Pimaszságból jeles

Felhúzott térdekkel ültem a kanapén, mellkasomhoz egy párnát szorítottam és azon gondolkoztam, hogy miért vagyok ekkora seggfej. Valamint próbáltam hova tenni azt a hiányérzetet, ami akkor hatalmosodott el bennem, amikor Scott kibontakozott az ölelésemből. Furán éreztem magam, mintha elvettek volna tőlem valamit... valamit, ami sohasem volt az enyém. Valamit, ami soha nem is tartozhat hozzám. Ha másban nem is, de ebben az egyben biztos vagyok. Vágyakozhatok utána annyira, amennyire csak szeretnék, de érzem, hogy nem helyes az, amit teszek. Vajon miért? Nem mintha valami rossz dolgot tennék, akkor mégis miért fog el ösztönösen a bűntudat?

-          Nagyon bunkó voltál Scottal. – Jegyezte meg csendesen a fotelban ülő nő, én pedig fél szemmel rápillantottam. Lábát maga alá húzta és úgy nézett. Az ember azt hinné, hogy vádlón vagy szemrehányóan, de ő egyszerűen csak szomorú volt. Azok a gesztenyebarna szemek csordultig teltek bánattal, ajkai pedig megbántottan lebiggyedtek. Úgy nézett, mintha nem is a férfit, hanem egyenesen őt sértettem volna meg. Vajon közel állnak egymáshoz? Bizonyosan, ha ennyire fájtak neki is a szavaim. Vagyis inkább a férfi fájdalma bántotta ennyire.  Oldalra billentett fejjel halkan megszólalt. – Néha igazán lehetnél kedvesebb vele...

-          Én próbálok! – Nem tudtam gátat szabni a belőlem feltörő indulatnak, ami akárcsak egy vulkán kitört. Pusztán a tudat égette a bensőmet, hogy azt feltételezi direkt, szándékosan bántom állandóan a férfit. De ez egyáltalán nem igaz... a lelkemet roncsolja az ő fájdalma. A bűntudat, igen az. Mindig tesz arról, hogy sohase ússzam meg következmény nélkül a meggondolatlanságomat.

A következő pillanatban Kyle mennydörgő hangja ütötte meg a fülemet, amitől ösztönösen összerezzentem. Az emelten volt, mégis olyan tisztán és élesen hallottam minden szavát, mintha itt állna mellettem. Azt ordította, hogy mit tesz velem, ha nem fogom be a számat. Ettől egy kicsit feszélyeztetve kezdtem érezni magam, kényelmetlenül fészkelődtem és visszaemlékeztem a pillanatra, arra, ahogy rám nézett. Tagadhatja, de én láttam, ahogy megrándul a karja, mintha ütésre akarná emelni, de végül visszaereszti maga mellé. Megértem, hogy haragszik rám, minden oka meg is van rá. De mit értett azon, hogy folyton megsiratom a legjobb barátját? Azt mondta kurvára elege van már belőle és inkább ne is menjek a közelébe. Ennyire teher lennék Scott vállán? A felbukkanásom mindig feszélyezteti és utál engem? Pedig olyan kedvesen mosolygott rám ma is, mintha.. örülne, hogy lát.

-          Azt hiszem... jobb, ha hazamegyek. – Nem tudom miért jelentettem be, valószínűleg senkit se érdekelt. Lassan feltápászkodtam, de Scarlett gyorsabb volt nálam és felpattanva visszanyomott a kanapéra. Értetlenül bámultam a nőt, ez most mégis mire volt jó? Kért tőlem egy percet és a válaszomat meg se várva felrohant az emeletre. Csak úgy kapkodta azokat a hosszú lábait, amiért valószínűleg megőrültek a férfiak. A mostohabátyám pedig egyenesen imádhatja, hisz övé a nő minden porcikája. Jobb lesz, ha most azonnal félbeszakítom ezt a gondolatmenetet, mielőtt a beteges kategóriába csúszok. Nem törődve Scarlett kérésével felálltam és elindultam a kijárat felé. Amikor halkan kinyitottam az ajtót és kiosontam csak akkor eszméltem rá, hogy nincs rajtam cipő. Ezért majd... minek erőlködöm? Mindig megfogadom, hogy ezért majd megfizet, de eddig egyikből se lett semmi. Talán egyszer majd az élet teszi a dolgát és kamatostul visszafizet nekem mindent. Amikor behajtottam az ajtót, akkor megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Thor nincs az előkertben, vagyis biztos hátul ássa ki a virágokat, ahogy ismerem. Vagy az is lehet, hogy éppen megmártózik a medencében. Arról a kutyáról bármit el tudok most már képzelni. Végigsiettem a járdán és behajtva magam mögött a kaput elkezdtem rohanni. Jó néhányszor meg kellett állnom, mert egy kavics beleállt a talpamba, de ez a mezítlábsággal járt. Viszont, ha gyalogolni akarok hazáig, akkor keresnem kell egy olyan útvonalat, ami remélhetőleg beton... és kavicsoktól mentes. Szívesebben szálltam volna buszra, de semmi se volt nálam, még a diákom se.  
Amikor felértem a dombon, akkor akaratlanul is hátrapillantottam a vállam felett. Muszáj volt még egy utolsó pillantást vetnem arra a házra, ahová mostantól tilos betennem a lábam. Semmiképpen sem maradhatok mellette, ha fájdalmon kívül nem adok mást neki. Pedig én tényleg nem ezt akartam. Kezdetben ugyan voltak ellentéteink, de azokat le lehet küzdeni. Viszont egy valamit nem igen. Húzódik közöttünk egy lebonthatatlan fal, amit képtelenség lenne átugrani. Mi ketten mintha egy teljesen másik világban élnénk. Az ő valósága különbözik az enyémtől. Viszont mi ketten Kyleal ugyanott élünk, ő mégis megtalálta az utat aférfihoz. Akkor talán nekem is menne? Abban a pillanatban elkáromkodtam magam, amikor a remény felgyulladt bennem. Hogy az életben történhetett ez meg? Egy menthetetlen idióta vagyok. A tenyerembe temettem az arcomat, és ahogy a körmeim a bőrömbe vájtak fojtott hangon felkiáltottam.
Hangokat hallottam, így felnéztem. Néhány bicikliző kisgyerek ijedten elteker előttem és olyanokat ordítottak egymásnak, hogy gyorsan mielőtt utánuk megyek. Valószínűleg nem számítottak egy idegbeteg lányra, amikor eltervezték, hogy cangáznak egyet. De ez azért egy kicsit túlzás, nem gondolják? A fejemet rázva fordultam vissza a kis mellékutca felé, aminek a végén az Ő háza állt. Összerezzentem, amikor érezhetően hatással volt rám a hirtelen távozásom és a gondolat, hogy netán nem találkozunk többet. Szomorú voltam. Normális reakció olyasvalakitől, akivel csak pár hete vagyunk jóban? Egy hónapja biztos ismerem, talán kettő is, de ebben nem vagyok annyira biztos. Az a férfi más és mégis ugyanaz. Hogy lehetséges ez? Közelebb engedett magához, megnyílt és sikerült megismernem az igazi énjét. Akkor az a bunkó fazon csak egy pajzs lenne? De ha valaki ennyire kedves, mint ő, akkor hogy tudja seggfejnek tettetni magát?

-          Cseszd meg Mihalecz Scott! – Mordultam fel végül, mert utáltam, hogy befészkeli magát a gondolataim közé és nem hagyja, hogy szabaduljak tőlük. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy senki se fog utánam szaladni és a nevemet kiáltani, akkor szomorúan megcsóváltam a fejemet és elindultam balra. Aztán meggondoltam magam és jobbra fordultam. A talpam alatt forró volt a beton az egész napos napsütéstől és melegtől, ahogy sétáltam. Közben figyelmesen szemléltem a házakat, amik mellett elhaladtam. Némelyik nagyon tetszett, de sajnos egyik sem volt ismerős. Késő lenne elismerni, hogy azt se tudtam hol vagyok? Egyáltalán milyen utcában lakik Scott? Elmélkedtem egy táblát bámulva, amin az aktuális utcanév szerepelt. Még csak nem is hallottam róla. Felnyögtem az újabb problémától, amit meg kellene oldanom. Hazajutnom. Vagy én már azzal is elégedettebb lennék, ha tudnám hol vagyok. Igazából annak jobban örülnék.

Amikor egy kereszteződéshez értem, akkor megtorpantam és elgondolkoztam azon, hogy most tényleg hol a francban vagyok. Remélhetőleg minél messzebb attól az idegbeteg kutyától. Ameddig ideértem elhaladtam egy ház mellett, aminek tárva – nyitva volt a kapuja és kirontott rajta egy dühös házőrző. Nem tudom kik azok a szerencsétlen balfaszok, akik nyitva hagyták, de kívánom, hogy inkább hozzájuk törjenek be. Ha megharapott volna az a dög, akkor én, hú de.. hát, szenvednék éppen. Szerencsére viszont semmi ilyesmi nem történt, így most itt állhatok, és egy gyerekmondókával eldönthetem, hogy merre menjek tovább. Balra. Befordultam abba az irányba és csak csöndesen sétáltam. Kezdett nem tetszeni a környék. A házak lepukkadtabbak voltak, a falaik kopottak, már a festék is lepattogzott róluk, valahol pedig egy építkezési területet is láttam. Várjunk csak... az nem is építkezési terülhet, csak egy telek, rajta omladozó sorházakkal és egy hatalmas lyukkal a földben. Úristen, mégis ki lakna itt?! Azt hiszem, kezdek rosszul lenni.

Fokozatosan fékeztem le, amikor megláttam egy hatalmas kerítéssel körbevett focipályát, ami előtt volt egy apró parkoló. Lábujjhegyre álltam és megállapítottam, hogy a pálya mögött más is rejlik, vagyis valószínűleg ez ilyen közösségi hely lehet. Ez pont jó lesz nekem. Határoztam el magam és azzal a lendülettel kinyitottam a fémkalitka kapuját és beléptem. Ahogy körbepillantottam megakadt a szemem a szomszéd telekről átlógó ág. Cseresznyefa, a szirmai fehérek és csak úgy ellepik az eget. Az eddig látott képek és animék alapján Japánban sokkal több a rózsaszín szirmú. Eszembe jut a nap, amikor Scottal megnéztük az Ookami Shoujo to Kuro Oujit, a rész amikor Erika és Kyouja a parkban randiztak és a lány megetette a fiút. Abban a részben egy csomó rózsaszín szirmú cseresznyevirág volt. Ha többé nem találkozom a férfivel... akkor animét se nézhetünk együtt. Most, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet senki se maradt, akivel tudnék erről a szenvedélyemről beszélgetni.  Reszketegen kifújtam a levegőt és csak most gondoltam bele, hogy mit is jelent Scott vesztesége. Ha van valaki, aki tudta volna egy kicsit is enyhíteni a fájdalmamat, amit Sue hagyott maga után, akkor az ő volt. Erre most vele se találkozhatok. Önhibámból persze, de megváltozni meg nem tudnék. Ezeket ösztönösen csináltam, akaratlanul. Hogy tudja valaki megváltoztatni az ösztöneit?

-          Vigyázz! – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a hang irányába és némán figyeltem, ahogy egy focilabda száll felém. A kezemmel hárítottam, utána visszadobtam a srácnak, aki az imént ordított. Már csak az hiányzott volna, hogy pofán is találjon egy labda. Már így is istentelen szar a hetem, de az csak hab lett volna a tortán. A srác már épp megköszönte volna, amikor megakadt a szeme mezítláb lábamon. Zavartan nézett, majd szó nélkül visszament a barátaihoz. Még egyszer utoljára visszanézett rám. Volt valami a tekintetében, ami zavart. Mintha szánt volna. De mégis miért? Csak nincs rajtam cipő, ez nem jelent semmit! Hihetetlen, hogy mennyire dühös lettem egy fiúra, aki csak szánakozva nézett. Talán, mert volt oka szánakozni, csak ő erről nem tudhatott. Remélem a következő hetem sokkal jobb lesz, mert ha nem... megtépek valakit és addig sikítok, míg be nem rekedek. Az általában segíteni szokott, míg másokat rendszerint megrémítettem vele.

Ahogytovább haladtam a ketrecszerű telken egy színpad képe tárult a szemem elé, amely előtti téren pár gyerek biciklizett és rohangált. Nem akartam megzavarni őket, így megkerültem a színpadot, ami mögött egy játszótért várt. Csúszda, hinta, homokozó, döci meg minden szarság, amire egy kisgyerek vágyik. Ja, meg persze azok a bizonyos kisgyerekek is itt voltak a szüleikkel karöltve. Amikor becsuktam magam mögött a kaput, akkor néhány szempár rám meredt, majd ahogy végigmértek megakadt a tekintetük a lábamon. Hogy mennyi galibát képes okozni egyetlen pár hülye cipő! Illetve a hiányuk.

-          Ne haragudj, minden rendben? – Egy nő lépett oda hozzám, mire zavartan összevontam a szemöldökömet. Ki ez a nő és mit akar tőlem? Egyáltalán mire vonatkozik a kérdése? Ha beletartozik a minden rendbenbe az, hogy elvesztettem a héten a legjobb barátnőmet, egy barátomat, kettes lett a biosz témazárom, a kémia tanárom ki akar készíteni, aki mellesleg a halott pasim apja, a szüleim leszarnak, összevesztem a bátyámmal a közelmúltban és van egy köcsög mostohaapám, akkor igen. Tök jól vagyok. Csak az életem kezdett el darabjaira hullani, miközben nyakig úsztam a szarban. Egyéb hülye kérdése nincsen?

-          Persze. – Feleltem végül értetlenül és figyeltem, ahogy a nő tekintetéből áradó szánalmat hirtelen aggodalom váltja fel.

-          Nem kell semmi? Szívesen segítek, ha tudok! – Mondta bíztatóan, mire az ég felé emeltem a tekintetem és csücsörítettem a számmal. Mi lenne, ha például békén hagyna? Azzal nagyon sokat segítene. Vagy akár azt is megkérdezhetném, hogyan jutok haza, de ahhoz kedvesnek kéne lennem vele. Ahhoz van most a legkevesebb kedvem.

-          Jól vagyok. – Válaszoltam végül, de az előbbi hosszanti hallgatásomat rossz jelnek vehette, így közelebb lépet. Jézusom, mit akar ez tőlem?! Ösztönösen hátráltam egy lépést, majd felszisszenve a lábamhoz kaptam, amikor egy kavics beleállt. Rohadjon meg Kyle, meg Scott is. Mindketten ott, ahol vannak! – Komolyan! Csak éppen szakítottam a barátommal és elég sietősen távoztam. Otthagytam a cipőmet.

Hazudtam gondolkozás nélkül, mert azt akartam, hogy hagyjon békén. Had legyek egyedül a gondolataimmal és ne kelljen idegen emberek kérdéseire válaszolnom. Az igazsághoz nekik semmi közük, törődjenek a saját életükkel, engem meg hagyjanak a fészkes fenébe! Megtudom oldani. Remélhetőleg.

-          Szakítottál? – Visszhangozta a hátam mögül egy hang értetlenül. A gyomrom vetett egy hátra szaltót, ahogy ledermedve bámultam magam elé. Oh, Istenem! Suttogtam magam elé, amikor tudatosult bennem valami. Utánam jött! Suhant keresztül az agyamon, majd amikor az információ a szívemhez is eljutott alig tudtam elfojtani a lányos sikolyomat. A legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem tudtam magamból egy könnycseppet se kipréselni. Ahogy az elmúlt pár napban sem. Valahogy nem ment, pedig most még boldog is voltam. – Azt hiszem, a barátod nem tud erről. Megosztottad vele is ezt az információt?

-          Sco...

-          Scott, ismered ezt a lányt? – Furcsa grimasszal az arcomon fordultam a nő felé, aki pofátlanul a szavamba vágott. Most már egész biztos nem kedvelem, akárki is legyen ez. Tönkretett egy olyan pillanatot, ami akár szép is lehetett volna.

-          Persze, Jázmin közeli barátom. – Az utolsó szótól összeugrott a gyomrom és rám tör a hányinger. Nem, mi nem vagyunk barátok és soha nem is leszünk! Ha én tisztában vagyok ezzel, akkor ő miért nem? Ő is tudhatná! Jobban kéne tudnia, mint nekem. Ahogy megfordultam a lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot, legalábbis megpróbálták. Amikor nem engedtem nekik, akkor megállás nélkül remegni kezdtek. Jézusom, én ezt komolyan nem bírom. A meleg levegő elkezdte fojtogatni a torkomat, és ahogy tompa fájdalom lüktetett a halántékomban attól féltem, hogy elájulok. Esetleg megfulladok. Vagy a kettő egyszerre. A jelenléte kiborítóan hatott a testemre, majdnem beteg közeli állapotba kerültem. Ideges voltam a közelében, féltem, hogy valami hülyeséget teszek. És rendszerint tettem is. Ennek nem lenne szabad megtörténnie! Akkor meg mégis miért...?

-          Scott... miért jöttél utánam? – Hiába örültem, de amikor megláttam a sírástól kivörösödött szemeit, akkor hullámként öntötte el testemet a bűntudat. Nem értem, hogy mi indítéka van a történtek után még utánam jönni. Kyle egész biztos nem akarhatta, ő személyesen jött volna utánam. Scarlettől viszont egy kicsit tart Scott, így talán a nő keze lehet a dologban.

Minden válaszra fel voltam készülve, de ő csak szótlanul felemelte a kezét és felém nyújtott egy becsomagolt jégkrémet. Tessék? Zavartan pillantottam az arcára és attól féltem, hogy ez csak egy átverés. Szívatni akar engem. Nincs világon ember, aki ne utálna engem azok után, hogy folyton megbántom. Erre ő közeli barátjának nevez, utánam jön azok után, hogy megsirattam. De, hogy még jégkrémet is hoz nekem? Egyáltalán nem vagyok oda a gesztusáért, világos?! Miért nem tud olyan lenni, mint a többi semmirekellő srác, akinek legalább értelmes és kiszámítható reakciója van? Miért ilyen cuki és imádnivaló? Egyáltalán nem jön be! Nem is találom vonzónak meg minden. Szóval nem veszem el egyből a jégkrémet. Először a gyűlölet lobban fel bennem, hogy megint gyerekként kezel. Aztán a végtelen bizonytalanság, hogy miért teszi. Végül csak a szomorúság marad. Látva a bizonytalanságomat bánatos mosolyra húzódott a szája.

-          Sajnálom, amit Kyle mondott. – Ahogy az arcát néztem azonnal eszembe jutottak a férfi szavai. „Kurvára elegem van abból, hogy folyton megsiratod....!” Ezt a mondatot nem lehet csak úgy pikk – pakk elfelejteni, éppen ezért préseltem össze az ajkaim. Most kéne elküldenem innen, de előtte elmondani neki a véleményemet. Ha lenne hozzá lélek lélekjelenlétem, akkor meg is tenném. De vajon tényleg eltudok futni előle...? Akárhányszor csak próbáltam ő mindig megtalált. Csak némán meredtünk egymásra, egyikünk se szólt egy szót se. Ennek semmi értelme sincsen. A fejemet rázva sétáltam oda az egyik piknikes asztalhoz, ami üresen állt és leültem a padra. Fél szemmel láttam, ahogy követ a következő pillanatban pedig már le is telepedett mellém. Egyikünk se szólt egy szót sem, én a kerítés túloldalán elsuhanó autókat figyeltem, ő pedig kibontotta a saját jégkrémét. Na, most... nem vagyok betegesen perverz vagy valami. Mégse tudtam levenni a szemeimet a szájáról, ahogy evett. Csak egy pillantást akartam rá vetni, de azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok másra figyelni. Hatalmasat nyeltem, amikor leharapta a csokit a tetejéről majd a vaníliás részt kezdte nyalni. Ahogy az ajkait lestem azon kaptam magam, hogy féltékeny vagyok egy jégkrémre. Ez már nevetséges. – Szóval szakítottál velem?

-          Én... – Igazából azt se tudom, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre. Azt csak azért mondtam, hogy végre leszálljon rólam az a vadidegen nő. Akit ő minden jel szerint ismer. Itt lakik, természetes, hogy barátkozik másokkal is... nem? Csak egy random nő, akivel váltott pár szót, semmi több. – Ha jobban belegondolsz, akkor sohasem mondtuk ki, hogy egy „pár” vagyunk...

Belementem a kis játékába, amit igazából én kezdtem, szóval igazából csak folytattam. Ezekkel a példákkal dobálóztunk, de nagyon is illett ránk. Volt értelme. Mi barátságról beszéltünk, de a szavaink valami egész másról. Csak, akik igazán ismertek minket tudták volna észrevenni, hogy mi zajlik le kettőnk között.

-          Szerinted ezt komolyan ki kell mondani? – Fordult felém megrökönyödve, magamban pedig igazat adtam neki. Az ilyet általában nem megbeszélik, hanem érzik. Viszont hogyan mondhatnám el neki? Akármi is volt köztünk annak semmi köze nem volt a barátsághoz. Egy percig se éreztem azt, hogy azok lennénk.

-          Ez miért ilyen fontos neked? – Próbáltam kerülni a szemkontaktust, éppen ezért bontottam ki a saját jégkrémemet. Valamivel le kellett foglalnom a kezem, különben egész biztos kivertem volna a kezéből a sajátját. Dühösen megrándult az orrcimpán, amikor megláttam, hogy mogyorós. Az egyik kedvencem. Nem igaz, hogy még ezt is eltalálta a férfi! – Te is hallottad mit mondott Kyle... folyton megsiratlak. Milyen barátságnak nevezed azt, ahol az egyik felet mindig megbántják? Hiába lenne még egy csomó szép emlékünk, azok a fájdalmasak mindig felülírják a többit. Azokra jobban fogsz emlékezni. Nem akarom, hogy megutálj...

-          Jázmin...

-          Biztos van egy csomó barátod, minek ragaszkodsz annyira hozzám? – Kérdeztem, és ahogy az arcára néztem láttam a megrökönyödést és a kínszenvedést.

-          Nekem... – Kezdte akadozó hangon és tudtam, hogy nem fog tetszeni a mondat vége. – ... sohasem voltak barátaim Kyleon, Lilin és Lettin kívül.

Arra vártam, hogy hirtelen elneveti magát és közli, hogy csak ugratott, de ez nem következett be. Mégis hogyan lehetséges, hogy egy olyan kedves és segítőkész férfinek nincsenek barátai, mint Scott? Ezt elképzelni se tudom, de annyira őszintének hangzott.

-          Téged is csak az unokatesóm miatt ismertelek meg...

-          Hát őt sem azért ismertem meg, mert annyira kedvem volt hozzá. – Visszaemlékeztem mindkét első találkozásunkra és megrázkódtam az emlékektől. Annyira el akarom felejteni a publikust és az igazit is. Ha most választhatnék aközött, hogy melyiküket ismerem meg előbb, akkor egyértelműen Scott mellett voksolnék. Ő sokkal kedvesebb, mint a bunkó unokatesója.

-          Nem tudod nem megtörténté tenni a találkozásotokat.

-          Pedig megtenném. – Vágtam rá ösztönösen, és ahogy jobban végiggondoltam rájöttem, hogy minden szavamat komolyan gondoltam. Scott hitetlenül fordult felém, a tekintetéből sütött, hogy nem hisz nekem.

-          Tényleg? Kyle annyira nem lenne odáig az ötletedtől.

-          Leszarom azt a faszt! – Közöltem miközben leharaptam a jégkrémem tetejét. Majdnem lefagyott az agyam, de megérte. – Te is ott voltál azon a céges partin és láttad, hogyan viselkedett velem az apja! Nagyon jól tudtad és mégis otthagytál! – Vágtam a fejéhez és mivel nagyon jól tudta, hogy igazam van összerezzent. Azért ezt nem fogom olyan könnyen lenyelni. – Nem akarok olyannal kettesben maradni, aki arról fantáziál, hogyan vetkőztet le a saját fia. Ha bármit megtehetnék, hogy eltűnjön az életemből, akkor gondolkodás nélkül megtenném.

-          Elárulnád, hogy neked mégis mi a franc bajod van?! – Már éppen válaszolt volna, amikor egy éles hang hasított a levegőbe. Scott egykedvűen elhúzta a száját és aggódva pillantott a hátunk mögé, ahol egy dühös mostohabáty állt, mellette pedig a csaja. Habár Scarlett palástolni próbálta a mosolyát, de nem jött össze neki. – Nem elég, hogy már megint megbántottad a legjobb barátom, de utána egy szó nélkül lelépsz! Imádsz aggodalmat okozni vagy mi a fasz van veled?!
Erre most komolyan válaszolnom kéne? Már eleve se volt fényes a hangulatom, de neki hála menthetetlenül elcsesződött. Felfogtam, hogy elcsesztem, oké?! Nem kell fél óránként az orrom alá dörgölni! Ettől nem fogom jobban érezni magam, sőt ha lehetséges egyre inkább úgy érzem, soha többet nem jövök ki a szobámból.

-          Ne csinálj már bolhából elefántot! – Szólt rá Scarlett feddően, mire a barátja szemei résnyire összeszűkültek. Ilyen tekintettel figyelte, ahogy a nő megkerülve őt odasétál a velünk szemközti padhoz és leül rá.

-          Te tényleg azt hiszed, hogy ennyivel megúszhatja?! – Mordult fel a férfi, de ahogy találkozott a tekintetünk ellágyultak az arcvonásai. Fogalmam sincs mi ment végbe a fejében, de két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és leült mellém. Pedig a csaja mellett több hely volt és jobban elfért volna! De nem, neki pont mellém kellett becsúsznia, hogy mindkét oldalról összenyomjanak! Tovább morogtam volna, de ekkor fél karral átölelte a fejemet és odarántva magához halántékon csókolt. Most... mi történt? Pislogtam kettőt, utána bizonytalanul fordultam a férfi felé. – Boldog névnapot Cica!

-          Boldog micsodát? – Csodálkoztam szerintem jogosan, amikor a táskájából elővett egy ajándékos tasakot és az orrom alá tolta. Tudtommal a névnapom februárban van, ők biztos félrenéztek valamit. Ahogy körbenéztem mind hármójuk mosolyogva nézett, sőt Scott is elővett egy kis csomagot a zsebéből. Tényleg azt hiszik, hogy névnapom van? De miért?! Nem mintha visszautasítanám az ingyen ajándék lehetőségét, de azért mégis.

-          Május tizedike van, Jázminok névnapja. – Nem, határozottan tudom, hogy tévednek. Mióta az eszemet tudom mindig februárban ünnepeltük. Ma Armin névnapja van. Oh, most hogy ez eszembe jutott semmi kedvem sincs küldeni neki egy sms – t. Ott van neki a barátnője, majd ő felvidítja és fel sem tűnik neki az az egy hiányzó jókívánság. – Ha tovább értetlenkedsz, akkor nem kapod meg az ajándékaid!

-          Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam! – Emeltem fel védekezően a kezem és először Scott ajándékáért nyúltam. Nem volt olyan nagy, körülbelül akkora, mint a tenyerem. Vajon mit vehetett nekem a férfi? Ezt csak akkor tudom meg, ha kibontom. Gyorsan letéptem a csomagolást és abban a pillanatban meg is ütköztem az ajándékomon. Mi ez vagy miért? Ezt most komolyan gondolta? Hogy lehet valaki ennyire... Nehéz szívvel néztem az ajándékomat, mert, ha választanom kéne aközött, hogy örültem vagy nem... akkor az utóbbi mellett döntenék. – Hát ez... nem is tudom, mit mondjak.

-          Nem tetszik? – Egyértelmű csalódottság csendült a hangjából a reakcióm hallatán. Inkább rá se néztem csak forgattam a kezeim között a szemüvegtokot. Muszáj volt emlékeztetnie a romló látásomra? Scott vett nekem egy szemüveget és pontosan azt a darabot, amire a boltban azt mondta, hogy jól áll.

-          Egyszerűen csak... azzal, hogy ezt megvetted minden annyira valóságossá vált. – A szomorúság kiérződött a hangomból, mire a lehető legjobb vigaszdíjjal lepett meg, aminek legalább örültem is. Ellenben ugye azzal a hülye szemüveggel, amit a legszívesebben a földhöz vágtam volna. Fogalmam sincs, mennyibe kerül egy, de abban biztos voltam, hogy nem olcsó mulatság. Meg végtére is gondolt rám és a szándék a fontos, nem? Remélem, különben nem megyek semmire ezzel az ajándékkal.  Igazából a másikkal se mentem sokra, amit vigaszdíjként adott. Mégis sokkal jobban örültem neki. Scott gyengéden átölelte a vállamat és odahúzva magához arcon puszilt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, a tüdőmbe pedig beszorult minden levegő. A hely, ahol az ajka a bőrömhöz ért... mintha lángra gyulladt volna. A számhoz kaptam a hüvelykujjam és elkezdtem rágcsálni csakhogy valahogy levezessem az idegességemet.

Scarlett somolyogva nézett minket, a tekintete semmi jót nem ígért. Miért érzem úgy, hogy ez a nő sántikál valamiben?

-          Ha a másik ajándékodnak se örülsz, akkor kilöklek a busz elé. – Miért képes a mostohatesóm egy pillanat alatt tönkretenni a pillanatot? Csak ki kell nyitnia a száját és odalesz az életkedvem.

-          Megígérem, hogy bármi is lesz az, tapsikolva fogok ugrálni örömömben. – Húztam magam elé az ő ajándékát is, majd mielőtt elkezdtem volna kibontani ráförmedtem, hogy ne bámuljon már ennyire. Mintha meg se hallotta volna továbbra is engem figyelt. Résnyire összehúzott szemekkel fordultam felé, mire lassan felvonta a szemöldökét. Grrr... annyira feltud bosszantani ez a gyerek. Ennek ellenére elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mit rejthet a csomag, így nekiálltam kibontani. Döbbenten meredtem a kezemben tartott dobozra és azt hittem, hogy megakar szívatni. Nem létezik, hogy ő... – Te vettél nekem egy telefont?!

-          Hol marad a tapsikolás és ugrálás? – Nem tudott érdekelni a gúnyos hangja, mert az én rendszerem hiba lépett fel és nem tudtam feldolgozni a történteket. Elhűlten forgattam a kezeim között tartott Samsung Galaxy Mini – t, és nem hittem el, hogy végre láthatom a telefonom kijelzőjét! A nagy monstrumokhoz képest kicsi volt, körülbelül akkora, mint a tenyerem. – Amúgy Scarral ketten vettük. Közös ajándék.

-          Köszönöm... – Suttogtam halkan és óvatosan visszahelyeztem a dobozába a készüléket. Egy karcolás sem fog esni rajtad! Miután megjártam a poklot azzal a nyomógombos, túlélő telefonnal kincsként fogom ezt becsülni! Ő látta, hogy mennyire keményen küzdöttem azon, hogy elromoljon vagy tönkremenjen, de elpusztíthatatlan. Erre ő... gondolkodás nélkül öleltem át a nyakát és egymásután sokszor megköszöntem. Egyszerűen csak közölte, hogy ez sokkal jobban tetszik neki, mintha nekiálltam volna tapsikolva ugrálni. Hát, akkor már ketten vagyunk, mert semmi kedvem nem volt mozogni. Ugrálni meg végképp nem, az a halálom!

-          Nem akarom megzavarni a pillanatot, de neked nincs jelenésed a sulidban? – Köszörülte meg a torkát Scarlett, mire egy oh hagyta el az ajkam. Erről is sikerült megfeledkeznem a nap folyamán másodszorra. Eltelik fél óra és semmi. Azt hiszem, aranyhal memóriám van, aminek tudatában nem értem miért vagyok ilyen jó tanuló. – Ha szerencséd van, akkor még pont odaérsz.

-          Mikor voltam én utoljára szerencsés? – Költői kérdésnek szántam, de azért elkezdtem gondolkodni a válaszon. Tényleg, mikor? Ezen elmélkedettem, amikor hirtelen Kyle megragadta a karom és felrángatott a padról. Hú de sietős lett valakinek! Viszont ez nem mentség arra, hogy ennyire erőszakos legyen! Akár finoman és gyengéden is megfoghatta volna a kezem, de neeem. Az túl kedves gesztus lett volna.

-          Scott? - Ez a hang.... Megállásra késztetett. Akárhogy is húzott maga után a férfi, én fokozatosan lassítottam le. Valahol hallottam már. Viszont azt nem vártam el az én aranyhal memóriámtól, hogy tudjam is hol. Volt valami a hangban, nem is... Inkább abban, ahogy kiejtette a férfi nevét, ami nyugtalansággal fogott el. Muszáj tudnom, kihez tartozik! Kyle minden unszolása ellenére megfordultam és csak néztem azokat a hatalmas őzike szemeket, amik a megszólítással ellenben kíváncsian lestek engem. Miért engem? Erre, ha akartam se tudtam volna a választ. Legközelebb valami könnyebbet kell kérdeznem magamtól.
Jobban megnézve nagyon alacsony termetű volt, csak a magas sarkújának köszönhette, hogy az orromig felért. Azt meg mégis honnan csórtad kislány, az anyukád szekrényéből? Minél tovább néztem annál inkább fiatalabbnak tűnt. Ha meg kéne tippelnem hány éves, akkor tizennégy és tizenhatra saccolnék.

-          Nem tudtál volna egy perccel később jönni? - Akárki is volt az őzike szemű babalány, látszólag Kyle nem nagyon csípte. A pisze orr megremegett, majd dölyfösen a magasba emelkedett. Az előbbi érdeklődő tekintet elmúlt, a helyére megvetés költözött, némi utálattal társítva. Ahogy tett felénk egy lépést lenszőke haja meglibbent és látni engedte a fülét. Azta ku... Nekem kell az a fülbevaló! – Tudod, amikor mi már nem vagyunk itt.

-          Szűnj már meg létezni húgyagyú! – Zavartan vontam össze a szemöldökömet, amikor másodszor is megszólalt. Mi ez...? Nem a mondatán akadtam fent, mert az várható volt, hogy sokan nem kedvelik a mostohatesómat. Sőt, szinte elvárt volt, de ezt inkább meg sem említem előtte. Ami furcsa érzéseket ébresztett fel bennem az a lány hangja volt. Egy orgonajáték... amikor először találkoztam Scarlettel, akkor hasonló érzés kerített hatalmába. Hogy lehetséges ez? A padon ülő nőre pillantottam, aki elmélyülten nézte a hármasunkat és a tekintetéből ítélve nem tetszett neki a felállt helyzet. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a lánynak szól – e ez a tekintet, vagy a szituációnak.

-          Egy perc... komolyan mondom, nem igaz, hogy még erre sem képes! Tényleg haszontalan egy nőszemély... – Morgolódott az orra alatt Kyle, mire fél szemmel felé pillantottam. Ez az elemi ellentét, ami köztük húzódott... kezdett valamit megmozgatni bennem. Nagyon rossz érzésem támadt.

-          Elhúzol végre innen? Rontod a levegőt. – Scarlett hatalmas sóhajjal díjazta ezt a mondatot, és ahogy újra ránéztem feltűnt valami, ami eddig szinte kiszúrta a szememet. A kettejük között lévő hasonlóságnak már elsőre fel kellett volna tűnnie! Ugyanolyan volt az ajkuk, a szemük, az orruk, a szemöldökük... De ha igazak a feltevéseim (és miért ne lennének azok?), akkor a velem szemben álló lány (aki igazából nő volt) Lilith Evans volt.

-          Lili! – Mintha csak a gyanúmat akarta volna megerősíteni Scott boldogan fordult a nő felé. A gyomrom összeugrott a férfi hangjában megbúvó hatalmas szeretettől. Sohasem hallottam még senkit, aki ilyen gyengéden ejtette volna ki valaki nevét. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy kiderítsem mennyi igaz abból, amit a mostohabátyám mondott. Egy bennem élő gonosz szörnyeteg azt kívánta, hogy utálják egymást, megtűrni se tudják a másik jelenlétét. Viszont kérlelhettem én az eget annyira amennyire csak akartam, de ők ott fent éppen másfele néztek. Mint mindig, ha segítségre volt szükségem... jellemző. Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy Lilith a neve hallatán elmosolyodik és odasétál Scotthoz. A pad támlájára könyökölt és valamit a férfi fülébe súgott, akinek erre kiszélesedett a mosolya és csillogó szemekkel fordult hátra. Hányingerem van tőlük...

-          Menjünk már! Utálok egy időzónában tartózkodni ezzel a démonnal! – Kapta el a felkaromat Kyle és mielőtt tiltakozhattam volna maga után rángatott egyenesen a parkoló felé. Aha, szóval ő most el fog engem vinni a suliba. Ahonnan szerintem fix, hogy elkéstem. Akkor meg minek sietni, nem tök mindegy?

-          Nem vihetnél inkább haza? – Kérdeztem, ahogy beszálltam mellé az anyósülésre és a meztelen lábamra pillantottam. Szoktam őrültségeket csinálni, de ezek közé nem tartozott a felfázás megkockáztatása. Cipő nélkül nem szívesen csináltam volna végig az estét. Tekintettel arra, hogy meglepően sokan kíváncsiak az időt emésztő sulis programra és ahelyett, hogy otthon gépzenének vagy valahol elinnák az agyukat, inkább idetömörülnek és előszeretettel letapossák az ember lábát. Ráadásul nem tűnt valami higiénikusnak a sportcsarnok padlója. Csak bele kellett gondolnom mennyi baktérium lehet ott. Grr...

-          Nem ezért szarakodtunk órákat a kinézeteddel! Szóval meg ne halljam még egyszer a szánalmas kis kifogásaidat! Bemész oda és lemosol mindenkit a színpadról! – Csattant fel ellenvetést nem tűrő hangon a mostohabátyám, mire kedvtelenül elhúztam a számat. Hirtelen nagyon szűknek éreztem a felsőt mellkas tájékán, egyre jobban szorított, alig kaptam levegőt. Addig nincs gond a tervével, hogy felmegyek a színpadra, de ott lesz Sue is... nem hiszem, hogy képes lennék ilyen rövid időn belül találkozni vele. Ha szemtől szembe állnánk egymással könnyen megeshet, hogy nekiesnék és ordítozni kezdenék vagy sírva kirohannék a sportcsarnokból. Több mint valószínű, hogy kettőnk közül én érezném magam kényelmetlenül, ő úgy viselkedne mintha semmi sem történt volna. Azt végképp nem bírnám elviselni. Hatalmas sóhajjal az ajkamon kulcsoltam át felhúzott térdeim és igyekeztem rendezni a gondolataim. Láttam, ahogy Kyle felém pillant és akkor már tudtam, hogy a sóhajom elárult mindent neki. Hogy lesz valaki ott, akivel nem szeretnék találkozni.

-          Figyelj... – Kezdte meglepően nyugodtan, mire felé fordítottam a fejem és az érdeklődés legkisebb jele nélkül vártam. – Tudom, hogy kamasz vagy és kétnaponta összedől körülötted az egész kikúrt világ...

-          Naponta...

-          Ja, elég szar az életed. – Közölte szenvtelenül, mire magamban elkezdtem számolni. Osztottam, szoroztam, számításba vettem minden lehetséges megoldást. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy a kurva anyját. Nincs szükségem rá ahhoz, hogy tudjam mekkora vicc az egész életem. Mintha nélküle nem tudnám. – De mi lenne, ha a változatosság kedvéért egyszer nem a földet bámulnád, és azon gondolkoznál, hogy mi csesződhet még el, hanem egyenesen előre néznél?
Résnyire összehúzott szemekkel meredtem a férfira, majd lassan felemeltem a fejem. Éreztem, hogy valami lávaként készül feltörni belőlem. Ezt ugye ő sem gondolta komolyan...? Ha kiakar oktatni, akkor lehetőleg csinálja úgy, hogy közben ne köpje magát szemen. Tudtommal én csak bezárkóztam a szobámba és nem mentem iskolába, amíg ő leitta magát a sárga földig. Eközben még a barátnőjét is megcsalta... velem. Végiggondolva ez mindkettőnk részéről nagyon szarul hangzik. Nincs szükségem olyan ember tanácsára, aki vizet prédikál, de bort iszik. A mi esetünkben ezt akár szó szerint is vehetjük.

-          Ahogy észrevettem te mindent képes vagy magadra venni... amikor rohadtul figyelmen kívül hagyhatnád. Ahogy a szavaimmal is teszed. – Az egyszer biztos, hogy nem fogadom meg minden hülyeségét. Ezt senki se róhatja fel nekem, aki ismeri a férfit! – Magadra veszed őket, azok meg a földhöz basznak. Minden egyes alkalommal egyre nehezebben állsz fel... és lassan már nem is akarsz küzdeni... csak elfogadod.
A hangja egyre jobban elhalkult, ahogy a mondat végére ért. Valahogy nem tudtam követni a férfi gondolatmenetét vagy az okát annak, amiért pont most hozakodik elő ezzel. Köze lenne ahhoz, hogy az elmúlt két napban nem igazán voltam önmagam? De ő erről mégis honnan szerzett volna tudomást? Egyáltalán miért érdekelné? Amikor igazán szükségem lett volna rá, akkor figyelmen kívül hagyott. Két hétig vagy nem tudom meddig felém se nézett. Ennek tudatában mégis miért árulnék el neki bármit is? Miért fogadnám meg a tanácsait vagy javaslatait? Ennek így kibaszottul semmi értelme sincsen.

-          Menj és mosd fel a színpadot azokkal a gyökerekkel! – Csak egy perc erejéig fordította el a tekintetét az útról és egyenesen rám nézett. Megpróbálkozott egy bátorító mosolyfélével, de nem igazán akart összejönni neki. Sokkal inkább hasonlított vicsorgásra.

-          Te csak ne kérj tőlem ilyesmit!

-          Szerinted az előző mondatom úgy hangzott, mint egy kérés? – Olyan hangsúllyal kérdezte ezt, amiből érezhető volt, hogy a válasz nem. – Ez egy utasítás volt, te féleszű idióta!

Hogy minek nevezett...? Azt merészelte rám mondani, hogy féleszű idióta? Pont ő?! Az a világ barma?! Nem vagyok hajlandó elviselni ezt, azért nekem is van önbecsülésem! Miért hiszi azt, hogy ő bármit megtehet?! Ugyanolyan ember, mint bárki más! Bármit is letett az asztalra, amire felvághat?! Nem tudok róla... szóval ideje lenne visszarángatni a földre, mielőtt túlságosan is elszállna!

-          ... mégis mire fel utasítgatsz engem...? – Kérdeztem a lehető legnyugodtabban, de belül már arra készültem, hogy veszekedni fogunk. Ha rólunk volt szó, akkor nem lehetett más végkimenetele! Figyeltem a férfi reakcióját, azt, ahogy lassan elmélyülnek a ráncok az arcán.

-          Szállj ki. – Először fel sem fogtam a szavait, csak később, amikor türelmetlenül dobolni kezdett a kormányon és rám förmedt, hogy mozduljak már. Hogy mi mondott? Értetlen grimaszba torzult az arcom, ahogy az arcát figyeltem. A vonallá préselődött ajkait és a tajtékzó szemeit. Komolyan itt tartunk Kyle? Ennyire éretlen lennél? Ha valami nem a kedved szerint alakul, akkor fogod és elküldöd? Ezt nem csinálhatod, főleg nem velem! Olyan vagy mint azok a miniszterek, akikről törin tanultam? Ha valami problémába ütköztek, akkor lemondtak? Mi van ezzel az országgal? Mintha bármit is megoldana a lemondás, de komolyan. – Szállj már ki, itt vagyunk!

És valóban.. ahogy kinéztem az ablakon az iskola épülete magasodott fölénk. Észre se vettem, mikor értünk ide? Némán figyeltem a kihalt utcát, hallgattam a sportcsarnokból kiszűrődő zajokat. Azt ugyan nem tudtam kivenni, hogy ki énekel, de legalább nem ért véget a negyedik forduló. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek – e vagy sem. Ha most bemegyek oda, akkor ott lesz Sue is... én még... én még erre nem készültem fel lelkileg. Ott lesz teljes egészében és semmibe fog venni, átnéz rajtam. Már ennek az elgondolása is fájt... nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg vagy mesélhetem el, ami a lelkemet nyomja. De ez még így is a kedvezőbb variáció, nem tudom mit tennék, ha rám nézne ragyogó kék szemeivel, ajkai pedig gúnyos mosolyra húzódnának. Azt nem élném túl... én... én erre... még nem állok készen! Haza akarok menni a szobámba, bezárkózni és egyedül lenni! Az arcomhoz szorítottam a kezem, a bőrömbe vájtam a körmeim, hogy a fájdalom magamhoz térítsen. Muszáj lesz... józanul gondolkodnom... de ez nem ment. Szánalmas vagyok... nevetséges... az egész életem egy vicc. Mégis mi a fenét gondoltam én?

-          Cica, miért okozol nekünk ennyi aggodalmat? – A kezem után nyúlt, próbálta lefeszíteni az arcomról, de én nem hagytam neki. Hagyjon békén! Vigyen haza! Én nem.. nem akarok oda bemenni! Nem akarok vele találkozni! Nem akarom hallani, ahogy énekel! Felejteni akarok! Azt mindennél jobban... A szobámban ülni és hagyni, hogy megemésszem a történteket! Egyedüllétre van szükségem... miért nem érti meg senki se? Erőszakosan kirángatnak a biztonságos házból és a nyilvánosság elé löknek. Ezzel csak rontanak a helyzeten, miért nem fogják fel?! Nem.. most nem... most nem borulhatok ki... eddig sikerült visszafojtanom, csak még egy kicsit. – Cica!
Egy erőteljesebb rántással sikerült lefeszítenie a kezeimet és mielőtt bármit csinálhattam volna megragadta az arcomat és kényszerített, hogy rá nézzek. Nem volt dühös, kétségbeesett aggodalom rítt le az arcáról, amit nem tudtam hova tenni.

-          Cica, figyelj rám egy kicsit... – Kezdte és kicsit hadarva beszélt, mintha attól félt volna, hogy kifut az időből. Végig engem nézett, tartotta a szemkontaktust. Ha próbáltam elfordítani a fejemet, akkor megakadályozta, kényszerített, hogy végig őt nézzem. – Hidd el, hogy megtudod csinálni!

-          De én nem...

-          Nincs semmi de! Ismerlek és tudom, hogy ha valaki képes rá, akkor az te vagy! – Hagyta figyelmen kívül az ellenkezésemet, miközben a hüvelykujjával az arcomat simogatta. Mintha ezzel próbált volna megnyugtatni, megmutatni, hogy nincs semmi baj és itt van velem. – Mindig képes voltál rá és most is az vagy!

-          Kyle, te ezt nem érte...

-          Ne szólj már bele állandóan, éppen vigasztalni próbállak! – Esett ki egy pillanatra a szerepéből és rám dörrent, mire engedelmesen elhallgattam. Megjegyzem egyáltalán nem voltam nyugodtabb, szóval ideje lenne más megoldás után keresgélnie. – Mutasd meg neki, hogy nem tud hatni rád és hidegen hagy!

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz!

-          De neki erről nem kell tudnia! – Válaszolta a kifakadásomra, mert valljuk be... Sue volt tíz évig a legjobb barátnőm. Úgy ismer engem, mint a tenyerét, csoda lenne, ha nem tudná mennyire felzaklatott az eset. Amilyen érzékeny voltam mostanában még azt is megmerem kockáztatni, hogy azt hiszi teljesen szétestem. Ez annyira nem áll messze a valóságtól, de azért mégis... ne mondjuk ki hangosan. Valószínűleg most is a szobában ülnék, ha Kyle nem tört volna rám. Szerencsére csak képletesen és még a helyén van az ajtóm. Nincs semmi baja, nem úgy, mint az orromnak, ami még mindig fájt. Hülye Kyle, vegyen már részt egy indulatvezetési tréningen! – Hazudj, színészkedj, mutasd azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ne merészeld azt mondani, hogy nem vagy rá képes! Mert igenis megtudod csinálni, az egész eddigi életünk egy kicseszett színjáték volt! Ha azt végig tudtad csinálni, akkor ez már gyerekjáték lesz!

-          Te meg mirő...

-          Segíts magadon és az Isten is megsegít!

-          Hogy mi van? – Rökönyödtem meg a következő mondatától és még ellenkezni is elfelejtettem. Nem hittem volna, hogy valaha hallom Kyle szájából az „Isten” szót ilyen kontextusban. – Mi ez a vallási duma?

-          Kifogytam a klisékből és valamit mondanom kellett. – Vonta meg a vállát közönyösen, mintha nem most mondott volna valami tőle teljesen váratlant. Kyle... mindig sikerül valamivel meglepnie. – Na, megnyugodtál?

-          Igen. – Vallottam be még mindig döbbenettől kerek szemekkel, mire elmosolyodott és gyengéden megcirógatta az arcomat. Egy pillanat erejéig lehunytam a szemem, hagytam, hogy az ujja a bőrömbe köröket rajzoljon. Megnyugtatott az érintése.

-          Akkor most menj be és mutasd meg, hogy mekkora vesztesek! – Húzódott hátrébb, én pedig csak némán figyeltem. Annyira nem tudtam rajta kiigazodni. Egyszer kedves és gyengéd, mint most... az esetek túlnyomó többségében pedig egy vadbarom állat, aki idegileg kicsinál. Amikor ezt végül a szemére vetettem, akkor flegmán válaszolt. – Kedves vagyok, amikor kiérdemled.
Ezt inkább válasz nélkül hagytam és kimásztam a kocsiból. Ahogy lenéztem megállapítottam, hogy még mindig nincs rajtam cipő... valaki egész biztos szóvá fogja tenni és akkor mit válaszoljak? Baszd meg és törődj a saját dolgoddal? Viszont, ha valamelyik zsűri teszi... nekik nem válaszolhatom ezt, főleg mert ketten ki nem állhatnak. Vetettem még egy utolsó pillantást a mostohabátyámra, utána egy sóhaj kíséretében a sportcsarnok felé kezdtem rohanni. Hát akkor csapassunk.
A lépteim visszhangot vertek, ahogy végigrohantam a folyosón. Egy lélek annyi se lézengett itt, így még a lélegzetvételem, a zihálásom és mezítelen talpam csattanása is hallható volt. Jesszus mennyire hideg ez a csempe! És amennyire láttam koszos is volt... ha hazaérek, akkor fix, hogy lábat mosok! Nyomorék iskola... hogy még erről sem tudnak gondoskodni! Amikor odaértem, akkor lendületből kicsaptam az udvarra vezető ajtót. Fogadjunk, hogy amíg elérem a sportcsarnok ajtaját, még beleáll vagy tíz kavics a talpamba. Csak egy fúródott bele a bőrömbe, de az is rohadtul fájt. Au, nem győzöm elégszer átkozni a neved Kyle Lewis! Gondolatban még akkor is őt szidtam, amikor beléptem a sportcsarnokba. Jézusom... mennyi ember. Nincs nekik jobb dolguk péntek délután, mint a suliban lenni? Nem elég egész délelőtt, de még este is! Engem rá nem vinne a lélek, ha nem tették volna kötelezővé.

-          Asakura nincs itt? – Hallottam a nevemet, mire felkaptam a fejemet és lábujjhegyre állva próbáltam beazonosítani a kérdezőt. Nyomorékok, maradjatok már csöndben! Nem hallok tőletek semmit se! Akkor muszáj lesz a hangomhoz folyamodnom.

-          De itt vagyok. – Mondtam végül, hangosan és érthetően, mire szinte mindenki hátrafordult, hogy megkeressenek a szemeikkel. Engem néztek, rólam beszéltek, sugdolóztak, de amikor elindultam a színpad felé, akkor utat engedtek. Ha már Bibliával dobálózott Kyle, akkor úgy váltak szét, mint a Vörös tenger. Ahogy elértem a színpad lépcsőjét egy hang ütötte meg a fülem.

-          Asakura kisasszony megerőltetőnek találta, hogy időben idefáradjon? – A gúnyos hang hatására egy pillanatra megtorpantam és az igazgató felé fordultam. A nyelvem hegyén volt a válasz, de ahogy találkozott a tekintetem Mr. Wernerével inkább visszanyeltem. Eszembe jutott, hogy szerdán kaptam már egy szaktanárit a szemtelen viselkedésemért... muszáj lesz visszafognom magam, különben bajba kerülök.

-          Kell még egy szó... – Kezdtem el énekelni, a tekintetem pedig valamiért találkozott az előttem ülő kémiatanáréval. A csodával határos módon halványan elmosolyodott és elégedetten bólintott egyet. Nofene... nem hittem volna, hogy megélem a napot, amikor mosolyogni látom. Talán... egész végig tartottam a szemkontaktust a férfival, nem hagytam, hogy bármi más elvonja a figyelmemet. Valószínűleg egy perc alatt megláttam volna azt a cseresznye vörös hajkoronát és akkor mindennek vége lett volna. Most az egyszer... miért segített a férfi? De akkor is mellettem maradt, amikor kiborultam a kertészklubban. Lehet mégsem olyan haszontalan... ha látja, hogy baj van akkor hajlandó segíteni.
Úgy tűnik én voltam az utolsó, mert miután a zsűrik értékelték (természetesen maximális pontszámot kaptam) az előadásomat, utána összesítették a többiekét és készek voltak kihirdetni az eredményt. A többiek komótosan felsétáltak a színpadra, az arcokról nagyjából leríttak a helyezések. Castiel a szokásosnál is közömbösebb volt, ami az én szótáramban annyit jelentett, hogy nem kaptak olyan sok pontot. Kíváncsi vagyok a két általam legerősebbnek vélt fellépőre. Armin nyugodtan ácsorgott, a szokásos magabiztos mosolyával nézte a zsűriket, Tináék viszont... összehúzott szemekkel figyelték az előbb említett fiút. Azt hiszem kevesebb pontot kaptak, mint ő ezért most megsértődtek.
Amikor kimondták annak a nevét, aki a legkevesebb pontot érte el, akkor úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Mondja valaki, hogy ez csak puszta véletlen! Erővel kellett kényszerítenem magam, hogy ne forduljak Sue felé. Ez nem lehet a sors iróniája... ugye? A mellettem álló Castiel arcvonásai kicsit enyhültek, de még mindig érezhető volt, hogy nincs ínyére a kudarc.

-          Maga is tudja, hogy rontsa el az ember hangulatát! – Morogta Viktor, amikor a negyedik forduló végén az igazgató közölte, hogy jövő hét pénteken Mr. Werner felvilágosító órát fog tartani a tízedikeseknek. A hír hallatán furcsa grimaszba torzult az arcom és reménykedtem benne, hogy ez csak valami rossz vicc. Nem akarom azt hallgatni, ahogy a volt barátom apja védekezésről meg szexről beszél. Félek, hogy túlságosan is személyeskedni kezdene, és amilyen köcsög tud lenni, fog is.
Miközben lassan leszökdeltem a lépcsőről az orrom alatt végeláthatatlanul szidtam a kémiatanárt, az igazgatót, az iskolát és úgy általánosságba véve az egész emberiséget. Hogy ez a nyomorult suli mindig képes elbaszni a hangulatomat! Semmit se tudnak jól csinálni! És mégis melyik iskolában tartanak tízedikben felvilágosító órát?! Ez az egész helyzet nevetséges! Még mindig szitkozódtam, amikor feltűnt, hogy Rachel egyenesen felém tart. Jaj, azt hiszem ennek nem lesz jó vége. Számítsak a következő számonkérésre, igaz? De nem... Képtelen vagyok és nem is fogok neki Sueról beszélni. Van annyi józan eszem, hogy tudjam nem lenne jó vége. Vagy lehet szimplán csak arról fog kérdezősködni, hogy hol voltam és miért nincs rajtam cipő. Remélem az utóbbi, mert, ha az előbbi... Akkor kénytelen leszek más vizekre evezni a témát. Hm... Talán mégis csak van valami haszna annak a hülye felvilágosító órának. Ecsetelhetem, hogy mennyire kínos lesz, főleg Mr. Wernerrel.

-          Asakura! - Tessék, csak emlegetni kellett és máris megjelent. Mégis mit akarhat? Ráadásul a barátnőmbe fojtotta a szót! Ez megbocsájthatatlan vétek! Bökje ki, hogy mit akar és utána tűnjön el innen! Lehetőleg örökre, de ennyire telhetetlen nem lehetek... Szembefordultam a férfivel, aki leplezetlen ellenszenvvel szuggerálta a barátnőmet. Rachel szemei résnyire összeszűkültek ennek láttán és így történt, hogy egymást bámulták utálkozó tekintet kíséretében. Szerintem a férfi azt akarta, hogy nagyon gyorsan tűnjön el innen a barátnőm, de tudja mikor fog az bekövetkezni! Előbb írok én egyes dolgozatot. Ez pedig nem mostanában fog megtörténni. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled.

A mellkasa előtt keresztbefonta a kezét és vetett egy újabb jelentőségteljes pillantást a lányra, aki erre unottan a plafon felé emelte a tekintetét és megadóan feltartotta a kezét. Várj, ne hagyj itt! Kiáltottam volna utána, de ő csak közölte, hogy kint megvár. Elhűlve bámultam a barátnőm távolodó alakját és nem akartam elhinni, hogy ez a férfi most komolyan elküldte az egyetlen igaz barátnőmet. Rachel pedig itt hagyott ezzel itt?! Most komolyan? Fintorogtam még pár másodpercig utána lélekben felkészítettem magamat a legrosszabbra. Nagy levegő ki és be. Még egyszer. Jól van... azt hiszem, most már semmi nem érhet váratlanul. Mogorva arckifejezés kíséretében fordultam a kémiatanárom felé, aki mintha csak erre várt volna rögtön belevágott a mondókájába.

-          Magyarázatot várok. – Ezt akár én is mondhatnám! Dühöngtem magamban, de inkább nem tettem szóvá. Ha nekiállok akadékoskodni, akkor napestig itt állhatnánk, nekem ahhoz most nincs kedvem. Helyette inkább ismételten átgondoltam azt a két szót, de még mindig azon a véleményen voltam, hogy ezt inkább nekem kellett volna mondanom. Sőt, nekem több jogom is van hozzá, mint magának! Nem akarja e helyett inkább kifejteni, hogy...

-          ... mire?

-          A viselkedésedre. – Hej, de bőbeszédű valaki ma este! Esküszöm, hogy még Violából is könnyebben kihúzom az információkat, mint ebből az alakból. Ami valljuk be, nagy szónak számít. Nem tűnt még fel neki, hogy... nem vagyok gondolatolvasó? Beszéljen már tisztán és érthetően vagy itt hagyom! – Tegnap óta nem vagy önmagad. Már órán is feltűnt, hogy a megszokottól eltérően... csendes vagy. Ez annyira nem is érdekelt, de aztán kijavítottam a dolgozatodat. Egészen addig nem érdekelt, mi van veled, amíg az nincs hatással a teljesítményedre. De neked egyes lett a dolgozatod.

Hogy... dermedtem álltam és próbáltam feldolgozni a hallott információt. Azt mondta, hogy egyes lett a dolgozatom? Nem, ez nevetséges! Én sohasem írtam egyes dolgozatot középiskolában! Itt biztos csak valami hibáról lehet szó.. igen... félreértés történt! Ráadásul kémiából sosem volt hármasnál rosszabb jegyem. Akármennyire is megvetem ezt a tantárgyat, de mindig igyekeztem megütni a közepest! Az más kérdés, hogy sokszor kitűnőre sikeredett ez a közepes, de hogy elégtelen... nem... én ezt képtelen vagyok feldolgozni. Elfogadni pedig végképp nem fogom! Gondosan ügyeltem arra, hogy sose írjak szar dolgozatot... erre most Sue miatt... Most lett csak igazán kedvem ahhoz, hogy még a hajat is leordítsam a fejéről és agyonverjem. Csoda, hogy csak most... de most, hogy ez megtörtént hirtelen elsöprő erővel kezdett tombolni bennem a düh. Egyest írtam miatta! Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni!

-          Ma pedig iskolába se jöttél. – És ezt maga mégis honnan tudja?! Nincs is közös óránk péntekenként! Kérdezősködött felőlem vagy mi a franc?! De ha már itt tartunk, akkor így hogy akar felvilágosító órát tartani nekünk? Valamelyik órára bejön? Remélem matek lesz az... legalább legyen valami haszna annak a rohadásnak. – Abban semmi meglepő nem lenne, ha megbetegednél, megesik néha az ilyesmi... és vagy is olyan szerencsétlen, hogy májusban megfázz.... – Az utolsó mondatot csak halkan tette hozzá, de én még így is hallottam. Volt mersze... jól van.. ezért még meg fog fizetni. A bosszúm édes lesz. – Addig el is hittem, hogy tényleg megbetegedtél, amíg meg nem jelentél késve és mezítláb. Habár kicsit sápadtnak tűnsz és bágyadt vagy, de azon kívül látszólag kutya bajod sincsen. Így joggal felmerül az emberben, hogy akkor mégis mi történt.

-          Túl sok a szabadideje... nem történt semmi sem. – Válaszoltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, de belül már egy robbanni készülő vulkán voltam. Esetleg egy felhergelt oroszlán... nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam. Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Nem elég, hogy az iskolában el kell viselnem és beleszól mindenbe, amit csinálok, de most már a magánéletemben is vájkál?! Hogy van mersze hozzá...?! Törődjön inkább a saját dolgával és hagyjon már végre békén engem! – Jól vagyok.

-          Legalább magadnak ne hazudj. – Amikor elsétáltam mellette, akkor olyan hangosan mondta ezt az egy mondatot, hogy csak én halljam. Összepréselt ajkakkal hunytam le a szemem. Ahogy ökölbeszorult a kezem valami belülről kezdett ütlegelni, összepréselte a mellkasomat és alig kaptam levegőt. Azok a szemek... Kyle! Egy pillantásába került és rögtön fojtogatni kezdtek az emlékek. Szinte azonnal felvillant előttem a fiú meleg tekintete, igéző mogyoróbarna szeme, a nevetőráncok az arcán és a kávébarna tincsek. Oh Kyle... ahogy az apádra nézek, téged látlak. Annyira látszik, hogy kire ütöttél! Vajon te is így néztél ki volna húsz év múlva? Istenem, sehogy se tudjátok letagadni a hasonlóságokat. Ott látom őt minden mozdulatában, gesztusában. Csak akkor térek magamhoz, amikor megszólal... mert nincs benne egy csepp szeretet sem. Ha rám néz, akkor biztos ott lebeg a szemei előtt a fia halottfehér arca. Nem is tudom hibáztatni érte... ennek ellenére a gyűlölet belülről mar szét. Nem arról volt szó, hogy idegesített a nem létező aggodalma, hanem sokkal inkább a határokat nem ismerő megvetése ment az idegeimre... Legalább megpróbálhatott volna megismerni! De ő formált rólam egy képet, és azóta is makacsul ahhoz ragaszkodik. Mintha az emberek nem változnának az évek folyamán.

-          Mit akart a faszi? – Utána mellékesen hozzátette, hogy elföldeli, ha nem volt fontos. Hozhatja is az ásót, mert csak az időmet rabolta a kis szónoklatával. De igazából mindenkinek más a fontos, szóval nehezen lehet eldönteni, hogy igazából az volt – e vagy sem. Engem speciále kicsit sem érdekelt, csak annyit ért el vele, hogy felkúrjam magam. Komolyan mondom, most azonnal beleakarok rúgni valakibe vagy valamibe! Muszáj lesz levezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget. Egyes... én ezt képtelen vagyok feldolgozni. Nem fogadom el!

-          Egyes lett a kémia dogám. – Végül is ez nem volt hazugság, erről is szó volt. A barátnőmnek nem kell arról tudnia, hogy ma kihagytam egy napot. Akkor megint jönnének azok az idegesítő kérdések, amikre nem akarok válaszolni. Elvakítaná az ellenszenve. Nincs kedvem azt hallgatni, hogyan szapulja a vörös hajú lányt. Hogy lehet ez...? A történtek ellenére még mindig nem akarom, hogy bárki is bántsa...

-          Megesik az ilyesmi. – Örülök, hogy ő ennyivel elintézte, de engem a halálba idegesített! Középiskolában még sohase kaptam egyest! Miközben tovább haladtunk a kijárat felé tovább nyünyörögtem magamban. Lehet, hogy vele gyakran megesik, de velem egyáltalán nem! Olyasvalakinek tűnők, aki egyeseket ír?! Nem! Nathaniel és Melody után én vagyok az osztály legjobb tanulója! Nem szoktam egyes dolgozatokat írni! – Az nem az apád?

-          Mi van? – Úgy tűnik ennek a kérdésnek sikerült kiszakítania a saját kis világomból, ahol néhány ember kínkeserves halálát tervezgettem. Már csak azért is, mert valami képtelenül hangzott. És mégis igaz volt. Apa tényleg ott várt az autójának támaszkodva, miközben a mobilja kijelzőjét nyomkodta. – Mit keresel itt?

-          Jázmin! – A hangom hallatán jókedvűen kapta fel a fejét, de az arcára fagyott a mosolya, amikor meglátta a tekintetemet. Nem tehettem ellene, de ahogy az apámra néztem valami belül azt súgta, hogy üssem meg, ordítsak vele és küldjem el a francba. Visszaemlékeztem a napra, amikor újra megadtam neki az esélyt arra, hogy az életem részese legyen. Azt mondta tenni fog érte, keményen megdolgozik a bizalmamért. Azóta se láttam, hogy próbálkozott volna! Aztán a fülemben visszhangoztak anya szavai... „te tényleg elhitted ezt a harmatgyenge hazugságot, amit valószínűleg abban a pillanatban talált ki?” Mégis kinek hihetek? Ha láttam volna apa törekvéseit, akkor még az sem érdekelt volna, hogy hazudott. De így... képtelen vagyok türtőztetni magam. Miért nem mondják el az igazságot?  Sokkal egyszerűbb lenne. – A húgoddal fél órán múlva megyünk a moziba, gondoltam jó lenne, ha te is csatlakoznál.

-          Oh, most már nem kötnek a szabályok? – Kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, ahogy visszaemlékeztem arra mennyi ideig került engem vagy mire hivatkozott. A kérdésem hatására végleg leolvadt a mosoly az arcáról és komoran bámult. – Ez mind szép és jó, de... nincs kedvem egy levegőt szívni veled.

-          Tessék?

-          Belefáradtam a hazugságaidba. – Vallottam be őszintén, a szemei erre jól észrevehetően elkerekedtek. – Állandóan csak ígérgetsz, és a hazugságaiddal traktálsz. Bármelyik ígéretedet is betartottad? Mert én úgy vettem észre, hogy nem.

-          Jázmin, ígérem, hogy..

-          Nekem már semmit nem érnek az ígéreteid. – Vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna azt az átkozott mondatot. Vajon most milyen hazugsággal hozakodott volna elő? Igazság szerint nem is akartam hallani. – A szavaid már kevesek. Bizonyítsd tettekkel!

Újabb szereplők illusztrációjával érkeztem! :) 

Íme Mirtill, Bettina és Scarlett

Volt már veletek olyan, hogy bármibe is kezdtetek azt folyamatos kudarc kísérte és nem tudtátok, hogy miért? Amikor már a sírás küszöbén álltok, mert tudjátok, hogy elrontottátok? Tényleg nem? Irigyellek titeket, mert én már a kiborulás határán álltam, annyira kikészített a folyamatos sikertelenség.
Úgy éreztem beleőrülök ebbe, ha sürgősen nem önthetem ki valakinek a szívem. Bárki megfelelt volna erre a célra, akár egy utcán sétáló bácsi vagy csöves is. Tényleg nem került volna semmibe, csak annyit kellett volna tennem, hogy lecövekelek előtte és kifakadok. Hisz mit csinálhatott volna az illető? Nem ismert, a nevemet se tudta. Mégis mennyit segített volna azzal, ha kiadhatom magamból mindazt, ami a vállamat nyomja. Aztán örökre elfelejthetjük egymást. De most nem erre volt szükségem, hanem egy olyasvalaki jelenlétére, akiben mindennél jobban megbízok. Aki képes tanácsot adni vagy felvidítni. Az elmúlt egy hét történte után igazán rám fért egy kis lelki fröccs. Muszáj volt megmutatnom a legsebezhetőbb oldalam az én egyetlen emberemnek. Talán a történtek miatt vagy csupán a hormonok tehettek róla, de szabályosan Rachel nyakába vetettem magam, amikor megláttam az Árkád bejáratánál. Rám várt, rögtön igent mondott, amikor hívtam. Mindent félretéve rohant hozzám. Ez egy lényeges különbség volt közte és... nem....! Miért csinálom ezt? Azok után, ami szerdán történt... gondolni se akarok a lányra. El akarom felejteni, de minél jobban próbálom annál inkább belém mar. Hiába minden, nem fog egyik pillanatról a másikra eltűnni csak, mert azt akarom. Már bennem él, kézen fogva sétál mellettem. Egyszer.... egyszer talán meg tanulok együtt élni vele, de most még túl friss a seb. Annyira, hogy ha lehunyom a szemem, akkor a sötétben bolyongva hallom a szavait. Ahogy egy perc alatt eldobott tízévnyi barátságot. Mintha sose létezett volna. Ennyire voltam fontos neki... ennyit jelentett neki a barátságunk. Ahogy felidézem azt a pillanatot, elgondolkozok azon, hogy vajon tényleg nem érzett semmit sem, amikor kimondta azokat a gyilkos szavakat? Annyira közömbös volt az arca, mintha ezzel akarna még egyet belém rúgni. Pedig én azt hittem... tényleg azt hittem, hogy ha leülünk beszélgetni, akkor minden megoldódhat. Őszinte voltam, mert egyszerűen annak kellet lennem! Az embereknek miért fáj az nyíltság...? Miért veszik személyes sértésnek? Abban a pillanatban, amikor megnyíltam ő bezárkózott. És támadni kezdett. A szavaival ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. A legjobb barátnőm volt. Bíztam benne. Mindent tudott rólam. A legnagyobb gyengeségemet, félelmet, szomorúságomat. És felhasználta ellenem. Hogy végződhetett így a kapcsolatunk?! Ennek nem így kellett volna történnie! Akkor mégis miért? Árulja el nekem valaki, hogy MIÉRT?! Azok a szavak mástól nem fájtak volna... de tőle... egy űr keletkezett a mellkasomban, ami utat engedett a szomorúságnak, a magánynak. És a kétségbeesésnek. Hatalmába kerített, felkúszott a gerincemen és befészkelte magát a tudatomba. Elhatalmasodott bennem a gondolat, hogy a legjobb barátnőmnek nincs szüksége rám. Eltaszított magától. Elvágott minden köteléket, ami köztünk volt. Egész egyszerűen... elvesztettem.

-          Hé, mi van veled? – Térített magamhoz Rachel hangja, de csak másodpercekkel később jutott el a tudatomig a szavainak értelme. Addig üveges szemekkel meredtem magam elé és újra lejátszódott a szemem előtt az a pillanat, amikor Sue közölte, hogy „Látom neked csak ennyit jelentett az a tíz évnyi barátság. Fejezzük be inkább most.” Mennyire ironikus, hogy ő dobálózik azzal a számmal és mégis milyen könnyen eldobta. Azóta ezerszer végiggondoltam a dolgokat és folyton ugyanoda lyukadok ki. Hol rontottam el...? Min kellett volna változtatnom? Vajon, ha akkor cselekszem, akkor nem történik meg ez? Éjjel – nappal gondolkozok rajta, de nem találok választ. – Hé, Riko!
Valami egész biztos eltört bennem azon a délután. Azóta mindig fáradtnak érzem magam, hiába fekszem le korán vagy kelek később... semmihez sincs erőm. Még ahhoz sincs, hogy szomorú legyek vagy sírjak.

-          Sajnálom... – Mondtam végül, amikor a barátnőm percek óta szólongatott, de én csak fásultan bámultam. Őszinte aggodalommal az arcán nézett, mire belém hasított a bűntudat. Mégis mit művelek...? Nem okozhatok aggodalmat másoknak... ennyire önző nem lehetek... muszáj összeszednem magam... igen, majd holnap kiborulhatok. De addig is...

-          Mi történt? – Kérdezte, ahogy a végtelen emberáradattal hömpölyögtünk a fölszinten. Rachel elhúzott szájjal pillantott körbe, majd arrébb lökött egy srácot, aki nem volt hajlandó kikerülni őt. Ebben legalább egyetértettünk, utáltuk a tömeget és a zsúfolt helyeket. „... hisz egy introvertált, idegbeteg nyomorék vagy.” Összerezzentem a rám törő emlékektől és éreztem, ahogy minden levegő kiszalad a tüdőmből. Nem, hagyj békén! Legalább pár óra erejéig had felejtsek!

-          Egyszerűen csak... – Nyögtem ki hatalmas erőfeszítés árán, de a torkom azonnal elszorult. Azt se tudtam hova megyünk, csak követtem a barátnőmet. Egy kajáldánál álltunk meg, ahol péksüteményeket és szendvicseket lehetett kapni. A gyomrom egyetértően korgott egyet, jelezve, hogy nem sokat törődtem vele az elmúlt napokban. Még enni se volt nagyon kedvem... csak néha magamba tuszkoltam valamit. Hogy leszálljanak rólam, de leginkább a bátyám. Őt érdekelte is az állapotom, míg anyámat hidegen hagyta, a mostohaapám meg pár óra után feladta és a tesómra bízott. – ... túlságosan összejöttek a dolgok... és... nem bírom már...

-          Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. – Ezt gondoltam a legjobb barátnőmről is és mégis én égettem meg magam a legvégén. Beharaptam az alsó ajkam, hogy elfojtsam a feltörni készülő káromkodást. Nem csinálhatom ezt... tilos összehasonlítanom a két lányt! Muszáj lesz szétválasztanom őket a fejemben, de egyszerűen nem tudtam! Bármire is néztem rá Sue jutott róla eszembe. A közös emlékek egyike vagy valamelyik mondat, amit a fejemhez vágott szerdán. Mindenhol ott volt a lány jelenléte, mindenben őt láttam. A szobámban konkrétan nem kaptam levegőt, ott álltam és fuldokoltam, mert körbeöleltek az emlékek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lehet egy barát elvesztése. Tulajdonképpen az egész olyan volt, mint egy szakítás csak még annál is rosszabb.

-          Tudom... – Válaszoltam végül félszegen és beláttam, hogy nagyon hülyén viselkedek. Ideje lenne az agyamnak is belátnia, hogy Rachel nem egyenlő Sue – val. Sőt... sokkal jobb ember nálam. Sohasem bántott meg szándékosan... de mégis őszinte maradt a végsőkig. Mindig érdekelte, hogy mi van velem és fontos voltam a számára. Ha hívtam, akkor szó nélkül rohant mindegy hol volt. Ha valaki megölését fontolgattam, mert felidegesített, akkor ő csak annyit kérdezett, hogy „Hozzam az ásót?”. Igen, Rachel igaz barát. Aki most éppen arra várt, hogy válasszak valamit, mert ő már vagy öt perce megvette azt a két pizzás twistert. Kelletlenül végignéztem a kínálatot, pedig egyáltalán nem kívántam ételt. De muszáj volt ennem valamit, szóval vettem egy virslis bagettet. Csak sikerül valahogy letuszkolnom a torkomon. Miután fizettem leültünk egy üres padra és néhány másodpercig csak csipegettük a zsákmányunkat.

-          Szóval... ideje lenne mesélned. – Törte meg végül a csendet Rachel és jelentőségteljes pillantást vetett rám. Tudtam, hogy a türelem mögött más is rejtőzik és ismertem. Hamarosan semmivé foszlik az álcája és mérges lesz. Annyira, hogy üvöltözni kezd és lelép.

-          Hol is kezdjem...?

-          Például az elején. – Bíztatott, mire hatalmasat sóhajtva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mikor kezdődött ez az egész, melyik volt az a pont, amit megjelölhetek? Hol siklott ki az életem? Sehol, még mindig sínen vagyok, csak szerintem rossz irányba haladok. Ha jobban belegondolok, akkor nem kell olyan messzire mennem. Azt hiszem a céges buli egy jó kezdő pont, de nem az indította el az egészet. Megmondani se tudnám, hol kezdődött ez az egész. Egy folyamatos lánc, ami egyre csak bővül és már az elejét se látom. Végül úgy határoztam, hogy elmesélem a céges partit, minden apróbb részletét és előzményként még hozzáfűztem, hogy Kyle hetekig semmibe vett és felém sem nézett. Meg is álltam egy pillanatra, hogy legyen ideje reagálni és ne kérdezgessen vissza minden apróbb részletre. Érdeklődve figyeltem, de ő csak elgondolkozva meredt maga elé, majd fura grimaszba torzult az arcra. – Figyelj... annyi biztos, hogy akinek részegen hiányzol, annak józanul is.

-          Jó, ez nekem is leesett. – Hagytam rá, mert nem volt nagy segítség ez az észrevétele. Erre magamtól is rájöttem. Vajon mi késztet ivásra valakit, aki általánosságban véve nem szokott? Meg is kérdeztem a lánytól, mire közömbösen azt válaszolta, hogy honnan tudja, ő nem Kyle anyja, de még csak a csaja se. Sőt nem is kedveli, mert egy orbitális seggfej, akinek semmi rosszat nem kíván, de ne menjen a közelébe.

-          Szerintem a csókra is elmondható, amit az előbb elmondtam. Aki részegen megcsókol, az józanul is megtenné. – Ebben azért nem vagyok annyira biztos, de inkább ráhagytam. „Igaz is... menj csak vissza a nyomorék barátaidhoz, főleg Kylehoz! Ha már olyan vak vagy, hogy nem látod a fától az erdőt!” Szaggatottan kifújtam a levegőt, amikor ismételten az agyamba villantak a lány szavai. Tényleg vak lennék? Mégis mi az, amit nem veszek észre? Rachelre pillantottam, majd az előző mondatán kezdtem el gondolkozni. Nem.. az nem lehet. Hirtelen beugrottak Kyle hétfői szavai. „Mindegy hányszor gondolom át... veled akarok lenni!” Mennyi az esélye annak, hogy arra gondolnak, amire most én? Remélem, hogy mindenki félreértette az ügyet. Igen... a mostohatesómnak ott a tsun/yandere barátnője. Láttam már őket együtt és Kyle imádja, bármit megtenne értene. Ha nem szeretné, akkor miért lenne együtt vele? Annyira nem vágom az emberek érzéseit és cselekedeteit. – A mostohaapád meg szopjon faszt, akkorát, hogy ne kapjon levegőt tőle! Ha meg még egyszer fenyegetőzni kezd, akkor fogjátok be az orrát, hogy ketté is fulladjon!
Halványan elmosolyodtam és Rachel vállára hajtottam a fejemet. Annyira örülök annak, hogy hozzáfordultam a problémáimmal. Viszont... vissza van még az anyák napja és az egész mostani hét. Ha Mr. Lewist ennyire a halálba kívánja, akkor vajon mit fog mondani anyámra? A zacskót gyűrögettem, amiben a bagettet kaptam, majd a kukába hajítottam.

-          Nem baj, ha beugrunk valahová? – Állt fel hirtelen Rachel, a tekintetemmel meg követtem, ahogy odasétál a kukához és kidobja az ő zacskóját is. Komolyan megette mindkét pizzás twistert? Csodálkoztam el rajta, sőt ha jobban belegondolok, akkor előbb is végzett, mint én a bagettel. Mintha úgy rémlene, hogy rengeteget tud zabálni... az biztos, hogy többet tud enni, mint én. Rajta mégse látszik meg annyira, mint rajtam... szemét Kyle... mindig hozzám vágja, hogy mennyire nehéz vagyok.

-          Ha kevesebben vannak ott, mint itt, akkor felőlem mehetünk. – Csak kerüljek minél messzebb az emberektől és az emlékektől. Lassan feltápászkodtam, majd szinte azonnal visszarogytam, amikor megpillantottam egy cseresznye vörös hajkoronát a tömegben hömpölyögni. Nehézkesen beszívtam a levegőt. Nem ő az.... mégis mi van velem?! Muszáj lesz összeszednem magam..! Mert ez így nem folytatódhat tovább. Ha most látna, akkor gúnyos mosolyra húzódna az ajka és megkérdezné, hogy komolyan ennyire összezuhantam miatta. Mennyire szánalmas.

-          Hát ott ezer százalék, hogy nincsenek ennyien! – Mutatott körbe látszólag a szokásos flegmasággal. Én viszont láttam a szemében, hogy nem kerülte el a figyelmét az előbbi jelenet. Látta, tudja, hogy van valami. De nem fog rákérdezni. Arra vár, hogy én nyíljak meg. Ez viszont a legnehezebb része lesz a vallomásomnak. Annak tudatában, hogy nem kedvelik egymást... mennyire lehetek őszinte? Anyám meglepő módon régebben hasznos tanácsot is adott, az pedig arra terjedt ki, hogy sohase beszélj ki olyan előtt valakit, akit utál, de te jóban vagy vele. Vagyis ez volt a lényege, nagyjából... – Ha meg mégis... akkor teszek róla, hogy elhúzzanak!
Tudtam, hogy képes lenne mindenkit kikergetni onnan, akárhol is legyen az. Felkészülve a legrosszabbra elfogadtam a felém nyújtott kezét és felhúzott a padról. Követtem a barátnőmet, közben finoman beadagoltam neki az anyák napján történteket. Mivel folyamatosan kerülgetnünk kellett az embereket és ő sokkal gyorsabb volt nálam, így nem láttam az arcát, de hallgatott. A hallottakat emésztgeti, vagy min gondolkozik ennyire?  Eltudom képzelni azt is, hogy nehéz neki elképzelni, hogy egy anya kiállhatatlan legyen a saját gyerekével. Nem akart minket a tesóimmal, csak apa vágyait elégetette ki. Ha pedig Kyle nem születik meg valószínűleg egy védekezés nélküli menetből, akkor ott is hagyja Mr. Lewis kedvéért. Imádom a mostohatesómat, de talán jobb lett volna, ha hagyjuk őket összejönni, akadály nélkül. Senki életét se irigyeltem, főleg nem a barátnőimét. Legalább nekik legyen jó. Habár nem sokat találkoztam Rachel családjával, de biztos vagyok benne, hogy jól kijönnek. Az a pár találkozás nem volt éppen elég arra, hogy megismerjem az anyját. Nem sokat beszéltünk és nem csak azért, mert pszichológus (komolyan mondom, körbe vagyok véve rendőr, ügyvéd és pszichológus ismerősökkel), hanem mert ő teljesen más világ. Sue anyjához képes mindenképpen. Alessia kedves volt ugyan, aki meggondolta, hogy mit mond, de ugyanakkor szókimondó is, míg Dia néninek, ami a szívén, az a száján. Abban viszont mindketten hasonlítottak, hogy imádták baszogatni a lányukat és általában igazuk is volt.
Ameddig én ezen gondolkoztam, addig Rachel befordult egy üzletbe. Olyan hirtelen, hogy majdnem tovább mentem. Megilletődve tolattam vissza és felpillantottam az üzlet nevére. Mi ez, egy papírbolt? Hát erre nem voltam felkészülve, pedig sok dolog megfordult a fejemben. De itt legalább biztos nem lesznek sokan, legalábbis nem annyian. Így a barátnőmnek se kellett kikergetnie őket. Magabiztosan elindult a sorok között, szinte már rutinosan, mint aki tudja, hogy mit keres.

-          Lehet, hogy nem értem meg teljesen a veled történteket... de szerintem kihagytál valaki lényegeset a történtekből. – Ennek a mondatnak hála torpantam meg és halálfélelemmel az arcomon pillantottam a lányra, de ő nem engem nézett. Felém se pillantva kutakodott a filcek között, majd kiválasztott egyet és elkezdte alaposabban is vizsgálni. Ő hogy tud ilyen nyugodt maradni?! Engem majdnem szétvetett az ideg és az ájulás környékezett.  Máris rájött volna? Ennyire rossz színésznő lennék? Nem! Én remek hazudozó vagyok és Hollywoodban is megállnám a helyemet! Csak Rachel ismer úgy, mint a tenyerét. Ez a variáció jobban tetszik. Sokkal reálisabb, mint a másik! Inkább én is elkezdtem nézegetni azokat a nyomorék filceke, csak hogy valamivel lefoglaljam a kezemet. – Ott van minden történetedben, beszélsz róla... de próbálod lényegtelennek feltűntetni, mintha csak egy jelentéktelen gyökér lenne. Szerintem az is, de mindegy is. A meséd viszont másra utal... talán nagyon is fontos neked.

