inger még mindig megvolt, így csak utána küldtem el a kurva anyjába. Majd a férfit is, aki olyan erősen szorította meg a karomat, hogy azt hittem beszarok a fájdalomtól. A jó édes...! Én ezt nem vagyok hajlandó tovább elviselni! Kirántottam a kezem a szorításból, ami amúgy ugyanúgy fájt, mintha megnyomta volna.
- Ez holnapra be fog dagadni. – Csóválta a fejét, mire dühösen sziszegve fejeztem ki a véleményemet. Legalább bocsánatot kérhetne, ha már miatta és a barátnője miatt történt ez a karommal! De ő teljesen úgy csinált, mintha nem tudna semmiről. Seggfej! Annyira kiborító tud néha lenni a viselkedése, hogy arra nincsenek szavak. – Egy borogatás jót tenne neki és azért túlzottan ne is erőltesd meg.
- Nem is tudtam, hogy orvosi diplomát is szereztél. – Mosolyodtam el gúnyosan, mire lassan felvonta a szemöldökét. Közelebb lépett, amit rossz előjelnek véltem, de azért nem hátráltam meg. Felszegett állal álltam a tekintetét.
- Ehhez nem kell orvosnak lenni, csupán józanparaszti ésszel megállapítani! – Hapsikám, nem tetszik a hangsúly, amit megengedsz magadnak velem szemben! Elismerem, hogy idősebb és tapasztaltabb vagy nálam. Ha már itt tartunk, akkor bunkóbb is. Észben viszont lenne mit megtárgyalnunk.
- Különben pedig, mindez a barátnőd hibája. – Egy pillanatra megrebbentek a szemei, majd olyan tekintettel nézett rám, amit jobb nem részletezni.
- Itt sem volt, mégis hogy lenne az övé?
- A szelleme lelökött a lépcsőn.
- Scar’ nem halt meg! – Kérte ki magának, mire unottan legyintettem egyet. Felesleges lenne belefolyni a részletekbe. Már pusztán a nevének kiejtése elég ahhoz, hogy térdre kényszerítsen. Ezt viszont ő nem fogja megérteni, így elkezdeni is időpocsékolás lenne. Imádja a kis barátnőjét, kizárt, hogy hagyná.
- A bátyád.
- Te még vonalban vagy? – Ráadásul milyen ostobaságokat hord itt össze – vissza. A bátyám lenne az a visszautasíthatatlan indok, aminek hála oda kéne mennem? Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. – A bátyám éppen érettségizik... ha nem tudnád.
- Hogy ne tudnám? Hisz érettségi szünet van... – Válaszolta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Mert végül is az volt. Bár amilyen retardáltak járnak az osztályomba... azt hiszem, ez elhamarkodott kijelentés volt. – De Iris a bátyád barátnője és az ő ötlete volt ez az egész, szóval biztosan tudni fogja, hogy mennyire nem voltál hajlandó részt venni benne.
- Érdekel is engem! – Tulajdonképpen érdekelt is. Az elmúlt időben elég feszült volt köztünk a viszony, szóval nem kéne még jobban elmérgesíteni a helyzetet. Ha bármit elhihetek abból, amit ez a lány mond... akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a bátyám még jobban megorrol rám. Az pedig nem lenne valami szerencsés. Én tényleg szeretem Nigelt, de azt a titkos dolgot nem nyelem le egykönnyen. Hazudott nekem egy lány miatt! Iris kedves lány, de annyira naiv és ostoba, hogy az már nekem fáj. Mi hasznom származna abból, hogy segítek megszervezni a születésnapi buliját? És ez Peggynek miért érdeke? Egyáltalán hihetek – e neki vagy ez már megint valami hülye átverés akar lenni? Na, akkor most hagyom magam meghintáztatni vagy ez tényleg az igazság. Annyira beleillik a képbe, hogy akár az is lehet. Egek, de nehéz döntésre jutnom! Biztos vagyok benne, hogy egy újságírónak vannak aljas módszerei, hogy elérjék azt, amit akarnak, de vajon az osztálytársam már azon a szinten van? Vagy ő még csak egy kis ebihal?
Fáradt sóhajjal az ajkamon döntöttem hátra a fejemet és csak üveges szemekkel bámultam a plafont és a lámpát. Visszagondolva a hétfői napra... talán egy kicsit én is hozzásegítettem a mostohatesómat ahhoz a lelkiállapothoz. De csak egy nagyon kicsit! A nagyját, azt magának köszönheti, meg a retardált osztálytársaimnak. Valami elkattanhatott a fejében, amiért ilyen csekélységekre így reagált. Majd csak megnyugszik, ha pedig nem, akkor így járt.
- Valakit kidobott az ágya? – A szememet lassan kinyitottam és unottan fordultam az ajtó felé. Hogy képes valaki már korán reggel ilyen felhőtlen jókedvvel ébredni? Nekem már a tudattól elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy délután tanítás lesz. Ez meg úgy mosolyog itt, mintha most nyert volna öt milliót. Mennyire idegesítő.
- Hé, kérdezhetek valamit? – Akkor már legyen valami értelme is a találkozásunknak. Abban egész biztos vagyok, hogy a mostohatesómat nem kérdezhetem meg, mert keresztbe lenyel és elküld a halál faszára, Scottot meg... nem! Képtelen lennék elviselni azt a szomorú tekintetet! Szóval marad az egyetlen olyan ember, akinek lehet akárcsak egy halvány fingja is a történtekről.