-          Összezavarodtam, te meg kiről dumálsz? – A jelentéktelen gyökér titulus nagyon is illet a másik lányra, de a történet többi része nem nagyon. Biztos vagyok benne, hogy egy szót sem meséltem Sueról, akkor meg...? Kezd rossz érzésem lenni...

-          Az a szőrős pofájú... hogy is hívják...? Annyira jelentéktelen, hogy a nevére se emlékszem!  - Az a bizonyos hatodik érzékem már megint helyes volt! Bárcsak többször is működne és nem csak akkor, amikor semmi haszna sincsen. Visszatérve arra a szőrös pofájú egyedre... Scott. Villant keresztül az agyamon, majd amikor elképzeltem a mosolyát, a nevetését a szívem úgy dobogott, ahogy eddig sohase. Rég nem éreztem ilyet, már majdnem elfelejtettem milyen. Úristen, erre miért nem gondoltam eddig?! Talán ő képes lenne segíteni nekem, hisz annyi tapasztalata van és olyan kreatív.  Akkora a szíve, hogy biztos tudja mit kell tennem! Igen, segíteni fog visszaszerezni a barátnőmet! Hisz nem létezik, hogy tényleg örökre vége... „Figyelj... tartsunk inkább egy kis szünetet.” Mert bazd meg a barátság így működik, mi?! Ha gondod akad, akkor csak megnyomod a szünet gombot és minden megoldódik! Ez nem az Így jártam anyátokkal, cseszd meg a...! Fhuuu.....!

-          Riko, a filc...! – Figyelmeztetett, de későn. A kezemben tartott filc ebben a pillanatban félbe tört. Tátott szájjal bámultam a most már használhatatlan íróeszközt és csak egy pillanatig haboztam, mielőtt visszaraktam volna a helyére. Erről nem kell senkinek sem tudnia. – Mindjárt mehetünk, csak szeretném a...
Megakadt mondat közben, amikor nagy erőfeszítések közepette a kupak teteje hirtelen letört. Szóval nem nekem vannak indulatkezelési problémáim, hanem finoman szólva is szar a márka, amit árulnak. Ezt jobb megjegyezni, ha később felakarják használni ellenem. Rachel próbálta visszailleszteni a helyére a törött darabot, de csak tovább rontott a helyzeten. A filc törzse hirtelen kettétört. A lány pislogás nélkül meredt maga elé, majd szó nélkül visszarakta a helyére és angolosan távozott. Én pedig a lehető legkevesebb feltűnés nélkül követtem. Nem látott senki semmit. Itt se jártunk. Világos?
Ahogy sétáltunk a barátnőm arcára pillantottam, a szemei jókedvűen csillogtak és ott bujkált a szája szélén a nevető ránc. Szóval ő is jól szórakozott az előbb történteken. Ezek vagyunk mi, törünk és zúzunk majd feltűnés nélkül távozunk. Mondjuk hozzátenném, hogy ez most teljesen véletlen volt mindkettőnk részéről. Kivételes esetek egyike.  Pár lépés után éreztem, ahogy a testem remegni kezd a visszafojtott röhögéstől, és ahogy a lányra pillantottam, láttam, hogy az övé is. Oké, még egy lépés. Azt hiszem, most már elég távol vagyunk az üzlettől. Rachellel egymásra pillantottunk, majd ahogy találkozott a tekintetünk nem bírtuk tovább is kirobbant belőlünk a hisztérikus röhögés. Az emberek pedig fura pillantások közepette kerülgettek minket. Hirtelen valami megmozdult bennem. Tényleg megengedheted magadnak, hogy ilyen önfeledten röhögcsélj? Kérdezte valami bennem, mire leolvadt a mosoly az arcomról és elhatalmasodott bennem a fájdalom. Mégis mit csinálok..? Eltörök egy filcet, utána lelépek és vihogok, mint egy hülye? Úgy éreztem, hogy a jókedv megengedhetetlen ebben a szituációban. Mintha nem is számítana nekem Sue barátsága, úgy viselkedtem!  Hihetetlen, hogy mennyire könnyen eltud baszódni az ember jókedve.  Csak rá kell gondolnia egy személyre, és huss! Volt jókedv, nincs. Kösz Sue... Köszönöd magadnak! Istenem, miért nem hallgatnak el a hangok bennem?! Nem én voltam a hibás, ugye? Észrevettem, hogy... de későn cselekedtél. Halk suttogás volt és én mégis meghallottam. Ha előbb cselekszem, akkor tényleg jobbra fordultak volna a dolgok? Minden csak az időzítésen múlott? Észrevetted, hogy valami nem stimmel. De miért hagytad érlelődni a haragot...? Ahelyett, hogy az első alkalomnál a szemébe mondtad volna az igazságot? Ugyanannyira vagy bűnös, mint ő.  Ezt... ketten rontottuk el? Azt jelenti, hogy rossz barát vagyok?  Én azt hittem... tényleg azt hittem... Mindegy.  Teljesen mindegy, hogy mit hittem, mert nem az lett. Az az őszinte beszéd, aminek javítania kellett volna a kapcsolatunkon, csak még nagyobb árkot húzott közénk. Hogy lehetséges ez...? Túl naiv lennék...?

A szívem mélyén tudtam, hogy meg kéne tanulnom együtt élni a helyzettel, de valahogy nem ment. Pusztán a tudat, hogy a legjobb barátnőm eldobott magától elegendő indok volt arra, hogy magamba zuhanjak. Tíz éve ismertem őt, megosztottuk egymással az életünk minden pillanatát. Láttam összezuhanva és szárnyalva. Ismertem a gesztusai mögött rejlő érzéseket. Habár a gondolatmenetét még mindig nem láttam át teljesen, de... azt hiszem, már nem is fogom. Legalábbis hosszú ideig biztos nem.

-          Húgi, gyere már ki a szobádból! – Dörömbölt az ajtómon Nigel, de mint az elmúlt két napban, most is figyelmen kívül hagytam. Csak lapoztam egyet az albumban, amit Sue adott Húsvétra és üveges szemekkel néztem a képeket és emlékeket. Kyle... nem te mondtad, hogy Sue olyan barát, aki a síron túl is velem lesz? Azt ígértétek, hogy velem maradtok. Akkor most hol vagytok?! Mindketten elhagytatok!  Egy éve még képzelődtem arról, hogy esetleg talán egyszer Kyle lesz a férjem és szülők neki egy, max két kis idegesítő vakarcsot. Ebbe talán még ő is belement volna. Nem csak a pasimmal voltak terveim, de Sueval is a közös jövőnket terveztük. Naivan elhittem, hogy megvalósulhatnak a terveink, de most már... a holnapban sem vagyok biztos.

-          Kurva gyorsan nyisd ki azt az ajtót! – Lassan felültem, amikor valaki egy akkorát rúgott az említett ajtóba, hogy félő volt betörik. A fülem mögé tűrtem az arcomba hulló hajszálakat és az ágy végébe másztam. Nem akartam kinyitni azt az istenverte ajtót, mert tudtam ki van mögötte. A mostohabátyám hangját és stílusát senkiével sem tudnám összekeverni. És ha ő itt van... az azt jelenti, hogy a bátyám is lemondott rólam. Mit ne mondjak nem bírta sokáig, de még így is ő volt a legkitartóbb.

-          Ha a fiam nem tudja rendbe szedni, akkor senki sem.

-          Oh, fogja már be! – Hallottam Nigel dühös hangját, ahogy ráförmed a mostohaapánkra. Halványan elmosolyodtam, de egy centit sem mozdultam. Még mindig nem áll szándékomban kimozdulni. Minek? Péntek este volt és semmi dolgom. Ennek tudatában felesleges és értelmetlen időpocsékolás lett volna. Itt bent semmi baj nem érhet, senki se fog a lelkembe gázolni és bántani.

-          Háromig számolok, és ha addigra nem nyitod ki, akkor kiszedem a helyéről azt a vackot és hozzád vágom! – Visszaszívom az előző mondatomat. A szobámban vagyok a legnagyobb veszélyben, főleg, ha be is jut a férfi. Amennyire ismerem be is fog, neki egy ajtó nem akadály. Erre már volt példa, amikor kidobott a lakásából, akkor is betörte az ajtóm.... ajtóját.

-          Azt hiszed, hogy ezzel segíteni fogsz rajta...?

-          Figyelj, mások a módszereink! Ha nem tetszik, akkor húzz vissza a szobádba és tanulj arra a kicseszett érettségidre! – Lassú mozdulattal feltápászkodtam az ágyról és odacsoszogtam az ajtóhoz. Nem lehetne, hogy a két bátyám kijöjjön egymással? Csodát viszont én sem tudok véghezvinni.

-          Te vagy a kedvesség mintapéldánya... – Ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy ezt nem akarom tovább hallgatni. A kilincsben pihenő kulcsra tettem a kezem és azon gondolkoztam, hogy forgassam – e el vagy ne. Végül kinyitottam az ajtót. És abban a pillanatban találkozott az orrom Kyle öklével. Az ütés erejétől hátratántorodtam és magamban átkoztam a sorsot, a karmát és minden mást is. Élet, hogy te mekkora ribanc vagy! Ott rúgsz belém, ahol tudsz? És jézusom! A mostohabátyámra is ráférne egy indulatvezetési tréning! – Brávó...

-          Gúnyolódhatsz, de legalább kijött. – Vágott vissza a férfi, de közben mindketten odasiettek hozzám. De ők nem érdekeltek, csak az előszobában lévő mostohaapámat figyeltem, aki az ütés pillanatában fájdalmasan elhúzta a száját. Most viszont olyan tekintettel nézett, ami az emlékezetembe vésődött. Vehetem ezt hadüzenetnek öreg?  Nincs energiám ezzel is foglalkozni, csináljon azt, amit akar. Engem már nem érdekel. Kisebb bajom is nagyobb, mint Mr. Lewis sátáni énje és a szelecskéi.

-          Mit csinálsz itt Kyle...?  - Nem tudom, hogy a kérdésem tántorította hátra vagy szimplán a kinézetem, de talán nem is számított. Megrökönyödve bámult és látszólag lefagyott. Azért ennyire szörnyen nem nézhetek ki. Hogy erről megbizonyosodjak a szobámban lévő tükör felé fordultam. A hajam kócosan, szinte szalmaboglyaként önálló életre kelt és semmibe véve a gravitációt és a fizika összes szabályát saját röppályát alakított ki. Most komolyan, hogy tud egy haj így állni? Nem ütközik valami szabállyal? De igazából nem is nagyon tudott izgatni, hisz az volt a legkisebb problémám.

-          Hé, ez az én pólóm! – Hupsz, szóval felismerte. Végül is ő adta nekem, amikor szintén magam alatt voltam... Szóval nincs joga háborogni! Tisztességes úton szereztem meg, vissza nem adom! Amikor kaptam, akkor miért is keseregtem éppen? Azt hiszem éppen anyáért aggódtam. Ez a veszély mostanában nem fenyeget! És az se, hogy valaki belém szeret. A nuku smink még annyira nem vészes, de akkora karikák voltak a szemeim alatt, mint a ház. – És... mikor fürödtél utoljára?

-          Tegnap... előtt. – Most meg miért néz így rám? Egyáltalán nem vagyok büdös!

-          Fogalmam sincs mi miatt depiztél be, de bármi is legyen az, nem számít. Felejtsd el, lépj tovább vagy öld meg. – Az utolsó mondatát hallva Mr. Lewis összeráncolt szemöldökkel fordult a fia felé, a bátyám pedig úgyszintén. Csak én értettem, hogy miért mondja ezt. – Semmi sem ér annyit, hogy így összezuhanj miatta!
Nem tetszett az irány, amerre a beszélgetés haladt. Neki fogalma sincs arról milyen érzés az, amikor az embert csak úgy eldobja magától a legjobb barátja. Mondjuk, azon én lepődnék meg a legjobban, ha Scott megtáltosodna és elküldené a picsába az unokatesóját. Ahogy mondta akaratlanul is a csuklómon pihenő karkötőre tévedt a tekintetem. Láttam magam előtt Kyle mosolyát, ahogy leveszi a kezéről és felhúzza az enyémre. Majd a pillanatot, amikor Sue tönkreteszi. Felvillant előttem Alexy mosolya, amikor Húsvétkor odaadja nekem a megjavított darabot. Emlékeztem arra a hálára, ami akkor ébredt fel bennem. De most csak fájdalmas ürességet éreztem, amikor a karkötőre pillantottam. Az emlékek, melyek egykor olyan sokat jelentettek, hirtelen megfeketedtek. Nem lehet... már ez is Suet juttatja eszembe! A büdös picsába már! Amilyen gyorsan csak tudtam lehúztam a kezemről és a falhoz vágtam. Én nem akartam ezt az egészet! Akkor miért csak én szenvedek?!

-          Te most velem jössz. – Mielőtt bármit reagálhattam volna a kijelentésére Kyle megragadta a karomat és lerobogott velem a lépcsőn. Még arra jutott időm, hogy hátrapillantsak a vállam felett és vessek egy kétségbeesett pillantást a bátyámra. Aki mosolyogva intett egyet és közölte, hogy szórakozzak jól. Ezt... komolyan gondolta? Most rabolnak el, erre ő csak annyit képes kibökni, hogy érezzem jól magam?! Jól van Nigel, megjegyeztem.
Csendes beletörődéssel követtem a férfit, aki a ház előtt beparancsolt a kocsijába. Vetettem egy pillantást rá, de ő szigorú tekintettel az anyósülésre mutatott. Vele kéne mennem...? De hova akar vinni ilyen kinézettel? Rémesen festek... biztos ezzel akar megleckéztetni, hogy soha többet ne csináljak ilyet. Meg akar alázni mások előtt? Azért még megvan az önbecsülésem! Vetettem még egy pillantást a férfira majd elkezdtem sprintelni a másik irányba. Hallottam, ahogy utánam kiállt, de nem törődtem vele, csak rohantam. Habár jó futó voltam, de Kyle még nálam is jobb. Pillanatok alatt utolért és a karjába kapott, majd bepaterolt a kocsiba. Akármi is volt a célja nagyon határozottnak tűnt.

-          Miért megyünk Scotthoz? – Ismertem fel az utcát, amikor befordultunk. Már pusztán a gondolattól is görcsbe rándult a nyomrom, hogy a férfi ilyen állapotban is láthat. Miért lettem hirtelen ilyen ideges...? A lábaimat felhúztam a hasamhoz és átöleltem a térdeimet. Le kell nyugtatnom a lélegzetvételemet.

-          Lássuk csak... azért, hogy megfürödj, kisminkeld magad, hozzád illő ruhákat viselj, és újra emberként nézz ki. – Sorolta és minden egyes indok után egyre kisebbre próbáltam összehúzni magam. Scott nem láthat így engem! Ha másban nem is, de ebben biztos voltam!

-          Azt akarom, hogy elnyeljen a föld... – Motyogtam bele a térdembe, mire Kyle vetett rám egy pillantást, de utána újra az útra figyelt.

-          Elárulod, hogy mi történt?

-          Előbb ugrok ki az autóból... – Majd pont a mostohabátyámmal fogok lelkizni, aki ha akarná se tudná jobban utálni a legjobb barátnőmet. Szinte már el is képzeltem, ahogy válogatott káromkodások közepette a lány halálát tervezgeti. – A tiéden még gyerekzár sincsen, mint az uncsidén, szóval simán menne.

-          Te ki akartál ugrani Scott autójából? – Állította le a motort a férfi háza előtt és mintha csak egy gyerek lennék kicsatolta a biztonsági övemet. A válaszadás lehetőségét kikerülve inkább kimásztam a kocsiból és odasétáltam a kapuhoz. Thor boldogan szaladt oda a kerítéshez, mire egy halvány mosoly kíséretében benyúltam a résen és megsimogattam a fejét. – Amúgy nyitva van a kapu, mint mindig napközben. Ennél már csak az lenne hívogatóbb, ha kiakasztana egy táblát azzal a szöveggel, hogy „Betörők, ide gyertek!”! Ezerszer mondtam már annak a baromnak, hogy zárja be, de szerinted hallgat rám bárki is? Meglásd, egyszer úgy kifogják pakolni ezt a házat!

-          Itt van Thor... – Erre csak grimaszba torzult az arca és az említett kutyára pillantott. Aki mintha csak értette volna, hogy róla van szó érdeklődve oldalra billentette a fejét. Kyle lemondóan sóhajtott egyet.

-          Tényleg azt hiszed, hogy képes megvédeni a házat? Abban a pillanatban hanyatt vágná magát, amint belépne a betörő a kapun. A pasas meg megvakarná a hasát, utána vinné, ami mozdítható. – Szerintem a blöki nem díjazta a férfi mondókáját. Erre már csak abból is következtettem, hogy nekifutásból ráugrott. Nem tudom melyik volt a nagyobb tulok, de Kyle még hátra se tántorodott az állat súlyától. Résnyire összehúzott szemekkel pillantott Thorra és azzal a lendülettel le is nyomta a földre. A kutya csak pár másodpercig próbált szabadulni, utána elfogadta a sorsát, azt hogy kettejük között a mostohabátyám az alfa. És még csak nem is ő a gazdája. Ezt nevezem nevelésnek. – Nincs rajtad melltartó?
Olyan váratlanul ért a kérdése, hogy gondolkozás nélkül válaszoltam az igazat. Nincs, miért lenne hisz otthon voltam a szobámba bezárkózva. Ki se akartam mozdulni, de azért persze... vesződök holmi vacak melltartóval. Kyle meg a hülye kérdései, komolyan nem tudom őket hova tenni. „Te ki akartál ugrani Scott autójából?” esetleg „Nincs rajtad melltartó?”. Most őszintén, miért vagy ilyenkor mi jár a fejében? Nem tudtam megfejteni sohasem és most se, amikor kijelentette, hogy imád. Köszi az infót, de ezt eddig is tudtam. Ha nem lett volna elég világos az, hogy legdrágább mostohahúgodnak hívtál.   
Szó nélkül követtem a férfit a házba, de szigorúan a háta mögé húzódva, hogy Scott még csak véletlenül se vegyen észre. Van olyan széles ez a gyerek, hogy eltakarjon engem és a nagy fenekemet.

-          Scar! – Üvöltötte el magát hirtelen a pajzsom, mire rosszat sejtve elkezdtem az ajtó felé hátrálni. Nem, ilyet nem játszunk! Arról a nőről egyáltalán nem volt szó! Sőt, ha már itt tartunk, mit keresek én itt?! Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, hogy leléceljek, egy kar átnyúlt a vállam felett és becsapta. – Azt hiszed kétszer is bedőlök ugyannak a trükknek? Nem lépsz le!

-          Engedj ki, haza akarok menni! – Öreg hiba volt hisztizni a férfi előtt. Ha van valaki a Földön, aki utálja a nyavalygást, akkor az ő. Ezzel a hozzáállással hogy lesz belőle jó apa? Ráüvölt a gyerekére, ha elkezd sírni vagy mi? Abban viszont nem kételkedem, hogy még így is jobb szülő lesz, mint az enyémek! Az megint más kérdés, hogy nem tudom őt csecsemővel a kezében elképzelni. Vagy azt, ahogy pelenkázik. Ez még az én képzelőerőmet is meghaladja! – Akarsz gyereket?

-          Mi van? – Nézett rám értetlenül, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Mi nem volt érthető ezen a kérdésen? Azt hittem, hogy eszes gyerek vagy bátyó, akkor mutasd is meg! – Nem!

-          Sose? – Így már sokkal könnyebben el tudtam képzelni a férfi jövőjét! Nuku gyerek, valahonnan összeszedett tsundere feleség vagy élettárs, azt még nem tudom, mennyire akar elköteleződni és az a csodálatosan veszélyes munkája, amibe bármikor belehalhat. Szép jövőnek néz elébe.

-          Mi bajotok van nektek anyámmal, hogy folyton azt akarjátok, csináljak fel valakit? – Szerintem ez az első alkalom, hogy az esetleges gyerekéről kérdezem, de ő tudja. Ha szerinte állandóan a jövőjével csesztetem, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam ez egy orbitális baromság? Nyílván így van, ha ő mondja. – Fogadjunk, hogy amikor megtörténik, akkor meg az lesz a baj!

-          Morcicám, már megint mi miatt háborogsz? – Egy kéz ölelte át hátulról a mostohatesómat és a becenév hallatán be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy még véletlenül se nevessem el magam. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy ilyen bénán becézi a barátját Scarlett. Azt hiszem ezzel akart kárpótolni az élet a sok faszságáért, amit velem elkövetett.

-          Nem megmondtam, hogy ne hívj így...? – Rökönyödött meg a férfi, de azért szeretetteljesen végigsimított a barátnője kezén. Ők ketten is érdekes egy pár voltak. Rájuk néznek az emberek és azt gondolják milyen szép pár és annyira összeillenek (hisz ők Mr. és Mrs. Szexi), de amint kinyitják a szájukat, törnek össze azok a képzeletbeli üvegek. Ahol járnak, ott üvegszilánkok kísérik útjukat. Ez egy ki nem mondott tény és szerintem mindenki tisztában van vele. Kivéve az, akinek az üvegét összetörték.

-          Mások előtt.

-          És szerinted ő senki? – Mutatott rám és erre kivételesen tudtam a választ. Valószínűleg a nőnek tényleg csak egy senki voltam, akit emberszámba se vett. Bárcsak így lenne, akkor nem félnék attól, hogy egyszer álmomban megfojt vagy tőrt állít a hátamba. Még mindig szentül hiszem, hogy tervez valamit és el akar tenni láb alól. Most meg... mi ez az őszinte és szeretetteljes mosoly az arcán? Rám néz így? Minden bizonnyal igen. Ez nekem nagyon nem tetszik. Mit is mondott Sue, mit csináljak, ha valaki... a fájdalom elsöprő erővel hasított belém, ahogy eszembe jutott a barátnőm. „Egyszerűen szánalmas, ahogy a csodára várva ülsz, és nem csinálsz semmit a boldogságodért, csak keseregsz!” Miért kellett azt a sok szörnyűséget a fejemhez vágnia? Nem tudta volna annyival elintézni, hogy felejtsük el egymást...? Akkor is nehéz lett volna, de legalább nem kínoznának a szavai minden szabad percemben. Ha túl sok felesleges szabadidőm van, akkor automatikusan gondolkodni fogok és akkor ismételten a felszínre törnek azok a szavak. Könnyű neki, hirtelen haragjában mindent rám zúdított, aztán lenyugodva átgondolta a dolgokat és közölte szüneteljük. Ez nem így megy... a barátság nem ilyen. Azt hiszi... azok után, amiket hozzám vágott.. én még.. képes lennék folytatni ezt? Valószínűleg igen, habozva ugyan, de megtenném. Mert a hiánya nagyobb űrt hagyott bennem, mint gondoltam. Valakit képtelenség egyik percről a másikra elfelejteni, aki tíz évig a mindennapjaid szerves részét képezte. És vajon valaha enyhülni fog a kín? Vagy tényleg képesek lennék folytatni, ott ahol abbahagytuk? Az a helyzet, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan. A bizalmam megrendült és össze is omlott. Nem tudnék olyan önfeledten cseverészni a lánnyal, mint előtte.

-          Gyere – Fogta meg gyengéden a vállamat a nő, mire kelletlenül elhúztam a számat. Ha elhúzódnék, akkor Kyle megütne, nem igaz? Akkor inkább csak magamban undorodok és félek minden mozdulatától. –  Meglásd, gyönyörű leszel a fellépésedre.

-          A mimre? – Kaptam fel hirtelen a fejemet és kétkedve bámultam a két felnőttet. Akik a kérdésem hallatán összenéztek és némán, pusztán szemkontaktus alapján kommunikáltak valamit. Ugye... nem neveztek be semmire se? Mert, ha igen... sikítani fogok.

-          Ma lesz a... valahányadik forduló azon a szaron a sulidban, nem? – Pár pillanatig némán meredtem magam elé és az emlékeim között kutattam a válasz után. Az... ma lenne? De hát... mikor volt a legutolsó forduló? Biztos nem múlt héten, mert akkor Kyle részegen lehányt, akkor csak az előtte lévő héten lehetett. Vagyis tényleg ma van... oh, a büdös kikúrt életbe! Pedig leakartam alázni a színpadról a barátnőimet és Chloet. Ennek a tervnek viszont már biztos lőttek. Igazából azt se tudtam mennyi az idő.

-          Lehetséges... – Mondtam végül, mert azt mégse akartam beismerni, hogy teljesen kiment a fejemből. Volt nagyobb problémám is, mint valami hülye dalverseny!  Az vesse rám az első követ, aki az én helyemben nem felejtette volna el. Hiába Sue minden sértése, akkor se fantasztikus és szuper az életem. Azt mondja tegyek ellene... hogy szűntethetném meg az olyan zavaró tényezőket, mint például a családtagjaim? Nem, Kyle, nem. Nem fogom megölni őket!

-          Elfelejtetted, igaz?

-          Igaz. – Annyit nem ér az egész, hogy hazudjak is miatta. Szóval bevallottam, de most mi lesz? Magamat átölelve dőltem az ajtónak és vártam arra, hogy történjen valami. Bármi, esetleg vigyenek haza most azonnal. Ha már itt tartunk, akkor annak örültem volna a legjobban. Azt se tudtam mit keresek itt, pedig most már érdekelni is kezdett.

-          Akkor meg mit ácsorogsz itt, mintha az égvilágon semmi dolgod nem volna?! – Hogy micsoda? Kerekedtek el szinte abban a pillanatban a szemeim, amikor már megint le lettem szidva. Lemaradtam volna valamiről, megszűrte az agyam az infót? Tényleg nem vágtam, hogy mit kéne most tennem. Ezen Kyle könnyen segített, ugyanis megragadta a karomat, és majdnem hogy bevágott a legközelebbi ajtón. Egyenesen a fürdőbe, ahol próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Ma már orrba vertek egyszer, nincs szükségem arra, hogy a fejemet is beverjem. – Fürödj meg és moss hajat! Scarlett pedig segíteni fog neked, hogy még véletlenül se sumákold el.  Bár amilyen szagod volt nem is tudnád...

-          Nem is vagyok büdös... – Morogtam leginkább magamnak, miközben körbenéztem a fürdőben. Baszki milyen tágas, szerintem nagyobb a szobámnál is. Abban a kádban két ember is elférne... és még külön zuhanyzó is volt. Akiknek telik rá... jó azoknak. Hamar megállapítottam, hogy imádom Scott fürdőszobáját.

-          Fürödni vagy zuhanyozni szeretnél? – Várjunk csak... ezek szerint komolyan gondolták, hogy a nő előtt kell megfürödnöm? Nem, nincs az az Isten! Szégyenlős, pestises, vagy amit akartok, az vagyok! Még Sue előtt is kényelmetlenül éreztem magam, pedig ő állítólag a legjobb barátnőm volt. Némán álldogáltam és csak azért se válaszoltam neki, mert mit mondhattam volna? Húzzál ki innen, de nagyon gyorsan? Hm, ez megtette volna, mégse szólaltam meg.

-          Ha Scarnak nem hagyod, akkor én megyek be és fürdetlek meg! – Üvöltötte el magát a férfi, mire a gondolattól elborzadva rácsaptam az ajtót. Már csak az kéne és akkor biztos, hogy depresszióba zuhannék. Tényleg ennyire nem bízik bennem? Egyedül is meg tudok mosakodni, nem vagyok már dedós!
Hatalmasat sóhajtottam, majd bizonytalanul a nőre pillantottam. Ez a mosoly másokat tuti megnyugtatna, de nekem csak borsódzott tőle a hátam. Biztos akar tőlem valamit, például megszégyeníteni. Az ő tökéletes testéhez képest az enyém...

-          Lehet, hogy kicsit zavarba ejtő lesz, de mégiscsak mindketten lányok vagyunk. – A modellalkatával ő könnyen beszél! Hozzá képest én csak egy ronda krumpli vagyok. Egy rothadó krumpli, aki férfipólót visel rövidgatyával. Ha már Kyle fölsője... az orromhoz emeltem és megszagoltam. Uh... talán jót tenne neki egy mosás. Amikor Scarlett hátat fordított és elkezdett vizet engedni a kádba, akkor levettem a fölsőt és a földre hajítottam. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Néhány perc múlva már a kádban ültem és nyakig elnyeltek a habok. A víz kellemesen meleg volt és tökéletesen ki tudtam nyújtózkodni. A fejemet hátradöntve hagytam, hogy Scarlett halkan dúdolgatva a hajamat mossa, és néha kérdezzen valamit. Most éppen arról érdeklődött, hogy fájnak – e még a sebeim. A bal karomra pillantottam, amin végighúzódott majd felemeltem a lábamat, hogy azt is szemügyre vegyem.

-          Csak ha nyomás éri. – Vajon mikor fog elmúlni? Gondolkoztam a karomat nézve, majd a csuklómon lévő hiánytól halkan és szaggatottan felsóhajtottam. A bennem keletkezett kettősség fog az őrületbe kergetni. Hiába hiányzik, ha velem van, akkor fájdalmat okoz, de ha nincs velem, akkor a hiányától szenvedek. Ördögi kör. - Miért vagy ennyire kedves velem? Azt hittem, hogy utálsz.

-          Csak utáltalak. – A mondat előtt hosszan hallgatott és csendesen figyelte a hátamat, majd csak akkor válaszolt, amikor alaposan megdörzsölte a fejbőrömet. A barátjával ellentétben őt nagyon is el tudtam képzelni anyaként. Ahogy a hajamat mosta olyan gondos volt és szeretetteljes. Már most benne volt az anyaszerepben. Legalábbis, ha rólam volt szó, akkor mindenki hirtelen olyan szülőien kezdett viselkedni.

-          És mi változott az óta?

-          A véleményem. – Hitetlenül fordultam felé, de ő csak mosolygott. Úgy ahogy egy nővér szokott a húgára, kissé pajkosan, de szeretetteljesen. Nevetve megcsóválta a fejét, közben fogta a kád szélén lévő kis vödröt és miután telemerítette vízzel a fejemre öntötte. Régebben anya így mosta a hajamat, egyszer – kétszer apa is. Egy ideig én is próbálkoztam a húgomnál, de meguntam miután megharapta a kezemet. Ha már a törpe...

-          Ti jól megvagytok a nővéreddel? – Kérdeztem hirtelen felindulásból és próbáltam felidézni a képet, amin a testvérével Valenciában pózolnak. Nem ment, már arra se emlékszem, hogyan nézett ki a nő vagy mi volt a véleményem róla. Valószínűleg semmi lényeges.

-          Megvagyunk.

-          Ezt egy nemnek veszem.

-          Szeretem, de sokszor nem helyeslem a döntéseit. – Elhúzta a száját, majd sóhajtott egy hatalmasat. Utána olyan erővel balzsamozta a fejemet, hogy azt hittem belefolyt a vízbe. Talán nem kellett volna szóba hoznom a nővérét. Hiába mondja, hogy megvannak, ha egyszerűen így reagál. – Nem kellett volna az a gyerek... vagy pont Thomas térítette észhez?

-          Ki az a Thomas? – Ugye nem Iris öccséről beszélünk, mert azt a vakarcsot se akarom még egyszer látni ebben az életben. Annyira okoskodó és tudálékos, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt! Hú, de kupán vágtam volna azt a kis szarost...

-          Az unokaöcsém. Két éves és... rohadt idegesítő. – Meg kell jegyeznem, hogy soha többé ne kérdezzem a családjáról, különben áu! Hé, nem lehetne finomabban?! A hajhagymáim kegyelemért könyörögnek, nem hallod őket?!  Pedig már majdnem kedvesnek neveztem, de ezzel a viselkedéssel még várat magára ez a bók!
Miután alaposan (egy fodrász se csinálta volna alaposabban) megmosta a hajamat, törölközőbe csavarva ültem a fürdőszobai kis fonott padon. Mellettem a nő egy hajszárítóval tovább kínzott. – Azt majd felveheted.

-           De hát... azok az én fehérneműim! – Ismertem fel a csipkés bugyit, ami akkor volt rajtam... amikor Sue azt hitte szexeltünk Kyleal. Jaj, már megint azok a fránya emlékek. – Hogy kerülnek ide...? Azt ne mond, hogy... KYLE!
Próbáltam túlordítani a hajszárító zubogását, de elég nehezen ment, főleg azok után, hogy kicsit be voltam rekedve. Nagyon jó hallása lehet a férfinek, ha még emellett is meghallotta. Az ajtó résnyire kinyílt és elővigyázatosságból csak a fejét dugta be. Okos fiú, tudja, hogy hibázott.

-          Máris jobban nézel ki. – Dicsért meg egyből, mire Scarlettel egyszerre vontuk fel a szemöldökünket. Ezt nem úszhatja meg ilyen könnyedén! Turkált a cuccaim között és úristen, mi az a melltartó? Direkt eldugtam a fiókom aljába, hogy még csak gondolat szintjén se forduljon meg a fejemben a hordása! Az ég szerelmére, mennyire égő már az, hogy a húgom passzolta le nekem, mert túl kicsi neki? Hogy lehet az, hogy az anyatermészet őt megáldotta, de engem nem? Elővettem pár hete az általános iskolás melltartómat, amit egyszer már kinőttem, és jó volt. Értitek, az, amit egyszer már kinőttem! Visszafele fejlődök... én ezt nem bírom.

-          Milyen hajat fogsz neki csinálni? – Már megint elfelejtettek közölni velem egy lényeges információt. Bár amekkora tehetsége van a hajakhoz, ez egy kellemes meglepetés. Érdeklődve várom, hogy ezúttal milyen csodával fog meglepni.

-          Rózsásat. – Ez meg mit akar jelenteni? Nem fogja elárulni és ennyire biztos a végeredményben? Azt meghiszem, hogy van önbizalma, de néha azért takarékba rakhatná magát. Kyle úgy ítélte, hogy nem fogok semmit se hozzávágni, így beljebb merészkedett. A tekintete szinte azonnal megakadt a fürdőpulton lévő ruhákon. – Leila cuccait fogja viselni?

-          A nővérem neve Lilith.

-          Leszarom. – Vágta rá automatikusan a férfi, de én nem figyeltem többé rájuk. A hallott információkat próbáltam összeegyeztetni a fejemben. Szóval mindvégig Scarlett nővére volt az a bizonyos Lilith, aki már nem utálja annyira Scottot? Mondjuk az egyértelműnek tűnik, hogy ha Scar’ gyerekkora óta ismeri őket, akkor valószínűleg a testvére is.
A beszélgetés további részéből kivontam magam (nem mintha eddig aktív résztvevője lettem volna) és a gondolataimba mélyedtem, amik minden tiltás és zsörtölődés ellenére folyton a konyhában sertepertélő férfi felé terelődtek. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz az első mondata, amikor meglát. Hozzám vág valamilyen sértést, amiért ilyen megbízhatatlan vagyok, és mindig megszegem az ígéreteimet? Hisz folyton hibát halmozok hibára, ő pedig a kupac alján áll és engem néz azokkal a csodálatos barna szemeivel, amikben a legszívesebben elvesznék. Mit gondolok, ő nem az a fajta, aki ilyesmi miatt mérgelődjön! Amikor meglát, akkor biztos elmosolyodik és megdicsér, hogy milyen szép vagyok. Még ha mindketten tudjuk, hogy ez csak egy hatalmas hazugság és igazából borzalmasan festek. Annyira el akarom neki mondani, hogy hiába láttam utoljára múlt szombaton, de rettentően hiányzott. Annyira el akarom mondani neki, hogy sajnálom az egészet. És annyira el akarom mondani neki, hogy utálom magam, amiért folyton fájdalmat okozok neki. Annyi mindent mondanék neki, csak mesélnék és várnám a reakcióit.

-          Nagyon elbambultál Cica. – Csak ültem a padon, belemélyedtem a szivacsba és Scotton gondolkoztam. Mostanában azon kaptam magam, hogy egyre többször. Vajon miért? Annyi minden van abban a férfiban, amin elmélkedhetek. Például felidéztem azt a pár percet, amikor leült a legalsó lépcsőfokra, a lábai közé állította a gitárját és lehunyt szemekkel pengette a húrokat. Megbabonázó szenvedéllyel, amitől az ember megborzong és libabőrös lesz. Úgy érzed, hogy az égen rohansz, repülsz a dallamok szárnyán és bármit képes vagy elérni, akár még a csillagokat is. Bár Kyle nem értékelhette túlzottan, de hátradöntöttem a fejem és a plafon felé nyújtottam a kezemet. Csak néztem, ahogy a fény kifolyik az ujjaim közül, majd összezárva a tenyerem nem marad más csak sötétség. Az ő dala még azt is képes elhitetni, hogy képes vagyok megragadni a reményt. Hogy egyszer minden jobb lesz.
Amikor Kyle közölte, hogy kész van a hajam, akkor kénytelen voltam belátni, hogy egyelőre a jelennel kell megbirkóznom és utána jöhet a fényesebb jövő. Ügyelve arra, hogy a kapkodásommal ne tegyem tönkre az új frizurámat lassan a tükör felé fordítottam a fejemet. Ugye csak szórakozik velem? Döbbenten nyúltam hátra a rózsa alakú kontyomhoz. Ezt... mégis hogyan csinálta? Hisz ez... valami elképesztő. Ahogy hátrafogta a tincseket és a frufrumat is... majd összefonva őket felcsavarta egy gyönyörű rózsa formájú konttyá. Annyira egyszerű volt, mégis nagyszerű. A mostohatesóm közelebb lépett és a pár tincsemet előrehozta, így a hátamra és a mellkasomra is ráomlott a hajam. – Úristen... te is szakmát tévesztettél.

-          Nem leszek fodrász. – Jelentette ki, de eközben még mindig a hajamat igazgatta, mintha már nem lenne elég tökéletes. Szerintem már minden tincsemet gondosan elhelyezte, szóval kimászhatna a pofámból. Most meg... mit művel? Megrökönyödve hőköltem hátra, amikor a szájához emelte egy hajtincsemet. Szagolgatja a hajamat...? Ez egy kicsit beteges, nem? Eszembe jutott a barátnőmmel való beszélgetésem és azt, hogy mi jutott eszembe. Ez a cselekedete csak tovább növelte azt a rossz előérzetemet. – Imádom a samponod illatát. Füge, igaz?
Honnan tudjam? Vágtam volna rá, de aztán elkezdtem átgondolni a dolgokat. Ami azt illeti... ezt tényleg illene tudnom. Mióta is használom azt a sampont? Egyáltalán, hogy került ide? Kyle azt is benyúlta mielőtt eljöttünk?! Mikor volt ő neki erre ideje...?

-          Te mikor csórtad be a bugyimat? – Lehet, hogy nem pont ilyen kaliberű válaszra számított, de hamar váltott. Felegyenesedett és értetlenül bámult engem.

-          Nálam hagytad.

-          És azóta nem adtad vissza?!

-          Semmit se adtam vissza, ha nem tűnt volna fel. – Most, hogy mondja... mintha kevesebb ruhám lenne, mint előtte. Ez viszont további kérdéseket vetett fel bennem. Miért nem? Beteges örömét leli abban, hogy ott rohadnak a cuccaim? Inkább meg sem kérdezem, félek olyan választ kapnék, amit képtelen vagyok elviselni. Legalábbis ezen a héten egész biztosan.

-          Kész a vacsora! – Abban a pillanatban felpattantam a padról, amikor meghallottam Scott hangját. A szívem arra késztette a lábaimat, hogy rohanjanak, egyenesen a férfihoz, de az eszem megálljt parancsolt. Legalább egyvalakinek még maradt ideje gondolkozni, mert én már rég feladtam. Engedni akartam, esélyt adni a boldogságra. Azt még nem igazán tudtam mi ez, de azt igen, hogy Scott mellett képes voltam felengedni és nevetni. Imádtam a mosolyát, a nevetését, az odaadó szeretetét.
Gyorsan csekkoltam magam a tükörben, hogy egy tízes skálán mennyire nézek ki szarul. Alaposan szemügyre vettem minden porcikámat, végül elhúzott szájjal adtam magamnak jólelkűen egy ötöst. A hajam tökéletes volt, lehetetlen volt kifogásolni, a ruhám az elment. Valahonnan kukáztak nekem egy hosszú ujjú, galléros pulcsit hozzá pedig egy bordó szoknyát. Csak tudnám, hogy miért vágtak hozzám egy necc harisnyát. A ruhámhoz sokkal jobban illett volna egy nylon. Szóval az öltözékem elment, de az arcom... Egy plasztikai műtét se tudta volna szebbé varázsolni. Azok a karikák az istenért nem akartak eltűnni! Nem olyan rossz az az öt pont... ezzel a gondolattal próbáltam vigasztalni magam, amíg végigsétáltam a folyosón, egyenesen a nappaliba, ahol amúgy az étkező is volt. Scott háttal állt nekem, éppen megterítettek. Majdnem egy hete láttam utoljára és most itt áll velem szemben. Nem örülök a viszontlátásnak. De örülök. De nem. Most már választanom kéne, hogy melyik opciónak örülnék jobban.

-          Jázmin! – Fordult meg és rám mosolygott. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy újra lélegzem, az egész hetes fuldoklás után végre levegőhöz jutott a tüdőm. Egyszerre voltam izgatott és ijedt, azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. A kezemre pillantottam, ami nyirkos volt az izzadságtól. Mi ütött beléd test?! Kezdesz nagyon furcsán viselkedni... próbáltam az izzadt tenyeremet minden feltűnés nélkül a szoknyámba törölni, de Scarlett észrevette az apró mozdulatomat és felvonta a szemöldökét. Egy nő szemei mindig élesebbek, mint egy férfi. Jézusom, én ezt nem bírom... mindjárt elhányom magam, annyira ideges vagyok. – Nagyon csinos vagy.

Kényszeredetten elmosolyodtam a bók hallatán, de a legszívesebben sikítottam volna. Muszáj lesz lenyugodnom vagy bedilizek. Viselkedjünk természetesen, de ahhoz először is szabályoznom kell a lélegzetvételemet. Csak nyugodtan, kilégzés, belégzés. Ezt ismételjük meg párszor és akkor biztos jobban fogom magam érezni. Miközben magamat nyugtattam, addig akaratlanul is a férfi arcára siklott a pillantásom. Pontosabban a telt ajkaira, amiken a legszívesebben végigsimítottam volna a számmal. Azt akartam, hogy miközben csókolózunk, a borostája karistolja az arcomat. A kezeimmel pedig beletúrtam volna a hajába és még közelebb vontam volna magamhoz. Azt hiszem, hogy az eszem egy végső ultimátumot küldött a szívemnek ebben a pillanatban.

-          Farkaséhes vagyok! – Abban a pillanatban zavartan lesütöttem a szemem, amikor Kyle arrébb lökve az asztalhoz sietett. Jézusom... én az előbb mégis mire gondoltam? Komolyan arra, hogy megcsókolom a mostohabátyám legjobb barátját? Egy tíz évvel idősebb férfit? Ez nem én vagyok! – Cica, minden rendben veled?

-          Persze. – Válaszoltam sietve és odasétáltam az asztalhoz. Melyik a legmesszebb eső hely a házigazdától? Inkább leültem Kyle mellé, aki fittyet hányva az illemre elkezdte magába habzsolni a tányérja tartalmát. Mintha... mindenevő lenne ez a gyerek. Amíg én a mostohatesómat figyeltem, addig feltűnt, hogy Scarlett pedig engem. Olyan tekintettel, ami kíváncsiságról árulkodik. Ezek szerint neki feltűnt a furcsa viselkedésem...? Mi lesz, ha kérdezősködni kezd... ne... én nem.. nem történt semmi sem! Azért, hogy leplezzem az idegességemet és ne kelljen a nőre néznem bekaptam egy hatalmas kanál akármit, ami a tányéromon volt. Csak az evésre koncentrálj kislány, semmi másra! Huh...? Mi ez az íz, ami szétárad a számban? Egyre tovább rágtam, a kellemetlen íz pedig csak fokozódott. Ugh... én ezt nem bírom tovább. A kanál csörömpölve zuhant a tányéromra, mire minden szempár rám szegeződött. Nem igaz, hogy nekik ízlik ez az izé! Utólag visszagondolva lehettem volna udvariasabb is, de abban a helyzetben már semmi sem érdekelt. A számban lévő falatot egy az egyben beleköptem egy szalvétába, utána mindegy hogyan, de próbáltam eltűntetni azt az ízt a számból. Fél liter vizet egyből becsókoltam, de még mindig éreztem. – Úristen, mi ez a szar?! Mindjárt hányok!

-          Miről beszélsz, de hisz ez nagyon finom! – Értetlenül pillantottam a másik oldalamon ülő Scarlettre, de ő csak a szájába tolt egy hatalmas kanállal. Komolyan ízlik neki...? Mintha kicsit feszült lenne a nő mosolya és jobban megnézve megjelent pár izzadságcsepp a homlokán. A mellettem ülő férfi felé fordultam, de ő csak lassan a fejét rázta és aggódva pillantott az unokatesójára. Most meg mi ütött beléjük? Egyáltalán nem értettem. Egészen addig a pillanatig, míg Scottra nem néztem. Hogy mi....? Döbbenettől kerek szemekkel meredt maga elé, az arcán pedig könnyek folytak végig. A szalvéta is kiesett a kezemből és egy sóbálványt megirigylő mozdulatlansággal ültem. Mi ez az elviselhetetlen fájdalom, ami a mellkasomra nehezedik? Köze van, ahhoz hogy megsirattam egy nálam tíz évvel idősebb férfit? Úristen, most mégis mit kéne csinálnom? Hallgatnom kéne a szívemre, vagy inkább az eszemnek engedjek? Meg kéne próbálnom helyesen cselekedni, talán most egyszer az életben. De hol kezdődik a határ, amit nem érdemes átlépnem?

-          Sa – Sajnálom... nem akartam... – Szipogta Scott, miközben felállt az asztaltól. A kezét az arcához kapta, próbálta eltűntetni az árulkodó bizonyítékokat, a könnyeit. Csak megrökönyödve ültem, hallgattam a szipogását és ez a hang újra meg újra összetörte a szívemet. Már megint hogy sikerült fájdalmat okoznom neki...? Itt ülök, mintha nem érdekelne, hogy most sirattam meg valakit, de ez nem igaz! Már hogy ne érdekelne?! Akárhányszor fájdalmat okoztam neki a legszívesebben a számba tömtem volna az öklöm, hogy senki ne hallja a kikészülni való sikításomat. Nem akarom, hogy szenvedjen és fájjon neki.
Kyle és Scarlett tekintete is rám tévedt, amikor figyelmen kívül hagyva az eszem tiltakozását feltápászkodtam. Azt kérdezitek, hogy mit csináltam? Csak azt, amit a szívem diktált. Megkerülve az asztalt odaléptem hozzá. Amikor lenézett rám, akkor szégyenlősen átöleltem, bocsánatot kértem, kifejtette, hogy mennyire sajnálom a történteket. Ő pedig ott állt a karjaim közt, teste rázkódott a néma zokogástól. A plafon felé emeltem a tekintetem, csak, hogy ne lássam az arcát. Hogy ne lássa az arcom. Mert a szem sohasem hazudik, rögtön tudná mi zajlik le bennem. Érezné, ahogy a lábaim remegnek a közelségétől, sőt szerintem már most érzi, ahogy a pulzusom megnövekszik. Szív, te áruló! Már megint mik ezek az érzések?! Azt akarom, hogy nyugodj le! Kérlek, nyugodj meg vagy felrobbansz, olyan hevesen versz! Így történt, hogy az eszem hadüzenetet küldött a szívemnek 2015. Május 10. – én.

Pislogás nélkül meredtem a konyhában sertepertélő bátyámra, majd a biztonság kedvéért megdörzsöltem a szemeimet, hogy tényleg minden álmosság kimenjen belőlük. Egy kicsit fel is pofoztam magam, de még mindig ugyanaz a kép fogadott. A testvérem egy kötényben, kontyba fogott hajjal tortát készített. Hajnalok hajnalán... ami háromnegyed hetet jelent az én szótáramban.

-          Te komolyan felkeltél fél hatkor azért, hogy befejezed a barátnőd születésnapi tortáját? – Értelmeztem a látottakat és hallottakat, végül hitetlenül megráztam a fejemet. Én senkit se szeretek annyira, hogy felkeljek miatta fél hatkor. Neki viszont még arra is futotta, hogy tortát díszítsen. Megajánlanám neki az év barátja címét, na meg persze a világ legidiótább embere díját is ő kapná! – Te nem vagy normális! Ahelyett, hogy átnézted volna a jegyzeteidet, te... mi a szart pakolsz egyáltalán a tetejére?

-          Tökmagot.

-          Mit keres egy tortán tökmag?! – Akadtam le egy teljesen lényegtelen részleten, de szerintem jogosan. Az én felfogásom szerint az nem lehet torta, sütemény vagy bármilyen édesség, amin bármilyen mag is szerepel! Talán e miatt a felfogás miatt nem leszek sohasem vegetáriánus és ezért nem jönnek össze a diétáim. – Én ebből egy falatot sem fogok enni, ezt előre leszögezem.

-          Nem neked készül, szóval annyi baj legyen. – Te pedig egy kicsivel több, mint egy óra múlva érettségizel valamilyen tantárgyból, mégis tökmagokkal díszíted a barátnőd születésnapi tortáját. A legtöbb lány valószínűleg elolvadna ettől a gesztustól és aranyosnak titulálnák a bátyámat, pedig szerintem csak egy reménytelen idióta. Hatalmas sóhajjal vettem tudomásul ezt a tényt és csüggedten figyeltem mit ügyeskedik össze. Egyszer az életben lehetnél önző. Annyira nehezedre esne magadra gondolni először és nem másokra? Te is tudhatod, hogy a mostani helyzet nem szimplán ostobaság volt a részedről, hanem felelőtlenség is. A jövőd a tét gyerek, ez nem holmi hülye dolgozat! Az az eredmény, amit elértél hétfőn, tegnap és majd ma fogsz... hatással lesz az elkövetkezendő éveidre. Szóval most azonnal tedd le azokat a tökmagokat és nézd át utoljára azokat a jegyzeteket! Lehet, hogy pont ez az utolsó pár perc fog változtatni az eredményeden. Ha lenne valaki, aki befejezné helyette a díszítést, akkor még lenne ideje. Anyát nem zargathatja ilyenekkel, neki és az öcsénknek most pihenésre van szüksége. De vajon tényleg olyan nagy áldozat lenne az a pár percnyi segítség? Annak a nőnek, akivé vált igen. A sátáni mostohaapám nem hiszem, hogy jeleskedne a konyhaművészetben, szóval ő is felejtős. Végezetül maradtam én... aki hozzáér egy pirítóshoz és az máris odaég. Ez abszurdum, nem lehetek ennyire béna! De az a pirítós magért beszél... ez bizonyítékokkal alátámasztott tény, amin nincs mit szépíteni. Talán kinövöm egyszer. Ajánlom, hogy így legyen!

-          Segíthetek valamiben? – Döntöttem végül az utolsó alternatíva mellett nem törődve az esetleges halálos következményekkel. Azt hiszem, erre mondják, hogy élnek – halnak a főzömért. Habár... az én esetemben csak az utóbbi igaz. Pont ezért fordult felém megrökönyödve a bátyám és kért meg arra, hogy ezt gondoljam át még egyszer. Egyszer az életben akarok kedves lenni és ez a hála érte! Tudod, mikor fogom legközelebb önként felajánlani a segítségemet!

-          Miért vagy fent ilyen korán? Neked csak délután kezdődnek az óráid. – Nem tudtam aludni, egész éjszaka gondolkoztam. Csak bámultam a plafont, a gondolataim pedig egymást kergették egy sötét és szűk folyosón, aminek nem volt vége. Akárhányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam az arcát, ami csalódottsággal vegyes szomorúságot ábrázolt. Annyira őszinte volt ez a tekintet, a szívembe mart a fájdalma. Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy együtt töltsünk egy kis időt, de mint mindig most is rosszul jöttek ki a dolgok! Aztán követték egymást az események és ott lyukadtunk ki, hogy már megint én vagyok a gonosz. Ezt határozottan nincs kedvem a bátyám orrára kötni, ezért inkább előálltam egy hazugsággal.

-          Viccelsz velem, olyan hangosan zörögtél, hogy felverted az egész házat! Csoda, ha tudtam volna ilyen nagy hangzavarban aludni. – A színjátékomat egy unott pillantással jutalmazta, pedig nagyon jó voltam. Színészi tehetségem kiváló, Hollywoodban is megállnám a helyem. – Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tudsz ilyen jól sütni és főzni. Egyáltalán mikor volt időd neked arra, hogy megtanuld?

-          Szakács szeretnék lenni. – Közölte hosszas gondolkodás után, a szavait pedig néma csönd követte. Erre nem tudtam mit válaszolni, és ha már őszinteségnél tartunk, akkor egy kicsit szégyelltem is magam. Elvégre fogalmam sem volt a tesóm terveimről. De erről nekem honnan kellett volna tudnom?! Ezzel próbáltam vigasztalni magam, de egyre csak arra jutottam, hogy ez az én hibám. Az utóbbi időben elhanyagoltam a bátyámat. Ő viszont titkolózott előttem! Mégis mi a fenét művelek? Állandóan hárítom magamról a felelősséget és próbálom a másikra kenni az egészet. Ez egy olyan tulajdonságom, amitől sürgősen meg kéne szabadulnom, különben sok barátot vesztek vele. Mondjuk milyen barátok azok, akik néha a megfojtásomat fontolgatják és nem is szándékozzák titkolni előlem? Ha ők ilyeneken gondolkodnak, akkor vajon az ellenségeimnek mi a véleményük? Ehhez elég lenne megkérdezni Kimet, de a franc akar beszélgetésbe elegyedni azzal a lánnyal. Három évre elegendő szót váltottam vele hétfőn és akkor is a fejemre lett olvasva minden negatív tulajdonságom. Tulajdonképpen én semmiről sem tehetek, csak elmondtam a véleményemet, ha már megkérdezték! Ők az érzékeny lelkűek, hogy a szívükre vették. Teljesen nevetséges tervekkel hozakodtak elő, ráadásul megfizethetetlen ötletekkel társítva. Nem áll a feje tetejére a világ attól még, hogy Iris tizenhét éves lesz! Persze, hallgassam a béna zenéiket, egyem az undorító kajájukat, de még öltözzek is ki! Fantasztikusan hangzik! Meg a nagy fenét, Iris nem az angol királynő, minek öltözzek ki miatta? Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el ott is, csak valamivel gúnyosabban és ez senkinek sem tetszett. Érdekel is engem, megzavarták a terveimet! Ráadásul a karom is fáj!

Miközben lassú léptekkel baktattam le a lépcsőn, magam elé húztam a táskámat és elkezdtem keresni a pénztárcámat. Mennyi is egy buszjegy ára? Bár kapásból vehetnék kettőt, úgy se jutok haza egyel. Tegnap sikeresen lejárt a múlt havi bérlet és nem volt annyi kedvem, hogy az elbarmolt anyák napja után elmenjek és vegyek magamnak újat. Mint az elmúlt időben körülbelül mindenért, most is anyát hibáztattam. Úgy elcseszni az ember életkedvért, ahogyan ő tette vasárnap... ahhoz egy szint szükséges. Apámnak is sikerült már egypárszor, ha már itt tartunk. Jézusom, komolyan ők lennének a szüleim? Miért van olyan érzésem, hogy a jövőben nem nagyon fogom velük tartani a kapcsolatot? Legalábbis anyámmal biztos nem. Azok után, amit művelt és mondott... álmodozzon csak róla! Még a végén a gyerekeimet is elcseszi.

Már a földszinten jártam, amikor fölnézve egyre lassultak a lépteim, míg végül teljesen meg nem álltam. Meredten bámultam az ajtóban álló férfit és nem értettem. Mit keres itt? A viselkedése után gondolkozni kezdtem, de ez hibának bizonyult. Miután sikerült lenyelnem a döbbenetemet hihetetlenül dühös lettem. Hogy volt mersze mindazt az arcomba mondani?! Neki ráadásul semmi konkrét oka nincs gyűlölni a fiút. Nekem volt és mégis arra kényszerültem, hogy átgondoljam a dolgokat. Végül megbocsájtottam neki minden sérelmem ellenére.

-          Mennyire vagy mérges? – Kérdezte, amikor lassú léptekkel odasétáltam hozzá. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire haragszom rá, de szerintem ott volt a rosszallás a tekintetemben. Oldalra billentett fejjel meredtem rá, végül halkan válaszoltam.

-          Annyira, hogy egy tucatszor, ha nem többször hasba tudnálak vágni. – A válaszomat egy bólintással reagálta le, mintha pontosan azt hallotta volna, mint amire számított. Ezt meg mire véljem? Nem volt kedvem barkochbázni, csak mondja el miért jött és utána meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk tovább. Minden csak azon múlik, hogy mit felel, éppen ezért vártam. Hogy mire, azt mondjuk nem tudom, ugyanis válasz az nem érkezett. Ahogy teltek a másodpercek, úgy fogyott el maradék türelmem is és nemes egyszerűséggel hasba vágtam a táskámmal. Már csak tucat mínusz egy van hátra és akkor kvittek leszünk! Degenerált barom! Mégis kinek hiszi magát, hogy minden következmény nélkül ítélkezik mások felett?! Ezzel egyáltalán nem lesz jobb, sőt csak még mélyebbre süllyed a szememben! Ha csak egy kis időt is fordítana az emberek megismerésére, akkor belátná, hogy tévedett! Igen, tévedett! Most nem csak Tonyról volt szó, hanem mindenkiről, aki fontos volt nekem! Bántotta a legjobb barátnőimet, a testvéreimet és még sok mást is! Ezt nem tudom csak úgy lenyelni neki! Kérjen bocsánatot most azonnal, vagy sohasem bocsájtok meg neki!
Fogalmam sincs, hogy meddig állt ott és tűrte csendes rezignáltsággal az ütögetésemet. Valamilyen szinten elcsodálkoztam ezen, hisz máskor már rág elvesztette volna a fejét és nekikezdett volna a szent beszédnek, aminek se eleje, se vége. A felismerés viszont nem tántorított el, addig csépeltem, amíg el nem múlt az adrenalin okozta felindulásom. Még egy utolsót ütöttem, utána elhátráltam a férfitól és lenyugodva felnéztem rá. Na, igen... de most mi jön?

-          Sajnálom. – Mondta, mire ösztönösen bólintottam egyet, de utána szomorúan tudatosult bennem, hogy ez már nem elég nekem. Nagyon jó kezdésnek ez a bocsánatkérés, de az az igazság, hogy nem megyek vele semmire se. Annyiszor bántotta meg a számomra kedves embereket, hogy összeszámolni se tudnám. Szidta őket a fülem hallatára, nem rejtette véka alá a véleményét. Az én érzéseimre se volt tekintettel a szavaival. Szóval ennél azért többet kell tenned, hogy tényleg megbocsájtsak neked.
Üveges szemekkel álltam vele szemben és nem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom a bocsánatkérésére. Nem hangzott annyira őszintének, mégis valamit mondanom kell. Őszinte akarok maradni vele, de... ebben a helyzetben talán a legtöbbet ártok vele. Kyle viszont óvatosan megrázta a fejét, amikor meg akartam szólalni és némán felemelte a kezében tartott szatyrot. Amikor odanyújtottam nekem, akkor összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Ajándékkal szándékozik megvesztegetni? Nem mondom, hogy nem vagyok rá kapható, de akkor tényleg nagyon jó cuccnak kell lennie. Vajon milyen ötlettel rukkolt elő ilyen rövid időn belül? Ezt csak akkor tudhatom meg, ha elveszem tőle és belenézek. Így hát felkészülve a legrosszabbra szétnyitottam a szatyrot. Nofene... közömbösen vizsgáltam a benne talált sütit és próbáltam rájönni, hogy miért édességet próbál rám tukmálni. Várjunk csak... ugye az, amire gondolok? Igen... ez... egész biztos vagyok benne. Ez egy sajttorta. Ne! Ez övön aluli ütés volt! Annyi kalória van ebben az apró süteményben, hogy belegondolni se merek. Utána muszáj lenne elmennem edzeni, ahhoz pedig a francnak van kedve. Ráadásul nagyon gyanús volt ez a történet. Mert tök őszintén, mennyi az esélye annak, hogy a mostohatesóm elmegy és vesz nekem a kedvenc ételemből bocsánatkérése gyanánt? Ugye, hogy sántít itt valami! Vajon mit akarhat ezzel elérni? Viszont bűn lenne nem elfogadni ezt az ínycsiklandozó sajttortát! Ha valamivel meglehet vesztegetni, akkor ez az. Gyenge vagy Asakura!

-          Köszönöm... – Morogtam foghegyről, miközben kivettem a szatyorból a kis dobozt. Nagyon téved, ha ezzel elintézettnek tekinthető az ügyünk! Csak azért, hogy ezt tudatosítsam benne, közelebb léptem hozzá. – De esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha még egyszer akár csak gondolat formájában is bántani mered a szeretteimet, akkor kihúzom a beledet a szádon és azzal folytalak meg!       
Nem is gondoltam arra, hogy ezzel megijeszthetem a férfit, a közömbössége azonban rosszul esett. Hosszú percekig rezzenéstelen arccal meredt rám, utána lassan felvonta a szemöldökét.

-          Esküdj olyanra, amit be is tudsz tartani, mert én ugyan nem ígérek ilyet. – Rázta meg a fejét határozottan, mire unottan pislantottam egyet. Komolyan ezzel van a legnagyobb baja? Ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor tényleg kivitelezhetetlennek tűnik a fogadalmam.

-          Akkor számomra megszűnsz létezni, idegen leszel, egy senki. – Mondtam végül, mert jobb ötlet úgy se jut eszembe, amit be is tudnék tartani. Amikor a mondatom hallatán Kyle teste megremegett, akkor dühösen kaptam fel a fejemet. Az anyját nevesse ki legközelebb, ne engem! Gondoltam, de ekkor megláttam az arckifejezését. Nem nevetett. Valami egész mást olvastam ki a szemeiből. Egyáltalán nem tetszett neki az új fogadalmam, visszaszívta az előző szavait.

-          Ez nagyobbat ütött, mint hittem. – Sóhajtotta a hajába túrva és kényelmetlenül pillantott rám, mint aki szégyelli az érzéseit. Pedig egészen aranyos volt, ahogy kimutatta a félelmét. – Erre mondják azt, hogy a közöny a nő halálos csókja?

-          Ki mondja ezt? – Kérdeztem értetlenül, mert soha eddigi életemben nem hallottam még ezt senki szájából sem. Még csak könyvekben sem futottam össze vele. Szerintem kettőnk közül én olvasok több olyan regényt, amiben előfordulhat ez a mondat, ha csak titokban a férfi nem rajong az ifjúsági romantikusokért. Megnézném én azt, ahogy Kyle Szent Johanna Gimit olvas, szerintem agyfaszt kapna Renitől. Vagy úgy általánosságban minden ilyen történettől.

-          Nem tök mindegy az neked?

-          Ne kezd megint vagy idegen leszel a számomra! – Figyelmeztettem, amikor kezdett visszatérni a bunkó énje, akitől feláll a szőr a hátamon. A kijelentésemre viszont dühösen felmordult és nagyon csúnyán nézett rám. Mi az, csak nem bajod van vele?

-          Ez így nem járja! – Kérte ki magának, mire unottan felvontam a szemöldökömet. Gyorsan essünk túl rajta, mert azt hiszem, kezd feltörni a kórház fóbiám. Szükségem van arra, hogy szabad levegő alatt legyek és ne négy fehér fal közé bezárva! – Mostantól, ha bármi neked nem tetszőt mondok, akkor ezzel fogsz fenyegetőzni?!

-          Igen. – Hagytam rá unottan, majd azzal a lendülettel kilöktem a tolható ajtót. Ahogy kiléptem szinte abban a pillanatban elvakított a napfény és nem igen láttam más fehér fényeken kívül. Ah, ez most nagyon nem esett jól a benti sötétség után. Hello napfény és jó idő, örülök nektek, de a látásomat jobban szeretem. Ezért is kell tennem valamit annak érdekében, hogy megússzam a szemüveget! Hunyorogva néztem körbe, de a nap már készült kiégetni a retinámat, így elhúzott szájjal fordultam meg. Vajon sikerülne nyaktörés nélkül letolatnom erről a lépcsőről? Az esélyeimet latolgattam, közben Kyle odalépett mellém és azt nézte, hogy mit csinálok. Hosszú pillanatokig figyelte, ahogy óvatos léptekkel próbálok lejutni a lépcsőn, végül értetlenül megrázta a fejét.

-          Nem viselkednél legalább egyszer az életben úgy, mint egy normális tizenhét éves lány? Már ha van halvány fogalmad arról, hogyan kell. – Ezt a vádat teljes mértékben elfogadom és biztosíthatom, hogy nem terveztem változni! Minek viselkedjek úgy, mint valaki más, amikor akár önmagam is lehetek? Persze, vannak bizonyos társadalmi normák, amiket be kéne tartanom, de nem igazán érdekelnek. A legalapvetőbb dolgokat még betartom, de ne akarjanak nekem minden szarságot megmondani! Vagy általánosítani.

-          Tulajdonképpen mit keresel itt? – Kérdeztem végül, mert az addig oké, hogy bocsánatot kért és hozott sajttortát, de utána? Biztos van valami konkrét oka annak, hogy utánam jött. Hivatkoznék arra, hogy ismerem a férfit, de ez nem igaz. Konkrétan semmit sem tudok róla vagy, amit speciále igen azt se tőle tudtam meg. Kivéve a balesetét, abba nagylelkűen beavatott. Érdektelenül pillantottam a férfire, de a válasz késett. Akár meg is kérdezhetném, hogy miért lett ilyen karót nyelt és feszült, de annyira azért nem érdekelt. Ez volt a nyomósabb érvem, a kevésbé lényeges kimerült annyiban, hogy úgy is ködösítene, és nem mondana semmi konkrétumot. Én pedig nem fogom magamat feleslegesen törni egy hazugság miatt. Ha akar, de láthatólag eszébe sincs, akkor majd beszél.

-          Hogy mentek a dolgok a szőke fa..... noddal? – Helyesbített, amikor észrevette, hogy felvonom a szemöldökömet és olyan tekintettel nézek rá, ami azt sugallja, hogy „biztos ezt akartad mondani?”. Öt percbe sem telt, mire majdnem megszegte az ígéretét! Vagyis... ő éppen azt jelentette ki, hogy nem fogadkozik ilyenekre, mert úgysem tudja betartani. Legalább őszinte. Viszont ez nem segít az én helyzetemen. Sokkal kiegyensúlyozottabb lennék, ha nem kéne folyton amiatt idegeskednem, hogy a szeretteimet ócsárolják.

-          Egész tűrhetően, ha úgy vesszük. – Mintha nem tűnt volna fel, hogy csak magáról akarja terelni a szót. Csak azt nem értem, hogy miért egy olyan témával, amitől helyből agyvérzést kap. Ő tudja. – Ha nem nézzük azt az apróbb momentumot, amikor az ultrahang hallatán megkérdezte kinek sikerült felcsinálnia. Na, akkor majdnem eltörtem még egy bordáját, de balszerencsémre ott volt a semmirekellő menedzsere is, aki meggátolt benne.

-          Ha belegondolok, hogy ugyanaz volt a gondolatmenetem azzal a kölyökkel, akkor a legszívesebben ide taccsolnék... – Morogta alig hallhatóan az orra alatt. Csak vetettem rá egy fáradt pillantást és már meg sem próbáltam rászólni. Minek? Úgyse tudom megváltoztatni, a számat meg nem fogom hiába csépelni. – Mégis mit láthattál benne, hogy jártál vele..

-          Menő akartam lenni.

-          Ezt meg sem hallottam. – Válaszolta egy perc döbbent csönd után és tovább folytatta a magával való társalgást. Az már nem az én bajom, hogy nem hisz nekem. Mit mondhatnék? Antony általánosban népszerű fiúnak számított, volt egy csomó lány, aki a nyálát csorgatta érte. Az őérte bomladozó csajok száma az elmúlt évek alatt majdnem a tízszeresére nőtt? Az a barom tudja hogyan érje el a lehetetlent. Még több ember csodálja. Kétségtelen, hogy jó hangja van, de a modorán lenne mit csiszolni. Például ne csalja meg az aktuális barátnőjét három másikkal egyszerre! Fhu, de felidegesítettem magam most ezen! Vegyük úgy, hogy a baleset egy százalékát megérdemelte. – Jut eszembe... Scarlett szeretne veled edzeni.

Ez volt az a mondat, aminek hála felkaptam a fejemet, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség ahhoz vezetett, hogy mellé lépjek. Egy igent nőietlen ordítással karöltve zuhantam hátra, egyenesen a kezemre. A beléhasító fájdalomtól elég érdekes fejet vághattam, miközben elharaptam egy feltörni készülő káromkodást. Scarlett... azt hiszem ezt majd meg kell háláljam neked. Miután megszűnt a fájdalom muszáj lesz bemosnom neki egy jó nagyot. De addig is... nem kéne erőltetnem annyira. És most még csak nincs is itt Scott, hogy ráfogjam... vitathatatlan tény, hogy balszerencsét áraszt magából az az alak. Hiába van jó szíve... valahogy a jelenléte nem tűri meg az enyémet. Pedig kezdtem egészen megkedvelni a fazont. Ráadásul olyan tehetséggel rendelkezik, amit kár lenne veszni hagyni! Muszáj lesz valahogy a jó karrier felé, mert ez a rendőrösdi dolog valami mellékvágány lehet az életében. De egyelőre kisebb bajom is nagyobb, mint Scott munkája. A saját ügyetle.... nem! Ha beledöglök, akkor se ismerem el! Egyszerűen csak veszélyes vagyok... leginkább magamra nézve. Néhanapján másokra is.

-          Kyle, mond meg a csajodnak, hogy kopjon le rólam! – Válaszoltam az előző megnyilvánulására visszatérve, aminek hála a földön kötöttem ki. Elég rendesen hazavágta a hangulatomat ez az esés, ráadásul a karom se néz ki valami jól. Nem hiába, az élet gyűlöl engem.  Látszólag pedig a mostohabátyám azt próbálta eldönteni, hogy ő is vagy most még kedvel. Ideiglenes ideig, mert akármit is akar azt csípőből visszafogom utasítani! Nincs nekem kedvem most ilyen baromságokhoz. Ráadásul ma már elég időt töltöttem vele, meg is bántott, szóval felejtsen el holnapig! Unottan feltápászkodtam, ügyelve arra, hogy a fájó kezemet ne erőltessem meg. – Visszautasítom az ajánlatát, vágyát vagy bármi legyen is ez.

-          Semmibe se kerülne neked, ha elmennél vele. – Még, hogy semmibe se kerülne! Hol él ez a gyerek?! Ha jól veszem a lapokat, akkor a csaja valami edzőterembe akar hurcolni engem, ami számomra kidobott pénz, idő és energia. Egy kellemetlen ember társaságában, akivel egyáltalán nem jövök ki jól. Azt se értem mire fel ez a fene nagy haverkodás. Mi változhatott meg egyik napról a másikra? Ha ezt tudnám, akkor könnyebben változtathatnék a kialakult helyzeten. Mert nekem ugyan nincs kedvem egy rendőr nővel kondiba járni. Túlságosan is felettem áll. Tapasztalatban és erőben is.

-          Nincs nekem ilyen baromságokra időm.

-          A kisasszony ideje túl értékes ahhoz, hogy olyan közemberekre pazarolja, mint mi? – Feszült mosollyal az arcomon fogadtam a gúnytól csöpögő kérdést. Oh, anyám, miért nem figyelmeztettél arra, hogy ezek a Lewisek ilyen vérlázítóan idegesítőek? Felszegett állal és udvarias mosollyal az arcomon vártam a folytatást. – Akkora egy képmutató picsa vagy, hogy arra nincsenek szavak.

-          Mi van? – Szakad ki belőlem a kérdés. Ennyit az udvarias mosolyról meg az önfegyelemről, amit olyan elszántan próbáltam fenntartani. A szavai olyanok voltak, mint egy apró napfény a tükörszobában. Újra és újra nekicsapódva, meg nem állva. Ösztönösen szorult ökölbe a kézfejem. Nem, ebből ugyan nem eszik! Miért megint én vagyok a támadások kereszttüzében? A mai nap már másodjára pengeti az idegeim húrjait és csak azért sem tudja, mikor kell abbahagynia. Az elsőt még elnéztem volna neki. Hisz csak arról a csicska exemről volt szó,de ezt?! A jó édesanyját hívja képmutató picsának! Bár az a nő is inkább ugyanolyan idegesítő és kiismerhetetlen, amilyen a volt férje. Nem csoda, hogy egymásra találtak. És az se, hogy ilyen lett fiúk.

-          Nem vágom mi nem érthető ezen. Összevissza fenyegetőzöl, hogy mit teszel, ha bármi rosszat merek gondolni a nyomorék kis barátaidról, de amikor Scar’ tök korrektül felajánlja a segítségét, akkor te baromságnak hívod és közlöd, hogy kopjon le. Én maradjak kussban, de te kedvedre ócsárolhatod a barátnőmet? Hogy is van ez Cica?
Ezt a vádat viszont teljes mértékben elutasítom! Semmilyen értelemben sem vehetjük egy kalap alá a két ügyet és jó lenne, ha ezt a férfi is belátná. A barátnője egy tsundere picsa, aki ok nélkül rágott be rám! Pedig nekem még tök szimpatikus is volt elsőre. Csak aztán kinyitotta a száját és ahogy lenni szokott, mindent elba...ltázott vele. Kylenak hála pedig most végre talált valami nyomós indokot. Kedvesség mögé rejti a gyűlöletét, hogy semmit se tudjak meg a valódi szándékairól. Előbb kell ahhoz felkelni, hogy engem átvágjon valaki! Ki akar csinálni az a csaj, efelől nincsenek kétségeim. Az a tsun gyanúsan elkezdett hasonlítani yanra. A férfi pedig még elvárná, hogy önként és dalolva menjek a karmai közé! Ráadásul le képmutató picsázott is! Hol itt az igazság?!

-          Nem tudom, mi ütött beléd az elmúlt hetekben, de rohadt kiábrándító lettél. – Mondtam végül, mert hiába kívánkozott ki belőlem egy ennél sokkal őszintébb és mocskosabb formája a mondatnak, de visszafogtam magam. Nem úgy, mint egyesek ugye. – Azt már megszoktam, hogy minden találkozásunk alkalmával egyszer legalább megbántasz, de kétszer? Ez még tőled is nagy új.

-          Cica... – Ahogy a férfi arcára pillantottam minden indulat eltűnt onnan, a helyére valami elgyötört kín költözött. Sok olyan mondata volt, amivel kelleténél nagyobbat rúgott belém, de szerencsére most csak a büszkeségemet sértette meg egy nagyon kicsit. Nem alázott meg vagy okozott fájdalmat. Egyszerűen csak felidegesített és igen.... az önérzetemet bántotta. – Nem tudom, mi van velem... ezt hozod ki belőlem.
Némán figyeltem minden mozdulatát. Olyan bizonytalannak tűnt a hangja, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna a lába alól a talaj. Az arcára szorította a tenyerét, miközben szaggatottan kifújta a levegőt. Hátat fordított, hogy ne lássam a benne lezajló háborút és harcot. Nem mertem megzavarni, ahogy fel alá járkált. De végül megállt és felém fordult.

-          Mindegy hányszor gondolom át... veled akarok lenni! – Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni a meglepődéstől. Az elmúlt hetek alatt annyira értelmezhetetlen és változó lett a férfi viselkedése, hogy sohasem tudtam mire számíthatok. Eszembe jutott egy régebbi gondolatom. Kyle, az olykor fagyos máskor temperamentumos viselkedésével olyan volt, mint a tűz és jég dala. És ez a kétszemélyűség vonzott hozzá, tetszett nekem, de az agyamra is tudott menni, mert képtelenség volt kiszámítani, hogy mikor melyik énje éled fel. Mindig felkészültnek kellett lennem vele szemben, hisz nem tudhattam, hogy mi vár rám, hogy ha szembekerülök vele. Volt a férfiban valami titokzatos, egy kaland, egy rejtély, amit meg akartam fejteni. Őszintén feldobta az érdeklődésemet az, hogy néha olyan volt vele a társalgás mintha egy teljesen ismeretlen emberrel találkoztam volna az utca kellős közepén. Semmi se változott azóta, de valami mégis. Azt hiszem kezdett repedezni az a lehengerlő dolog. Ami hatalmas problémát jelentett. – Tölts velem egy kis időt anélkül, hogy bárki másra gondolnál.

-          Én... – Akadtam el és halványlila gőzöm se volt, hogy hogyan folytassam. Az eszem megállás nélkül ordítozott velem. Az imént sértette meg az önérzetedet azzal, hogy képmutató picsának nevezett! De a szívem fájdalmasan dobbant, ahogy az arcát néztem. Nem hagyhatod csak úgy magára, emlékezz, hogy hogyan ölelt a céges partin! Ja, részegen... tettem hozzá elhúzott szájjal.

-          Te.... – A férfi gyermeki türelmetlenséggel a hangjában sürgetett, ami egyrészt szórakoztató volt, másfelől roppantmód bosszantó. Miért nem tanulják meg az emberek, hogy ezzel csak felidegesítik az embert? Legalábbis engem mindenképpen. A gondolataimat is próbálná kierőszakolni belőlem, de próbálja csak meg és én itt hagyom, mint a pinty! Tehát, ha a válaszra vár, akkor azt csendben tegye, minden kommentálás vagy sürgetés nélkül! – Mi lenne, ha...
Kérdőn felvontam a fél szemöldökömet, amikor a türelmetlensége határokat nem ismerve ismételten felszínre tört és beszédre késztette. Szerencsére a karma tette a dolgát és egy telefoncsörgés formájában a férfiba fojtotta a szót. Ahogyan ismerem tuti biztos valami olyan lett volna, hogy „Mi lenne, ha nem tökölnél tovább és kiböknéd végre?!” vagy valami hasonló. Ma már éppen elégszer hozott ki a sodromból a férfi, itt lenne az ideje takarékba tennie magát. Felemelt ujjal kértem időt, majd előhalásztam az ős öreg, törhetetlen túlélő telefonomat. A képernyőre pillantva viszont értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. Ismeretlen számról kerestek. Ezt én ugyan fel nem veszem! Bármilyen pszichopata lehet a vonal túlsó végén!

-          .... darabokra törném azt a szart?! – Fejezte be ingerülten a mondatot Kyle, mire őszinte jókedvvel átnyújtottam neki a készüléket. Csak nyugodtan, én ugyan nem fogom benne megakadályozni! Sőt, még szívességet is tenne vele. Ha megfelelő erővel baszná földhöz, akkor talán megadja magát és végre kapnék egy olyan telefont, aminek esetleg látnám a kijelzőjét is. Ah, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Ennek ellenére egy próbát mindenképpen megér. Szkeptikusan figyeltem, ahogy a férfi minden bevezetés vagy figyelmeztetés nélkül a lépcső tetejéről a földhöz vágja a mobilt. Pár pillanatig vártam, majd közönyösen megvontam a vállam, amikor újra csörögni kezdett. Egyszerűen elpusztíthatatlan! Az ember pedig rettentően elszánt és nagyon beszélni akar velem, ha még most is arra vár, hogy felvegyem.

-          Nem hiszem el, hogy ez se megy neked. Csak egy telefont kellett volna összetörnöd! Ez a világ legegyszerűbb feladata!

-          Ha ennyire egyszerű, akkor akár csinálhattad volna te is! – Vágott vissza, ha lehet még idegesebben. Azt hiszem, nem kéne túlfeszítenem a húrt. A válaszadás lehetőségét kikerülve inkább úgy döntöttem, hogy felveszem a telefont és megtudom ki az és mit akar. Rosszabb csak nem lehet, mint Kyle. Ezt abban a pillanatban cáfolta az élet, amikor a hívás gombra nyomva meghallottam Peggy hangját. Ez meg honnan a szarból szerezte meg az számomat?!

-          Mit akarsz? – Kérdeztem kurtán és remélhetőleg a hangomon érezhető volt, hogy rövidre akarom zárni ezt a beszélgetést. Kopjon le és ne tegye tönkre az eleve elbaltázott hétfő délelőttömet! Ha már a háziorvosom volt olyan kedves és keresztbe tett nekem. Fogadni mernék, hogy direkt időzítette a hasi ultrahangot az érettségi szünetre. – Felejtsd el és keress egy másik balekot!

-          Ne csináld ezt, Riko! – Mintha bármit elérhetne ezzel a mondattal. Szánalmas könyörgéssel és lelkiismeretre ható szövegekkel engem senki ember fia rá nem vesz, hogy önként és dalolva találkozzak az osztálytársaimmal, akikkel beszélő viszonyban sem vagyok! Komolyan, ma mindenki olyan emberek karmai közé akar belökni, akiket ki nem állhatok? Hülye nyomorékok, hagyjátok abba most azonnal! Valami nagyon nyomós indok kell legyen az, aminek hála én igent fogok mondani bármelyikre is! – Iris a barátod, ezt igazán megteheted érte!

-          Mi lenne, ha erről mást is megkérdeznél? Mert speciále én nem tartom magam annak. – A barátok általában bízni szoktak egymásban, legalábbis az én felfogásom szerint. Ez az egyik legalapvetőbb feltétele a kialakult kapcsolatnak! Ráadásul, ha már így belemerültünk a részletekbe, akkor a bizalmamat Iris elvesztette pár hete! Már, ha volt olyanom.

-          Ez annyira jellemző rád!

-          Feleslegesen fáradozol Peggy! Nem fogsz meghintáztatni! – Jelentettem ki határozottan és azon gondolkoztam, hogy mégis mennyire ütötte be a fejét Peggy, hogy ilyenekkel jön. Ez annyira jellemző rád! Komolyan? Mintha annyira ismerne engem! Abban az osztályban egy lány sincs, aki egy kicsit is elmondhatja magáról, hogy tudna bármi számottevőt rólam. Ítélkeznek, pletykákat kreálnak, de valóságot egyikük sem tudja. Kivéve, ha Alexynek hívják az illetőt, de ő sincs mindenbe beavatva.

-          A végén úgy is el fogsz jönni. – Ebben ő miért olyan biztos és honnan szerzett ennyi magabiztosságot? Bár az mindig is volt neki. A szememet forgatva tártam szét a karomat, de ugyanabban a pillanatban össze is rezzentem. Kyle persze azonnal mellettem termett és elkezdte vizsgálni. Közben azt suttogta visszafojtott hangon, hogy rázzam már le az idegőrlő bigét. A nap folyamán az első értelmes mondata!

-          Hallgatom az indokot, aminek hála biztos elmegyek. – Feleltem enyhe gúnnyal a hangomban, majd a karomba nyilalló kíntól elkáromkodtam magam. Dühösen kaptam a fejem a férfi felé. – Tudod te, hogy mennyire fáj?!

-          Nem, éppen ezt próbálom kideríteni. – Felelte egy egyszerűen, mire az orrom alatt motyogva megillettem pár kéretlen szóval. Nem elég, hogy mindjárt agyfaszt kapok, annyira fáj a karom, de ő még ráadásban nyomkodja és baszogatja is. Hát kösz tesó.

-          Akkor tedd finomabban, ha már úgy sincs jobb dolgod! – Förmedtem rá ingerülten és tovább morogtam volna, ha Peggy meg nem kérdezi, hogy zavar – e. Azt hiszem ez volt valami végső csepp féle a pohárban. – Csak azt csinálod, ha nem tűnt volna fel!

-          Valaki milyen harapós kedvében van már reggel. Bár te mindig ilyen vagy. – Nagy levegő ki és be. A biztonság kedvéért még elszámoltam magamban tízig, de az inger még mindig megvolt, így csak utána küldtem el a kurva anyjába. Majd a férfit is, aki olyan erősen szorította meg a karomat, hogy azt hittem beszarok a fájdalomtól. A jó édes...! Én ezt nem vagyok hajlandó tovább elviselni! Kirántottam a kezem a szorításból, ami amúgy ugyanúgy fájt, mintha megnyomta volna.

-          Ez holnapra be fog dagadni. – Csóválta a fejét, mire dühösen sziszegve fejeztem ki a véleményemet. Legalább bocsánatot kérhetne, ha már miatta és a barátnője miatt történt ez a karommal! De ő teljesen úgy csinált, mintha nem tudna semmiről. Seggfej! Annyira kiborító tud néha lenni a viselkedése, hogy arra nincsenek szavak. – Egy borogatás jót tenne neki és azért túlzottan ne is erőltesd meg.

-          Nem is tudtam, hogy orvosi diplomát is szereztél. – Mosolyodtam el gúnyosan, mire lassan felvonta a szemöldökét. Közelebb lépett, amit rossz előjelnek véltem, de azért nem hátráltam meg. Felszegett állal álltam a tekintetét.

-          Ehhez nem kell orvosnak lenni, csupán józanparaszti ésszel megállapítani! – Hapsikám, nem tetszik a hangsúly, amit megengedsz magadnak velem szemben! Elismerem, hogy idősebb és tapasztaltabb vagy nálam. Ha már itt tartunk, akkor bunkóbb is. Észben viszont lenne mit megtárgyalnunk.

-          Különben pedig, mindez a barátnőd hibája. – Egy pillanatra megrebbentek a szemei, majd olyan tekintettel nézett rám, amit jobb nem részletezni.

-          Itt sem volt, mégis hogy lenne az övé?

-          A szelleme lelökött a lépcsőn.

-          Scar’ nem halt meg! – Kérte ki magának, mire unottan legyintettem egyet. Felesleges lenne belefolyni a részletekbe. Már pusztán a nevének kiejtése elég ahhoz, hogy térdre kényszerítsen. Ezt viszont ő nem fogja megérteni, így elkezdeni is időpocsékolás lenne. Imádja a kis barátnőjét, kizárt, hogy hagyná.

-          A bátyád.

-          Te még vonalban vagy? – Ráadásul milyen ostobaságokat hord itt össze – vissza. A bátyám lenne az a visszautasíthatatlan indok, aminek hála oda kéne mennem? Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. – A bátyám éppen érettségizik... ha nem tudnád.

-          Hogy ne tudnám? Hisz érettségi szünet van... – Válaszolta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Mert végül is az volt. Bár amilyen retardáltak járnak az osztályomba... azt hiszem, ez elhamarkodott kijelentés volt. – De Iris a bátyád barátnője és az ő ötlete volt ez az egész, szóval biztosan tudni fogja, hogy mennyire nem voltál hajlandó részt venni benne.

-          Érdekel is engem! – Tulajdonképpen érdekelt is. Az elmúlt időben elég feszült volt köztünk a viszony, szóval nem kéne még jobban elmérgesíteni a helyzetet. Ha bármit elhihetek abból, amit ez a lány mond... akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a bátyám még jobban megorrol rám. Az pedig nem lenne valami szerencsés. Én tényleg szeretem Nigelt, de azt a titkos dolgot nem nyelem le egykönnyen. Hazudott nekem egy lány miatt! Iris kedves lány, de annyira naiv és ostoba, hogy az már nekem fáj. Mi hasznom származna abból, hogy segítek megszervezni a születésnapi buliját? És ez Peggynek miért érdeke? Egyáltalán hihetek – e neki vagy ez már megint valami hülye átverés akar lenni? Na, akkor most hagyom magam meghintáztatni vagy ez tényleg az igazság. Annyira beleillik a képbe, hogy akár az is lehet. Egek, de nehéz döntésre jutnom! Biztos vagyok benne, hogy egy újságírónak vannak aljas módszerei, hogy elérjék azt, amit akarnak, de vajon az osztálytársam már azon a szinten van? Vagy ő még csak egy kis ebihal?

Fáradt sóhajjal az ajkamon döntöttem hátra a fejemet és csak üveges szemekkel bámultam a plafont és a lámpát. Visszagondolva a hétfői napra... talán egy kicsit én is hozzásegítettem a mostohatesómat ahhoz a lelkiállapothoz. De csak egy nagyon kicsit! A nagyját, azt magának köszönheti, meg a retardált osztálytársaimnak. Valami elkattanhatott a fejében, amiért ilyen csekélységekre így reagált. Majd csak megnyugszik, ha pedig nem, akkor így járt.

-           Valakit kidobott az ágya? – A szememet lassan kinyitottam és unottan fordultam az ajtó felé. Hogy képes valaki már korán reggel ilyen felhőtlen jókedvvel ébredni? Nekem már a tudattól elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy délután tanítás lesz. Ez meg úgy mosolyog itt, mintha most nyert volna öt milliót. Mennyire idegesítő.

-           Hé, kérdezhetek valamit? – Akkor már legyen valami értelme is a találkozásunknak. Abban egész biztos vagyok, hogy a mostohatesómat nem kérdezhetem meg, mert keresztbe lenyel és elküld a halál faszára, Scottot meg... nem! Képtelen lennék elviselni azt a szomorú tekintetet! Szóval marad az egyetlen olyan ember, akinek lehet akárcsak egy halvány fingja is a történtekről.

-           Csak nyugodtan. – Felelte meglepő könnyedséggel, ami egyáltalán nem tetszett. Általában azt sem bírom, ha egy időzónában tartózkodunk, ezt a tudtára is adom, és most mégse lepődik meg azon, hogy kérdezni akarok tőle valamit? Ez nekem több mint gyanús!

-           Scottnak meghalt az anyukája és a bátyja?

-           És az apja is. – Egészítette ki egy pillanatig se habozva a válaszadás előtt. Hogy... mit mondott? Meredten bámultam a mostohaapámat és már egy cseppnyi álmosság se volt bennem. Ezt még fel kell dolgoznom. Elveszítette... a szüleit és a testvérét is? A legközelebbi családját? Ez több mint borzalmas. És ezután még tud nevetni... annyira kedves ember. Éreztem, ahogy a szívem dobban egy fájdalmasan lassú és hangos ütemet. De nem törődhettem vele, mert a férfi folytatta. – Amikor tizenkét éves volt.

-           Ilyen fiatalon?! – Egy pillanatra megbillent a szék lába, ahogy megrökönyödésemben ellöktem magam. Félő volt, hogy hátra esek, de még épp időben sétált mögém a férfi és tartott meg. A húgom vasárnap lesz tizenhárom éves... csak bele kellett gondolnom, hogy milyen érzés lenne neki, ha elveszítené apát, anyát és minket Nigelel. Annak ellenére, hogy egy szívtelen kis gnóm... tudom, hogy ebbe beleszakadna még a szíve is.

-           Igen. – Szívtelen szivar, hogy képes ilyen könnyedén beszélni erről?! Valamilyen szinten őt is érinti, hisz a családja! Meghalt a sógora és sógornője, valamint az egyik unokaöccse! – Akár kesereghetnék én is minden áldott pillanatban, amikor eszembe jutnak. Hisz Scott mindig ezt csinálja.... de attól még semmi sem lesz jobb. Lépjen túl, fogadja el, hogy meghaltak. Könyörgöm, azóta eltelt tizenöt év.

-           Halt már meg olyan személy, aki nagyon fontos volt az ön számára? – Az ökölbeszorított kezem kiengedett egy pillanatra, de azonnal összezárult, amikor megláttam a férfi tekintetét. Bár mit is vártam egy olyan alaktól, mint ő? Inkább ne is legyenek elvárásaim vele kapcsolatban, úgy is alulmúlja mindegyiket.

-           Ugye tudod, hogy akár tegezhetsz is? – Persze, hogy a lényeget ragadja ki az egész mondatból. Egy percen belül kétszer is ugyanabba a hibába sétáltam bele. Elvárásaim voltak a mostohaapámmal kapcsolatban. Hogy lehetek ennyire ostoba és naiv? Az emberek ritkán tesznek olyat, ami a kedvemre lenne. Ez a vén szivar meg pláne nem fog.

-           Megtehetném, de nem akarom. Most visszatérhetnénk a tárgyra?

-           Nincs már rajta mit beszélni. Túltárgyaltuk. – Meg nagy fenét tárgyaltuk túl! Épp, hogy csak belekezdtünk, ne akarja már ő is eltitkolni előlem a részleteket! Bár igazából nekem az égvilágon semmi közöm sincs az esethez, az is csoda, hogy ennyit elárult nekem. – De ami még ennél is fontosabb...
Döbbenten kerekedtek el a szemeim, amikor fél karral átfogta a nyakamat és a fülemhez hajolt. Semmi kedvesség vagy finomság nem volt a mozdulataiban. Sokkal inkább volt fenyegető. – Úgy hallottam, hogy megbántottad a fiamat.

Suttogta, a mondattól pedig megrökönyödve próbáltam a férfi felé fordulni, de nem engedte. Az anyját már, valahogy le kell vakarnom a karát a nyakamról! Abban biztos lehet, hogy nem fogja szárazon megúszni! Ráadásul mi az, hogy megbántottam a fiát? Bántotta a halál! Nem csináltam semmit se, ráadásul a nap végére még nekem fájdult meg a karom! Inkább nekem kéne fenyegetően fölé hajolnom és azt mondanom, hogy ha a rokonai megint bántanak, akkor valakit agyonvágok! Ott a nyomorék fia, unokaöccse, ő maga, plusz még az ex neje se a kedvencem. Már első találkozásunk alkalmával megcsodálhattam a seggét. Lelki trauma meg minden szar! Kíváncsi vagyok, hogy mennyire készítene ki, ha ezt a szemébe mondanám.

-           Legyél jó kislány... – Én mindig az vagyok, meg sem lehet kérdőjelezni. – ... ne okozz gondot az anyádnak, aki az öcsédet várja... – Ha rajtam múlna, akkor hozzá se szólnék, de persze.. még én okozok neki gondot! – ... és ha még egyszer megbántod a fiam, akkor rémálommá változtatom az életed.

-           Még ennél is jobban? – Jött ki belőlem ösztönösen, de talán nem volt a legjobb ötlet. A férfi biztosított arról, hogy amit eddig tapasztaltam csak egy háború előszele. Jézusom, ha ez neki valami szolid szelecske, akkor milyen lehet, amikor komolyan gondolja? Ha van ilyen lehetőség, akkor inkább nem akarom megtudni.
Szóval minden igyekezetemmel próbáltam kizárni a beszélgetésünk további részleteit a tudatomból, miközben egy tortával a kezemben az iskola felé sétáltam. Egy pillantást vetettem a tortára, de hirtelen emberfeletti késztetést éreztem, hogy a földhöz vágjam és rá is tapossak párszor.  Olyan egyszerű lenne, és akkor levezethetném minden feszültségemet. De ezzel egyetemben nullára csökken az esélye annak, hogy valaha rendezem a viszonyomat a bátyámmal. Nyomorék férgek és még csodálkoznak az emberek, hogy nem jövök ki az osztálytársaimmal. Már hogy lehetnének a barátaim olyanok, akik kihasználják a gyenge pontomat és azzal zsarolnak? Ezek után aztán végképp elfelejthetnek engem! Valamivel pedig vissza kell fizetnem nekik ezt. Mert nem ússzák meg olyan könnyen, hogy a bátyámmal való viszonyommal dobálóznak.
Vetettem még egy pillantást a tortára, majd közelebb emeltem az arcomhoz. Bárki is meg fogja enni ezt az izét úgy, hogy ennyire látszódnak rajta a tökmagok? Csak vannak olyan elvetemültek, különben Nigel nagyon rosszul fogja érezni magát. De ha szakács akar lenni, akkor biztos tudja, mit csinál. Szóval azt hiszem nincs más választásom, mint leszállítani ezt az izét az osztálytársaimnak. Akik, ha még egyszer kihasználnak, akkor valakit pofán csűrök! Mindenki szeme láttára, ha kell.

-          Riko, már azt hittük, hogy sohasem jössz!- Sietett elém aggódó arckifejezéssel Melody, mire megfordult a fejemben, hogy kigáncsolom. Utána meg belerúgok egyet, hogy biztos ne rontsa el megint a kedvemet. De ehelyett csak átadtam neki a tortát és már léceltem is volna le. Ekkor azonban megragadta a másik karomat és egy nagyon veszélyes játszmába kezdett. Majdnem elejtette a sütit, miközben berángatott a DÖK – ös terembe. Nem, ilyet nem játszunk! Gondoltam egyből, amikor megpillantottam Nathaniel – t. Száznyolcan fokos fordulat és spuri kifelé! – Várj, most meg hova mész?

-          Minél messzebb a strébertől! – Ezt mindkettejükre értettem, de higgyék csak azt, hogy a másikról beszélek. Én elvégeztem a magam dolgát, szóval most már engedjenek ki innen! Arról egyáltalán nem volt szó, hogy el kell viselnem a szöszit! Ezért még kurvára megfognak fizetni!

-          De nem is tudod a menetrendet. – Nem is érdekel, ha már itt tartunk. Ez csak egy születésnap, ráadásul nem is a tizennyolcadik. Akkor még hajlandó is lennék úgy tenni, mintha érdekelne. De így...? Számomra a születésnap egy elcseszett fogalom, az év leg... második legrosszabb napja most már. Nem tudok lelkesedni vagy megérteni, hogy másoknak ez miért olyan nagy dolog. Ugyanolyan nap, mint a többi. Talán egy nap, majd megint értékelni tudom, de az nem mostanában lesz.

-          Majd sodródom az árral. – Feleltem és meg sem várva a válaszát kisiettem a teremből. Valamennyire azért figyeltem rájuk a sok gúnyos megjegyzésem közepette. Fogjuk rá, hogy... nem. Még akkor is leszóltam volna az ötleteiket, ha nem vagyok nyűgös. De úgy, hogy közben a karom fájt és belekényszerítettek a helyzetbe? Öngyilkos akció. – A közelembe ne merj jönni a hétfői nap után!

-          Ne légy nevetséges Riko, a helyzet így kívánta. – Lépett oda hozzám Peggy a szokásos mosolyával, mire elhúztam a számat és nyílt ellenszenvvel méregettem. Ha így hozta a helyzet, ha nem, akkor sem tetszett a módszer! Hagytam egy rést a pajzsomon és ők rögtön kihasználták ezt! Meg kell erősítenem a védelmemet, ha nem akarom, hogy ez többször előforduljon. Amúgy pedig, biztos lett volna valami más megoldás is. Oké, ezt gondoljuk át még egyszer. Nem.. esélytelen. Ismertek már annyira, hogy a legmocskosabb módszerhez folyamodjanak. – Furcsa, azt hittem te leszel az első, aki megkérdezi.

-          Mégis micsodát? – Mordultam fel dühösen, mert kezdett elegem lenni a lányból és abból, hogy ő mindig mindent tud. Még olyat is, ami velem kapcsolatos és nekem halványlila gőzöm sincs, miről beszél.

-          Ma jön az új lány.

-          És ez ki a lószart érdekel?! – Kérdeztem őszintén, mert nem értettem miért van nekem ehhez közöm. A kirohanásomat hallva Peggy homlokán összeszaladtak ráncok és értetlenül bámult. Emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen még én kérdezősködtem az új diák kilétéről. Történt volna ilyen? Mindegy, nem is lényeges. – Kit érdekel valami vadidegen csaj? Liliomon volt a hangsúly, nem az új diákon.

-          Téged tényleg nem érdekel? – Csodálkozott Peggy. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy valakit nem izgat minden apróbb hülyeség, ami a suliban folyik. Szenvedés minden itt eltöltött perc, de azért persze, összetöröm magam azért, hogy tudjam mi történik. A suli újságot se olvasom attól a pillanattól kezdve, hogy leközölt rólam egy cikket.

-          Nem.

-          Furcsa egy lány vagy. – Sokan mondták ezt már és még mennyien fogják. Furának gondolnak, utálnak és minden rosszat kívánnak nekem. Ezen emberek élén szerintem az anyám áll, de ebben nem vagyok annyira biztos. Mint az elmúlt időben semmiben sem. – És az ízlésed is pocsék.

-          Na, az ízlésemmel semmi baj sincsen! – Kértem ki magamnak felháborodva, mert nehogy már ő mondja meg nekem! Amúgy ez egy szubjektív dolog, mindenkinek más tartozik a szép, szexi, esztétikus fogalomba. Míg neki Kyle jelenti ezt az ideált a bunkó szexiségével, addig nekem a halott barátom.

-          Azonnal menjetek órára! – Zavarta meg a beszélgetésünket egy mennydörgő hang, mire ösztönösen rezzentünk össze és néztünk a mellettünk álló kémia tanárra. Seggfej, remélem, mihamarább kirúgják. Bár ennek akkora az esélye, mint annak, hogy Kyle feltámad. Azt hiszem, ezt a vágyamat el kell napolnom.

-          Mit akar, még be sem csöngettek! – A férfi barna szemei rám villantak és olyan mérhetetlen gyűlölet lobogott benne, mint bennem. Azzal a különbséggel, hogy ő ezt egy ember iránt érezte, irántam. Az én utálatom hatalmas volt, de az övé mégis nagyobb.

-          Be kell mutatnom az új diákot és nem vagyok hajlandó az órámból akár egy percet is erre pazarolni. – Válaszolta fagyosan a tanárok gyöngye és olyan pillantást vetett rám, amivel akár ölni is lehetett volna. Mintha ma a szokásosnál is jobban gyűlölne. Eddig sem volt kispályás, amit lenyomott erre most még fokozni is tudja? A gyűlölet tényleg végtelen és nem ismer határokat.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna a seggfejnek, a drágalátos osztálytársam megragadta a karomat és elkezdett a lépcsőház felé rángatni. Már megint belelátott a fejembe és tudta, hogy valami baromságot csinálnék? De hát megérdemelné az a seggfej kémiatanár! Oh, ha nem kötnének a szabályok...! Egy akkorát behúznék a férfinak, hogy ömölne a vér az orrából. Igen, mindennél jobban vágytam arra, hogy szenvedjen, érezze azt a fájdalmat, amit én. Azt a megaláztatást, gyűlöletet és megvetést, amit én nap, mint nap kapok másoktól. Ha akárcsak egyszer is megtapasztalná... elégedett lennék.

-          Ne ráncigálj már, hallod?! – Emeltem meg a hangomat végül, amikor megálljt parancsoltam minden szadista gondolatomnak. Pedig megérdemelné a fickó. Hiba lenne kijelenteni, hogy őt utálom a legjobban a földön, mert egész szoros a verseny közte és a mostohaapám között, de azért benne van a top háromban. Mindkettő megérdemelne egy alapos verést. Ha már itt tartunk, akkor Peggynek is behúznék egyet. Most már nagyon érett neki is egy pofon. Komolyan, több gondot okozott, mint az a szőke hetéra! Ehhez is kell egy tehetség, már nem azért.

-          Muszáj volt, különben neki mész Mr. Wernernek! – Az is biztos, de neki erről nem kell tudnia. Sőt, senkinek se, bár teljesen nyilvánvaló az az ellentét, ami kettőnk között húzódik. Iris és Rosa az okát is tudják, miszerint az a vén szivar erős após jelöltem volt.

-          Elnézést... – Egyszerre fordultunk a hang irányába. Unottan végigmértem a lányt, majd magamban eldöntöttem, hogy valószínűleg ő az új lány. Bár nem vagyok benne annyira biztos, simán lehet, hogy kilencedikes vagy tizenegyedikes. A franc jegyez meg minden arcot a suliban, néha még az osztálytársaimét se tudom. Például a nevüket. – Nem szeretnék zavarni, de azt hiszem eltévedtem.

-          És ezért a mi időnket is rabolod...? – Morogtam az orrom alatt, de Peggynek sikerült meghallania, majd egy gyors mozdulattal a lábamra taposnia. Szitkozódva emeltem égnek a tekintetem és felvettem a lányt a feketelistámra. Igazán rászolgált.

-          Priya vagyok, örülök a találkozásnak. – Fordult felém hirtelen ezek szerint Priya kedvesen mosolyogva. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a lányra és csak most néztem meg magamnak igazán. Nálam csak pár centivel lehetett magasabb, de amitől idegrángásom támadt az az alakja volt. Csupa lágy domborulat és idom. Menjen a sóhivatalba, de most már komolyan! Tépett mogyoróbarna haja a háta közepéig ért, míg élénk és értelmes kék szemei fürkészően vizsgáltak engem. Már pusztán a magára aggatott ékszerekből és ruhákból arra a következtetésre jutottam, hogy a csaj Indiai. Más nagyon nem lehetett, bár nem vagyok én antropológus, aki a különböző népek kultúrájával foglalkozik. Nem a Maugliban volt ilyen pötty Shanti homlokán, mint amilyen neki van?

-          Riko. – Feleltem tömören, de lényegre törően. A nyers válaszomtól meglepődve kerekedtek el a szemei, de Peggy letudta annyival, hogy ne is törődjön velem, mert én mindig ilyen vagyok. Anyád.  Ez különben is nem igaz! Csak az esetek túlnyomó többségében. Elgondolkozva meredtem a plafonra. Az első benyomás tényleg ilyen fontos lenne? Ha igen, akkor nem csoda, hogy alig van barátom.

-          Ti még mindig itt vagytok?! – Dörrent ránk Mr. Werner, mire megpördültem a tengelyem körül és villanó szemekkel meredtem a férfira. Szinte ösztönösen válaszoltam azt, amit gondoltam.

-          Szűnjön már meg létezni!

-          Ezért a magaviseletért kapsz egy szaktanárit Asakura! – Vágta rá csípőből, mire grimaszba torzult arccal hátráltam pár lépést. Szaros vénség... biztos vagyok benne, hogy erre a pillanatra várt a megérkezése óta. A fogaimat csikorgatva álltam és tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Csak rontanék a helyzeten, ha válaszolnék erre a megnyilvánulásra. Minden gyűlöletemet próbáltam egy pillantásba sűríteni, de ezt csak egy lemondó sóhajjal díjazta. – Priya, velem lesz órád, szóval gyere!

-          Látod, vannak nálam kedvesebb emberek is ebben az iskolában! – Reagáltam le egy gúnyos mosollyal a vakkantás szerű utasítást, mire Peggy mosolyogva megcsóválta a fejét. Legalább valakinek tetszett! Nem úgy, mint a seggfej tanárunknak, aki a megnyilvánulásomra megragadta a vállamat és maga mellé rántott.

-          Kérsz még egy szaktanárit? – Érdeklődött, mire leolvadt a mosoly az arcomról. Kyle pedig még csodálkozott, hogy nem jövök ki az apjával!

-           Mégis mire föl? Éppen kedvesnek neveztem! – Háborogtam, szerintem teljesen jogosan. Mr. Werner csak égnek emelte a tekintetét, miközben a kémiaterem felé vezetett, de egy szót sem szólt. Végre esélyt kaptam arra, hogy kedvemre beszélhessek! És én éltem a lehetőséggel.

-          Úgy látom, nagyon jól kijönnek. – Jegyezte meg mosolyogva Priya, mire egyszerre hördültünk fel a férfival. Ezt ő mégis miből szűrte le?! Kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk a majdnem apósommal. Ez a lány vak, ha azt hiszi kedveljük egymást!

-          Isten ments, még hogy ezzel itt?! – Szólaltunk meg szinkronban a férfival és a váratlan közös hang csak még inkább felidegesített. Összehúzott szemekkel meredtünk a másikra és nem tudom ki volt ilyen vicces kedvében, de ismételten ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg. – Ne utánozz!

-          Mr. Wernernek és Rikonak különleges a kapcsolatuk. – Jegyezte meg halkan Peggy. Ez már több a sokknál! Felháborodva meredtünk lányra és egyszerre förmedtünk rá.

-          Max különlegesen rossz! – Peggy erre csak nevetve megcsóválta a fejét és közölte, hogy ő megmondta. Én meg mindjárt beverem a falba a fejét, ha nem fogja be! Mindig ilyen sokáig tartott az út a kémia teremig? Mintha egy örökkévalóság óta sétálnánk!

-          Asakura, kapsz még egy szaktanárit, ha nem fejezed be sürgősen! – Fenyegetőzött a férfi, mire értetlenül fordultam felé. Már megint mit műveltem?! Amikor rákérdeztem az indokra, akkor csak annyit mondott, hogy a tanárom kigúnyolásáért. Ez már több soknál! Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehajítom a lépcsőn, de végül elvetettem az ötletet. Fél kézzel esélytelen, hogy menne. Közben pedig elkezdtem fejben összeadni az intőimet. Volt az és utána meg... fuck! Elkezdett rezegni a lábam alatt a léc! De most komolyan meg kéne húznom magam? Kéne, ha nem akarom, hogy kicsapjanak. De plusz energia , hogy jó kislány legyek. Ne már... ez túl sok belefektetett munka. Május van... kibírom azt a másfél hónapot? – Az iskola területén kikapcsolt állapotban a táskában lenne a telefonod helye!

-          Szálljon már le rólam! – Löktem le magamról a kezét és csak azért is előhúztam a mobilom, hogy megnézzem ki az és mit akar. Pár másodpercig összeráncolt szemöldökkel próbáltam kisilabizálni valamit, majd abban a másodpercben, amikor kibogarásztam a feladót a szívem fájdalmasan nagyot dobbant és leírhatatlan boldogság öntötte el az egész testem. Akaratlanul is meleg mosolyra húzódtak az ajkaim és fogalmam sem volt róla, hogy egyetlen üzenet ilyen nagy örömet képes okozni. Gyorsan válaszoltam neki, majd leplezetlen jókedvvel raktam el azt az ősrégi telót.

-          Ilyen, amikor jó kedve van. Ritka alkalmak egyike. – Még Peggy csipkelődése se tudott felbosszantani, mert valljuk be... nagyon boldog voltam. Szóval, akinek ennek ellenére sikerül felhergelnie azt a földdel teszem egyenlővé! Akárki is akar velem kekeckedni, jól gondolja meg! Per pill jó hangulatom van. Olyan nagy baj, hogy szeretném, ha ez így is maradna? Nem? Na, látjátok!

-          Mi ez a felfordulás?! – Eresztette el a hangját a férfi, amikor a kémia terem elé értünk. Az osztálytársaim még az érettségi szünet hatása alatt álltak, hangosan nyüzsögtek és beszélgettek. Priya nyugodtan körbenézett, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki nagyon izgul. Csak csendesen felmérte az embereket, az új osztálytársait. Amikor végzett a terepszemlével szélesen elmosolyodott és halkan kuncogni kezdett. Jókedvűen figyelte, ahogy a kémia tanár még a hajat is leordítja az emberekről, majd betereli őket a terembe. – Mindenki maradjon csendben vagy röpdolgozatot íratok! Látjátok, nem is volt olyan nehéz. Priya, gyere ki a táblához és mutatkozz be. Egy percet kapsz, nem többet.

-          Milyen nagylelkű... – Húzta el a száját Alexy, mire mosolyogva megvontam a vállam. Én már megszoktam a férfi személyiségét, bár ez nem egyenlő azzal, hogy kezelni is tudom. De ez most teljesen lényegtelen volt, nem hagyom, hogy bárki is elrontsa a hangulatomat! Főleg nem ez a seggfej. Hátradőltem a széken és nyugodtan figyeltem, ahogy az új lány feláll és kisétál.

-          Sziasztok. – Ezt a szót szerintem fél perc néma csönd követte, ami már csak azért sem volt jó ötlet, mert Mr. Werner az órája számlapját kopogtatta, jelezve, hogy nézi az időt. – Priya vagyok és a hétvégén költöztünk ide apukám munkája miatt.

-          Ezt a történetet már hallottuk valakitől. – Jegyezte meg Castiel vigyorogva és rám pillantott. – Remélhetőleg te nem kerülsz már az első nap az igazgatóiba.

-          Kinyalhatod. – Intettem be a fiúnak, mire a tanár azonnal ránk förmedt. Nem lehetne amúgy, hogy apát már megint áthelyezik egy másik városba? Igazán hangulatos itt meg minden, de haza akarok menni. Azalatt az egy nap alatt, mit otthon töltöttem minden jól végződött, de abban a pillanatban, amikor visszajöttem a szerencse elpártolt tőlem. Ez a város tuti, hogy el van átkozva. Csupa rossz dolgok történnek velem.

-          Azt hiszem letelt az egy perc tanár úr. – Jegyezte meg Priya még mindig mosolyogva. Amikor a férfi a helyére akarta küldeni a lányt, akkor néhányan felzúdultak és követelték, hogy had tegyenek fel kérdéseket. Szerintem nem igazán lopná be magát a diákok szívébe, ha megint leüvöltené a fejüket. Unottan beleegyezett, de szerintem csak azért, mert még nem csöngettek be. Így meghallgathattuk, hogy Priya Indiában született és ott élt hat éves koráig (Haha, megmondtam), majd az apukájának lett elég pénze ahhoz, hogy őket is magukkal vigye az üzleti útjai során. Még feltettek neki pár kérdést, de közben láttam, hogy Kim a mobilján pötyög valamit. Komolyan Mr. Werner órájára időzítették a szülinapozást? Páros lábbal fogja őket kihajítani. Azt hittem, hogy ennél azért több eszük van, de azt hiszem, nem gondolkozik mindenki előre.
Hirtelen kinyílt az ajtó, mindenki odakapta a fejét. Melody és Rosalya léptek be rajta, a barna hajú lány kezében a bátyám által készített torta volt. Meg kéne kóstolnom, hisz ő készítette... de tökmagos! Biztos megfogja kérdezni, hogy ízlett – e. Akkor pedig nekem válaszolnom kell valamit. Talán kihasználhatnám ezt a nyomorék betegségemet és mondhatnám, hogy nem ehetem meg, ami benne van. De akkor megkérdezi, hogy mi az... a francba... figyelnem kellett volna arra, hogy milyen alapanyagokat használt. Annyira nem érdekelt abban a pillanatban, hogy már bánom. Amíg én elmélyedtem a recept boncolgatásában, addig valaki benyomta a mobilján Halász Judittól a Boldog Születésnapot. Szinte láttam, ahogy a kémiatanár gondolatban már a falba veri a fejét és azon gondolkozik, hogyan ölje meg a sok idegesítő kis pondrót, akik jelen esetben a diákjai. Fogalmam sincs minek állt tanárnak ezzel a kiállhatatlan viselkedéssel. Csak megutáltatja magát még több emberrel.

-          Milyen élettel teli itt mindenki. – Oldalra pillantottam és némán figyeltem Priya vidám mosolyát. Hát, ha neki tetszik ez az őrültek háza és hangoskodás, akkor ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvét? Mindenki más. – Szerintem tetszeni fog nekem ez az iskola.
A lány kitartóan bámult engem és bár abban reménykedtem, hogy megunja, de nem volt ilyen szerencsém. Lassan felvontam a szemöldökömet és így kezdtünk szemezni. Ő nyugodt mosoly mögé rejtette az érzéseit, gondolatait, míg én inkább a közöny mellett döntöttem. Az a helyzet, hogy nem vagyok türelmes ember és hamar elegem tud lenni.

-          Akkor ezzel egyedül vagy. Minden álmom, hogy elhúzzak innen. – És még csak nem is hazudtam. Lehet, hogy sohasem unatkozik itt az ember, de én szeretem a nyugalmat. Amit nem fogok megkapni, ha ilyen ütemben haladnak a dolgok.

-          Ne hallgass rá, csak nagyon szégyenlős a kicsike. – Termett mellettem Alexy és játékosan átölelte a vállamat. Gyilkos tekintettel fordultam felé, mire nevetni kezdett. Azt mondod, hogy szégyenlős vagyok...? Sok mindent ellehet rólam mondani, de azt nem, hogy szégyenlős lennék. – Senkit se ijesztesz meg ezzel a gyilkos pillantással. Ismerünk már téged és tudjuk, hogy érző szív lapul itt benn.
Mutatott a mellkasomra, Priya pedig széles mosollyal az arcán figyelte a jelenetet. Amúgy ez a lány most miért engem basztat? Akár énekelhetne is a többiekkel, akik talán még jól is érzik magukat, de nem.... ehelyett ő idejött egy magában üldögélő csajhoz, aki a háta közepére nem kívánja. Ez a lány még nálam is furcsább. Ami ritkaságnak számít.

Meglepően sokáig bírta a kémia tanár, de egy bizonyos idő után besokallt és elege lett a felfordulásból. Hamar rendre utasított mindenkit és ráförmedt Irisre, hogy ne bőgjön még akkor sem, ha meghatódott. Milyen kedves ember... ez a legszebb születésnapi ajándék, amit a lány kaphat. Bár szerintem még ő is kedvesebb volt vele, mint én az elmúlt pár napban. Jobban belegondolva... ez simán megeshet.
Ahhoz képest, hogy csak három órát tartottak meg sokkal jobban elfáradtam, mintha nyolc órám lett volna. Azt hiszem, még nem szoktam vissza a nyomorék iskolához, pedig ideje lenne. Hatalmasat ásítva léptem ki a tanteremből és még nyújtózkodtam is egyet. Szóval mi is a következő programom? Oh, igen. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy eszembe jutott az sms. Azt hiszem, hogy nem fogok unatkozni a továbbiakban. Mások viszont azt gondolhatták, hogy igen. Más választ nem találtam arra, hogy miért akartak marasztalni Iris születésnapját ünnepelni. Ennyire nem fogják fel, hogy le se tojom?!

-          Mi lehetne fontosabb a barátnőd születésnapjánál? – Csak, hogy tisztázzuk: mi nem vagyunk barátok Irissel. A fejezet közepén vagy már fene tudja hol, kifejtettem bővebben is. Másodszor: számomra a születésnap egy elfuserált, ünneplésre se méltó nap, amikor a legszívesebben beverném mindenki pofáját. Leginkább a szüleimét, mert ők tették tönkre. Harmadszor: nincs bajom azzal, ha más imádja ezt az egy napot az évben, de akkor ne a közelemben csinálja. Különben könnyen megeshet, hogy más örömét is hazavágom. Szóval ezen indokok miatt le kell lépnem, de sürgősen! Hisz vár rám.

-          Maradsz. – Ne... ez az egy szó kétségbeesetten suhant át az agyamon, amikor meghallottam az ő hangját. Abban a pillanatban, amikor kimondta tudtam. Vesztettem, ezt a csatát esélyem sincs megnyerni. Ha ő mondja, akkor... nem! Ez nem lehet igaz! Kétségbeesetten fordultam a bátyám felé, a tekintetem olyan szinten könyörgővé vált, hogy megdöbbentette a fiút. Értsétek meg, hogy én nem maradhatok itt, megígértem neki! Megfogadtam, hogy suli után vele töltöm az időmet! Nem szeghetem meg megint az ígéretem, nem okozhatok neki megint fájdalmat! Miért nem kérdez meg valaki arról, hogy én mit akarok?! Muszáj elmennem, látnom kell a mosolyát, a megnyugtató tekintetét! Azt akarom, hogy megsimogassa a fejemet, mint valami rohadt macskának! A bátyám csak egy pillanatig habozott, utána azt csinálta, amit reggel akartam. Önző lett. A saját érdekeit részesítette előnyben és nem érdekelték az érveim. Csalódottan vettem tudomásul a döntését és éreztem, ahogy valami a mellkasomra ül. Valami súlyos. Akadozva tudtam csak levegőt venni és úgy éreztem bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Ez miért fáj ennyire? A mellkasomra helyeztem a kezem, pont oda, ahol a szívem volt és megmarkoltam a pólómat. Miért sajogsz ennyire...? Muszáj lesz lenyugodnom, különben később ezt is felhasználják ellenem.

-          Megfogja érteni. – Sétált el mellettem Peggy, mire elakad a lélegzetem és indulatosan nézek utána. A legszívesebben belerúgtam volna egy hatalmasat. Érezze annak a fájdalomnak a töredékét, amit már megint okozott! Mégis mit tud ő vagy milyen jogon mondja ezt?! Érzi azt, amit én? Azt a lüktető fájdalmat? Ami úgy pumpál bennem, mint a vér? Tudja mennyire vártam és most mekkora csapásként ért az, hogy nem mehetek?! Egyáltalán érti azt, hogy mennyiszer hagytam cserben a férfit... és most megint megteszem? Miattuk! Megint miattuk! Nem akarok csalódást okozni neki. Rohadjatok meg... rohadj meg Peggy!

-          Próbáld meg élvezni. – Lépett oda hozzám a bátyám és aggódva fürkészte megrökönyödött arcomat. Hogy kérhet tőlem ilyet? Azok után, hogy... mindegy! Azt hittem, hogy ő sohasem bántana meg szándékosan. Nos, tévedni emberi bűn. Megráztam fejem és elhátráltam tőle. Maradok. De ne merészelje elvárni, hogy jópofát vágjak ehhez az egészhez. Inkább értékelje, hogy ekkora áldozatot hoztam érte!

-          Srácok, köszönöm! Nem is tudom, hogyan háláljam meg! – Még kintről is hallom Iris meghatott hangját, de ez most nem tud érdekelni. Mondjuk, ha valamivel megakarod hálálni, akkor fogd be a szádat. Ha már miattad kell itt dekkolnom egy csomó olyan emberrel, akit nem is kedvelek, ennyit igazán megtehetnél. Előhúzom a telefonomat és egy darabig csak bámulom a képernyőt. Muszáj lesz megírnom neki, hogy nem tudok menni. Megint. Nehéz szívvel pötyögtem be minden betűt, majd visszadugtam a zsebembe. Nem akartam látni a válaszát. Érezném a belőle áradó csalódottságot. Hirtelen elpárolgott minden indulatom, a helyére tompa letörtség és beletörődés költözött. Szóval most végig kell ülnöm egy bulit, ahol az én jókívánságom az lenne a születésnaposnak, hogy törje el a lábát. Hatalmas sóhajjal az ajkamon mentem vissza a terembe és leültem a legtávolabb eső székre. Iris ebben a pillanatban fújta el azt a tizenhét gyertyát, a füst pedig egyenesen az arcomba csapódott. Ezen már meglepődni se voltam hajlandó. A karma idegesítő ribanc tud lenni. – Bocsi, Riko.
Amikor Iris mentegetőzni kezdett, akkor azonnal rászóltam, hogy hagyja abba. Nekem ehhez most nem volt türelmem. Nézzenek csak rám a többiek ezzel a rosszalló tekintettel. Mit számít az nekem? Tönkretették a terveimet. Megint. Mindig. Ez az iskola csak elbassza az ember hangulatát és életét.

-          Milyen szerencsés vagy Iris, ilyen cuki barátot is ritkán talál az ember. – Jegyezte meg mosolyogva Rosalya, a bátyám pedig csak zavartan mosolygott. Dicsérjétek csak, úgy sincs sok önbizalma. Amúgy érdekelne az, hogy a többiek mikor tudták meg a kapcsolatukat? Utolsó értesüléseim szerint ez még titok volt.

-          Ráadásul ilyen finom tortát sütött neked! Anya azt mondta, hogy egyszer nagyszerű szakács lesz belőle! – Folytatta a dicséretet Peggy, Iris pedig minden bók után egyre vörösebb lett és zavart mosollyal az arcán pillantott a barátjára. Szép is a szerelem, ha viszonozzák. Nem tudtam miért, de lenéztem a nyakamban lógó láncra és ösztönösen megmarkoltam. Lassan lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. Valahogy majdcsak kibírom, nem? Muszáj lesz. Vagy lelépek a felénél is rohadjon meg mindenki ott, ahol van. Akkor talán még láthatnám...

-          ... Scott... – Hogy mi?A nevének említése visszarántott a valóságba, oda ahol tulajdonképpen voltam. Zavartan pillantottam körbe és nem értettem, hogy miért néznek rám majd a bátyámra. Azt se, hogy hogyan jött szóba az a gyökér. Nem vágom, miről maradtam le? Miért beszélgetnek a férfiról?

-          Annyira nem ismerem. – Ingatta tanácstalanul a fejét a bátyám és ez volt a biztosíték arra, hogy igenis az általam ismert Scottról van szó. De még mindig nem tudtam az okát vagy, hogy mi kapcsán jött szóba. Csak kapkodtam a fejem az emberek között, próbáltam felvenni a ritmust.

-          Annyira nem volt nagy segítség a nyílt napon.

-          Az lehet, de megdicsérte a munkánkat, tök jó fej volt.

-          Szerintem aranyos, egy csomó képet készített és még figyelmes is volt. – Ez Iris hangja. Jutott el az agyamig, mire felé fordultam. Az arckifejezésem láttán küldött egy bíztató mosolyt, de még mindig nem értem. Mi ez az egész, és hogy jutottunk idáig? Valaki avasson már be, mert úgy érzem, mindjárt megbolondulok!

-          Viszont olyan csúnya, főleg Lys drága után.

-          Rosa, nem a kinézetéről kell megítélni az embert! – Lysander felé fordultam, a torkomon viszont egy hang sem jött ki. Csúnya...? Még mindig Scottról van szó? Miért bántja..? Nem követett el ellene semmit sem! Hagyják abba, ők egyáltalán nem ismerik a férfit! Már megint ítélkeznek!

-          Riko, van egy kis gond... – Lassan felemeltem a fejem és fásult tekintettel pillantottam Arminra. Mi van már megint...?  Elhúzott szájjal fogta meg a karom és húzott föl a székről. Mondott valamit a többieknek, de nem értettem mit. Talán nem is számított. Csüggedten követtem a fiút, de közben azon gondolkoztam, hogy haza akarok menni. Bedőlni ruhástól az ágyba.. és nem gondolni semmire vagy senkire se. Főleg nem ezekre a nyomorékokra, akik nem tudják, mikor kell befogni a szájukat. – Az a helyzet, hogy a takarítók nem vették észre Sue – t, ezért...

-          Ne is folytasd! – Szóltam rá, majd a tenyerembe temettem az arcom. Már rosszul kezdődött ez a történet, nem akartam hallani a folytatást. Általában azoknak a történeteknek nincs jó vége, ami Sue – val kezdődik. A kérésem ellenére Armin bizonytalanul folytatta.

-          ... ezért bezárták az egyik terembe. Nem tud kijönni és közölte, hogy ha azonnal nem szabadítjuk ki, akkor kiugrik az ablakon.

-          Akkor rajta, mi akadályozza meg benne?! – Csattantam fel türelmemet vesztve. Elég most már ebből! Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt megint bajba keveredni... Sue miatt. Azt se értem, hogy mit csinál itt, de most még el is várja, hogy segítsek neki? Úgy is mindig én szívom meg, akkor meg nem mindegy neki? Biztos ezt gondolhatja. Belefáradtam már abba, hogy mindig csak akkor hív a lány, ha szüksége van valamire. Belefáradtam, hogy nekem mindig fontosabb a barátságunk, mint neki.

Szerintem Kyle abban a pillanatban megbánta a döntését, amikor beléptünk a gyermekklinika ajtaján. Nem elég, hogy egy nő nagy sietségében fellökte a lépcsőn, de még bocsánatot sem kért. Arról nem is beszélve, hogy az egész folyosó tele volt gyermekes szülőkkel. Kellemesen csalódtam, ugyanis ahogy körbenéztem leginkább apukákat láttam az ivadékaik mellett. Ez a jóleső érzés másodpercek alatt elpárolgott és belehasított a szívembe a tudat, hogy most anyának kéne itt állnia mellettem, nem pedig a mostohabátyámnak! Mindig ő kísért el ezekre a vizsgálatokra, vele vártam órákat a gyermekorvosomnál, miközben csendesen beszélgettünk semmiségekről. Hiába tudom, hogy most már egyáltalán nem számíthatok rá, az emlékek ugyanúgy összeszorították a torkomat és arra késztettek, hogy sírjak. De nem tettem... illetve nem tehettem. Hülyén venné ki magát, ha nekikezdenék bőgni a csapnivaló családom miatt egy gyermekklinikán. Összepréseltem az ajkaimat és igyekeztem visszapislogni a könnyeimet. Összeszorult a mellkasom és a rám nehezedő fájdalomtól egy pillanatra nem kaptam levegőt. Szükségem van az anyukámra! A felismeréstől egész nyomorultul éreztem magam és majdnem hagytam, hogy a pánik eluralkodjon Kyleon és fülét – farkát behúzva kimeneküljön az épületből. Az utolsó pillanatban tértem észhez és megragadtam a karját.

-          Nem mész innen nélkülem sehová sem! – Parancsoltam ellenvetést nem tűrő hangon, amikor hirtelen a fejéhez kapott azzal a szöveggel, hogy halaszthatatlan dolga akadt. Összehúzott szemekkel meredtem rá, majd hitetlenül megráztam a fejemet. Tudod, kinek hazudj! Annak tudatában vonszoltam magam után, hogy ha nagyon leakart volna lépni, akkor már rég bottal üthetném a nyomát.

-          Hol van a beutaló, amit az orvostól kaptál? – Pillantott rám egy eget rengető sóhaj kíséretében, mire előhalásztam a táskámból és átadtam neki. Előrelátóan még a TAJ kártyámat is átnyújtottam, mielőtt minden egyes kis vackot egyenként számon kérne rajtam. Biccentve köszönte meg, utána a recepcióhoz – vagyis csak én hívtam így – sétált. Az üvegfal túlsó oldalán ülő nő jobbra mutatott és közölte, hogy az ötös terem. – És most várunk...

-          Ja... – Huppantam le mellé abba az undorító, narancssárga színű székbe. Érdektelenül tanulmányoztam a többi várakozó embert. Úgy tűnt, hogy nálam csak fiatalabbak vannak itt, de volt pár srác, aki a talán kategóriába került.

Az orvosok fel – alá járkáltak, a legtöbbjükön kék vagy zöld ruha volt. Néha kinyílik pár méterre tőlünk az ajtó és egy nő kilép rajta. Azt kérdezi, hogy van még – e valaki, aki beteg felvételre vár. Ezt többször is eljátssza, mégse lesz idegesítő. A hangja valahogy színt visz a fehér vászonra.

-          Ezek a képek nagyon creepyk. – Arra a festményre pillantottam, amit éppen összeráncolt szemöldökkel tanulmányozott a mostohatesóm. Öhm... abban biztos voltam, hogy állatokat ábrázolt, de némelyiket nem tudtam beazonosítani. A madár, akinek olyan fekete karikák húzódtak a szemei alatt, mintha hetek óta nem aludt volna, az megvolt. Viszont erősen kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek a mellette lévő szerencsétlen egy panda – e vagy csak egy macska, akinek behúztak. Mindkettő lehetséges megoldásnak tűnt. – Azok a zsiráfok még úgy, ahogy elmennek, bár ők is úgy néznek ki, mint akik be vannak drogozva.

-          Hagyd már abba! – Próbáltam elrejteni a mosolyomat, de túlságosan is szórakoztatott a helyzet ahhoz, hogy ne nevessem el magam. Ameddig ő tovább kritizálta a szerinte „gyerekeknek ijesztő” képeket, addig én a vállára hajtottam a fejem és próbáltam erőt meríteni a jelenlétéből. Reggel hatalmas görccsel a gyomromban ébredtem, ami egy időre megszűnt, de most megint visszatért. Egyszerűen utáltam ezt és nem tudtam, hogy meddig bírom még. A torkom folyamatosan elszorult, így a normálisnál hosszabb ideig tartó levegővételem leginkább ásításra hasonlítottak. Nem igazán segített a helyzetemen, hogy a körülöttünk ülők nem igen nézték jó szemmel ezt. Ők egész biztos azt hihették, hogy nem vagyok tekintettel a környezetemre, lusta vagyok, meg a többi alternatíva, amiről jobb nem tudnom. Viszont abba egyikük se gondolt bele, hogy igazából a rosszul lét ellen védekeztem. Ezáltal még ha csak egy kis időre is, de csillapodott az a fojtogató, elviselhetetlen érzés. Van egy olyan sejtésem, hogy túlságosan is ráparáztam erre az egészre. – Köszönöm.

-          Mit? – Kyle a vállára hajtott fejemnek döntötte az övét és ugyanolyan halkan kérdezte ezt, ahogy az előbb én. Jó volt érezni a testéből áradó meleget és azt a biztonságot, amit a jelenléte nyújtott.

-          Hogy itt vagy velem. – Hogy egyáltalán vagy nekem... de ezt képtelen voltam hangosan is kimondani. Akármennyire is tudtam az egész lelkemmel, hogy igaz. Talán egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor visszatudom fizetni neki mindazt, amit értem tett. Ha bármi jó is származott anyáék válásából, akkor az ő volt. A kezdeti nehézségeket leküzdve tarthatunk most ott, ahol. Amikor megismertem, akkor a gyűlölet kirobbanó erővel tombolt bennem. Az idő telt, ő pedig egyáltalán nem igyekezett jobb színben feltűnni, sőt voltak alkalmak, amikor még a hozzá fűzött reményeimet is alulmúlta. Vajon volt – e konkrét pillanat, amikor megszűnt az ellenszenvem és azt mondhattam, hogy nem utálom? Ha jobban belegondolok, akkor néha még most is megesik, hogy fellobban bennem a gyűlölet és a sértettség. Példa okáért a céges buli, vagy a másnap délelőtti események. Ott van viszont az érme másik oldala. Ha nem is azonnal, de a szavaival és tetteivel kihúzott a legmélyebb gödörből, ahová valaha zuhantam. Lehet, hogy nem szándékosan csinálta, egyszerűen csak elege lett a viselkedésemből. Nem számít hogyan vagy miért, de segített. Köszönöm? Mi ez az egy szó, ami egyáltalán nem adja vissza azt a hálát, amit szüntelenül érzek?

-          Ez csak természetes. – Kyle szó nélkül megfogta a kezemet és apró köröket kezdett rajzolni a bőrömbe. Nem is tudta, hogy milyen nagy szükségem van most erre. Csendesen figyeltem a hüvelykujját, amivel körkörös mozdulatokat tett újra és újra. Már épp enyhült volna a gyomromban lévő görcs, amikor váratlanul szemet szúrt valami. A mostohatesóm keze sebes volt a bütykeinél, pont mintha a falat használta volna boxzsáknak. Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig logikusan. Biztos kell lennie valami ésszerű magyarázatnak. Óvatosan a kezem közé vettem a kézfejét, csak közelebbről megakartam vizsgálni, de már erre a kis érintésre is összerezzent. Még, ha csak alig észrevehetően. Oh, Kyle... féltően pillantottam felemás színű szemeibe, mire enyhültek az arcvonásai.

-          Mi történt? – Valószínűleg ez az a kérdés, amire nem akar majd válaszolni, de mivel bűbájosan idegesítő vagyok, így úgy is ki fogom húzni belőle. Szombat délután vagy vasárnap szerezhette, de a seb egészen újnak tűnt, így az utóbbira tippeltem. Várjunk csak.. Anyák napján? Ezek szerint nem csak nekem volt szar napom?

-          Bevertem egy seggfej arcát. – Felelte szenvtelenül, mire pár másodpercig döbbenten meredtem rá, utána megvontam a vállam. Szíve joga pofán csűrni másokat és miután jobban szemügyre vettem az arckifejezését azt is megállapíthattam, hogy valószínűleg egyáltalán nem bánta meg. Azt hiszem, elkezdett érdekelni ez a történet, amibe, ha szerencsém van, be is avat. Mondjuk más kérdés, hogy a mellette ülő nőnek sikerült rendesen kiborítania már pusztán azzal, hogy felháborodottan kapott levegő után és pofátlanul megbámulta. Az ember óhatatlanul meghall néha dolgokat, amiket nem akar, de legalább ne mutatná jelét! Előre hajoltam és dühösen pillantottam a nőre, a tekintetem azt üzente, hogy engem nem kell félteni, képes vagyok itt is balhét rendezni. Őt pedig nem kellett sokáig győzködni, rögtön elkapta a fejét. Okos kislány, ért ő a szóból.

-       Okod is volt rá vagy egyszerűen csak nem volt szimpatikus az arca? – Sokat elárul, ha mindkettő variációt lehetségesnek tartottam. Fogalmazzunk úgy, hogy türelemben és empátiában nem bővelkedett. A mostohatesóm a vád hallatán résnyire összehúzta a szemeit és kitépte a kezét az enyéim közül.

-          Az a pöcs megütötte Sadiet! – Fakadt hirtelen, mire ismételten elkerekedtek a szemeim. Mindenre számítottam, de ez most teljesen váratlanul ért. Általában semmi jót sem jelenet, ha szóba hozzá a húgát és ha úgy nézzük, akkor most is úgy volt. – Ha azt hiszed, hogy tétlenül fogok állni azok után, hogy a szemem láttára valaki kezet emel a húgomra, akkor nagyon félre ismertél! Néha nekünk kell szolgáltatnunk a törvényt, ha más nem teszi.

A hangzottakat ízlelgettem, de közben széles mosolyra húzódtak az ajkaim és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Nem tehettem ellene, de woha! Megéltem azt a napot, amikor Kyle kiállt a húgáért! Talán egyszer az életben. Mondjuk lehet, hogy ez nem is olyan nagy dolog. Ha jobban belegondolok, akkor bárki megtette volna ugyanezt a helyében. Erőfitogtatást mellőzve persze. Nem mindenki olyan erőszakos tulok, mint Kyle. Valakinek agyban kell erősnek lennie.

Az elkövetkezendő percek a sajátos, szubjektív időm szerint rohadt lassan teltek el és ezt a mellettem ülővel igen bosszantó módon éreztettem is. Azt ugyan nem mondanám, hogy túlzottan értékelte, de őszintén. Mikor tetszett neki bármi is, amit én csináltam? Ez a szám megközelítőleg nulla, mert azért a kivételek erősítik a szabályt. Biztos a mi esetünkben is vannak ilyen ritka pillanatok, de speciále egy sem jut eszembe. Talán azokat az alkalmat díjazni szokta, ami más rovására megy, kivéve, ha ez az illető az unokatestvére. Már így is egy szerencsétlen balfék, akivel az élet ott cseszett ki, ahol tudott – mondta ő, aminek hatására csak zavartan ráncoltam a homlokomat és nem értettem miért kell erről nekem tudnom. Viszont mióta kezdtem jobban megismerni a férfit átértékeltem a dolgokat. Volt valami Scottban, ami mindig felidegesített. A jóhiszeműsége talán? Vagy az, hogy olyanfajta ember volt, akit ha ellöknek, ő kér bocsánatot? Nem tudtam eldönteni, de mindezek ellenére folyton visszamentem. Hiába tudtam, hogy valamivel felfog idegesíteni.

-          Ez a Lilith vagy ki... miért utálja Scottot? – Akárhányszor csak eszembe jutott ez a név, egy ismeretlen archoz hozzátársult valami kellemetlen érzés. A tudat, hogy utálja, egyenesen megveti a férfit elkezdett bennem megmozgatni valamit. Ha tudnám az okát, akkor biztos másként állnék ehhez az egészhez. A válaszért könyörögve fordultam mostohatesóm felé, aki konokul hallgatott, arcára pedig kiült valami méla undor féle. Nem értettem minek szól.

-          Szóval Lilith... – Kezdte, és ahogy kiejtette a száján a nő nevét a hangjából színtiszta megvetés és utálat áradt. Olyan természetellenes és elemi, hogy az még a férfitől is újdonságnak számított. Miért van olyan érzésem, hogy ez az ellentét inkább kettejük között alakult ki? – Szerintem addig örülj, amíg nem ismered azt az idegtépő, megátalkodott démont! Ha találkoztok, akkor mindennek vége és elkezdesz hinni az alvilágban, pokolban meg mindenben, amit akarsz. Csak együtt kell töltened vele egy órát és onnantól kezdve démonok léteznek és ő mindnek az anyja! Nem beszélve arról az akaratos, beképzelt ivadékáról, én mondom... az a gyerek egy ördögfajzat!

-          Kyle... ez mind szép és jó, de nem kaptam választ a kérdésemre. – Szakítottam félbe, mert nem volt kedvem a továbbiakban is azt hallgatni mennyire kiállhatatlan és démoni teremtés az a nőszemély. Pedig már beleélte magát az ócsárolásba kis drágám. Majd legközelebb folytathatja, de lehetőleg ne nekem. Volt bennem e nélkül is elég gyűlölet, miért kéne még az övét is elviselnem? Csak gyorsan köpje ki, hogy miért utálja az unokatesóját, mert engem igazából ez érdekel egyedül.

-          Jól van, bocs, hogy untattalak! – Néha nagyon gyerekesen tudsz viselkedni kedves mostohabátyám. Fel kéne – e erről világosítanom vagy már tisztában vele? Amilyen makacs tud lenni néha tuti, hogy tudja, csak nem érdekli. – Lilith nem utálja Scottot.

-          De hát...

-          Annyira nem. – Amikor közbe akartam vágni, hogy emlékeztessem a szavaira, akkor nagyon egyszerűen leintett és folytatta a kis meséjét, aminek a végére remélhetőleg be is hívnak minket. – Sőt, mintha mostanában egész jól kijönnének. Kivéve, ha menstruál, mert akkor mindenkit utál. Igaz, engem anélkül is.

-          Mintha ritka számba menne, hogy téged utál valaki. – Forgattam a szemeimet unottan. – Szerintem ez a leggyakoribb érzés az irányodba.

-          Igazad van, te vagy a megtestesült kedvesség, akiért odáig és vissza vannak az emberek! – Ez az egész már a legelején nem tetszett, így rosszat sejtve vártam a folytatást. – Bocsánat, hogy mást merészeltem feltételezni a kisasszonyról. Kérlek, taníts arra, hogyan lehetnék olyan figyelmes és optimista, mint amilyen te vagy!

Értettem a célzást, szóval most már igazán abbahagyhatod. Leginkább azért, mert elkezdtek felfigyelni ránk az emberek. Kyle viszont elemében volt és mintha mit sem vett volna észre az egészből tovább folytatta. Csak unottan megtámasztottam a fejemet és hagytam, hogy lefoglalja magát. Volt olyan hangos, hogy talán odabent megunják a locsogását és valami hirtelen ötlettől vezérelve szólnak, hogy menjek be. Őt pedig lehetőleg hagyjam kint egy szájzár kíséretében. De ha ettől jobban érzi magát és lenyugszik, akkor nosza, folytassa csak! A sors keze, véletlen vagy egyszerűen csak karma, nem tudtam. De ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és hívattak engem. Csak egy kicsit beszéltetnem kellett a mostohatesómat és máris behívattak. Ezt észben kell tartanom.
A táskámat és a pulcsimat megfogva komótosan feltápászkodtam és csakis a mostohatesóm után léptem be a helyiségbe. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkor tétován körbepillantottam és nem tudtam, hogy most mégis mit kéne csinálnom. Bezzeg a mostohabátyám, ő habozás nélkül nekidőlt a helyiségben lévő pelenkázónak, aminek ittléte számomra érthetetlen volt. Nem sokat tudok az ilyen dolgokról, de egy kisgyerek számára nem veszélyes ez? Mármint az ultrahang, nem a pelenkázó. A franc tudja, nem vagyok orvos és egyáltalán nem értek az ilyen dolgokhoz. Némi habozás után a férfi fejéhez vágtam a pulcsimat és a táskámat, amit nem túlzottan méltányolt, erről a goromba pillantása biztosított. Mint az esetek többségében, most se nagyon foglalkoztam vele. Éppen azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal, vegyem le a cipőmet vagy ne. Végül maradt a csukám. Felültem arra a vacakra, majd óvatosan feljebb húztam a fölsőmet, utána szó szerint elterültem. Már éppen elkényelmesedtem volna, amikor visszatért egy hátsó szobából a nő és közölte, hogy húzzam lejjebb a nadrágomat, a felsőmet pedig feljebb. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, mire siettetni kezdett és közölte, hogy nem ér rá egész nap. Ezt inkább válasz nélkül hagytam és a tekintetem a férfira siklott, aki érdeklődve figyelt. Szerintem jogosan kérném meg arra, hogy forduljon már el. De ez a kedves nénike másodpercenként emlékezetett arra, hogy egy csomóan várakoznak odakint, szóval igyekezzek. Összepréselt ajkakkal engedelmeskedtem és próbáltam nem törődni Kyle fürkésző pillantásával. Ha műsort akar, akkor menjen haza a barátnőjéhez! Itt csak a fekete melltartóm alját láthatja és a hupikék bugyim szegélyét! Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodva felvonta a szemöldökét, de utána rögtön el is fordult, mert a doktornő kérdezett valamit. Teljesen úgy viselkedett, mint egy felelősségteljes felnőtt, és ezért csodáltam őt. Nem csak, hogy elkísért, de szinte minden beszélgetést lebonyolított helyettem. Fogalmam sincs milyen hozzátartozómnak gondolták, de nem kérdezősködtek róla.

-          Azt a ro... – Szisszentem fel, amikor a nő minden gyengédség vagy figyelmeztetés nélkül egy darab papírt tűrt be a nadrágomba, vagyis ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább a bugyimba. Az a szerencséje, hogy nő. Ha férfi merte volna ezt megcsinálni, akkor szent, hogy itt rúgtam volna fejbe. Tovább morgolódtam, de Mrs. kedvesség nem igazán foglalkozott velem, csak megkért, hogy csússzak feljebb. Még feljebb. Most meg lejjebb. Ennek a nőnek semmi sem jó?! Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a doktor unott arccal megfogja a vizsgálófejet és bekeni valamilyen krémmel. Utána olyan helyre nyomta, ami egészen biztosan nem a hasam. Mi a franc?! Ez a nő hallott a gyengédségről? Minden ultrahangvizsgálat ilyen? Mert annyira a bőrömbe nyomták a vizsgálófejet, hogy félő volt hányni fogok. Szerintem ezt a magzatok se annyira szívlelik, főleg nem a terhes anyukák, akiknek emellett van még ezer bajuk, de igen, nyomjanak a hasukba egy hideg krémmel bekent valamit! Hogy én mennyire gyűlölöm a gyermekklinikát és ezeket a vizsgálatokat!

-          Csak nyugalom Cica. – Látva az eltorzult, gyűlölettel teli arcomat Kyle vigyorogva odasétált a... az ágy mellé vagy minek hívják ezt az izét, amin fekszem? Lényegtelen, de annyi biztos, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem értékeltem a férfi jelenlétét. Menj a francba! Én itt szenvedek, miközben te remekül szórakozol ezen! Dühösen intettem be neki, mire lazán megragadta a középső ujjamat és úgy hátrahajlította, hogy szerintem meg kell röntgenezni. A jó... nem arra hajlik hapsikám! Azt hittem ennyit legalább megtanultál általános, nem is óvodában! Próbáltam kiszabadítani a fogságba esett ujjam, de nem nagyon jártam sikerrel. Az ördög vigye el a szorító képességedet, a fizikumodat, meg mindent, amit akarsz! Az erőlködésemnek az vetett véget, hogy Mrs. Kedvesség ránk förmedt. Szerintem nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy hármunk közül ő a legbarátságtalanabb.
Unottan visszahanyatlottam és a fejemmel a monitor felé fordultam. Illetve fordultam volna, de alig láttam belőle valamit. Amikor pedig addig mozgolódtam, hogy valami kis részletet elkaphassak, akkor csak pislogtam párat. Oké. Nem tudtam értelmezni azokat a fekete és fehér pacákat. Csak azt tudtam, hogy amikor levegőt vettem, akkor több fehér paca lett. De általánosságban azzal voltam elfoglalva, hogy csúnyán nézzek a nőre, akárhányszor a kelleténél jobban a hasamba nyomta a vacak vizsgálófejét.

-          Most meg mégis hova megy?! – Kérdeztem fojtott hangon, amikor minden szó nélkül felállt, letette a vizsgáló fejet és elvonult a hátsó kis szobájába. Ez így egyáltalán nem járja, jöjjön vissza! Olyan érzésem volt, mint amikor fogászaton fogtömés közben fogta magát az orvos és eltűnt tíz percre. Az a különbség a két helyzet között, hogy ott majdnem a saját nyálam miatt fulladtam meg. Egyáltalán hogy képzelik ezt? Legalább valami magyarázatfélét odaböföghettek volna! De nem.... ő itt hagyott válasz nélkül, a hasamon egy kiló hideg és zselészerű krémmel, ami valamiért még a melltartóm alján is ott díszelgett. Ott speciále egyáltalán nem értem miért vizsgálgatott. Ami még ennél is jobban zavart, az a bugyimba tűrt lap volt. Ami szintén tiszta krém lett. Szerintem ennek nem így kéne kinézne és csak a nő volt béna. – Esküszöm mondom, hogy ha nem jön vissza egy percen belül, akkor utána hajítom a vizsgálófejet!

-          Csak nyugalom... – Vérszemet kapva fordultam felé és a tekintetemmel megüzentem, hogy ölök, ha még egyszer meghallom ezt a mondatot. Csak próbálja meg, és akkor nem tudom még hogyan, de a nő után vágom őt is! Mivel minden értelmes ember beláthatta, hogy nincs ínyemre az ilyesfajta béna nyugtatás, így Kyle nyugtatásképpen megfogta a kezemet. – Akkor beszélgessünk, addig is telik az idő.

-          Veled? – Kérdeztem és a hangom leplezetlen visszautasításról árulkodott. Mostanában minden okom megvolt, hogy kételkedjek benne, ami pedig a beszélgető készségét illeti... tudunk mi anélkül társalogni, hogy a végén senki se sértődjön meg vagy legyen dühös? Ebben igazán kételkedtem, ezt pedig világosan a tudtára is adtam. Hiába nem tetszett neki, a véleményem akkor sem fog változni. Amíg ő puffogni kezdett, addig én oldalra fordítottam a fejemet és megszemléltem a falra festett képeket, amik sokkal szebbek voltak, mint a váróban lévő állatok. Csak egy apró gondolatfoszlány volt, de azonnal megragadtam. Szinte biztos voltam abban, hogy Scott még őket is szépnek látná, hiába ijesztőek és torzak. Meglátná bennük a gyönyörűt, mert ilyen a természete. Volt valami imádnivaló naivság benne, ami arra késztette az embert, hogy vele mosolyogjon vagy beverje a pofáját. Jobbik esetben az előbbi történt. Az élet feltehetőleg a másik csoportot erősítette, erre már csak a gesztusai és a rajza is utalt. Az az egy, amit láttam biztosított erről és megérintett. Nem tudom miért, talán a belőle áradó feltétlen és őszinte szeretet, ami még a halálon túl is jelen van. A bátyja iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelet. Au.... miért kezdett ennyire fájni a mellkasom? Minden szívdobbanás sajgóan lassan követte az előzőt. Annyira igazságtalan valakitől ilyen fiatalon elszakítani az anyját és testvérét is! Mivel érdemelte ki ezt a fájdalmat? A plafonra emeltem a tekintetemet, majd lassan lehunytam a szemem. – Oh, Scott...

-          Mi van vele? – Megrökönyödve fordultam a férfi felé, amikor ráeszméltem, hogy ténylegesen kimondtam és nem csak egy apró sóhaj volt. Erre létezik jó válasz? Valljam be, hogy a képekről ösztönösen az unokatesója jutott eszembe? Ismerjem el, hogy azon gondolkoztam miért ilyen kegyetlen valakivel az élet, aki látszólag meg sem érdemli? Mennyire lehetek őszinte vele?

-          Csak gondolkodtam.

-          Scotton? – Vonta fel lassan a szemöldökét és úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. A tekintete kényelmetlenül érintett, így fészkelődni kezdtem és igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Egyáltalán mi baja lett hirtelen?! Már az is baj, ha gondolkozok? Valamit viszont muszáj válaszolnom. Gyerünk, kislány törd a fejedet! Igazából semmi sem jutott eszembe, de észrevettem, hogy Kyle telefonja megállás nélkül rezeg, de ő rá se hederít. Ez több mint gyanús nekem!

-          Nem tervezted felvenni? – Böktem a nadrágzsebe felé, mire bosszúsan húzta elő a készüléket. Csak egy pillantást vetett a képernyőre, utána magyarázat nélkül visszadugta. Felvont szemöldökkel fogadtam a cselekedetét, ezt nem úszhatja csak úgy meg. Azt hiszem, hogy most rajtam volt a számonkérés sora. – Ki volt az?

-          Senki.

-          És miért keresett ez a bizonyos senki? – Nem zavartattam magam, pedig láttam milyen tekintettel néz rám. Ha neki van joga kérdéseket feltenni nekem, akkor én miért ne csinálhatnám ugyanezt?! Abból ugyan nem eszik!

-          Szerinted felvettem, hogy tudjam? – Olyan hangsúllyal kérdezett vissza, amitől ösztönösen ugrott egyet a szemöldököm. Most még neki áll feljebb? Mindjárt adok én neki olyat, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt ilyen hangon mer velem beszélni! Azt hittem, hogy az elmúlt hónapok alatt megtanulta a leckét. Engem nem kezelhet úgy, mint a többi lányt. Ha ők el is tűrik ezt, én nem fogom! Mindent akar, de semmit sem ad? Hogy is van ez? Ezeket végiggondolva dühösen pillantottam a férfira. Ezek után várhatja, hogy mikor fogok vele kellemesen cseverészni! A kisujjamat nyújtom és máris az egész kezem kell neki! A gondolataimmal se lehetek egyedül, mert akkor rögtön ott terem és kiakarja szedni belőlem. Ezzel az erővel akár azt is kérhette volna, hogy meséljem el mi bánt, mint valami idióta pszichológus.    
Valakinek, aki nem én voltam hatalmas szerencséjére pont akkor jött vissza a nő, amikor válaszolni akartam valami nem túl kedveset. A váratlan megjelenése azonban belém fojtotta a szót. Távol voltál több mint öt percig, nem tudtál volna várni még egyet? Minden volt, csak kedves nem az a tekintet, amivel megajándékoztam az orvost. Aki közölte, hogy már rég letörölhettem volna a krémet a hasamról... Pislogás nélkül meredtem rá és már majdnem a nyelvem hegyén volt, hogy ezt nekem honnan a lószarból kellett volna tudnom, amikor Kyle a kezembe nyomott egy törlőpapírt. Mogorván álltam neki letisztítani a hasamat, miközben az orvos megint eltűnt. Mi van abban a szobában, hogy állandóan beviharzik oda?! Szaggatottan kifújtam a levegőt és éreztem, hogy a határaimon vagyok. Csak egy kicsi kell és robbanok.

-          Ha gondolod, akkor segíthetek neked. – Egy pillanatra megálltam mozdulatközben és nagyon lassan felnéztem rá. Abban a minutában az arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta milyen lelkiállapotban vagyok. Az egész testem remegett a visszafojtott haragtól, úgy éreztem valakivel üvöltenem kell, kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget.  – Hé...

-          Ne. – Mondtam halkan, mire visszanyelt mindent, amit mondani akart. Nem volt szükségem magyarázkodásra, vigasztalásra. Csak csöndet akartam és egy kis időt, hogy megnyugodjak. Miután letöröltem magamról azt a sok trutyit az orvos kiszólt a hátsó szobából, hogy várjunk meg odakint az eredményeket. Csendes beletörődéssel keltem fel és vánszorogtam ki, a nyomomban a mostohatestvéremmel. A gyomromban lévő görccsel ültem le és vártam, ahogy kérte. Észleltem, hogy Kyle szüntelenül engem néz, de nem törődtem vele. Csináljon azt, amit akar! Felőlem egész nap bámulhat, az se érdekelne. Végül megbökte vállamat, mire unottan fordultam felé. Tessék...? Döbbenten szemeztem Scottal, aki a telefonja képernyőjéről nézett vissza rám tanácstalanul. Azt hiszem, hogy teljesen összezavarodtam. Ezt most mire kéne, hogy véljem, vagy egyáltalán mit mondjak? Zavartan tátogtam, egy hang se jött ki a számon. Ő pedig tovább nézett átható tekintetével. Én ezt nem bírom tovább! A tenyerembe temettem az arcomat és előrehajolva térdemre borultam.

-          Mi rosszat csináltam? – Amikor eljutott hozzám szomorú hangja, akkor valami összeszorította a mellkasomat és megkörnyékezett egy rosszérzés. Én ezt nem akartam! Miért bántom meg mindig önkéntelenül is? Sebesen felkaptam a fejemet, hogy megmagyarázzam, de abban a pillanatban a torkomra forrt a szó, amikor a tekintetünk találkozott. Azt hiszem, mindjárt hányni fogok... szaggatott levegővételekkel próbáltam csillapítani a rosszullétemet, de szerintem nem mondok újdonságot, ha nem sikerült.

-          Hozok neked valamit inni. – Helyezte az ölembe a telefonját és elindult a kis büfé felé, ami a bejárat mellett volt. Hosszú másodpercekig figyeltem a távolodó alakját, utána lenéztem az ölembe. Mielőtt megszólalhatott volna kinyomtam a videó hívást. Nem akartam, hogy így lásson. A gyengeségem nem tartozik rá, ahogy a boldogságom vagy az örömöm se. Pár perc múlva Kyle visszatért egy üveg ásványvízzel és a kezembe nyomta, a telefonját pedig visszavette. Lassan kortyoltam a hideg italt, aminek egy kicsit sikerült lenyugtatnia a gyomromat.
Szerencsére nem sokkal később kiadták az eredményeimet, utána isten hírével elküldtek minket. Vártunk egy kicsit, amíg összeszedem magam, utána elindultunk kifelé. Az udvaron viszont Kyle megtorpant és vetett egy pillantást a lapra. Összeráncolt szemöldökkel fordult felém, amit nem értettem. Most mi az? Nem tetszik ez a tekintet, amivel nézel!  Örülnék neki, ha hangosan is felolvasnád mi áll azon a lapon!

-          Én ebből semmit nem értek. – Rázta meg végül a fejét, mire valamelyest megnyugodtam. Ha csak ennyi volt a baj, akkor rendben. Az meg mit számít, hogy nem érti? Mondjuk, akkor valószínű, hogy én se fogom. – Ha minden a legnagyobb rendben van, illetve majdnem, akkor ezt miért kell egyenként leírni?

-          Én abból nem értek egy szót sem, amit mondasz! Add már ide azt a nyomorult lapot! – Kaptam ki a kezéből és a szemeimmel végigfutottam a szöveget. Máj homogén szerkezetű, az epehólyagom kőmentes, a lépem UH képe koromnak megfelelő, a gyomrom... részben gázos... de látható helyeken a falam nem vastagabb. Vajon mit jelent rám nézve ez a gázos dolog? Mert oké, hogy ideadták ezt a lapot, de néhány dolog magyarázatra szorulna. Legalábbis szerintem, de akkor mindegy. Inkább tovább olvastam a leletemet. A jobb vesém normális nagyságú, pyelonjában tizenöt mm széles tágulat van... Aha... és mi az a pyelon? Ha ez ilyen köztudott dolog, akkor bocsánat. Én nyugodt szívvel bevallom, hogy fogalmam sincs mi az, eddig életemben nem hallottam róla. Kérdőn fordultam Kyle felé, aki erre feltartott kézzel visszakozott. Nagyon nagy segítség vagy, de komolyan.

-          Ne nézz rám, nem vagyok orvos! A leleted szerint viszont nagyon gázos vagy belül. – Olvasta tovább, mire elvörösödve könyököltem az oldalába. Esküszöm, megfojtom, ha mostantól ezzel fog csesztetni! Ami viszont ennél is jobban aggaszt... mi a rákom az a kettős vese? Eleve kettő van, nem? – Ez a vesemedence tágulás úgy hangzik, mintha terhes lennél.

-          Nem vagyok terhes!

-          Tudom Cica. meg is nyúználak, ha az lennél. – Paskolta meg a fejemet, mire a szemeimet forgatva pillantottam rá, de azért elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokból látszik, hogy igazából mennyire törődik velem, persze a sajátos módján. Tudom, hogy számíthatok rá, de néha annyira nehéz megváltoztatni a berögzült véleményét. A mosolyom hatására elhatározásra juthatott vagy nem tudom, de hirtelen teljesen más vizekre evezte a témát. – Ugye ráérsz most? Szeretnék egy kicsit veled lenni.

-          De hát eddig is velem voltál. – Nagyon is értettem, hogy mire akart kilyukadni, de minden erőmmel azon voltam, hogy húzzam az időt. Hiába tudtam, hogy ami késik, nem múlik, mégse akartam a férfi szemeibe mondani az igazságot. Pedig elkerülhetetlen volt, pár percen belül úgy is megfogja tudni. Abban reménykedtem, hogy elköszönünk egymástól és utána mehetek Tonyhoz. Annyi ideje húztam és halasztgattam, hogy most már tényleg itt volt az ideje annak, hogy meglátogassam. Hamar kibújt a szög a zsákból. Ahogy gondoltam egyáltalán nem volt oda az örömtől, csak furcsa grimaszba torzult az arca.

-          Minek? – Ez már rosszul kezdődik. A szemeimmel szuggerálva próbáltam megüzenni neki, hogy ezt a mondatot ne merje folytatni. – Az a szőke fasz délután is ott lesz, és amilyen állapotban van, még pár hétig marad is. Szóval a hónap bármelyik napján ráérsz meglátogatni, hidd el nekem, ő nem mozdul egy tapodtad sem.

-          Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? – Nem értettem, hogy képes valaki így beszélni egy sérült emberről? Ráadásul ez a fiú megmentette az életemet! Az mondjuk igaz, hogy ő is sodorta veszélybe, de kompenzálta ezt a kis apróságot.

-          Attól még, hogy összetörte magát nem lesz másabb személy... Ugyan az nagyképű, beképzelt pöcs marad. – Sziszegte az arcomba, ezzel tudtomra adva a gyűlöletét az exem iránt. Már nem azért, de most inkább te vagy a pöcs. Hogy is érhetné meg, hogy mit éreztem abban a pillanatban? Amikor a legegoistább ember, akit ismerek mást helyezett előtérbe. Egy olyan lányt helyezett maga elé, aki gyűlölte, minden szavával a halálát kívánta. A Peggyvel folytatott beszélgetésem alatt már elmondtam milyen érzések kerítettek hatalmába, szóval nincs kedvem magamat ismételni.

-          Az én szememben Tony olyan, mint a tiédben Scarlett. Szóval ezt a vitát itt és most lezárom. – Próbáltam pontot tenni az ügy végére, de valami olyat mondhattam, ami még jobban felidegesítette a férfit.

-          Ne merd még egyszer ahhoz az alakhoz hasonlítani Scar’ – t! – Álljunk meg egy rohadt pillanatra! Ha jól értelmezem, akkor ő kedvére ócsárolhatja az exemet, a legjobb barátnőimet és a szeretteimet, de én egy rossz szót sem szólhatok?! Most fogom tökön rúgni ezt az alakot! – Nem hiszem el, hogy itt tartunk! Még mindig érzel iránta valamit, igaz?

-          Tessék..? – Meglepetten kerekedtek el a szemeim a kérdése hallatán és minden mondandómat elfelejtettem. Választ ugyan nem kaptam, mert fogta magát és szó nélkül elviharzott. Az előbb még veszekedtünk, most meg... hogy jutottunk el odáig, hogy még mindig vannak érzéseim Antony iránt? Teljesen őszintén kérdezem... MI VAN?!

Fél szemmel a férfit figyeltem.
A barátja háta mögé osont és átnyúlva a válla felett próbált egy virslit lopni, mondjuk nem ért el átütő sikert. Scott oda se pillantva rácsapott egy fakanállal a kezére és visszaküldte az asztalhoz. Amúgy minden tiszteletem az övé, mert egyszerre készített tejbegrízt nekem és maguknak valami kiadósabbat. Ha rajtam múlt volna, akkor a virsli túlfőne, a tejbegríz meg ismételten borzalmas lenne, sőt azt is eltudom képzelni, hogy az alja odakozmálna. Bezzeg ő még veszekedni is ráért, mert Kyle nekiállt panaszkodni. Leginkább, hogy Scott csigalassan főz és addigra a gyomra felemészti önmagát.

-          Elfelejtheted a kávédat, ha nem hagysz reggelit készíteni. – Ha ez fenyegetés akart lenni, akkor nagyszerűen bevált, mert Kyle bocsánatot kérve visszacsoszogott az asztaloz. Leült a mellettem lévő székre, ahonnan még pont rálátást nyert az unokatestvére hátára, mert nem takarta ki a fal vagy az a bazi nagy rúd, aminek szerintem semmi keresnivalója nem lett volna a pulton. De szerintem nagyon jó sztripper showt letudnék nyomni rajta.  A házigazda is biztos odáig lenne az örömtől, szerintem még a kutyáját is rám uszítaná. Aki a lábam dugásán kívül végre úgyis viselkedne, mint egy házőrző.   
Amúgy a videók alapján, amiket Sue mutatott megtartani se bírtam volna magamat, nemhogy pörögni vagy valami ilyesmi. Ilyenről az én kétbalkezes formámmal álmodni se merek, bár nagyon szexi lennék. Ez egy ki nem mondott tény, amivel mindenki tisztában van. Viszont, akármennyire is ellenállhatatlan lennék, ha lecsúsznék arról a rúdról, akkor pár napig nagyon fájlalnám a combjaimat és úgy magát a lábaimat. Szóval inkább kihagyom és nem váltok sportágat.

-            Nem tetszik ez a kutya, nagyon sunyi. – Húztam össze résnyire a szemeimet, amikor Thor beügetett a nyitott teraszajtón és egyenesen felénk tartott. Ez a dög ördögien okos és kegyetlenül rossz, ami együtt borzalmas párosítás. Azt se értettem minek van nyitva az a rohadt ajtó. Ha szellőztetni is kell, akkor legalább oldaná meg, hogy ez a sunyi teremtés ne tudjon bejutni a házba! A macskát meg egyszerűen csak dobja ki a francba, mert semmi szerethető nincs benne.

-          Te meg miről beszélsz? Nincs is itt Thor.... – Kyle akkorára tátotta a száját ásítás közben, hogy szerintem láttam a manduláját. Elmerengve tanulmányoztam nyúzott arcát, karikás szemeit és végezetül ajkaira siklott a tekintetem. A fülemben visszhangoztak a szavai, a szemeim előtt egymás után villantak fel azok a pillanatok, a testemen éreztem a keze érintését. Hiába futtattam végig az eseményeket újra és újra a fejemben, akkor is ugyan az lett a végeredmény. Akármennyire is próbálkoztam nem javultak a dolgok, csak egyre rosszabb színben láttam magamat. Egész egyszerűen vesztettem ellene. Vajon miért? Azt hittem, hogy ennél azért jobb ember vagyok és több akaraterőm van.  
Vajon... semmissé tudom tenni mindazt, ami múlt éjszaka történt és ott folytatni, ahol abbahagytuk? Egyáltalán tulajdoníthatok bármi jelentőséget a szavainak vagy a tetteinek? Mintha meg sem történt volna, hisz teljesen beszámíthatatlan volt! A részegek mindent összebeszélnek, nem szabad hinni nekik. Ez az, jó úton haladok, már csak el is kell hinnem. Gyerünk kislány, menni fog! Mennie kell! Ha nem hiszed el, akkor ugyanott állsz, mint reggel, amikor felkeltél.
Kyle hatalmas tenyere a kézfejemre simult és ez elegendőnek bizonyult, hogy megszűnjön a kábulat és kiszakadjak az önmarcangoló rituáléból. Nem akarok ránézni. Tudatosult bennem, hozzá pedig egy felismerés társult. Rettegek attól, amit látni fogok. Félszegen fordítottam a fejem a férfi felé, de amikor megláttam azt az arrogáns arckifejezést az arcán, akkor minden szorongásom semmissé múlt. Hát persze... hogyan is felejthettem el, hogy ki a partnerem? Ő Kyle, maga az impertinencia. Hogy feltételezhettem akár csak egy perc erejéig is azt, hogy őt komolyabban érdekelte mindaz, ami múlt éjszaka történt? Biztos valami semmiségnek tekintette, ami bármelyik péntek este megtörténhet vele. Egek, ez akár még igaz is lehetne. Ne feltételezzünk semmi rosszat a mostohabátyámról, ő egy nagyon kedves és hűséges férfi. A másodikat megtudom kérdőjelezni, az első pedig egy orbitális hazugság. Ennyit a jó tulajdonságok felsorakoztatásáról. Ezért volt hát ennyi alkalmi kalandja, mert akik igazán ismernék azoknak volt annyi eszük, hogy ne kezdjenek ki vele. Szerintem a barátnőjén kívül senki se tudná elviselni.