- Csak nyugodtan. – Felelte meglepő könnyedséggel, ami egyáltalán nem tetszett. Általában azt sem bírom, ha egy időzónában tartózkodunk, ezt a tudtára is adom, és most mégse lepődik meg azon, hogy kérdezni akarok tőle valamit? Ez nekem több mint gyanús!
- Scottnak meghalt az anyukája és a bátyja?
- És az apja is. – Egészítette ki egy pillanatig se habozva a válaszadás előtt. Hogy... mit mondott? Meredten bámultam a mostohaapámat és már egy cseppnyi álmosság se volt bennem. Ezt még fel kell dolgoznom. Elveszítette... a szüleit és a testvérét is? A legközelebbi családját? Ez több mint borzalmas. És ezután még tud nevetni... annyira kedves ember. Éreztem, ahogy a szívem dobban egy fájdalmasan lassú és hangos ütemet. De nem törődhettem vele, mert a férfi folytatta. – Amikor tizenkét éves volt.
- Ilyen fiatalon?! – Egy pillanatra megbillent a szék lába, ahogy megrökönyödésemben ellöktem magam. Félő volt, hogy hátra esek, de még épp időben sétált mögém a férfi és tartott meg. A húgom vasárnap lesz tizenhárom éves... csak bele kellett gondolnom, hogy milyen érzés lenne neki, ha elveszítené apát, anyát és minket Nigelel. Annak ellenére, hogy egy szívtelen kis gnóm... tudom, hogy ebbe beleszakadna még a szíve is.
- Igen. – Szívtelen szivar, hogy képes ilyen könnyedén beszélni erről?! Valamilyen szinten őt is érinti, hisz a családja! Meghalt a sógora és sógornője, valamint az egyik unokaöccse! – Akár kesereghetnék én is minden áldott pillanatban, amikor eszembe jutnak. Hisz Scott mindig ezt csinálja.... de attól még semmi sem lesz jobb. Lépjen túl, fogadja el, hogy meghaltak. Könyörgöm, azóta eltelt tizenöt év.
- Halt már meg olyan személy, aki nagyon fontos volt az ön számára? – Az ökölbeszorított kezem kiengedett egy pillanatra, de azonnal összezárult, amikor megláttam a férfi tekintetét. Bár mit is vártam egy olyan alaktól, mint ő? Inkább ne is legyenek elvárásaim vele kapcsolatban, úgy is alulmúlja mindegyiket.
- Ugye tudod, hogy akár tegezhetsz is? – Persze, hogy a lényeget ragadja ki az egész mondatból. Egy percen belül kétszer is ugyanabba a hibába sétáltam bele. Elvárásaim voltak a mostohaapámmal kapcsolatban. Hogy lehetek ennyire ostoba és naiv? Az emberek ritkán tesznek olyat, ami a kedvemre lenne. Ez a vén szivar meg pláne nem fog.
- Megtehetném, de nem akarom. Most visszatérhetnénk a tárgyra?
- Nincs már rajta mit beszélni. Túltárgyaltuk. – Meg nagy fenét tárgyaltuk túl! Épp, hogy csak belekezdtünk, ne akarja már ő is eltitkolni előlem a részleteket! Bár igazából nekem az égvilágon semmi közöm sincs az esethez, az is csoda, hogy ennyit elárult nekem. – De ami még ennél is fontosabb...
Döbbenten kerekedtek el a szemeim, amikor fél karral átfogta a nyakamat és a fülemhez hajolt. Semmi kedvesség vagy finomság nem volt a mozdulataiban. Sokkal inkább volt fenyegető. – Úgy hallottam, hogy megbántottad a fiamat.
Suttogta, a mondattól pedig megrökönyödve próbáltam a férfi felé fordulni, de nem engedte. Az anyját már, valahogy le kell vakarnom a karát a nyakamról! Abban biztos lehet, hogy nem fogja szárazon megúszni! Ráadásul mi az, hogy megbántottam a fiát? Bántotta a halál! Nem csináltam semmit se, ráadásul a nap végére még nekem fájdult meg a karom! Inkább nekem kéne fenyegetően fölé hajolnom és azt mondanom, hogy ha a rokonai megint bántanak, akkor valakit agyonvágok! Ott a nyomorék fia, unokaöccse, ő maga, plusz még az ex neje se a kedvencem. Már első találkozásunk alkalmával megcsodálhattam a seggét. Lelki trauma meg minden szar! Kíváncsi vagyok, hogy mennyire készítene ki, ha ezt a szemébe mondanám.
- Legyél jó kislány... – Én mindig az vagyok, meg sem lehet kérdőjelezni. – ... ne okozz gondot az anyádnak, aki az öcsédet várja... – Ha rajtam múlna, akkor hozzá se szólnék, de persze.. még én okozok neki gondot! – ... és ha még egyszer megbántod a fiam, akkor rémálommá változtatom az életed.
- Még ennél is jobban? – Jött ki belőlem ösztönösen, de talán nem volt a legjobb ötlet. A férfi biztosított arról, hogy amit eddig tapasztaltam csak egy háború előszele. Jézusom, ha ez neki valami szolid szelecske, akkor milyen lehet, amikor komolyan gondolja? Ha van ilyen lehetőség, akkor inkább nem akarom megtudni.
Szóval minden igyekezetemmel próbáltam kizárni a beszélgetésünk további részleteit a tudatomból, miközben egy tortával a kezemben az iskola felé sétáltam. Egy pillantást vetettem a tortára, de hirtelen emberfeletti késztetést éreztem, hogy a földhöz vágjam és rá is tapossak párszor. Olyan egyszerű lenne, és akkor levezethetném minden feszültségemet. De ezzel egyetemben nullára csökken az esélye annak, hogy valaha rendezem a viszonyomat a bátyámmal. Nyomorék férgek és még csodálkoznak az emberek, hogy nem jövök ki az osztálytársaimmal. Már hogy lehetnének a barátaim olyanok, akik kihasználják a gyenge pontomat és azzal zsarolnak? Ezek után aztán végképp elfelejthetnek engem! Valamivel pedig vissza kell fizetnem nekik ezt. Mert nem ússzák meg olyan könnyen, hogy a bátyámmal való viszonyommal dobálóznak.