-          Látom az arcodon, hogy már megint valami hülyeségen kattogsz. – Igen, gyerekek ő az én mostohabátyám, akiben csak részegen támadnak fel érző, emberi érzései. Miközben megjelent egy gúnyos mosoly az arcán, egyik ujjával a kézfejemet kopogtatta. Csak meredten figyeltem a mozdulatot, pedig semmi rendkívüli nem volt benne. Akkor szokták az emberek csinálni, amikor idegesek vagy türelmetlenek. A mostohabátyámnál mindkettőt eltudtam képzelni, de leginkább a másodikat. Annak ellenére, hogy ezzel tisztában voltam, nem tudtam levenni a szemeimet a kezeinkről. Már fel sem tettem magamnak a kérdést, hogy miért Hisz tudtam a választ. – Túlgondolod a dolgokat.

-          Másként fogjuk fel a dolgokat. – Válaszoltam keserűen és elhúztam a kezemet. A legszívesebben lefejeltem volna az asztalt, annyira nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Őt tényleg ennyire nem érdekelte volna? Csak egy múló pillanatnak tekintette?  Biztos szóba se hozta volna, ha nem látja rajtam az utóhatást. Lehet, hogy tényleg csak túlgondoltam? De nem!  Biztos vagyok abban, hogy minden volt csak normális nem az, ami történt. Ismerem magam. Ami már nekem is abnormális ott valami nem klappol. Kyle szemébe akartam mondani a véleményemet, de abban a pillanatban felsikoltottam meglepettségemben. – Hjá!

-          Ez meg mi akart lenni? – Nevetett ki a férfi, amikor villámsebesen felhúztam és átöleltem a térdeimet. Még a szőr is felállt a karomon. A legszívesebben pofán rúgtam volna a mostohatestvéremet, de az ő mosolya is hamar lekókadt, amikor minden jel szerint vele is ugyanaz esett meg. – A te talpadat is megnyalta?

-          Szerinted mi másért ülnék úgy, mintha depresszióba estem volna? – Általában odavagyok a kutyákért és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Thorban is van valami, ami megfogott. Ez rendszerint abban a pillanatban elmúlik, amikor valami rosszaságot csinál.  Például, amikor a lábammal szándékozik párosodni, akkor egészen kitérít a hitemből.

-          Vannak furcsa szokásaid, szóval nem lehettem biztos benne. – Ez az alak... teljes egészében kikezdi az idegeimet. Valami mással le kell kötnöm a figyelmemet, különben a végén még odamegyek és megrugdosom. Megjegyzem, teljesen megérdemelné. És hol marad már ilyen sokáig az a semmirekellő házigazda?! Csak ne felejtsem el képen önteni valamivel a tegnap esti viselkedése miatt. Amikor az ember segítséget kér, akkor általában nem az a válasz, hogy majd megoldod. Ráadásul ő volt az a nyomorék, aki likőrös bonbont adott az unokatesójának, tőlem pedig megvonta. Mondván, hogy nekem még a kevés is megárthat. Ezért is... meg azért is... oh, valamivel igazán meg kell köszönnöm neki.  – Végre, már kezdtem azt hinni, hogy itt döglök éhen!

-          Amilyen konyhamalacnak születtél, legközelebb megkapod a tegnapi maradékot. Annak is ugyanúgy örülnél, mint ennek. – Scottban volt valami megmagyarázhatatlan kedvesség, amitől képtelen voltam elvonatkoztatni. Idegesítőnek tartottam ezt a tulajdonságát. A jó embereket mindig kihasználják. Kivéve, ha Kyle az illető legjobb barátja, mert ezzel a szánalmas barmokat elriasztja ettől a szándéktól. – Itt van a tejbegrízed kisasszony.
Letette elém a tálat és azzal kellett szembesülnöm, hogy kakaóból virágokat rajzolt. Egyszerűnek tűnt, de közelebbről megnézve sok munkát fektetett bele.

-          Köszönöm. – Amikor válaszként megsimogatta a fejemet, akkor egy pillanatra megállt a kanál a kezemben. Már megint ez az elviselhetetlen görcs. A gyomrom hirtelen dió nagyságúra zsugorodott és úgy éreztem a következő pillanatban elhányom magam. Csak legyen már hétfő, hogy megkaphassam azokat az eredményeket. Általában a vizsgálat után rögtön megkapjuk az eredményeket, nem?

-          Ha nem eszed meg, akkor nekem adod? – Pillantott rám felvont szemöldökkel Kyle, amikor észrevette, hogy hozzá se nyúltam a saját reggelimhez. Akármennyire is hálátlannak tűnhettem hirtelen minden étvágyam semmivé foszlott. Egy falatot se tudtam volna letuszkolni a torkomon.

-          Nem érzed jól magad? – Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az idegesség, amikor Scott hangjából aggodalom csendült. – Készíthetek egy kis teát. Az nyugtatja a gyomrot.

-          Fájna, ha az életben egyszer csöndben maradnál?! – Nem értettem a saját viselkedésem és bár ez nem volt újdonság, most mégse ismertem magamra. Miért idegesít ennyire egy férfi kedvessége és aggodalma? Csodálnom kéne érte.

-          Találtál még egy utálót? Ha ilyen ütemben haladtok, akkor Cica lassan utoléri Lilith –et. – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a mostohabátyám felé. Ki az a Lilith és miért utálja ennyire Scottot? Kezdett nagyon érdekelni a kérdés, de feltenni meg nem volt merszem. Vannak dolgok, amikre jobb nem rákérdezni. Úgy éreztem, hogy ez is olyan.

-          Ha még mindig a tegnapi miatt vagy dühös, akkor sajnálom. – Miért ő kér bocsánatot?! Ültében kihúztam magam és hitetlenül bámultam a férfit. Ne légy ilyen kedves és alázatos! Állj ki magadért és mondd a szemembe, hogy az én házamban nem beszélhetsz így velem! Főleg nem ok nélkül.

-          Lemaradtam valamiről? – Látszik, hogy ezek ketten rokonságban állnak egymással. Egyikük se képes kimaradni abból, ami nem rájuk tartozik. – Azt hittem, hogy rám rágott be tegnap este. Te mit csináltál?
Sohasem voltam valami jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet és a gondolataimat. Indulatember voltam és ezt Kyle nagyon jól tudta rólam. Most is az arcomat fürkészte és próbálta róla leolvasni a választ, de csak a féktelen dühömet láthatta. Ami jelen pillanatban bárminek szólhatott, de a tegnap estéhez semmi köze nem volt. Jobban bosszantott Scott mostani viselkedése, mint a tegnap esti. Valami nincs rendben velem, miért haragszom valakire a kedvessége és a figyelmessége miatt? Azt még megértem, ha ti nem értitek a viselkedésemet, de az a gáz, hogy én se vágtam a saját tetteimet vagy mondataimat.

-          Arra kíváncsibb lennék, hogy te mit csináltál már megint. – Hárította el a kérdést és a mondata hallatán felvontam a szemöldökömet. Tegnap este elég sokszor térített ki a hitemből és csillapíthatatlan vágyat gerjesztett bennem, hogy megfojtsam. A tucatnyi hiba közül éppen melyikre kíváncsi?

-           Csak behajtottam az ígéretét.

-          Már este is megmondtam, hogy én semmit sem ígértem neked! – Ha nem nézett volna ki olyan finoman az előttem gőzölgő tejbegríz, akkor már rég a képébe öntöttem volna. Mintha bármi ehhez foghatót ígértem volna egy részegnek!

-          Szerintem azt hallottam volna, ha szexeltek. – Hupsz, erről teljesen megfeledkeztem és látszólag Kyle is. Ezt már csak abból is sejtettem, hogy hirtelenjében visszaköpte a kávéját. Úgy tűnik, hogy még rosszabbat is ígértem egy részegnek, mint gondoltam volna. És ezt tényleg én ígértem... néha vagyis az esetek többségében elég rossz döntéseket tudok hozni.

-          Max megerőszakolást hallhattál volna... – Morogtam az orrom alatt, de nem elég halkan ahhoz, hogy Kyle ne hallja meg. Álltam a pillantását, sőt még azt is figyelemmel kísértem, ahogy az ölébe ejt egy darab virslit. Igazán guszta.... mondjuk akkor majdnem megszakadtam a röhögéstől, amikor Thor megérezte a finomságot és nemes egyszerűséggel a férfi lábai közé vetette magát, aki ordítva hátra lökte magát a székkel együtt. Azt hiszem, hogy az élet kárpótolt engem a tegnap estéért. Komolyan, csak ennyit kellett látnom és megbocsájtottam.

-          A kutyád majdnem leharapta a tökömet!  - Amikor már stabilan két lábon állt és semmi nem veszélyeztette a férfiasságát, akkor rárivallt a barátjára, aki csak győzte visszafojtani a nevetését. Sajnos én nem voltam ilyen előzékeny, amit túláradó bosszankodással díjazott. – Te meg hagyd abba a vihogást! Megfájdul a fejem a hangodtól.

-          Amúgy nem igazán tűnsz másnaposnak. – Ez előbb is feltűnhetett volna, de eddig más dolgok foglalkoztattak és hidegen hagyott őméltósága állapota. Jobban elnézve viszont csak az arcán látszódott meg a múlt éjszaka nyoma, a viselkedése ugyanolyan volt, mint mindig. Kyle a megállapításomra csak gúnyosan elmosolyodott és megvonta a vállát. Ezt értenem kellett volna? Mert nem jött át az üzenet.

-          Hidd el, több volt benne a rájátszás, mint az alkohol. – Ennek a mondatnak hála Scott gazdagabb lett egy puklival, amit utána fájlalt is rendesen. Majdnem mondtam valamit rá, de meggondoltam magam. Kyle annyira nem szokta magát visszafogni, szóval elég fájdalmas lehetett. – Riko viszont egész este elvolt, mint egy negatív hullámú kis befőtt.
A példa hallatán meglepetten kerekedtek el a szemeim és nem tudtam eldönteni, hogy ezt most mire véljem. Már maga az is nevetséges volt, hogy egy befőtthez hasonlított, de még negatív hullámú is. Kyle nem is bírta sokáig a komolyat adni, egész egyszerűen kirobbant belőle a röhögés és elkezdte oltogatni a barátját. Utána olyan fárasztó viccekkel jött, hogy „Most már nem is befűzik, hanem befőzik a lányokat”.  Csak a fejemet fogtam, mert nem tudtam mégis hogyan jutottunk el idáig. Annyi biztos, hogy ezzel a kettővel sohasem unalmas az élet.

-          Holnap anyák napja... – Most tényleg úgy éreztem magam, mint egy negatív hullámú kis befőtt. Hiába hívták fel több mint egy héttel ezelőtt a figyelmemet még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak vagy vegyek anyának. Jó formán alig ismertem. Készíthetnék neki valamit! Ha nem lennék ilyen átkozottul szerencsétlen és ügyetlen. Remélem, a fiúknak van valami használható ötletük is. Körülbelül abban a pillanatban minden reményem szertefoszlott, amikor Kyle közölte, hogy ő a jelenlétével ajándékozza meg. Scott pedig csak szomorúan elmosolyodott, amitől belém hasított a fájdalom. Már megint sikerült akaratomon kívül megbántanom. Ezek szerint az anyukája tabu téma és nagy a valószínűsége, hogy meghalt. – Sajnálom... én nem akartam...

-          Miről beszélgettél tegnap anyával? – Vágott hirtelen közbe a mostohabátyám és szerintem mindenki hálás volt a hirtelen témaváltásért. A másik oldalról nézve viszont éppen egy olyan témával hozakodott elő, amiről nem szívesen beszélgettem. Inkább ez, mint Scott szomorú tekintete.

-          Arról, hogy anyám milyen kétszínű, álszent picsa és hogyan dugatta meg magát apáddal egyetemen. – Választoltam elmosolyodva, mire Kyle úgy bólintott, mintha teljesen hétköznapi dologról csevegtünk volna tegnap az anyjával. Scott viszont elhűlve nézett, mire felvont szemöldökkel megkérdeztem mi a problémája.

-          Nekem bezzeg tegnap nem mondtad el!

-          Mert most tök őszintén, mi a fasz közöd van hozzá? – A tegnapi véleményem mit sem változott egy nap leforgása alatt. Amúgy nincs igazam? Neki mi köze van ahhoz, hogy a nagynénje mit beszél az unokatestvére mostohahúgával... hé, mostoha unokatesók lettünk, yeah! Létezik egyáltalán ilyen vagy ezt csak most találtam ki?  Akármi is legyen, nagyon bénán hangzik.

-          Ti ketten túlságosan is hasonlítotok egymásra. Biztos nem vagytok rokonok? – Kyle grimaszolva fordult felém, látszott, hogy már a feltevés sem tetszik neki. Amúgy semmi esély arra, hogy mi ketten bármilyen formában is kapcsolódjunk egymáshoz. Felhoznám példának az egyáltalán nem hasonlítunk egymásra cuccost, de a húgommal se és vele elméletileg vérszerinti tesók vagyunk.

-          Hát, ha azok vagyunk, akkor tegnap este átléptünk pár határt. – Vakarta meg a tarkóját a mostohatesóm zavartan, majd kiszélesedett mosollyal felém fordult. Nem tetszik ez a tekintet, itt az ideje annak, hogy megleckéztessem. Édes mosollyal az arcomon felé fordultam, majd elkezdtem a tervemet.

-          Csukd be a szemeidet. – Amikor összeráncolt szemöldökkel megkérdezte minek, akkor csak ráförmedtem, hogy csinálja. Eleget téve a kérésemnek lehunyta a szemeit és várt. – Képzeld magad elé a tegnap estét, ahogy azon a gagyi kanapén fekszünk egymás mellett...

-          Hé! – Nem törődve Scott sértettségével folytattam.

-          Én már félálomban voltam, amikor hirtelen megéreztem a hátamnak feszülő mellkasodat és azt, ahogy a kezeddel végigsimítasz a karomon. – Ijesztő. Ez volt az első gondolatom, amikor Kyle arckifejezése megváltozott. Hatalmasat sóhajtva folytattam és nem törődtem Scott furcsálló tekintetével. – Egészen kellemes volt, szinte nem is bántam. Bár azt meg kell hagyni, hogy fura volt, de szerintem ezzel te is egyet értesz. De egyszer csak magad felé fordítottál és azt mondva most behajtod az ígéreted megcsókoltál. Hiába küzdöttem és próbáltalak ellökni te egy tulok vagy és sokkal erősebb nálam. Emlékezz vissza arra, hogy milyen érzés volt, amikor egymásnak feszült a nyelvünk. Nem tudom mi történt, de hirtelen felnyögtél és a nyakamhoz szorítottad az arcodat. Képzeld csak el Kyle, és most azt, hogy mindezt Sadie – vel csináltad!

-          EZT MOST MIÉRT?! – Amíg Kyle az elképzelt kép miatt szörnyülködött, addig Scott eltakarta a száját, hogy ne nevessen. Én már csak ilyen vicces gyerek vagyok, akiben töménytelen szeretet lapul. – Bazd meg Cica!

-          Szívesen máskor is drága mostohabátyám.  – Paskoltam meg a hátát, mire nyöszörögve elküldött az anyámba. Lehet, hogy maradandó károsodást okoztam neki? Elképzeltettem vele, ahogy a testvérével csókolózik. Megbocsájthatatlan vétek.

-          Úgy hallom elvoltatok az este. – Scott még mindig a nevetését próbálta palástolni, de a szemeiben valami furcsán megvillant.

-          Ja, de amikor véletlenül hozzáért a könyököm a melleihez, akkor megkarmolt. – És még csodálkozik azon, hogy miért. Ennek a gyereknek hihetetlenül nagy egója van és azt hiszi ellenállhatatlan vagy hülye. Az elsőre tippelnék, az sokkal valószínűbb. Éppen, amikor ezt gondoltam, akkor felém fordult. –  Csak egy jó tanács, vágd le a körmeidet!

-          Örülj, hogy ennyivel megúsztad! – Hirtelen elkezdett egy gondolat motoszkálni bennem. A tegnap este még nem is lett volna olyan nagy baj, ha mindketten szinglik vagyunk. Kettőnk közül Kyle az, akinek van barátnője, én a boldog szinglik csoportját erősítettem. – Elfogod mondani Scarlettnek?

-          Persze. – Gondolkozás nélkül válaszolt, amit akár jó jelnek is lehetett venni, de egy kicsikét azért aggódtam. – Becsülöm annyira a barátnőmet, hogy ne titkoljak el előle semmit sem.

-          Scarlett meg fog ölni. – Ha annyira becsülted volna a barátnődet, akkor ez a hiba meg sem történt volna. Viszont az életemet sokkal jobban féltettem, mert eddig alaptalanul utált az a nő, de most már oka is lett. Köszönöm Kyle, azt nem akarod elintézni, hogy az apádnak is oka legyen gyűlölni? Azt hiszem ez már bekövetkezett, szóval hanyagoljuk.

-          Úgy se meri, hisz te vagy az én imádott mostohahúgom.

-          Más mostohahúgodat is szoktad részegen csókolgatni? – Ha a válasznak csak egy kis része is hasonlít az igenre, akkor a saját beleivel fogom felkötni és minden pillanatát élvezném. Már elég baj az, hogy Viktor ennyire perverz örömét leli a húgom szadizásában, de ha még Kyle is rászállna, akkor kirobbantanék egy háborút és legyilkolnám mindegyiket a gecibe. – Miért tart ilyen sokáig válaszolni?

-          Ja, hogy ez komoly? Azt hittem költőikérdés, hisz te vagy az egyetlen mostohahúgom.

-          Lehet, hogy most meg fogsz döbbeni, de van egy bátyám, egy húgom és pár hónap múlva egy öcsém is lesz. – Nem hiszem el, hogy megfeledkezett a tesóimról! Tudom, hogy velünk nincs annyira beszélő viszonyban, de ez nem jogosítja fel semmire sem! Én is kétszer, úgy igazából egyszer sem találkoztam a húgával, de csak a nevét szoktam elfelejteni, nem a létezését! – Fogadjunk, hogy Scott sose csinálna ilyet részegen!

-          Oh, Scott sokkal rosszabbat is csinált részegen. – Mielőtt folytathatta volna a számomra amúgy érdekesnek ígérkező történetet, az említett személy közbe vágott.

-          Tudtad, hogy egyszer egy nő megvádolta Kylet azzal, hogy teherbe ejtette? – Igazából jóformán semmit sem tudtam a mostohabátyámról. Aki nem beszél magáról, arról nehéz bármit is megtudni. Érdeklődve vártam a folytatást annak reményében, hogy a végén kimondják. Kyle apa és van egy gyereke. Mekkora fordulat lenne már! De szerintem egy ilyen súlyú dolgot nem tudott volna ennyi ideig eltitkolni előlem. – A nő még jogi lépésekhez is folyamodott.
Látszólag a mostohatesómat idegesítette a téma, de legalább megfeledkezett arról a képről, amit a fejébe ültettem. Dühösen az asztalra csapott és felemelte a hangját.

-          Már akkor is elmondtam, hogy nem feküdtem le azzal a libával! Egyikőtök sem hitt nekem, és mekkorát koppantatok, amikor a végén nekem lett igazam!

-          Hát amilyen akkoriban voltál, csodálkozol? Minden okunk megvolt kételkedni. – Ők tovább folytatták a vitatkozást, Kyle azt firtatta Scott mennyire szar legjobb barát, amiért hinni se hajlandó neki. Én jobbnak láttam kimaradni belőle, így odamentem a kutyához, aki a hátán fekve várta a pocak simit. Amikor eleget tettem a kérésének, akkor olyan kéjenc arcot vágott, mintha nem is tudom mit csináltam volna. Oké, ez a kutya határozottan furcsa.

-          Hány éves? – Annyira aranyos ez a nagy mamlasz, nem tudok betelni a látványával. A kérdésem hallatán felfüggesztették a vitájukat és csatlakoztak hozzám. A válasz mondjuk meglepett miszerint mindössze tíz hónapos, de sok minden mást megmagyaráz. Például, hogy miért ilyen rossz és neveletlen. – Nem gondoltál arra, hogy taníts neki pár trükköt?

-          Én szoktam, de ez a köcsög csak akkor hajlandó leülni, ha tudja, hogy kaja is van nálam. – Vetette oda szúrósan Thornak, aki úgy nézett a férfira mintha kinevetné. Ez egy jel lett volna? Lehet, hogy egy örökké szóló barátság kezdete? Semmi esély sincs rá, már a gondolat születésének a pillanatában elvetettem. Olyannal nem kötünk életre szóló barátságot, aki egynél többször próbált dugni a lábaddal.

-          Emlékszem még arra az időre, amikor sétáltatáskor mögém bújt, ha találkoztunk egy idegennel. – Scott szelíd mosollyal az arcán révedt a semmibe és valószínűleg felidézte Thor gyerekkorát. A barátja nem tudta ezt mire vélni, így összeráncolt szemöldökkel fordult felé.

-          Az csak négy hónapja volt... és azóta se lett bátrabb. – Törte le azonnal a férfi lelkesedését, majd keményebben folytatta, amolyan feddő hangon. Vicces, hogy a fiatalabb oktatja ki az idősebbet. Van egy olyan érzésem, hogy még jogosan is. – Ha nem leszel szigorúbb hozzá, akkor azt fogja hinni, hogy ő az úr a háznál! Nézz csak rá, úgy néz ki, mint aki nagyon jól tudja, hogy bármit megtehet!

-          Ne bántsd, még gyerek! – Scott ösztönösen védelmébe vette a kutyáját, miközben kényelembe helyezkedett a szőnyegen. Thor erre nyakát törve próbált felállni, és amikor sikerült neki, akkor azonnal a gazdája ölébe feküdt. Ez akár még aranyosnak is nevezhető.

-          Az idegeimre mész. – Morogta válaszként Kyle, majd feltápászkodva elindult a konyha felé harapni valamit, de félúton hirtelen hatalmas robajjal társítva elvágódott. Pár pillanat múlva káromkodások tömkelegével együtt megtudtuk mi történt. Illetve csak sejtettük. – Az anyád picsáját hülye macska!
Bár kifejezetten gyűlöltem Lokit, de meg kell hagyni, hogy néhanapján azért neki is volt haszna. Szökő évente egyszer. Neki hála viszont az élet ma már másodszor is kárpótolt a tegnap estéért.

-          Van egy ötletem, hogy mit adj az anyukádnak. – Végre, valami jó hírt is kaptam a mai nap folyamán. Remélhetőleg használható is ez az ötlet és nem valami gagyiság. Érdeklődve figyeltem, ahogy az asztalon hagyott tabletért nyúl, majd pötyögve keres valamit. – Fürdőbomba.

-          Hogy mi a szaromba? – Kerekedtek el meglepetten a szemeim és a férfi mellé másztam, hogy rálátást nyerjek a képernyőre. Egy recept volt megnyitva. Csak elképedve bámultam a hozzávalókat. Szódabikarbóna, citromsav, kukoricakeményítő? Mi a hétszentség ez?! A másik kérdésem pedig... – Ehhez... kell kézügyesség?

-          Még az olyan bénák is megtudják csinálni, mint te! – Kiáltotta a konyhából Kyle, bár nem láttam. Gondolom éppen a hűtőben turkál kaja után. Nem volt elég neki a reggeli? Még az enyémet is belapátolta! Micsoda feneketlen gyomra van valakinek. – Bár az ember azt se feltételezte volna, hogy valaki eltudja cseszni a pirítóst, szóval lehet mégse fog menni.

-          Te elrontottál egy pirítóst? – Meredt rám csodálkozva Scott, mire éreztem, ahogy a pír felkúszik a nyakamon. Olyan mintha szórakozna a bénaságomon. Ez annyira frusztráló...

-          Jól van, nem mindenki érthet mindenhez! – Csattantam fel dühösen, de hiába próbáltam ijesztően fellépni vagy valami, amikor valami erősen nevetségessé tette a megjelenésemet. Éreztem, hogy az egész arcom ég és egyre vörösebb leszek. Scott teljesen nyugodtan megjegyezte, hogy ő sem ért mindenhez, mire Kyle egy kanállal a szájában közbevágott.

-          De igen, mindenhez értesz. Kivéve a csajozás, ahhoz egy fikarcnyit sem. – Összeráncolt szemöldökkel próbáltam kisilabizálni, hogy éppen mit lapátol magába olyan lelkesen. Valami gyümölcsös cucc lehetett a rózsaszín színből ítélve. – Egyszer lerajzolt négyünket és az égre esküszöm, hogy sohasem láttam annál szebb képet.

-          Erre gondolsz? – Fordította a férfi felé a tabletet, mire bosszankodva cicegtem egyet. Én is látni akarom azt a híres nevezetes mesterművet! Igen feltűnően kezdtem puffogni. Mondjuk simán meg is kérhettem volna őket, hogy mutassák meg, de az túl egyszerű lett volna. Scott a kezembe adta a tabletet, mire megcsodálhattam egy... igen részletes, pontos és gyönyörű digitális rajzot. Elállt a lélegzetem a csodálkozástól és nem találtam a szavakat. Ez valami eszméletlenül gyönyörű. Mint ahogy Kyle is mondta, négyen szerepeltek rajta.
Sadie állt középen és úgy nézett ki, mint egy porcelán baba azzal a hófehér bőrrel és hatalmas kék szemekkel. A haja pedig... platinaszőke. Hát persze, mi más is lehetne? Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt a képen, teljesen ellentétben állt a valóságban megismert lánnyal. Pont olyan volt, mint akit a férfiak összetörnek, meggyaláznak és kihasználnak. Nem tudom, hogy mi volt az alkotó célja, de erősen gondolkozásra késztetett. A lány két oldalán ott állt Scott és Kyle, mint valami testőrség. Az utóbbi, mint valami fekete lovag, a tekintete égető volt, majdnem leszúrt a szemeivel. Hát nagyon találó, ez a morcos és dühös arckifejezés tökéletesen lefestette a mostohabátyám jellemét. Scott egészen más érzéseket ébresztett az emberekben, a kiállása egy fényes páncélú lovag hatását keltette. Olyan volt, mint akit elképzelnek védelmezőnek. Kifejező kép volt, így nem volt rajta mit ragozni. Az utolsó személy viszont annyi kérdést hagyott maga után. Ki ez a fiú? Annyira hasonlít Scottra, szóval, ha tippelnem kéne, akkor vele állt kapcsolatban. Talán a testvére? Inkább nem hagyatkoztam felesleges tippekbe, majd az élet úgy is válaszolni fog. Viszont a kép alapján nagyon úgy festett, hogy akárki is nem fogok vele már találkozni. Az egész lénye áttetsző volt és a hátát angyalszárnyak díszítették.

-          Ő a bátyám. – Ez a mondat keserű szájízt hagyott maga után. A férfi felé fordultam, de ő csak gyengéden mosolygott és a képet figyelte. Oh, Scott... mégis hány családtagodat vesztetted el? Ugye mindez csak a képzeletem szüleménye? Hátha én képzelek bele minden szarságot a dolgokba.

-          Mondjuk nem kéne mindenféle oldalon megosztanod, mert rohadtul senkire sem tartozik. – Kyle szavai rávilágítottak arra, hogy egy weboldal van megnyitva. Összeráncolt szemöldökkel olvastam le a címet. DeviantArt? Soha életemben nem hallottam még róla. Érdeklődve tanulmányoztam, majd a szemem megakadt a statisztikán. Több mint hatezer kedvencelés és kétszáz komment?! Kétezer százhetvenöten töltötték le és csak ma húszan. Scott rajzai biztos nagyon népszerűek.

-          Hány figyelőd van? – Már előre féltem az elhangzó számtól. Akinek egy képén hatezer csillag van, azt biztos sokan követik. Scott ujjai fürgén mozogtak, villámsebesen a profiljára navigált és egy lenyitható fülecskére mutatott. A számok láttán úgy éreztem most fog eltávozni a lelkem. Egymilliónál is több oldalmegjelenítés és a figyelők száma... hetessel kezdődött... és még négy nulla követte. Több mint hetvenezer.
Mi a franc... hirtelen emberfeletti késztetést éreztem arra, hogy megüssem a mellettem ülő férfit. Szórakozol velem Scott? Rendőr... na nevettess! Ezzel a tehetséggel megannyi más munkát is találhattál volna magadnak! Például lehetnél grafikus designer vagy a franc tudja még mi! Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban élveznéd, mint a rendőri munkát!

-          Szerintem itt lenne az ideje elmenni és megvenni a szükséges dolgokat a fürdőbombához. – Szerintem ezzel Kyle arra célzott, hogy mi menjünk el bevásárolni, addig ő lustálkodik és zabál tovább. Hirtelen a kétszeresére nőtt az étvágya, ha nő lenne, akkor tuti arra tippelnék, hogy terhes.

-          Miért mi? – Kérdezett vissza szerintem teljesen jogosan Scott, mire a férfi valami számomra homályba forduló eseményt emlegetett, amikor még nem is ismertük egymást. Ez elegendő ok lehetett a házigazdának, így szabályosan megparancsolta nekem, hogy öltözzek és megyünk. Miért, te nem tudsz egyedül bevásárolni? Minek ahhoz két ember? Még jó, hogy ezeket a gondolatok nem mondtam ki hangosan. Némi töprengés után eszembe jutott, hogy mindezt az én kedvemért teszi. Hisz nekem kell anyák napi ajándék, nem neki. Egek, mennyi problémát okozol anya!

-          Hé! – Szólaltam meg körülbelül húsz perc elteltével, amikor már a kocsijában ültünk és valamilyen bolt felé tartottunk. Nyílván tudja, hogy hova megyünk, szóval rábíztam magam. Amennyire hidegen hagyott ez az egész csoda, hogy egyáltalán eljöttem. Odaadó gyermeki szeretet meg minden más, amit akarnak az emberek.

-          Mi az? – A fejemet az üvegnek döntve gondolkoztam a ma történteken. Vajon mennyit kérdezhetek? Érdemes – e egyáltalán belekezdenem? Mintha tegnap este is kitértem volna erre a pontra, de akkor sem kaptam kielégítő választ.

-          Múltkor... Rómeó és Júliából idéztél. „A gyűlölet csak gyűlöletet érdemel”. Miért? – Fél szemmel rám pillantott, utána azonnal visszafordult az út felé. A válaszon gondolkozik? Csak csendesen figyeltem az arcát, hátha valamit letudok olvasni róla.

-          Mivel utálsz engem... nekem is utálnom kéne téged. – Hogyan? Scott azt hiszi, hogy utálom? De hát ez... nem igaz. Csodálkoztam rá. Vajon mikor történt ez? Tudom milyen érzés, amikor gyűlölök valakit és a különböző árnyalatait is ismerem. Régebben talán megeshetett, hogy utáltam, de az már elmúlt. Tulajdonképpen szégyelltem is magam amiatt, hogy valamikor olyasmit éreztem, ami ellenszenvnek volt tekinthető. Hisz annyira kedves, megértő, arról nem is beszélve, hogy odaadó a szeretete és törődése Kyle iránt. Ha mindezzel tisztában voltam, akkor mégis miért nem cáfolom meg az állítását? Mi értelme lenne? Higgyen, amit akar! – Legalábbis ezt mondja a szöveg. De vajon... tényleg utálnunk kéne azt, aki minket utál?

-          Engem sok ember utál... még olyanok is, akikkel soha a büdös életben nem találkoztam. Őket inkább csak szánom, hogy ilyen hülyék. – Mondtam végül, amikor nem folytatta és tényleges választ várt azt amúgy költői kérdésnek tűnő kérdésre. Tény, hogy Antony rajongói nem annyira szívlelnek, de ki hibáztatja őket ezért? Versenyre kelni velem? Ch, ugyan kérlek. Esélyük sem lenne. – És az is biztos, hogy én még ennél is több embert utálok. Nehéz elnyerni a szimpátiámat, de hamar el lehet veszíteni.

-          Tudod... mióta ismerlek nagyon sokszor éreztem magam megalázottnak és még annál is többször fordult elő, hogy észre se vetted, hogy megbántottál. Annyi okom lenne utálni téged... de valahogy nem megy. – Lehunytam a szemeimet, amikor a régen érzett fájdalom a mellkasomba hasított. Mondhatom, nagyon jókor tud időzíteni ez a reflux cuccos. Szaggatottan kifújtam a levegőt és makacsul próbáltam figyelmen kívül hagyni, de ettől csak még intenzívebben éreztem a fájdalmat. Nincs valami, amit tehetnék ellene? Csak csendben tűrni, várni, hogy elmúljon... ez nem az én stílusom. A fölsőmet markolásztam, mintha attól bármi is megoldódott volna. De ezzel legalább egy kicsit letudtam vezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. Legyen már hétfő! Azt akarom, hogy vége legyen! – Minden rendben?

-          Ne is törődj vele... csak a szokásos. – Bár a férfi tovább kérdezősködött, de nem igazán volt szükségem a sajnálatára, így majdnem hogy figyelmen kívül hagytam. Csak két szavas mondatokkal válaszoltam, amikor már agyon meguntam a nyaggatását. Egy idő után végre ő is belátta, hogy nem fog tudni szóra bírni, így az út további része csendben telt el. Amikor megérkeztünk az üzlethez, akkor még tettem egy harmatgyenge próbálkozást, hátha a kocsiban maradhatok, de a határozott elutasítás hallatán inkább feladtam. A lelkesedés legkisebb jele nélkül ballagtam a férfi nyomában, aki látszólag egész otthonosan mozgott már itt. Biztos ide jár bevásárolni. Én igazából azt se tudnám volna, hogy hol keressem a hozzávalókat. Nem a nőnek kéne a határozottabbnak lennie, ha bevásárlásról van szó? Éppen amikor ezt gondoltam, akkor megakadt a szemem egy nagyon kényelmes tűnő felsőn. Ez a haszna a nagy üzleteknek, bármit megtalálhatsz. Scott viszont elkapta a grabancomat és közölte, hogy nem ezért jöttünk. Ünneprontó. A férfi sohasem engedte, hogy tíz méternél távolabb menjek, amit egy hatalmas baromságnak tartottam és fel is lázadtam ellene. Ki ő, hogy parancsolgatni akar nekem?! Nem tudom hogyan csinálta, de a végén megint ő nyerte meg a vitánkat. A továbbiakban csak morcosan figyeltem, ahogy rutinosan összeszedi a hozzávalókat.  A hétszentségit... de azért... ugye majd segít azt a bomba cuccost is megcsinálni és nem csak az előkészületekben? Nos, a pofátlanságnak is van egy határa, de nem érzem úgy, hogy pont ezzel lépném át.

-          Azt akár vissza is rakhatod. – Mondta felém sem pillantva, amikor készültem leemelni egy müzlis dobozt az egyik polcról. A fogaimat csikorgatva néztem őt és azon gondolkoztam hogyan öljem meg, ha legközelebb is beszól valami miatt. Ez szinte semmiben sem különbözik attól, mint amikor gyerekkoromban anyával bevásárolni jöttem és semmit sem kaptam meg, amit kértem! Úgy viselkedik, mint egy szülő. Ezt rövid időn belül vagy harmadjára veszem észre. Ez az én szemeimben egy roppant idegőrlő tulajdonság, mert bár tény, hogy idősebb nálam, de csak tíz évvel! Viszont szerencsére előnyt is sikerült találnom ebben a szülői pátyolgatásban. A főzés egy nagyon pozitív tulajdonság, ráadásul, ha nem egy üzlet kellős közepén lennénk, akkor biztos nekiálltam volna szagolgatni a felsőmet. Volt olyan rendes és kimosta nekem. Viszont a megköszönésig még nem jutottam el.  Valahogy az a rész mindig kiesik. Ezek után az ember még csodálkozik, ha bunkónak tartják. Azt se köszöntem meg, hogy segít nekem ebben a fürdőbomba cuccosban! Az égvilágon semmi oka nem lenne rá és ő mégis...

-          Riko? – Miért van az, hogy amikor éppen nem akarom, akkor az emberek nagyon is szeretnek velem véletlenül összefutni? Tegnap is ezzel a mondattal kezdődött annak a története, hogy hogyan csiccsentettem be pár pohár csoki likőrtől. Hülye Clara! – Nagyon csinos vagy, készülsz valahová?

-          Ah, ez a tegnap esti ruhám. – Csak miután kimondtam, akkor döbbentem rá mennyire félreérhető is volt az a mondat. Anyám borogasson... végül is egy férfinél töltöttem az éjszakát. Csak arra nem gondol senki, hogy a kanapén aludtam a mostohabátyámmal, aki részegen meglehetősen beindult. Erről viszont mélyen hallgatok mások előtt. Ha kell a sírba is magammal viszem. Szóval Peggy erről a kis incidensről nem fog tudomást szerezni. Főleg azok után, hogy be is jön neki Kyle.

-          Ki volt a szerencsés? – Amikor furcsa fény villant a szemeiben és az ajkai kacér mosolyra húzódtak, akkor már tudtam: Nincs értelme ellenkezni vagy magyarázkodni. Higgyen ő is azt, amit akar! Az emberek úgy is csak azt hallják meg, amit akarnak.

-          Megvan minden, mehetünk? – Scott... a jó édes... nem, az anyját nem bántom. Más káromkodás viszont nem jut eszembe. Mindegy! A hangsúly azon van, hogy ő is a legjobbkor tud időzíteni! Annyira, hogy a legszívesebben agyon ütöttem volna a csinos kis pofiját. – Oh! Veled volt múltkor Riko a kávézónál.

-          Csalódnom kell benned Riko. – Én éppen azon csodálkoztam, hogy Scottnak milyen jó arcmemóriája van, amikor meghallottam ezt a mondatot. He? Már megint lemaradtam volna valami fontos részletről? Zavartan figyeltem, ahogy a csillogás kihuny a lány szemeiből. Ezek szerint előfordult az, ami ritkán szokott. Egy eleve félreértésben valaki félreértett valamit. Nincs kedvem magyarázkodni. Különben is... mi az, hogy csalódott? Biztos Scott is van olyan jó parti, mint bárki más, de ezt előbb el is kell hinnem. – Azt hittem, hogy ha már valakivel együtt töltöd az estét, akkor a szexi szőke lesz.

-          Ő is ott volt. – Mikor lett Scott ilyen beszédes idegen emberekkel? Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje távoznunk, mielőtt ez az Isten csapása olyanokat is elárul az osztálytársnőmnek, amikről semmilyen körülmények között sem szeretnék beszélni. A lehető leggyorsabban elköszöntem a lánytól, utána az egyik kasszához toltam, ott pedig a lehető legszebben fogalmazva elküldtem a sóhivatalba. Mivel látszólag duzzogni kezdett, így a továbbiakban hozzá se szóltam, helyette elővettem a gagyi mobilom és röviden beszámoltam Rachelnek a múlt éjszakáról. Már amennyire tömören meg tudja az ember fogalmazni egy eseményekben dús este történéseit. A jó ég tudja csak, hogy mikor fog vála... jé, egyéni rekordot döntött a lány. Mondjuk az üzenetét nem igen tudtam hova tenni. A „Legalább most nem a kutya seggét csókolgatta.” eléggé sok kérdés hagyott maga után. Inkább megfejteni se próbáltam, hogy mire utalhat ezzel.

-          Hé, legközelebb nézzünk valami hentait. – A feltevésemet követő egy perc úgy telt, hogy meglepődve figyeltem milyen gyorsan változik meg a természetes arcszíne. Simán hozhatnék egy tojást, az is megfőne az arcán a jelenlegi állapotában. Nem értem a reakcióját, szerintem semmi meglepő sincsen a feltevésemben.

-          Mégis miért néznék veled hentait?! – Mert te akarsz mindenképpen animét nézni velem. Ha már beleegyezek, akkor annyit csak elvárhatok, hogy nekem is tetsszen, nem?

-          Mert kevesebb a szöveg, és amik vannak, azok olyan sablonosak, hogy már rég megtanultam őket kívülről. Így a szememet se kéne annyira erőltetnem.  – Amellett, hogy ez a két mondatom tele volt ellenem felhasználható információkkal egy olyan dolgot is sikerült kifecsegnem, amit nem akartam. Scott szinte azonnal felfigyelt a szememre vonatkozó részre és addig faggatott, amíg ki nem fakadtam. Hibákat hibákra halmozok, jézusom! Ez főként akkor tudatosult bennem, amikor közölte a férfi, hogy most mi elmegyünk egy szemészhez. Oh, valaki mennyire vicces kedvében van! Amíg meg nem fordult a kocsival, addig el is hittem, hogy mindez csak egy vicc. Utána tudatosult bennem, hogy nagyon is komolyan gondolta. Először teljesen lesápadtam, utána nőtten nőtt a pánikom. Nem, nem, nem és egymilliárdszor is nem! A pokol hét bugyrára, valaki azonnal segítsen rajtam! Nem akarok szemüveget! Akár még a kocsiból kiugrást is kockáztattam volna, de Scott előrelátó volt és bekapcsolta a gyerekzárat. Mégis miért van a kocsijában gyerekzár?! Senki ne akarja tudni, hogy milyen hisztit lecsaptam. Szerintem úgy viselkedtem, mint a kisgyerekek, akiket fogorvoshoz visznek a szülei. – UTÁLLAK!

-          Később még hálás leszel! – Üvöltötte, miközben kikerülte a felé lendülő lábamat. Már a parkolóban voltunk és a férfi éppen azon ügyködött, hogy kiszedjen a kocsiból. Erősen kapaszkodtam az ülésbe és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hozzám se tudjon érni. – Ha most velem jössz, akkor nézhetünk felőlem hentait is vagy yaoit, yurit, amit akarsz!

-          Kit érdekel?! Ráadásul miért próbálsz ilyen szarokkal hatni rám, hogy yaoi meg yuri? Mindkettő unalmas és utálom őket! – Végszóra sikerült megragadnia a lábamat, de a sors fintora lehetett, hogy pont a sérült résznél. a belém hasító fájdalomtól felszisszentem és éreztem, hogy gyengül a szorításom. Jézus, Isten, bassza meg! Attól még, hogy nem hívom fel rá a figyelmet nagyon is tud fájni, ha valaki rászorít! Hülye, nyomorék!
Jaj, ne... a tenyerem izzadni kezdett és egyre jobban lazult a szorításom, míg végül teljesen el nem engedtem. Aha, ezzel még nem is lett volna baj, de mindeközben Scott húzott maga felé, így a hirtelen lendülettől hátraesett, én pedig bevágtam a fejem az ülés szélébe. Ha le kéne írnom, hogy hogyan éreztem magam ebben a pillanatban, akkor nagyon egyszerűen példákkal lefesteném. Képzeld el, ahogy a fejedre ejtenek egy bowling golyót, közben pedig egy fűnyíróval kezdik leszedni a szőrt a lábadról.

-          N – ne haragudj! Jól vagy? – Erre volt egy nagyon határozott válaszom: NEM! Először azt se tudtam, hogy hova kapjam a kezem, végül kínlódva átöleltem a térdemet és mantráztam azt a mondatot, hogy minden rendben van. Talán el is fogom hinni, ha folyamatosan ismételgetem. – Had nézzem.
Hozzám ne érj! A gondolat olyan élesen hasított a tudatomba, hogy még magam is meglepődtem rajta. Az egész lényem tiltakozott a fizikai kontaktus ellen és kezdett feltűnni, hogy ha nem én kezdeményeztem az érintést, akkor elfogott a rosszullét. Szólnom kéne neki, hogy előzetes bejelentés nélkül ódzkodjon ettől, ha jót akar magának. A halántékomban a tompa fájdalom kiélesedett, így odaemeltem a kezemet. Baszki, már csak ez hiányzott. Ez a nap hihetetlen szarul kezdődött, és ahogy haladunk az idővel minden egyre csak rosszabb lett. Éppen szaggatottan kifújtam a levegőt, hogy nyugtassam az idegeimet, amikor villámcsapás szerűen ért egy furcsa, minden zsigeremet átjáró érzés. A lélegzetem is elakadt, amikor kissé kérges tenyerével végigsimított harisnya fedte sebeimen. Azt akarom, hogy azonnal hagyja abba. Nem, inkább folytassa. Az ég szerelmére, mi van velem?! Inkább a számhoz kaptam a kezem és az ujjamat rágcsáltam, hogy valamivel eltereljem a figyelmem.
Az imáim meghallgattatásra kerülhettek, legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy hirtelen megszólalt a férfi telefonja. Hát mégis szeretsz Istenem! Ez csak egy teljes másodpercig tartott, mert utána megpillantottam a hívó fél képét. Csak egy villanásnyi időre, de én akkor is láttam annak a lánynak az arcát. Scottot egy lány kereste. Ráadásul egy szőke... miért mindig a szőkékkel van a baj? Scarlettet leszámítva, de a kivétel erősíti a szabályt. Semmit se fogtam fel a beszélgetésükből, az agyam egész egyszerűen kiürült és nem tudtam gondolkodni. Mi ez már megint? Mi történik? Ki ez egyáltalán és miért keresi Scottot szombat délelőtt?!

-          Ki volt az? – Próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, de még így is kiérezhető volt belőle a zaklatottság. A kérdésem hallatán Scott csodálkozva pillantott fel rám. Most mi az?! Szerintem teljesen átlagos megkérdezni, hogy ki kereste.

-          Scarlett nővére. – Mindenre számítottam, de erre az egy válaszra nem. Azt hiszem, ha Scarlett nővére az, akkor minden rendben. Mármint mit érdekel az engem, hogy kivel telefonálgat?! Felőlem az orosz nagykövet is keresheti, az se izgatna! – Attól még, hogy témát váltasz, nem fogod megúszni a szemészetet.

-          Tessék? – Szakadtam ki a révületből és egy pillanatra azt se tudtam, hogy miről beszél. Témaváltás? Nem úszom meg a.... SZEMÉSZET!  Hogy feledkezhettem meg arról a szarról?! Hagyjon békén, nem megyek sehová sem! Főleg nem vele! Egyáltalán kinek képzeli magát? Még csak rokonságban sem állunk! Az idegesítő szülőtípusú viselkedésével dajkáljon mást! – Nem megyek sehová sem!

-          Ne akard, hogy megint kirángassalak a kocsiból. – Csóválta a fejét a férfi, mire felvontam a szemöldökömet. Azt akarja, hogy megint beverjem a fejemet az ülésbe? Biztos vagyok benne, hogy ha elmondanám a mostohabátyámnak mi történt... nem, ez semmi esetre se történhet meg!
Scott a kezem után nyúlt, amitől elakadt a lélegzetem és a gondolataim elkalandoztak egy pillanatra. Milyen lenne, ha... nem! Már megint kislányként bánik velem. Az ő szemében csak egy gyerek vagyok? Miért érzem úgy, hogy ez egy hatalmas sértés? Ez idegesítő! Dühösen ellöktem a kezét és kiszálltam a kocsiból. Égnék a szégyentől, ha maga után kéne vonszolnia!

-          Azt hiszed, hogy nem tudok járni, vagy miért akarod a kezem fogni?! – A hangomtól összerezzent a férfi és bizonytalanság kúszott az arcára. Nyámnyila idióta, már attól is megriad, ha valaki felemeli a hangját! Ezzel a hozzáállással, mégis hogy akarsz kiállni a családodért vagy a barátaidért?!

-          Jobb az elővigyázatosság... a végén még megszöknél.

-          Azt hiszed, hogy képes lennél visszatartani, ha igazán mehetnékem lenne? Hisz te annyira izmos és határozott vagy, hogy egy lépést se tehetnék, te máris az utamat állnád! – Úgy tűnik, hogy nem nagyon tetszett neki a válaszom. A vállai megereszkedtek és az arcára valami kifürkészhetetlen érzelem ült. Megsértettem az úrfi érzéseit? Jaj, kis szegényem!
Ez meg mit... hé! Döbbenten kikerekedtek a szemeim, amikor elkapta a csuklómat és további szavak nélkül maga után rángatott. Na... állj már meg idióta! Ez fáj, engedd el a csuklómat! Én nem tudok ilyen gyorsan rohanni fájó lábbal! Hiába szóltam, de mintha a férfi meg se hallotta volna. A nagy felháborodásom közepette nem néztem a lábam elé, így olyan dolog történt, amitől a legszívesebben a föld alá temettem volna magam. Mindenki szeme láttára a saját lábamban botlottam meg, így az álruház kellős közepén elhasaltam... illetve térdeltem, aminek az eredménye meg is látszódott a harisnyámon. Kiszakadt és még a bőrömet is lenyúztam... megint. Au, hogy baszná agyon az ég! Miért is jöttem el ezzel a kétbalkezes majommal?! Egyetlen pozitív dolgot se tudok felmutatni, amiért megérte vele tartani! Miatta engem néztek az emberek. Minket. Minden szempár ránk szegeződött. Sugdolóztak és összebeszéltek a hátunk mögött. Hülye Scott, rohadj meg ott ahol vagy! Miért kell mindennek kitennem magam?!

-          N – nagyon sajnálom... – Dühösen pillantottam a férfi arcára, aki az esésem hatására megtorpant. Annyira remegtek a lábai, hogy csodálkoztam hogyan képes megtartani magát. Az arca pedig... egészen úgy festett, mint  aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát.  Nekem kéne a bőgés határán állnom amilyen állapotba sodort! Erre még ezt is elveszi tőlem! Azt már nem! Mielőtt még több ember figyelmét magunkra vontuk volna, inkább felkeltem és minden további szó nélkül magamtól léptem be az üzletbe. Nem kell nekem holmi haszontalan kísérő, aki mindent csak rám erőltet! Van szabad akaratom... még, ha jót is akart... tudnia kellett volna hol a határ. Amikor elkezdett a kocsiból kirángatni... akkor kellett volna abbahagynia.

-          Most pedig be se vagy hajlandó jönni velem... – Amikor észrevettem, hogy nem jött utánam, akkor a dühön kívül hatalmas csalódottság nehezedett a vállamra. Csak egy apróbb jegyzet magamnak a jövőre nézve. Soha többé ne menjek Scottal sehová se. Csüggedten nézelődtem az üzletben, jól szemügyrevettem minden szemüveget, de az idő múltával egyre csak elkeseredettebb lettem. Ezekben olyan nyomi leszek, mint Shanda! Már amikor nem kontaktlencsét visel. Hiába próbáltam fel egy csomó félét mindegyiktől hányingerem lett és a legszívesebben a földre hajítva rátapostam volna. Szerintem ezt nem túlzottan méltányolták volna az eladók.

-          Ebben aranyos vagy. – Azt hittem kiugrok a saját bőrömből, annyira megijesztett Scott hirtelen megjelenése. Jól van, most már itt az ideje megnyugodni. Nincs mitől félnem, hisz ez csak Scott! A férfi bizonytalan mosollyal az arcán figyelte ijedségtől elkerekedett szemeimet.  Hol volt eddig? Mit csinált? Csak most tudatosult bennem, hogy mit mondott... aranyos vagy..... aranyosnak nevezett. Aranyos... Tessék?! Milyen szemüveg van rajtam?! Gyorsan le csekkoltam magam, hogy mégis mi nyerte el ennyire a tetszését. Egy koreai szemüveg. Vajon tényleg aranyosnak gondol vagy csak úgy mondta? Különben is, nem mindegy nekem, hogy mit gondol? – Megvizsgálták már a szemed?

-          Nem. – A szó hallatán egy ránc költözött az arcára, amitől nevethetnékem támadt. Miért nem lehet ezt a férfit komolyan venni? Szükségem is volt erre a szórakozottságra, mert az utána lévő vizsgálat teljesen felidegesített. Akárhányszor tudatosult bennem, hogy valami elkezdett elromlani bennem... elfogott egy megmagyarázhatatlan és tehetetlen düh. Tehettem volna ellene valamit! Én szúrtam el és itt nem tudok bűnbakokat keríteni. Szinte már puffogva jöttem ki az üzletből, nyomomban a férfival, aki elnézően mosolygott.

-          Ügyes kislány voltál. – Amikor megsimogatta a fejemet, akkor ledermedve meredtem magam elé és nem tudtam, hogy erre mit kéne reagálnom. Már megint úgy viselkedik velem, mint egy apuka! Ezt én nem vagyok hajlandó elviselni, egész egyszerűen frusztrál már pusztán a tudat is. – Itt a jutalmad.

-          Te most csak szórakozol velem? – Pislogás nélkül meredtem a kezében tartott nyalókára, amit gyerekkoromban imádtam. Annyira finom lehet.... várjunk csak, nem! Ha elfogadom, azzal magam alatt vágom a fát! De hát... nyalóka! Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy vagy öt éve biztos nem ettem ilyet. Csak a nosztalgia kedvéért elfogadhatnám. Hisz... ingyen nyalóka! Egy vissza nem térő lehetőség! Mégis mikor kapok legközelebb ingyen édességet? Talán gyereknapon.... sem. Hisz a tizenhét évesek azok már a nagykorúság küszöbén állnak, mégis mit akarnak meg blabla... Kikérem magamnak, jogilag még gyereknek számítok! Mi a fontosabb? A büszkeségem vagy a torkosságom? Olyan csábító és... a büszkeségem már úgy is romokban hever. – Jó, ide azzal a nyalókával!     
Nem bírom, ez annyira finom! Egyszerűen imádom a savanyú nyalókákat, gumicukrokat és egyebeket! Jöhetett volna tornádó, fegyveres rablás vagy Mr. Werner, egyik se tudta volna kedvemet szegni. Az utolsó az erősen megkérdőjelezhető, de egyenlőre örüljünk, hogy most nincs itt. Viszont, ha találkozok vele a mai nap folyamán, akkor hivatalosan is ateista leszek. Nem érdekel, hogy megvagyok keresztelve, meg nyolc évig egy református iskolába jártam, én minden tekintetben megtagadom Isten létezését.
Scottnak sikerült elérnie, hogy egész hazafele vezető úton harmonizált békében üldögéljek és csendesen nyammogjam a zsákmányomat. Így kell ezt csinálni, mindketten boldogok és elégedettek voltunk. Mondjuk én egy harisnyával kevesebbel térek haza, ráadásul már megint lenyúztam a bőrömet. Tényleg ügyetlen vagyok... a saját lábamban botlottam meg! Valaki lőjön le....

-          Bulit rendeztél? – Pillantottam kérdőn a férfira, amikor leállította a motort és hatalmasat sóhajtva pillantott a zenétől dübörgő házra. Valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy mindig ez történik. Túl jó volt a kedvem ahhoz, hogy horkantsak. Szóval tényleg olyan kis mimóza, hogy mindig rászedik vagy kihasználják.

-          KYLE! – Lassú léptekkel követtem a ház urát, aki előrerohanva elkezdett üvöltözni az unokatestvérével. Illetve csak a fejemben, mert a valóságban valami szánalmas műsort nyomott le, amitől inkább nevetni szerettem volna. Kínomban.
Alighogy beléptem a nappaliba a mostohatesóm szemei rám szegeződtek, pontosabban a kiszakadt harisnyámra és a lenyúzott térdeimre. Nem tudom, hogy kezdjek – e aggódni a jó megfigyelő képessége miatt vagy inkább hagyjam a fenébe. Amíg én ezen gondolkoztam, az ő arckifejezése elkomorult.

-          Veled meg mi történt? – Egyszerre kérdeztük a másiktól, mert közben nekem feltűnt, hogy vértől maszatos az orra alatti rész. Amikor elmentünk, akkor egész jó egészségnek örvendett. Ahhoz képest most kevesebb ruha is volt rajta és az orra feltehetőleg vérzett. – Szóval?
A nyalókámat szopogatva meséltem el neki a ma történteket, miközben lehúztam magamról az elszakadt harisnyámat. Ah, ez mehet a kukába. Ezen sajnálkoztam egészen addig, amíg meg nem láttam a mostohatesóm arckifejezését. Azt hittem félrenyelem a nyalókámat, annyira megijedtem attól a mosolytól, amit a történetem csalt ki belőle. Az egész karom libabőrös lett és az az idióta Scott még az én hátam mögött keresett magának menedéket. Mintha megtudnám védeni ettől az állattól! Még azt se tudtam elkerülni, hogy ne csókoljon meg.

-          Csak egy órára bíztam rád a mostohahúgomat és te majdnem megölted. – Ez azért erős túlzás, de ma olyan hangulatban vagyok, hogy mindenki higgyen azt, amit akar. A tiltakozás és a dolgok tisztázása az plusz belefektetett idő és energia.

-          Sajnálom, többször nem fordul elő!

-          Persze, mert nem lesz legközelebb! – Vágta rá Kyle határozottan, mire a haverja próbálta olyan kicsire összehúzni magát amennyire csak tudta. Mintha ezzel semmissé tudná tenni mindazt, ami történt. Viszont fájt így látni mindkettejüket, mert a mostohatesóm ijesztő, a mostoha unokatesóm pedig szánalmas látványt nyújtott. Inkább más vizekre eveztem a témát és megkérdeztem, hogy vele mi történt. Mintha mindennapos esemény lenne lazán közölte, hogy Scarlett behúzott neki egyet. – Legközelebb kevesebb erőbedobással, ha kérhetem!

-          Legközelebb tartsd távol a nyelved a mostoha húgod szájától, ha kérhetem! – Ennyit a jókedvemről és a felhőtlen boldogságról. Arról nem is beszélve, hogy a hangja hallatán véletlenül ráharaptam a nyalókára. Azonkívül, hogy megfájdult a fogam még a nyélről is lejött ez a szar és most már sokkal inkább hasonlított rágóra, mint nyalókára. Szuper... így már nem is olyan élvezetes. Éppen csalódottan tapogattam a fogaimat, amikor hirtelen nagyon is közelről megszólalt egy hang.

-          Fogászatra is cibáljalak el? – Amikor ijedtemben összerezzentem, akkor realizálódott bennem valami. Túl közel van! Régebben sohasem viselkedett ilyen közvetlenül velem, tartotta a távolságot. A férfi, akit megismertem létezik egyáltalán? Szerintem jó emberismerő vagyok, de Scott minden tekintetben megkérdőjelezett. Az a kedves és előzékeny ember, aki itt áll mellettem ugyanúgy néz ki, mint a bunkó, cinikus és gúnyos hapsi, akit utálok. Ez a tény annyira idegesített! Mi változott? Egyértelműen ő. De miért? Skizofrén lenne? Annyira abszurdul hangzik, hogy akár még igaz is lehet.    
Gondolkozás közben megpróbáltam a lehető legkedvesebb feltűnéssel arrébb slisszolni, de ugye Fortuna megtagadott és semmivel sem segíti elő a helyzetemet. Nem tudom melyik félnótás hagyta a szoba kellős közepén azt a gumilabdát, amire ráléptem, de most már azt is eltudtam képzelni, hogy maga a balszerencse istene volt.

-          Bassza meg, inkább hozzá se érj Cicához! A végén még tényleg megölöd. – Csattant fel igen erélyesen a mostohabátyám, amikor nekiestem a kanapénak. Rohadék karma, nem tudnál az égvilágon egyszer igazságosan viszonyulni hozzám?
Ebben a pillanatban sétált el mellettem a házigazda kutyája és a szájába véve a labdát kiügetett a házból. Pár másodpercig szó nélkül meredtem abba az irányba, ahol eltűnt, utána nemes egyszerűséggel homlokon csaptam magam. Lehet... sőt szinte száz százalékig biztos, hogy egyszerűen csak Thort hagyta itt, amikor megunta a játszást. Ennek még értelme is lenne. Ez a négylábú szőrpamacs csak galibát okoz, egy nap ő foga a vesztemet okozni. Nem,  ezt a helyet már lefoglalta magának Sue, ha meg neki nem jön össze, akkor ott van Rachel. A legjobb barátnőim a tudtukon kívül a síromat ácsolják. Illetve az előbbi szerintem nagyon is tisztában van vele. De mivel a tandemugrásba sem haltam bele, így jó esélyeim vannak. Hjaj, találkoznom kéne azzal a két hülyével, hiányoznak már. Hétfőn úgy is érettségi szünet van, vizsgálat után simán összefuthatnánk. Csak ne felejtsem el őket felhívni és megkérdezni. Az a tetves hasi ultrahang délelőtt lesz, utána enyém az egész nap. Igen, azt hiszem, hogy ez jó lesz.

-          De hát... – Hebegte zavartan Scott, amikor meghallotta barátja vádjait. Kétségbeesetten pillantott felém, mire megvontam a vállam. Ez legyen az ő gondja, nehogy már ezzel is nekem kelljen foglalkoznom! Álljon a sarkára és álljon szépen ki magáért. – Hozzá se értem...

-          Mentegetőzni azt bezzeg tudsz. – Kyle továbbra is az unokatesóját cseszegette és mindenért beszólt neki, míg a férfi próbálta védeni magát. Hozzáteszem igen sikertelenül. Azt hiszem, hogy nem neki való műfaj ez a veszekedés. Ha nem lett volna olyan szánalmas látvány, akkor akár még szórakoztató is lett volna. Csak most tudatosult bennem valami... Ők most komolyan arról veszekedned, hogy akárhányszor Scott hozzámért megsérülök? Nagyon érdekes, de ez csak a mai napra igaz, máskor.... majdnem mindig történt valami rossz dolog. Baszki! Mostantól úgy fogok hozzá viszonyulni, mintha pestises lenne. Elő a szenteltvízzel és a kereszttel! A kelleténél már így is többször járt rám a rúd, nincs szükségem még az ő balszerencséjére is!

-          A szentekre...! – Szisszentem fel, amikor Scarlett összehúzott szemekkel elindult felém. Itt vér fog folyni... Akárki is a védőszentem, itt az ideje aktivizálnia magát! Pár sorral feljebb jelentettem ki, hogy ki fogja a vesztemet okozni, szóval nem lehet egy dühöngő barátnő! Legalábbis remélem, mert az ciki lenne. A biztonság kedvéért inkább megragadtam Scott karját és minden kockázat ellenére élő pajzs céljából magam elé rántottam.

-          Ugye tudod, hogy mögöttem épp annyira vagy biztonságban, minta itt sem lennék? – Pillantott hátra a válla felett. – Max annyi időt nyersz, míg Scar félre nem lök. Az körülbelül két másodperc.

-          Hogy te mennyire haszontalan élő pajzs vagy! – Csaptam horkantva a hátára, mire a férfi felvont szemöldökkel fordult felém. Kihívóan pillantottam rá, a tekintetemmel azt üzentem rajta, csináld, ha mered. Hogy mit, azt nem tudom, csak provokáltam. Scott nemes egyszerűséggel elkezdte böködni a hasamat, én pedig minden érintésnél összerezzentem. Ne... éreztem, ahogy szép lassan elönti az arcomat a forróság és szédülni kezdek.
Scarlett ajkát egy halk oh hagyta el, majd fokozatosan enyhültek meg az arcvonásai. Amikor legközelebb ránéztem, akkor még a férfiról is megfeledkeztem. Annyira gyönyörű volt a nő mosolya, hogy képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Már csak az okára kéne rájönnöm, bár inkább nem teszem tönkre a pillanatot. Egyszerűen csak hagyom a dolgokat úgy, ahogy most vannak. Scarlettnek jól áll a mosoly, még olyan gödröcskék is megjelentek az arcán.

-          Fürdőbombát csináltok?

-          Igen, hamarosan hozzá is kell kezdenünk Rikoval. – A nevem hallatán minden előjel nélkül összerezzentem és az egész testemet átjárta az undor. Az ő szájából... még a szokásosnál is ocsmányabbnak hangzik. Leakarom vetkőzni, megakarok tőle szabadulni. Már csak egy év és utána magam után hagyhatom. Hogy hangzana az, hogy Jasmine Betranche? Jó szarul, ha már itt tartunk. Ennél még az Asakura is jobb... de valahogy leakarom róni a tiszteletem a nagyapám előtt. Mi is lenne megfelelőbb mód rá, minthogy felvegyem a vezetéknevét?

-          Ne hívj így. – Mindketten rám meredtek és a tekintetükben semmi pozitívumot nem tudtam felfedezni. Jézusom, milyen ciki ez már?! Az még rendben van, ha kitalálnak neked egy becenevét és szólsz, hogy próbálkozz tovább, de inkább ne. Én viszont mit csináltam? Most közöltem valakivel, hogy ne hívjon a nevemen. Ne... az egész arcom égett és egy pillanatra azt hittem spontán öngyulladást hajtok végre. Megköszörültem a torkomat és lassan a férfi felé fordultam. Mintha a hóhérral beszélnék, aki készülne lefejezni úgy szólaltam meg. – Hívj Jázminnak.

Olyan erőtlen és rekedt volt a hangom, hogy egy pillanatra fel sem ismertem. Istenem... az ember nem mondhatja meg másoknak, hogy hogyan hívják!

-          Ha szeretnéd. – Eddig a mondatig észre se vettem, hogy visszatartom a lélegzetvételem. Vártam a pillanatot, amikor végleg elsüllyedek a föld alá vagy nyugodtan fellélegezhetek. Lehet, hogy rám ragyogott volna az életben egyszer a szerencse csillaga?

-.-.-.-.-.-.-.-

Amikor elképzeltem, hogy hogyan fog zajlani az anyák napja, akkor a terveim között nem szerepelt ordibálás, szitkozódás és tányértörés. Felőlem mindenki hitetlenül felvonhatja a szemöldökét, amikor elolvassa az előző mondatot, de ez az igazság. Annyira nagy hülyeség volt reménykednem? Én tényleg azt akartam, hogy egy nyugodt és békés napot eltöltsünk anyával. Naiv lennék? Azt hittem, hogy tényleg sikerülhet és ennek semmi akadálya sincsen.

A földszintről zajok szűrődtek fel, eleinte próbáltam őket kiszűrni és legalább egy órácskával többet aludni, de amikor valami hangos csörömpölés kíséretében összetört, akkor kipattantak a szemeim. Ez meg mi volt? Miért kell vasárnap reggel nyolckor törni és zúzni? Akárki is volt ezer csók és méreg. Most már, ha akarnék, akkor se tudnék visszaaludni. Ráadásul volt egy rossz előérzetem. A nagymamám péntek óta a vendégszeretetünket élvezte és fogalmazzunk úgy, hogy már rögtön aznap kétszer is magunkra haragítottuk. Igaz, a másodikról csak tegnap szereztem tudomást, amikor hazajöttem. Számon kérte rajtam, hogy hol töltöttem az éjszakát és miért csak most megyek haza. Már csak az hiányzott volna, hogy a szüzességem felől érdeklődjön. Egyszerűbben fogalmazva nem vette valami jó néven, hogy egyedül hagytuk a tanuló bátyámmal egy egész estére. Szerintem igazából teljesen mással volt elfoglalva Nigel, de higgye csak ezt az öreglány.
Vártam a pillanatra, amikor Alienor nagymama hangja is felcsendül, de a csörömpölést követő másodpercek kísérteties csöndben teltek. Lehet, hogy képzelődtem volna? Egy álom? Annyira valóságosnak tűnt, hogy azt hittem igazi. Ilyen megesik, de... ebben a másodpercben a húgom hangja olyan élesen is tisztán csendült, mintha az ajtóm előtt állt volna. Ez meg mi? Sokkal éberebb lettem, amikor felfogtam a hangjából csendülő sértettséget és csalódottságot. Lassan ülő helyzetbe tornásztam magam, majd komótosan lemásztam az ágyamról. Lehettem volna gyorsabb is, de az zajjal jár és én hallani akartam, hogy mi történik. A francba... miért pont most kell lehalkítani a hangotokat? A tesóm általában nagyon hangos tud lenni, erre, amikor kiakarom hallgatni, akkor kezd el suttogni?! Akárki is felelős ezért, a halálom után megkeresem, és egy akkorát behúzok neki.... legyen ez sors, karma vagy Isten! A szemeimet forgatva és szitkozódva léptem ki a szobámból annak reményében, hogy ennél közelebb már nem kell lopakodnom. Lábujjhegyen állva a korláthoz osontam és onnan próbáltam kitalálni az eseményeket.

-          Te vagy a világ legrosszabb anyja! Gyűlöllek! – Ezt viszont nagyon is tisztán értettem és egyáltalán nem tetszett. Ha a húgom egészen addig merészkedett, hogy ezt mondja a tulajdon anyjának, akkor ott tényleg nagy a baj. Egyik kezemmel a korlátot szorítottam görcsösen, a másikkal idegességemben elkezdtem a bőrt tépdesni az ajkamról. Tudom, hogy nem ez a legjobb módja a stressz levezetésnek, de azt kell szeretni, ami van. Engem most ez volt képes egy kicsit is lenyugtatni. Nagyon alacsonyra helyeztem a lécet, hogy véletlenül se tudjak csalódni. Mindig is volt egy felfogásom ezzel kapcsolatban. Hiába alakítja az élet limbó léccé, én akkor sem fogok a földön kúszni. Majd jön egy másik esély, ahol kihúzva magam, felszegett fejjel lépkedhetek. Na, hát most a mai nap minden tekintetben alulmúlta az elvárásaimat, sőt szerintem pofán is baszott azzal a bizonyos léccel. Amolyan edd meg, amit főztél stílusú végkifejlet. Ami már csak azért is szar példa, mert most tényleg semmit sem csináltam! A jó szándék vezérelt, sőt órákat szuttyogtam azzal a hülye fürdőbombával. Arról mondjuk nem kell tudnia, hogy az egyikkel pofán dobtam a mostohatesómat, amikor közölte, hogy mi az új munkája. És igazából arról sem, hogy amikor Scarlett önvédelmi mozdulatokat mutatott be nekem Scotton, akkor egyszer úgy padlóra küldte, hogy a férfi nekiesett az asztalnak, így az összes golyó szétporladt. Utána már megértettem, hogy miért nyüszögött a házigazda és volt ellenére annyira a dolog. Nem lehet kellemes, ha egy nálad fiatalabb nő majdnem eltöri a kezedet. Az eset után olyan volt Scott, mint valami kiskutya, aki a mancsát fájlalja.
Miután kellőképpen megint eltértem a tárgytól rájöttem arra, hogy eltűnt a csalódottságom, amiért ez a nap is fuccsba ment. A helyére valami utálatos és ártó érzés költözött. Befészkelte magát a tudatomba a tény, hogy az a nő bántotta a húgomat. Azt még nem tudtam hogyan, de ki fogom deríteni. Senki se bánthatja a tesóimat és ez alól a saját anyánk se kivétel. Ha kell, az egész világgal szembeszállok értük. Yui velem ellentétben átgondolja mindazt, amit tesz vagy mond, szóval elég alapos oka volt rá.

-          Várj! – Ez a bátyám hangja volt, a szokásostól eltérően eléggé frusztráltan csengett. Már ez is elegendő ok volt arra, hogy magamból kikelve berontsak az anyám szobájába és az arcába üvöltsek. Viszont ezt egy kicsit későbbre napoltam, mivel ebben a pillanatban a látószögemen belülre került a legkisebb testvérem. Idegesen dörzsölte az arcát és nem tudtam eldönteni, hogy szimplán ideges vagy a sírás határán van. Ez tény csak annyiban befolyásolja az elkövetkezendőt, hogy mennyire fogok ordibálni. Mert, ha a második, akkor üvegek fognak repedni. – Yui, várj már meg!
Az ajtó becsukódott, én pedig ott álltam hálóingben az emelet tetején egy hideg és szinte üres házban. Bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint itt, de valami belül azt sugallta, hogy most nem léphetek le. Ezt végig kell csinálnom akármennyire is rossz előéreztem támadt. Megtudod csinálni kislány! Mégis mi történhetne? Úristen, ezt inkább lekopogom. Bár múltkor is mit értem el vele? Egyáltalán minek próbálkozom?

-          Tényleg nincs mit veszítenem... – Az asztalon lévő szépen becsomagolt fürdőbombákra pillantottam, amiket tegnap késő este hozott át és meghagyta, hogy a biztonság kedvéért olyan helyre tegyem, ahol túléli a másnapot. Duplán örültem az érkezésének, ugyanis azzal a lendülettel magával is rángatta az apját. Ha indokot kérdeztek, akkor fogalmam sincs, a hadakozásból csak a „nagyi” szó jutott el az agyamig, túlságosan is örültem.

-          Már vártam, hogy te mikor fogod tiszteletedet tenni. Ritka, hogy valamiben utolsó légy. – Már az első mondatával megállásra késztetett. Wow, ennél gyorsabban nem ment volna? Csak meg kell szólalnia és az ösztön egóm máris megállás nélkül azt kezdte szajkózni, hogy forduljak sarkon. Viszont egy lelkiismeret szerű szar, ami a szuperegom volt maradásra késztetett. Így minden ellenszenvem ellenére felszegtem az államat és belenéztem azokba a metálzöld szemekbe, amiket a bátyám tőle örökölt. Sohasem kellett annyira visszafognom magam, mint amikor megláttam az arrogáns és lenéző tekintetét, amihez gúnyos mosoly társult. Hatalmas erőfeszítésembe került, de egy halk sóhaj után halványan elmosolyodtam és közelebb léptem az anyámhoz.

-          Boldog anyák napját. – A mai nap lesz életem legnagyobb alakítása. Feltéve, ha kibírom ordibálás, káromkodás és szitkozódás nélkül. Meg kell tudnom csinálni! Hiába minden ösztökélés, amikor megláttam a földön széttört bögrét és tányért, akkor kellett egy pillanatnyi szünet, különben robbantam volna. A zsigereimben éreztem a választ, Nigel készítette a reggelit anyának. Ha az ember nem egy elkényeztetett, beképzelt farok, akkor általánosságban örülni szokott a neki szánt dolgoknak. Legyen szó ételről, ékszerről vagy bármi másról. Ezek szerint az én anyám is ezen emberek egyike.

-          Nocsak... – Derült fel a nő az arca, amikor odaadtam neki a fürdőbombákat. Nem tudtam hova tenni ezt az arckifejezést. Most örült vagy nem? Eddig... nem, igazából régebben se tudtam megmondani, hogy mire gondolhat az anyám. Ennyire rossz emberismerő lennék? Nem... ő a remek színésznő. Mindegyikünkkel elhitette, hogy sokkal jobb ember, mint apa. Vajon ezzel volt valami konkrét célja vagy egyszerűen várt a megfelelő pillanatra? Nem tudom... semmit sem tudok. – Végre valami, aminek értelme is van. Ki gondolta volna, hogy a legbénább gyerekemtől kapom?
Ha már mindenképpen átakar taposni rajtam, akkor legalább választott volna egy jobb alkalmat. Ma még visszavágnom sem szabad, hisz ez az ő és több millió másik nő napja. Megeshet, hogy ügyetlen vagyok, de ezt nem kell feltétlen az orrom alá dörgölni abban a pillanatban, amikor valami használhatót is összetudok hozni.
Megjegyzem, hogy magamtól eszembe se jutott volna egy ehhez fogható ajándék és szerintem, ha nem segítenek ezt is elcsesztem volna.

-          Sokrétegű tehetség vagyok, mindig képes vagyok meglepni másokat. – Rendben, eddig minden a legnagyobb rendben van. Én tökéletesen követem a forgatókönyvet, de sajnos mások nem ilyen tapintatosak. Anya szerintem éppen azon van, hogy minden tervemet a föld alá akarja taposni.

-          Meglepni nem, de felidegesíteni mindenképpen. – Oké... szerintem direkt provokál engem ez a nő, hogy minden akaraterőmet kukába vágva az arcába ordítsam mekkora egy paraszt. Még nem... még bírom idegekkel. Egyszer az életben türelmes leszek és hagyom, hogy mások irányítsák a dolgokat. Ezt még én sem hittem el, mindjárt kihúzza a gyufát. – Tudod, te már akkor is egy természeti csapás voltál, amikor terhes voltam veled. Azóta se változtak a dolgok, mindig okot adsz az embernek, hogy idegeskedjenek vagy aggódjanak miattad. Nem tudom eldönteni, hogy középpontba akarsz kerülni vagy csak lételemed a problémagenerálás. Ez az elmúlt egy év különösen zűrösen telt és úgy érzem, hogy még mindig nincs vége. Elhiszem, hogy nem lehet egyszerű az élet egy tini modell ex barátnőjeként, de legközelebb próbáld nem megöletni magad a sráccal.

-          Engem hibáztatsz a motorbaleset miatt? – Kérdeztem hitetlenül, miközben az akaraterőm utolsó darabjai éppen elpárologtak. Az a legnagyobb szerencséje, hogy nem a halott barátommal hozakodott elő, mert akkor engem maga a jó Isten se tudott volna megállítani. Szerintem minden ember között van egy fonál, ami összekapcsolja őket a találkozásuk pillanatától fogva. Legyen vastag, vékony, vörös, kék, zöld.... nem számít a kinézet. Anya és köztem ez a fonál lassan elfoszlik és minden mili után egy csomóba ütközik az ember. Sok türelemre, időre és koncentrációra lenne szükség, hogy legalább ezeket a csomókat kiegyenesítsük.

-          Miért, talán Antony kényszerített arra, hogy felülj mögé? – Nos... ha így nézzük, akkor valamennyire tényleg én tehetek a dologról. De nem akarom, hogy ezt a saját anyám vesse a szememre! Elismerem, hogy követtem el hibákat és sok problémát okoztam a szeretteimnek, de ezt miért kell egy olyan embertől hallanom, aki nálam ezerszer rosszabb dolgokat csinált? Én csak magamra voltam és vagyok veszélyes, de ő másokat is ránt magával. Összesen kétszer fordult elő, hogy rajtam kívül más is megsérült. Az utolsó szót tegyük idézőjelbe, mert Kyle nem csak megsérült, hanem meg is halt. Egyedül emiatt vethetnek meg az emberek! A többi az én dolgom. Különben is, amikor kiestem egy házból, akkor éppen megmentettem valaki életét! Ezért semmi elismerés nem jár nekem? Azért is csak lecsesztek itthon. – Annyira szeretném azt mondani, hogy rám hasonlítasz.... de én sosem voltam ennyire meggondolatlan és ostoba. Arról nem is beszélve, hogy hiába volt már komoly kapcsolatod még mindig szűz vagy tizenhét évesen.

-          Ez most komoly? Az a legnagyobb bajod, hogy még nem feküdtem le senkivel sem?! – Nem is tudom melyik a sértőbb. Amikor valaki azt hiszi, hogy én már annyira hozzászoktam a meztelen férfiakhoz, vagy ha az ellenkezője a baja. Hát sajnálom drágalátos anyám, hogy én nem vagyok olyan, mint te.

-          Ha már mindig magadra akarod vonni a figyelmet, akkor legalább csináld jól. – Paskolta meg a karomat, mire hátráltam egy lépést. Fúj... azt hiszem ráléptem egy rántotta darabra. Mielőtt a tesóim elviharoztak, igazán feltakaríthattak volna. – Sajnos ezt mi rontottuk el apáddal, de leginkább ő. A kilencedik születésnapodon valami az agyára ment és utána nekem kellett a mintaanyát játszanom. A születésedkor azt hittem megbeszéltük a dolgokat, de neki megint elő kellett hozakodnia vele. Hogy én mennyire gyűlöltem abban a pillanatban. Nézzen ki akármilyen jól ki az apád, ezzel a mániájával az őrületbe kergetett. Azt hittem túltette magát az eseten, de az a barom képtelen volt elfelejteni.

-          Te meg miről beszélsz?

-          Hisz apád elmondta. Különben mi okod lenne szóba állni vele annyi év után? – Két párbeszédet folytatunk a tudtom nélkül? Az egyiket a valóságban, a másikat a fejében? Nekem elmondta apa, hogy mi miért történt, de mi köze ennek a születésemhez vagy egyáltalán anyához? Elmondtam a nőnek a saját variációmat és emlékeimet, mire a mosolya kiszélesedett és elkezdett nevetni. – Ezt nem hiszem el, te tényleg elhitted ezt a harmatgyenge hazugságot, amit valószínűleg abban a pillanatban talált ki?

-          Ezt nem értem... akkor apa miért viselkedett úgy?

-          Annyira látni akarom az arcodat, amikor megtudod az igazságot, de még nincs itt az ideje. – Hiába minden igyekezetem, de egyre lejjebb haladunk a lejtőn. Volt valami perverzió abban a mosolyban, ahogy rám nézett. Mintha élvezné a szenvedésemet. – Az ilyen pillanatokért imádok anyának lenni.

-          Mert amúgy nem?

-          Az, hogy anya lettem... életem egyik legrosszabb döntése volt. Apád annyira gyereket akart, hogy inkább belementem, csak hagyjon végre békén. – Ha ugyanezt a történetet adta elő a bátyámnak is, akkor nem csodálom, hogy elrohant. Ez még nekem is rosszul esett. Most már szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy apa volt az, akit elvakított a szerelem. Amikor pedig bekerült a képbe az a bizonyos másik férfi egyből őt látta a sátánnak, aki elcsábította az ő tökéletes és imádnivaló barátnőjét. Nem fog a legszebben hangzani, de miért is szeretett bele apa? Van egyáltalán pozitív tulajdonsága?

-          Tündérmesébe illő a történtetek. – Húztam el a számat és már nagyon mehetnékem volt. Valakivel erről beszélnem kell, mert nem bírja el a vállam. – Csak pár dolgot nem értek. Ha ennyire ellenedre volt a családalapítás, akkor miért nem kerestél egy hozzád hasonló férfit? Ott volt Mr. Lewis... úgy látom, nagyon jól érzitek magatok egymás mellett. Miért kellett húsz év ahhoz, hogy újra egymásra találjatok?

-          Semmi pénzért nem neveltem volna fel Kamilla fiát. Ha Kyle nem lett volna, akkor valószínűleg tényleg vele maradtam volna. Ti sem születtetek volna meg és az életem is másként alakult volna. Túl sok a ha és volna. – Jobban szerettem azt a nőt, aki legalább annyira vette a fáradságot, hogy legalább színészkedjen. – Remélem a ti kapcsolatotok jobban alakul majd Kyle – al és nem kell felesleges köröket tennetek.

-          Persze, mert mi nem foguk összejönni. – Anya erre már nem mondott semmit se. Hátradőlt a kanapén és mindent tudó mosollyal az arcán nézett rám. Nagyon elégedett lehetett magával és ettől teljesen felfordult a gyomrom. Ez a nő... komolyan az én anyám? Akit annyi éven át szerettem, de igazából semmit sem tudtam róla?
Miért van az, hogy lelkileg már felvoltam minderre készülve, de most mégis pofonként ért a valóság? Azt hiszem... szükségem van egy kis időre, amíg feldolgozom a hallott információkat. Apa hazudott volna? Igazából tényleg sántított a története, de annyira hinni akartam neki, hogy mindent elhittem neki. Utána már nem is próbáltam kétségbe vonni. Talán kellett volna... hisz ő még most se próbálkozik. Anyának igaza volt... túl sok a volna.

-          Alienor mama? – A lépcső tetején a nagymamám állt, arca szobormerev volt, semmi érzelmet nem lehetett róla leolvasni. Miért van olyan érzésem, hogy minden egyes szót hallott? Pedig mi még csak nem is ordibáltunk. Pár pillanatig azt hittem, hogy nem fog megszólalni, de utána lemondóan megcsóválta a fejét.

-          A vér nem válik vízzé.

-          ANYU!
Amikor meghallottam Thomas üvöltését, akkor ösztönösen mozdult az ujjam és felnyomtam maxra a hangerőt. Egy pillanatra csak a zene hangja dübörgött a fülemben, de utána újra felcsendült a kölyök idegesítő  vinnyogása. Lemondóan sóhajtottam egyet, mert hiába játszódott le majdnem minden egyes héten ugyanez a műsor, sohasem lett halkabb ez a két éves kis rémség. Feladni viszont nem fogom, mert egy nap csak megnevelik! Ha nem, akkor itt az ideje új barátok után nézni, mert tíz évet nem fogok arra várni, hogy kinője ezt a viselkedést. Minden gyerek ilyen elviselhetetlen?

-          Lilith, kezdj valamit az ivadékoddal vagy felrúgom! – A türelmem gyenge lábakon állt, ha kisgyerekekről volt szó. Főleg, ha arról nyafogtak nekem, hogy a sok csokitól megfájdult a hasuk. Mi a szarért talál meg ez a kölyök engem állandóan? Úgy nézek ki, mint akit érdekel, hogy mi van vele? Közlöm, hogy rohadtul nem. Talán majd azután érdekelni fog, miután a saját életemben rendet teremtettem, de addig semmi kedvem gyereket pesztrálni.  Megfájdult a hasad a sok csokitól? Így jártál, minek vagy ennyire telhetetlen? Legközelebb majd tudni fogod, hogy ne tömd két pofára az édességet.

-          Hogy te mekkora egy pöcs vagy. – Az emberek szentül hiszik, hogy úgyse merem megölni a saját testvéremet, de elég közel járok ahhoz, hogy kitekerjem a nyakát. Minden embernek véges a türelme, az enyém meg dupla olyan gyorsan fogy el. Főleg, ha erről az elviselhetetlen csitriről van szó, aki mindkét szülőnktől a negatív tulajdonságokat örökölte. Nem fogom tudni mindig kihúzni a szarból, amikor betölti a tizennyolcat, akkor fel is út le is út. Az öklöm automatikusan ökölbeszorult, amikor eszembe jutott az a nap. Még csak meg sem köszönte az a hálátlan picsa! Így fogok én legközelebb másoknak könyörögni, hogy ne hívják a rendőrséget, amikor kurvára megérdemelné. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen tizenhat éves létére?!  Ah, már régen belefáradtam a szarságaiba. Jobb, ha mi ketten elkerüljük egymást.

-          Mégis hogy a szarba nézel ki? – Résnyire összehúzott szemekkel fordultam a fotel felé, ahol a húgom ült és egy könyvet olvasott. Inkább tudni se akartam mit, bár ha tippelnem kéne, akkor valami depis csajról, aki az öngyilkosságon gondolkozik. Amilyen elcseszett az ízlése csakis valami ilyesmiről lehet szó. Ilyenkor gondolkodok csak el igazán, hogy biztos rokonok vagyunk – e.  Nincs az az élet, hogy mi vérszerinti testvérek legyünk. Biztos elcserélték egyikünket a kórházban, más magyarázat nem létezhet. Csak rá kell nézni és az épeszű emberek megállapíthatják, hogy olyan lány, akinek jobb nem a közelébe menni. Mert őrült és úgy néz ki, mint egy emós picsa. Egyáltalán jó neki, hogy úgy néz ki a haja, mintha ráhánytak volna? Vagy az, hogy szétlyukasztja a bőrét? Az ő érdekében ajánlom, hogy azok fake piercingek legyenek a szájában vagy most rögtön kitépem őket. Mióta anya egyedül neveli az eddigieknél is elviselhetetlenebb lett. – Egyáltalán mit keresel itt?

-          Anya azt mondta ez a büntetésem, amiért egyest kaptam biológiából. – Anya.... ezzel mégis kit akartál megbüntetni, engem vagy őt? Ezek szerint még mindig mérges rám, amiért múltkor kihagytam a vasárnapi közös ebédet. Tagadhatja, de az ilyen geciségeiből tudom, hogy neheztel rám. Két legyet egy csapásra... – Ma találkozol apa új kurvájával, nem?

-          Sadie, nem szép ilyet mondani egy ismeretlen emberre. – Amikor Scott is ledugta a képét az emeletről, akkor végre valahára leszállt rólam a kis taknyos és azonnal rácuppant. Nem mintha annyira bánta volna. Amennyire imádja a gyerekeket, biztos úgy érezheti, hogy Thomas személyében most megkapta a karácsonyi ajándékát. Mosolyogva emelte fel és olyan türelemmel, amit felém sohasem szentesített meghallgatta ugyanazt a nyomorult történetet, amit már vagy öt perce folyamatosan hallgatok. Nem hiszem el, hogy őt tényleg ennyire érdekli. Hisz megérdemelte ez a kis vacak! Ah, sohasem fogom tudni mi jó van a gyerekekben.

-          Te szánalmas nyomorék, add ide a fiamat! – Anyám borogasson, lehet ez a nap még ennél is szarabb? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az emberek, akiket utálok összefogtak ellenem. Ha megakarnak őrjíteni, akkor nagyon jó úton haladnak, mert később csak még idegesebb leszek. Ha Scar hallaná ezeket a negatív gondolatokat, akkor egész biztos lecseszne, hogy fogjam fel a dolgokat pozitívan. Kinyalhatja, nem vagyok ennyire optimista személy. Bár lehet igaza van és hátha apa új bigéjének van egy dögös lánya, akit befűzhetek. Pár hónap után úgy is véget fog érni ez a kapcsolat és akkor a csajt se kell többet elviselnem. Bár amennyire apát ismerem valami sokkal fiatalabb csajjal kezd, akinek max ilyen kis pisis kölykei vannak. Az meg kell ugye a fenének.

-          Tudod, nem véletlenül neveztek el a szüleid egy démon után. Előre tudták, hogy ilyen kicseszettül áskálódó és idegesítő picsa leszel.  – Mondtam vigyorogva Scarlett nővérének, mire megrándult az orrcimpája és undorodó grimaszba torzult az arca. Nem lehetne, hogy amikor legközelebb elmegy, akkor egész véletlenül otthagyja a csoportja? Ennyi előnye van annak, ha valaki idegenvezetőként dolgozik. Sokszor elhúz akár egy hétre vagy, ha szerencsés vagyok, akkor többre is. Amúgy szerintem senki se hiányolná, ha ottmaradna, max azok a szerencsétlen barmok, akikkel kefél. Őket se fogom egyhamar megérteni, én még akkor se dugnám meg ezt a nőt, ha fizetnének érte. Előbb smárolok Scottal, minthogy ez bekövetkezzen. Azért merem ezt ilyen könnyedén kijelenti, mert még részegen se fordulna meg a fejemben, hogy az unokatesómra rámozduljak. A másik pedig, hogy sohase fekszem le olyan nővel, akivel a legjobb barátom már szexelt. Még ha csak részegen is és mindketten azonnal megbánták. Addig is utáltam azt a számító és vérszívó dögöt, de azóta már azt se bírom elviselni, ha egy időzónában tartózkodunk. Ezért jó, amikor elhúz Angliába hülyéket navigálni. Viseljék csak el ők.

-          Tudsz te ennél jobbat húgyagyú. – Válaszolta felém se pillantva, miközben kivette Scott kezéből a fiát. Hülye picsa, pedig nagyon jól tudja, hogy közülünk senki se ért jobban a kicsikhez, mint az unokatesóm. Ráadásul nagyon szereti őket és még biztonságban is vannak a kezei között.

-          Te vagy a mérce, amikor apa új csajaival találkozom. Ha nálad idegesítőbbek, akkor nincs mese, azonnal dobnia kell őket. – Még épp időben hajoltam el a felém dobott játékautó elől, ami szépen nekicsapódott az asztalon árválkodó vázának. A következő pillanatban eldőlve végiggurult a szélén majd pár másodperc múlva hangos csörömpöléssel földet ért. Bocs Scott, mindig a te ronda és giccses cuccaid bánják. Már meglehetne minket azzal vádolni, hogy direkt törjük szét őket, ami amúgy nem igaz. Max a tudatunk legmélyén. – Én inkább lépek, különben apa bepöccen. Állítólag ez a nő nagyon különleges neki.

-          Az arcodból ítélve nem igazán hiszed el. – Persze, hogy nem. Mégis miben lenne más ez a nő, mint az összes többi? Ugyanolyan lesz, érzem a zsigereimben. Vagy az eddigi tapasztalataim szerint egyre rosszabb, akikkel csak az idejét tölti és semmi érzelmi kötődés nincs. Kölcsönösen kihasználják egymást. A legtöbb nő meg sem érdemli, hogy emberszámba vegyük őket.

-.-.-.-.-.-.-.-

Apa mellett ültem az autóban és az ablakon kibámulva figyeltem a kétemeletes házat, ami fölénk magasodott. Erre nem számítottam. Csak egy kis részét láttam a kerítés mögött fekvő előkertnek, de szinte sejtettem, hogy a hátsó ennél jóval nagyobb. Mi fene... ez az első alkalom, amikor ennyire normális körülmények között élő nővel jött össze az apám. A ház méretéből ítélve pedig nagyon is volt gyereke, nem is egy. Csak adja az ég, hogy egy tíznél fiatalabb se legyen. Mert akkor engem többet nem lát ez a család az is biztos.
Igazából elkezdett érdekelni, hogy milyen irányba halad ez a történet.

-          Megtudod ígérni, hogy nem úgy fogsz viselkedni, mint egy neandervölgyi tulok? – Kérdezte apa egy cseppnyi gúnnyal a hangjában, amitől automatikusan ökölbeszorult a kezem. Neki teszek szívességet azzal, hogy eljövök vele ezekre a nevetséges találkozókra! Ha rajtam múlna inkább skippelném az összeset a szarba és max azzal ismerkednék meg, akinek gyűrű is került az ujjára. Akikből eddig nulla volt.

-          Nem.

-          Legalább akkor ne ijessz rá a gyerekeire, mint a múltkorinál. – A szemeimet forgatva sóhajtottam fel. Erre nem igazán terveztem válaszolni, de mivel türelmetlenül dobolt a kormányon, így mondtam, hogy majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében. Rajtam aztán ne múljon, úgy is ő cseszi el mindig. Főleg akkor, ha lánya is van az aktuális nőnek. Jut eszembe....

-          Hány gyereke van?

-          Három. Egy fiú és két lány. – A fel nem tett kérdésemre is választ kapta, szuper. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ezek a bizonyos lányok mégis hány évesek és hogy néznek ki. Talán még az is előfordulhat, hogy Scarlettnek igaza lesz. Bár azt nem szívesen vallanám be neki, megint elkezdene önelégülten mosolyogni és magára mutogatni, hogy ő megmondta. A francnak hiányzik a kioktatás. Viszont egy szép női társaságot sohasem tudnék megvetni, szóval ajánlom, hogy igaza legyen. – Rosetta úgy jellemezte őket, hogy a fia unalmas, a lányai meg... az egyik őrült a másik meg ijesztő.

-          Ha választanod kéne, akkor az ijesztő vagy az őrült mellett voksolnál? – Igazából nagyon nem volt kedvem a problémás lányokhoz. A mindennapjaimhoz már így is tartozott egy nagy adag problémacsomag, nem volt szükségem még egy hisztérikára is.

-          Muszáj választanom? – Csak egy bólintással feleltem, mire elgondolkozva nézte az autó plafonját. – Az ijesztőt, hisz tőle max csak félsz. Ki tudja mit tenne veled az őrült, ha átbasznád. Viszont... mivel az ő lányairól van szó, így jobb ha egyikkel sem kezdesz ki. Ha csak egy kicsit az anyjukra hasonlítanak, akkor a végén te fogsz szopni.

-          Te tudod... – Fogalmam sincs, hogy mégis mire akarhatott ezzel célozni. Ha csak egy kicsit is az anyjukra hasonlítanak? Nem vágom... akkor te mégis mit keresel ez a nő mellett? Az apám egy hatalmas idióta.... ezen nincs mit szépíteni.
Már a kapu előtt álltam, amikor megkörnyékezett a hagyjuk a picsába az egészet érzés. Egyáltalán miért kell minden nővel találkoznom, akit az apám megdug? Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha csak a komoly kapcsolatairól szereznék tudomást? Nekem mindenképpen, mert akkor nem kéne kéthavonta ilyen hülye találkozókra járnom. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy én is itt legyek? Talán én végzem el helyette a piszkos munkát? Ha kezd kellemetlené válni számára a dolog, akkor csak bemutat neki, mert úgy is tudja, hogy gyűlölni fogom? Hogy hozom a megszokott formámat és bunkó leszek? Nem tudok kedves lenni ezekkel a nőkkel. Mindegyikben van valami álszentség, amitől rosszul leszek.

-          Hazamehetek? – Kérdeztem szépen óvatosan hátrálva az autó felé, de apa a vállamnál fogva visszatolt és közölte, hogy most már nem táncolhatok ki az egészből. Mi a fene... te voltál az, aki belerángatott!  Ráadásul a házból kiabálás szűrődött ki. Hú, de sziporkázó személyiséghez tartozhat ez a hang. Már alig várom, hogy megismerjem és utána soha többé ne találkozzunk. Nem kellenek nekem hangos lányok, akik minden figyelmet magukra vonnak. Létezik egyáltalán olyan nő, aki megfelel az ízléseimnek? Akit tényleg többnek tudnék tekinteni egy éjszakánál? Aki velem is marad, amikor megtudja milyen vagyok? Arra még várhatok pár évet. – Maradok, de nem várhatod el, hogy kedves legyek.

-          Micsoda feltételek fiatalúr. – Már megint azzal az álszent tekintettel figyelt engem. Mosolygott, de a tekintete valami egészen mást üzent. Ezt még később megfogom bánni. Nem érdekelt. Már nem.
Nem félek tőled. Már nem.

-          Dean, végre megérkeztél! – A csengő után szinte azonnal kinyílt az ajtó és akkor megpillantottam apa új barátnőjét. Nofene... ez a nő teljesen átlagosan nézett ki. Semmi rendkívüli nem volt benne, mindene hétköznapi volt. A kinézete, az arca, a szeme, a magassága, az alakja, a haja és a ruhák, amiket viselt. Semmi különleges, mégis valahonnan ismerősnek tűnt. Vajon honnan és miért? Nem tudok rájönni. – Nocsak, elhoztad a fiad is? Rég láttalak Kyle.

-          Mi? – Nem válaszolt a kérdésemre, figyelmen kívül hagyott és beljebb invitált minket. Ez a nőszemély... ismer engem, de nekem fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. Most bizonyította be, hogy valamikor már találkoztunk egyszer, csak arra nem emlékszem, hogy mikor és milyen körülmények között. Mennyire bosszantó! Apának fel sem tűnt, legalábbis nem tulajdonított neki nagy feneket. Csak mosolyogva követte a házba, ahol végül odaadta neki azt a csokor fehér rózsát, amit eddig szorongatott. Eddig senkinek sem vett virágot, szóval tényleg különleges lehet valamiben.

-          Gyerekek, gyertek le! – Kiáltotta el magát a nő, közben felfelé nézett. Követtem a tekintetét, de csak futólag láttam valami rózsaszínt, mert a következő pillanatban el is tűnt. Egy repülő vattacukor felhő? Vagy mi lehet az, ami rózsaszín és képes eltűnni?

-          Jó napot. – Hangzott egy halk, de határozott hang a lépcső felől, mire arra fordítottam a fejem. Egy szemüveges lány nézett velem farkasszemet. Hollófekete haj, amit csiga alakú kontyba fogott. A szemei... a pupillája körüli rész egészen lilának hatott, míg a kékség vékony peremként ölelte körbe a belső színt. Akármit is mondanak, ez egyszerűen nem volt normális! Az egész lány maga volt a két lábon járó rejtély, de biztos voltam abban, hogy kedvelik a fiúk. Az anyjával ellentétben benne minden különleges volt. Kifejezetten alacsony volt és vékonynak is tűnt, de ezt nem tudtam eldönteni a rajta lévő kötött fölső miatt. Ehhez a csípőhöz, hogy társulhattak ekkora mellek? A gravitációnak tennie kéne a dolgát és lehúznia, de ő meg sem rezdült és kifejezéstelenül bámult.

-          Csókolom. – Ez a hang egy fokkal erőteljesebb és mélyebb volt. Valamiért egyből anya jutott róla eszembe, ami már önmagában is intőjel volt. Nagyon remélem, hogy csak képzelődtem, mert, ha nem akkor semmi hasznom nem volt ebből a találkozóból. Minden jóban reménykedve a lány felé fordultam és a látványtól majdnem elkáromkodtam magam. Ott állt velem szemben a Mrs. Vattacukor felhő.

-          Ez ugye valami elcseszett vicc... – Morogtam olyan halkan, hogy senki se hallotta meg. Mi van ezekkel? Miért nem hasonlítanak egymásra? Ha leakarták volna tagadni, hogy testvérek, akkor gond nélkül mindenki elhitte volna. Itt valami mellékefélés lesz, mert kizárt, hogy két testvér ennyire elüssön egymástól.  Abban viszont egyetérthettek, hogy az anyjukkal ellentétben egyikük sem volt átlagos.

-          Üdvözlöm. – Nem érdekelt a harmadjára megszólaló fiú, a szemeimet továbbra is Mrs. Vattacukor felhőn tartottam. A legszembetűnőbb különbség a bőrszínük volt. Az alacsonyabbnak hófehér, a magasabbnak pedig kreol. Ehhez a bőrszínhez társult mélyen ülő zöldeskék szempár és dús ajkak. Ha csak ennyi lett volna, akkor még azt mondom, hogy oké a csaj... de mindehhez valami förtelmesen ronda rózsaszín haj társult. Kegyelmezzen az ég, már előre sejtem milyen. Ugyanolyan emós picsa, mint a húgom. De Sadie legalább vékony.... ő pedig... finoman szólva nem annyira. Lehet, hogy csak erős csontozatú... ez megmagyarázná azt is, hogy neki miért nincsenek akkora mellei, mint a másiknak.

-          Sziasztok, Dean Lewis vagyok. – Miután apa is végigmérte a lányokat bemutatkozott. Egy szemrebbenés, annyit se reagáltak ők hárman. Úgy tűnik, hogy annyira nem szoktak hozzá az ilyen találkozókhoz. Jó nekik. – Ő meg a fiam, Kyle.   
Nocsak, vattacukor királykisasszony teste remegni kezdett és úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Vajon mi lelte? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor a Rosetta nevű nő bemutatta a gyerekeit. Mik ezek a nevetséges és béna nevek...? Jobban tetszik a Vattacukor megnevezés, soha az életben nem jönne a számra az, hogy Riko. Mint egy pingvin. A szülei nagyon utálhatták, amikor nevet választottak neki.

-          Részemről az öröm. – A fiú, akinek még a nevét se voltam hajlandó megjegyezni éppen kezet fogott apával. Látszott az arcán, hogy egyáltalán nincs ínyére a helyzet és ha tehetné kidobna minket a házból. Micsoda egy seggfej, de legalább próbál kedvesnek tűnni. Engem néz a vattacukor hajú pingvin. Mi ez a tekintet? Mintha azt hinné sokkal jobb nálam. Abból ugyan nem eszel kislány!

-          Gyerekek, mi lenne, ha bemennénk az étkezőbe és ott fojtatnánk a csevegést ahelyett, hogy itt szobrozunk? – Mennyire idegőrlő ez a megjátszott kedvesség, nem fáradt még ebbe bele? Az ember adja csak önmagát, hisz mindenki más már foglalt. Mondta Oscar Wilde, nemdebár?

-          Azt a ku... – Senki nem mondta, hogy vattacukor kisasszonynak ilyen jó segge van! Tátott szájjal bámultam a lány után, apa pedig somolyogva megpaskolta a vállamat. Máris van egy jó tulajdonsága a kislánynak, csak maradjon nekem háttal.

-          Perverz... – Sziszegte a legkisebb lány mellettem elhaladva és dühös pillantást lövellt felénk. Hát ő se fog egyhamar megkedvelni minket, de nem is volt szándékom örökre szóló barátságot kötni velük. Viszont ennek a törpének a melleit, vattacukor felhőnek pedig a fenekét közelebbről is szemügyre venném.

-          Elég volt a bámészkodásból. – Apa után beléptem az étkezőbe, ahol a többiek már helyet foglaltak. Jaj ne, most jön az unalmas bájcsevej, amit mindenhol meg kell ejteni? Hogy fogom én ezt kibírni? És meddig fog tartani? Haza akarok menni és felhívni Scar’ – t. Megakarom kérdezni tőle, hogy minden jól ment – e . Tudni akarom vagy beleőrülök! Egek, annyira ideges lettem... mi van, ha rosszul sültek el a dolgok? Ott lehetnék mellette, erre helyette itt támasztom a fejem egy rakat idiótával! Egy álszent nővel, egy bögyös törpével, egy vattacukor hajú pingvinnel és buzinak kinéző gyerekkel. Nekem kellett volna vele mennem, nem a démoni nővérének! Hülye Lilith! De a húgát legalább tényleg szereti. – Szóval három gyereked van.

-          Igen, mint láthatod. – Miért viselkednek ezek ketten úgy, mintha alig ismernék egymást? Hiszen nagyon jól tudod hány gyereke van, te mondtad nekem a kocsiban! Mi ez az elcseszett színjáték?!  Én ezt nem bírom tovább, muszáj közbeszólnom! Nem nézhetem tétlenül tovább! De mielőtt bármit mondhattam volna megéreztem apa kezét a csuklómon. A többiek nem látták, hisz mindez az asztal alatt történt. Csak sodródj az árral. Olvastam ki a szemeiből, mire dühösen összepréseltem az ajkaimat.
Sadie neve hallatán ráncba szaladt a homlokom. Milyen szerencsés az apánk, hogy nem kell hetente elviselnie azt a kis pisist. Annyira nemtörődöm, szinte teljesen leszarja a tanulmányait és minden egyes pillanatban a tűzzel játszik. Egyik vasárnap egy késsel a kezében fenyegetőzött. Én mondom, annak a lánynak valami nagyon nincs rendben a fejével.

-          Jobb is, hogy nem lakik velünk az az emos kurva. – Én egyszerűen csak nem tudnám elviselni és valószínűleg fél nap alatt agyfaszt kapnék tőle. Anya meg nem hiába tiltotta el apától. Magam sem hiszem el, hogy ilyet kell mondanom, de megértem. Ki tudja, mit tenne vele... nem akarom, hogy ugyanazt kelljen átélnie, mint nekem. Akármennyire is nem kedvelem, sohase akarnám neki azt a rémálmot.

-          Látom dúl a testvéri szeretet. – A velem szemben ülő lány ajkain gúnyos mosoly játszott, ahogy rám nézett. Mégis mit tudsz te rólunk hülye picsa?! Mintha bármi fogalmad is lenne a családi helyzetünkről!  Hogy jössz te ahhoz, hogy kritizálj engem és az apámat?! Illetve őt minden okod meglenne, de mivel nem ismered, így csak fogd be a szádat! Persze, apa ügyvéd meg minden... de az anyai szeretetet és féltést alábecsülni nagy hiba. Hiába próbálkozott apa milliószor és még annál is többször.... sohase tud győzni. És ha rajtunk múlik, akkor nem is fog.

-          Tizenhat éves. Tulajdonképpen utálja a bátyját és nem tudja elviselni, így talán jobb is, hogy az anyjával él.  – Ez a lány... annyira felidegesít! A nézésével, az arckifejezésével és a megvetéssel, amit a szemeiből kiolvasok! Azok a zöldeskék gömbök... láttam már őket ezelőtt. A vattacukor színű hajszálak.. határozottan találkoztam már vele. Sírás... üvöltés és tagadás.. miért ezek jutnak eszembe, ha a lányra nézek? Egyre erősebben tör rám a felismerés, hogy mi ketten találkoztunk már ezelőtt. Idegesít ez a család. Mindenhol csak titkokat és hazugságokat látok. Nem akarok többet találkozni velük!

-          Az érzés kölcsönös. – Horkantam fel, ezzel kifejezve a véleményemet. Én jó testvér lennék, ha hagyná az a kis picsa! Nem vagyok én hülye, hamar levágtam kiskorunkban, hogy nem vagyok a szíve csücske. Az ő hibájából néznek furán rám az emberek. – Lehet, hogy ez neked idegenül hangzik, de nekem nem.
Minden mondatom után egyre jobban elmélyültek a ráncok az arcán. Nem fogja megérteni, hogy miért ilyen a kapcsolatom Sadievel. Valószínűleg ő imádja a testvéreit, ha ennyire kitérítettem a hitéből. Szeretik, védelmezik, támogatják a másikat. Ahogy a három testvérre néztem láttam a tekintetükben az elszántságot. Fontosak egymásnak, bár teljesen különböző személyiségek. Az üres bájcsevejből nem sokat tudtam meg róluk, de most... ahogy néztek... sokkal többet elárult róluk, mint a szavaik. Azt hiszem, itt egyedül fogok maradni a véleményemmel és azt is elfelejthetem, hogy a vattacukor felhő fenekével játszadozom. Rohadtul nem fogja hagyni, jól sejtem?

-          Erre valók a testvérek! – Még tovább folytatta a kis monológját, mire kis híján elmosolyodtam a naivságán. Mégis hány éves, hogy elhiszi ezeket a hülyeségeket? Annyira idegesít a viselkedése és ez a naivság kezd bosszantani. Annak ellenére, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ott ül a fájdalom a szemeiben, meglehetősen hisz a világban. Ezekben a nevetséges hülyeségekben. Még, hogy a testvéreid edzenek meg téged és segítenek neked... egy teljesen másik világból jövünk mi ketten. Nem is tudom mikor szerettem utoljára a húgomat annyira, hogy nem akartam elengedni. Talán, amikor megszületett... de a balesetem miatt nem emlékszem rá. Két éves volt, amikor elvesztettem az emlékeimet. Ha addig is jó volt a viszonyunk, akkor utána mindenképpen megváltozott. És egyre csak rosszabb lett minden. Talán jó testvérek lennénk, ha nem történt volna meg az a baleset.

-          És ezt a maszlagot te komolyan be is veszed? – Emiatt a lány miatt túl sok dolog jutott eszembe, amire nem akartam gondolni. Elég legyen már ebből a végtelen ostobaságból! Mintha a falnak beszélnék, komolyan mondom. Lehet, hogy hallotta, de megfontolás nélkül lepattant róla. Akármit mondtam az csak olaj volt a tűzre és egyre dühösebb lett.
Az asztal alatt apa szinte már elszorította a vérkeringésemet, de nem most fogok visszavonulót fújni! Kiskutya módjára bólogatni ennek a hülye liba minden szavára és jópofát vágni a mondókájához? Még mit nem!
Mindig is Scott volt az én jobbik felem. Ha valami hülyeséget csináltam vagy átléptem észrevétlenül azt a határt, akkor majdnem hogy lelkiismeretemként nyaggatott. Most is hallottam a fülemben a hangját... megkérdezte, hogy miért nem tudom elfogadni mások véleményét. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy és a csaj miért nem tudja?! Nem csak az ő véleménye létezik a világon! Máshogy gondolkozunk, a körülmények így hozták. Miért nekem kell a kedvesebbnek és megértőbbnek lennem?!

-          Kyle... – Mi ez? Hirtelen annyira szeretetteljesen és vágyakozóan ejtette ki a nevemet a száján, hogy elgondolkoztam azon mondtam – e bármi kedveset is, amiért ezt érdemlem. Nem, csak beszóltam neki, szóval passzolok. – Én nem hagytam ott, pedig nem volt valami gazdag család sarja. És én se vagyok az, mégis engem választott. Nem ezért...
Végigmutatott magán, de az igazán lényeges részét nem vehettem szemügyre, mert rajta ült. Ahogy oldalra fordította a fejét és megláttam a fülében lévő piercinget és azt a végeláthatatlan mennyiségű fülbevalót valami keresztülcikázott az egész testemen. Már megint... egyre jobban érzem, hogy nem ez az első találkozásunk. A levegő hirtelen elkezdte szorongatni a torkomat, mire a szabad kezemmel kicsit megrángattam a pólómat. Ebben a pillanatban visszafordult felém és a szívére tette a kezét. – Hanem azért, ami itt belül rejlik. Őt nem érdekelte, ha éppen kócos volt a hajam vagy nem passzoltak össze a ruháim. Azt szerette bennem, amilyen vagyok... még a rossz tulajdonságaimat is, amik a leginkább jellemeznek engem. Nagyszájú, pimasz, bunkó....
Ne félj vattacukor kisasszony, ezeket nekem is sikerült észrevennem. Mondjuk nem tudom mit szerethetett benne az a Kyle gyerek, hisz eddig nem igen csillogatta meg a jobbik felét. És nem is igazán a természetességéről híres, ahogy elnéztem a haját, az arcán lévő sminket és a fülében sorakozó fülbevalókat és piercinget. Szóval tényleg nem tudom megérteni, de legalább rájöttem, hogy ennek szólt az a tekintet. Ugyanúgy hívják a volt pasiját, mint engem. Micsoda kellemetlen véletlen. Mindjárt megszakad érte a szívem brühühü..

-          Miért múlt időben beszélsz? – Mosolyodtam el gúnyosan, amikor a mondókájára ért. Mekkora képmutató ez a csaj, a történet vége úgy is az lesz, hogy dobták. Ennek ellenére ő még mindig védi és az egekbe dicséri. Miért? Hisz vége van már, engedd csak el és élj tovább. Nincs szerelem, ami megér ennyi fáradtságot.

-          Mert ő volt az igazi! – Üvöltötte el magát, mire olyan érzem támadt mintha valaki gyomorszájon ütött volna. Ahogy szuggeráltam az arcát, a haját és magát az egész lányt hirtelen nagyon homályosan derengeni kezdett valami. Úristen mennyire fáj a fejem! De most már csak azért is fel fogom idézni, hogy mikor találkoztunk. Egy pillanatra kiüresedett a fejem és ahogy a lányra pillantottam láttam magam előtt a könnyes, de üveges szemeit. Emlékeztem az őt beborító vér sötét színére, a fémes szagra, ami a levegőben terjengett. Ez a lány... megpróbált öngyilkos lenni vagy nem tudom mi más oka lett volna arra, amit magával tett. Másnap pedig... belefulladt a barátja a tóba.

-          Te vagy az a lány...  júniusról. – Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek kicsúszott a számon. Azonnal meg is bántam és átkoztam magam a szavaim miatt. Miért kellett megszólalnom?! Ez egyáltalán nem tartozik rám! Nem akarok róla beszélni... mert mélyen megvetettem azért, amit tenni akart. Csak néztem az elnyílt ajkait és a döbbent tekintetét. Hirtelen nagyon hideg lett ebben a helyiségben, mintha valami olyan lenne itt, akinek nem szabadna. Nem csak azt a napot láttam tökéletesen most már, de a fiú arcát is. Szomorú és beletörődő mosollyal az arcán nézett maga elé. Annyira szerette.... hogy meghalt érte? Megremegett a testem az indulatoktól. Ekkora hülyét még nem hordott hátán a föld! Ki dobná el az életét egy lány miatt? Velem a van a baj? Hogy én sohase lennék képes ilyesmire? Sajnálkozva pillantottam a lányra... de nem őt sajnáltam, hanem a srácot. Hogy ennyire elvakította őt egy ostoba és ártó érzelem.

-          Te...

-          Köszönöm a vendéglátást. – Látni se bírom ezt a lányt. Az a fiú miatta halott és nem más miatt. Nem undorodik magától minden alkalommal, amikor tükörbe néz? Én élni se bírnék a tudattal, hogy a szerelmem miattam halt meg
Most azonnal haza akarok menni. Látnom kell őt, muszáj meggyőződnöm arról, hogy jól van és még hosszú ideig velem marad. El kell mondanom neki, hogy mennyire fontos nekem. Tudnia kell, hogy rám az utolsó lélegzetvételéig számíthat. Scarlett, látni akarlak!

-          Várj! – Kiáltotta utánam, amikor kitépve a kezem apa szorításából felpattantam és kirohantam a házból. Muszáj... minél előbb látnom kell. De ha így itt hagyom, akkor kitudja meddig fog még követni. Gyorsan lerendezem, utána mehetek is.

-          Te vagy az a lány. Akinek aznap meghalt a barátja. – Miért hiszed azt, hogy együtt érzek veled? Látom a szemeidben ezt az ostobaságot, pedig undorodom tőled. Megvetlek a gyávaságodért. Elítéllek a tetteidért. Igazságtalannak érzem, hogy te élsz, amíg ő nem. De hogy mondhatnám ezt az arcodba? Nincs itt az ideje annak, hogy ennyire őszinte legyek. Inkább megtartom a véleményemet. – Emlékszem, hogy soha senkit nem hallottam olyan fájdalmasan sírni, mint téged akkor. Még a mai napig sem.
Valamit még mondanom kéne, bármennyire is tiltakozott ellene minden zsigerem. Nem hangozhatott valami őszintén az a sajnálom, de ezt kellett szeretni. Legalább megpróbálkoztam. Örüljön ennek a kis vattacukor hajú pingvin!

-          Nem kell. – Majdnem felröhögtem, amikor szomorúan elmosolyodott és átölelte magát. Ennyire jó színész lennék? Simán elhitte, hogy tényleg sajnálom, ami vele történt! Mennyire hihetetlenül ostoba és naiv ez a lány! Nem bírom! – Az élet rendje a halál...  De nem mi döntjük el mikor súlyt le ránk.

-          Meg fogsz fázni, menj vissza a házba. – Csak kotródj vissza oda, hogy végre kiröhöghessem magam. Ott úgy is olyan emberek várnak, akik elnézik a kezedhez tapadt vért, amit soha nem fogsz tudni lemosni róla. Milyen szép is, ha van egy szerető családod. Nekem ilyen sajnos nem jutott. Amint erre gondoltam azonnal elmúlt a jó kedvem és elkomorultam. Család... mégis mi az? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor apa és a Rosetta nevű álszent nő kiléptek a házból. Egymásra mosolyogtak, nevettek, szinte érezhető volt az egymás iránt érzett vágyuk. Hah, megint le lettem cserélve. Azt hiszem egy ideig nem fogok hallani apáról.

-          Hm? – Amikor megéreztem a mobilom rezgését, akkor unottan előhalásztam a zsebemből. Összeráncoltam a szemöldökömet. Ha mondani akarsz valamit, akkor miért nem jössz ide hozzám? Apa... Mielőtt megnyitottam volna ránéztem, ő pedig csak elmosolyodott.

„Te még nem tudhatod, hogy valójában milyen személyiség Rose. De a mai nap alapján szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az idősebbik lány is ugyanolyan. Azt mondtam a kocsiban, hogy maradj távol tőle, igaz? Nem kell megfogadnod a tanácsomat... de ha egyszer elkezded, akkor nem fogod tudni abbahagyni. Rosetta és a lánya olyanok, mint a drog vagy az alkohol. Egy káros szenvedély, amiről tudod, hogy nem helyes mégse tudsz ellenállni. El sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító érzés, de lassan tönkre is tesz. Huszonkét év Kyle... ennyi ideje nem tudtam megszabadulni ettől a szenvedélytől.”

-          Annyira hiányoztál Cica! – Suttogta tisztán és érthetően, majd a mondatát követően a vállgödrömbe fúrta a fejét. A szívem... miért dobog ilyen hevesen? Miért érzem úgy, hogy a körülöttem lévő levegő fojtogat és nem hagy rendesen lélegezni? Az egész testem megfeszült a férfi a mozdulatától, de képtelen voltam eltolni magamtól. Mert nem volt kellemetlen... beleremegett az egész lényem ebbe az egy mondatba. Annyira őszinte volt, hogy nem tudtam kétségbe vonni. Lassan felemeltem a kezeimet és magamhoz öleltem a fejét. Annyira hiányzott már az érintése és az ölelése.

-          Te is hiányoztál nekem. – Helyes volt – e, amit tettünk? Csak egy másodperc erejéig hangzott el a fejemben a kérdés, utána félre is söpörtem. Nem volt helye itt most negatív gondolatoknak. Hisz az ő kezei öleltek magához, nem valaki másé! Ez mindennél többet számított. Ha ez lehetséges még közelebb húzódtam a férfihoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

Most sokan azt kérdezhetik magukban, hogy hát ez meg mi a fűzfán fütyülő rézangyal akar lenni és hogy jutottunk el idáig. Mindenre választ fogtok kapni, bár azt nem állítom, hogy értelmük is van. A mai este egy kicsit zavaros volt és sok dolog történt... A lényeg, hogy majd eljutunk ehhez a ponthoz is

Egy órával korábban

A fejemet a hang irányába fordítottam és az az egy pillantást elég volt ahhoz, hogy a fejembe valami fájdalmasan belenyilalljon. Emlékek. Emlékek, amiknek már a puszta felidézése is levitte a testhőmérsékletemet. A szavai, a tettei, ahogy mindezek közben nézett... a csalódottság és a keserűség, amit minden egyes alkalommal éreztem. Azok a kósza gondolatok, amikor vártam arra, hogy végre bocsánatot kérjen és őszintén beszéljen velem. Az elmúlt hetek alatt annyi harag torlódott fel bennem, hogy most szinte zubogva száguldott az ereim között, egy olyan porcikám se volt, ami ne remegett volna a visszafojtott indulattól. Ezeknek hála szinte nem is gondolkoztam, fel sem fogtam, hogy mi teszek... csak mozdult a kezem és a pohárban lévő pezsgőt Kyle arcába öntöttem.
Amikor eldöntöttem, hogy eljövök erre a bulira, akkor teljesen más terveim voltak. Még csak ötletként se fordult meg a fejemben az a lehetőség, ami végül bekövetkezett. Hiányzott a francnak a figyelem, ami ebben a pillanatban most ránk irányult. Eredetileg csak megakartam mondani neki a magamét és talán még a bokán rúgás is belefért volt, de semmiképpen se ez. Az szerintem mindenki számára teljesen egyértelmű, hogy egyedül a férfi miatt döntöttem úgy, hogy tiszteletemet teszem ma este. Nem láttam más lehetőséget, meg kell értenetek. Ha ezen az istenbarmán múlt volna, akkor tovább folytatja ezt az idétlen viselkedést és a továbbiakban is került volna. Nem tudom mit csináltam, amivel ezt kiérdemeltem. Én tényleg úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk javult és talán kicsit bensőségesebb lett, erre az azt követő napon, mintha valami halálos bűnt követtünk volna el nemes egyszerűséggel kidobott. Onnantól fogva egyetlen egy pozitív megszólalása volt és nagyon remélem, hogy azt se fogom megbánni.

-          Köszönd ezt a barátodnak. – Billentettem oldalra a fejem, miközben figyeltem a pezsgőtől nedves tincseket, amik a homlokára tapadtak és az elkerekedett szemeit. De leginkább magadnak. Tettem hozzá magamban, ami eléggé evidens volt, így kimondani se akartam. Ha nem előre betervezett program volt a pezsgő pazarlás, akkor joggal kérdezhetitek, hogy mégis miért ez lett a végkifejlet. Szerintem teljesen egyszerű az ok. Nagyon úgy festett, hogy neki senki sem szólt az én ittlétemről, így ahogy rendje és módja, meglepődött. Ezzel még nem is lett volna bajom, de komolyan mondom, amint kinyitotta a száját, bennem elpattant az a bizonyos húr. Mondjuk az is igaz, hogy az csak a végső löket lehetett, ugyanis előtte meg is kóstoltam azt a pezsgőt, amivel alig egy perce arcon öntöttem. Fogalmazzunk úgy, hogy megint rájöttem mennyire nem nekem való az alkohol. Fél órája az anyámnak kellett győzködnie, hogy legalább egy korty nem tudom mit igyak meg, mert biztos ízleni fog. Hát újabb ékes bizonyítékát találtam meg annak, hogy mi ketten mennyire nem hasonlítunk. Az az egy kortya konkrétan végigégette a nyelőcsövemet és azt hittem ott halok szörnyet. Megköszönném drágalátos anyám, ha nem velem akarnád bepótoltatni azt a piamennyiséget, amit te innál meg, ha nem lennél terhes. El kell fogadnod, hogy egyszerűen akármennyire is le akartam volna részegedni nem volt rá alkalmam, mert szinte semmi sem ízlett az ízlelőbimbóimnak.

-          Te mondtad Cicának, hogy borítsa a képembe a piáját?! – Amikor Kyle felocsúdott a döbbenetből és eljutott a tudatáig a mondatom, akkor dühösen fordult Scott felé, aki meglepően sápadtnak tűnt. Meredten bámult rám, utána gépies mozdulattal megrázta a fejét. Semmi ehhez hasonlító dolgot nem mondott, de akkor döntöttem el mennyire nem hagyom annyiban a dolgot, amikor vele beszéltem. – Akkor mégis mi volt ez az egész?!

-          Életem legnagyobb küzdelme lesz, hogy ma este berúgjak... ezt nem bírom józanul. – Motyogtam alig hallhatóan, majd sóhajtva megfordultam és elindult az ételekkel és innivalókkal megrakott asztalok felé. Persze, nem akarok teljesen K.O lenni, csak had kerüljek abba az állapotba, hogy jól érezzem magam. De előtte eszek valamit, mert majdnem kilyukad a nyomrom és az a bögre müzli nem volt valami kielégítő. Annyi minden volt itt, hogy azt se tudtam mivel kezdjem. Annyira nem kívántam most az édeset, hogy valami mini hot dog szerűségen akadt meg a szemem. Egészen finomnak tűnik, de ezt csak akkor tudom meg, hogy ha megkóstolom. Már éppen beleharaptam volna, amikor hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Annyira váratlanul ért, hogy teljesen összerezzentem és még a tálra is visszaejtettem a mini hot dogot.

-          Riko, igaz? – Amikor felismertem Kamilla hangját, akkor az aggodalom a kelleténél jobban nehezedett rám. Édes uram, egyetlen teremtőatyám! Tudom, hogy mostanában volt pár keresetlen szavam hozzád, sőt az is megeshet, hogy megtagadtalak és ateistának vallottam magam, de kérlek szépen a döntő pillanatban ne engedd el rossz útra tévedt gyermeked kezét! Ami nálam csak annyit jelent, hogy ne hagyja, hogy Kyle anyja végezzen velem, amiért mindenki szeme láttára képen öntöttem a fiát. Láttam milyen volt, amikor leakarták tartóztatni a lányát, szóval egyáltalán nem hiányzott ez a szintű balhé. – Te vagy Bill lánya.

-          És Rosettáé. – Tettem hozzá ösztönösen, de a nő arckifejezéséből ítélve nem kellett volna. Jobban belegondolva rájöttem arra, hogy valószínűleg nem éppen kebelbarátnők. Nem is értem miért, hisz anya csak a pasiját, a gyerekeinek az apját nyúlta le tőle. Igazából ennek az okára nem tudok rájönni, minden más a helyére kerül a fejemben. Mi vonzó van abban a férfiban? Árulja már el nekem valaki, mert ez komolyan érdekel.

-          Igen... az ő lánya is vagy. De leszámítva a külsőségeket, mennyiben hasonlítotok egymásra? – Egyértelműen tudtam, hogy ez a nő nagyon értelmes, de volt benne valami, amitől kellemetlenül éreztem magam a társaságában. Mintha belelátna az emberbe és tudná minden gondolatát vagy bűnét.  – Tudod, sohase kedveltem az édesanyádat. Egyenesen gyűlölöm a hozzá hasonlókat, akik nem érdemlik meg azt a sok jót, amit kaptak. Volt már veled olyan, hogy hiába próbálkoztál, hiába vágytál valamire, valaki mindig elvette tőled és tönkretette a boldogságodat?
Nem különösebben, ha valakinek lett volna ehhez pofája, akkor az volt az utolsó napja. Velem aztán ne cseszekedjen senki sem! Korábban kell ahhoz felkelni, hogy engem valaki tönkretegyen. Mondjuk nem hiszem, hogy kíváncsi lenne egy ilyen kaliberű válaszra. Tekintettel arra, hogy most fog az a rész jönni, amikor közli velem mennyire elbaszta az életét az anyám.

-          Okos lánynak tűnsz, szóval szerintem rájöttél miért mesélem ezt el. Középiskolában ismerkedtem meg az apukáddal, nagyon kedves és őszinte fiú volt, így hamar összebarátkoztunk. Igen... csak barátok voltunk mégis Rosetta olyat látott bele, ami igazából sohasem volt. Előtte se kedveltem túlzottan, hisz nem volt más, mint egy elkényeztetett liba, akinek az önzősége nem ismert határokat. Mindig neki kellett a középpontban lennie, azt akarta, hogy csak rá figyeljenek az emberek. Azzal nem lett volna baj, ha csak elmondja a véleményét, de ő olyan volt, hogy mélyen elítélte azokat, akik nem értettek vele egyet és hangot is adott a nem tetszésének. – Egyáltalán nem mosolygott, mint ahogy szokott, csak összeráncolt szemöldökkel nézett egy pontot. Amikor arra fordultam, akkor már láttam, hogy anyát nézte, aki egy nagyobb társaság közepén állt és nevetett, beszélgetett másokkal. – Semmit se változott azóta, pedig azt hittem legalább valamivel értelmesebb lett. Mennyire kiábrándító.

-          Pontosan miért gyűlöli ennyire? – Biztos kellett lennie egy pontnak, amikor ez a távolból utálom igazán közeli és személyesebb lett. A tengert is kettéválasztom, ha kell, csakhogy megtudjam végre mi történt azon a hülye egyetemen! Kamilla rám nézett, majd nagyon lassan elmosolyodott és oldalra döntötte a fejét.

-          Azért, mert ő tette ilyenné Deant. – Eszembe jutottak apa szavai, amikor ő mesélt nekem az egyetemi éveikről. Minden csak nézőpont kérdése és az eredmény is más lesz a végére. Ezek csak most nyertek igazán értelmet, mert szerintem ugyanazt a történetet fogom hallani, csak Kamilla szemszögéből. Apa szerint elvakította a szerelem és minden hibáját megbocsájtotta annak a rothadó féregnek. – Dean mindig is kitűnt mások közül. Kezdetben még csak egy különcnek gondoltam, de idővel egyre többször kaptam magam azon, hogy őt keresem a szemeimmel. Hallani akartam a beszédeit, a véleményét és az érzéseit. Tudod, a szíve mélyén még mindig az a kisfiú volt, aki nagyot álmodott. Megakarta váltani a világot, tényleg azt gondolta, hogy képes jobb hellyé tenni a földet. Rendkívül eltökélt volt, a hite pedig meginoghatatlan. Nem sok barátja volt... az emberek nem szeretik a túlzottan őszinte és becsületes embereket, akik lebuktatnak másokat.
Mintha ezt az utolsó mondatot már hallottam volna valaki másnak a szájából. Nem ugyanezt, de a lényege pontosan ez volt. Ahogy törtem a fejemet egyszer csak fény gyúlt a sötétben. Mr. Lewis volt az, aki ezt mondta nekem... Nem... ez nem lehetséges... Pont ő? De miért? Én azt hittem, hogy ezeket csak azért mondja, mert látta kívülállóként. Lehetséges lenne? Hogy ugyanazon a megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük? Kyle nem válhat azzá, aki az apja!

-          Eltudod képzelni milyen nehéz volt a többiek közül kilógva élni, a sok gúnyos megjegyzést hallgatni, ami érte? Ennek ellenére mindig azt mondta, hogy mindez nem számít, amíg a tükörbe nézve büszke arra, akit lát. Még akkor is megtartotta a méltóságát, amikor az anyád mindenki füle hallatára megalázta. Megpróbálta tönkretenni, csak mert nem értett egyet vele. Ennyire volt önző ember az édesanyád. Képes lett volna szétrombolni egy élet munkáját a saját jóléte és hülyesége érdekében. – Lassan nem tudtam, hogy mit gondoljak. Ha Mr. Lewis tényleg olyan ember volt, mint amilyennek Kamilla leírta, akkor apa miért mondta ennek az ellenkezőjét? Elvakította a szerelem... nem hiszem, hogy ilyen mértékben. Maga mondta a nő, különc volt. Tisztában volt a hibáival és mégis ebbe szeretett bele. Azt hiszem, hogy ez csodálatos dolog. –  Az egyetlen jó oldala ennek az volt, hogy Dean elkezdett gondolkodni, rájött, hogy hatással van az emberekre. Rosettának hála meg tanulta hogyan tud meggyőzően beszélni. Képes lett befolyásolni másokat.

-          De ez jó dolog, nem?

-          Oh, nem is ezzel volt a gond. – Rázta meg a fejét a nő, miközben belekortyolt a kezében tartott borba, amit mesélés közben töltött magának. – Abban a pillanatban, amikor Dean kezdte visszanyerni a lelkesedését és még dolgokat is sikerült elérnie, Rosetta úgy döntött, hogy nem vagyok elég jó neki. Azt mondta visszafogom, és nem hagyom, hogy elérje azokat a dolgokat, amikre hivatott. Nem voltak ezek mások, mint szép szavakba csomagolt hazugságok, leegyszerűsítve pedig csak szúrta a szemét, hogy Dean és én együtt vagyunk. Ezért éket akart verni közénk, ami ha úgy vesszük sikerült is. Bármit megtehetett volna és mégis olyan utat választott, ami visszakézből hármat lekevert nekem.  Rosetta és Bill között remekül alakultak a dolgok, igazi álompárnak számítottak, ennek ellenére... képes volt olyasmit tenni, aminek hála a szakítás szélére sodorta a kapcsolatát. Még mindig nem hiszem el, hogy annak ellenére... annak ellenére, hogy az a nő mennyire megalázta a múltban, hányszor belerúgott és milyen ocsmányul viselkedett vele, Dean képes volt bedőlni neki. A szavai szép lassan hazugsággá formálódtak, azt mondta ezek szükségesek ahhoz, hogy elérje a céljait, mert tisztességes játszmában sohase lehet győzedelmeskedni. Hogy lett a befolyásolásból manipuláció? Úgy járt, mint sok másik nagyra vágyó fiatal. Megrészegítette a hatalom, a siker és elfeledkezett az igazán fontos dolgokról. És mindez annak a nőszemélynek a hibája, aki elhitette vele, hogy más járható út nincsen. Miután már biztos volt abban, hogy Dean bármit megtenne, amit mond... még arra is sikerült rávennie, hogy megcsaljon. Azon a napon... nekem kellett volna rájuk nyitnom. Rosetta karmája, hogy pont Bill volt az, aki rajtakapta őket. Amíg látszólag az ő történetünk egy válság után szárnyalt, addig a miénk folyamatosan lefele száguldott a lejtőn... Nyoma se maradt benne annak a férfinak, akit egykor megszerettem. 
Kezdett megfájdulni a fejem a rengeteg újonnan szerzett információtól. Kinek kéne higgyek? Apának vagy Kamillának? A történetüknek egyedül az a rész egyezett, amikor anya megcsalta apát. Még magamnak is fájt beismerni, de jobban hajlottam a most elhangzottak felé és azt mondanám apát vakította el a szerelem. Azok alapján, amit mostanában tapasztalok, könnyedén eltudom hinni, hogy ilyen nő az anyám. Viszont egy részt nagyon hiányoltam Kamilla történetéből.

-          És Kyle?

-          Mi van vele? – Nézett rám értetlenül. Pontosan olyan tekintettel nézett, mint aki nem érti, hogy mégis miről beszélek. Pedig nem volt olyan bonyolult a dolog. Csak a fejemben elkezdtem összeadni és kivonni, egyeztettem apa történetét az övével és akkor megszületett az eredmény: A történet során már megszületett a mostohatestvérem, feltehetőleg még azelőtt, hogy Mr. Lewis megcsalta. Mégse lett megemlítve a neve egyszer se.

-          Ő hol volt mindeközben? Hisz már megszületett, nem? – A tekintetemmel megkerestem a férfit, néztem, ahogy az ablakon kibámulva az eget fürkészte. Váltott pár szót Scottal, utána a barátja fejcsóválva otthagyta.

-          Azt hinnéd, hogy volt bármi jelentősége is ebben a történetben, de el kell, hogy keserítselek. Az égvilágon semmin se változtatott. – Azt hiszem eleget beszélgettem ezzel a nővel a mai nap folyamán. Nem tetszett az utolsó mondata, mintha semmit se számítana egy újszülött élet. Nem hiába volt elcseszett gyerekkora a mostohatesómnak, ha ilyen szülőkkel volt körbevéve. – Kyle túlságosan is hasonlít az apjára... ha ránézek, akkor Deant látom, amikor még fiatalabb volt. Előbb vagy utóbb vele is ugyanaz fog történni...

-          Kyle nem lesz olyan, mint az apja! – Csattantam fel ellenvetést nem tűrő hangon, mert már pusztán a felvetés is felháborított. Nem lehet... egy olyan nemes lelkű... igazságos... megtört férfi, mint Kyle... nem lehet olyan. Olyan mint az az alak. Egy olyasvalaki, aki ismeri a hazugság és az igazság különböző árnyalatait, aki minél többet ért el, annál többet akart szerezni... valaki, aki úgy gondolja, hogy pár áldozat semmi sem egy végső jó érdekében... de majd eljön az a pillanat, amikor nem lesz képes tovább hazudni. Várni fogom azt a pillanatot és akkor megbuktatom. Csakhogy bebizonyítsam mennyire mások ők ketten a fiával. Még ha hasonlóan is alakul a történetük, akkor se fogom hagyni, hogy a történelem megismételje önmagát!

-          Riko, belegondoltál te már egyszer is, hogy Kyle mennyire gyenge? – Ez nem így van. Lehet, hogy vannak nála erősebb embere is, de ő is az! Mégis miért mondja ezt a saját anyja? Egyszerűen nem értem. Rá akarok szólni, hogy fejezze be, nem akarok többet hallani. De képtelen vagyok erre. – Csak Scott és Scarlett miatt tud ennyire erős maradni, ameddig ők ott vannak, addig képes küzdeni a benne élő démon ellen.  Viszont most találkozott veled... mond csak, hogyan jellemeznéd a fiam?

-          Kyle egyszerűen nem bír kedves lenni másokkal... – Ez volt az első gondolatom, ami eszembe jutott, ha a férfira gondoltam. Volt akár egyetlen olyan pillanata is, amikor azt hihette az ember, hogy kedves? Én nem emlékszem ilyenre. Ha valami jó dolgot is csinált a hangja gúnyos vagy lekezelő volt. – De ez nem azt jelenti, hogy nincs helyén a szíve. Egyszerűen van, aki nehezebben képes kimutatni az érzéseit. Nem baj, ha az ember nehezen nyílik meg mások előtt. Nézzen csak rá, olyannak tűnik, aki képes mások kárán magasabbra jutni?
Mindketten arra fordítottuk a fejünket, ahol Kyle állt, a kezében egy mikrofonnal. Nem tudom, hogy mikor történt, de valószínűleg valaki megkérte arra, hogy énekeljen, ő pedig igent mondott. Egyszerűen imádtam a hangát, annyira erőteljes mégis fülbemászó volt, tele érzelmekkel. Már hogy lehetne Kyle olyan, mint az apja? Ő sohase manipulálná az embereket, helyette a meggyőzéshez folyamodnak. Nincs benne semmi ármány, csak végeláthatatlan harag.

-          Igazad lehet... – A tekintetem a kezében tartott pohárra siklott. Tele volt. Mégis hányadik pohár lehet ez, amit ma megivott? Mintha hallottam volna valami olyasmit, hogy az emberek részegen őszintébbek, de egyáltalán nem tűnt becsiccsentnek. Egészen tiszta volt a tekintete. Végtére is mindenkinél más az a mennyiség, aminél már azt mondják, hogy oké, ennyi elég volt. – Te nem iszol valamit?

-          Inkább mellőzném. Már az a pezsgő is sok volt, arról nem is beszélve, amit anya kényszerített rám. – Kamillától még kaptam egy olyan tanácsot, hogy soha ne keverjem mással a pezsgőt, mert nagyon nem fogom szeretni a végeredményt. Nem mintha annyira piaszakértő lennék, de annyit legalább én is tudok, hogy annak semmi jó vége sem lesz, ha összevedelek minden szart. Viszont mivel most óva is intettek tőle, így a továbbiakban tartózkodom a más alkoholtartalmú piák megkóstolásától. Ha annyira jól akarom érezni magam, akkor be kell érnem ezzel a rémes ízű pezsgővel. Egy fél pohár után viszont úgy döntöttem engem a jó Isten maga sem vehet rá arra, hogy megigyam a többit. Nem érdekel, ha teljesen józanul kell kibírnom ezt az estét, csak vigyék a közelemből!

-          Miről beszélgetettek Kamillával? – Egy ütemet kihagyott a szívverésem, amikor meghallottam a hangját. Csak így a hátam mögé osonsz, megijesztesz és még azt várod, hogy eláruljam miről beszélgettem másokkal? Milyen kis kíváncsi vagy Scott, de azt kell, hogy mondjam, ehhez semmi közöd sincsen. – Mit csinálsz?

-          Menjünk táncolni. – A többi ember felé húztam, akik a lassú számra összefonódva táncoltak. Hatalmas szemekkel meredtem a Scott tenyerén pihenő kézfejemre. Milyen nagy volt és az elképzeléseimmel ellentétben kicsit kérgesebb, keményebb. De olyan jó meleg, felmelegítette az én hideg kacsómat.

-          Te akartál táncolni, erre nem mersz közelebb jönni? – Pár másodpercig még mozdulatlanul és némán meredtem a kezére, utána elnevettem magam. Mégis ki ijedne meg egy kis tánctól, főleg, ha ő kezdeményezte? Hagytam, hogy fél kézzel átölelje a derekamat és közelebb vonjon magához. Amikor a mellkasunk összesimult, akkor a gyomromba kellemes melegség, a végtagjaimba pedig enyhe zsibbadás költözött. De nem tudott annyira érdekelni. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, hogy Scott mennyire magabiztosan vezet, mintha éjjel – nappal ezt csinálná. – Nagyon csúnya volt azt mondani Kyle – nak, hogy köszönje nekem.

-          Nem akarok Kyle – ról beszélni. – Ráztam meg a fejem automatikusan, de a mozdulattól enyhén elszédültem, így inkább abbahagytam. Szerintem eleget beszélgettem Kamillával a mostohatesómról és még aközben is sikerült párszor felidegesítenem magam. Valami hangulatoldó kéne témának, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. Természetesen a döntő pillanatokban ürül ki a fejem. – Miért kezdtél el fotózni?
Amikor megláttam a szomorú mosolyát, akkor egyből tudtam, hogy már megint valami olyasmibe sikerült beletenyerelnem, amit jobb lett volna békén hagyni. De mégis ezt honnan kellett volna tudnom? Miért van nekem ehhez emberfeletti tehetségem? Csak szimpla kérdéseknek kéne lenniük és mégis mindig a legrosszabbat hozom ki az emberekből. A picsába már az egésszel! Már majdnem visszakoztam, amikor válaszolt.

-          Az anyukám miatt. – Duplán a picsába! Ezt a helyzetet esküszöm, már nem lehet tovább rontani. Éppen, amikor ezt gondoltam, akkor folytatta és rájöttem, hogy igenis lehet. – Meg akartam mutatni neki a kinti világot, amit ő nem láthatott.  
A torkomból feltörő hang fél utón volt a nyögés és a nyüszítés között. Ezt nem hiszem el! Miért kellett nekem egyáltalán megszólalnom?! Inkább maradtam volna csendben és akkor nem történt volna ez... Nem volt jogom ahhoz, hogy megkérdezzem az okát... biztos vagyok benne, hogy fájdalmasan érintené. Ma már így is több fájdalmat okoztam neki, mint akartam.

-          Ne légy ennyire lehangolt. Tudom, hogy nem rosszból kérdezted. – Mosolygott rám gyengéden, közben fél kézzel megsimogatta a fejemet. Ettől a mozdulattól úgy éreztem magam, mint egy kutya. Hisz azokat szokták így dicsérni, mondjuk az is igaz, hogy engem vigasztaltak.

-          Lekérném a hölgyet egy táncra. – Az egész testem megfeszült a hang hallatán és egy pillanat alatt odalett a gyomromban lévő melegség. Minek kellett idejönnie, és lekérnie táncolni? Nem tudott volna egy este erejéig békén hagyni? Minden idegszálam tiltakozott a vele való táncolás ellen. Kétségbeesetten pillantottam Scottra és próbáltam a tekintetemmel azt üzenni, hogy ne hagyja. Ő pedig tanácstalanul nézett a férfira, látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon.

-          Dean... talán nem olyan jó ötlet ez... – Mi az, hogy talán?! Én egész biztos vagyok abban, hogy ez egy végezetesen rossz ötlet és soha a büdös életben nem állok veled szóba ismét, ha engedsz neki! Viszont épp, hogy csak belekezdett, de a férfi azonnal közbevágott. Határozott, mégis nyugodt hangon.

-          Scott, ha most azonnal nem adod át a mostohalányomat, akkor meg fogod bánni. – Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Teljesen megőrült, hogy mindenki füle hallatára fenyegetőzik? Ösztönösen közelebb húzódtam Scotthoz, aki megérezve ezt lepillantott rám. Aggódó tekintettel fürkészett, valószínűleg azt latolgatta, hogy mit csináljon. Akkor jutott elhatározásra, amikor megérezte a félelemtől és indulatokról remegő testemet. Abban a pillanatban védelmezően átölelt és magához szorított. Annyi szent, hogy sohase tudom megállapítani, hogy mire gondol Mr. Lewis... most is tejesen váratlanul kiszélesedett a mosolya és a kezével egy irány felé mutatott, mire mindketten arra kaptuk a fejünket. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene látnom, de Scott nagy eséllyel megtalálta. Ezt már csak abból is sejtettem, hogy szabályosan eltaszított magától és azt motyogva, hogy „Ne, ne, ne, ne, KYLE!” elrohant. Kösz haver... ez igazán jól esett. Ráadásul most egyedül is maradtam a sátánnal. – Nem halsz bele egy táncba te kis idegesítő bestia.

-          Oh, dehogyisnem. – Az ujjaimmal keresztet formálva hátráltam el tőle, hátha ezzel visszaküldöm oda, ahová való. Már az se érdekelt, ha magamra vonom a viselkedésemmel mások figyelmét.

-          Aranyos vagy... de hihetetlenül ostoba is. – A szemeimet résnyire összehúzva figyeltem a férfi önelégült mosolyát. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy ostobának nevezzen engem? Milyen okból kifolyólag?

-          Takarodjon a picsába. – Szűrtem a fogaim között és már nem érdekelt mennyire tiszteletlen vagyok egy nálam idősebb emberrel. Ez az ember semmit se érdemel gyűlöleten és megvetésen kívül. Megfoglak buktatni és elérem, hogy meglakolj minden bűnödért. Vagy nekem annyi is elég lesz, ha eltakarodik az életemből és soha többé nem látom.

-          Beszélgessünk rólad és a fiamról. – Esküszöm mondom, hogy ma mindenki Kyleról akar velem beszélgetni. A büdös nagy helyzet az, hogy nekem nincs kedvem hozzá, szóval le lehet kopni! Per pillanat csak szidnám azt a barmot, amiért több hétig került és nem volt hajlandó megmutatni a pofáját.

-          Beszéljen az ex feleségével róla, engem ugyan nem érdekel. – Épp hogy ezt kimondtam valaki oldalról rám borult, amitől meginogtam és hátrálnom kellett pár lépést. Jézusom, de nehéz ez a férfi! Az egész testsúlyával rám nehezedett, amitől kezdtek fájni az izmaim. Nem sokáig fogom bírni, ha sürgősen nem mászik le rólam! – H – hé! Mégis hova tolsz?!

-          Csak fogd be és gyere velem... – Kyle hangja kissé rekedt volt és megszokottól mélyebb, a tekintetét viszont nem láttam. A frufruja teljesen eltakarta előlem a szemeit, így semmit se tudtam kivenni. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de ha meg akartam tudni, akkor vele kellett mennem. Furcsán viselkedett és aggodalommal töltött el a viselkedése. A továbbiakban szó nélkül hagytam, hogy kitoljon a helyiségből. Azt hittem, hogy itt végre megtudhatom mi történt, de ő nem állt meg, hanem belökött egy másik helyiségbe. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, akkor a férfi nemes egyszerűséggel nekitolt a falnak.

-          Kyle...? – Kérdeztem bizonytalanul, amikor felegyenesedett és csak állt ott. Kezdett megijeszteni a némasága és mozdulatlansága. Mit kéne csinálnom? Nem fogom megvárni, amíg kedvet kap a beszélgetéshez, de tudni akarom! Az ordibálással viszont semmire se mennék. Oh, mi a francot kéne tennem?! Éppen amikor ezt gondoltam, akkor megmozdult, így visszafojtott lélegzettel vártam mi lesz a következő lépése. Felemelte a fejét és akkor... megláttam a tekintetét. Tessék...? Hogyan...? Miért? Kyle arca annyira esendő volt, annyira... nyílt... már szavakba önteni se voltam képes annyira lesokkolt. Sohasem láttam még, hogy ennyire kimutatta volna az érzéseit, a gyengébbik oldalát.

-          Cica... – Közelebb lépett és azzal a lendülettel magához is ölelt. Egyáltalán nem értettem már, hogy mi történik! Az elmúlt idő során mindvégig bunkó és lekezelő volt, akkor most mégis mi ez? Nem értem és ettől megőrülök! Kyle, áruld el, hogy mi folyik itt, mert nem bírom tovább.
Amikor megéreztem, hogy egyre lejjebb vándorolnak a kezei, akkor összezavarodva vártam a folytatást. Ő most... tényleg letapizott? Nem... a levegőbe emelt, majd ahogy a falnak tolt úgy préselte magát a lábaim közé. Ezt a kényelmetlen pozíciót! Nem tudtál volna még ennél is szarabb kontaktust teremteni a beszélgetésre? Nagyon közel volt az arcra... az ablakon beszűrődő holdfénynek hála láttam a tekintetét. A szemei furcsán csillogtak, de volt bennük valami hihetetlen szomorúság is, amitől a fájdalom belemart a szívembe. Oh, istenem... képtelen lennék eltaszítani magamtól. Az olyan lenne, mintha egy sebesült kiscicába rúgnék bele.

-          Annyira hiányoztál Cica! – Suttogta tisztán és érthetően, majd a mondatát követően a vállgödrömbe fúrta a fejét. A szívem... miért dobog ilyen hevesen? Miért érzem úgy, hogy a körülöttem lévő levegő fojtogat és nem hagy rendesen lélegezni? Az egész testem megfeszült a férfi a mozdulatától, de képtelen voltam eltolni magamtól. Mert nem volt kellemetlen... beleremegett az egész lényem ebbe az egy mondatba. Annyira őszinte volt, hogy nem tudtam kétségbe vonni. Lassan felemeltem a kezeimet és magamhoz öleltem a fejét. Annyira hiányzott már az érintése és az ölelése.

-          Te is hiányoztál nekem. – Helyes volt – e, amit tettünk? Csak egy másodperc erejéig hangzott el a fejemben a kérdés, utána félre is söpörtem. Nem volt helye itt most negatív gondolatoknak. Hisz az ő kezei öleltek magához, nem valaki másé! Ez mindennél többet számított. Ha ez lehetséges még közelebb húzódtam a férfihoz és mélyen magamba szívtam az illatát. De hát ez... ez alkohol szaga volt. Lehetetlen! Kyle nem szokott inni, mégis hogy lehetne részeg...? Nem akartam elhinni, de a saját orrom csak nem csap be. A fájdalom, ami a felismeréskor ért váratlanul erős volt és mély... Miért kellett tönkretenned ezzel a pillanatot? Mi okod volt arra, hogy igyál? Közöm van hozzá? Mennyire nevetséges kérdés... mennyire nevetséges gondolatok... mennyire szánalmas helyzet... – Akkor se engedlek el újra.

-          Utáltam, hogy beszélgetsz vele... utáltam, ahogy rád mosolyog. Egyszerűen nem bírok magammal, amikor a közeledben van. – Nem értettem... mégis kire gondolsz Kyle? Lehetséges lenne, hogy Scottról beszél, mert látta, amikor táncolunk? De hisz ez képtelenség, hisz még ő volt az, aki barátkozásra kényszerített minket! Ne lásson már bele felesleges dolgokat a helyzetbe! – Örülök, hogy ott volt veled Scott. Megvédett tőle, igaz?

-          Oh... te az apádról beszélsz? – Értettem meg, mert kizárásos alapon ő maradt az egyetlen lehetséges jelölt. Mondjuk az is más kérdés, hogy Scott utána szabályosan elrohant és a szavaiból ítélve pont ehhez a hülyéhez. Az én hülyémhez. Nem érdekel, ha részeg vagy ha sebezhető és nyílt... akkor is az én dörmögő medvém. – Jobban örültem volna, ha te vagy ott velem és nem Scott. Melletted nagyobb biztonságban éreztem volna magam... és újra táncolhattunk volna... mint annak idején, amikor vigyáztál rám, emlékszel?

-          Igen... még mindig nem tudok táncolni. – Nevette el magát, ahogy felemelte a fejét, hogy az arcomba nézhessen. Gyengéden rámosolyogtam, ő pedig viszonozta. – Szeretnél...

-          Mit szeretnék? – Kérdeztem vissza, mert nem fejezte be a kérdést. Szerintem, ha a dolgok úgy alakultak volna, akkor bármire igent mondtam volna. Legyen szó akármilyen nagy ökörségről is. Hiába vártam, nem akart válaszolni. Vajon mi történhetett vele? Várakozóan pillantottam rá, ő pedig elnyílt ajkakkal figyelt. Majd úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit.... a következő pillanatot nem tudom, hogyan írjam le, de a férfi egész egyszerűen lehányt. Pár másodpercig döbbenten meredtem magam elé és azon gondolkoztam, hogy mennyi volt ennek az esélye... utána kitört belőlem a nevetés, mert valljuk be, hogy nagyon kevés. Hát ezt nem hiszem el, ilyen csak velem történet. Az elmúlt hetekben vártam a pillanatot, amikor újra találkozhatok a mostohatesómmal, erre lehányja a felsőmet. Eldobom az eszem.

-          Sajnálom... – Jó, ezt már komolyan nem bírom, Kyle bocsánatot kért tőlem! Ha józan lenne ilyen meg se fordult volna a fejében, mondjuk akkor feltehetőleg le se hányt volna. A részeg Kyle fényévekkel kedvesebb, de rajta nem tudok kiigazodni. Mindig teljesen váratlan dolgokat tesz vagy mond bevezetés nélkül.

-          Semmi baj... de jobb lenne, ha letennél, mielőtt megint telibe okádsz. – Kértem, finoman utalva arra, hogy szeretném elkerülni az esetleges ráadásokat. Másodszorra már nem fogom annyira viccesnek találni, hanem kiakadok és lerúgom a lépcsőn, utána addig nyomom a víz alá a fejét, amíg ki nem józanodik. Azért mindennek van egy határa.
Miután ismételten a saját lábaimon álltam felmértem, hogy mekkora károkat okozott az én imádott, de jelen pillanatban elázott mostohatesóm. Ő is tudja hova kell célozni, telibe hányta a mellkasomat, és ami azt illeti most kezdett el undorítani az egész. Sürgősen meg kell találnom a női mosdót! Vajon mennyire van tisztában a körülötte zajló dolgokkal? Érdemes megkérdezni hol van a legközelebbi WC? Mintha csak olvasott volna a gondolataimban szólt, hogy kövessem. Mondjuk útközben nagyon féltem tőle, hogy egyszer pofára fog esni, mert a koordinációja jelenleg szünetelt.

-          Veletek meg mi történt?

-          Lehányt a haverod. – Közöltem Scottal, ha magától még nem jött volna rá. Én tényleg nagyon szeretem Kylet, de ezzel az énjével nem tudok mit kezdeni. Kedves meg minden, de úgy is mondhatjuk, hogy karakteridegen. Hol van az a férfi, akit megismertem?! Vissza akarom kapni. – Ha már itt vagy tedd magad hasznossá és mond el, hogy hol találom a mosdót.

-          Mi lenne, ha szépen megkérnél arra, hogy segítsek? – Nem tehettem ellene, de mindig remekül szórakoztam azon, amikor a homlokát ráncolta. Volt ebben a mimikában valami, amitől sokkal inkább volt vicces, mint aggasztó vagy ijesztő. Végezetül odavakkantottam neki egy nemet, amikor eszembe jutott, hogy milyen helyzetben is vagyok. A francnak van ideje kedvesnek lenni, amikor lehányták. Addig türelmetlenkedtem és csesztettem, míg a férfi feladta a helyes viselkedés belém plántálását és inkább elvezetett az egyik mosdóhoz. Ahol úgy éreztem önként fogok levetkőzni, mert olyan meleg volt, hogy meggyulladtam. Miért pont ezt a helyet fűtötték a legjobban?! Mondjuk azt sem teljesen értettem, hogy miért pont a férfibe terelt be minket.– Azért, mert az kevesebb port kavar, ha téged itt találnak. A férfiak a női mosdóban máris egyenlők a pedofilokkal.

-          Félted a hírneved? – Kérdeztem cukkolva, miközben vizes kéztörlővel a felsőmet dörzsöltem. Azt hiszem ezt nem így kéne csinálni... mert azt leszámítva, hogy szétmállott a kezemben a papír nem igen értem el átütő sikert. Ez a helyzet egyre gázabb lesz, lehetek még ennél is bénább háziasszony jelölt? A francba már.... még azt se tudom, mit csináljak egy lehányt ruhával. Hát... legalább annyit elmondhatok, hogy nem én okádtam le. Ez is valami, nem? Miközben mi Scottal ezen szenvedtünk (ami annyit takart, hogy megpróbált segíteni és megmondani mit csináljak, én pedig felkaptam a vizet és ordibáltam), addig Kyle éppen a mosdókagylóba adta ki azt a piamennyiséget, amit bevitt magába. – Már hangra se tűnik valami leányálomnak. Mégis mennyit ivott, hogy ennyire kikészült?

-          Szerintem az a pár pohár, amit állít kitett egy egész üveget is. – Pillantott jelentőségteljesen a barátja hátára. Mintha Kyle megérezte volna, ide se nézve bemutatott nekünk. Oh, ez a Kyle máris ismerősebb és szimpatikusabb! – Bemutathatsz, de akkor is ez az igazság!

-          Kabbe’! – Azt hiszem, kezd kijózanodni, legalábbis erre utalt az a határtalan kedvesség, ami belőle áradt. Viszont abból, hogy Scott elkezdett az orra alatt morogni rájöttem, hogy közel sem. Amit sikerült megértem azt viszont nem értettem. Mi az, hogy ezerszer rosszabb Kyle részegen, mint józanul?  Amikor erre rákérdeztem, akkor csak megcsóválta a fejét és mondta, hogy ne akarjam látni. Valószínűleg nekem köszönhető az, hogy ma ennyire visszafogja magát, bármit is jelentsen ez. Annyira nem haverkodtunk össze, hogy kitaláljam minden gondolatát vagy félmondatát.

-          Ez így nem fog menni. Többet tudnék kezdeni a felsőddel, ha levennéd. – Amikor nem válaszoltam, akkor ránk ereszkedett az a bizonyos kínos csönd. Én nem tudtam, hogy ezt komolyan gondolja – e, neki meg nem esett le mi a baj a kérésével. Kyle meg szerintem elaludt a budi fölé hajolva. – Semmi rosszra nem gondoltam, felőlem addig az egyik fülkébe is bemehetsz.

-          Gyerünk, vetkőzz Cica, barátok között vagy. – Szóval mégsem aludt el. Milyen kár, mert ezzel a megjegyzésével nem lopta magát a szívembe. A másik meg... barátok között? Ez még viccnek is rossz, bármilyen kapcsolatom is van kettejükkel annak semmi köze a barátsághoz. Scottal csak most evickélünk ki a nem utálom fázisból, Kyle meg... ő Kyle. Ezen nem kell többet magyarázni.

-          Inkább húzd le magad a klotyón, ha semmi értelmes nem jön ki a szádon. – Annyira nem hatotta meg a férfit a mondatom, csak megvonta a vállát. Utána lépett egyet balra, majd keresztbe és valahogy nagyon lassan eljutott az ajtóig. Respect öcsém, sikerült egyedül eljutnod addig. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz a következő lépésed. Ameddig én azt figyeltem, ahogy Kyle kisétál az ajtón, addig Scott lökte nekem a szentbeszédet, míg végül meg nem elégeltem és hozzá nem vágtam a felsőmet, csak hogy kussoljon el végre! – Szerintem annyira nem volt jó ötlet egyedül elengedni.

-          Nem tudok egyszerre bébiszitterkedni és ruhát is mosni! – Másodszor szembesültem azzal, hogy Scott konkrétan már egy kis stressztől is totálisan begörcsöl és nem bírja idegileg. Legalábbis abból a hisztiből, amit nekem levágott ezt szűrtem le. Igazán felnőttes viselkedés... akkor készült ki csak igazán, amikor meghallotta, hogy a haverja megint alakít. Részegen is csodálatosan énekel, amit soha a büdös francban nem fogok megérteni. – Azonnal menj utána és vedd el tőle a mikrofont!

-          Jézusom, ne visíts már! – Már majdnem eleget tettem a kérésének... aztán lenéztem és eszembe jutott, hogy melltartóban vagyok. Azzal a lendülettel meg is fordultam és seggbe rúgtam a férfit. Ő sem hiheti, hogy így emberek közé merészkedek! Azért mindennek van egy határa. Miközben Scottot hallgattam nem tudtam eldönteni, hogy hihetetlenül őszinte vagy ostoba. Valamelyiknek igaznak kell lennie, mert ez nem volt normális. De igazából nem értettem. Olyan nagy feneket kerített annak, hogy Kyle leitta magát, mintha haldokolna. A lelkének egy kis része ebben a pillanatban is haldoklik. Idegességemben elkezdtem a bőrt tépdesni a számról, csak hogy lefoglaljam a kezeimet. Veletek is van így? Valamit Muszáj csinálnotok, különben eluralkodik rajtatok egyféle hiány, ami lassan őrülethez vezet. – Miért?

-          Miért ne?

-          Hagyhatnád, hogy jól érezze magát.

-          Szerinted tényleg jól érzi magát?
Kifejezéstelenül bámultam a férfit, miközben még mindig a bőrt tépdestem a számról. Vajon tényleg jól érzi magát? Ezt nem tudtam teljes magabiztossággal kijelenteni. Mi oka van valakinek inni, aki általánosságban megveti az alkoholt? Nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember.

-          Történt valami, igaz?

-          Mikor nem történik? – Jól van, kezdett az idegeimre menni azzal, hogy minden kérdésemre kérdéssel válaszolt. Kiről is tanultam, aki pont ugyanezt csinálta? Mindig rávezetette az embereket a válaszra, de sohasem mondta ki konkrétan. Szókratész nem? Hát barátom, nem túl jók az esélyeid, tekintettel arra, hogy őt is eltették láb alól. Megeshet, hogy pont én leszek a végzeted. Lehet, hogy én fogom megitatni veled azt a mérget.

-          Mikor befejezed be ezt a marhaságot és válaszolsz legalább egy kérdésemre?

-          Szerinted az élet leáll, ha szépen megkéred rá? – Ezt nem hiszem el! Esküszöm, a legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy lenyugtassam magam. Vagy az övét, az kevésbé fájdalmas. Mondja a képembe a tényeket, mert nekem aztán nincs kedvem barkóbázni vele az éjszaka közepén! Zaklatottan néztem fel a férfi arcára... nem fog menni. Hiába adta ki parancsba az a seggfej, akkor sem fogok tudni összebarátkozni ezzel az alakkal. Az érdeklődési körünk valamennyire egyezik, de ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az idegtépő viselkedést? Gondolkodás nélkül is tudtam rá választ.

-          És te abbahagyod, ha pofán verlek?

-          Igen. – Miért nem ezzel kezdtem? Mindig azzal jövök, hogy behúzok egyet az embereknek, erre pont most nem jutott eszembe? Egy csomó időt megspórolhattam volna! Miközben az orrom alatt szórtam szitkok milliót, Scott engem figyelt. Amikor úgy látta, hogy lenyugodtam, akkor megszólalt. – Azóta a nap óta.... csak rossz döntéseket hoz.  
Az arcán megjelenő mosoly keserű volt és egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs jogom megkérdezni milyen napra gondol. De ha arra, amikor kidobott Kyle, akkor nagyon adom ezt a kijelentését. Ha viszont hozzám van köze, akkor most fogom lenyomni a klotyón a srác fejét. Szerintem nem vagyok negatív hatással a mostohatesómra! Ő sokkal bunkóbb és elviselhetetlenebb nálam, szóval csak részben hasonlítunk.

-          Kérlek... csinálj valamit.
Hiába éreztem, hogy ebből semmi jó nem származhat... hiába tudtam, hogy történni fog valami, amit bánni fogok... mégse tudtam nemet mondani erre a kérésre. Annyira szánni való volt a tekintete, hogy megsajnáltam. Hatalmas sóhaj kíséretében megígértem neki, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Ki tudja mit takar ez, még én sem.

-          Mit szeretnek ebben a lányok... – Pillantottam végig magamon, amikor felső híján Scott ingét kaptam meg. Ez a fos majdnem a térdemig ért, de legalább jó illata volt. Semmi kölni, csak mosópor. Még egy ideig szagolgattam volna, de csak szigorúan akkor, ha más nem látja. Még a végén valami pedofilnak gondolnának.

-          Édes vagy a felsőmben. – A férfi arcára pillantottam, hátha bármi jelét látom annak, hogy gúnyolódik. De minden elképzelésemmel ellentétben őszintén mosolygott, mint egy büszke apuka. Nem mintha tudnám milyen az, de már pusztán a felvetés is hátborzongató volt.

-          Te meg idegesítő. – Válaszoltam, miközben próbáltam betűrni a túlméretezett inget a szoknyámba. Esküszöm, úgy fogok kinézni, mint egy retardált. És mindezt miért? Mert a nagyságos úr túl sokat ivott és éppen én voltam ott, hogy lehányjon. Ha négyszemközt leszünk az lesz az első dolgom, hogy tökön rúgom.

-          Gyere ide, rosszul csinálod. – Húzott közelebb magához, én pedig pár percig pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Ő most... komolyan... úgy kezel, mint egy babát? Nem vagyok holmi játék, amit kedvére öltöztethet! Ráadásul teljesen kényelmetlenül éreztem magam attól, amit csinált. Érezni a kezét a derekamon... nem volt meg a kölcsönös bizalom, aminek hála azt mondhattam volna, hogy oké. – Máris jobb, nem?

-          ENGEDJ EL! – Azon kívül, hogy behatolt a személyes terembe, még úgy is viselkedett, mintha mindez semmiség lenne. Ez egyszerűen megbocsájthatatlan bűnnek számított! Háborút jelentett! Hogy volt mersze... Idegesen pillantottam bizonytalan arcára. Tényleg nem érti, hogy mit csinált rosszul? Ennyire közvetlenül viselkedett egy olyan emberrel, akiről szinte semmit se tudott. Ha csak Kyle ki nem fecsegte a dolgokat, mert akkor nem lehetek biztos a dolgomban. – Majd... jövünk.

Ezt a mondatot követően kiszaladtam a mosdóból. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a hátamat nekivetettem a falnak. Le kellett nyugodnom! Higgadt fejjel kell gondolkoznom és még a mostohatesómról is én gondoskodom. Nem rohanhatok ajtóstul a házba. Ha meggondolatlanul cselekszem, akkor visszafele sülnek el a dolgok. Mély lélegzet ki és be. Ezt körülbelül két percig bírtam, utána feladtam és lesz, ami lesz alapon visszamentem az emberekkel teli, zsúfolt, meleg terembe. Bár jobban belegondolva a mosdóban éreztem úgy, hogy egy szaunában ülök, ez ahhoz képest egy jégverem. De ott legalább kevesebben voltak. Sok, részeg és ismeretlen ember, akik ismerkedni szeretnének és megfeledkezni a munkáról. Először a színpadra tévedt a tekintetem, mert hát énekelni hallattunk a mostohatesómat. Onnan viszont már lepaterolták és a felbérelt zenekar énekelte a Valahol egy lány – t. Elég sokan énekelték a sorokat, de még annál is többen táncoltak a dalra. Köztük anyám és a Sátán is.

-          Riko?

-          Clara? – Pislantottam kettőt, amikor megfordulva az osztálytársammal találtam szembe magam. Hát ez meg... várjunk csak. Mintha lennének halvány emlékeim arról, hogy az ő szüleivel beszélgetett anya nyíltnapon. Ebben viszont nem vagyok annyira biztos. Mindegy, csak úgy kell tennem, mintha tudnám mi a francot keres itt... pont velem szemben.

-           Carla. – Majdnem. Legalább a betűk stimmeltek, csak a sorrend nem. Ehhez a szintű véletlenhez is tudni kell. Na had halljam, ki a profi?! Viszont le kéne állnom, mert ettől nem fog önként és dalolva idesétálni hozzám. Szóval gyorsan rázzuk le Clarát és utána uzsgyi mostohatesót fogni. – Nem igazán volt alkalmunk megismerkedni a suliban.