Vetettem még egy pillantást a tortára, majd közelebb emeltem az arcomhoz. Bárki is meg fogja enni ezt az izét úgy, hogy ennyire látszódnak rajta a tökmagok? Csak vannak olyan elvetemültek, különben Nigel nagyon rosszul fogja érezni magát. De ha szakács akar lenni, akkor biztos tudja, mit csinál. Szóval azt hiszem nincs más választásom, mint leszállítani ezt az izét az osztálytársaimnak. Akik, ha még egyszer kihasználnak, akkor valakit pofán csűrök! Mindenki szeme láttára, ha kell.
- Riko, már azt hittük, hogy sohasem jössz!- Sietett elém aggódó arckifejezéssel Melody, mire megfordult a fejemben, hogy kigáncsolom. Utána meg belerúgok egyet, hogy biztos ne rontsa el megint a kedvemet. De ehelyett csak átadtam neki a tortát és már léceltem is volna le. Ekkor azonban megragadta a másik karomat és egy nagyon veszélyes játszmába kezdett. Majdnem elejtette a sütit, miközben berángatott a DÖK – ös terembe. Nem, ilyet nem játszunk! Gondoltam egyből, amikor megpillantottam Nathaniel – t. Száznyolcan fokos fordulat és spuri kifelé! – Várj, most meg hova mész?
- Minél messzebb a strébertől! – Ezt mindkettejükre értettem, de higgyék csak azt, hogy a másikról beszélek. Én elvégeztem a magam dolgát, szóval most már engedjenek ki innen! Arról egyáltalán nem volt szó, hogy el kell viselnem a szöszit! Ezért még kurvára megfognak fizetni!
- De nem is tudod a menetrendet. – Nem is érdekel, ha már itt tartunk. Ez csak egy születésnap, ráadásul nem is a tizennyolcadik. Akkor még hajlandó is lennék úgy tenni, mintha érdekelne. De így...? Számomra a születésnap egy elcseszett fogalom, az év leg... második legrosszabb napja most már. Nem tudok lelkesedni vagy megérteni, hogy másoknak ez miért olyan nagy dolog. Ugyanolyan nap, mint a többi. Talán egy nap, majd megint értékelni tudom, de az nem mostanában lesz.
- Majd sodródom az árral. – Feleltem és meg sem várva a válaszát kisiettem a teremből. Valamennyire azért figyeltem rájuk a sok gúnyos megjegyzésem közepette. Fogjuk rá, hogy... nem. Még akkor is leszóltam volna az ötleteiket, ha nem vagyok nyűgös. De úgy, hogy közben a karom fájt és belekényszerítettek a helyzetbe? Öngyilkos akció. – A közelembe ne merj jönni a hétfői nap után!
- Ne légy nevetséges Riko, a helyzet így kívánta. – Lépett oda hozzám Peggy a szokásos mosolyával, mire elhúztam a számat és nyílt ellenszenvvel méregettem. Ha így hozta a helyzet, ha nem, akkor sem tetszett a módszer! Hagytam egy rést a pajzsomon és ők rögtön kihasználták ezt! Meg kell erősítenem a védelmemet, ha nem akarom, hogy ez többször előforduljon. Amúgy pedig, biztos lett volna valami más megoldás is. Oké, ezt gondoljuk át még egyszer. Nem.. esélytelen. Ismertek már annyira, hogy a legmocskosabb módszerhez folyamodjanak. – Furcsa, azt hittem te leszel az első, aki megkérdezi.
- Mégis micsodát? – Mordultam fel dühösen, mert kezdett elegem lenni a lányból és abból, hogy ő mindig mindent tud. Még olyat is, ami velem kapcsolatos és nekem halványlila gőzöm sincs, miről beszél.
- Ma jön az új lány.
- És ez ki a lószart érdekel?! – Kérdeztem őszintén, mert nem értettem miért van nekem ehhez közöm. A kirohanásomat hallva Peggy homlokán összeszaladtak ráncok és értetlenül bámult. Emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen még én kérdezősködtem az új diák kilétéről. Történt volna ilyen? Mindegy, nem is lényeges. – Kit érdekel valami vadidegen csaj? Liliomon volt a hangsúly, nem az új diákon.
- Téged tényleg nem érdekel? – Csodálkozott Peggy. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy valakit nem izgat minden apróbb hülyeség, ami a suliban folyik. Szenvedés minden itt eltöltött perc, de azért persze, összetöröm magam azért, hogy tudjam mi történik. A suli újságot se olvasom attól a pillanattól kezdve, hogy leközölt rólam egy cikket.
- Nem.
- Furcsa egy lány vagy. – Sokan mondták ezt már és még mennyien fogják. Furának gondolnak, utálnak és minden rosszat kívánnak nekem. Ezen emberek élén szerintem az anyám áll, de ebben nem vagyok annyira biztos. Mint az elmúlt időben semmiben sem. – És az ízlésed is pocsék.
- Na, az ízlésemmel semmi baj sincsen! – Kértem ki magamnak felháborodva, mert nehogy már ő mondja meg nekem! Amúgy ez egy szubjektív dolog, mindenkinek más tartozik a szép, szexi, esztétikus fogalomba. Míg neki Kyle jelenti ezt az ideált a bunkó szexiségével, addig nekem a halott barátom.