-          Hát... nem igazán. – Értettem egyet, magamban pedig hozzátettem, hogy nem is akartuk egymást megismerni. Legalábbis az én részemről, neki fogalmam sincs milyen céljai voltak. Amúgy csak hogy tisztázzuk a dolgokat, mégis mi a fene történik? Ez a csaj nem a szőke hetéra sleppjéhez tartozik? Amber pedig köztudottan utál engem (nem mintha nem lenne kölcsönös), akkor mégis miért próbál cseverészni velem? Biztos akar valamit, szóval óvatosnak kell lennem. – Nem láttád azt a férfit, aki az imént énekelt? Magas, platinaszőke hajú, de inkább ezüstös....

-          Sajnálom, nem. – Hát te se voltál valami nagy segítség azt meg kell hagyni. Akármennyire is tudni akartam, hogy mi a szándéka, de nekem erre most nagyon nem volt időm. Megígértem magamnak, hogy tökön fogom rúgni a férfit, ha négyszemközt leszünk és arra nem fogok egész este várni! – Nem iszunk valamit?

-          Bocs, de.... ez meg mi? – Akadtam meg mondat közben, amikor megláttam a kezében tartott kis pohárkát. Úgy nézett ki, mint valami krémesebb kakaó. Egész biztos ez is valami alkoholos cucc, csak azt nem tudtam megmondani, hogy mi. Csoki likőr, hangzott az egyszerű válasz. Bizonytalanul elvettem a lány kezéből és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Most igyam meg? Mi bajom lehetne egy kis kupica likőrtől? Csak nem halok bele! Remélhetőleg... a számat húzogatva óvatosan belekortyoltam. Baszki... ez nem is olyan rossz ízű, sőt egész finom! Nem olyan száraz és keserű volt, mint az alkoholok többsége, hanem édes. Ezek után szerintem senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom, hogy egész hamar kiürült az a pohár. És az utána lévő... majd az azt követő és az azutáni is... senki se nézzen rám! Ami finom az ellen nincs mit tenni. Nem tudom, hogy a likőrnek volt – e köszönhető, de hirtelen sokkal jobb kedvem lett és a lány jelenlétét is elkezdtem értékelni. Eleinte aggódva figyelt, de pár pohár után már kevésbé volt idegesítő. Egészen megeredt a nyelve és annyit mesélt, mintha beakarná pótolni azt a fél évet, ami alatt körülbelül szinte semmit se beszéltünk. Leginkább a barátjáról locsogott, akit annyira szeret és milyen szerencsés, hogy találkoztak. Aranyos volt és tényleg boldognak tűnt. Jó is egy párkapcsolat, már ha megfelelő személlyel van az ember.  Kylera gondoltam és arra a rengeteg közös emlékre, amit együtt átéltünk.

-          Hé, megvan a barátod, akit kerestél! – Carla vigyorogva rángatta a mostohatesómat, aki zavartan pillantott le a számára ismeretlen lányra. Amikor viszont meglátott engem, akkor felragyogtak a szemei és őszinte mosollyal lépett felém. Túláradó jókedvvel vetettem magam a karjai közé, arcomat pedig a mellkasába fúrtam. Kyle nevetett és ez zene volt a füleimnek. Mintha csak megfeledkeztem volna mindenről, amit Scott mondott örültem, hogy Ő boldog. Miért baj az, ha egy este erejéig az ember tényleg gondtalan lehet?

-          Megvagy... – Súgtam boldogan, hatalmas mosollyal az arcomon. Scottal ellentétben azt nem bántam, amikor az Ő kezeit éreztem meg a derekamon. Ismerős volt és biztonságot nyújtó. Egy támpont. Akár egész este is képes lettem volna ölelgetni és biztosra vettem, hogy neki se lenne ellenvetése. Viszont lógott nekem egy tánccal, így kibontakozva a többi ember közé húztam. Rálépett a lábamra. Nem is egyszer. Volt, hogy egymás után többször is.  Nem tudott táncolni, ez egy tény. Láttam rajta, hogy az én kedvemért tényleg próbálkozik. Éppen ezért nem tudtam rá haragudni. Nem mondanám, hogy mi ketten voltunk az est fénypontjai, de őszintén hidegen hagyott mások véleménye. Csak az számított, hogy Kyle végre mosolygott, őszintén és szívből. Még ha ehhez egy kis alkohol is kellett.

-          Úgy látom, nagyon igyekszel visszahozni. – Ahogy megpördültem egyenesen Scott karjaiba fordultam. Nem volt valami jó döntés forogni, enyhe szédülés vett erőt rajtam. Hunyorogva felpillantottam a férfi arcára, de közben megakadt valamin a tekintetem. Ah, azt hittem félmeztelenül fog császkálni, de valahonnan szerzett egy zakót. Micsoda ünneprontó! Megpróbáltam levenni róla, de minden kísérletemnek ellenállt. – Nagyszerű, most már te se vagy teljesen józan.
Állapította meg hatalmasat sóhajtva, mint akinek már most elege van. Ennek ellenére a fél karját a vállamon tartotta, ha esetleg el kéne kapnia.

-          Miről beszélsz? Én teljesen józan vagyok! – Nem lehettem valami meggyőző azzal, hogy a mondat végére feltört belőlem a röhögés. Na, milyen morcos lett hirtelen valaki! Hogy nem ragad rá az emberek jókedve? Elfogja cseszni a hangulatot! A mutatóujjaimmal próbáltam mosolyt varázsolni az arcára, közben megállás nélkül vigyorogtam hátha érti a célzást. Amikor halványan elmosolyodott, akkor győztesen kiáltottam fel. Még hogy lehetetlen küldetés. Na, még mit nem! Az én szótáramban nem létezik a lehetetlen szó!

-          Mit ittál? – Kérdezte lágyan, mire őszintén elmondtam. Látszólag még várt valamire, de fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna még hozzáfűznöm, így csak ártatlanul pislogtam. – Ennyi?

-          Igen.

-          Jézusom, de nem bírod az alkoholt. – Fogta a fejét és kínjában elröhögte magát. Utána felegyenesedett és körbenézve biccentett egyet. – Legalább veled még tudok valamit kezdeni.

-          Nem értem... – Ő pedig nem hallotta, tekintettel arra, hogy a mondatát követően fogta magát és sarkon fordult. Hát, nem mintha annyira érdekelt volna, de a látszat azért legyen meg. Amikor elvesztettem a tömegben, akkor a vállamat vonogatva fordultam vissza Kyle felé.

-          Cica, told vissza a segged és hagyd abba a nézelődést! – Nem kellett kétszer mondania, gondolkodás nélkül öleltem át. Gyakrabban kéne innia, meg tudnám szokni ezt a mennyiségű figyelmet, amit ma kaptam tőle. Annyira megnyugtató volt. Az érintése, a testének a melege, az illata. Az egész testemmel éreztem ezeket és boldog voltam. Most minden figyelme és szeretete az enyém volt. Ha kívánni lehetne, akkor se tudnék többet kérni tőle, mert majdnem mindenét odaadta.
Az ujjai a hátamon zongoráztak, miközben halkan dúdolta az aktuális dalt.

-          El a kezekkel Rómeó, inkább ezt fogd. – Hivatalosan is ráaggatom Scottra az ünneprontó címet. Igazán ellazulhatna, ha pedig nem képes rá, akkor legalább minket hagyjon békén! Miután szétválasztott minket, Kyle kezébe nyomott egy tálca sós rágcsálnivalót, amit amúgy szerintem nem hozhatott volna el. De, amint ránéztem a kajákra azonnal korogni kezdett a gyomrom. Úristen, farkasordítóan éhes vagyok! Vagy azt nem így mondják? Igazából teljesen lényegtelen... majd kilyukadt a gyomrom!

-          Nekem is adj!

-           Te most velem jössz. – Hm? Mielőtt kettőt pislantottam volna, hirtelen elemelkedtem a földtől és Scott vállán kötöttem ki. Oh, egész magasan vagyok! Innen szinte mindenre rálátásom volt! A tekintetemmel először megkerestem anyáékat, akik összeráncolt szemöldökkel meredtek rám és valószínűleg arról tanakodtak, hogy mi a pitypangos életet művelek. Illetve művelünk. 

-          Whíí, Kyle magasabb vagyok nálad! – Ami mondjuk nem volt igaz, de jó volt elhinni akárcsak egy pillanatra is. A férfi vigyorogva megcsóválta a fejét, majd közelebb lépett.  Mondjad, hogy ÁÁÁ, utasított, mire engedelmesen kinyitottam a számat. Jutalomként beledobott egy perecet és megsimogatta a fejemet. – Na, kérek még! Ne légy smucig te fasz!
Kyle összeráncolta a szemöldökét, látszólag gondolkozott valamin. Döntésre juthatott, ugyanis amikor legközelebb megszólalt, akkor közel sem volt olyan barátságos, mint előtte. Szó szerint elkezdett üvöltözni velem, amit eleinte nem tudtam hova tenni. Most mi történt és miért? Akármennyire is gondolkoztam nem tudtam választ találni, de ezt akkor sem fogom annyiban hagyni! Velem aztán senki se merészeljen ilyen hangnemben beszélni!

-          Úristen, hova kerültem? – Kérdezte Scott leginkább magától, mert mi nem nagyon figyeltünk rá. Szerintem egy perc sem telt el, amikor megunta a túlzott figyelmet, ami a vitánk következtében irányult ránk. Nemes egyszerűséggel kisétált a teremből... velem egyetemben a vállán. Eközben egy büdös szót nem volt hajlandó szólni. Hahó, valami?! Még akkor sem reagált, amikor idegbetegen elkezdtem ütögetni a hátát és követeltem, hogy tegyen le.

-          Ugye tudod, hogy egy beszélgetés közepén tartottunk? Azonnal hozd vissza! – Már rég becsukódott mögöttünk az ajtó, amikor Kyle megtalálta a hangját és kifejezte a nem tetszését. Jókor haver...

-          Én nem nevezném beszélgetésnek azt a sok hülye ribancot és faszszopó gecit. – Akármennyire is ellent akartam mondani a férfinak, ezzel a mondatával száz százalékig egyet kellett értenem, mert a másik szidásán kívül nem igen történt eszmecsereváltás. Ez annyira frusztráló. Amikor tudod, hogy a másiknak igaza van, de nem akarod beismerni neki. Annyira bosszantó! A másik pedig.... annyira megakartam verni azt az Isten barmát, aki mögöttünk sétált és hétpofára tömte magába a perecet! Remélem, félrenyelsz te köcsög. Teljesen kiszámíthatatlan, ráadásul azt se tudom, hogy min kapta fel a vizet. Idióta!

-          Te meg mit bámulsz? – Mintha bármi közöd is lenne hozzá! Abba se lenne beleszólásod, ha meztelenre vetkőzve rohangálnék az autók között. Ami amúgy nem fog megtörténni, de ezt jobb volt tisztázni. Eleinte figyelmen kívül akartam hagyni, de csak nem akart csöndben maradni. A jó édes....

-          Kussolj már! – Rivalltam rá dühösen. Az indulat hurrikánként söpört végig a testemen és nem hittem, hogy valaha le fogok még csillapodni. Látni akartam az arckifejezését, a reakcióját, de ami fogadott arra nem voltam eléggé felkészülve. Az ajkaim döbbenten szétnyíltak, a szemeim pedig hatalmasra tágultak a csodálkozástól. Nem tudtam elég gyorsan reagálni, felfogni se volt időm mi történik, amikor a kezében tartott fémtálca az arcomnak csapódott. A rohadt... hogy az a... ez telibe talált. Amikor a tálca hangos csattanással ért földet, akkor az orromhoz kaptam a kezem, mert leginkább azt érte a találat. Valami... valami nem stimmelt. Jutott el a tudatomig. De hát ez... valami nedves. Az ujjaimra pillantva a saját véremmel szembesültem. Nem hiszem el... ő most... komolyan hozzám vágta azt a tálcát? – Te nem vagy eszednél, baszd meg!

-          Most kussoljatok el mindketten! – Fakadt ki hirtelen Scott, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé. Neki van aztán a legkevesebb oka kiakadni! Szerintem igazán csöndben maradhatna, hisz nem őt hányták le és dobták pofán egy fémtálcával az este folyamán. Kettőnk közül nekem rémesebb éjszakám volt és még csak nincs is vége!
Óvatosan letett a földre, majd aggódva megvizsgálta az arcomat. A vérző orrom láttán szaggatottan kifújta a levegőt és a barátja felé fordult. Miért ő a kedvesebb? A megértőbb, aki jobban aggódik miattam, pedig alig ismer. Kyle is lehetne akár... ha nagyon megerőltetné magát.

-          Riko, itt a mosdó, nyugodtan elmehetsz pisilni.

-          Nem kell.

-          Azt mondtam menj pisilni! – Üvöltötte el magát, mire morogva fejeztem ki a nemtetszésemet. Ha kettesben akarsz beszélgetni azzal a barommal, akkor azt mond, ne ezt a szarságot. Oh, a picsába! Most már tényleg pisilnem kell. Szitkozódva hagytam ott őket, majd amikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkor először a tükör elé léptem. Összeszorított ajkakkal figyeltem a tükörképemet és a férfi legnagyobb szerencséje, hogy annyira nem vérzett. Így csak leöblítettem párszor, ami tette a dolgát. Miután elvégeztem a dolgomat nem mentem ki rögtön, hanem a falnak vetve a hátamat leültem a csempére. Itt is rohadt meleg volt, csak úgy, mint a fönti mosdóban. A fölső gombokat nemes egyszerűséggel kigomboltam, mert kezdett fojtogató lenni ez a hőség. Remélem ameddig én ebben a kemencében sülök, addig Scott behúz vagy legalább beolvas a barátjának. Tudatni kell vele, hogy átlépett egy bizonyos határt, amit nem kellett volna zargatni! Ha nagyon telhetetlen akarok lenni, akkor még azt is megkockáztatnám, hogy eljut Kyle agyáig és belátja a hibáját. Ebben viszont kételkedtem, így azzal is megelégszem, ha az ő orra is vérezni kezd.
A csendbe hirtelen belehasított egy éles káromkodás, majd valaki nagy robajjal elesett. Ha tippelnem kéne, akkor Scott csúszott el (nem tudom hogyan) a ropikon és pereceken vagy egyszerűen pont a tálcán.

-          Élsz még?

-          Elegem van belőletek. – Scott a fejét fogva ült a földön, hátát pedig az italos automatának vetette. Ha annyiszor kaptam volna egy ezrest, amikor ezt hallom, akkor már vehettem volna a gagyi mobilom helyett egy újat. Tényleg, miért is nem kapok? Miközben ezen gondolkoztam Scott elővette a pénztárcáját és vett az automatából egy üveg ásványvizet, majd felém nyújtotta. – Idd meg.
Annyira nyúzottnak tűnt a hangja, hogy szó nélkül elvettem az üveget és engedelmesen megittam. Fél szememmel azt az idiótát figyeltem, aki csak állt ott és engem nézett hatalmasra nyílt szemekkel. Idióta. Megérdemelné, hogy hozzávágjam ezt az üveget vagy egyenesen az ital automatát. Haragszom rá és szerintem egyáltalán nem ok nélkül. Szoktam ok nélkül megsértődni, de most kivételesen nekem van igazam.

-          Mi lesz ezzel a sok...? – Mutattam körbe, ahol a földön egy tálcányi sós rágcsa volt szétszóródva. Scott követte a tekintetével az ujjamat, majd megvonta a vállát és közölte erre valók a takarítók. Végül is... van benne igazság. Minek gürizzek én, amikor fizetséget sem kapok érte? Őt legalább megfizetik.
Miután Scott kipihente magát sikerült feltápászkodnia és ellenvetést nem tűrő hangon mondta, hogy most hazavisz minket és utána ne keressük legalább egy hétig. Nagyon nem állt jól neki a parancsolgatás... tekintettel arra, hogy egyáltalán nem tudtam komolyan venni. Ennek ellenére megvontam a vállam és követtem őket. Minek utasítanák el egy ingyen fuvart? Kyle a barátjába kapaszkodva haladt puszta elővigyázatosságból, hátha kedve támadna ráharapni az útpadkára.

-          Tudod.... elég sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy nagyon nem vagy rendőrnek való alkat. – Mondtam Scott mellett haladva, mire összeráncolt szemöldökkel fordult felém. – Nincs meg hozzá a megfelelő fizikumod és ezzel a vesztessel ellentétben te túl kedves és lágyszívű vagy, akinek kiállása sincs nagyon. Sokkal jobban eltudnálak képzelni valami nyugodtabb és kreatívabb munkakörben. Lehetnél például fotós, rendezvényszervező vagy tudod mit? Óvó bácsi, szerintem az tökre illene hozzád. Eltudlak képzelni, ahogy felügyelsz a gyerekekre, rájuk nevetsz, segítesz nekik. Ilyen a személyiséged, szeretsz másoknak segíteni. Amikor a mosódban voltunk és betűrted az ingemet, akkor teljesen olyan feelingem volt, mintha az apám lennél. Ha ennyire szeretsz emberekkel foglalkozni, akkor válassz valami veszélytelenebb munkát.

-          Majd megfontolom. – Mosolyodott el és azzal a tipikus nézésével megsimogatta a fejemet. Kyle nem igen szólalt meg, így csak mi ketten beszélgettünk Scottal. Megkérdezte, hogy mi volt az orvosnál, ha már azzal az indokkal ráztam le. Mivel kivételesen nem hazudtam, így őszintén elmondhattam az eredményt. Mellékesen utánanéztem ennek a reflux cuccosra és miután megláttam miket nem kéne ennem kiakadtam. Bazdmeg akkor mit ehetek?! Fotoszintetizáljak vagy mi?! Szóval csak egy kicsit idegesítettem fel magam, de tényleg. Aztán eljutott a tudatomig, hogy azzal a barommal kell hétfőn hasi ultrahangra mennem. Egyszerűen mesés lesz a ma történtek után. Remélem, nem lököm ki véletlenül egy autó elé. – Kyle?
Kérdezte döbbenten Scott, amikor a barátja ellökte magától és tett pár bizonytalan lépést előre. Összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy mit fog csinálni, viszont most is sikerült meglepnie ugyanis elkezdett énekelni egy Bikini számot. Egész alkalomhoz illő volt a Ki visz majd haza, csak sajnos az idősebbik nem értékelte annyira. Amikor elkezdte kérlelni, akkor a homlokomra csaptam. Miért kell mindig alulmúlnia az elvárásaimat? Tényleg nem rendőrnek való... valamivel le kéne foglalni a figyelmét mielőtt megöli az ideg.
Már éppen megszólaltam volna, amikor belém fagyott a szó Scott következő mondatától. – Kapsz tőle egy csókot, ha nyugodtan beülsz a kocsiba és nem okozol több galibát!

-          MI VAN?! – Kiáltottam fel magamról megfeledkezve. Ezt a marhaságot azonnal felejtsd el kutyuli! Mi a szarért ígérgetsz másnak a nevében?! Nincs annyi pénz a földön, amiért én hajlandó lennék megcsókolni a mostohatesómat! Biztos Kyle is tudja, hogy ez sohasem történhet meg! Várjunk csak... ne! Miért hallgatott el hirtelen? Nem lehet, hogy komolyan vette! Ez egyszerűen nem lehet! – SCOTT!

-          Bármit kérhetsz cserébe! – Fordult felém gyorsan és kérlelően pillantott rám. Nyomorult idióta... meggondoltam magam. Rémes óvó bácsi és tanár lenne. Szinte láttam magam előtt, ahogy térden állva könyörög a gyerekeknek, hogy maradjanak csöndben.

-          Vigyél a hátadon az autóig.

-          Nem tudsz elsétálni a parkolóig, vagy mi van? – Nézett rám értetlenül, mire összehúztam a szemeimet. Azt hiszem ennyi a szavahihetőségéről. Bármit kérhetsz, oh hogyne. Mindjárt el is hiszem. Tipikus pasi! Azt mondja, hogy bármit és amikor mondok valami teljesen egyszerű és teljesíthető dolgot, akkor meg úgy néz rám, mint egy hülyére. – Jaj, ne nézz már így! Viszlek... csak ez egy kicsit. .. váratlanul ért.

-          Azt mondtad bármit. – Szerintem itt kezdődött annak a története, hogy hogyan utált meg engem. Sok sztori kezdődött így és még mennyi fog! Viszont, ha el is indult valami, akkor se mutatta semmi jelét. Eleget tett a kijelentésének és felvett a hátára. Óvatosan átöleltem a nyakát és közelebb húzódtam hozzá. A végén még leejtene vagy nem tudom. A vállára fektettem a fejemet és ösztönösen beszívtam az illatát. Annyira finom és jellegzetes. Nem bírok betelni vele. Egy pillanatra kellemes melegség koncentrálódott a gyomromba, de hamar összerándultam a fájdalomtól. Au, ez miért fáj ennyire? Érjük oda hamar ahhoz a rohadt kocsihoz, mert szeretnék befeküdni hátra. Akkor talán elmúlik.

-          Megfojtasz, lazíts egy kicsit a szorításodon. – Nyögte a férfi, mire feleszméltem és egy pillanatra elengedtem. Nem tudok most gondolkodni. Lehet, hogy megfog jönni a az a havi szar? Nagyon remélem, hogy nem.... az lenne csak a hab a tortán.

-          Éhes vagyok... – És fáj a fejem, a gyomromról már nem is beszélve. Ez csak újabb ékes bizonyítéka annak, hogy nem nekem való a bulizás. Haza akarok menni, enni valami sósat és aztán aludni holnap délig.

-          Otthon van hortobágyi palacsinta. – Ez volt a legjobb dolog, amit a mai nap folyamán hallottam. bármire hajlandó lennék azért a palacsintáért, talán még a mostohatesómat is lesmárolnám, ha arról lenne szó.

-          Te vagy a hősöm. – Éreztem, ahogy megremeg a teste a nevetéstől, ettől pedig nyugalom vett erőt rajtam. Legalább egy kicsit sikerült javítanom a hangulatán. A házáig vezető út alatt egyszer sem szólaltunk meg, szerintem a kocsiban Kyle még el is aludt. Viszont amikor megérkeztünk, akkor elég hamar kikászálódott a kocsiból vagyis nem aludhatott olyan mélyen. Sajnos ezt a kutyára is elmondhattam, aki amint átléptem a kapu határát rögtön rácuppant a lábamra. Már megint?! Miért ilyen kanos ez a kutya??

-          Jó ízlésed van. – Dicsérte meg Thort a mostohabátyám, mire a szemeimet forgatva fordultam felé, mindeközben próbáltam leszedni magamról azt a dögöt. Valaki nagyon vicces kedvében van így éjfél után tíz perccel. – De sajnos el kell, hogy keserítselek. Ezek a lábak ma este csak az enyémek.

-          Mi jár a fejedben Lewis? – Válasz helyett egész egyszerűen fogott és a vállára hajított, de a hirtelen lendülettől hátratántorodott. Az ijedtségtől az első kézzelfogható dolgot megragadtam, ami... nem más volt, mint a feneke. Hm... formás kis segge van. – Ez aztán a hátsó.

-          Te sem panaszkodhatsz Cica. – Éreztem, hogy felkúszik a pír az arcomon, ahogy megpaskolta a fenekemet. Jól van, ez semmiség.... Kyle még mindig részeg. Vehetjük úgy is, hogy ez teljesen normális reakciónak számít. Szóval hagytam, hogy így becipeljen a házba, majd a kanapéra hajítson. Pöcsfej, mintha csak egy zsák krumpli lennék. Az a legnagyobb szerencséje, hogy bocsánatot kért, amikor Scott lecseszte. Mondjuk kedvesebben is mondhatta volna, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.
Összekuporodva feküdtem a kanapén, amikor Scott odahozta nekem a megmelegített palacsintát. Lassan bekaptam egy falatot, majd meglepődve néztem fel a férfira. Ez nagyon finom volt! Miért tud minden srác főzni és sütni a környezetemben? A bátyám, a mostohatesóm és még Scott is! Komolyan, csak én nem tudok? Kezdem feladni a reményt. Az én házasságom olyan lesz, hogy a férjem főz a családra, ezt már előre látom.

-          Hol van Kyle? Neki is meg kell kóstolnia... ez valami isteni! – Mutattam a férfi felé a villát és az is megeshet, hogy teli volt a szám. Nem terveztem tetszeni neki, szóval had legyek önmagam. Letettem a kisasztalra a tányért, majd felállva elindultam megkeresni a férfit. Bár Scott utánam szólt, hogy nem kéne én nem értettem miért is nem. Egészen addig, amíg be nem nyitottam a fürdőbe. Tényleg nem kellett volna. Pár pillanatig mozdulatlanul meredtem a férfi meztelen testére, utána szó nélkül bevágtam az ajtót és elfordultam. Visszasétáltam a nappaliba, ott nemes egyszerűséggel a kanapéra vetettem magam és párnába fúrva az arcomat ordítani kezdtem. – EZT NEM AKARTAM LÁTNI!

-          Én mondtam, hogy nem kellett volna...  – Most rohadtul nincs itt az ideje az én megmondtam címen futó szövegnek! Annyi pozitívum elmondható, hogy háttal állt nekem, így csak a fenekét láttam. Ha nem maradok pozitív legalább egy kicsit, akkor tuti, hogy beleőrülök. – Annak reményében, hogy hamarabb józanodik elküldtem egy hideg zuhanyt venni.

-          Leszarom mi volt a szándékod!

-          Mit vagy annyira kiborulva? Biztos hozzászoktál már a... – Elharapta a mondat végét, amikor meglátta a dühös tekintetemet. Azt hiszem a megöllek, ha folytatni mered nézésem volt, de nem vagyok már benne biztos. Mi az, hogy biztos hozzászoktam?! Hogy meri?! Esküszöm, ez volt az utolsó húzása mielőtt megölöm!  - Bocs, azt hittem... nem tudtam, hogy szűz vagy még.

-          Mert olyan ritkaság, hogy egy tizenhét éves lány még senkivel sem feküdt le!  - Egek, mennyire sikerült most felidegesítenie! Tudom milyen irányba halad a világ, de örülnék, ha nem általánosítana.

-          Mondtam már, hogy bocsánat! – Emelte fel védekezően a kezeit és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti ez a beszélgetés. Ez van hapsikám, most már nem táncolsz ki belőle! – Csak olyannak tűntél, aki...

-          Mit mondtál...? – Kérdeztem nagyon lassan, minden egyes szót kihangsúlyozva. Feltápászkodtam a kanapéról és odasétáltam hozzá. Olyannak tűntem? Ezt hogy képes csak úgy közölni egy lánnyal? Vérig sértve érzem magam, már a puszta vádtól is. – Mi a mondat vége Scott? Olyannak tűntem, aki minden sráccal megdugatja magát? Komolyan érdekel, szóval fejezd be.

-          Én... – Habogta zavartan és lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie. – Sajnálom...

-          Hát én is. – Mondtam kimérten. Nem bírtam tovább egy helyiségben maradni vele, úgy éreztem mindjárt felrobbanok a dühtől. Sikítani akarok, üvöltözni, ordibálni és tombolni. Valahogyan le kell nyugtatnom magam vagy behúzok egyet ennek a kis pöcsnek. Még hogy olyannak tűnik! Tényleg ezt gondolják rólam az emberek? Miért...? Mert jártam már pár sráccal? Egyikkel sem történt semmi e szintű. A legtöbbjüknél még a fejemben sem fordult meg ennek az eshetőségnek a gondolata. – Nem mintha nem lett volna már rá lehetőségem, de egyszerűen nem érdekel.

-          Aszexuális vagy? – Csak amikor visszakérdezett, akkor eszméltem rá, hogy hangosan is kimondtam. Basszus! Ezt nem kellett volna! Szorongva néztem fel a férfira, akinek semmi gúny nem lapult a tekintetében csak színtiszta érdeklődés.

-          Nem! – Legalábbis nem hiszem. – Nem is az, hogy nem érdekel... inkább félek tőle. Olyan típus vagyok, aki mindig túlgondolja a dolgokat. Elkezd járni az agyam és ahogy az lenni szokott olyanokat képzelek a dolgokba, amik teljesen megrémítenek és elveszik a kedvem. Mi van, ha fájni fog...

-          Fájni fog. – Vágott közbe, mire dühösen felmordultam.

-          Mert baszd meg, te aztán nagyon jól tudod, hogy mennyire fájdalmas, amikor beléd dugnak egy faszt. – Vágtam hozzá dühösen, a hangom élétől pedig összerezzent. – Szóval ott tartottam, hogy félek... mi van, ha csak kihasználnak? Vagy ha a srác egy felelőtlen barom és teherbe esek? Esetleg ez a kettő együtt? Tudod, nagyon nem vonz a szex gondolata, ráadásul eddig is tökéletesen elvoltam nélküle. Majd középiskola után meglátom, hogy szeretnék – e ezen változtatni.

-          Riko...

-          Ne. Egy szóval se akarok erről többet beszélni. – Scott nem kérdezett vagy mondott semmit, csak állt és engem figyelt egy számomra kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Témaváltás! Mióta ismered Kylet?

-          A születése óta. Unokatestvérek vagyunk. – Tette hozzá, amikor látta, hogy kérdezni akarok valamit. Unokatestvérek, huh... erre sohasem gondoltam volna. Hisz semmiben sem hasonlítanak. Várjunk csak... Mihalecz. Most már tudom, hogy honnan volt ismerős ez a név! Hisz Kyle anyját is így hívják. Hupsz... erre előbb is rájöhettem volna. Viszont annyira nem jó a névmemóriám... nem is vártam kevesebbet magamtól.
Nem kérdeztem többet a férfitól. Leginkább azért, mert Kyle befejezte a zuhanyzást és csatlakozott hozzánk. Valamivel tisztábbnak tűnt a tekintete, de még nem volt az igazi. Inkább Scottra hagyom a többit, én pedig elmegyek fürdeni. Pofátlanul kértem a házigazdától egy felsőt, mire kaptam is egy kedvemre valót. Pozitívan csalódtam benned Scotty, mégis csak van ízlésed. Attack on Titan, juhúú.

-          Nézzünk valami filmet! – Kiáltotta el magát hirtelen Kyle, amikor már éppen beléptem volna a fürdőbe. – De ne merészelj olyan szar mesét berakni, amit ti szerettek.
Majd lerendezem miután lezuhanyoztam. Jó érzés volt végre megmosni az izzadságtól ragacsos és hányástól bűzlő testemet. Sokáig csak álltam és engedtem magamra a vizet. Végig gondoltam a ma történteket, bár nem mélyedtem annyira a részletekbe. Illetve nem tudtam, mert néha hallottam egy – egy kiáltást, de a víz zubogása elnyomta. Csak szavakat tudtam kivenni, mint például plüssmajom és talán Thor neve volt az? Fogalmam sincs, de szerintem jobb, ha nem tudom. Szerintem negyed órát, ha nem többet bent voltam. Viszont ideje volt visszatérni a többiekhez, így nagyon sóhajtva kiléptem a fürdőből. Nos... azt a látványt se fogom elfelejteni, amikor Kyle a kanapé támláján csárdást járva az Érik a szőlőt énekelte. Annyira abszurd volt az egész helyzet, hogy nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a nevetés.

-          Ne nevess! Ezzel csak alá rakod a lovat! – Nem igazán törődtem Scott dühös tekintetével, csak tovább röhögtem és tapsolva bíztattam a srácot. Minek kéne lerohasztani a hangulatot, amikor Kyle tökéletesen megteremti? Még fütyültem is a mostohatesómnak, aki kacsintva megköszönte. Valahogy még akkor is megmaradt a hangulat, amikor nem is annyira váratlanul felborult a kanapé és a férfi hátraesett. Semmi baja nem esett, mielőtt bárki kérdezné. Viszont a borulás elég volt ahhoz, hogy Scott megvétózza ezt a továbbiakban és leüljünk filmet nézni. Amikor a fiúk berakták a Holiday – t, akkor a szemeimet forgatva mosolyodtam el és huppantam le a kanapéra. Kyle fogalmam sincs miért, de elfeküdt és a fejét az ölembe hajtotta. Milyen kényelmes valaki... annyira nem zavart csak kicsit váratlanul ért. Így viszont Scottnak nem jutott hely, ezért az egyik fotelban foglalt helyet. Amikor elindult a film, akkor magamban morogtam valamit a szerelmi csalódások miatt. Szenvedhetne néha a pasi is, de komolyan. Várjunk csak... nem ez a csaj játszott a Titanicban? Mindegy, annyira nem is volt lényeges, csak észrevétel.
Egy pontnál már komolyan nem bírtam visszatartani, így megkérdeztem, hogy egyáltalán lehetséges – e ennyire hangosan zokogni egy szerelmi bánat miatt.

-          Persze, Scott is így bömböl. – Hopsz, egy párna máris Kyle arcának csapódott. A feladó természetesen az említett személy volt. Amúgy miért van itt ennyi párna? Hisz elméletileg ez Scott háza. Vagy lehet pont ez a válasz rá. Mert ez Scott háza. Ameddig én ilyeneken törtem a fejemet, addig a mostohatesómat teljesen hidegen hagyta a párna, amivel arcon dobták és csak tovább nézte a filmet. Legközelebb akkor szólalt meg, amikor Graham és Amanda először találkoztak. – Ezt az ötletet nagyon adom. Nekünk is szexelnünk kéne.

-          Hozzám beszélsz? – Néztem le rá, amikor megbökte a hasamat. A kérdésem hallatán Scott csak felhördült és megkérdezte, hogy „miért szerinted nekem mondta?”. Hát... az is elképzelhető. A mostani világban semmiben sem lehetünk biztosak. Mondjuk mivel unokatestvérek, ezért máris más oldalról kell megközelíteni a helyzetet. Jó, feltehetőleg akkor csak nekem mondhatta. Vicces, hogy éppen előtte beszélgettünk arról Scottal mennyire nem mostanában terveztem ezt csinálni. Nincs kedvem erről vitatkozni, szóval rendezzük le gyorsan. – Oh, hogyne – hogyne. De most nézzük tovább a filmet.

-          Komolyan? – Tátogta felém Scott, mire óvatosan megráztam a fejem. Ez egy komoly kérdés akart lenni? Hát ennyire figyelt rám, amikor arról beszéltünk mennyire nem akarom? Ugyan kérlek, ha kangörcse van, akkor menjen haza a barátnőjéhez.

-          Nem hiszek neked, a puszimat se kaptam meg! – Istenem, miért teszed ezt velem? Kyle ugyanolyan makacs részegen, mint józanul. Legalább most lenne sokkal engedékenyebb vagy beletörődőbb. Persze, hogy nincs ilyen szerencsém.

-          Ha kapsz egy puszit, akkor csöndben maradsz? – Elmerengett az ajánlatomon, végül megadóan bólintott egyet. Sóhajtva arra gondoltam, hogy hogyan történhetett ez meg? És egyáltalán miért kell nekem most puszikat osztogatnom? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ráadásul ma pofán dobott egy tálcával!  Miért is nekem kéne a kedves félnek lennem? De ha csak sodródom az árral, akkor hamarabb lenyugszik. Szexelni viszont nem fogok! Nyomtam egy csókot a homlokára, mire kaptam tőle egy édes mosolyt. Többször fogom ezt csinálni, ha ilyen imádnivaló arcot kapok cserébe.

-          Tökön rúglak, ha nem állítod le a kangörcsödet. – Szólalt meg hirtelen Scott, amikor Kyle megfordult és belefúrta a fejét a felsőmbe. Remélem az este további részében is ennyire kordában akarja tartani a barátját. Vagy legalábbis addig ameddig el nem alszik.

Most leszek öngyilkos.
A homlokomat a busz üvegének nyomtam, magamban pedig szép lassan elszámoltam százig. Amikor az ember már öt perce azt hallgatja megállás nélkül, hogy Anyuuuu, bepisiltem, akkor valahonnan nagyon mélyről kell akaraterőt merítenie ahhoz, hogy ne törje be az ablakot és ugorjon ki rajta. Velem ellentétben a legtöbb embernek nincsenek suicide hajlami, ők értelemszerűen az ajtót választanák menekülési útvonalként. Nem is értem, hogy miért, hisz praktikusabb, veszélytelenebb, és logikusabb is. Ennek ellenére még mindig maradnék az ablaknál és nem csak azért, mert egy dagadt pasi konkrétan felkent az üvegre, hanem mert valamiben mindenkinek ki kell tűnnie.
Igazából... kivételesen nem voltak öngyilkos hajlamaim, csak valahogy leplezni kellett a szerencsétlenségemet. Mert a büszkeségem nem hagyta, hogy egy hülye kisgyerek miatt leszálljak és további húsz percet várjak a következő buszra.  Nincs az az Isten! Előbb fog bekövetkezni az a forgatókönyv, hogy őket baszom ki az ablakon. Csak azt még nem tudom, hogy ezt mégis hogyan terveztem véghezvinni a döntő pillanatban.  Nem rúghatok meg egy gyereket és üvölthetek rá, igaz? Legalábbis nyilvánosan biztos nem. Ha csak nem arra pályázok, hogy nyilvánosan meglincseljenek. Mivel még szeretnék élni jó pár évet, így inkább még gondolat szintjén se fordul meg a fejemben, hogy bántsak egy idegesítő kis gnómot. Kivéve, ha a pisis gatyájával hozzám ér, mert akkor még maga a jó Isten se gátolhat meg abban, hogy felrúgjam mindenki szeme láttára. Azt hiszem, hogy ezzel a kijelentésemmel senki szívébe nem loptam be magam, az anyukák pedig mostantól távol fogják tartani tőlem a gyerekeiket. Egy vállvonással lezártnak tekintettem ezt a gondolatot, úgyse érintene meg valami mélyen, akkor meg minek pazaroljak rá ennyi időt? Éppen ezért lezártnak tekintettem és visszatértem valami megszűnni nem akaró problémára. Ha már ennyire idegesítő a kölyke, akkor legalább tanulja meg kordában tartani! Bár nagy részben a neveltetéstől függ, hogy milyen lesz a gyerek, de ezt a pisis dolgot is annak számlájára írhatom? Egy pelenkásra még azt mondom, hogy oké, de ez a pondró tuti elmúlt már öt éves! Egyáltalán miért lovagolok ezen a témán ennyire? Oh, igen megvan már a kiváltó ok. Próbáltam igen sikeresen elvonni a figyelmemet arról a sátáni néniről, aki eskü még most is engem figyelt azokkal az apró mazsola szemeivel. Amikor felszálltam a buszra, akkor ez az igen tiszteletre méltó hölgy oldalba könyökölt, hogy előre furakodva helyet találjon magának és még a szatyraival fejen is csapott. Ezek után még én lettem letolva, amiért ennyire szemtelen vagyok az idősekkel. Ne kérdezzétek, hol van az összefüggés vagy hogyan sikerült pofán csűrnie azokkal a behemót szatyraival, de ha én mondom, akkor az így is volt. Neki is elmondanám a magamét, ráadásul nem tudom, hogy mit jár a szája! Konkrétan ráparancsolt egy megszeppent srácra, hogy adja át a helyét neki. Utálatos vénség,  Japánban az öregek adják át a helyüket a fiataloknak, na erre varrjon gombot!  Legalábbis ezt olvastam egyszer... valamikor... régen. Hogy mi igaz ebből azt nem tudom, de jó érzés lenne a szemébe mondani. Ha megakartam feledkezni az egyik gondról, akkor elég volt tíz fokkal arrébb néznem és máris valami más miatt bosszankodhattam. Mert ez a rohadt busz mindig tömve volt emberekkel, ráadásul a felük piacról hazajövő öregekből állt! Miért nem tudják máskor elintézni vásárlási hajlamaikat?! Ha azt mondom, hogy ők még a jobbik kategóriába tartoztak, akkor képzelhetitek mi volt a másik véglet. Fogalmazzunk úgy, hogy a mellettem álló két srác eleget tett a fajtájuk elleni sztereotípiának. A beszélgetésüket hallva próbáltam tartani a jelenlegi pozíciómat, vagyis az üveghez préselődve észrevétlen maradni. Már csak az kéne nekem, hogy felfigyeljenek rám! A tegnapi ruhám tökéletesen illik egy fellépéshez, de a buszozáshoz egyértelműen rossz választás. Szörnyű, katasztrofális, ennyi erővel akár egy céltáblát is tűzhetnék a homlokomra. Főleg, ha ilyenekkel vagyok körülvéve. Habár megsültem, de le nem vettem volna a kabátot, amit tegnap Scott hozott nekem.

-          Sok jó ember kishelyen is elfér. – Akárki is merészelte ezt mondani, most azonnal lökjék le a buszról, mert nem vagyok hajlandó ebben a helyzetben ilyen szintű pozitivitást hallgatni! Még, hogy sok jó ember... kac – kac, röhög a vakbelem.  Bár a hangja alapján ő is csak egy öreg nénike, aki a legjobb időpontban kászálódott fel erre a buszra. Azt hiszem, hogy ez az én szerencsém. Az üveglapnak döntöttem a homlokomat, közben az elsuhanó tájat figyeltem, csakhogy ne kelljen az engem körbevevő emberekre koncentrálnom. Idegesítettek... a hangjuk, a jelenlétük, a közelségük, az amiről beszélgettek. Velük kapcsolatban minden idegesített. Rossz szokásom, de bizalmatlansággal és undorral vegyes érzelmek kerítettek hatalmába, mint mindig, amikor a buszon utaztam. Mert mindig van egy infantilis hülye, aki.... aki hirtelen megfogta a kezemet. Összerezzenve konstatáltam, hogy ez nem csak a képzeletem szüleménye és valaki tényleg letaperolt. Az érintésből ítélve... mi vagyok én, detektív?!  Csak azt tudtam megállapítani, hogy kellemetlen volt a tapintása. A szabad kezemmel a legszívesebben keresztet vetettem volna, de az csak egy pöppet lett volna feltűnő jelenség. Félve attól, hogy kivel találom szembe magam megfordultam. Nos, akárkire is számítottam nem jött be a tippem. Pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben az illető a kézfejemet tanulmányozta a szemüvege mögül. Ezzel az erővel akár most azonnal mehetnék az optikushoz, hogy kérjem a sajátomat, mert kezdtem azt hinni, hogy rosszul látok. De nem...

-          Hol van a gyűrűd kedvesem? – Összeráncoltam a szemöldökömet. Félreértések elkerülése érdekében egyáltalán nem ismertem az illetőt. Mintha bármi közöm is lenne ilyen nagyapókhoz. Még a saját nagyapáimmal se találkoztam, nemhogy ezzel a tatával! És milyen gyűrűről hadovál ez itt nekem? Azt hiszi, hogy házas vagyok? Mégis mennyi idősnek néz ez engem?!  Ha az is lennék, mi köze lenne hozzá?! Azt hiszem, hogy most jött el az ideje annak, hogy leszálljak erről a buszról.  Egy napra ennyire furcsaság bőven elég volt.

-          Elnézést... nekem itt kell leszállnom! – Határoztam el magam. Mintha ebből állna az egész életem, szemrebbenés nélkül hazudtam, majd a kézfejemet kihúztam a csontos tenyeréből. Majd ne felejtsek el kezet mosni ezután. Nem akarok bunkónak tűnni, de ki tudja, hogy az embernek ilyen idősen milyen bajai vannak már. És hogy fertőzőek – e. Egyezzünk meg annyiban, hogy jobb az elővigyázatosság.
Viszont most minden elhatározásommal ellentétben leszálltam és kénytelen voltam további húsz percet várni. A fene vigye el azt a kettyós trottyost! Ez most nagyon furán hangzott... töprengtem magamban, ha már úgy sem volt jobb dolgom. Miként tudnám elütni az időt? Normális esetben mobiloznék, de ezzel az őskövülettel most még telefonálni se tudok! Tekintettel arra, hogy a tegnap esti üzengetésnek köszönhetően lefogyott a pénz róla. Haszontalan vacak! Nyomkodós szar, amiért tipikusan fizetsz, hogy ellopják tőled. De mivel azt a pénzemet pedig fodrászra szórtam el, így hanyagoljuk egyelőre ezt a tervet. Majd később visszatérek rá. Addig is nézzük, hátha működik valamilyen játék ezen az izén. De hát ez... Worms? Van telefonos játékként is? Erről most hallok először. Na, lássuk tudok – e játszani vele az elkövetkezendő tizennyolc percben. Már ha látok valamit az agyon karcolt képernyőn. Ez lesz az igazi kihívás, nem a játék kezelése. Egész jól elvoltam, de azt nem mondanám, hogy új hobbit avattam.
Viszont legalább annyit elmondhattam, hogy a következő busz majdnem hogy üresen tátongott. Mondjuk ezt talán túlzás kijelenti, de volt egy csomó ülőhely, ami csak arra várt, hogy elfoglaljam őket. Így mindegy milyen alapon lehuppantam egy ülésre és az államat támasztva bámultam ki az ablakon. Ezek után mégis mit kezdjek magammal? Megvolt a szombati fodrász, most már senki se szólhat be, hogy a rózsaszín nem megy a vöröshöz. Találnom kéne magamnak valami elfoglaltságot a hétvége fennmaradó részére. Megpróbálhatnám kiszedni a bátyámból, hogy mégis mihez nincs köze, amihez nekem van. De neki már így is van elég problémája, jövő hét pénteken ballag, azutáni hétfőn pedig kezdődnek az írásbelik. Őt egyenlőre békén hagyom és inkább eldöntöm, hogy melyik nap látogatom meg a háziorvosomat. Hétfő? Nem, inkább kedden megyek, akkor délutános a doki. Alkalmam nyílna meglépni a duplamatekról. Kivéve, ha megint a rendelés végére ad időpontot, amivel semmit sem érek el. Amilyen az én szerencsém úgy is ez történne, szóval keresek egy olyan napot, amikor délelőttös. Ha már lógni akarok, akkor csináljam jól!
Hatalmasat sóhajtva doboltam a cipőm sarkával és látványosan figyelmen kívül hagytam az engem érő mogorva pillantásokat. Emberek, mindig akad valami kivetnivalójuk a másikkal kapcsolatban. Unottan pásztáztam a le és felszállókat. Ahogy a pillantásom összeakadt egy férfiéval kellemetlen érzés futott végig a gerincemen és beleremegett az egész testem. Csak egy pillanat volt, de határozottan rossz előérzésem támadt. Biztos vagyok abban, hogy engem nézett. Az nem meglepő, hogy bizalmatlan vagyok idegenekkel szemben, de ez valami több volt annál. Nem jött oda hozzám, de pont egy olyan ülést választott ahonnan tisztán rám láthatott. Ha lenne egy csöpp józan eszem, akkor most azonnal leszállnék a buszról és a hazáig hátralévő utat gyalog tenném meg. De mi van, ha csak bebeszéltem magamnak ezt az egészet és igazából rám sem nézett az a férfi? Paranoiás lennék? Csak telt az idő, de nem történt semmi említésre méltó sem és mégis... nem tudtam megnyugodni. Már csak egy megálló, az alatt semmi rossz nem történhet, igazam van? Gyerünk, nagy levegő ki és be.

-          Hello. – Az egész testem megfeszült az idegen hang hallatán. Az nem lehet, hogy hozzám beszél, annyian vannak még ezen a tetves buszon! Lassan felnéztem, hogy meggyőződjek az igazamról, de a férfi ott állt előttem pár lépésre. A francba már! Az öklöm ösztönösen ökölbeszorult a tudattól, hogy már megint ez történik. Itt van körülöttünk egy csomó ember, csak nem fog erőszakot alkalmazni, ha elküldöm a picsába, nem? Összeráncolt szemöldökkel és összepréselt ajkakkal figyeltem. Jé, egészen hasonlít a csávóra, aki a Dzsungel Könyvében Buldeót játszotta. Azzal a különbséggel, hogy fiatalabbnak tűnt. – Hová mész?  
Anyádba, baszd meg! Sose értettem az ilyen embereket és nem mostanában jön el az a nap, amikor a dolgok változnának. Csak annyi a dolgom, hogy figyelmen kívül hagyom és nem válaszolok neki. Akkor csak megunja a kis játékát és békén hagy. Legalábbis nagyon ajánlom neki. Mintha bármit is tehetne egy tizenhét éves lány, de a magas sarkú cipőket nem hiába találták fel. Egy jól irányzott rúgás középre és máris tudja, hogy velem ne szórakozzon.  Nem mintha bántani akarnám, de azért egy kicsikét mégis.

-          Nem beszéled a nyelvet vagy süket vagy? – Volt valami ebben az alakban, ami eszembe juttatta a mostohaapámat. Ettől a felismeréstől pedig az undor elsöprő erővel száguldott végig a testemen. A negédes mosolya, a borostás arca... elsötétült tekintettel meredtem egyenesen a szemeibe. Nem adom meg neked az elégtételt! Egy szót se fogsz kicsikarni belőlem, sőt a legjobb az lenne, ha most azonnal leszállnék. Egyszerűen nincs értelme tovább idegeskedni és hallgatni azt a sok szennyet és undormányt, ami a száján kijön. Addig csak nem merészkedik el, hogy követni kezd, ugye? Ha megmeri tenni esküszöm, hogy akkorát sikítok amivel az egész környéket felrázom. Még egy utolsó megvető pillantást vetettem a férfira, utána fogtam a táskámat és felállva megnyomtam a leszállásjelzőt. – Itt szállsz le? Gyere, szórakozzunk kicsit!  
Az egész testem megfeszült egy pillanatra az utolsó mondattól, majd a gyomromban lévő görcs enyhülni látszott. Valamennyire ellazultak az izmaim, de az idegeim pattanásig feszültek.  Ezt egyszerűen nem akartam elhinni! Ilyen nincs! Mit ártottam én ezek az emberek ellen? Hagyjanak már békén! Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, akkor a kapaszkodón pihenő kezemre tévedt a tekintetem. Remegett. A kezem remegett. Féltem volna? Ki ne tette volna ebben a helyzetben? Lopva körbepillantottam és az emberek reakcióját figyeltem. Semmi. Nem tűnik fel nekik az, ami az orruk előtt zajlik? Pontosan látják, és mégse tesznek semmit sem. Ilyen az emberiség.... undorító.

-          Miért nem válaszolsz? – Valami mélyen bennem felsikoltott, a hangjában dühös kétségbeesés csendült és nem akart elhalkulni, amikor a férfi elkapta a csuklómat. Ezt már csak észre kellett venniük! De hirtelen még a táj is érdekesebb lesz. A fogaimat csikorgatva próbáltam visszafojtani a bennem lappangó mérhetetlen gyűlöletet a buszon tartózkodó összes ember iránt. Erősnek kell maradnom és nem szabad kimutatnom, hogy mit is gondolok valójában. Mit is érzek igazából.

-          Virágom, hát itt vagy? – Nem kifejezés, hogy egy pillanatra eltávozott a lelkem az élők sorából, amikor valaki váratlanul átölelte a vállamat fél kézzel. A fejemben gyorsan végigpörgettem a lehetőségeket és csak azután nyugodtam meg, miután kizártam a másik zaklató címen futó lehetőséget. Ismerős volt a hang csak nem tudtam volna megmondani, hogy kié. Hátrapillantottam a vállam felett és már megint azzal a hátborzongató piercinggel találtam szembe magam. Csökkenteni kéne a találkozások számát, mert ez így nagyon nincs rendben! Én nem akarom látni nap, mint nap azt, amit a szájával művelt. De most igazán nem panaszkodhatok, hisz éppen segít vagy valami olyasmi. Meg kell erőltetnem magam és jópofát kell vágnom a dobos sráchoz.

-          Antoine! – Senki se kérdezze meg, hogy miért ez a név ugrott be, mert hogy nem így hívják a srácot az is hétszentség. A bemutatkozás sajnos elmaradt tegnap, mert addig nem terjedt ki az érdeklődésem. Az vesse rám az első követ, aki gondolt volna arra, hogy másnap egy zaklató férfitól fog megmenteni a buszon! Tudom, a normális emberek megkérdezik találkozástól a másik nevét. De mivel nem úgy tűnt, mintha zavarná a dobost, így hiba túlgondolni ezt az egészet.

-          Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. – Folytatta tovább azon a mély hangján, amitől kivert a hideg veríték. Egy barátnő nem fél a barátjától! Még akkor sem, hogy ha az egész egy hatalmas kamu és igazából majdnem beszar a saját megmentőjétől is. Sajnálom, tényleg semmi okot nem adott arra, hogy féljek tőle, de azokkal a karokkal simán letudna ütni engem vagy akár a zaklatómat is. Oh, ez akár még az előnyünkre is válhat!

-          Sajnálom, de valaki feltartott. – Pillantottam jelentőségteljesen a férfi kezére, ami még mindig a csuklómat fogta. Most én voltam ilyen ijesztő vagy barátom, Antoine. Mindenki tudja amúgy, hogy az utóbbi a reálisabb fordulat. Engem nem érdekel ki hozta rá a frászt, de legalább elengedte végre a csuklómat és elhátrált. Mondjuk azt a hülye kurvát igazán megtarthatta volna magának, ha már rám hajtott! A legszívesebben azonnal utánamentem volna, hogy egy hatalmasat belerúgjak! Ezek az emberek mikor tanulják meg, hogy a lányoknak nem jön be a zaklatás?! Miközben ezen dohogtam, addig a dobos csávó elhúzódott tőlem és szenvtelen mosollyal az arcán figyelt. Most meg mit akar? Arra vár, hogy megköszönjem? Az lenne illendő, de szerintem nem venné jó néven azt a mogorva köszt, amit most ki tudnék préselni magamból.

-          Antoine? Hát ez meg honnan jött? – A fejemből te eszes. Bár azt nem tudom, hogy oda hogyan került be, de onnan szedtem. Jobban belegondolva kicsit hasonló a hangzása az ex barátoméhoz. Antoine, Antony. Ez a lelkiismeret furdalás kezd kicsit kórós lenni, tennem kéne ellene valamit.

-          Azt jelenti felbecsülhetetlen és te szinte nélkülözhetetlen voltál ebben a helyzetben. – Ez a világ legbénább kifogása, amit amúgy már megint valami rejtett zugból szedtem elő. – Életmentő voltál, szóval kösz.
Amikor hazaértem, akkor bekapcsolt a riasztórendszerem, amikor tudatosult bennem, hogy a mostohaapámon kívül senki sincsen otthon. Még az is megfordult a fejemben, hogy sarkon fordulok azzal az indokkal, hogy Irisnél hagytam valamit. De amikor már kiléptem volna a házból, akkor gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim. Ideje megmutatni a férfinak, hogy nem csak ő tud színészkedni ebben a családban. Gyerünk, gondolj valami szomorúra kislány! Ha nem sírsz, akkor nem lesz olyan hihető a sztori! Megrökönyödött arccal fordultam meg, amire azonnal felfigyelt és egyből kérdezősködni kezdett. Egy pillanatra majdnem el is hittem, hogy aggódik miattam. Így krokodilkönnyek közepette elmeséltem, ahogy egy csúnya és gonosz bácsi zaklatott a buszon és nem akart békén hagyni. Az ember mit meg nem tesz a célja elérésének érdekében, én még egy ölelést is bevállaltam. Mondjuk teljesen más kérdés, hogy amikor nem látta, akkor undorodó grimaszba torzult az arcom. De kárpótolt ezért az a mondat, hogy ha bármit tehetek érted, akkor csak szólj nyugodtan. Így történt, hogy feltöltötte az egyenlegemet, amit nagyon hálásan megköszöntem neki. Ennyit igazán megtehetett, ha már minden lélegzetvételével a síromat ácsolja. Szóval igen, kicsit kihasználtam a ma történteket, de velem ellentétben a legtöbb lányt tényleg megviselte volna. Csak az a baj, hogy velem már annyi szarság történt, hogy nem tudott annyira meghatni egy egyszerű buszos zaklatás. Persze, valamennyire megijedtem azt nem lenne értelme titkolni. Viszont az a büdös nagy helyzet, hogy inkább voltam dühös, mint ijedt. Sokkal jobban dühített az emberek reakciója, az a nagy semmi, amit kaptam!
Hiába próbáltam szemet hunyni az ügy felett, egyszerűen lehetetlen feladatnak bizonyult! Erre ment el az egész hétvégém(Plus arra a gagyi túrára, amiről beszélni se akarok), még a tanulásra sem tudtam koncentrálni, ami már csak azért is szívás, mert elkezdődött a az év végi hajrá. Bár miután megírtam hétfőn azt a fizika témazárót nem is bántam annyira, hogy máson járt az eszem. Mert ezt akkor sem tudtam volna, ha rendesen felkészülök és tanulok! Hülye Gay – Lussac meg az idióta speciális állapotváltozásai! Az viszont kifejezetten idegesített, hogy talán megkapom fizikából életem első egyesét. Nem, én mindig négyes és ötös voltam ebből a rohadt tantárgyból, nem állhatok hármasra! Mások annyira nem tudták átérezni a problémámat, tekintettel arra, hogy a fizika az mindenhol a közutálat tárgyát képezi és örül az ember, ha a fent említett jegyek közül bármelyikre is áll. Ezek után tényleg olyan nagy kérés lett volna egy nyugodt és csendes délután, amikor az embernek alkalma van ellazulni? Persze, először tettem a kötelességemet és hazamentem tanulni.
Talán egy kicsit még vártam is a Scottal töltött estét, hisz pénteken sikerült elérnie, hogy érdekesnek gondoljam. Arra késztetett, hogy átgondoljam a vele kapcsolatos előítéleteimet. Még, ha a program nem is villanyozott fel annyira azt mondtam, hogy nem bánom, végigcsinálom. Azt hittem, hogy akár még jól is érezhetem magam. Komolyan csak annyira vágytam, hogy megnézzük valami gagyi romantikus animét és elfeledkezzek csak egy kis ideig a gondjaimról. De már megint hatalmas elvárásaim lehettek, ha ebből egyszerűen semmi sem jött össze. Számítási hibák csúsztak a tervembe, ugyanis én hülye nem számoltam a romló látásommal. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor már ott ültem a rohadt kanapéján és elindította azt a rohadt részt. Per pillanat mindenre haragudtam, de leginkább magamra, amikor eljutott a tudatomig, hogy huszonnégy percet nem fogok kibírni hunyorogva. Úgy tartják, hogy magunknak mindig nehezebb bevallani, de az van, hogy már egy ideje tisztában voltam a dolgok állásával. Csak tudni illik a makacsságom nagyon szilárd lábakon áll és egészen eddig megakadályozott abban, hogy akár csak egy kicsit is elfogadjam a megváltoztathatatlan tényeket. Valljuk be, idegesített a helyzet és ahelyett, hogy megoldást kerestem volna rá, mindig a fiókba hajítottam a többi megoldandó probléma mellé. Egyszer minden megtelik, csak a baj az időzítéssel volt. Tíz perc után már remegtem a visszafojtott dühtől, a szemeimet pedig csípték a könnyek. Talán a legjobban a saját tehetetlenségem dühített, hogy hagytam magam ilyen állapotba kerülni. Végtére is a sok gép előtt töltött óra eredménye ez, nem? Önhibámból kerültem ebbe a helyzetbe és mégse tudtam normálisan kezelni. Akármennyire is tudtam, hogy minél későbbre halasztom ezt az egészet annál rosszabb lesz később. Viszont nem pont a mostohabátyám legjobb haverjával szerettem volna először közölni, hogy jó lenne egy szemüveg, így gyorsan megdörzsöltem a szemeimet, majd azzal a lendülettel el is köszöntem tőle. Nem szólt egy szót sem, de még csak fel sem kelt a kanapéról. Csendesen figyelt, a szemeiből viszont végtelen szomorúság áradt. Soha ilyet nem tapasztaltam tőle és annyira kényelmetlenül érintett a helyzet, hogy leléptem. Pedig megígértem neki, hogy leülök és végignézem vele ezt a gagyiságot.

-          Ha nem akarsz velem találkozni, akkor csak nyíltan mond ki. Nem foglak hibáztatni érte. – Hallgattam, mert tudtam, hogy erre nincs jó válasz. Főleg akkor, ha tökéletesen összefoglalta az igazságot. Illetve csak majdnem, mert nem arról volt szó, hogy soha ne akartam volna vele találkozni, de a hétfői baklövést követően kerülni szándékoztam. Egyrészt nem tudom mi változhatott péntek óta, de amint átléptem a küszöbét úgy viselkedett, mintha tartana valamitől. Tisztán láttam, hogy nem tud a közelemben felengedni, pedig azt hittem, hogy ezt már sikerült egyszer leküzdeni. Miért kellett ugyanott állnunk, ahonnan indultunk? Illetve az a büdös nagy helyzet, hogy egy rossz szava nem volt hozzám, szóval még azt se mondhattam, hogy ugyanott tartunk.
Szóval a keddi találkozót inkább skippeltem és helyette eleget tettem a kifogásomnak, elmentem orvoshoz. Ahol sikerült megfeledkeznem minden lelkiismeret furdalásról és kellemetlen érzésről. Csak az orvosra figyeltem, aki engem vizsgált. Olyat mondott, amit először nem is akartam elhinni. Képes volt azt mondani, hogy minden mellkasi fájdalmam ellenére semmi baj sincs a szívemmel. Ez már önmagában is gyanús volt, de utána közölte, hogy hasi eredetűek a panaszaim és nagy a valószínűsége, hogy refluxom van. Amikor ezt közölte, akkor pislogtam kettőt és visszakérdeztem, hogy mi van. Soha életemben nem hallottam még erről a reflux cuccosról, erre most kiderül, hogy feltehetőleg azom van. Csodás és ami még ennél is fantasztikusabb, hogy ezzel a lendülettel a doki küldött is a gyermekklinikára, hogy elvégezhessenek rajtam egy hasi ultrahangot. Jövő hét hétfőre kaptam időpontot, mert tényleg nincs jobb dolgom az érettségi szünetben. Hát kösz. Ha ez még nem is lett volna olyan nagy probléma, akkor otthon a mostohaapám készségesen felajánlotta, hogy elkísér. A szemeim előtt felvillant a jelenet és még ha csak a hasamat is látta volna csak, akkor is kiborított a tudat, hogy ő lenne ott mellettem. Már eleve teljes görcsben leszek, de ha ez az alak még mellettem is lesz ráadásban, akkor szerintem ott helyben ájulok el. Már gyűjtöttem az ellenérveket, mert hát valamit tennem kell ellene, amikor váratlanul megszólalt a mostohatesóm.

-          Hétfőn szabadságon vagyok, szívesen elkísérlek. – Te vagy az én tündér keresztanyám, akit az ég is nekem szánt! A legszívesebben odamentem volna Mr. Lewis laptopjához  és lesmároltam volna a képernyőt, mert azt ugye még mindig nem sikerült elérnem, hogy személyesen is tiszteletét tegye az úrfi. De már azt is sikernek könyvelem el, hogy hajlandó skypeon beszélni velem. Szánalmas, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.

-          Ha legközelebb találkozunk, akkor kapsz tőlem egy cuppanós nagy puszit. – És mindent elfogok követni annak érdekében, hogy látható nyomot hagyjon az arcodon! Ennyi bosszút érdemelsz az elmúlt két hét miatt. A férfi látszólag jókedvében volt, ugyanis vissza se szólt, csak egy mosollyal reagálta le. Mielőtt szentté és nagyon kedvessé avatná bárki is, ez a mosoly is gúnyos volt. Viszont szerintem nem lesz ennyire barátságos, amikor megtudja hogyan bántam a legjobb haverjával. A hülye orvos miatt teljesen megfeledkeztem arról a problémámról. Valahogy muszáj lesz elrendeznem, de csak holnap. - Scott szereti a csokit?

-          Nem igazán. – Vonta meg a vállát hanyagul, mire elhúztam a számat. Ha továbbra is ilyen szószátyár marad, akkor magamtól kell kitalálnom, hogy mi jönne be engesztelési ajándéknak. Egy bocsánat nem lesz elég, még ha szívből is gondolom. Egyáltalán nem ismerem és amiket tudok róla azok nem segítenek. Az én pénztárcámnak túl drágák a fotós vagy gitáros cuccok, animés dolgokat pedig nem fogok venni neki. Hogy még ezzel is problémát okozol nekem! Gondolkozz egy kicsit kislány, akkor biztos eszedbe jut valami! Egyszer láttad már, hogy milyen körülmények között él, abból csak sikerül valamit kilogikáznod. Hatalmas, kétemeletes ház, ami a franc tudja miért kell neki, amikor láthatólag egyedül él. Csakugyan nagykert dukált mindehhez, bár nem sok időm volt megcsodálni. De annyit még én is láttam, hogy csak úgy pompázott a színesebbnél is színesebb virágoktól, egyszerűen gyönyörű volt. Egy kis tavat is láttam fél szemmel. Ja és nem szabad megfeledkezni arról a hatalmas dögről sem, aki a belépésem pillanatában nekem ugrott és fellökött. Amúgy imádnivaló teremtés az a Bernáthegyi és Golden retriever keverék, csak abban a pillanatban piszkosul nem csíptem, amikor megpróbált párzani a lábammal. A lábam szüzességét majdnem elvette Thor, a kutya. Igen, így hívják bármily meglepő is, de valamilyen szinten hasonlít Chris Hemsworthra. Szóval a kutyust még bírtam, de a macskáját nem, és minden jel szerint ő sem engem. A világért se akarok beszólni Scottnak, de hogy tud egy ilyen köcsög macskát szeretni?! Loki, az a kis álszent.... dög. Komolyan mondom, hogy az alatt a körülbelül húsz perc alatt, míg ott voltam háromszor estem pofára, mert a lábam alatt császkált, tízszer karmolt meg és csak négyszer harapott meg. Utál engem, pedig semmit sem követtem el ellene! Mintha előre látta volna, hogy megfogom bántani a gazdáját.

-          Bocsánat a hétfői viselkedésem miatt. – Másnap délután, amikor Scott meglepődve dőlt neki a kerítésnek, akkor próbáltam nem teljesen hülyének tűnni egy rózsával a kezemben. Nem jutott jobb dolog az eszembe, oké?! Ha már van virágoskertje, akkor biztosan szereti őket! És amúgy se hallottam még olyanról, hogy a lány rózsával a kezében kér bocsánatot a férfitól a házuk előtt állva. (Leginkább abban reménykedve, hogy a válasz nem lesz elutasító.) Akkor már legyek egyedi és felejthetetlen. Ajánlom neki, hogy ezek után megbocsájtson! Nem tudom miért volt ez olyan fontos számomra, akár annyiban is hagyhattam volna a dolgot. De képtelen voltam rá, egy belső erő mozgatott, arra késztetett, hogy minden követ megmozgassak az ügy érdekében.
Az csak jót jelenthet, ha elfogadta a rózsámat és elmosolyodott, nem? Ez az érzés mindössze egy teljes percig tartott, mert amikor legközelebb odapillantottam a mosoly enyhén gúnyos. Mintha kinevetne vagy nem tudom másképpen megfogalmazni. Nem jutottam szavakhoz, amikor minden további nélkül megfordult és elindult be a házba, otthagyva engem a kerítés túloldalán. Az édes jó anyádat....! Senki ne akarja tudni, hogy milyen válogatott káromkodásözön hagyta el a számat, amikor eljutott a tudatomig, hogy mi történt. Utána – megjegyzem, kicsit felelőtlenül – fogtam magam és bemásztam a kerítésen, miközben Thor megállás nélkül ugatott. Szerintem a szomszédok azt hihették, hogy egy nagyon béna betörő vagyok, vagy nem tudom. Mondjuk enyhe túlzás szomszédoknak hívni azokat, akiktől telek méretű rét választja el. Tetszett meg minden, de kicsit kopár volt a Scott kertén kívüli rész. Mindegy, nem is ez a lényeg, viszont annyi szent, hogy ha a kezeim közé kerül az a kis...! Miatta elszakadt a felsőm. Kislányom, így jársz, ha betörsz egy házba, amikor oda ugyan még a kutya se invitált. Jól van belső hang, senkit se érdekelsz. Szóval miután megöltem Scottot, aki mintha már várt volna rám, utána egész zökkenőmentesen zajlottak a dolgok. Azt éreztem, ahogy leültünk beszélgetni, hogy lassan megszűnik közöttünk az a láthatatlan akadály. Csak ki kellett hagyni a filmnézést a buliból és máris minden új színben tündöklött. Sokat beszélgettünk, de nem csak aznap, hanem a következő és az azutáni napon is. Számomra az egyik legfelfoghatatlanabb dolog az volt, hogy Scott egy nagyon kedves férfi. A fejemben kialakított kép kezdett lassan darabjaira hullani és a felismerés pillanatában tudtam, hogy már nem hagyatkozhatok az eddigi tapasztalataimra. Nem tudom mi változott meg, de egyszer sem hangzott el sértő vagy bántó mondat a szájából, mindig odafigyelt arra, hogy mit mond. És úgy éreztem, hogy nem csak nekem szól ez a kedvesség, hanem alapjáraton ilyen.

Furcsán éreztem magam eleinte... nem is, inkább kényelmetlenül. Miért ennyire más, mint a kezdetekben? Ennyire rossz emberismerő lennék vagy tényleg az ő viselkedése változott meg? Nem szabad ezt annyira túlgondolnom, mert a végén már megint én cseszem el a dolgokat. De csak úgy bele kéne nyugodnom a ténybe, hogy eltűnt az a bunkó férfi, helyette pedig egy szinte már nevetségesen kedves és vicces férfi beszélgetett velem? Már megint mit hisztizel te hülye picsa, inkább örülnöd kéne annak, hogy már nem megy az agyadra! Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy most már egyáltalán nem tudtam komolyan venni. Amint felengedett a közelemben elvesztette a tekintélyét. A kora ellenére egy nagyra nőtt gyerek, aki csak bizonyos esetekben tudott komoly maradni. Leginkább akkor, amikor zenéről és művészetekről volt szó. Nem tudnám tökéletesen megfogalmazni, hogy mit is éreztem, amikor gitározott. Teljes egészében átjárta valami megfogalmazhatatlan aura. Nem csak a játékán, de az arcán is látszódott, hogy mennyire szereti azt, amit csinál. Szerintem ezt hívják úgy, hogy szívvel – lélekkel játszott. Ha őszinte akarok lenni, akkor tetszett ez az oldala, mert én sohase éreztem magam ennyire komolynak, amikor játszok. Csak hobbiból csináltam. Ő is... de mégis úgy éreztem, hogy neki mégis több volt.
Sohase gondoltam volna, hogy ezt mondom, de egészen élveztem a hétnek a második felét, aminek csak a férfihoz volt köze. Még azt is sikerült elérnie, hogy csütörtök este úgy feküdjek le, hogy várjam a másnap esti céges rendezvényt, amire rábólintottam. Nigel ballagását viszont már annál kevésbé, mert előre tudtam, hogy egy dögunalom lesz az egész.  Igazam is lett, de ez nem olyan meglepő és senki se paskolta meg a vállam, hogy te bizony megmondtad.

-          Remélem, értékeled a díszítést, mert egész délelőtt azzal vacakoltam! – És még rajtam kívül az összes többi osztály is, de ez csak részletkérdés. Szerintem elég sokat pepecseltem azzal, hogy a különböző növényeket összetűzdeljem, harmóniát teremtsek, aztán felerősítsem a bejárati ajtóra. Mert erre valók a kis deákok, hogy elvégezzék a munka ezen részét. Körülbelül három óra erejéig feldíszítik az iskolát, aztán a sok szép virág a kukában köt ki. Mekkora pazarlás. Ennyiben nem merült ki a feladatunk, ugyanis sorfalat is kellett volna állnom a többiekkel együtt, de mivel a bátyám ballagott, ezért a családommal maradhattam. Milyen nagylelkűek, mindjárt elérzékenyülök rajta.

-          Nagyszerűen fog mutatni ez a sok gaz holnap a szemétben. – Húzott oda magához és játékosan összeborzolta a hajamat. Múlthét szerda óta ez a legbensőségesebb mozdulat, amit az irányomba tanúsított, így felháborodni is elfelejtettem, inkább csak kihasználtam az alkalmat és szorosan átöleltem. Szerencsére nem ellenkezett vagy tolt el magától, szóval élvezhettem pár másodperc erejéig.

-          Nigel! – Ennek a hangnak a hallatán viszont halk nyögés szakadt fel a bátyámból, mire kuncogva a szám elé kaptam a kezemet. Nem tudom miért vagy így meglepve bátyó, erre a fordulatra igazán számíthattál volna, tekintettel arra, hogy ez a ballagásod. Szerintem a nagyságos asszony a halála napjáig sértve érezte volna magát, ha nem hívjuk meg.

-          Nagymama! – Amint a húgom felfedezte az imádott nagyanyját, boldogan rohant oda hozzá és átölelte. Ő szerette a modora ellenére a legjobban az öreglányt, de mostanában egészen sokat gondoltam rá és tulajdonképpen nincs nekem bajom vele. Most, hogy már nem tudott a hajszínembe belekötni még örültem is annak, hogy látom. Ellenben a bátyám ezt csak akkor mondhatta volna el magáról, ha levágatja a haját és valahogyan leszedeti magáról azt a tetkót. Amik egy hamar nem fognak megtörténni.

-          Milyen nagylány vagy már bogaram. – Oké, ez a megnevezés most elég váratlanul ért. Már a múltkor is fedeztem fel változásokat a nagyival kapcsolatban, de kezdett sok lenni ez a kedvesség. A bátyámra pillantottam, aki elkerekedett szemekkel vizslatta az egyetlen élő nagyszülőnket.

-          Rosetta Betranche , mégis mit gondolsz hova mész?! – Hazugság lenne azt mondani, hogy nem vártam ezt a pillanatot. Nem veszett ki belőlem minden tisztelet, így csak magamban röhögtem, amikor a nagymamám mindenki füle hallatára elkezdett ordítozni a lányával. Legalább valaki megteszi, mert más nem nagyon mutatott rá hajlandóságot. Oh, mennyire hiányzott az öreglány! Mondjuk az viszont nem, hogy mindenki minket bámuljon leplezett ellenszenvvel. Törődjenek a saját dolgukkal, a nagyik csókolgassák össze az unokáikat és örüljenek annak, hogy elballagott a gyerkőc. És reménykedjenek abban, hogy az érettségin nem hasalnak el.

-          Viktor, azonnal tűnj el a húgom közeléből! – Na, már csak ez hiányzott nekem! Az a baromarc mindig akkor kezdi el zaklatni a tesómat, amikor alig pár méterre van tőlünk a családom! Legalább lenne annyi eszed, hogy máskorra időzítsd a kangörcsödet! Vagy nevezzük pedofíliának, nálad egyre megy. Tanuld meg fiam, hogy nem számít mennyire bögyös a csaj, ha öt évvel fiatalabb nálad és az idegbeteg osztálytársad húga!

-          Nem kell rögtön leharapni az ember fejét, csak játszani akartam kicsit ezzel a cuki békával. – Nem tudom te hogy vagy vele, de inkább vipera, mint béka. Ha nem vigyázol eléggé, akkor egy óvatlan pillanatban beléd marhat. Lehet, hogy nem is kéne annyira féltenem a húgomat, de bennem van ez a védelmezőösztön.

-          Nincs más, akire rámászhatnál?!

-          Bocs, de viccesebb nézni, ahogy a húgod beszar tőlem. – Tudod mi lesz még viccesebb? A sikolyodat hallgatni, amikor elfogy a türelmem és úgy döntök, hogy megöllek. Ha csak nem előz meg valaki, mert ahogy körbepillantottam, akkor megláttam Lysander két évvel későbbi kiadását, akinek már megint sikeresen elfelejtettem a nevét. Mondjuk teljesen lényegtelen, szerintem a nélkül is mindenki tudja, hogy kire gondoltam. Mivel a történet szempontjából egy teljesen lényegtelen személy, szóval az se baj, ha nem.
Behalok, ha a húgommal egyezik az ízlésünk, mert az maga lenne a földöntúli csoda. De mivel teljesen más személyiségek vagyunk, így a kapcsolatunk is különbözne. Ha a srácé azonos is, de a saját hozzáállásunk ég és föld lenne. Viszont nagyon úgy fest, hogy ehhez a Lysander féle kategóriához ugyanúgy viszonyulunk. A srác képét elnézve arra a megállapításra jutottam, hogy nem minden klappol közöttük mostanság, sőt most még valaki nagyon is féltékenynek tűnt. Már a gondolat is nevetséges volt, semmi okod rá haver, ez csak Viktor. Rá még a kutya se lenne féltékeny. Kivéve, ha te tényleg Lysander két évvel későbbi kiadása vagy, mert ő még egy légyre is az lenne. Nagyon remélem, hogy a te toleranciaszinted magasabb húgi, mint az enyém, mert falnak megyek az ilyesfajta szintű féltékenységtől. Ezt a megjegyzésemet azzal támasztom alá, hogy nem is volt olyan hosszú életű a kapcsolatunk Lysanderrel. Szögezzük le, hogy engem senki nem birtokolhat, mert attól robbanok. Nem vagyok holmi tárgy vagy valakinek a tulajdona, amire azt mondhatja, hogy az enyém! Nem, bazd meg nem!

-          Egy ifjú hölgy mindig kihúzza magát és tartózkodik az ilyesfajta kifejezésektől! – A nagymamám hangja váratlanul hasított a gondolataim közé, egyáltalán nem számítottam rá. Azt hittem, hogy a nap hátralévő részében anyát fogja csesztetni. Magunk között szólva ezt is érdemelte volna, de ritkán jönnek be az ilyesfajta vágyaim. Azt hiszem itt lenne az ideje rásegíteni egy kicsit erre. Ha már itt van az öreglány, akkor beszélje le arról a szarságról is a lányát, hogy új házat vesznek. Így történt, hogy egész véletlenül megemlítettem neki ezt az apróságot, aminek köszönhetően vérszemet kapva a lánya után kezdett el kiabálni. Remélhetőleg sikerrel is jár, mert igazán nincs kedvem még több sátánista házat megnézni. Felőlem ők el is költözhetnek, menjenek Isten hírével, de én tökéletesen meglennék apával és a testvéreimmel. Ez nem hangzott valami kedvesen, de kezd elegem lenni abból, hogy a mostohaapámat többet látom, mint a húgomat. Szinte a nap huszonnégy órájában ott lebzsel nálunk, majdnem hogy velünk él együtt. Nem bírom annak az alaknak a pofáját, van benne valami visszataszító. Ráadásul az sem nyugtat meg, hogy még a saját fia is óva intett tőle. Egy velejéig elcsesződött ember.   
Hatalmasat sóhajtva csóváltam meg a fejemet és arra gondoltam, hogy egy éve ilyenkor még mennyivel jobb volt minden. Azt hittem, hogy a szüleim szeretik egymást és boldogok együtt. Bár akkoriban az apámmal még semmi kommunikáció nem volt közöttünk, de legalább úgy éreztem, hogy van családom. Talán a legnagyobb űr, amin sohase leszek képes teljesen megemészteni az Kyle hiánya. Egy tizenhat éves fiúnak még élnie kéne, az álmait hajszolnia és nevetnie! Nem a föld alatt feküdnie, mert megmentette a hülye barátnőjét. Idióta, ha legközelebb találkozunk, akkor megverlek! Nem érdekel hány évet kell várnom rá, az is lehet, hogy csak nyolcvan év múlva, de ezt az ígéretemet nem felejtem el. Akármennyire is szeretlek, azóta a nap óta haragszom is rád.
A szemeimmel megkerestem a testvéreimet, hogy lássam minden rendben van. Nem tudom, hogy Nigel mikor somfordált oda a barátnőjéhez, de Iris olyan tekintettel nézett a fiúra, mintha nagyon büszke lenne rá. Majd akkor nézzen így, amikor sikeresen leérettségizett, mert addig felesleges. Viszont elég boldognak tűntek ahhoz, hogy békén hagyjam őket. Ameddig nem bántja meg a bátyámat, addig igazán nem lehet kivetnivalóm a kapcsolatuk ellen. Viszont, ami Viktort illeti és az új hobbiját... azt nem fogom szó nélkül hagyni! Hol van az a félkegyelmű?! Már éppen hasonlóan cselekedtem volna a nagymamám tettéhez, amikor megláttam, hogy a tesóm éppen megharapja a fiú kezét. Igen.... jól olvastátok, megharapta. Miközben néztem, ahogy a srác próbálja leszedni a kezéről a húgom, arra a megállapításra jutottam, hogy Yui nagyon jól tudja kezelni a helyzetet, nélkülem is boldogul.

-      ♣      -

-          Befejeznéd a zabálást legalább addig, amíg a hajadat csinálom?! – Igazából ezt eddig egy fokkal kedvesebben kérdezte, de mostanra már az ő türelme is a végét járta. Éppen a konyhában ültem és a vacsorámat fogyasztottam, amikor megjelent ez a kis padlócirkáló és közölte, hogy ilyen frizurával sehová se mehetek. Akár fel is háborodhattam volna ezen a kijelentésén, de inkább megvontam a vállam és ettem tovább a müzlimet. Szóval, amíg én békésen eszegettem, addig ő szerintem a hajamat fonta. Legalábbis csak erre tudtam tippelni, abból, amit éreztem. De ameddig nem gyújtja fel a hajamat, addig felőlem a Pisai Ferdetornyot is megcsinálhatja. Mióta a bátyám ballagásán tudatosult bennem valami, azóta nem volt olyan sok életkedvem. Csak egy pillantást kellett vetnem Arminra, ahhoz, hogy eszembe jusson a barátnőm. Egy hete nem beszéltünk, egész pontosan a harmadik forduló óta. Annyira elvoltam foglalva az orvossal és Scottal, hogy fel sem tűnt a hiánya. De ettől csak jobban tudatosult bennem, hogy mindig én kerestem először. Amikor erre rájöttem, akkor egy éles és mély érzés hasított végig rajtam. Nem tudnám teljesen leírni az érzést, de ha jellemeznem kéne olyan volt, mintha pengék millió szóródnának a bordám alá és levegőt se kapnék tőlük. Mostantól mindig ez lesz? Ha a lányra gondolok, akkor boldogság helyett csak fájdalmat fogok érezni? Nem akarom! Muszáj erről beszélnem vele, különben sohasem lesz vége.

-          Igazán elegáns vagy Riko. – Mozdulat közben megállt a kanál a kezemben és unottan emeltem tekintetemet a mostohaapámra. Muszáj ennek az alaknak a puszta jelenlétével elrontania a hangulatomat? A szavai undorral töltenek el, ha megdicséri az öltözékemet, akkor emberfeletti erővel kell megállítanom magam, hogy ne öltözzek át. Ami neki tetszik, az csak rossz lehet! Tőle nem kell semmi se! Tartsa meg a hamis kedvességét, a bókjait, az álszent mosolyát annak, aki elhiszi!

-          Igen, nagyszerű alapanyag vagy. – Túl nagy kérés lett volna, ha mondjuk nem is tudom... de megdicsér? Mond valami olyasmit, hogy nagyon szép vagy nővérkém, de nem azt, hogy jó alapanyag vagyok. Nem is tudom miért erőlködöm folyton, a húgom úgysem fog megváltozni. Egyik nap láttam egy olyan fölsőt a boltban, amire az volt ráírva, hogy Hagyd abba, hogy olyasvalamit próbálsz megváltoztatni, aki nem akar változni. Mintha csak arra célzott volna, hogy hagyjam békében a tesóimat.

-          Kinek akarsz ennyire tetszeni? – Mert, ha egy lány csinosan öltözködik fel, akkor mindenképpen tetszeni akar egy hímnemű egyednek, mi?! Arra sose gondolnak, hogy így érzi jól magát, vagy éppen ezt követeli meg a helyzet? Nem minden a férfiak körül forog, ezt jó lenne végre megtanulniuk. Most, hogy végre nincsenek elnyomva a nők, igazán észrevehetnék magukat. Ugyanolyan fontosak vagyunk, mint amilyennek ők hiszik magukat. – Nem kéne ennyire ellenségesen nézned rám.
A férfi közelebb lépett hozzánk, majd lehajolt, hogy a szemünk egyvonalban legyen. Megváltozott a mosolya... ez már közel sem a bűbájos, kedves álcája, hanem valami ijesztőbb, de őszintébb. Ahogy a szemeimbe nézett, majd ahogy a kezei közé vett pár hajtincsemet kellemetlenül éreztem magam. – Csak nehogy a végén megüsd a bokádat kislány. Lehet, hogy kedvel a fiam, de most nincs itt... au!

-          Ne érjen a hajához, amikor csinálom. – A húgom rideg hangja nem nagyon ijesztette meg, de az legalább fájt neki, ahogy a fésűvel a kezére csapott. Fogadni mernék, hogy minden erejét beleadta az ütésbe, de meg is érdemli ez a féreg. Ahogy az egyik Arany vers is mondja Kivűl arany, belűl hamu.... – Kész is vagy, menj és nézd meg magad a tükörben.
Nem kellett kétszer mondania a törpének, egy percnél se bírtam volna többet ki ebben a helyiségben. Lassan odasétáltam a tükörhöz és megnéztem, hogy mit művelt a húgom. Oldalra fonta a hajamat, amit egy tinccsel fogott össze, ezt pedig csak egy hullámcsat tartotta egybe. Miért van neki ehhez kézügyessége? És nekem miért nincs? Igazságtalanul lettek elosztva a jó tulajdonságok közöttünk. Nem fer, hogy a húgomnak mindenből a legjobb jutott! De legalább neki hála igazán szépnek érezhettem magam. Mivel anyáékkal megyek arra a céges ünnepségre vagy mire próbáltam az átlagosnál egy fokkal elegánsabban öltözködni, de nem tudom, hogy mennyire jött össze. Felülre egy fehér, ejtett vállú, buggyos fölsőt húztam, mert nem rég vettem és nagyon tetszett. Ismételten voltam olyan hülye, hogy a szoknya mellett döntsek, de most húztam hozzá harisnyát is. Kiegészítőnek eleinte a Scottól kapott nyakláncot akartam húzni, de végül egy fehér choker mellett voksoltam. De mi van, ha rosszul fog esni neki, hogy nem viselem? Azt fogja hinni, hogy nem tetszik nekem! Nagyon hülyén mutatna, ha két nyakláncot viselnék? Miért csinálok ebből ilyen nagy ügyet, istenem!

-          Biztos nem akarsz te is jönni? – Pillantottam kérlelően a húgomra, amikor kijött megnézni, hogy mégis mit szólok a művéhez.

-          Viccelsz velem? Apával Karib tenger kalózai maratont tartunk. Megy a halál uncsi céges ünnepségekre. – Azt a kicseszett mázlista formádat. Lehet, hogy csak gyorsan elintézem azt, amiért eredetileg menni akarok, utána lelépek és csatlakozom a mozizáshoz. Úgyse fog olyan sokáig tartani... igaz Kyle?

Sziasztok! :D
El sem hiszem, de a következő rész a 100. lesz! *o*
Szeretném valamivel külnlegessé tenni vagy nem tudom XD 
De nincs ötletem nagyon, hogy mivel :/ 
Amúgy a következő rész címe: Ne gondoljunk a másnapra

-          ...és mégis ki fogadna be este tízkor?
Vagy később, de ez már tényleg csak részlet kérdése volt. Hasra ütésszerűen mondtam egy számot annak reményében, hogy már elmúlt vagy hamarosan annyi lesz az idő. Talán nem is tévedtem akkorát, de ahhoz elő kéne halásznom a táskámból azt a szart és ki kéne silabizálnom az időt az agyonkarcolt képernyőmön. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdeznem a bátyámat, azzal rengeteg időt spórolnék. Felvont szemöldökkel fordultam a fiú felé, mire a gondolatolvasó tehetségével ránézett a karórájára. Mondjuk nem tudom, hogy mennyit látott ebben a vaksötétben, de legalább az utcai lámpák gyér fénye nyújtott valamennyi támaszt. Ha nem vesszük hozzá a történethez azt, hogy pislákolt és ettől olyan érzésem támadt mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna, akkor akár teljesen hétköznapi jelenet is lehetett volna.

-          Csak fél tíz van. – Szimpla harminc percet tévedtem, szerintem ez még egészen az elfogadható határok közé esik. A másik pedig, hogy tuti lesz annyi az idő vagy még több is, mire találok egy szerencsétlen félnótást, aki hajlandó befogadni. Ha nem, akkor marad a parkban egy pad, ahol kitudja milyen csöves feküdt előtte. Eh... már pusztán a gondolattól elhúztam a számat. – A kérdéssel kapcsolatban pedig... a barátaid.

-          Milyen barátaim? – Az a baj, hogy ezt teljesen komolyan kérdeztem és az őszinteségem láttán a bátyámnak is elkerekedtek a szemei. Némán meredtünk a másikra és egyikünk se találta a szavakat. Illetve mivel én tettem fel a kérdést, így csak ő nem találta. Megtudom várni, amíg kiböki a válaszát, hisz türelmes ember vagyok. Már amennyire. Vagyis nem igazán. Mit is gondoltam, amikor ezt mondtam? Végül sikerült elég hamar összeszednie Nigelnek a gondolatait, mire zavartan széttárta a karját.

-           Miért vagy antiszociális?

-          Mi...? Nem vagyok antiszociális te vadbarom! – Először azt hittem, hogy csak viccel, de az arckifejezéséből ítélve ezt nagyon is komolyan gondolta. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek kínomban. Ha már ezt feltételezi rólam, akkor annyit elvárnék, hogy tudja a szó pontos jelentését! Pár betűn múlik és máris egy teljesen más fogalommal állunk szemben. Szerintem röviden és tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy az antiszociális emberek pszichopaták. Persze, aki szebb és konkrétabb megfogalmazásra vágyik, az rossz ajtón kopogtat, mert én nem vagyok szótár, arra ott van a jó öreg google. Azon ma már mindent meglehet találni, légy kreatív. Mert nem mindegy, hogy ANTIszociális vagy Aszociális az ember.  Az utóbbin talán még el is gondolkodnék, hisz gyűlölöm a nagyobb társaságokat és azt, ha tömeg vesz körül. Fogjuk rá, hogy utálom az embereket és azt is, ha négynél többen vannak körülöttem.
Reszketegen kifújtam a levegőt, miközben idegesen beletúrtam a hajamba, hogy valamivel legalább lefoglaljam a kezemet. A végén még felpofozom a tesómat egyszer... kétszer... vagy akár háromszor is. Egész könnyen eltudtam képzelni ezt a végkifejletet. Persze, tudom, ő sohase bántana meg szándékosan (Kivéve a ma esti viselkedését, amikor nemes egyszerűséggel kisétált a sportcsarnokból) és biztosan csak egy nyelvbotlás volt, de még mekkora! Annyira felidegesített és egyszerűen nem tudtam ellene mit tenni. Az arcába ordítottam volna a szónak a jelentését, hogy tudja minek nevezte a saját húgát. De nem fogok nekiállni nyelvtan leckét adni péntek este fél tízkor az érettségiző bátyámnak. Ehelyett magamban fortyogtam, mert ugye mi más dolgom lett volna? Oh, keresni egy barátféleséget, aki elszállásol egy éjszakára. Többszöri átgondolás után se jutottam egyről a kettőre. Mert nem volt ilyen ember az osztályomban. Ilyenkor rossz, amikor az embernek csak fiú barátai vannak az osztályából. Akihez esetleg még meggondolnám, hogy elmegyek, ott most egész biztos, hogy ott van Sue, vele meg nem akarok találkozni. Ennyit a fene nagy barátságokról, mert akkor jön a lányok elkeserítő listája... ahol.. összesen csak ketten vannak?? Biztos kell lennie valakinek, akire nem emlékszem! Jó, ez egy szánalmas próbálkozás volt. Szóval a két ringben maradt versenyző Peggy és Iris. Az előbbinek még a telefonszámát se tudom, nemhogy a lakcímét. Szóval ez is felejtős... Iris meg.. a bátyám barátnője... és.. holy shit, álljunk meg egy levegővételnyi időre. Most komolyan Nigel? Nem tudtad volna rafináltabban közölni, hogy ideje lenne kibékülnöm a csajoddal? Ezt is passzolnám, inkább megyek a mosómedvével és csövessel teli suliba, mint hozzá. Valamikor abba kell hagynom a gyerekes viselkedést, de annak még nincs itt az ideje.

-          Jutottál valamire? – Természetesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, mert miért is gondolkodna el azon, hogy mitől borultam ki. Nigel kezded nagyon kihúzni nálam a gyufát, szóval állítsd le magad és legyél megint az a cukorpofa nagytesó, akit imádok. Mert a mostani viselkedésedtől egyenesen viszket a tenyerem. Magamban puffogtam, mert persze, hogy semmire se jutottam. Csak arra, hogy senki sincs, akihez szívesen mennék. Most biztos arra várt a srác, hogy a kis barátnője nevét mondjam, de azt lesheti!
Hirtelen léptek zajára lettem figyelmes, így felkaptam a fejemet és hunyorogva próbáltam kisilabizálni a felénk közelítő alakot. Azt sikeresen megállapítottam, hogy férfi. Vagy egy nagyon magas és férfias nő, semmit se zárhattunk ki biztosra. Tudjátok mit? Inkább a sötétre fogom, hogy egészen addig nem ismertem fel, amíg meg nem világította a lámpa gyér fénye az arcát. Ahogy szemügyrevettem a látogatónkat ismételten tudatosult bennem egy megállapítás. Határozottan vissza kell növesztenie a szakállát, jobban állt neki, mint ez a borosta. Az a gáz, hogy Scott nem volt ronda, sőt... kifejezetten helyesnek találtam. Volt valami vonzó abban, ahogy ébenfekete fürtjei az arcát keretezték. Ahogy hideg, barna szemeivel mindig fürkészően bámulta a körülötte lévő világot. A telt ajkaiban, amiken a legszívesebben az ember végighúzta volna az ujjait. És igen a legtöbb embernek ugyan nem jött be, de a borostájában is megvolt a vonzerő. Sóhajtva megcsóváltam a fejem. Istenem, miért a bunkó és nagyképű embereket teremted helyesnek?

-          Őt választom. – Persze a bátyám még nem vette észre, így most összeráncolt szemöldökkel fordult hátra, hogy megnézze ki a szerencsés flótás, aki befogad engem ma éjszakára. Mondjuk, erről ő még nem tud, de hamarosan úgy is értesül róla. Mindig az érintett személyek tudják meg utoljára és.... mi az ott a kezében?  Úgy néz ki, mint a szennyes, amit bebaszok a fürdőbe. Éppen ezért néztem zavartan, ahogy odasétál hozzám és némán a vállamra terít egy kabátot. De hisz... ez az enyém. Ez azt jelenti, hogy ő is ott volt, amikor Kyle elküldött minket? Hatalmasra nyílt szemekkel néztem fel rá, tekintettel arra, hogy vagy egy fejjel magasabb volt nálam. És most gondoljatok bele emberek, hogy a mostohatesóm még nála is magasabb. Aztán itt vagyok én, akinél szinte csak Sue és Viola alacsonyabb. Csupa kolosszális óriással vagyok körülvéve. – Köszönöm...

-          Kyle küldte azzal az üzenettel, hogy máskor ne úgy öltözködj, mint egy útszéli picsa. – Mi a szar, a férfi hirtelen a józan eszemmé változott vagy miért hallom ma már másodszor ezt a mondatot? Amúgy igazán megtarthattad volna magadnak ezt az információt Scotty, mert ettől nem lett jobb kedvem. Sőt, ha lehetséges hirtelen már nem is fáztam annyira, mert a düh annyira feltüzelt, hogy mentem belesültem a kabátomba. Úgy tűnik, hogy volt a bátyámnál is bosszantóbb személy, aki minden egyes alkalommal rátett még egy lapáttal arra a szarkupacra, amit felhalmozott. Nem elég, hogy találkozni se hajlandó velem, de minden egyes szavával csak bántani képes. Feltudnék robbanni a nyers őszinteségétől és attól a nyugalomtól, ahogy mindezt a szemembe mondja.

-          Akkor mégse köszönöm. – Húztam el a számat, miközben normálisan is belebújtam a kabátomba. Azért mégse lenne olyan kellemes érzés megfázni egy áprilisi estén. Azt pedig csak nem köszönöm meg, hogy konkrétan útszéli picsának hívott. Ezek után várjon kedvességet és megértést tőlem. – Nyugodtan megmondhatod neki, hogy bekaphatja.

-          Ugye tudod, hogy ilyet nem fogok átadni neki? – Bezzeg az ő üzenetét átadtad nekem, pedig én még lány is vagyok a tetejébe. Legjobb barátság ide vagy oda, de ez akkor sem volt valami fer húzás tőle! Állj szépen a talpadra Scotty, legyél igazi úriember és mond meg a haverodnak, hogy mekkora tapló is volt. Mert ezen a kijelentésen nincs mit szépíteni! Azért kicsit gondolkozz, mielőtt mások lelkivilágába belegázolsz, oké? Ezt akár neked is mondhatnám gazdi kicsi pincsije, aki minden szavára ugrik. Ha megszabadulsz ettől az idegesítő tulajdonságodtól, akkor talán még egy nőt is sikerül összeszedned, nem vagy azért olyan ronda. Komolyan, nevetnem kell magamon. A fent említett sorokban magasztaltam az egekig a kinézetét, hülye aki elhiszi azt a nem vagy azért olyan ronda dumámat. De kinek a pap, kinek a papné lehet, hogy csak az én zsánerem. Mondjuk, az még inkább érdekelne, hogy hány éves. Ezen már nem először töprengtem el, de sohasem jutottam el addig, hogy meg is kérdezzem. Miért is nem? Hisz az istenekre, ez csak egy életkor! Nem kell rajta olyan sokat szarakodni! Szimplán megkérdezem, hogy hány éves. Nem olyan, mintha azt kérdezném meg, hogy mikor vesztette el a szüzességét. Viszont ez utóbbit szívesen megkérdezném a mostohatesómtól, ha már annyira el volt telve magától meg a komolytalan dugó kapcsolataitól. De ahogy a mostani a dolgok állnak előbb fogok találkozni az angol királynővel, mint a férfival. De ha már ennyire arra terelődtek a gondolataim, akkor már megkérdezem Scottól, hogy hány éves. Épp hogy csak felemeltem a fejem, amikor elállt a lélegzetem, a szemeim pedig rémülten elkerekedtek. Hogyhogy eddig nem vettem észre, hisz itt állt pár méterre tőlem. Aggódva fürkésztem a szemeimmel, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Valami belső kényszer hatására szinte önkéntelenül álltam lábujjhegyre és a kezeim közé fogtam az arcát. Muszáj volt.... közelebbről is látnom kellett. Eleinte még megrökönyödve nézett, de utána lehunyta a szemeit. Nem szólt egy szót sem, amikor az ujjaimmal végigsimítottam a véraláfutáson, ami a szeme alatt éktelenkedett. Néma maradt, de összerezzent ettől pedig nőni kezdett egy érzés mélyen bennem.

-          Mi történt? – Kérdeztem halkan, szinte már suttogva tőle. Tudtam, hogy nem kéne olyan hosszasan bámulnom, de képtelen voltam levenni a szemeimet a véraláfutásról. Lehet, hogy mazochista vagyok? Csak amennyire most össze voltam zavarodva. Vagyis elég rendesen, mert már konkrétan azt se tudtam, hogy mit miért csinálok. Ennek az egésznek nem kellett volna ennyire felzaklatnia, mert ha ugyanez történik meg bárki mással, akkor simán csak pofán röhögöm. Lehet, hogy most illúziókat török össze, de a mostohabátyámhoz a nevetés mellett még azt is hozzávágtam volna, hogy így kell neked köcsög. Scott semmi olyasmit nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a bánásmódot és törődést. Semmit, csak mindig az agyamra ment! Nem értettem miért... Egyedül a nyaklánc lehetett a magyarázat, hisz ezek szerint nem csak, hogy tudta a nevem jelentését, de még meg is vette nekem. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy kivételesen egyetértettem Scarlettel, mert tényleg nem érdemeltem meg. De előbb halnék meg, minthogy ezt beismerjem. Akkor indoktalanul is kedves volt velem. Igen, biztos ez az oka! Nem kell ezt túlragozni, egyszerűen csak megzavart az ajándéka! Ezért van az, hogy aminek normális emberi reakciónak kéne lennie másoknál az most szokatlanul nálam is megjelent. mert általánosságban nem szoktak túlzottan meghatni az ilyenek. De talán egy pöppet az is közrejátszhatott, hogy nem tudtam mi történt. Két napja még kutya baja sem volt, erre most ideállít, ezzel a már megbocsáss, de borzadvánnyal a szeme alatt! Egyáltalán mi tud véraláfutást okozni? Na, ez itt a kérdés!

-          Semmi komoly. – Már akkor tudtam, hogy hazudik, amikor elhúzva az arcát félrepillantott. Miért nem tudsz őszinte lenni? Nem... ezeket a gondolatokat félre kell tennem, hisz senkije se voltam, hogy kérdezősködni kezdjek és megvádoljam. Az ő döntése, ha makacs szamarat játszik és nem avat be. Végtére is én csak egy nagyszájú, idegesítő csitri vagyok. Legalábbis pár hete még ez volt a véleménye rólam, vajon mennyit változtak a dolgok azóta? Még mindig nem bízok meg benne, szóval talán megértem, hogy miért nem fecsegi ki az ügyes bajos dolgait nekem.  De pozitívum, hogy legalább nem azt mondta, hogy semmi. Mondjuk a semmi komoly nem éppen a legkielégítőbb válasz, sőt minden bizonnyal egy kurva nagy hazugság is. Mert az arcát elnézve eléggé fájhatott neki ez a kis kaland. Hagyjuk, úgy se szedek ki belőle ennél többet.

-          De ha már itt vagy... akkor válaszolhatnál pár kérdésre is. – Most mi az? Ne nézzetek már így rám, én csak próbálom a legtöbbet kihozni a helyzetből! Ráadásul neki nem tudom, hogy mi köze van az egészhez, de tuti kevesebb, mint nekem. Tekintettel, hogy az én szüleim azok. Meg Kylé, de az ugye kit érdekel? Illetve nagyon is kéne, hogy érdekeljen, mivel valami oka csak kellett, hogy legyen az egész kupaktanácsnak.

-          Nem hiszem, hogy pont nekem kéne erről beszélnem. – Szerintem pedig eléggé beleártottad magad ahhoz, hogy számon kérjek rajtad pár információt. Rosszallóan pillantottam rá, az ajkaimat pedig mérgesen lebiggyesztettem. Ha már ott voltál annak ellenére, hogy a házunk közelében sem kellett volna lenned, akkor tedd magad hasznossá és áruld el, hogy mi történt! Csak Kyle legjobb barátja vagy, miért mászol bele mások családi ügyeibe is? Azt ne mondjátok, hogy olyan, mint Sue, mert akkor most helyben lököm ki a kocsi elé.
Ha tippelnem kellene, akkor három perc sem telt el, amikor meguntam a csöndkirályt. Nemes egyszerűséggel a férfira förmedtem, hogy most azonnal árulja el, mi folyik a házunkban. Nem tudom miért, talán az erélyes hangom hatására, de összerezzent és kellő távolságba húzódott. Okos fiú, lehet kedvem támadt volna egy akkorát beléd rúgni, hogy a térdeden is legyen egy szép lila folt. Ezzel a sarokkal fájdalmasat lehet ám rúgni és jobban belegondolva nem is kell az előző mondatba az a lehet. Mert vagy fájdalmat akarok neked okozni vagy nem és én per pill nagyon is akartam! Megérdemelnéd rohadék, amiért kívülállóként többet tudsz, mint én! Ez idegesített a legjobban, amitől a legszívesebben a hajamat téptem volna.

-          Idefigyelj Scotty! Mondasz valamit vagy elhúzhatsz a büdös.... – Elharaptam a mondat végét, amikor megláttam a bátyám rosszalló tekintetét. Nem is ez zavart, hanem a tudat, hogy mióta itt van Scott ő egy szót sem szólt. Normális esetben ő sem hagyná annyiban ezt az egészet, ragaszkodna az igazsághoz. Ahhoz, hogy tudja mi történik körülötte, de hallgatott. Ma mindenki ilyen csodás hangulatban van? Vagy csöndkirályt játszanak és nekem elfelejtettek szólni? Ajánlom, hogy ez legyen a megoldás. – Miért nem mondasz semmit sem?

-          Mert engem nem érint az ügy. – Ja, bocsánat! Igazad van, ez teljesen megváltoztatja a dolgokat és máris feljogosít arra, hogy elhallgass előlem dolgokat! Mondhatom szép, nem elég, hogy a húgom a kelleténél mindig többet tud, de most már a bátyám is! Komolyan mondom, kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a sík hülye, amiért nem tudom mi történik az életemmel. Általában az ember tudja, hogy milyen irányba halad, de nekem halvány lila gőzöm se volt, csak sodródtam az árral. Hahó, lehetne, hogy valaki esetleg... nem is tudom... de beavat a dolgokba? Mert kezdtem elveszteni a fonalat.

-          Oh, igazán? – Kérdeztem színtelen hangon. Régebben rögtön elmondtad volna nekem, hogy mégis mi ez az egész. Akkor most miért hallgatsz Nigel? Nem tudod félretenni egy este erejéig a büszkeséged és a sértettséged? Annyira... felidegesítesz! Beharaptam az alsó ajkamat, hogy legyen valami, amin letudom vezetni a feszültséget. Mostanában egyre jobban eluralkodik rajtam az érzés, hogy néha megsimogatnám az arcát. Egy kisebb serpenyővel. Erősen. Testvériség ide vagy oda, de az érzéseimet nem tudom pikk – pakk megváltoztatni, csak mert a bátyám. Mintha nem ő tehetne arról, hogy végig akarom húzni a körmeimet az arcán. Nem tudom, hogy lehet – e egy farkasszemezést ádáz küzdelemnek nevezni, de bárki bármit is mond, mi most azt csináltuk. Túl nagy a büszkeségem, ahhoz, hogy meghátráljak! Még ha belehalok se fogok veszíteni ellened!
Legalábbis ezen a véleményen voltam egészen addig, amíg Scott bele nem pofátlankodott a képbe. A szemöldökömet felvonva figyeltem az arcát. Nem nagyon csíphette a stresszes helyzeteket, ha képes volt közbelépni. Mondjuk neki már megint semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Csak egy ártatlan szemtanú, aki fogalmam sincs mit keresett még mindig itt! – Végre beszélhetnéked támadt?

-          Jövő hét pénteken lesz egy céges rendezvény anyukádék irodájánál, nem akarsz elmenni rá? – Ez meg mi a francról dumál itt nekem? Amikor arra kértem, hogy beszéljen nem ilyen szarságokra gondoltam, hanem például arra, hogy mi a Francos Franciska folyik a házunkban! Kit érdekel valami béna rendezvény, amiről most hallok először és valószínűleg akkor se mennék el rá, ha előbb tudtam volna róla?!

-          Álmaidban... – Eleinte valami mást akartam rávágni, mert már kezdett tényleg nagyon idegesítő lenni a fazon. Felfoghatná, hogy a jelenléte rontja a levegőt és az én esélyeimet is csökkenti. Muszáj kihúznom valamit a bátyámból, de amíg ez itt van, addig esély sincs rá! Sajnálom a véraláfutása miatt meg minden, de nem lehetne, hogy egész egyszerűen elhúz innen a bús francba? Kezdett egy kicsit sok lenni a csávó, mint valami idegesítő kolonc az ember nyakán. Mint Sue. Ez a megállapításom erősödött, amikor nem törődve a tiltakozásommal tovább nyomta a dumát és azt hitte, hogy ezzel képes lesz megváltoztatni a véleményemet. – Bazdmeg, a nem az nemet jelent! Tudod értelmezni a szót vagy valami bajod van?! Soha a redvás életben nem vennék részt önszántamból egy eseményen, ahol Mr. Lewis is ott van!

-          Kit érdekel a magánéleted kölyök?! Pofa be! – A hangnem hallatán kidagadt egy ér a homlokomon. Senki se beszélhet velem így! Leszarom, hogy a környékbeli lakosok nem csípték az ordításomat és azt akarták, hogy Scottal együtt menjek melegebb éghajlatokra! Ráadásul még tíz óra sincs, mi a fene bajuk van?! Azzal ordítok, akivel és akkor, amikor akarok!

-          Meg se forduljon a fejedben, hogy válaszolsz. – Figyelmeztetett a bátyám, mivel már tizenhét éve boldogítom a fejét és nagyon jól ismer engem. De most nem voltam családias hangulatban, így nemes egyszerűséggel bemutattam neki. Baszd meg te is meg mindenki más is! De leginkább te. Rád vagyok most a legmérgesebb, de azt hiszem, erről nem kell felvilágosítani téged. Mielőtt elkapná és kitörné az ujjamat a helyéről, inkább visszahúztam.

-          Nem hiába nevez Kyle cicának... – Jegyezte meg elmerengve Scott, mire az orrcimpám megremegett a dühtől. Már megint mi a lószart csináltam?! A puszta nézésem is egy rühes macskát idéz fel az emberekben? Ha igen, akkor ezen sürgősen változtatnom kell. – Olyan vagy most, mint egy felborzolt szőrű macska, aki a minden útjába kerülőre rásziszeg és fúj.    
Talán, ha nem lenne mindenki egy tökkelütött barom, aki felforralja az agyvizemet és a magasba löki a pulzusomat, akkor én is normálisabban viselkednék. Erre még nem gondoltak? Már a kezem is remegett, a legszívesebben tényleg arcon karmolnék valakit és jól megharapnám. Még a következmények se érdekelnének, de őszintén... sohase gondoltam bele eddig, miért most kezdjem el? Mindig előbb cselekszem, és csak utána gondolkodok. Azt hiszem, ezen tényleg változtatnom kéne.

-          Amúgy... Kyle biztos ott lesz a rendezvényen. – Akárhányszor csak megszólal Scott úgy érzem, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felzaklat, untat vagy bosszant. Most is... ez teljesen övön aluli ütés volt tőle. Egy pillanatra lemerevedtem a mondatától, az agyam pedig lázasan dolgozni kezdett, hogy valami épkézláb kifogással előálljak, amiért NEM akarom látni a mostohabátyámat. Viszont Scott is tudja és én is tudom, hogy minden szava hazugság lenne annak a mondatnak. Látni akartam a hülye fejét, a hülye platinaszőke hajával és a hülye heterokrómiájával együtt. A halálnak elég az a futó pillantást, amit nagy kegyesen kaptam az égtől. Ha találkoznánk, akkor az első az lenne, hogy pofán csűrnöm, még ha fenn áll annak a veszélye is, hogy eltörik miatta a kezem. De utána a karjaiba vetném magam és kiölelném belőle a szuszt is. Közben pedig számon kérném rajta, hogy miért láttam a nyomorék legjobb barátját többször az elmúlt időben, mint őt. A gondolataim még mindig villámsebesen pörögtem, majd amikor megálltak, akkor dühösen felmordultam. Oh, hogy rohadna meg ez a nyomorék! Direkt a végére hagyta ezt az ütőkártyát, mert már abban a pillanatban nyert, amikor kimondta. Bár, ha már az elején ezzel kezdte volna, akkor megspóroltunk volna pár felesleges kört.

-          Az égj a pokol tüzén az összes tetves Büdös Bencével és darázzsal együtt nem fejezi eléggé, hogy mennyire gyűlöllek ebben a pillanatban. – Közöltem a férfival, mire megvonta a vállát és végre valahára elment azt mondva, hogy „A gyűlölet csak gyűlöletet érdemel”. Hitetlenül néztem a távolodó alakját, magamban pedig káromkodtam kettőt vagy hármat. Amikor már azt hittem, hogy ismerem, akkor mindig előrukkol valami újdonsággal ez az alak. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem tudom ki ő.

-          Hercegnő, lemaradtál a műsorról! – Senkiével sem lehet összetéveszteni ezt az önelégült, mély és bársonyos hangot. Ráadásul ehhez még hozzátársult az a retekidegesítő becenév is, amit sehogy se tudtam lemosni magamról. Egyértelműen Castiel talált már megint meg valamilyen halaszthatatlan ostobasággal. Amúgy miről beszél már megint itt nekem? Amikor leléptünk, akkor már rég befejezték az éneklést. Volt bármi izgalmas is a pontozás után vagy ezt amolyan drámaian a végére hagyták? Mondhatom szép, a legtöbb ember addigra már rég lelép. Ahogy mi is, egyenesen a nagy büdös semmiért! Igazán maradhattunk volna még tíz percet, nem hiszem, hogy bármin is változtatott volna.
Unottan megfordultam, hogy megkérdezzem mégis mi volt az a fenomenális műsor, amiről lemaradtam. A semmi miatt. Igen, tudom, hogy ezt már mondtam, de kell a megerősítés. Ráadásul kifejezetten bosszantott a helyzet, hogy még csak azt se tudom mi miatt! Tekintettel arra, hogy Scotty és Nigel is hallgatnak. Ezért később még mindketten megfizetnek! De egyenlőre azt a problémámat kell orvosolni, hogy nincs ma estére fedél a fejem fölött. Mi az anyukám..? Érdekes kis társasággal találtam szembe magam, amikor megfordultam. Az is biztos, hogy őket se fogom egyhamar újra együtt látni. Csak rá kellett nézni Iris ártatlan kis pofijára, utána pedig Plum.. ehhez semmi mást nem kell hozzáfűzni. Egyértelműen látszott, hogy ők ketten nem tartoznak egy súlycsoportba. Mirtill talán még a normális kategóriába volt sorolható, a dobosról pedig nem tudok nyilatkozni. Ma találkoztunk először és csak annyit tudok róla, hogy állítólag a furcsa piercingjei ellenére jól csókol. Ahhoz, hogy meggyőződjek erről le kéne tesztelnem, de engem kiborított már pusztán a látvány is. Hogy képes valaki ilyesmit a szájával csinálni?! Akkor sem hiszem el, hogy ne zavarná a csókolózó partnerét, hogy valamibe beleütközik. Inkább nem firtatom tovább ezt a témát. A tekintetem továbbvándorolt az ezüstös hajú fiúra, aki elmerengve mélyedt gondolataiba és látszólag nem is fogta fel, hogy mi folyik körülötte. Ezen már meglepődni se vagyok hajlandó Lys drága és igazából azon se, hogy a potenciális sógornőjelölted megállás nélkül dumál valamiről. Szóval szerintem értitek, hogy miért mondtam a legelején azt, amit. Más társaságban mozognak, ráadásul az érdeklődési körük se egyezik meg annyira.

-          Milyen műsorról? – Kérdeztem végül az összetartó kapocstól, mert Castiel lehetett az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy ezek miért vannak együtt. A fiú szinte tűkön ülve várta, hogy beavathasson engem a szaftos részletekbe és már megszólalt volna, amikor elgondolkozva oldalra döntötte a fejét.

-          Miért léptetek le, ha itt dekkoltok az utcán? – Morogva fejezem ki a nem tetszésemet a kérdése irányába, de a bátyám megelőzött és észrevétlenül odasurrant a barátnőjéhez. Persze, hogy egyből kiköpött neki mindent, mert nem lehetett várni addig, amíg nem hallják illetéktelen személyek! A szerelem elveszi az eszed Rómeó! Ezek az emberek közül egyikkel se osztoznék egy éjszakára se! – A történetnek azt a részét most már értem, de mit keresett itt a másik baromarcú haverod?
Hirtelen inger vett erőt rajtam, amikor ráeszméltem, hogy nem beszélhet másról csak Scottról. A hátam mögé fordultam annak reményében, hogy még látom valahol a távolodó alakját, de sehol sem volt. Biztos már rég visszaért hozzánk. Alig hallható sóhajt követően visszafordultam a fiú felé, majd azzal a lendülettel a karjára is csaptam. Senki se hívhatja Scottot baromarcnak rajtam kívül! Ő még csak nem is beszélt vele, szóval most tegye magát takarékba, mielőtt komolyabban felhúzom magam. Csak azt nem értettem, hogy miért.

-          Akkor nem baromarc, tökmindegy, nem is ezen volt a lényeg! – Mindenki mást ragad ki a mondatokból drága barátom és nekem pont ez bántotta a fülemet. Végül engedtem és eldörmögtem a választ, hogy hozott nekem kabátot, nehogy megfázzak. Talán ezt nem kellett volna, mert Castiel hatalmas füttyel díjazta a hozzászólásomat. Mondjuk azt tényleg elfelejtettem közölni, hogy mindezt Kyle parancsára, bocsánat kérésére történt. Mindent miatta csinál, talán magától soha nem is beszélgetne velem. A hirtelen jött gondolataim teljesen elkedvtelenítettek és még az eddigieknél is harapósabb hangulatba kerültem. Ezért Castiel úgy döntött, hogy inkább hanyagolja ezt a témát és folytatja azt, amibe az elején belekezdett. Mint később kiderült nem csak a dallal készültek a fiúk, ugyanis a vörös sörényes hitvallása az, hogy a bosszút ezüsttálcán és melegen kell átnyújtani. Elképzelni se tudtam mivel állhattak még elé, netalán Castiel fejen dobta a mikrofonnal? Oh, mond, hogy így volt és valaki felvette a mobiljával! Vagy inkább mégse, mert akkor komolyan valakit megütök a családomból. A hülye szarságaik miatt lemaradok arról, ahogy Castiel fejen bassza az exét? Na, azt már nem! Szó sem lehet róla! Így viszont kezdtem elveszteni az érdeklődésemet a történet iránt. Mi érdekes történhetett volna még? Hamarosan meg is tudtam, bár az egyik fele roppant unalmas volt szóval nem is igazán kötötte le a figyelmemet. Viszont az a része már kezdett érdekelni, amikor az unokatesóm is kivette a szerepét a történetből. Mert hát mind tudjuk, hogy ha megjelenik az ex, akkor a jelenlegi barátnő se ülhet tétlenül. Igazam van gyerekek? És Bettina nem az a fajta lány, aki csak úgy hagyja, hogy szórakozzanak a pasijával. Pláne nem egy olyan csaj, mint Deborah. Az meg a ráadás, hogy feléledt benne a területvédő ösztön vagy nem tudom, ezért szinte feladatának érezte, hogy lerendezze azt a ribancot. Speciále én azt se értem, hogy mit látnak Castielben, de ők tudják. Miközben úgy tettem, mintha figyelnék a tekintetem újra és újra a bátyám felé araszolt. Meglepő módon nem a kis barátnőjével társalgott, hanem az osztálytársaival. A látottak alapján jóban lehetnek, amit sehogy se tudtam megérteni. Mondanám, hogy sohase beszélt róluk, de igazából egyik barátjáról se. Ha már őszinték vagyunk, akkor abban se vagyok biztos, hogy vannak – e barátai. Vagy ez már túl durva volt? Mit áltatom magam, az igazságot nem lehet kedvesen közölni. Sarkíthatod, amennyire csak akarod, de jobb, ha kerek perec kimondod, amit gondolsz.  – ... akkor az igazgatónő felállt az asztalra, kibontotta a haját és lenyomott az egész suli előtt egy vetkőző showt.

-          Hogy mi?! – Amikor az utolsó mondat eljutott az agyamig és fel is fogtam, akkor szinte kitörve a nyakamat fordultam a fiú felé. Csak rá kellett néznem Castiel gúnyos mosolyára és minden fel nem tett kérdésemre választ kaptam. Akármennyire is értettem a célzást mégis grimaszba torzult az arcom. Ezt még visszafogod kapni vöröske! Nem figyeltem rád? Lehet, de ezt már igazán megszokhattad volna. Sose leszel a fontossági listám élén, kivéve, ha választanom kéne közted és Viktor között. Akkor tuti befutó lennél, de más esetben kizárt dolognak tartom.
Nem is értem mit gondoltál, igazán tudhatnád, hogy hol a helyed! Megszokásból beintettem neki, mire szemrebbenés nélkül viszonozta.  Most mondjátok meg, hát nem zabálnivaló a srác? Teljesen összevagyunk hangolódva, szinte ösztönösen lendül a kezünk, hogy bemutathassunk a másiknak.

-          Amúgy elmondta a következő fordulóval kapcsolatos tudnivalókat. – Istenem, már megint beszélni kezdett! Pedig már éppen folytattam volna a bátyámék megfigyelését! Ösztönösen leintettem, amolyan maradj már mozdulattal, de nem hagyta, hogy ismételten figyelmen kívül hagyjam. Igazán bájosan belebökött az oldalamba, mire egy pillanatnyi sokk után a testem összerezzent, utána teljesen megmerevedtem. Valami feszülő fájdalom hatalmasodott el a gyomromban, ettől pedig nyugtalanul nyeltem egyet. Bár nem a mellkasom, de ez így akkor sem oké. Szólnom kéne valakinek... de kinek? Miközben ezen morfondíroztam Castiel pofátlan módon folytatta. Elkezdtem magamban mantrázni, hogy Nem ölheted meg, mert... várjunk csak, miért is nem nyírhatom ki? Talán mert börtönbe kerülsz? A belső hangom, aki egy utálatos ribanc és a legszívesebben a vöröskével együtt hantolnám el, már megint belepofázott a dolgomba! Csak azt nem tudom, hogy ŐT hogyan tudnám eltenni láb alól. Vagy elhallgattatni. Utána kéne olvasnom valamilyen oldalon, biztos találok valami értékelhető megoldást. hisz erre való a net, hogy utána nézzek dolgoknak. Mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy a tüneteimnek utána nézek, de a Szent Johannából okulva inkább meg sem próbálkozok vele. Még a végén bebeszélem magamnak, hogy mellrákom van és megfogok halni.

-          Cseszd meg, mondjad akkor! – A fiú már szinte lerágta a fülemet, mire a húr túlfeszült, én pedig elvesztettem a türelmemet. A kiakadásom hallatán a szeme se rebbent csak folytatta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Faszfej. Miután meghallgattam a mondandóját pislogás nélkül meredtem rá. Komolyan ezért mert nekem patáliát csapni? Mindjárt eldobom az eszem! Ki a halált érdekel a következő forduló témája? Ami mellesleg nem más, mint történelmi, kulturális. Majdnem fújtam egyet, amikor rájöttem, hogy ez nem tűnne valami hazafinak. Így csak elhúzott szájjal megegyeztem magammal, hogy majd eléneklem a Honfoglalást és le van tudva az egész. A másik dologgal kapcsolatban pedig... őszintén, ki lepődött meg? Iris érte el a legkevesebb pontot, így most már ténylegesen kieshetett valaki.  Szerencsére most egy idióta báty se zavart bele a műsorba... illetve az enyém majdnem elérte, hogy én legyek a szerencsés kiválasztott, aki nem folytathatja tovább ezt a komédiát. Nem tudom, hogy hálás legyek vagy csalódott, amiért megint készülnöm kell egy nyomorult estére. Ha már a tesóm, akkor visszafordultam felé. Éppen Plummal beszélgetett, akit az anyja nagyon utálhatott a születése pillanatában, ha ilyen nevet adott neki. Most komolyan? Hogy lehet egy gyümölcsről elnevezni a gyerekedet? Igazából a Napsugár semmivel sem jobb, úgy hangzik, mint valami francos szeretetcsomag. Mi bajuk van a szülőknek a jól bevált régi nevekkel? Mondom ezt én, akinek a neve mindenkinek egy mesebeli pingvint juttat eszébe. Alig várom a születésnapomat, hogy abban a minutában megváltoztathassam.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Plum arcáról lassan lehervadt a mosoly, a szemöldökét összeráncolva meredt a bátyámra. A következő pillanatban pedig ráförmedt, hogy rogyassza be a térdeit, mert nem tud a vállára támaszkodni. Kérdőn figyeltem a jelenetet, amikor pedig engedelmeskedett a fiú, akkor ugrott egyet a szemöldököm. A pórázt ne hozzam Nigel? Ha minden ilyen szarnak engedelmeskedsz, akkor elkönyvelnek papucsnak vagy hülyének. Nálam a második a befutó, mert a csajt se tartottam százasnak. Aki mellesleg a következő pillanatban tök váratlanul közölte a bátyámmal, hogy nem kell aggódnia, mert ma este nála fog csövezni és végre megismerheti a híres nevezetes Micit. nekem még mindig nem sikerült napirendre térnem a dolog fölött, amikor a két lány megragadta Nigel karját és konkrétan magukkal vonszolták. A dobos csávó csak vigyorogva figyelte őket, majd megcsóválta a fejét és utánuk sietett.

-          Nektek is... szia. – Intettem egyet bizonytalanul és még mindig nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Nagyszerű, Nigel talált magának valakit, akinél csövezhet, de mi lesz velem? Keressek egy tetszetős kis padot a parkban? Talán fel kéne hívnom Rachelt és akkor még esély is van rá, hogy ne egy padon töltsem az estét. Már éppen elővettem volna azt az ősrégi szart, amikor valaki izgatottan felsikoltott mögülem. Ijedtemben kiejtettem a mobilt a kezemből, ami a földön landolt. Csak képzelem vagy tényleg megrepedt a beton? Ez a telefon még egy Zombiapokalipszist is túl fog élni, ebben biztos vagyok. Kinek kellenek fegyverek, amikor van egy őskövület mobilod? Viszont az is biztos, hogy ezzel fogom leütni azt a barmot, aki az előbb sikított.

-          Riko, tudod mit jelent ez?! – Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon, mire megdermedtem. Olyan érzésem támadt, mint egy csapdába esett vadnak, egyszerűen nem volt menekvés. Előre félve a folytatástól fordultam hátra a lányhoz, aki olyan mosollyal nézett rám, mintha megütötte volna a főnyereményt. Eh... nagyon nem tetszett ez a tekintet. Az pedig végképp nem, hogy rám nézett így. Nigel, az istenekre várj meg, én nem maradok egy légtérben ezzel a lánnyal! Ha már itt tartunk, akkor a barátnőddel se, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, még a végén az eddigieknél is jobban megharagszol rám. – Ott alvós buli!

Pislogás nélkül meredtem rá, utána lassan megráztam a fejem jelezve, hogy ameddig józan vagyok, addig nincs az az Isten. Jó sok pia kéne ahhoz, hogy én ebbe beleegyezzek és ez már csak azért is felejtős, mert nem szoktam inni. Maximum olyan emberhez megyek, akit egy kicsit is a barátomnak tartok, de ő nem tartozott ebbe a körbe! De még mennyire, hogy nem! Grrr... kiütést kaptam a viselkedésétől.

-          Ha gondoljátok, akkor hozzám jöhettek. – Szólalt meg bizonytalanul Iris, mire a számat elhúzva fordultam felé. Minden ellenem van a mai napon, szóval azt hiszem jobb lenne, ha csak sodródnék az árral. De pont Iris és Rosalya? Nem lehetett volna valaki más, mint például... Peggy. Az, hogy ilyen sokáig gondolkodtam egy néven csak annyit jelent, hogy barátkoznom kéne az osztálytársaimmal.

-          Nagyszerű! – Ha ez lehetséges én meg sem szólalnék az elkövetkezendő tizenkét órában. Beletörődve a sorsomba hagytam, hogy az ezüstös hajú lány maga után vonszoljon. Legelöl Iris mutatta az utat, de gyakran hátrafordult, mert nem meglepő módon ők ketten egész jól elbeszélgettek. Minden olyanról szó esett, ami engem egyáltalán nem érdekelt, de szerencsére egyenlőre még békén hagytak. Ez a felállás tetszett, szóval csak ne akarjanak változtatni rajta!
Amikor megérkeztünk, akkor meglepődve konstatáltam, hogy Irisék egy társasházban élnek, ráadásul rögtön a földszinten. Nem igazán tudnám megmondani az okát annak, hogy miért csodálkoztam el ezen ennyire. Lehet, mert azt hittem, hogy családi házban élnek, kutyával meg minden mással együtt?
Van szabály arra, hogy az ember hányszor lepődhet meg egy nap alatt? Mert amikor beléptünk a lakásba, akkor szabályosan ledermedtem a látványtól. Szerintem vagy két percig nem pislogtam, mire feleszméltem a kezdeti sokkból. Meg kell hagyni, hogy nem nézett ki rosszul, de a függöny, húzat, szőnyeg meg a többi ilyen olyan volt, mintha ráhányt volna egy szivárvány. Maradjunk annyiban, hogy nem az én ízlésemnek való volt a színvilág. Eléggé bohémra sikeredett az összhatás.

-          Nagyon hangulatos. – Nézett körbe mosolyogva Rosalya is, amivel kivételesen egyet tudtam érteni. Erről a lakásról sok mindent ellehetett mondani, de azt senki se mondhatta, hogy ne lett volna hangulatos. Hát igen, de még mindig a színek! Inkább felkészítem magam lelkiekben arra, hogy itt kell töltenem egy estét. Bár lehet, hogy Iris szobája teljesen más stílusú lesz.

-          Sziasztok gyerekek! – Jött elő az egyik helyiségből a lány anyukája és ugyanazzal a vigyorral nézett végig rajtunk, amit a szerdai nyíltnapon is láttam. Hogy lehet valakinek ennyire jó kedve péntek este tízkor? Vagy úgy általánosságban mindig? Azt hiszem, hogy ezt sohasem fogom megérteni. – Iris megírta, hogy mi történt és nyugodtan maradhattok éjszakára.

-          Köszönöm... – Lehet, hogy egy egészen picit kérdőre sikeredett a mondatom, de igazán nem tehettem róla. Az én szüleim soha a redvás életben nem engednék meg, hogy a barátaim váratlanul beállítsanak azzal, hogy ma itt alszanak. Ott helyben kidobnák őket, utána engem nyúznának meg elevenen. De ez a nő nem csak, hogy mindig mosolyog, de fenntartások nélkül megengedi. Lehet köze ahhoz, hogy én vagyok a lánya barátjának a húga? Passzolom. Amúgy Irisnek mégis mikor volt ideje megírni az anyjának a történteket?

-          Gyertek, körbevezetlek titeket. – Nem volt mit tenni, így követtem a lányt a konyhába, ami ahol ugyanolyan hangulat uralkodott, mint a nappaliban. Amerre az ember nézett mindenhol cserepes növényeket vagy valami epilepsziás rohamot kiváltó tárgyat látott. Miért kell ennek a háznak ilyen színesnek lennie? Lehet, hogy Iris anyukája hippi? Most már semmin se lepődnék meg. Ameddig én leginkább némán nézelődtem addig Rosa a fényviszonyokat dicsérte, majd eszmecserébe kezdett Iris anyukájával, aki azt ecsetelte, hogy miért szeretett bele ebbe a lakásba. Az biztos, hogy teljes ellentétben állt Castielék hideg és fojtogató házával. Itt legalább érezhető volt a szeretet és látszott, hogy ténylegesen lakják. Hirtelen összeszorult a szívem. Lassan szinte a saját házunkba is úgy lépek be, mintha nem is ott laknék. Minél messzebbre akarok menekülni, bárhova csak el onnan. Hatalmasat sóhajtottam és elkezdtem szégyellni magam a gondolataim miatt. Mégiscsak az az otthonom, nem? Ettől a sok negatív gondolattól teljesen megsavanyodott a hangulatom, így nem sok érdeklődést mutattam a továbbiakban. Iris lelkesen mutogatott, Rosalya lelkesen osztotta a bókokat én pedig a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül követtem őket.
Egészen addig, amíg nem találkoztam a lány kisöccsével, aki valamilyen furcsa okból kifolyólag úgy gondolta, hogy nem megfelelő a viselkedésem és először illetlennek nevezett, majd miután megtudta, hogy Nigel húga vagyok még gyerekesnek is. Azt hittem ott helyben csapóm le azt a kerti gnómot! Eleve nem nézett ki tíznél többnek, így lila gőzöm nem volt arról, hogy honnan vett annyi bátorságot, hogy kioktasson egy nála legalább hét évvel idősebb embert. Kisfiam húzzál a homokozóba játszani, focizzál, toligáld a mini targoncádat, csak hagyd békén az idősebbeket! Amikor megtudtam, hogy kilenc éves, akkor ösztönösen szorult ökölbe a kezem és eszembe jutott az a borzalmas nap, ami tönkrecseszte a gyerekkorom. Szinte emberfeletti erő tartott vissza attól, hogy beolvassak egy gyereknek. A két lánynak majdnem hogy ki kellett taszigálniuk a szobából. Ha még egyszer hozzám szól ez a répafejű gnóm, akkor megfojtom!  Iris szobájában még mindig duzzogva huppantam le az íróasztalánál lévő székre. Valószínűleg Rosalya is azon volt, hogy leüljön csak nem volt mire, tekintettel arra, hogy a lány ágya emeletes volt és az alsó szint helyén egy íróasztal terpeszkedett. Látszott, hogy nincs ínyére az állás és mivel nem akartam a patáliáját hallgatni, így átadtam a helyem.  Nekem aztán tök mindegy, hogy hol unatkozom, így elterültem a parkettán. Aztán eszembe jutott, hogy szoknya van rajtam ezért inkább felültem.  Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett próbálták jobb vizekre evezni a témát, csak hogy ne gondoljak arra a nyomorék kis vakarcsra. Mivel minden téma számomra érdektelen volt, így majdnem belehaltam az unalomba.  Szerintem senki se fog meglepődni azon a kijelentésen, hogy utáltam az ott alvós bulikat, ha a meghívottak száma meghaladta az egyet. Kettesben tökéletesen lehet egymásra figyelni és nem kell megosztani a figyelmedet. Ők tök jól elbeszélgettek egymással, amíg az ezüstös hajú lánynak ki nem pattant a fejéből egy kérdés. És egyenesen nekem szegezte, amitől kellemetlenül éreztem magam.

-          Amúgy... mégis miért gyűlöl téged ennyire a kémiatanár? – Mert egy méretes farok, akinek még az sem lenne kielégítő, ha látná, ahogy a két kezemmel végzek magammal. Hm... erről eszembe jutott egy Tankcsapda szám, amit még anno Kyle mutatott nekem. A fejemben gyorsan végigfutattam a szöveget és fájdalmasan illett rám. Lassan mindenki jobban tud már rólam mindent nálam... Például ma is volt egy ilyen pillanatom, de ahogy telnek a napok egyre jobban erősödik bennem  egy érzés. A legszívesebben a kémiatanár szemébe mondanám, hogy ő is jobban tenné, ha megőrizné a békét, bár ami sohasem volt azt nem tudom, hogy hogyan lehet megőrizni. Rosalya türelmetlenül várakozott, mire összehúztam a szemöldökömet. Még nem sikerült a gondolataimat rendezni és talán arra sem voltam felkészülve, hogy másokkal is megosszam a kémia tanárukkal folytatott zűrös viszonyomat. Mármint olyanokkal, akik nem Arminék, hisz ők már az elejétől fogva tisztában vannak a dolgok állásával.

-          Mert... – Kezdtem, de csak úgy, mint a fejemben most is elakadtam. Hogy kéne folytatnom ezt a mondatot? Már magamban is utálom kimondani, hogy miattam halt meg a fia, de ez csak tovább mélyítette a gyűlöletét. Igazából nem tudom, miből fakad a gyűlölete. – ... nem pont engem képzelt el a kisfia mellé.

-          Mr. Werner a halott barátod apja? – Pislogott meglepetten a lány, mire unottan felvontam a szemöldökömet. Ne légy ennyire butuska Rosalya, kezdek véglegesen kiábrándulni belőled. Az elmúlt idő során még sohase akartam annyira hazamenni, mint most. Otthon legalább nem kéne arról a köcsögről beszélgetnem olyanokkal, akikre egyáltalán nem is tartozik. Ezt annyira a szemünkbe mondanám, de most nem állt fent annak a lehetősége, hogy csak úgy elrobogok.

-          Igen. – Préseltem végül összeszorított ajkakkal. Vártam, hogy rám zúdítsa kérdéseinek sokaságát, tényleg akartam. Mert akkor okom lett volna elküldeni az anyjába a kíváncsiságával együtt, de ez nem történt meg, mert Iris finoman megrázta a fejét. Örülnöm kellett volna annak, hogy leállította, de e helyett összehúzott szemöldökkel fordultam felé. Mégis mióta kavarhat a bátyámmal? Akármennyire is tudni akartam, nem volt merszem megkérdezni a történtek után. Csak hallgattam és az arcát fürkésztem, hátha magától megtörik. Nem volt ilyen szerencsém, igazából sosincsen. Valószínűleg Rosa előtt nem akarta felfedni még a kapcsolatát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne kérdezzen rá a lányéra. Az legalább publikus volt és a fél órás áradozás után azt is leszűrtem, hogy filmbe illően csöpög belőle a romantika és a nyál. Hogy tud valaki ennyit dumálni egyhuzamban? És még nekem mondta Isaac, hogy sokat locsogok! Hát ő még akkor nem találkozott Rosalyával! Arról a hülye a menedzserről megint eszembe jutott az exem és a kórház. Oh, hogy vinné el az ördög! Jövő héten komolyan elmegyek orvoshoz ezzel a nyavalyás mellkasi fájdalommal együtt, hogy pontot tegyek végre az i – re. Kinek is kéne elmondanom elsőként a családomból? Apa mellett voksolok, talán neki még köze is van a témához. Hátha van egy halovány sejtése arról, hogy mi bajom van.
Amikor a téma unalmas iskolai programokra terelődött, akkor erőt vettem magamon és én is csatlakoztam. Inkább beszélgetek a kompetenciáról, mint a nem létező szerelmi életemről és az elcseszett viszonyomról a kémiatanárral. A ballagás is szóba jött, ami körülbelül egyedül engem érinthetett publikusan, hisz nem sokan tudtak Iris kapcsolatáról.

-          Jövő héten lesz anyák napja? – Jutott el a tudatomig, amikor arról kezdtek beszélni, hogy mivel készülnek. Örülök, hogy ők ilyen jól kijönnek az anyukájukkal, de én jelenleg látni se akarom. Már hogy lehetnék kedves hozzá a történtek után?! Úristen, valamit ki kell találnom, még ha semmi kedvem sincsen hozzá. Ennyire bunkó azért nem lehetek! Gyerünk, kell valami használható ötletnek lennie a fejemben! Viszont hiába gondolkodtam semmi értékelhető nem jutott eszembe. Egész este törtem a fejemet, még akkor is, amikor a lányok már régen lefeküdtek aludni. Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor hagyott el az ihlet! Ráadásul még aludni se tudtam... Előhalásztam a gagyi túlélő telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Hajnali fél kettő lesz pár perc múlva... Nem csak, hogy nem tudtam aludni, de nem is akartam. Van valaki, akit ilyenkor zaklathatok, mert egész biztos ébren van? Senki se jutott eszembe, így mindegy milyen alapon rányomtam az utolsó számra és írtam neki egy SMS – t.

Én: Ébren vagy baromarc?

Pár percig némán figyeltem a telefonom kijelzőjét, egészen addig, amíg el nem sötétült. Szerintem ezt betudhatom annak, hogy nem fog válaszolni. Bár a megnevezés után nem tudom, hogy miért is csodálkoztam el ezen. Én se beszélgetnék szívesen olyannal, aki így hív. Már éppen letettem volna magam mellé a telefonomat, amikor hirtelen csipogni kezdett. Kissé csodálkozva nyitottam meg az üzenetét.

Scott: Ha nem hívsz baromarcnak, akkor igen.
Én: Jól van, jól van, ahogy akarod. A Shoujo férfi megteszi?
Scott: Mi lenne, ha nem is tudom... de a nevemen hívnál?
Én: Scott.... most örülsz?
Scott: Nem igazán. De boldogabb lennék, ha tudnám miért is zaklatsz ilyenkor.

Felvont szemöldökkel meredtem az üzenetre és az elmúlt pár perc alatt nem először tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miért neki írtam. Az is közrejátszhatott a dologban, hogy ezen a gagyi szaron alig pár ember száma volt meg, ezek közül pedig a legtöbbel beszélni se akartam. Ha nem tudnám, hogy Rachel ilyenkor már aludni szokott, akkor hidd el ő lenne a tuti befutó. Mert igazából azzal kell beérnem, amit van. Vagyis ebben az esetben veled. 

Én: Hát nem kiadta parancsba a haverod, hogy barátkozzunk?
Scott: Jó, de nem ilyenkor.
ÉN: El ne hidd, csak unatkoztam és kurvára fázom.
Scott: ... Hol is vagy most pontosan?
ÉN: A parkban fekszem egy padon. Miért?
Scott: Akkor már mindent értek. Jó szórakozást.

Csak úgy hagyna a parkban éjszakázni, ahol bármelyik percben megerőszakolhat egy csöves?! Hogy lehet ennyire szívtelen?! Azt hiszem, tényleg megérdemelnék egymást Scarlettel. De igazából a mostohabátyámhoz is nagyon passzol, csak néha nyámnyilább a kelleténél. Olyan kis papucs, ki kéne törnie a kalitkájából. De ez az üzenet akkor sem tetszett és komolyan elgondolkoztam azon, hogy válaszra se méltatom. Akkor viszont úgy érezné, hogy nyert. Azt már nem! Viszont fogalmam sincs, hogy erre mit lehet reagálni. A minimum egy bazd meg lenne, utána kettő kurva anyád, végezetül három paraszt.

ÉN: Kösz, igazán hangulatos. Az is lehet, hogy teszek egy sétát a holdfényben.
Scott: Szóval miről akarsz velem beszélgetni így teliholdkor?
Én: Nincs telihold baromarc.

Hiába vártam a válaszára az egész egyszerűen nem akart megérkezni. Csak azt ne mondja, hogy megsértődött a megnevezésen! Nem tehetek róla, hogy nem tudja megkülönböztetni a teliholdat és a normálistól. Ráadásul a megnevezésem tökéletesen passzolt a viselkedéséhez, szóval tolja vissza a seggét és válaszoljon!    

ÉN: Ha most megsértődtél, akkor legközelebb én húzok be neked egyet.
Scott: Nem értem, hogy mit szeret benned Kyle.
ÉN: Én egy elbűvölő személyiség vagyok, akit mindenki szeret. Szóval veled van a baj.
Scott: Nyílván...
ÉN: Jól van, akkor barátkozzunk! Első kérdésem: Hány éves vagy?
Scott: 27.

A csodálkozástól elnyíltak az ajakim és csak egy halk Oh szökött ki rajta. Valahogy kezdtem furán érezni magam attól, hogy az éjszaka kellős közepén egy tíz évvel idősebb férfival beszélgetek. Azt viszont még nem sikerült eldöntenem, hogy pozitív vagy negatív értelemben volt furcsa. Amíg ezen rágódom válaszolnom is kéne, csak fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Leginkább erre voltam kíváncsi, szóval... mi legyen most?

ÉN: Bármit kérdezhetek?
Scott: Csak nyugodtan.

Amikor megérkezett a válasza, akkor gúnyos mosolyra húztam az ajkam és biztos voltam abban, hogy a következő pillanatban nagyon fog utálni. De valahogy meg kell győződnöm arról, hogy ez a bármi tényleg azt is jelenti – e vagy csak úgy írta. Mondjuk rajtam kívül senki se kérdezne ilyet, szóval érthető az óvatlansága.

ÉN: Szűz vagy még?
ÉN: Azt mondtad bármit és ha nem válaszolsz, akkor úgy veszem, hogy igen.
Scott: Mondtam már, hogy mennyire utállak? Nem, és ha megmered kérdezni mikor vesztettem el, akkor esküszöm, hogy nem válaszolok!
ÉN: Még nem hallottam elégszer! ♥ ~
Scott: Elviselhetetlen vagy...
ÉN: Tudom, hogy igazából szeretsz. ♥
Scott: Nélküled élni se tudok.

Nem tehettem ellene, de elnevettem magam miközben az üzenetet olvastam. Miközben a férfivel beszéltem egyszer sem unatkoztam, szóval nem bántam meg, hogy ráírtam. Mosolyogva pillantottam le a kijelzőre és válaszoltam neki. Majd ő is és ezt tovább folytattuk, amíg el nem fogyott a pénz a telefonomról.Talán nem is olyan unalmas ez a férfi, mint amilyennek hittem.

És a végére itt van az illuzió romboló kép, amit megígértem :D
Kíváncsi lennék a véleményetekre :) 
Szerintetek ki sikerült a legjobbra? :D 
Ki az, akit nagyjából ti is így képzeltetek el és ki az, aki teljesen máshogy fest?
(U.i: Ezen a linken megnézhetitek teljes felbontásban a képet)

Karba font kézzel álltam és türelmetlenül doboltam a lábammal. Ha lett volna rajtam karóra, akkor egész biztos, hogy megkopogtattam volna és közben egy lesújtó pillantással jutalmaztam volna azt az idióta barmot. Arra van most a legkevésbé időm, hogy egy fiúra várjak, aki a bokrokkal diskurál. A nagymamám mindig azt mondta, hogy senki után se fussak, mert az én időm ezerszer értékesebb, mint az övék. Ezt teljes mértékben támogatom, akkor meg pláne, ha az illető értelmetlen dolgok miatt várat meg. Ugye tudod Alexy, hogy akármennyire is május felé közeledtünk este kurva hideg tud lenni?! A virgácsaim teljesen lefagynak, ha sürgősen nem takarom be őket valamivel. Talán nem kéne úgy öltözködni, mint egy útszéli picsának és akkor nem fagynál le. Kussoljál belső hang, rád senki se kíváncsi! A frászt fogok egyetérteni a józaneszem azon részével, amit még nem mérgeztek meg az önző gondolataim. Ami még tényleg képes pártatlanul és ésszerűen döntéseket hozni. A másik felemet túlságosan is földhöz döngöli a makacsságom és a büszkeségem. Fogadni mernék, hogy ez lesz majd a vesztem. Ha csak nem a sajttorta iránti veszedelmes szenvedélyem. Meghalnék túladagolásban, szép is lenne.
Vajon, ha még egyszer fejen dobom a fiút, akkor végre abbahagyja az értelmetlen eszmecsere folytatást a bokrokban élő csövessel, mosómedvével vagy már bánom is én mi van ott. Esküszöm, ha megfázok és tönkre megy a gyönyörű hangom, akkor rajtad fogom leverni Alexy! Kamatostul megfogsz fizetni ezért a balgaságodért!

-          Ez meg ki a halál? – Egyedül a telefonomnak köszönhette a fiú, hogy nem vettem le a cipőmet és basztam pofán vele. Mert nem csak, hogy rengeteg időt elvett az életemből, ameddig kikerestem a táskám aljáról, de még plusz öt percet vett igénybe, mire kisilabizáltam az agyon karcolt képernyőn keresztül, hogy mi az isten nyila történt. Az anyám nagyon megutálhatott az elmúlt időben, ha magának vett egy vadonatújat nekem pedig lepasszolta ezt a... szépen fogalmazva is szart. Nem tudom jobb szavakkal illetni, mert konkrétan azt se láttam kit hívok. Valami turpisságnak kell lennie a dologban, mert amikor utoljára láttam a régi telómat, akkor pár karcoláson kívül még kutya baja sem volt, szóval valaki becsórta vagy nem tudom. Mielőtt bárki is szóvá tenné tudom, hogy nem kéne nyafognom, hisz én még egész kevéssel megúsztam. Ritkán jön ki olyan jól a helyzetből ember, mint én. Az teljesen más kérdés, hogy konkrétan még mindig bicegek kicsit, ráadásul alig bírok ránézni a bal kezemre és lábamra vagy elfog a hányinger a lejött bőr láttán. Szóval nekem már ez is felért egy kínzással, de nyílván mindenki jobban sajnálja azt az idiótát, aki most kórházban fekszik. Na az tuti, hogy ő nem csak magát törte darabokra, de a mobilja is totál káros lett. Apropó Antony.... az illem és a helyzet úgy diktálná, hogy egyrészt ne hívjam idiótának, mert végtére is megmentett a még ezeknél is fájdalmasabb sérülésektől. Másrészt itt lenne az ideje meglátogatni, de már pusztán a kórház gondolata is felkavart. Mentálisan teljesen kikészített és egyszerűen nem hagyott nyugodni. Van egyáltalán olyan ember, aki szeret oda bejárni? Maximum az orvosok és az ápolók, akik amiatt kapják a jó kis suskát. – Alexy!
Ha azt hiszi, hogy jól nevelt kiskutya módjára várni fogok arra, hogy befejezze a traccspartit a bokorral, akkor nagyon tévedett! Na nehogy már a fika egye az óvodást! A fiúnak tudnia kell, hogy mit szabad és mit nem. Kimondatlan szabályok uralkodtak közöttünk és ez egyáltalán nem volt benne az alkuban. Éppen ezért ez az „Alexy” ki nem mondott szavakat hordozott magában, leginkább azt, hogy: Még egy perced van és utána féltsd az életed. Leginkább azért voltam dühös, mert amíg ő húzta az időt, addig lassan véget ért a dal. Az a retkes kurva... övön aluli ütés olyan dalt választani, aminek senki se értette a szövegét. Még én se... Az unokatestvéremmel volt pár közös vonásunk, ha már kinézetügyileg elütöttünk egymástól. Mindketten szerettük mások tudtára adni, hogy ki a főnök. És azok egyértelműen mi voltunk, ezt még kérdezni se kellett. Gondolkodás nélkül mondtuk ki, amit gondoltunk, nem érdekelt mások véleménye. Az ízlésünk? Régen talán ugyanazokat szerettük és utáltuk, de mára már csak egy közös pont maradt. A K – Pop, de még ebben se értettünk teljesen egyet. Amíg nekem az EXO volt az imádatom tárgya, addig neki a BTS. Most is tőlük énekelt egy számot, aminek a sportcsarnokban tartózkodó emberek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka nem értette a szövegét. Ha jól tippelek, akkor egyedül Bettina volt az, aki tudta, hogy miről szól ez a dal. Talán még Viktor se, aki most túlszárnyalta az elvárásaimat. Az az éjsötét majom hajlandó volt megtanulni ez általa „kínainak” vélt dalszöveget? Bocs, ezt nem tudtam elhinni, pedig a fiú hangja biztosított az ellenkezőjéről. Remélem az imádott kémiatanárom leosztja a sárga földig őket és a lehető legkevesebb pontot adja nekik! Talán még arról is lemondanék, hogy a legjobb barátnőmnek nevezett nyomorékot ejtsék ki. Milyen szép is a szeretet, amikor az ember a saját rokonait és barátait szidja. De Sue, az a hülye csicska megérdemli. Sokszor vesztünk össze, mert melyik legjobb barátnők nem veszekednek? De ez az eddigi legkatasztrofálisabb eset. Sohasem voltam még ennyire mérges, megbántott és tanácstalan. Miért érzem azt, hogy nekem sokkal fontosabb ez a barátság, mint neki? Mintha őt nem is érdekelné ez az egész.

Lassan a mellkasomra helyeztem a kezemet, amikor megéreztem at a szúró, döfő fájdalmat. Mondanám, hogy már kezdett hiányozni, de ez egy jó nagy hazugság lenne. A mazochistákon kívül senki nem lenne olyan fogyatékos, hogy élvezze a kínt. Mély lélegzetvételekkel próbáltam csillapítani a hol itt, hol ott felbukkanó szúrásokat. Nem, ez már egészen biztosan nem normális. Valakinek el kellene mondanom, leginkább az egyik szülőmnek vagy valami a szerűségnek. A picsába, ebből most már egészen biztosan kivizsgálás lesz, ami egyet jelent a gyermekklinikával. Ha magamtól nem akarok elmenni, akkor majd az élet odasodor, igaz? Hát csak úgy közölném, hogy akkor inkább bassza meg magát, ahelyett, hogy engem csesztetne.

-          Most már mehe... minden rendben? – Alexy jókedve abban a pillanatban alábbhagyott, amikor odaért hozzám és meglátta a beharapott ajkamat és mellkasomra helyezett kezemet. Mondjuk nem tudom mire fel a mindig fene nagy vigyor, senkinek se lehet a nap huszonnégy órájában felhőtlen a kedve. Kövezettek meg nyugodtan, de engem idegesítenek azok az emberek, akiknek mindig jó a kedvük. Igazából az optimista emberek is. Pesszimistaként sokkal többször csalódok kellemesen, mint ők. Ha mindig a legrosszabbat feltételezem, akkor nem tudok csalódni. Ez az én felfogásom, senkinek se kell egyetértenie vele.

-          Aggódás helyett inkább próbált kibogarászni, hogy mit írtak nekem! – Nem tehettem ellene, de ösztönösen ráförmedtem a fiúra, amikor csak egy kicsit is gyengének mutattam magam. Nem szerettem, ha az emberek láttak szenvedni vagy sírni. Akkor kérdéseik lesznek és én nem akarok rájuk válaszolni. Amikor problémám van pont ahhoz van a leginkább kedvem, hogy másokkal megosszam, mi? Ezt a baromságot, nekem ilyenkor szimplán egyedüllétre van szükségem. Éppen ezért passzoltam oda a fiúhoz azt a mobilnak nevezett szart annak reményében, hogy nem kapja el és a földre baszódva széttörik. Csak álmodozik a nyomor erről, mert ez a valami egy túlélő. Gyűlölöm, megvetem a létezését és a földdel tenném egyenlővé! Csak ha a földhöz is baszom, akkor sincsen a mostaninál nagyobb baja. Legnagyobb bánatomra.  Ezt tapasztalatból mondom.

-          A szexi barátod írt. – Neki miért sikerült ennyivel gyorsabban megfejtenie az üzenetet, mint nekem? Van valami rejtett tehetsége vagy ez valami amit Armin átruházott rá? A másik pedig az, hogy... oh. Nincs több kérdésem. Illetve mégis van. Ha helyesek a következtetéseim és általában miért ne lennének azok, akkor ő honnan tudja az új telefonszámomat? Mert a családomon kívül senkinek se adtam meg. Mert a terveimben az volt, hogy úgy se lesz tartósan a társam. Azt hiszem, ideje lenne születésnapi ajándékot behajtani az apámon. Vagy bárki máson. Mert esküszöm mondom ez a mobil egy átok. De legalább ezt senki se akarná ellopni tőlem. És még fegyvernek is jó, mert ha netán kedvem támad, akkor nyugodtan betudom törni vele a szőke hetéra fejét.  – Szeretne animét nézni veled. Állítólag megígérted neki.

-          Jaj..! – Én teljesen megfeledkeztem erről az ígéretemről, amit csak a pillanat heve szült. Leginkább, mert leakartam zárni a beszélgetést. Baszki, visszaemlékezve még én voltam az a fogyatékos, aki felajánlotta. Máskor sokkal előrelátóbbnak kell lennem. Mégis kinek van ideje és kedve egy olyan animét nézni, amiért nem rajong egy olyan férfival, akiért szintén nem rajong mindössze huszonhárom perc erejéig? Értelmetlen időpocsékolás. Ezt meg is írnám annak a kis kutyusnak, hogy ha lenne türelmem bepötyögni a törés gátló, elpusztíthatatlan mobilomon. A mesékben általában ilyenkor szokott az a jelenet következni, amikor a főszereplő vállain egy kis pukkanás kíséretében megjelenik egy nevetséges, gyámoltalan angyal és egy köcsög, de annál jófejebb ördög. Azt hiszem, már ez is elég sokat elárult rólam. De a legszomorúbb ebben az egészben az, hogy kivételesen tökéletes összhangban volt a szívem és az eszem. Hiába vártam, csend borult rám, az éjszakára, a környékre, csak távoli autók zaja törte meg ezt az idillt. Még a sportcsarnokban is elhalt a zene, vagyis az unokatestvérem és a pojáca a dal végére értek. Bár mindent megadtam volna azért, hogy lássam a zsűrik arcát, a gondolataikat és halljam, hogy milyen jól összehadovált hülyeséggel érvelik az alacsony pontszámokat, de még nem mehettem be.  Néha félre kell tenni minden elvünket és vágyunkat, hogy nagyobb rálátásunk legyen a történetre. Éppen amikor ezt gondoltam, akkor történt meg, hogy elkerekedett szemekkel löktem el magam a faltól és meglepetten bámultam a fiúra. Nem mondtam semmi világmegváltó csodát, csak egy ártatlan szót. – Megyek.

-          Győzött a lelkiismereted? – Nevetett rám Alexy a válaszom hallatán, mire némán megráztam a fejemet. Hogy magyarázhatnám meg neki, hogy mi zajlik le bennem minden egyes másodpercben? Miként tudnám olyasvalakivel megérteni az én világaim szabályait, aki más elvek szerint él?  Van – e mód rá, hogy megértessem vele mindazt, ami sosem nyugvó elmémben bontakozik ki, hogy békét nem lelő szívem érzései célba érjenek? Nem, azt hiszem, hogy sohase fogadná el, hogy a lelkiismeretem egy ideje nem ébredt fel emberek kedvéért. Mocskos, undorító, önző férgek. Nem érdemelnek meg egy csepp együttérzést se.

-          Egek, mit álldogáltok itt kint? Csak most jöttem ki és máris megfagyok. – Nyílt ki a sportcsarnok ajtaja, majd nem sokkal később megláttuk Rosalya kritizáló tekintetét. Ennek a lánynak muszáj mindig valamiről panaszkodnia? Ha nem az időjárásról, akkor egy személyről, esetleg a divatról.  A szemeimet résnyire összehúzva fordultam felé, amikor meglepetten pillantott rám. – Szerintem amikor felmész a színpadra, akkor húzz magadra valamit.

-          Mert? – Kérdeztem olyan hangsúllyal, amitől azonnal megváltozott az ő arckifejezése is. A fejemben lévő hang elkezdett halkan dúdolni egy requiemet a lányért, miközben karba fontam a kezeimet. Sajnos mozdulatközben egész véletlenül hozzáértem a sebemhez. Az a pillanatnyi fájdalom, amitől összerezzentem talán egy kis józanészt is vert belém. A sportcsarnokból kiszűrődő fény pont úgy világított meg, hogy látni engedte a baloldalamat. Talán tudat alatt történt, de teljes egészében felfedtem őket, mintha ezzel azt akartam volna mondani, hogy kapjátok be, engem nem zavar! Milyen jól is mutatott volna egy őszinteségről szóló estén, de sajnos mindez a puszta véletlen műve. Amikor kiválasztottam a szerelésemet, akkor szerintem speciále mindenről megfeledkeztem. A hidegről, sebekről, ócsároló megjegyzésekről, divatról... összességében tényleg mindenről. Végül szenvedő arckifejezés kíséretében válaszoltam a lánynak. – Miattam nem kell aggódni, jó leszek így. Másokkal mi a helyzet? Ha jól számolom, akkor csak három előadásról maradtunk le. Hány pontot kaptak?

-          Hogy szerepeltek a tesóim? – Nehéz elhinni, hogy hármójuk közül egyedül neki nincs semmi tehetsége az énekléshez vagy úgy általánosságban a zenéhez. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet , tekintettel arra, hogy már a selejtezőben kiesett.

-          Az eddigiekhez képest ők az est fénypontjai. – A lány unottan hátrapillantott a válla felett, majd visszanézett a fiúra.  – Chloe tizennyolc ponttal tartja az első helyet, de mögötte csak egy pont lemaradással Armin következik.  Az emberek mindig megtudnak lepni. Talán kicsit arra is a jó ez az alkalom, hogy jobban megismerjük a másikat. Az általuk választott dal valamennyire az ízlésüket és őket is tükrözi.

-          Ezek igazán szép gondolatok, de ebből nem tudtam meg azt, hogy Viktor és Tina hol állnak a rangsorban. – Most már az is biztos, hogy a lánnyal sem békülök ki egyhamar. Körülbelül akkor elvesztettük az érdeklődésünket egymás iránt, amikor szakítottam Lysanderrel. Mindkettőnknek ennyit ért a másik barátsága, szóval itt szó sincs a másik hibáztatásáról. Engem egyszerűen nem vonzott a csaj, ő pedig... franc tudja mi baja van.

-          Erik kivételével mindenkitől három pontot kaptak, bár szerintem Mr. Werner a legszívesebben nullát adott volna. Viszont a hangjukkal semmi baj nem volt, csak a dalválasztással nyúltak félre. – Ahogy az unokatesómat ismerem pont ebben reménykedett. Neki a vérében van a feltűnösködés és ez egy tökéletes alkalom volt rá. Egyrészt villoghatott azzal, hogy milyen jól tud koreai számokat énekelni, másrészt vitatkozhatott. Egész biztos tudta, hogy megfogják kérdőjelezni a dalválasztását. Viszont úgy néz ki, hogy a csodás vitatkozó képessége ezúttal csődöt mondott. Nem is reménykedtem más végkifejletben, de a legjobban mégis annak örülnék, ha ma este ők ketten kapnák a legkevesebb pontot. Ha figyelembe vesszük a többieket, akkor nekik kettejüknek nagy esélyük van arra, hogy mindenkit letarolva az élre törjenek. Mondjuk fogalmam sincs, hogy Tina mégis mit nyerne azzal, ha első helyezettek lesznek, mert nyereményről eddig egy kuka szó el nem hangzott. A végén még kiderül, hogy nem is kap semmit. Oh, de szívesen megnézném akkor a fejét. Végig csinálta ezt a huzavonát több hónapon keresztül és elismerésen kívül semmi kézzelfoghatót nem kap. Ha úgy vesszük, akkor Viktor mindenképpen jobban fog járni, mert ebbe az iskolába jár, talán kap egy igazgatói dicséretet és egy ének ötöst, de ezeket leszámítva nem tudom, hogy mi más üthetné a markát.

-          A legjobb az lenne, ha ezt a beszélgetést bent folytatnánk. Riko ajkai mindjárt vörösről kékre váltanak. – Azt nézném én meg, de az igazság tényleg az volt, hogy kezdtem baromira fázni. A legszívesebben hozzábújtam volna a fiúhoz, hogy felmelegítsen. Neki legalább volt pulcsija és nem is nézett ki úgy, mint aki dideregne. Hát igen, így jár az, aki pántos fölsővel és szoknyával akarja kiszúrni az emberek figyelmét. A rohadt életbe már az időjárással! A karjaimat dörzsölgetve engedtem, hogy Alexy bevezessen a sportcsarnokba, ahol igazából semmivel sem volt melegebb, sőt egyre jobban fázni kezdtem. Úristen, ez az iskola ennyire csóró, hogy nem tudja egyszer az életben befűteni ezt a tetves termet?! Szerintem lassan olyan erővel dörzsöltem a karjaimat, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanhattak volna. Tekintettel arra, hogy kezdtek korhadt fákhoz hasonlítani, legalábbis nagyon úgy éreztem. A másik problémám pedig az volt, hogy valami csoda folytán sikerült elválnom a kísérőimtől, így egyedül didereghettem. Szerintem olyan szánalomra méltó látványt nyújtottam, hogy a bátyámban feléledt a testvériesség és egy pillanatra felfüggesztette a „nem szólók a húgomhoz” játékát, de miután hozzám vágta a pulóverét rögtön folytatta. Így történt, hogy egy rám jóval nagyobb ruhadarabban tébláboltam teljesen céltalanul... ráadásul egyedül. Hiába néztem körbe és láttam ismerős arcokat igazából egyikükhöz se tartoztam oda igazán. Mindenki elvolt a saját kis világában, én pedig kezdtem tönkretenni mindazt, amit eddig felépítettem. Hiába voltam körülvéve emberek sokaságával, akikkel állítólag nagyon jóban voltam, mégis magányosabbnak éreztem magam, mintha a szobám sarkában kuporogtam volna. Nem volt kire támaszkodnom... és talán ez sajdította meg a kelleténél jobban a szívemet. Mondhatod azt, hogy neked nincs szükséged senkire, de tudod mit? Nem hiszek neked, mert mindenkinek szüksége van egy valakire, egy személyre, akire támaszkodhat. Senki se lehet mindig erős, van amikor el kell ismerni a gyengeségünket, vereségünket... és akkor Ő ott lesz melletted és támogat. Már csak az a kérdés, hogy ki az én egy személyem.

Lehunytam a szemeimet, látni se akartam az arcát, kékebbnél is kékebb szemeit, vállig érő, vörös hajzuhatagát. Illetve... Ez így nem teljesen igaz. Kertelés nélkül úgy hangozna ez a mondat, hogy képtelen voltam a lányra nézni anélkül, hogy ne kezdett volna viszketni az a bizonyos seb. Még kezdetleges volt, azt is mondhatjuk, hogy ártalmatlan. De akkor is ott volt. Ha most kinyitnám a szemeimet, akkor biztos, hogy viszketni kezdene. Ez az egész... olyan, mint amikor véresre kaparod a sebet. Nem tudod pikk – pakk eltűntetni, viszont ahelyett, hogy balzsamoznád, te csak rontasz a helyzeten. Mindig hozzányúlsz, nem hagyod, hogy az idő tegye a dolgát és begyógyítsa. Te teszed fájdalmasabbá a helyzetet.
És még ennek tudatában sem bírtam türtőztetni magamat. Már előre láttam, mi lesz ennek a vége, a következményekkel is tisztában voltam és még így is... kinyitottam a szemeimet. Látnom kellett az arcot, a szemet, az ajkat, ami ezt a dalt énekelte. A lányt, aki pár perc erejéig visszazuhant a múlt fájdalmas ketrecébe.  A lányt, aki újra az a duci kis hét éves volt, mint akit megismertem. Azzal a különbséggel, hogy a ketrec most nyitva állt és nem volt kulcsra zárva. Bármikor kitáncolhatott az emlékek örvénylő labirintusából, senki se szólt volna rá. Mert senki se ismerte még akkor, nem tudják, hogy milyen volt. Egyedül én láttam azt a gyökeres változást, hogy honnan hova jutott.
Néztem a barátnőm arcát, kerestem bármi jelét annak, hogy különösebben hatna rá ez az egész. De egyáltalán nem tűnt összetörtnek vagy bánatosnak, hanem magabiztosnak, tettre késznek. Egy pillanatra hátranyúlt a kontyához és megigazította, utána megvetette a lábát és határozottan szembenézett a tömeggel.

-          ... Times like this, I wish I never existed... – Komor tekintettel meredtem a színpadra, az első sorok hallatán pedig önkéntelenül is a bőrömbe mélyedtek a körmeim. Gondolkoznom se kellett, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy melyik dalt fogja választani a barátnőm. Tudtam, mire fog esni a választása. Hisz ő volt az, aki megmutatta nekem, aki azt mondta, hogy segít neki. Mert azt írja le, amit érez. Csak hallgattam a dalt és nem tudtam mást tenni, mint átölelve nyugtatni magamat. Beleremegtem az emlékekbe, abba a sok fájdalmas tapasztalatba. Soha nem akarom átélni újra azokat az éveket, azzal az osztállyal összezárva pedig végképp nem. Ha egy valamit köszönhetek nekik, akkor az egy dolog volt, megtanítottak arra, hogy senkiben sem bízhatok meg teljesen. Hiába nyújtja valaki a jobb kezét, hogy felsegítsen, a bal kezében ott a kés. Hogy a barátaim lennének? Nem, sohase nevezném őket annak, mert az első adandó alkalommal elárultak, amikor esélyük volt rá. Abban az osztályban az volt a cél, hogy minél utálatosabb, bunkóbb légy. Meg kellett mutatnod a hatalmadat, különben eltiportak. Kivétel nélkül.
Az emberben ilyenkor jogosan felmerül az a rész, amikor Sue születésnapját ünnepeltük. Talán akkor szerepeltek úgy először és remélhetőleg utoljára is. Az ember azokat a jeleneteket olvasva azt gondolhatta, hogy hiába az idő és a távollét... de az nem más, mint színtiszta képmutatás. Az ember nem tehet mást, ha összevan zárva valakivel a múltjából. Képtelenség az idők végezetéig elkerülni, jobb szembenézni a dolgokkal. Üres csevegés, erőltetett jókedv, talán még egy lelkesnek tűnő ölelés is belefér. Úgy is hamar kínos csöndbe fordulnak az események, hisz nincs nagyon miről beszélnetek. Téged nem érdekel a mondandója, ő pedig a legszívesebben csak magáról beszélne. Mert ez jellemezte a mi osztályunkat. Látszatbarátságok, amik csak addig tartottak, amíg az előnyükre vált. Még az egy klikkekben szereplők között is történhettek árulások, ami viszont a legszomorúbb, hogy a tök átlagok között a legtöbb. Annyiszor basztak át engem vagy Suet, hogy két kezemen összeszámolni nem tudnám. Hányszor csalódtam már Tianában, Kiarában vagy Shandában. Ilyenkor egyre jobban vesztettem a hitemből és nem tudtam, hogy lehet – e még fokozni.  
Amikor Sue ahhoz a részhez ért, hogy How does it feel to know that I don't care at all?, akkor lehunyt szemekkel bólintottam egyet. Mindig volt egy lényeges különbség köztem és a lány között. Engem hamar ki lehetett hozni a sodromból, sokkal érzékenyebb voltam. Jobban látszódott rajtam, hogy mit gondolok vagy érzek. Ezzel ellentétben Sue mindig lazán kezelte a dolgokat, hogy ha próbáltak belőle bolondot csinálni, akkor vállat vont és figyelmen kívül hagyta őket. Sosem mutatta ki annyira az érzéseit, mint én. Ő erősebb volt, mint bárki más, akit ismertem. Egyszer borult ki a nyolc év alatt, akkor is mindennek a legvégén. Annyira erősen próbálkoztak, annyira meg akarták törni, hogy végül még nála is túlfeszült a húr... és elszakadt. Nem bírta lelkiekkel azt, amit ott műveltek vele. Akár megtörténhetett volna a legrosszabb eshetőség is, de végül ezt a csatát is megnyerte. Felállt és szembenézett velük, a tudtukra adta ezzel, hogy Nem érdekeltek köcsögök, jobb vagyok nálatok. Ez az a legerőteljesebb tulajdonság a lányban, amit mindig is csodáltam. Sose értettem. Hogy van neki ehhez ennyi energiája és türelme? Én már rég kifakadtam volna és pofán csűrtem volna valakit. Igen, tudom, a konfrontálódás nem old meg semmit meg a többi sallang. Viszont én most a szemetekbe mondok egy életigazságot. Hiába mondják az emberek, hogy hagyjam figyelmen kívül a piszkálódásokat és akkor csak ráunnak. Ennél nagyobb hülyeséget, ezzel csak szabad teret adtál nekik, még jobban rákezdtek, akár tettlegességhez is fordultak. És a végén még fájdalmasabb sebeket szereztél, mint előtte.