- Azonnal menjetek órára! – Zavarta meg a beszélgetésünket egy mennydörgő hang, mire ösztönösen rezzentünk össze és néztünk a mellettünk álló kémia tanárra. Seggfej, remélem, mihamarább kirúgják. Bár ennek akkora az esélye, mint annak, hogy Kyle feltámad. Azt hiszem, ezt a vágyamat el kell napolnom.
- Mit akar, még be sem csöngettek! – A férfi barna szemei rám villantak és olyan mérhetetlen gyűlölet lobogott benne, mint bennem. Azzal a különbséggel, hogy ő ezt egy ember iránt érezte, irántam. Az én utálatom hatalmas volt, de az övé mégis nagyobb.
- Be kell mutatnom az új diákot és nem vagyok hajlandó az órámból akár egy percet is erre pazarolni. – Válaszolta fagyosan a tanárok gyöngye és olyan pillantást vetett rám, amivel akár ölni is lehetett volna. Mintha ma a szokásosnál is jobban gyűlölne. Eddig sem volt kispályás, amit lenyomott erre most még fokozni is tudja? A gyűlölet tényleg végtelen és nem ismer határokat.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna a seggfejnek, a drágalátos osztálytársam megragadta a karomat és elkezdett a lépcsőház felé rángatni. Már megint belelátott a fejembe és tudta, hogy valami baromságot csinálnék? De hát megérdemelné az a seggfej kémiatanár! Oh, ha nem kötnének a szabályok...! Egy akkorát behúznék a férfinak, hogy ömölne a vér az orrából. Igen, mindennél jobban vágytam arra, hogy szenvedjen, érezze azt a fájdalmat, amit én. Azt a megaláztatást, gyűlöletet és megvetést, amit én nap, mint nap kapok másoktól. Ha akárcsak egyszer is megtapasztalná... elégedett lennék.
- Ne ráncigálj már, hallod?! – Emeltem meg a hangomat végül, amikor megálljt parancsoltam minden szadista gondolatomnak. Pedig megérdemelné a fickó. Hiba lenne kijelenteni, hogy őt utálom a legjobban a földön, mert egész szoros a verseny közte és a mostohaapám között, de azért benne van a top háromban. Mindkettő megérdemelne egy alapos verést. Ha már itt tartunk, akkor Peggynek is behúznék egyet. Most már nagyon érett neki is egy pofon. Komolyan, több gondot okozott, mint az a szőke hetéra! Ehhez is kell egy tehetség, már nem azért.
- Muszáj volt, különben neki mész Mr. Wernernek! – Az is biztos, de neki erről nem kell tudnia. Sőt, senkinek se, bár teljesen nyilvánvaló az az ellentét, ami kettőnk között húzódik. Iris és Rosa az okát is tudják, miszerint az a vén szivar erős após jelöltem volt.
- Elnézést... – Egyszerre fordultunk a hang irányába. Unottan végigmértem a lányt, majd magamban eldöntöttem, hogy valószínűleg ő az új lány. Bár nem vagyok benne annyira biztos, simán lehet, hogy kilencedikes vagy tizenegyedikes. A franc jegyez meg minden arcot a suliban, néha még az osztálytársaimét se tudom. Például a nevüket. – Nem szeretnék zavarni, de azt hiszem eltévedtem.
- És ezért a mi időnket is rabolod...? – Morogtam az orrom alatt, de Peggynek sikerült meghallania, majd egy gyors mozdulattal a lábamra taposnia. Szitkozódva emeltem égnek a tekintetem és felvettem a lányt a feketelistámra. Igazán rászolgált.
- Priya vagyok, örülök a találkozásnak. – Fordult felém hirtelen ezek szerint Priya kedvesen mosolyogva. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a lányra és csak most néztem meg magamnak igazán. Nálam csak pár centivel lehetett magasabb, de amitől idegrángásom támadt az az alakja volt. Csupa lágy domborulat és idom. Menjen a sóhivatalba, de most már komolyan! Tépett mogyoróbarna haja a háta közepéig ért, míg élénk és értelmes kék szemei fürkészően vizsgáltak engem. Már pusztán a magára aggatott ékszerekből és ruhákból arra a következtetésre jutottam, hogy a csaj Indiai. Más nagyon nem lehetett, bár nem vagyok én antropológus, aki a különböző népek kultúrájával foglalkozik. Nem a Maugliban volt ilyen pötty Shanti homlokán, mint amilyen neki van?
- Riko. – Feleltem tömören, de lényegre törően. A nyers válaszomtól meglepődve kerekedtek el a szemei, de Peggy letudta annyival, hogy ne is törődjön velem, mert én mindig ilyen vagyok. Anyád. Ez különben is nem igaz! Csak az esetek túlnyomó többségében. Elgondolkozva meredtem a plafonra. Az első benyomás tényleg ilyen fontos lenne? Ha igen, akkor nem csoda, hogy alig van barátom.
- Ti még mindig itt vagytok?! – Dörrent ránk Mr. Werner, mire megpördültem a tengelyem körül és villanó szemekkel meredtem a férfira. Szinte ösztönösen válaszoltam azt, amit gondoltam.
- Szűnjön már meg létezni!
- Ezért a magaviseletért kapsz egy szaktanárit Asakura! – Vágta rá csípőből, mire grimaszba torzult arccal hátráltam pár lépést. Szaros vénség... biztos vagyok benne, hogy erre a pillanatra várt a megérkezése óta. A fogaimat csikorgatva álltam és tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Csak rontanék a helyzeten, ha válaszolnék erre a megnyilvánulásra. Minden gyűlöletemet próbáltam egy pillantásba sűríteni, de ezt csak egy lemondó sóhajjal díjazta. – Priya, velem lesz órád, szóval gyere!
- Látod, vannak nálam kedvesebb emberek is ebben az iskolában! – Reagáltam le egy gúnyos mosollyal a vakkantás szerű utasítást, mire Peggy mosolyogva megcsóválta a fejét. Legalább valakinek tetszett! Nem úgy, mint a seggfej tanárunknak, aki a megnyilvánulásomra megragadta a vállamat és maga mellé rántott.
- Kérsz még egy szaktanárit? – Érdeklődött, mire leolvadt a mosoly az arcomról. Kyle pedig még csodálkozott, hogy nem jövök ki az apjával!
- Mégis mire föl? Éppen kedvesnek neveztem! – Háborogtam, szerintem teljesen jogosan. Mr. Werner csak égnek emelte a tekintetét, miközben a kémiaterem felé vezetett, de egy szót sem szólt. Végre esélyt kaptam arra, hogy kedvemre beszélhessek! És én éltem a lehetőséggel.
- Úgy látom, nagyon jól kijönnek. – Jegyezte meg mosolyogva Priya, mire egyszerre hördültünk fel a férfival. Ezt ő mégis miből szűrte le?! Kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk a majdnem apósommal. Ez a lány vak, ha azt hiszi kedveljük egymást!
- Isten ments, még hogy ezzel itt?! – Szólaltunk meg szinkronban a férfival és a váratlan közös hang csak még inkább felidegesített. Összehúzott szemekkel meredtünk a másikra és nem tudom ki volt ilyen vicces kedvében, de ismételten ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg. – Ne utánozz!
- Mr. Wernernek és Rikonak különleges a kapcsolatuk. – Jegyezte meg halkan Peggy. Ez már több a sokknál! Felháborodva meredtünk lányra és egyszerre förmedtünk rá.
- Max különlegesen rossz! – Peggy erre csak nevetve megcsóválta a fejét és közölte, hogy ő megmondta. Én meg mindjárt beverem a falba a fejét, ha nem fogja be! Mindig ilyen sokáig tartott az út a kémia teremig? Mintha egy örökkévalóság óta sétálnánk!
- Asakura, kapsz még egy szaktanárit, ha nem fejezed be sürgősen! – Fenyegetőzött a férfi, mire értetlenül fordultam felé. Már megint mit műveltem?! Amikor rákérdeztem az indokra, akkor csak annyit mondott, hogy a tanárom kigúnyolásáért. Ez már több soknál! Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehajítom a lépcsőn, de végül elvetettem az ötletet. Fél kézzel esélytelen, hogy menne. Közben pedig elkezdtem fejben összeadni az intőimet. Volt az és utána meg... fuck! Elkezdett rezegni a lábam alatt a léc! De most komolyan meg kéne húznom magam? Kéne, ha nem akarom, hogy kicsapjanak. De plusz energia , hogy jó kislány legyek. Ne már... ez túl sok belefektetett munka. Május van... kibírom azt a másfél hónapot? – Az iskola területén kikapcsolt állapotban a táskában lenne a telefonod helye!
- Szálljon már le rólam! – Löktem le magamról a kezét és csak azért is előhúztam a mobilom, hogy megnézzem ki az és mit akar. Pár másodpercig összeráncolt szemöldökkel próbáltam kisilabizálni valamit, majd abban a másodpercben, amikor kibogarásztam a feladót a szívem fájdalmasan nagyot dobbant és leírhatatlan boldogság öntötte el az egész testem. Akaratlanul is meleg mosolyra húzódtak az ajkaim és fogalmam sem volt róla, hogy egyetlen üzenet ilyen nagy örömet képes okozni. Gyorsan válaszoltam neki, majd leplezetlen jókedvvel raktam el azt az ősrégi telót.
- Ilyen, amikor jó kedve van. Ritka alkalmak egyike. – Még Peggy csipkelődése se tudott felbosszantani, mert valljuk be... nagyon boldog voltam. Szóval, akinek ennek ellenére sikerül felhergelnie azt a földdel teszem egyenlővé! Akárki is akar velem kekeckedni, jól gondolja meg! Per pill jó hangulatom van. Olyan nagy baj, hogy szeretném, ha ez így is maradna? Nem? Na, látjátok!
- Mi ez a felfordulás?! – Eresztette el a hangját a férfi, amikor a kémia terem elé értünk. Az osztálytársaim még az érettségi szünet hatása alatt álltak, hangosan nyüzsögtek és beszélgettek. Priya nyugodtan körbenézett, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki nagyon izgul. Csak csendesen felmérte az embereket, az új osztálytársait. Amikor végzett a terepszemlével szélesen elmosolyodott és halkan kuncogni kezdett. Jókedvűen figyelte, ahogy a kémia tanár még a hajat is leordítja az emberekről, majd betereli őket a terembe. – Mindenki maradjon csendben vagy röpdolgozatot íratok! Látjátok, nem is volt olyan nehéz. Priya, gyere ki a táblához és mutatkozz be. Egy percet kapsz, nem többet.
- Milyen nagylelkű... – Húzta el a száját Alexy, mire mosolyogva megvontam a vállam. Én már megszoktam a férfi személyiségét, bár ez nem egyenlő azzal, hogy kezelni is tudom. De ez most teljesen lényegtelen volt, nem hagyom, hogy bárki is elrontsa a hangulatomat! Főleg nem ez a seggfej. Hátradőltem a széken és nyugodtan figyeltem, ahogy az új lány feláll és kisétál.
- Sziasztok. – Ezt a szót szerintem fél perc néma csönd követte, ami már csak azért sem volt jó ötlet, mert Mr. Werner az órája számlapját kopogtatta, jelezve, hogy nézi az időt. – Priya vagyok és a hétvégén költöztünk ide apukám munkája miatt.
- Ezt a történetet már hallottuk valakitől. – Jegyezte meg Castiel vigyorogva és rám pillantott. – Remélhetőleg te nem kerülsz már az első nap az igazgatóiba.
- Kinyalhatod. – Intettem be a fiúnak, mire a tanár azonnal ránk förmedt. Nem lehetne amúgy, hogy apát már megint áthelyezik egy másik városba? Igazán hangulatos itt meg minden, de haza akarok menni. Azalatt az egy nap alatt, mit otthon töltöttem minden jól végződött, de abban a pillanatban, amikor visszajöttem a szerencse elpártolt tőlem. Ez a város tuti, hogy el van átkozva. Csupa rossz dolgok történnek velem.
- Azt hiszem letelt az egy perc tanár úr. – Jegyezte meg Priya még mindig mosolyogva. Amikor a férfi a helyére akarta küldeni a lányt, akkor néhányan felzúdultak és követelték, hogy had tegyenek fel kérdéseket. Szerintem nem igazán lopná be magát a diákok szívébe, ha megint leüvöltené a fejüket. Unottan beleegyezett, de szerintem csak azért, mert még nem csöngettek be. Így meghallgathattuk, hogy Priya Indiában született és ott élt hat éves koráig (Haha, megmondtam), majd az apukájának lett elég pénze ahhoz, hogy őket is magukkal vigye az üzleti útjai során. Még feltettek neki pár kérdést, de közben láttam, hogy Kim a mobilján pötyög valamit. Komolyan Mr. Werner órájára időzítették a szülinapozást? Páros lábbal fogja őket kihajítani. Azt hittem, hogy ennél azért több eszük van, de azt hiszem, nem gondolkozik mindenki előre.
Hirtelen kinyílt az ajtó, mindenki odakapta a fejét. Melody és Rosalya léptek be rajta, a barna hajú lány kezében a bátyám által készített torta volt. Meg kéne kóstolnom, hisz ő készítette... de tökmagos! Biztos megfogja kérdezni, hogy ízlett – e. Akkor pedig nekem válaszolnom kell valamit. Talán kihasználhatnám ezt a nyomorék betegségemet és mondhatnám, hogy nem ehetem meg, ami benne van. De akkor megkérdezi, hogy mi az... a francba... figyelnem kellett volna arra, hogy milyen alapanyagokat használt. Annyira nem érdekelt abban a pillanatban, hogy már bánom. Amíg én elmélyedtem a recept boncolgatásában, addig valaki benyomta a mobilján Halász Judittól a Boldog Születésnapot. Szinte láttam, ahogy a kémiatanár gondolatban már a falba veri a fejét és azon gondolkozik, hogyan ölje meg a sok idegesítő kis pondrót, akik jelen esetben a diákjai. Fogalmam sincs minek állt tanárnak ezzel a kiállhatatlan viselkedéssel. Csak megutáltatja magát még több emberrel.
- Milyen élettel teli itt mindenki. – Oldalra pillantottam és némán figyeltem Priya vidám mosolyát. Hát, ha neki tetszik ez az őrültek háza és hangoskodás, akkor ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvét? Mindenki más. – Szerintem tetszeni fog nekem ez az iskola.
A lány kitartóan bámult engem és bár abban reménykedtem, hogy megunja, de nem volt ilyen szerencsém. Lassan felvontam a szemöldökömet és így kezdtünk szemezni. Ő nyugodt mosoly mögé rejtette az érzéseit, gondolatait, míg én inkább a közöny mellett döntöttem. Az a helyzet, hogy nem vagyok türelmes ember és hamar elegem tud lenni.
- Akkor ezzel egyedül vagy. Minden álmom, hogy elhúzzak innen. – És még csak nem is hazudtam. Lehet, hogy sohasem unatkozik itt az ember, de én szeretem a nyugalmat. Amit nem fogok megkapni, ha ilyen ütemben haladnak a dolgok.
- Ne hallgass rá, csak nagyon szégyenlős a kicsike. – Termett mellettem Alexy és játékosan átölelte a vállamat. Gyilkos tekintettel fordultam felé, mire nevetni kezdett. Azt mondod, hogy szégyenlős vagyok...? Sok mindent ellehet rólam mondani, de azt nem, hogy szégyenlős lennék. – Senkit se ijesztesz meg ezzel a gyilkos pillantással. Ismerünk már téged és tudjuk, hogy érző szív lapul itt benn.
Mutatott a mellkasomra, Priya pedig széles mosollyal az arcán figyelte a jelenetet. Amúgy ez a lány most miért engem basztat? Akár énekelhetne is a többiekkel, akik talán még jól is érzik magukat, de nem.... ehelyett ő idejött egy magában üldögélő csajhoz, aki a háta közepére nem kívánja. Ez a lány még nálam is furcsább. Ami ritkaságnak számít.
Meglepően sokáig bírta a kémia tanár, de egy bizonyos idő után besokallt és elege lett a felfordulásból. Hamar rendre utasított mindenkit és ráförmedt Irisre, hogy ne bőgjön még akkor sem, ha meghatódott. Milyen kedves ember... ez a legszebb születésnapi ajándék, amit a lány kaphat. Bár szerintem még ő is kedvesebb volt vele, mint én az elmúlt pár napban. Jobban belegondolva... ez simán megeshet.
Ahhoz képest, hogy csak három órát tartottak meg sokkal jobban elfáradtam, mintha nyolc órám lett volna. Azt hiszem, még nem szoktam vissza a nyomorék iskolához, pedig ideje lenne. Hatalmasat ásítva léptem ki a tanteremből és még nyújtózkodtam is egyet. Szóval mi is a következő programom? Oh, igen. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy eszembe jutott az sms. Azt hiszem, hogy nem fogok unatkozni a továbbiakban. Mások viszont azt gondolhatták, hogy igen. Más választ nem találtam arra, hogy miért akartak marasztalni Iris születésnapját ünnepelni. Ennyire nem fogják fel, hogy le se tojom?!
- Mi lehetne fontosabb a barátnőd születésnapjánál? – Csak, hogy tisztázzuk: mi nem vagyunk barátok Irissel. A fejezet közepén vagy már fene tudja hol, kifejtettem bővebben is. Másodszor: számomra a születésnap egy elfuserált, ünneplésre se méltó nap, amikor a legszívesebben beverném mindenki pofáját. Leginkább a szüleimét, mert ők tették tönkre. Harmadszor: nincs bajom azzal, ha más imádja ezt az egy napot az évben, de akkor ne a közelemben csinálja. Különben könnyen megeshet, hogy más örömét is hazavágom. Szóval ezen indokok miatt le kell lépnem, de sürgősen! Hisz vár rám.
- Maradsz. – Ne... ez az egy szó kétségbeesetten suhant át az agyamon, amikor meghallottam az ő hangját. Abban a pillanatban, amikor kimondta tudtam. Vesztettem, ezt a csatát esélyem sincs megnyerni. Ha ő mondja, akkor... nem! Ez nem lehet igaz! Kétségbeesetten fordultam a bátyám felé, a tekintetem olyan szinten könyörgővé vált, hogy megdöbbentette a fiút. Értsétek meg, hogy én nem maradhatok itt, megígértem neki! Megfogadtam, hogy suli után vele töltöm az időmet! Nem szeghetem meg megint az ígéretem, nem okozhatok neki megint fájdalmat! Miért nem kérdez meg valaki arról, hogy én mit akarok?! Muszáj elmennem, látnom kell a mosolyát, a megnyugtató tekintetét! Azt akarom, hogy megsimogassa a fejemet, mint valami rohadt macskának! A bátyám csak egy pillanatig habozott, utána azt csinálta, amit reggel akartam. Önző lett. A saját érdekeit részesítette előnyben és nem érdekelték az érveim. Csalódottan vettem tudomásul a döntését és éreztem, ahogy valami a mellkasomra ül. Valami súlyos. Akadozva tudtam csak levegőt venni és úgy éreztem bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Ez miért fáj ennyire? A mellkasomra helyeztem a kezem, pont oda, ahol a szívem volt és megmarkoltam a pólómat. Miért sajogsz ennyire...? Muszáj lesz lenyugodnom, különben később ezt is felhasználják ellenem.
- Megfogja érteni. – Sétált el mellettem Peggy, mire elakad a lélegzetem és indulatosan nézek utána. A legszívesebben belerúgtam volna egy hatalmasat. Érezze annak a fájdalomnak a töredékét, amit már megint okozott! Mégis mit tud ő vagy milyen jogon mondja ezt?! Érzi azt, amit én? Azt a lüktető fájdalmat? Ami úgy pumpál bennem, mint a vér? Tudja mennyire vártam és most mekkora csapásként ért az, hogy nem mehetek?! Egyáltalán érti azt, hogy mennyiszer hagytam cserben a férfit... és most megint megteszem? Miattuk! Megint miattuk! Nem akarok csalódást okozni neki. Rohadjatok meg... rohadj meg Peggy!
- Próbáld meg élvezni. – Lépett oda hozzám a bátyám és aggódva fürkészte megrökönyödött arcomat. Hogy kérhet tőlem ilyet? Azok után, hogy... mindegy! Azt hittem, hogy ő sohasem bántana meg szándékosan. Nos, tévedni emberi bűn. Megráztam fejem és elhátráltam tőle. Maradok. De ne merészelje elvárni, hogy jópofát vágjak ehhez az egészhez. Inkább értékelje, hogy ekkora áldozatot hoztam érte!
- Srácok, köszönöm! Nem is tudom, hogyan háláljam meg! – Még kintről is hallom Iris meghatott hangját, de ez most nem tud érdekelni. Mondjuk, ha valamivel megakarod hálálni, akkor fogd be a szádat. Ha már miattad kell itt dekkolnom egy csomó olyan emberrel, akit nem is kedvelek, ennyit igazán megtehetnél. Előhúzom a telefonomat és egy darabig csak bámulom a képernyőt. Muszáj lesz megírnom neki, hogy nem tudok menni. Megint. Nehéz szívvel pötyögtem be minden betűt, majd visszadugtam a zsebembe. Nem akartam látni a válaszát. Érezném a belőle áradó csalódottságot. Hirtelen elpárolgott minden indulatom, a helyére tompa letörtség és beletörődés költözött. Szóval most végig kell ülnöm egy bulit, ahol az én jókívánságom az lenne a születésnaposnak, hogy törje el a lábát. Hatalmas sóhajjal az ajkamon mentem vissza a terembe és leültem a legtávolabb eső székre. Iris ebben a pillanatban fújta el azt a tizenhét gyertyát, a füst pedig egyenesen az arcomba csapódott. Ezen már meglepődni se voltam hajlandó. A karma idegesítő ribanc tud lenni. – Bocsi, Riko.
Amikor Iris mentegetőzni kezdett, akkor azonnal rászóltam, hogy hagyja abba. Nekem ehhez most nem volt türelmem. Nézzenek csak rám a többiek ezzel a rosszalló tekintettel. Mit számít az nekem? Tönkretették a terveimet. Megint. Mindig. Ez az iskola csak elbassza az ember hangulatát és életét.
- Milyen szerencsés vagy Iris, ilyen cuki barátot is ritkán talál az ember. – Jegyezte meg mosolyogva Rosalya, a bátyám pedig csak zavartan mosolygott. Dicsérjétek csak, úgy sincs sok önbizalma. Amúgy érdekelne az, hogy a többiek mikor tudták meg a kapcsolatukat? Utolsó értesüléseim szerint ez még titok volt.
- Ráadásul ilyen finom tortát sütött neked! Anya azt mondta, hogy egyszer nagyszerű szakács lesz belőle! – Folytatta a dicséretet Peggy, Iris pedig minden bók után egyre vörösebb lett és zavart mosollyal az arcán pillantott a barátjára. Szép is a szerelem, ha viszonozzák. Nem tudtam miért, de lenéztem a nyakamban lógó láncra és ösztönösen megmarkoltam. Lassan lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. Valahogy majdcsak kibírom, nem? Muszáj lesz. Vagy lelépek a felénél is rohadjon meg mindenki ott, ahol van. Akkor talán még láthatnám...
- ... Scott... – Hogy mi?A nevének említése visszarántott a valóságba, oda ahol tulajdonképpen voltam. Zavartan pillantottam körbe és nem értettem, hogy miért néznek rám majd a bátyámra. Azt se, hogy hogyan jött szóba az a gyökér. Nem vágom, miről maradtam le? Miért beszélgetnek a férfiról?
- Annyira nem ismerem. – Ingatta tanácstalanul a fejét a bátyám és ez volt a biztosíték arra, hogy igenis az általam ismert Scottról van szó. De még mindig nem tudtam az okát vagy, hogy mi kapcsán jött szóba. Csak kapkodtam a fejem az emberek között, próbáltam felvenni a ritmust.
- Annyira nem volt nagy segítség a nyílt napon.
- Az lehet, de megdicsérte a munkánkat, tök jó fej volt.
- Szerintem aranyos, egy csomó képet készített és még figyelmes is volt. – Ez Iris hangja. Jutott el az agyamig, mire felé fordultam. Az arckifejezésem láttán küldött egy bíztató mosolyt, de még mindig nem értem. Mi ez az egész, és hogy jutottunk idáig? Valaki avasson már be, mert úgy érzem, mindjárt megbolondulok!
- Viszont olyan csúnya, főleg Lys drága után.
- Rosa, nem a kinézetéről kell megítélni az embert! – Lysander felé fordultam, a torkomon viszont egy hang sem jött ki. Csúnya...? Még mindig Scottról van szó? Miért bántja..? Nem követett el ellene semmit sem! Hagyják abba, ők egyáltalán nem ismerik a férfit! Már megint ítélkeznek!
- Riko, van egy kis gond... – Lassan felemeltem a fejem és fásult tekintettel pillantottam Arminra. Mi van már megint...? Elhúzott szájjal fogta meg a karom és húzott föl a székről. Mondott valamit a többieknek, de nem értettem mit. Talán nem is számított. Csüggedten követtem a fiút, de közben azon gondolkoztam, hogy haza akarok menni. Bedőlni ruhástól az ágyba.. és nem gondolni semmire vagy senkire se. Főleg nem ezekre a nyomorékokra, akik nem tudják, mikor kell befogni a szájukat. – Az a helyzet, hogy a takarítók nem vették észre Sue – t, ezért...
- Ne is folytasd! – Szóltam rá, majd a tenyerembe temettem az arcom. Már rosszul kezdődött ez a történet, nem akartam hallani a folytatást. Általában azoknak a történeteknek nincs jó vége, ami Sue – val kezdődik. A kérésem ellenére Armin bizonytalanul folytatta.
- ... ezért bezárták az egyik terembe. Nem tud kijönni és közölte, hogy ha azonnal nem szabadítjuk ki, akkor kiugrik az ablakon.
- Akkor rajta, mi akadályozza meg benne?! – Csattantam fel türelmemet vesztve. Elég most már ebből! Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt megint bajba keveredni... Sue miatt. Azt se értem, hogy mit csinál itt, de most még el is várja, hogy segítsek neki? Úgy is mindig én szívom meg, akkor meg nem mindegy neki? Biztos ezt gondolhatja. Belefáradtam már abba, hogy mindig csak akkor hív a lány, ha szüksége van valamire. Belefáradtam, hogy nekem mindig fontosabb a barátságunk, mint neki.
Ahogy néztem a barátnőm arcát a szemeim előtt újra és újra lejátszódtak azok a jelenetek. Amikor hívtam, de cserbenhagyott. Amikor vártam a támogatására, de nem állt ki mellettem. Amikor mindenféle baromságba belerángatott és én egy rossz szó nélkül tűrtem. Mindig én jöttem ki rosszul azokból a helyzetekből, de sose szóltam meg érte. Annyi mindent elnéztem neki éveken keresztül, hogy nem értettem. Miért pont egy ilyen semmisség miatt pöccentem be ennyire? Csak egy sima fodrászat, semmi ördöngösség nincs benne. És nekem volt kedvem kiugrani egy repülőgépből? Nem, mégis elmentem. Ez nem jó, minél többet gondolkozok annál negatívabb színben látom a legjobb barátnőmet. 