Ahogy néztem a barátnőm arcát a szemeim előtt újra és újra lejátszódtak azok a jelenetek. Amikor hívtam, de cserbenhagyott. Amikor vártam a támogatására, de nem állt ki mellettem. Amikor mindenféle baromságba belerángatott és én egy rossz szó nélkül tűrtem. Mindig én jöttem ki rosszul azokból a helyzetekből, de sose szóltam meg érte. Annyi mindent elnéztem neki éveken keresztül, hogy nem értettem. Miért pont egy ilyen semmisség miatt pöccentem be ennyire?  Csak egy sima fodrászat, semmi ördöngösség nincs benne. És nekem volt kedvem kiugrani egy repülőgépből? Nem, mégis elmentem. Ez nem jó, minél többet gondolkozok annál negatívabb színben látom a legjobb barátnőmet.
Amikor elérkeztünk a pontozáshoz, akkor senki se lepődött meg annyira. Sue talán még a kelleténél is magabiztosabban nézett a zsűrikre, a tekintete pedig valami olyasmit üzent, ami miatt könnyen elküldhette volna a halál faszára Mr. Werner. Persze sokkal kegyetlenebbül, amitől talán az ember is sírva fakad. Miután lezajlott az értékelésnek a nyilvánvaló része, vagyis az énektanár és Erik edző max pontszáma, utána jött a két keménymag. Egyik se kedvelte különösebben a lányt, de ezt az igazságos pontozás érdekében le kellett nyelniük. Így történt, hogy a kémiatanárom száját húzogatva ugyan, de max pontszámot adott. Mondjuk a tarkóját (se) láttam, de a gondolataimban azt csinálta. Az ő arcának elengedhetetlen kelléke az a becsmérlő és bíráló grimasz, a komor ráncok. El sem tudom képzelni azt, hogy milyen lehet a mosolya. Mióta megismertem a fiát azóta egy apró kis félmosolyt se tudtam belőle kicsikarni. Pedig három év után már elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán ő lesz az apósom. De annak a jövőnek most már annyi, szóval ejtsük a témát.

-          Istenkirály császár vagyok! – Nem tudom miért, de idegesített Sue túlon túl magabiztos és elégedett hangja. Nem kéne ennyire nagyra lennie magával csak mert max pontot zsebelt be! Ha az a tökkelütött Ian nem pofátlankodik be a képbe, akkor múltkor őt ejtették volna pofára. És akkor most nem lenne oka jártatnia azt a nagy száját! Jézusom, mikor vált Sue ilyen idegesítővé? Mielőtt még jobban felidegesítettem volna magam, inkább hallótávolságon kívülre sétáltam és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Már csak három előadás volt vissza, abból kettő Rachel és én voltam. Az utolsó pedig az általam legjobban vár műsorszám volt, aminek talán sikerül jobb kedvre derítenie. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzen annak a csajnak az arcát is látnom kéne, mert anélkül csak egy hülye dal és semmi poén nincs benne.

-          Remélhetőleg most egy idióta bátyj se fogja tönkretenni az előadásodat. – Mondjuk, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy Rachel milyen számmal rukkol elő. Az én hibám lehet, de hiába törtem a fejem egyetlen szám se jutott eszembe, ami akár róla is szólhatna. Ezért érdeklődve figyeltem a másik legjobb barátnőmet, aki miután eltűrte a frufruját a szeméből a baseball pulcsija zsebébe mélyesztette az egyik kezét, a másikkal pedig lazán tartotta a mikrofont. Aztán énekelni kezdett. Bár nem ismertem a számot, de a dalszövegnek hála sikerült kisilabizálnom, hogy miről szól vagy miért ezt választotta. Ehhez bizonyos előismeretekre is szükségem volt, ugyanis aki nem ismerte a lányt, az nem látott a sorok mögé. Mindenki úgy értelmezte a szöveget, ahogy akarta, de én tudtam... éppen a bátyjára vagy az apjára gondol. Some days I feel broke inside but I won't admit / Sometimes I just wanna hide 'cause it's you I miss. Ezeknek a soroknak a hallatán felrémlett annak a napnak az évfordulója, amikor elvesztette őket. Láttam mennyire megviseli, akár azt is mondhatjuk, hogy depresszióba esett. – Ian?
A hangom hatására a férfi összerezzent, feltehetőleg nem nagyon számított arra, hogy valaki megfogja szólítani. Ilyen az élet haver, én pedig nem hittem, hogy valaha még látni foglak. Néha érnek csalódások vagy meglepetések. Ettől élet az élet, sosem számítasz arra, ami jön.

-          Jól énekel. – Bökte ki végül félszegen a férfi, mire a fél szemöldökömet felvonva fordultam felé. Senki nem tartott a tarkójához pisztolyt, szóval nem igazán értettem miért érezte égető szükségét annak, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Lehet, hogy a kialakult csöndet kínosnak érezte és muszáj volt megtörnie? A megállapításával kapcsolatban pedig... nem szándékoztam rá válaszolni, mert ezt mindenki hallhatta, aki jelen volt. Semmi újdonságot nem közölt, ráadásul Rachel tőle szokatlan módon még kórusos is, szóval persze, hogy jó hangja van! De honnan is tudhatná ezt egy olyasvalaki, aki lelépett a térképről mit tudom én hány évre? Szóval az ő helyében én csöndben maradnék és próbálnám helyrehozni azt a szarságot, amit magam mögött hagytam. Mondjuk előbb érdekelt volna, hogy leesett – e neki a tantusz. Mivel a barátnőm életében nem igen fordultak meg pasik és jó alaposan megválogatta, hogy kivel kezd ki, így Kornél az első barátja. Akivel még mindig együtt vannak vagyis semmi képen se passzolna a témához, miszerint akár róla is szólhatna. Vagyis a két lehetséges magyarázat az apja vagy ez a félnótás barom itt mellettem. Ha már Ian... elégedetlenkedve mordult fel, amikor a legnagyobb csodálkozásomra Erik edző és az ének tanárom adott négy pontot a lánynak, nem pedig a két keménymag. Fordított napot tartanak a zsűrik? Igazából egyik tanárom fejébe se láttam be, de azt legalább tudtam, hogy Mr. Werner valamennyire igazságosan pontoz. Illetve az állítólagos kiértékelése tele van mindig kritikákkal, de ha minden igaz ő csinálja jól. Most talán meglátta a lányban dúló őszinte érzéseket vagy az is lehet, hogy átérezte ezt a fájdalmat? Biztos ő is megannyiszor gondolhatja azt, hogy bár csak itt lenne a fia. Nem élek addig, hogy kárpótolni tudjam ezért a veszteségért. Egy emberi élet nem megfizethető.

-          Jól kijössz az apósoddal? – Szerintem nem először említem meg, hogy az emberek alapvetően kíváncsi lények. Ha hiszek a teremtéstörténetben, akkor már a kiűzetés óta, mert akkor szereztek egy kis önállóságot úgy istenigazából, amikor ettek a tudás fájának gyümölcséből. Várjunk csak... Ádám és Éva volt az egyedüli emberpár a Földön, akkor a gyerekeik egymással...? Mondjuk, ez megmagyarázná, hogy miért mondják azt a papok, hogy testvéreim. Jézusom, hogy tud ennyire értelmetlen témákra terelődni a figyelmem? Nem csodálnám, ha csak a gondolataim miatt felidegesítem az embereket. Na jó inkább elvarrok minden témával kapcsolatos gondolatot és a férfi válaszára koncentrálok. Azért jobb tudni, hogy milyen esetleges jövőképről maradok le.

-          Utál, mint a szart. – Oh igen, ez már sokkal ismerősebben hangzott, mintha azt mondta volna, hogy hatalmas puszipajtások. Akkor szerintem odamentem volna a férfihoz és lerúgom a helyéről, amiért ennyire gyűlöl. Tavaly óta még oka is van rá, de azelőtt?! Nem tettem semmit se, amivel kiérdemeltem ezt a bánásmódot! Égjen a pokol tüzén az összes geci büdösbence és darázs kíséretében. Talán egy szép napon megnyílik alatta a föld és Isten egyszer az életben szeretni fog. – Nicole mesélt rólad meg az öccséről.

-          A helyedben most fognám be. – Csak ennyit tudtam kibökni, mert már a gondolattól is elfehéredtem, hogy Nico beszédtémának választott minket. Belegondolni is szörnyű volt, hogy mi mindent mondhatott és lehet, hogy nem tükrözi a valóságot, de biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer szidott. Nincs olyan ember, akiben a felgyülemlett érzelmek ne torzítanák el az ember ítélőképességét. Mondjuk a normális reakció, amit az emberektől elvártam, hogy engem okoljanak. Mert tényleg én tehettem az egészről.
Gratulálnom kell a férfinak, mert egyetlen egy ártatlan mondatával felbosszantott. Komolyan mondom, inkább fogta volna be a száját! Szép lassan vonallá préselődtek az ajkaim, ami nem volt valami jó, tekintettel arra, hogy Rachel felénk tartott. Összevont szemöldökkel mérte fel a helyzetet, majd amikor odaért hozzánk, akkor nemes egyszerűséggel odahúzott magához és megölelt.

-          Mit műveltél seggfej? – Kérdezte értelemszerűen a bátyjától, mire a férfi arca hideg maszkká merevedett.  Bár a lány nem látta, de amíg nem volt itt addig kész ideggörcs volt a testvére, szinte rettegett, ha úgy vesszük. Láttam a félelmet, tartott attól, hogy végleg elveszíti a húgát. Megjegyzem nem is ok nélkül félt ettől, mert amit tett az megbocsájthatatlan és nem könnyen emészthető. – Amúgy várnak a színpadon.

-          Drukkolj. – Engedett el, mire a tekintetemet a plafonra függesztve hatalmasat sóhajtottam. Lehet, szinte biztos van másik dal, ami jobban bemutat engem, de éppen ez jött velem szemben. Tovább keresgélni meg lusta voltam, így maradt ez. Átok vagy áldás az majd most kiderül. Ahogy a színpad felé sétáltam ráérős tempóban a szemeimmel észrevétlenül a bátyámat kutattam. Ő biztos érteni fogja, megfogja hallani azt a sort, amiért erre esett a választásom. A színpadon már a bátyám pulcsija nélkül álltam, azt még gyorsan lepasszoltam a barátnőmnek, annak reményében, hogy nem azzal fogja megfojtani a tesóját. A mikrofont a kezembe véve fordultam a zsűri felé. Mr. Werner kivételesen várakozóan pillantott rám, ujjait összefűzve könyökölt az asztalon és engem nézett. Ezt értékeltem, viszont a kocának már megint sikerült kihoznia a sodromból, egyedül a nézésével. Majd én adok neked! – Anya siet, apa nagyon fáradt...
Tompa lüktetést éreztem a halántékomban, ahogy a sorokat énekeltem. Bár a testem jelen volt, de lélekben visszazuhantam a múltba, amikor még beszélni se akartam az apámmal, az anyámat pedig jobban tiszteltem. Pedig visszaemlékezve akkor se volt olyan jó, de a mostani helyzetnél még az is jobb volt. Sose állt ki értünk igazán, folyton a munkájával volt elfoglalva és nem nagyon törekedett arra, hogy ezen akár egy fikarcnyit is változtasson. Nem véletlen, hogy a munkájával sem voltam képben. Nagyon egyszerű oka volt ennek, semmit se akartam tudni arról, ami miatt alig van rám ideje az egyetlen megmaradt szülőmnek. Ahogy az eseményeket végigpörgettem a fejemben eljutottam ahhoz az estéhez, amikor Sue nálunk aludt. Már akkor rejtegetett valamit, titkolózott és nem akarta, hogy megtudjuk. Mi lehetett az? Annyira elvoltam foglalva az utána történő esettel, hogy erről teljesen megfeledkeztem. De most... nem csak, hogy megakarom tudni, de pontot is akarok tenni ennek az ügynek a végére. A húgom sokkal többet tud nálam, nem hiába ripakodott rám. Azt a videót se néztem még meg... ráadásul a mostohatesómnál is hagytam. Úgy látom hirtelenjében több dolog is akadt, aminek utána kell járnom.

Azt hittem, hogy semmi sem tud kirántani az emlékek örvényéből, de kivételesen tévedtem. De bárcsak sohasem vettem volna észre. Mivel a szemeimmel egész végig a tömeget pásztáztam, hátha kiszúrom a bátyámat, így elég hamar megtaláltam, amikor tüntetően elfordította a fejét és elindult a kijárat felé. Tessék...? Üveges szemekkel követtem, ahogy kisétál a sportcsarnokból és miután eltűnt csak utána éreztem meg azt a láthatatlan kezet a torkom körül. Ennek így nem lesz jó vége. Hamar erre a megállapításra jutottam, amikor már egyáltalán nem tudtam koncentrálni a dalra, mert a könnyek elkezdték csípni a szememet. Minden igyekezetem hiábavaló lett volna? A fejem elnehezedve bukott előre, a hangom pedig a következő pillanatban elcsuklott. Miért készít ki ennyire, hogy a bátyám elfordult tőlem? Szinte ellepett, beborított és fojtogatott. Az érzés bekúszott a bőröm alá, majdnem hogy viszketett. Nem veszíthetem el őt is! A testvéreim kivételével már nem is igazán tekintettem senkit se családomnak. Legalábbis aki ne okozott volna csalódást.

-          Sajnálom, hogy egy jó kezdést ennyire elrontottál a végére. – Persze, hogy feltűnt nekik. Csak a süketek nem vették volna észre, hogy mennyire megbicsaklott a hangom és szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy a helyes szöveget énekeljem. Éppen ezért csak némán, rezzenéstelenül hallgattam végig a rám zúduló kritikákat. Talán még jól is akartam teljesíteni, de már a pusztán a tény felkavart lelkileg, hogy a bátyám ennyire elfordult tőlem. Szerencsére vagy igazából már nem tudtam minek véljem, de azért annyira rosszul nem teljesítettem, hogy utolsó helyre csússza. Bár az is igaz, hogy senki se adott maximális pontszámot. Nem is igazán számítottam másra, még Erik edző se tudott szemet hunyni a végére becsúszó hanyatlás fölött.
Szinte lemenekültem a színpadról, távol akartam kerülni most mindenkitől és mindenkitől. Az embertömegen átfurakodva ahhoz az emberhez rohantam, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá, még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Rachel szavak nélkül is értette, hogy mennyire kikészültem. Semmit se kérdezett, csak széttárta a karját és hagyta, hogy egy rövid időre legalább elmenekülhessek a külvilág elől. Belefúrtam az arcomat a nyaka és a válla közötti részbe, ami hála a pulcsijának egész puha volt. Nem akartam sírni, nem akartam kiborulni, ezt az egészet egyáltalán nem akartam. A legnagyobb vágyam az volt, hogy hazamehessek és bebújhassak a pihe puha ágyamba.
Egészen addig így voltam, amíg meg nem hallottam Castiel nevetését. Lassan kibontakoztam az ölelésből, mert hiába minden szar és lelki összeomlás, de ezt látnom kellett. Ahogy Castiel magabiztos mosollyal az arcán gondolkodik, majd a tömegbe mutat (Gondolom ott állt az a hülye kurva) és csak annyit suttogott angolul, hogy Ez rólad szól. Erre mindenki követte a tekintetével az irányt és megállapodott a tekintetük Deborahn.

-          Beware, beware, be skeptical... – Eleresztettem egy halvány mosolyt, amikor énekelni kezdtek és többen is susmorogni kezdtek a sorok hallatán. Nem tudom, hogy ki mire számított, esetleg egy romantikus vallomásra, de a helyzet az volt, hogy egy egész iskola előtt kurvázta le Castiel az exbarátnőjét és megígérte, hogy mindenért megfog fizetni. A háttértörténettel nem voltam tisztában, de talán ez jobb is így. Elég volt annyit tudnom, hogy Lysander és a fiú egyaránt utálták, az exem szavaival élve, mert bántotta Castielt. Hogy mire célzott ezzel azt nem vágom, de kivételesen senki múltjában sem fogok vájkálni. Annyi viszont szent, hogy a szakításuk csak az egyik félt rázta meg és az nem Deborah volt. Az a kis picsa, aki annyira öntelt volt, hogy fel sem tűnt neki a csapda, amibe belesétált. Tényleg azt hitte, hogy ennyire ellenállhatatlan és elbűvölő személyiség? Hát csak úgy közölném, hogy hiába a mézes madzag meg az álca én első ránézésre megutáltam.

-          Tetszik a műsor. – Vigyorgott gonoszul Rachel, aki szokás szerint nagyon jól szórakozott ezeken a helyzeteken. Neki igazából tökmindegy volt, hogy ki áll a célkeresztben csak ne egy szerette legyen az, mert akkor bedurvult. Amikor még kisebb volt nálam, akkor élvezet is volt nézni, ahogy pattog, de azóta lenőtt.

-          Van bennetek kurázsi, hogy ezt választottátok. A mai nap folyamán annyi témát zongoráztunk végig, hogy azt hittem nem tudok meglepődni. Ennek ellenére rácsodálkoztam arra, hogy pont tőletek hallottam egy ilyesfajta dalt. – Bár nem láttam, de sütött az énektanár hangjából, hogy vigyorog és ő is remekül szórakozik. – Ez a forduló tényleg nehéz volt a csapatoknak, de szerintem ti nagyszerűen vettétek az akadályt.
Tovább hallgattam volna a zsűrik értékelését, mert látszólag kritika helyett azt dicsérték, hogy mennyire ügyesen megoldották ennek a fordulónak a témáját és jó volt hallani a nap végére egy más típusú dalt is. Ami nem szomorúsággal és depresszióval van tele. Arra azonban nem számítottam, hogy valaki hirtelen megragadja a kezemet és elkezd a kijárat felé hurcolni. Csak később eszméltem rá, hogy Nigel az. Nem láttam az arcát, de a belőle áradó feszültség többet elárult, mint a ki nem mondott szavai. Akár ki is ránthattam volna a kezemet a szorításból, de szerda óta most maradt mellettem a legtovább. Viszont nem tudom mi történhetett, ami ezt kiváltotta belőle. Még csak el sem búcsúzott a barátnőjétől, amiből arra következtettem, hogy valami komoly. – Hazamegyünk.
Ennek akár örülhettem is volna, de... volt valami a hangjában, amitől csak kényelmetlenül fészkelődtem a bőrömben. Csak ne már megint valami otthon zűr álljon a háttérben. Az elmúlt idő túl sok volt nekem családi balhé szintjéből, szóval jó lenne, ha lecsillapodnának a kedélyek.

-          Történt valami otthon, igaz? – Bár mostanában nem tartozott a kedvenceim közé anya, de már többször is láttam, ahogy az öcsénk miatt sír. Nem születhet meg... igen, ezt mondták az orvosok. Meg azt is, hogy vetesse el, holtan fog megszületni. Csak bele kell gondolnom ezekbe és máris el fogott a tombolhatnék. Lehet, hogy a kistesónkkal történt valami? Talán emiatt lehetne egyedül ilyen feszült a bátyám. Mást egyenlőre nem nagyon tudok elképzelni. Amikor elértük a házunkat, akkor megállapítottam, hogy a nappaliban ég a villany. Akármi is történt egyelőre hanyagolnom kell a másik két problémát, aminek utána akartam járni.

-          Bármi is vár minket odabent mindig maradj mögöttem. – Csak ennyit mondott, mire összezavaródva meredtem a tarkójára. Ezek szerint semmi olyasmi nem történt, amire én gondoltam. Akkor egy lehetőség maradt. Már megint balhé. Amit azért is csodálok, mert szinte síri csönd borult a házra. A bátyámra pillantottam, aki habozva nyomta le a kilincset és amikor benyitott, akkor egy olyan látvány fogadott, ami kellőképpen elgondolkodtatja az embert. Kyle a nappali ajtófélfájának dőlt, az érkezésünkre viszont felkapta a fejét. Több mint két hét után most láttam először szemtől szembe és igazából semmit se változott. Nem is tudom mit vártam a találkozástól, de annyi biztos, hogy mindent elfelejtettem, amikor a tekintetem továbbsiklott és megláttam a nappaliban álldogáló szüleimet.... és Kyle szüleit is. Itt meg mégis mi folyik...? Ha ezek négyen egy helyiségben tartózkodnak, akkor az nagyon rosszat jelent.

-          Menjetek. – Tátogta némán a mostohatesóm még mielőtt a felnőttek észrevettek volna minket. De én nem akartam! Annyi kérdésem volt, amikre választ akartam kapni! Nem küldhet csak úgy el, mintha mi sem történt volna! Mintha nem is szarta volna le a létezésemet az elmúlt két hétben. Szóra akartam nyitni a számat, de a szemei rám villantak és óvatosan megrázta a fejét... és az ajtó becsukódott. A bátyám eleget tett a kérésének.

-          A legjobb az lesz, ha ma már nem megyünk haza. – A keserű hangjától ösztönösen elfogott valami hálátlan, tomboló érzés. Senki sem szomoríthatja el a bátyámat! Még a tulajdon szüleink se!

-          És mégis mit vársz, aludjunk a parkban?! – Csattantam fel, amikor már kellő távolságra voltunk a házunktól. Nem tudtam elfogadni a helyzetet. Az egész annyira abszurdnak tűnt és mégis mi az, amibe jobb, ha nem keveredünk bele? Vagy az is lehet, hogy már túl késő... és ők ketten csak késleltetik az eljövendőt. – Egyáltalán mi folyik itt?

-          Ezt most nehéz lenne elmagyarázni. – Dörzsölte meg fáradtan az arcát. ismertem és tudtam, hogy ő ugyanúgy nem volt erre felkészülve, ahogy én. Isten a tanúm, hogy szétverem a szüleimet. Nigelnek már így is van elég baja az érettségivel meg a többi iskolai szarsággal, nem kell még a nyakába ez a családi patália is. Legidősebb lévén úgy érzi, hogy neki kell minket megvédenie ettől minket. Miért vállalsz ekkora terhet bátyó? Egyszer az életben legyél önző és foglalkozz csak magaddal! – Aludj valamelyik osztálytársadnál, én is ezt fogom tenni.

-          ....és mégis ki fogadna be este tízkor...?

---------

Először is megint nagyon sajnálom a hatalmas nagy késést!
Nem áll szándékomban megvárakoztatni titeket, csak lefoglal az iskola és minden időmet elemészti! Szóval minden telhetőt megteszek és amikor csak van egy szabad percem, akkor a folytatást írom. Szóval köszönöm a megértést! :)
----------
Másodszor lenne egy kérdésem. 
Valakit érdekel egy rajz az író tollából, hogyan ő hogyan képzeli el a főszereplőt?
Igen, most egyes szám harmadik személyben beszéltem magamról, de megbocsájtható, mert este van. XD
Szóval a kérdésem még mindig áll (Digitális rajzról van szó)
Vagy mindenkit hagyjak a boldog tudatlanságban és úgy képzeli el ahogy akarja? :D 
------
Harmadszor pedig....
Tudom, ez nem a facebook meg miegymás....
És a rengeteg késés után ilyet kérni elég pofátlan...
De... 
Ha van egy szabad percetek, akkor szívesen venném, ha rákukkantanátok ERRE az albumra, végignéznétek és ha tetszik, akkor csillagoznátok. Senkire se akarok semmit kényszeríteni, megnyitni se muszáj.

Ahogy körbenéztem az idegen környezetben nem először jutott eszembe a nap folyamán, hogy feltegyem magamnak a kérdést. Mégis mi a rézfánfütyülőt keresek én itt? Ez a hely nem az otthonom, de még csak közelről sem hasonlít rá. Szerintem az előző lakók egy sátánista szektának a tagjai vagy nem tudom, hogy mi mással lehetne magyarázni azt, hogy az egész házban a fekete szín dominál, ráadásul miközben körbenéztem a házban túl sok koponyára hasonlító szobrot láttam. Az első gondolatomat már elvetettem, miszerint kannibálok élnek itt, de a gyilkost és az elmebeteget még nem zártam ki. Épp elég pentagrammát láttam ahhoz, hogy elkezdjek aggódni a testi épségem miatt. Mi van, ha a tulajok becsalják az érdeklődőket és feláldozzák őket a sátánista rituáléjukhoz?! Fiatal vagyok én ahhoz, hogy meghaljak! Ezt kapom azért, amiért nem hittem benned Istenem?! Tch, ezek után ne is reménykedj kedvesebb bánásmódban. Különben is, miért lettem hírtelen egyedül?! Hova császkált el anya és a bátyám? Ebben a helyzetben még magának a Sátánnak is örültem volna, hisz ezek az ő szolgái. Azt hiszem, kezdek paranoiás lenni... Mindenkire ráfogtam eddig, hogy kapcsolatban áll Mr. Lewis –e l. De ami még ennél is fontosabb. HOL AZ ISTENBEN VAGYOK?!

-          Ez a hely egy kibaszott labirintus! – Az anyám majd bánni fogja ezt a napot, amikor megtalálják csontjaimat, sőt lehet, hogy hamvaimat. Mondjuk, azt nem tudom, hogy miképpen fogok elégni, de sokkal jobban hangzott, mint a csontok. Igazából nem is az a lényeg, hogy meghalok, mert ugye egyszer mindenkinek eljön az ideje. A nagyobb probléma az, hogy pont ebben a házban kell elpatkolnom. Mivel nagyon úgy tűnt, hogy a szülőanyámnak ízlés ficama van és tetszik neki, így ha odáig fajulnak a dolgok, akkor meg fogja venni. Ezt az ötletet egyértelműen ellenzem és még az is megfordult a fejemben, hogy inkább beköltözök akkor már a suliba. Ha továbbra is velem akar együtt élni, akkor sürgősen tegyen le erről az eszement ötletről. Csak a holttestemen keresztül veheti meg! Inkább nem teszek ilyen fogadalmakat, általában rossz vége lesz.
Hatalmasat sóhajtva fontam össze magam előtt a karjaimat, amikor váratlanul valaki a vállaimra tette a kezét. A fönti monológom után szerintem senki sincs meglepődve azon, hogy majdnem befostam annyira megijedtem és ezt egy sikítással toldottam meg.  Ebben a sátánista szektában tilos így az ember háta mögé lopakodni! Akárki is volt az biztos szívrohamot szándékozott nekem okozni. Utálom ezt a helyet!

-          Üldözési mániád van. – Lehet, azt mondtam, hogy még a Sátánnak is örültem volna, de úgy tűnik, a testem más véleményen volt. Ezt már csak az előbbi sikolyból is kilehetett következtetni és ha ez még nem győzte volna meg az embert, akkor csak rá kellett nézni a karomra, amin színtisztán észrevehető volt, hogy kirázott a hideg.

-          Megeshet... – Fordultam lassan hátra és szemeimet le nem vettem volna a még mindig vállaimon lévő kezeiről. Mikor szándékozik levenni onnan őket? Csak nyugi, nem ütheted meg, pedig mennyei érzés lenne... gyerünk, kell lennie bennem egy kis önmegtartóztatásnak és akaraterőnek. Biztos van, csak nem tudok a létezéséről. Valami türelmi rendelet kéne nekem, vagy nem tudom. Bár ahogy magamat ismerem úgy is megszegném már csak azért is, mert az állna benne, hogy nem szabad ezt és azt csinálnod. Más szóval parancsolgatna nekem, amit ki nem állhatok.
Viszont jár nekem az Oscar, ugyanis ütés helyett inkább csak elléptem a férfitól és szembefordultam vele. Hogy rohadnál meg a hamis mosolyoddal együtt te idegesítő barom.  Gyanakodva ráncoltam össze a szemöldökömet, amikor a válla megremegett a visszatartott röhögéstől. Most meg mégis mi olyan szórakoztató?! Ha legalább kitudnék igazodni rajta, de ez egy lehetetlen feladat. A fene tudja mi jár ennek az alaknak a fejében. Hagyd abba... az istenért hagyd abba!

-          Eddig sose láttam azt a nyakláncot, de szerda óta le nem veszed. – A nyakamban lévő medálhoz kaptam, az ajkaimat pedig összeszorítottam. Nem tartozom neki magyarázattal, semmim se, csak egy idegen. Lassan lenéztem az ökölbeszorított kezemre. Szerda óta... két nap telt el a nyíltnap óta, ma pedig az a nevetséges harmadik forduló van. És ahelyett, hogy gyakorolnék rondábbnál rondább házak nézegetésével kell töltenem a délutánom fennmaradó részét. A nyaklánc pedig...
Azt szokták mondani, hogy ember tervez, Isten végez. Nos... lehet benne igazság, ugyanis akármennyire is elterveztem, hogy én most kimegyek és mindent szépen megbeszélek a bátyámmal és a barátnőjével, annyira nem jött össze belőle semmi sem. Könnyebb Istenre fogni, mint a saját gyávaságomra. Már annyi mindent kentem rá, szóval még egy dolog nem oszt, nem szoroz. Talán még a bátorságomat, a nyelvemet is ő vitte el és nem a macska. Egyszóval pedig megkukultam, a gondosan összeszedett gondolataimból pedig semmi nem jutott eszembe. Szóval, ha rajtam múlt volna, akkor akár napestig ott szobrozhattunk volna. A bátyám pedig látszólag megharagudott rám, mert nem nagyon igyekezett a segítségemre. Köszi bátyó... ezek után várd el, hogy kedves és megértő legyek... hogyne, álmaidban. Eltitkoltad, cseszd meg! Csak egy apró fuvallat kellett ahhoz, hogy ráeszméljek, én semmit sem akarok megbeszélni. A düh ködként borult rám, remegtem az indulatoktól.

-          Menj a francba... – Végül csak ennyit tudtam kibökni, a többi gondolatom nem lett volna túl blog képes. Velem van a baj, ha úgy éreztem, hogy nem én tartozom bocsánatkéréssel? Az a fél vagyok, akit megsértettek, titkolóztak előtte és még most ők haragudtak meg rám, mert megsértődtem. Akárhogy is volt ez az egész, biztos nem így kellett volna történnie. Semmi értelme nem volt az egész titkolózásnak! Mégis mitől féltek? Nem tudom felfogni, hogy mi vezérelte őket... hol marad a logika?! Jó, nem akarták nagydobra verni, de én Nigel kishúga vagyok! A ki nem mondott szerződésünknek hála jogom van tudni mi folyik a szerelmi életében! Kivéve, ha tizennyolc karikás... azt megtarthatja magának... Azt hiszem valami leírhatatlan horror költözött a fejembe az eddigi gondolatoktól. Fúj, fúj, fúj! Ezt nem akartam elképzelni! Átok beléd korlátlan fantázia! Emiatt a nap miatt visszatérő rémálmok fognak gyötörni.
Valószínűleg a szerelmes duó nem értette miért rázom folyamatosan a fejem és pofozom magam, de jobb is így. Talán ha elmondanám, akkor még az eddigieknél is jobban magamra haragítanám a bátyámat, Irisnél meg kicsapnám a biztosítékot és főtt rákként elájulna. Hogy úszhatom meg ezt a kínos beszélgetést anélkül, hogy valakinek komolyabb baja is essen? Tegyünk egy próbát. Én Istenem, jó Istenem, kérlek könyörülj rossz útra tévedt gyermekeden és küldj neki segítséget. Nem mintha annyira hinnék ebben az egészben, de tőlem még az evolúció is távol áll. Az embernek valamiben hinnie kell, de az a helyzet, hogy mindegyik felvetésben van számomra egy megkérdőjelezhető pont. Ha Isten teremtette az egész világmindenséget, akkor ő honnan az anyám kínjából jött? És azt nem fogadom el magyarázatnak, hogy az örökkévalóság óta él. Abszurd felvetés, nevetséges, nem is hiszem el! Amit látok azt elhiszem, még ha mások szerint ez egy rettenetes felfogás. De törődjenek a saját dolgukkal, mit számít nekik, hogy mennyire vagyok vallásos vagy nem?! Gyakorlatban meg vagyok keresztelve reformátusnak, de elméletben kezdek ateista lenni. Még a Bibliát is száműztem általános után a szobámból, annyira felcseszte az agyam az, hogy mennyire alárendelték a nőt. Még hogy a nő szenvedjen többet Istenkém... fájdalommal hozzon létre utódot meg a többi faszság. Ilyennek nincs helye az én szobámban!

-          Kis Csitri... – Már éppen ráförmedtem volna Scottra, hogy máshol rontsa a levegőt és az anyját hívja kis csitrinek, amikor megláttam a mellette álló személyt. Határozatlan ideig megszűnt minden szemrehányó gondolatom a bátyámmal kapcsolatban, az agyamra pedig vörös fátyol borult. Megígértem, ha még egyszer látom, akkor megtépem és nem szokásom megszegni az ígéreteimet. Ahogy ott állt velem szemben gyűlöleten kívül mást nem éreztem. Egész egyszerűen a puszta jelenlététől hűlt le a testhőmérsékletem. Mintha a nyakamba zúdítottak volna egy vödör jeget. Éreztem, ahogy elhidegül bennem a vér, megmozdítani is képtelen lettem a végtagjaimat. Akár a kő, olyan merev és akár a jég, olyan hideg. Remegni kezdtem, alig tudtam megállni, hogy ne menjek neki. Remegtem, a mellkasom szúrt és egyre jobban fájt. Egyre jobban felcseszte az agyam. A fejem is fájni kezdett. A jó édes...!

-          Mégis mi a francot keres itt ez a....?! – Hülye kurva. Idegbeteg, tsundere picsa. Megannyi dologgal helyettesítette be a tudatom a hiányzó részt. És egyiket se bántam meg. Volt már valaha illető, akit jobban utáltam nála? Mr. Lewis messze leköröz mindenkit, de tőle féltem is, így a kettőt nem lehetett egy pakliban emlegetni. Kimen felülkerekedett Scarlett, de talán azon a hülye, rózsaszín kosztümbe öltözött disznón még nem. Első látásra gyűlölet volt az igazgatóval a viszonyunk. Ezt a nőt viszont gyönyörűek találtam kezdetben és érdekesnek. De amint egyre jobban nyilvánvalóvá vált számomra a Kyle iránti szeretete és az igazi valója, úgy utáltam meg egyre inkább.

-          Nyugodj le csitri. – Intett le hanyagul az a tsundere kis picsa, miközben a mellette lévő férfi a biztonság kedvéért a vállaimra tette a kezeit. Te hoztad ide kutyuli...? Ha igen, akkor eldöntetett a barát vagy ellenség kérdése.

-          Igazából adni szerettem volna valamit. – Jelen pillanatban egy kés az, aminek teljes szívemből örülnék. Beledöfném a picsa torkába, megforgatnám, majd kirántanám és nézném, hogyan fullad meg a saját vérében. Ezek után meg óvadékra lenne szükségem... de azt hiszem, a gyilkosság mellé nem jár ilyen kedvezmény. Szóval sokkal inkább menekülnöm kéne, egészen Mexikóig, ha nem tovább.

-          Mit? – Vakkantottam végül oda a férfinek, de ha a válaszának akárcsak egy kis köze is lesz Scarletthez, akkor lelököm a lépcsőn. Ebben még maga a jó Isten se fog tudni megállítani. Morcosan vártam, majd gyanakodva szemléltem a Scott kezében lévő kis fehér dobozt, ami vörös szalaggal volt átkötve. Igazából az első gondolatom egy eljegyzési gyűrű volt, de ne rohanjunk ennyire előre. Először még meg kéne kedvelnem, aztán összebarátkozni, majd miután kellőképpen rajongunk a másikért jöhet a gyűrű. Nem most, amikor a kényszer barátság küszöbén állunk.
Mivel a férfi nem volt hajlandó megszólalni, így óvakodva elvettem a kezében lévő kis dobozt, majd felpattintottam a tetejét. Amikor megláttam a kis ékszert, akkor a dühöm hirtelen elpárolgott, a helyére pedig egy hatalmas kérdőjel költözött. Bizonytalanul pillantottam azokba a fojtogatóan hűvös szemekbe. Nem értettem... alig ismer engem, akkor mégis hogyan? Vagy miért...? A dobozban egy vas nyaklánc volt. Csak figyeltem, ahogy a kis láncszemek összekapcsolódnak egészen a medálig, ami egy vas jázmin virágát ábrázolt.

-          Tetszik? – Helyben vagyunk, visszatértünk ahhoz a Scotthoz, akivel nincs sok kedvem társalogni, mert egy tapló seggfej. Összepréselt ajkakkal emeltem fel a fejemet és csak bólintottam. Nem tetszett a hangsúly, amivel megkérdezte ezt az egyszerű szót. Akár kedves is maradhatott volna a nap végéig, de az ugye túl nagy kérés lett volna. De a nyaklánc legalább tényleg tetszett. A kis picsa tekintete viszont annál kevésbé. Először minden vér kifutott az arcából, így reménykedtem abban, hogy összeesik, de utána felkúszott a pír a nyakán.

-          Scott! – Csattant fel erélyesen, mire a férfi fél szemmel rásandított, majd összevonta a szemöldökét. Nem tűnt valami boldognak, ezt pedig a hirtelenjében ökölbeszorított keze is mutatta. – Neked teljesen elmentek otthonról?! Mégis mi a fenét művelsz?!

-          Megérdemli. – Préselte ki kényszeredetten, de ez most nem igazán tudta lekötni a figyelmemet. Végig a nőt bámultam és próbáltam rájönni, hogy már megint mi a halál baja van. Már ajándékot se adhatnak nekem őkegyelme engedélye nélkül?! Ez már a pofátlanság teteje!

-          Megérdemli...? – Rázta meg hitetlenül a fejét a nő, nekem pedig minden egyes szava után megrándult a szám széle. Esküszöm mondom, beverem a képét, ha most nem parancsol megálljt magának! – Most komolyan... nem tett semmit, amivel ezt érdemelné!

-          Mások vagyunk Scar! Akármi is történne, szerinted nem érdemelné meg, túlságosan elvakítanak a saját érzelmeid! Én legalább tisztán látom a dolgokat! – A világ legkedvesebb nőjével van dolgom emberek. De ez a szimpátia túlon túl kölcsönös ahhoz, hogy egy szó nélkül hagyjam az egészet. Na igen, már megint azok a tervek. Nem sikerült a picsa arcába mondanom a véleményemet, ugyanis a bátyám megunta a kis szappanoperánkat és a saját ügyével szeretett volna foglalkozni. Majdnem hogy vérszemet kapva fordultam meg.

-          Leszarom! – Rivalltam rá, mire megjelent az az oly ritkán látott arckifejezése. Máskor ez kétszeri meggondolásra késztetett volna, de nem most! Vele bármikor el tudtam intézni ezt az ügyet, hisz egy házban lakunk, de ez a tsundere picsa... őt szerencsére nem látom mindennap. – Azt mondta, hogy nem érdemlem meg a nyakláncot!

-          Hallottam... és egyetértek vele. – Scarlett fura fejet vágott a kis párbeszédünk hallatán, de engem már a dolgok abszurdsága kezdett teljesen hidegen hagyni. Velem már annyi minden történt az életben, hogy igazából azon csodálkozom, hogy még mindig megtudok lepődni egyes dolgokon. A kettős frontra viszont még én sem voltam felkészülve. Egyik oldalról a bátyám üvöltözött, a másikról pedig Scarlett kezdett kiabálni és hadonászni. Egy idő után megszűrtem a hangjukat és csak a nő ujjára tudtam összpontosítani. Azután, hogy feltűnt már nem bírtam mást nézni... csak a gyűrűt, amit eddig egész biztos nem viselt...

-          Úgy látom megint elkalandoztál. – Maga meg szíves örömest szeret kizökkenteni a gondolataimból az önző vágyai miatt. Grrr... és már megint a vállaimon vannak a kezei. Ez valami beteges pedofília nála vagy mi? Fogdossa a lányát még ha csak évi két alkalommal is láthatja. Tartogassa addig a furcsa fétisét és engem hagyjon békén. – Tetszik a ház?

-          Mit nem értett abból, hogy ez a hely egy kibaszott labirintus? – A vak is képes lenne olvasni a jelekből, ez a ház a frászt hozza rám. Ha itt kell leélnem életem hátralevő részét, akkor az igen rövid élettartam lesz. Mert az is százas, hogy nem maradok egy napnál több időt ebben a házban. Még hogy itt élni! Ez csak egy rosszul kivitelezett vicc lehet. Miért van az, hogy minden a legrosszabb végkifejlet szerint történik? Annak a pillanatnak is másként kellett volna történnie, amikor kiderült, hogy a bátyámnak barátnője van... talán nem is borultam volna ki ennyire, ha előtte nem hazudnak nekem.
A délután fennmaradó részében nem nagyon szólaltam meg többször, de ez nem takarta azt, hogy a morgást abbahagytam volna. Ez az elfoglaltságom leginkább akkor erősödött fel, amikor megtudtam, hogy vasárnapra beszerveztek egy családi programot: huszonöt kilométeres hegyi túra. Igazából amikor ezt meghallottam akkor már nyöszörgésre hasonlított a szenvedésem és belegondolni se mertem, hogy mi vár rám a hétvégén. Csak könyörüljön rajtam az ég és legyen évek óta nem látott szélvihar. Mert igazából nem tudott meghatni Mr. Lewis története miszerint lesznek különböző pihenőpontok, ahol kapunk teát és sütit, hogy utána újult erővel folytassuk az utunkat. Érdekel is engem a citromos tea, amikor egy teljes napon keresztül kell elviselnem a sátán jelenlétét! Az se segített a helyzet megemésztésében, hogy Kyle már megint kimentette magát valamivel ebből a családi programnak titulált kirándulásból. Nekem is lenne jobb dolgom vasárnap, de valakivel ellentétben én nem húzom ki magam. Még akkor is ezen dühöngtem, amikor este a húgom volt olyan elragadó és megcsinálta a sminkemet. A kettő között lenyugodtam egyszer, de aztán eszembe jutott, hogy szerdán vakolatnak nevezte Yui munkáját, így újra rám tört a duzzoghatnék. A mostohaapám egészen jól tolerálta a megkukult énemet, miközben elfuvarozott a sulihoz. Viszont nem gátolta meg abban, hogy idegesítően hosszan csevegjen... magában. Mert én egy szót nem szóltam az is hót ziher. Válaszadás helyett a visszapillantó tükörben mustráltam magam és kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit képmutató vagyok. Másokat leszólok az erős sminkjük miatt, de én sem különbözök annyira. De a húgom szerint nekem jól állnak, ellenben azokkal az idős anyukákkal.

-          A pici Riko szoknyát visel! – Ez kellett volna legyen az intő jel, hogy rosszul választottam a gardróbom előtt állva. Bár igazából magamon is meglepődtem, mert egyrészt sosem hittem, hogy van szoknyám, másrészt mikor történt utoljára, hogy önként felhúztam volna? Az ember általában nem teszi közszemlére azt a testrészét, amit utál, márpedig én rühelltem a vádlimat. De most félre kell tennem minden önértékelési problémámat és magabiztosnak kell tűnnöm. – Annyira büszke vagyok rád! Bár... a hajad erősen rontja az összképet.

-          Igazán tapintatos vagy Alexy... – Ennek ellenére ösztönösen a vállamra omló rózsaszín tincsekhez nyúltam. Tényleg nagyon nem illettek a vörös szoknyámhoz. Múltkor megígértem, hogy ha a bátyám sikeresen leérettségizik, akkor visszafestem az eredeti színére, de tényleg várnom kéne addig? Az túl hosszú idő, addig háromszor is beüthet a macskajaj! – Sue, eljössz velem holnap a fodrászhoz? Szeretném vi...

-          Kösz, nem. – Meg se várta, hogy befejezzem a mondatot, hanem minden habozás nélkül elutasította. Vártam, hogy felnevet, idiótának nevez és megnyugtat, csak vicc volt nyomim! De semmi ilyen nem történt. Elfordította a fejét és tovább beszélgetett Arminnal, mintha az előbbi jelenet teljesen hétköznapi lett volna. A csillagjegyem azt írta, hogy néha semmibe veszem mások érzéseit, ami az esetek többségében igaz is... de szerintem kettőnk közül most Sue a tapintatlanabb, hisz észre se vette magát! Bár jobban belegondolva miért is csodálkozom, hisz mindketten vízöntők vagyunk. Ez sok dolgot megmagyaráz és bár nem szeretnék hinni ezekben a hókuszpókuszban, de valahogy mindig beletalál az igazságba. Hülye Sue, mégis mit képzel magáról?! Menjen a francba, de komolyan... remélem, hogy most semelyik idióta nem zavarja meg a zsűriket. Múltkor az az idióta Ian miatt nem penderítették ki a lányt, de most nem hagyom, hogy még tovább húzzák ezt a hülyeséget.

-          Ch... – Ha nem lettem volna lány, akkor már rég köptem volna egyet, de egyenlőre tartottam magam az illem szabályaihoz. Minden további szó nélkül otthagytam azt a hármat, akik közül egyedül Alexy vette észre, hogy elmegyek. Mire is számítottam? Sue sose volt a kedvesség élő példája, mindig volt benne egy önzőség, aminek köszönhetően sokkal fontosabbnak tekintette magát. Kíváncsi lennék, hogy mikor kezdek el hiányozni neki. Már, ha ez megtörténik valamikor. Mostanában egyre jobban kételkedek benne. – Rachel!
A hosszú, barna hajú lány felém fordította a fejét, majd amikor látta, hogy mit viselek összeráncolta a szemöldökét. Ebben nagyon hasonlítottunk, semelyikünk sem arról volt híres, hogy olyan gyakran hordunk szoknyát. Amikor tetőtől talpig végigmért, akkor már kezdtem bánni, hogy ezt a szettet választottam ma estére.

-          A rózsaszín nagyon nem passzol a vöröshöz. – Igen, ez ma már hallottam egyszer. Végül ismételten végignéztem a ruhatáramon. Fölsőnek egy fehér csipkés toppot választottam, ami szerintem remekül passzolt lebarnult bőrömhöz és ehhez társítottam a többiek által hajamhoz nem illő, vörös szoknyát, ami a combomig ért. Együtt nem mutattak rosszul, de sikeresen megfeledkeztem arról, hogy a rózsaszín kibékíthetetlen ellentétet alkot vele. Ezért kéne minél hamarabb visszafestenem. – Viszont a nyakláncaid tetszenek!
Csak azért mondja, mert mindkettőt ő vette nekem! Az egyiket tavaly karácsonyra, a másikat pedig névnapomra. Egy choker és egy gyöngysor, amin egy kereszt alakú medál volt. A karomon lévő sok szar mellett természetesen felfedezhető volt Kyle bőrkarkötője is. Oké, talán tényleg érdekes látványt nyújtottam... beismerem.

-          A hajammal majd kezdek valamit holnap... – Mondtam végül hatalmasat sóhajtva és reménykedtem, hogy tényleg így lesz. Nem mintha nem szeretném a mostani színét, de ennek hála sokkal korlátozottabban öltözködhetek, mint előtte. Pár szót még váltottam barátnőmmel, utána felbukkant Kornél, így inkább „kettesben” hagytam őket. Nem mintha ebben a zsúfolt sportcsarnokban ez lehetséges lett volna, de mindenki érti, hogy mire gondoltam. Nem nagyon volt kivel beszélnem és fájt bevallani, de egyedül éreztem magam... Céltalanul sétáltam fel – alá, közben elgondolkoztam azon, hogy én mégis mi a fenét művelek itt. A Sue – s incidens óta elvesztettem minden motivációmat, csak nyűgnek éreztem ezt az estét. Mind a két fordulónál itt volt Kyle, de szinte egyértelmű volt, hogy ma nem lesz itt. Miben is reménykedtem? Sejthettem volna, hogy ha a nyílt napon nem teszi tiszteletét, akkor most se fogja. Mindig kihúzza valamivel magát a programok alól, ahol én is ott vagyok... Nem! Biztos csak túlkombinálom a dolgokat! Mégis mit követtem volna el ellene, aminek hála kerülni kezdett? Olyan jól alakultak köztünk a dolgok, aztán egyik percről a másikra kiborult a bili... és azóta egyszer se láttam élőben.

-          Riko, nagyon elbűvölő vagy. – Még Lysander úriemberhez méltó viselkedése se tudta visszahozni a jókedvemet. Ha egyszer elindult a lavina, akkor nem volt megállás. Hiába az elbűvölő mosoly, dicséret és minden mi jó, amikor átmegyek pesszimistába, akkor már semmi sem számít. Viszont nem lenne jó így az elején kiesni, mindenképpen leakarok mosni a színpadról pár embert. Aki ellen azt mondanám, hogy semmi esélyem sincs az Castiel – Lysander féle duó és valamilyen érhetetlen okból kifolyólag Armin... rajta szerintem mindenki meglepődött. Ahogy ismerem, pár kör után feladja, mert bosszantónak találja és... kit áltatok? Nyerni akar, mert számára ez egy párbaj.

-          Jézusom, ezt ugye nem gondoltad komolyan?! – Össze se tudtam volna téveszteni máséval Rosalya felháborodott hangját. Azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén, de akkor megfeledkeztem a lányról. Istenem kegyelmezz! Bízom a veszekedő képességemben, de mit kezdjek egy olyan lánnyal, aki ölni is képes a divat nevében? A mániákusokkal fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. De már előre láttam, hogy ebben a témában olyan fafejű lesz a lány, hogy a saját véleményét fogja szajkózni és meg sem hallgat. Mondjuk az mellékes, hogy most igaza is van. – Nem... azonnal tennünk kell valamit!

-          Mit vársz, tegyek fel egy parókát? – Ha azt mondja igen, akkor itt helyben felkötöm a nyakkendőjével a kis fruskát. Nincs annyi sajttorta a földön, aminek hála felveszek egy tetves parókát csakhogy az egyik osztálytársamnak a szépérzékét ne bántsam. – A ma estét csak kibírod, holnap pedig úgy is elmegyek fodrászhoz... talán.

-          Talán? – Ha lehet az eddigieknél is csúnyábban nézett rám. Az az utolsó egy szót nem kellett volna hangosan is kimondanom, igaz? Mert akkor megkíméltem volna magam ettől a pillantástól. – Nem, nekem is ott kell lennem! A végén még meggondolnád magad.

-          Hát... – Annak tudatában, hogy Lysander milyen reménykedő pillantásokat lövellt felém a lány háta mögül, nehezen tudtam konkrét választ adni. Az nekem is feltűnt, hogy Rosának nincsenek annyira barátai, de miért pont én kell, hogy legyek az, aki változtat ezen? Ellenem fordult, amikor szakítottunk Lys! És ez bár lehet, hogy neked nem tűnt fel – mert most őszintén neki mi tűnik fel – de akkor is így történt. Néma szempárbajt vívtunk, de Rosalya azt hihette, hogy fontolóra veszem az ajánlatát. Nem akarom, vele túlságosan is hivatalos és komoly lenne az alkalom. Merjem csak azt mondani neki egy fodrászüzletben, hogy lazítsd el magad... tuti kikergetné az összes vendéget. – Hol van Castiel?

-          Hogy jön ide Castiel? – Értetlenkedett a lány azzal a kritizáló grimasszal, amit mindig is utáltam. Túlságosan is hasonlított az én normális arcomra. – Honnan tudjam, utoljára egy macskával a kezében láttam. 

-          Egy macska? – Körülbelül ugyanazzal az értetlen grimasszal kérdeztem ezt, mint az előbb ő. Azt hittem, hogy a fiú utálja a szőrős, négylábú pamacsokat. Hisz ő kutyás, ráadásul ott van Démon is! Nem cserélhette le a kutyát egy hülye macskára! – Ha csak nem akarja vele összekarmoltatni annak a picsának az arcát, akkor nem értem.

-          Milyen picsa? – Olyan érzésem volt, mintha elbeszéltünk volna a másik füle mellett. Ennyire tudtuk megérteni egymást a lánnyal és ezek után még elvárta volna Lysander, hogy töltsek el vele egy délutánt. Ezt még ő sem várhatja el tőlem. Ekkora áldozatot képtelen vagyok hozni. Még miatta sem. Lys drága, elismerem, hogy egy tüneményes pasi vagy, de az exem. És egy exemért se hoztam még ilyen nagy áldozatot. Ahhoz túlságosan is öncélú vagyok. – Nem élsz olyan régóta itt, melyik fodrászhoz jársz? Mindegy, ha most azonnal felhívom a fodrászom, akkor biztos szorít neked helyet! Bár egy csomó vendége van, de a nagynéném és értem biztos megtenné. Utána pedig elmehetnénk vásárolni, de ne a plázába, ott túl silány a felhozatal. Maradhatnánk a stílusnál, amit most viselsz, nagyon tetszik ez a fölső. Igazán szexi, biztos sikerül elcsábítanod vele valakit.

-          Lys... – A fodrász is túltett az elképzeléseimen, de hogy utána még vásárolni is menjek vele? Hol van Castiel?! Az egyetlen személy ezen a szemétdombon, aki nem akarna elküldeni vásárolni. Vagy ha igen, akkor teszek róla, hogy a kis bosszúhadjárata fordítva süljön el. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan terveztem, de biztos megoldom. Kétségbeesetten kerestem a tömegben, míg végül meg nem találtam a vörös loboncát a kijáratnál. Valakivel éppen beszélgetett, a fejemet nyújtogattam, míg végül meg nem láttam Mirtillt. Hogy bír azzal a lánnyal ilyen jól kijönni?! A szűkszavúsága annyira feltudta baszni az agyamat. Volt nekem most hozzá türelmem? Még Kimhez is lett volna, ha cserébe lerázhatom Rosalyát. Jó, azért ne tegyek meggondolatlanul túlzó megjegyzéseket. – Mirtill!

-          Emlékszik a nevemre. – Ki fogom bírni a lány furcsa stílusát, a cél szentesíti az eszközt. Vagy lehet, hogy én csesztem el az egészet? Megalapoztam volna azzal a kapcsolatunkat, hogy sohasem vettem észre a lányt és mindig annyira láthatatlan volt számomra? Lehet, ez volt a baj. Mindegy, nem nagyon terveztem életre szóló barátságot kötni vele. Amíg nem tudok egy összetett mondatot kihúzni belőle, addig ilyenről még álmodni se merek.

-          Mit kerese... vagyis minden fordulón itt voltál? – Hiába moderáltam a mondatomat az arckifejezéséből ítélve pontosan tudta, hogy mit akartam kérdezni. Vessük csak el még jobban azokat a magokat... szép volt Asakura. Szinte már érzem az Oscar műanyag illatát.

-          Dehogy. – Ebben legalább jó a lány, nem mutatja ki, hogy mit is gondol igazából. Mibe le nem fogadnám, hogy verhetetlen póker játékos. Jegyezzem meg, hogy ne álljak ki ellene semmilyen kártyajátékban. – Plum akart még az elején jelentkezni, de az igazgató megtiltotta neki. Szóval minek legyek itt?

-          Akkor most... mit csinálsz? – Gondolom mindenki emlékszik arra, amikor az őrült tyúk leordította a bátyám fejét, hogy dobos nélkül nem tud indie zenekart létrehozni. Hát kiderült, hogy volt valaki olyan hülye, hogy jelentkezett. Nem mintha lenne bármi bajom is, de az a plakát, amit készítettek... minden volt csak hívogató nem. Egy szivárvány alatt álló pálcikaember, amint egész biztos, hogy Paintel rajzoltak meg. Ha legalább PhotoShopal... de nem... és még így is volt valaki... a világ tele van meglepetésekkel. Szóval Mirtill azért volt itt, mert ide beszélték meg a találkozót a sráccal és bár nem kérdeztem minek, de biztos nyomós okuk volt rá. Ahogy arra is, hogy Castiel miért viselkedik úgy, mintha bármi köze is lenne ehhez a bandához.

-          Oh, itt van. – Nézett a hátam mögé, mire mindegy milyen alapon, de megfordultam. Kíváncsi voltam, hogy milyen is egy dobos alkat vagy értitek. Nos, az első benyomás olyanra sikeredett, hogy a srác kitakarta előlem a színpadot, a rajta lévő Irist, aki valamilyen undorítóan nyálas számot énekelt éppen és úgy összességében mindent. Mit ne mondjak, széles vállaid vannak haver... és ahogy fentebbre tévedt a tekintetem ösztönösen megakadt valamin a szemem.

-          Nem nehéz azokkal smárolni? – Azt most már elmondhatom, hogy egyikünk első benyomása se sikeredett valami jól. De mentségemre szóljon, hogy valami izé állt ki a szájából, amit mások piercingnek neveznek.

-          Hát... eddig még nem érkezett panasz. – Lehet, mégse szúrtam el annyira ezt az első benyomás dolgot, hisz elnevette magát. Neki lehet, hogy tetszett, de Castiel igen furcsa fejet vágott, így inkább elköszöntem tőlük. Na és most mit kezdjek magammal? Ezzel az akciómmal egy újabb társaságtól fosztottam meg magam. Lassan nem marad ember a csarnokban, aki szívesen beszélne velem. Valami hasznossal kéne elütnöm a fennmaradó időt, de igencsak leszűkültek a lehetőségeim. Nem akarok gyertyatartót játszani, így egyelőre békén hagyom a barátnőmet és a pasiját. Köztük már elég rég óta folynak a dolgok, de istenigazából csak február hatodika óta járnak. Az ő kapcsolatukról se tudok semmit, mert a törpével ellentétben neki van fogalma a magánéletről. Ha már törpe, akkor hozzá végképp nem fogok odamenni, mert várok a pillanatra, amikor én kezdek el hiányozni neki. Azt hiszem, az örökkévalóság másnapján megtörténik ez a csoda. A bátyám valamelyik sarokban vigasztalta a csaját, amiért kegyetlenül lepontozták, pedig ha az ő életében ennyi izgalom van, akkor ezzel kellett volna beérniük. Azt hiszem, ez az este dögunalom lesz annak ellenére, hogy őszinte érzésekről fog szól. Az igazgató és a tantestület a szomorú és szívszorító részekre kíváncsiak, nem a boldog nyálas szerelemre, amit az előbb adott elő Iris. Azt hiszik, hogy ezzel majd belénk látnak és zsarolni tudnak vele. Nem is a hangról szól a mai este, az csak a tejszínhab a tortán.

-          Hát nem volt édes Cicustól, hogy meghívott? – Igen és a következő lépése az lesz, hogy mindenki szeme láttára a színpadon megkéri a kezedet. Még mindig fogalmam sincs, mi történt kettejük között, de az is száz, hogy Castiel utálja. Neheztel rá. Bosszút akar állni? Valamelyik biztos behelyettesíthető a mondatomba. Amúgy biztos baromi sokat képzelhet magáról ez a lány, hogy nem esett le neki mennyire gyűlöli Castiel. Még azt se fogta fel, hogy a meghívás mögött hátsószándék lapult. Vajon egyből leesik neki, amint meghallja a dalt, vagy még akkor is áltatni fogja magát?

-          Nincs mit tenni, ő már csak ilyen elragadó személyiség, nem? – Tártam szét a karomat tehetetlenül, mire összeráncolt szemöldökkel fordult felém. Végre leolvadt az az álszent, hányingerkeltő mosoly az arcodról. Akár büszke is lehettem volna magamra, de ameddig nem sikerül ugyanezt elérnem a mostohaapámnál is addig csak egy piti kezdő vagyok.

-          Gúnyolódhatsz, de kettőnk közül neked van elcseszett ízlésed. – A mondatát hallva kidagadt egy ér a homlokomon. Mit merészelt mondani ez az álszent kis kurva...? Hogy az én ízlésem elcseszett? Na ne röhögtessen, nem én jártam egy vadbarommal. Illetve... volt már rá példa, de nem ez a lényeg. Vagyis igenis de! Castiel legalább nem csalt meg senkit se.. várjunk csak... miért kezdtem az ő malmára hajtani a vizet?! Valami baj tényleg lehet a fejemmel, de az ízlésemmel semmiképpen se. Biztos azért mondja ezt, mert Lysander az exe szöges ellentéte. Ha addig élnék se választanám Castielt az exem helyett. Semmi csábító nincs abban a seggfejben. Hamarabb is fog elpatkolni, mint én, ha így folytatja. Valahol meg kéne húznia a határt, mert a végén tényleg átkerül a túloldalra. És amennyiben ez a csaj továbbra is inzultál a saját kezeimmel gondoskodok a fiú haláláról. Mert az ő sara, hogy ma este a köreinkben tudhatjuk. Efelől nincsenek kétségeim.

-          Ízlések és pofonok. – Mondtam végül, ami tőlem igen nagy előrelépésnek számított. Egy másik szituációban egész biztos leálltam volna veszekedni, de nem ma este, amikor még élni se volt kedvem. Ráadásul vannak egyedek, akiknek hiába beszélsz, akkor se hallgatnak meg. Viszont nem bírtam megállni és muszáj volt mondanom valamit. – Az én barátom, akkor is sokkal értelmesebb.

-          Lányok, miről beszélgettek? – Lysander mögém sétált és észrevétlenül megragadta az ökölbeszorított kezemet. Jaj, hogy mennyire jól ismer engem ez a srác. De mi annyira különbözünk egymástól, hogy a kapcsolatunk bazi unalmas lenne. És az is volt.

-          Édes, hogy a barátnőd ennyire kiáll melletted. – Gúnyolódhatsz amennyit akarsz, de miután beverem a képed utána én fogok. Mintha csak olvasott volna a gondolataim között a srác elkezdett olyanokat suttogni a fülembe, hogy senkit se üthetek meg, mert itt van az igazgató is és mindent lát. Hol érdekel az engem? Már régen nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam a tanárok.

-          Úgy nézel ki, mint aki helyben letépi valaki fejét.

-          Kiváló ötlet, veled fogom kezdeni! – Fordultam Castiel felé fenyegetően, de ő már régen nem ijedt meg a dühös énemtől. Meglehet, hogy néha nevetséges módszereim vannak, de nem fer hogy Sue és Tina még mindig megtudják félemlíteni.

-          Hogyne hercegnő, de inkább a színpadot figyeld! – Fordította a fejem az említett irányba, ahová éppen fellépett a rejtélyek tárháza vagyis a legifjabb iker, Chloe. Mindig is volt valami a lányban, amitől ő még a testvéreinél is furábbnak hatott. Nem, a fura nem fejezi ki annyira jól, hogy mit is gondoltam róla igazából. Annak ellenére, hogy hatalmas mosollyal az arcán és nyíltan közeledik mindenki felé ő maga annyira... elérhetetlennek tűnik. Ahogy most ott állt fönt a színpadon és mélykék szemeivel a közönséget fürkészte tudtam, hogy megint valami olyasmit fogunk hallani, ami felkelti bennem a gyanút. Amikor elkezdett énekelni, akkor egy olyan oldalát mutatta meg, amit eddig egyszer sem láttam. A tekintete vádló volt, tele szemrehányással és megannyi sérelemmel. Amikor a dal refrénjéhez ért, akkor úgy tette fel azt a kérdést, mintha tényleg nem értené.

-          How do you love someone... – Chloe mindig elérte a várva várt hatást, mesterien értett ahhoz, hogy átverje az embereket maga körül. Már múltkor is sikerült megállapítanom, hogy senki se ismeri igazán, hogy ki is ő valójában. Megfigyelte a bátyjait, utána magáévá tett egy kis darabot belőlük. És így létrejött ez a lány, akinek a szemei eddig egyedül éneklés közben voltak emberien őszinték. Magány, fájdalom, sértettség és harag. Ezt láttam az elmúlt két alkalom során.

-          De édes, fogják egymás kezét! – Ez a csaj, hogy nem szűnt meg még létezni? És ha kézfogás alatt arra célzott, hogy Lysander lefogta az ökölbeszorított kezem, hogy ne húzzak be neki, akkor igen. Kibaszottul édes és meghitt jelenet szemtanúja lehettél. Az igazi barát nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj... még ha legbelül ő is ugyanarra gondol. Lys nem annyira híve az erőszaknak, de biztosra veszem, hogy nem bánná, ha pofán kúrnám. Szerintem Castiel még meg is köszönné.

-          Ha megbocsájtasz... – Húztam ki a kezem a fiúéból, szemeimmel pedig megkerestem a másik ex barátomat. Illetve afféleséget, ebben sohasem tudtam dűlőre jutni. Mindegy, ez most egyáltalán nem fontos! A lényeg az, hogy belőle biztos többet tudok kiszedni, mint az antiszoc bátyjából. – Alexy! 
A hangom hatására a fiú összerezzent, a körülöttünk állók pedig mérgesen fordultak felém. Már megint mit műveltem, mindenki úgy néz rám, mintha halálos bűnt követtem volna el. Alexy is aggódva pillantott felém, ami mondjuk nem volt annyira újdonság. – A húgom a színpadon önti ki a szívét, miért kell tönkretenned az előadását?

-          Uhm... – Elgondolkodva néztem a plafonra, mert a kérdés felett nem lehetett csak úgy átsiklani. Lehet, hogy túl hangos voltam? Ezért már többen is panaszkodtak, de ezt kell szeretni emberek! De a másik az, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom arra, hogy kifaggassam. – Nem érdekel. Mi most beszélgetni fogunk.

-          Miről? – Minek pazaroljam az időmet magyarázkodásra, amikor cselekedhetek is helyette? Egy olyan helyre kell mennünk, ahol nem maradok le megint Rachel előadásáról. Vagyis a hangszigetelt öltöző teljesen kizárva, tekintettel arra, hogy az elmúlt két alkalommal ott voltam, amikor a lány énekelt. Viszont nem az én asztalom a suttogás, így muszáj volt találnom egy helyet, ahol kiereszthetem a hangomat. Szerintem az udvar tökéletesen megfelel erre a célra. – Riko, miről van szó?

-          Mit tit.... – Szegeztem volna neki a kérdést, de a mondatomban megakasztott a bokrok felöl jövő zaj. Mennyi az esélye annak, hogy mókusok, mosómedvék, patkányok vagy csövesek laknak az iskolában...? Az utolsó csak egy vicc akart lenni, de valljuk be, nem olyan magasak azok a falak. Bárki könnyedén bemászhatna, ha akarna. Ez nem valami bíztató, de fogjuk fel a dolgokat pozitívan. Lehet, hogy csak egy turbékoló, felajzott pár. Igen, biztos, hogy azok! Egy embert simán megtudok ütni, de az állatokhoz nem lenne szívem. Mindegy, lesz ami lesz alapon visszafordultam Alexy felé. – ....koltok ti hárman?

-          Mire gondolsz? – Ezt a gyereket a fejére ejtették kiskorában vagy tényleg ennyire tökfej lenne? Ismerte és tudtam, hogy mikor hazudik, mivel az arca egy nyitott könyv volt számomra. De most meglepően őszintének és aggodalmasnak tűnt. Azért csak sejti valamennyire, hogy miért rángattam ki a húga előadása közben. Az este tematikája az volt, hogy ami akár rólam is szólhatna és ez a dal sok aggályt hagy maga mögött. – Ugye nem akarod te is elsütni azt, hogy ha fellépnék, akkor az én számom biztos az It’s okay to be gay lenne?

-          Nem... – Amikor végül leesett, hogy ezt halálosan komolyan kérdezte, akkor összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az arcát. Inkább meg sem kérdezem, hogy ki volt az, mert van egy pofátlan gyanúm. – Ne játssz az idegeimmel, mert már így is kész vagyok! Akárhányszor szóba jön a húgotok mindig furán kezdetek el viselkedni és meglepően komolyak vagytok! Mi a különbség közte és köztetek? Miért érzem azt, hogy azok a dalok a szíve mélyéről szóltak és túlon túl őszinték voltak? Tudod, hogy megbízhatsz bennem, szóval kérlek áruld el.

-          Persze, hogy tudom... de ez nagyon személyes ügy. – Ezt anélkül is tudtam már, hogy mondtad volna. Lehet, hogy tényleg nem kéne mások életébe beleütnöm az orromat, de ilyen a természetem. A saját helyzetem se valami rózsás, akkor mégis miért akarom Alexy gondját is a vállamra venni? Segíteni akarnék vagy csak túl kíváncsi vagyok és nem tűrőm, ha valakinek nyilvánvalóan van egy titka? Amit én nem tudok...

-          Legalább valamit mondj el, egy kicsivel könnyebb lesz tőle a lelked. – Szent duma meg minden más szar. Ezer százalék hogy ha elárul valami apróságot, akkor csak még többet fogok követelni. A kíváncsiság kivétel nélkül majdnem minden emberben megtalálható, de ami azt illeti szerintem bennem a kelleténél több rossz tulajdonság volt. Így történt, hogy hihetetlenül idegesítővé és fenyegetővé váltam. Nem hinném, hogy ez volt a legcélravezetőbb megoldás, de legalább hatásos volt. A fiú kimondta azt a kis információt, amit eleinte még kértem, utána csak követeltem. Örökbe fogadtak minket. Ez sok mindent megmagyaráz, de a legfőbb kérdéseimet nem. Ő miért elérhetetlenebb náluk? Miért nem jár iskolába? Hogy nem veszik észre mások, hogy Alexy és Armin keveréke az álcája? De... akármennyire is kapart belülről az érzés, mégse kérdezhettem többet. Nem volt jogom hozzá, így hagytam, hogy véresre marjanak a saját aggályaim.  Reszketegen kifújtam a levegőt miközben lassan lerogytam a fiú mellé a padra.

-          Miért vagy már így is kész? – Törte meg végül a csendet a fiú, mire felé fordultam és próbáltam kivenni az arcvonásait a sötétben. Volt valaki olyan kedves és becsukta a sportcsarnok ajtaját, így az a gyér fény, ami volt azt az ablakoknak köszönhettük. A kérdése viszont először meglepett, miután pedig tovább gondoltam rájöttem, hogy én mondtam ezt pár perccel ezelőtt. Nem mondhatom azt, hogy a franc akar róla beszélni, igaz? Hisz ő is kibökött valami amúgy meglepő, de haszontalan infót.

-          A mostohaapám az oka. – Mondtam végül, mert beláttam, hogy hatalmas képmutatás lenne a részemről, ha nem mondanák semmit. Eszembe jutottak azok az érthetetlen mondatok, amikkel folyamatosan traktált engem, de mégis a legrosszabb az volt, amit értettem. Amikor arról kezdett beszélni, hogy a fia szereti, ha meg kell erőltetnie magát... az sokkolt le talán a legjobban.

-          Nem festesz valami jól, történt valami köztetek? – Vigasztalóan elkezdte simogatni a hátam, amint látta milyen meggyötörten nézek rá. A kettőnk problémáját még csak összehasonlítani sem lehet, mert más a tűrőképességünk, az életünk és mindenünk. De mennyit árulhatok el? Erről még senkinek sem beszéltem a húgomon kívül és az egyetlen, aki igazán megértene az Kyle lenne. – Köze van a cuki rendőrbarátodhoz?

-          Melyikhez? – Kérdeztem végül fáradtan, mire összeráncolt szemöldökkel nézett fel rám. Nem értettem mire fel a csodálkozása, hisz több rendőr ismerősöm is volt és bármelyikre gondolhatott. Aztán némi gondolkodás után leesett, hogy az egyetlen, akinek bármi köze is lehetne a mostohaapámhoz a mostohabátyám. – Nem, és kérlek ne hívd cukinak azt a beképzelt faszt vagy megütlek. Ha van fogalom, ami szöges ellentétben áll a férfival, akkor az ez. Talán még a kedvesség.

-          Csak szerintem van valami a bokorban? – Pillantott kétkedve a hátunk mögé, ahol ismételten megzörrentek azok a rohadt ágak és bokrok. Én éppen kiönteném a lelkemet, erre valami smacizó pár vagy állat nem hagy kibontakozni! Ha én odamegyek, akkor lesz ott mulass,ne mulass. – Megyek és megnézem.

-          Rendben... – Vele jobban járnak, én viszont nem. Mi van, ha valami veszélyes kis állat az, mint például egy mosómedve? Sunyi kis népség és nagyon erőszakosak. Ahw, azt hiszem, kell nekem is egy. Csak rá kell nézni az aranyos kis pofijukra és... azonnal eszembe jut a Totál Dráma szigetben látott erőszakos kis mosómaci. De ha lenne egy, akkor tuti, hogy Raccoon lenne a neve. Nem túl kreatív, de ezt kell szeretni. – Alexy, mi tart ennyi ideig?

-          Semmi érdekes nincs itt! – Mondta sietve, amitől felsejlett bennem a gyanú. Túlságosan is gyorsan vágta rá, ez nekem nem tetszett. Hátrafordultam, hogy lássam mit művelt már megint, de ott a fák között már tényleg nem volt olyan sok fény. – Visszatérve rád... úgy tudtam, hogy ti ketten jól kijöttök.

-          Beszélj múlt időben, mert mostanában kezdem úgy érezni, hogy az alma nem esett messze a fájától. – A legszomorúbb ebben az egészben, hogy komolyan is gondoltam. Kyle annyira kiállhatatlan és bunkó lett az elmúlt héten, mintha menstruálna. Letelt az a végzetes hét, sőt még haladékot is adtam, szóval jobban tennéd, ha észhez térnél. Mindezek ellenére még mindig jobban élveztem az ő társaságát, hisz körülbelül minden szavát értettem, nem játszotta meg magát és a fő indok, hogy nem egy pedofil állat. Csak az újabban rajtakapott hazugságok kezdtek el zavarni. – Minden testvéremet szeretem, legyen vérszerinti vagy mostoha. Lehet, hogy néha tépjük a másik idegeit, de azt hiszem, hogy ettől kerülünk még közelebb egymáshoz. Bármily meglepő ezek alól Kyle sem kivétel, habár rendszerint egy mogorva és bunkó fasz. Nagyon szeretem őt, annyi oldalát megmutatta nekem és ezek közül a kedvencem az, amikor a szeretteit védi. Lehengerlő a belőle sugárzó erő, a szemeiben dúló vihar, a testbeszéde és az arcán váltakozó érzelmek. Egyszerűen imádom, mert semmi oka sincsen rá, mégis úgy véd, mintha a sajátja lennék... éppen ezért gyűlölöm most annyira, hogy a harag tompává teszi a tudatomat és a szívemet. Hogy lehet ép ésszel felfogni, amikor valaki számodra fontos eltaszít magától? A félelem megrészegít.. főleg most, hogy a bátyámmal is összevesztem... egy lány miatt! Irist legalább kedvelem, de Kyle barátnője egy tsundere picsa, aki ki nem állhat!

-          Mit jelent az, hogy tsundere? – Teljesen megfeledkeztem róla,hogy mi két teljesen külön világot részesítünk előnyben. Biztos vagyok abban, hogy én se tudnék minden divattal kapcsolatos dologra válaszolni, ahogy ő se az én animés dolgaimra. Armin, minden megmaradt hitemet beléd vetem, te ugye érted ezt a nyelvet? Mondjuk válaszolni most nem nagyon tudna, hisz ahogy hallottam éppen ő énekelt. Mi ez a szám? Soha életemben nem hallottam még róla. Elgondolkozva fordultam a sportcsarnok felé, de nem tudtam figyelni, mert Alexy mögöttem valószínűleg összeveszett a bokrokkal. Egy ideig vártam, hogy abbahagyja, de miután a zörgéshez beszéd is társult elegem lett.

-          Furcsán viselkedsz és miért álldogálsz még mindig ott?

-          Nem is igazán fontos, hogy mit jelent a tsun.. bigyó. – Ha eddig nem volt gyanús a fiú viselkedése, akkor ezután már joggal aggódhattam. Van ott valami, különben már rég visszajött volna. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a sötétbe, de minden mozdulatlannak tűnt. – Itt most az a kérdés, hogy kire is vagy igazán mérges. A mostohaapádra vagy a mostohabátyádra?

-          Ne próbálj meg pszichológust játszani, mert tudod, hogy utálom őket! – Ezekről a kérdésekről a keresztapám jutott eszembe és a tavalyi nyaram. Mintha bármit is tudott volna arról, hogy min mentem keresztül. Az iskolapszichológus legalább egy kicsivel próbál együttműködőbb lenni. A keresztapám sohase csináltatott velem olyan fás feladatot. Kellett rajzolnom két beteg, egy mese és egy normális fát. Amikor kiadta a feladatot, akkor előtört a maximalista énem és olyan beteg fát próbáltam rajzolni, ami minden ember szívét megérinti. Ki gondolta volna, hogy azt fogja jelenteni, hogy milyen vagyok igazából. A legrosszabb az volt, hogy utána nekem kellett megfejtenem, hogy mit is jelent a rajzom. – Amúgy a kettő nem zárja ki egymást, szóval ez egy szar kérdés volt. Az egyiktől szimplán undorodom, és ki nem állhatom, a másikra csak dühös vagyok.

-          Igazából ezek sem zárják ki egymást.

-          Muszáj mindenbe belekötnöd?

Csak ültem és kifejezéstelen arccal meredtem a tükörképemre, miközben anya a hajamat fésülte. Hosszú idő óta most tűnt a legkisimultabbnak, arcán halvány mosoly játszott és megragadta a pillanatot. Megannyi szinonimáját elsorolhatnám a nagyszerű szónak... hisz ezt akartam, nem? Boldognak kéne lennem. Akkor mégis miért érzek mérhetetlen ürességet? Az érdektelenség visszatükröződött az arcomról, pont úgy néztem ki, mint aki elvesztette a hitét. Vagy legalábbis jó mélyen a föld alá lett temetve az illetlen gondolatok mellé, amik akkor támadtak fel, amikor a darázs átkergetett Kyle ágyába. De a fegyházőr énem nem nagyon hagyott választási lehetőséget, elásta őket, majd elegyengette a földet, mint múltkor. Foglalkoznom kéne a gondjaimmal, nem? Akár még megoldást is találhatnák rájuk. Viszont fogalmam sincs, hogy anya ügyét miként lehetne orvosolni. Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem az a férfi tetté ilyenné, hanem már eleve ilyen volt. Csak a régen elnyomott énje egyszeriben feléledt, a sarokba szorította az általam ismert nőt és átvette felette a hatalmat. Ha ez az igazi személyisége, akkor nem tudok mit csinálni. Milyen nő lehetett az, akibe apa annyira beleszeretett? Még azt a botlást is képes volt neki megbocsájtani. Értenie kell valamihez, hogy ennyire...
Nem voltam eléggé felkészülve arra, ami történt, pedig semmi ördöngösség nem volt benne. Egyszerűen csak véletlenül hozzáért a keze az arcomhoz, én pedig a kelleténél erősebben reagáltam rá. Valami bennem lezajló reflex lehetett, de nem tudom, hogy hasoníthatom e az állatok magaviseletéhez. Annyi viszont biztos, hogy a testem úgy vélte, hogy veszélynek van kitéve. Ami már csak azért se valami jó dolog, mert a saját anyámról van szó, akit szeretnem és tisztelnem kéne. Én tényleg nem akartam így reagálni, de elegendő okot adott rá az elmúlt időben, hogy ne tudjak bízni benne. Most viszont tényleg semmi olyat nem csinált, egyszerűen csak hátrafogta a frufrumat. Visszafordultam a tükörképem felé, aki elgyötörten meredt vissza rám. Mi ez a kedvesség és hirtelenjött figyelmesség? Tényleg az történt, amitől féltem. A tegnapi énjét elrabolta valami gonosz földönkívüli lény és engem elfelejtett magával vinni! A viccet félretéve a történet igazi befejezése az, hogy ma reggel egy anyuka kaliberű nő fogadott az étkezőben. Kedves volt, aranyos és figyelmes. A látványtól el is ment az étvágyam. Azóta van bennem egy felgyülemlett feszültség, amitől majdnem elektrosokkot kaptam. Szinte már remegtem a tehetetlenségtől. A bátyám látta rajtam, hogy már nem bírom sokáig, de ő sem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Őt valamilyen szinten mindig elhanyagolták, így nem élte meg akkora pofonként a beállt helyzetet, mint én. Elvolt velük, de viszály esetén mindig az én pártomat fogta. Nigel a leghűségesebb szövetségesem és még nem volt rá példa, hogy ne számíthattam volna rá... egészen idáig. Ha minden jól megy, akkor felveszik az általa választott egyetemre. El fog menni és csak kéthetente fogom látni. Nehéz lesz, de valahogy biztos túlteszem magam rajta.

-          Riko... – Talán, ha nem egy tükör előtt ültünk volna, akkor összeteszem a kezeimet. Helyette inkább csak eltátogtam egy néma hálaimát. Mondjuk az sem kizárt, hogy ennek szemtanúja volt a nyavalyás tükörnek köszönhetően. Rettentően hálás voltam a jelenlétének, ami már csak azért is furcsa, mert a mostohaapámnak eddig még egy helyzetben sem örültem. Lassan belépdelt a szobába, tekintettel arra, hogy éppen a kezében tartott telefont figyelte. Abból ítélve, hogy hogyan állt a nyakkendője arra tippeltem, hogy már indulófélben van. – Miért küldött Kyle egy képet azzal az üzenettel, hogy mutasd meg ezt az idegesítő mostohahúgomnak?

-          Nem tudom. – Vontam meg a vállam tettetett unalommal, de közben nagyon is kíváncsi voltam arra a képre. – Lehet, hogy a másik mostohahúgára gondolt. Ő is tud olyan idegesítő és kiállhatatlan lenni, mint én.

-          Kapd be! – Kiáltotta át a szobája ajtajából, mire csókot intve bemutattam neki. Azért láttam anya helytelenítő pillantását a tükörből, de nem mondott semmit. Még jó, ha megtette volna, akkor már tényleg nem sikerült volna visszafognom a belőlem felkívánkozó horkantást. Amúgy annak is oka volt, hogy a húgom tiszteletét tette és még véletlenül se az, hogy kedve támadt hazajönni. Csupán annyi történt, hogy amikor megtudta, hogy apa is ott lesz, akkor jönni szeretett volna. Mert ez az egész úgy hangzott, mint egy elcsépelt tündérmese. Szép és jól is hangzik, csak kár, hogy mindez mese és ámítás, mert mi soha többé nem leszünk egy család. Arra talán még van esély, hogy anyáék újra összejöjjenek, de azt már nem lehet helyrehozni, ami köztünk tönkrement.

-          Szóval, milyen képet küldött az én köddé vált mostohabátyám? – Tudakoltam és próbáltam úgy tenni, mintha nem igazán érdekelne. Pedig hosszú idő óta ez a legnagyobb erőfeszítés, amit az irányomba tett az a gyökér. Fogalmazzunk úgy, hogy ezzel elég rendesen felpaprikázott.

-          Egy személyiségteszt eredményét. – Mondta ki és szerintem még ő is megdöbbent a szavain. Ha mást nem is, de annyit elértem, hogy letöröljem azt a negédes, hamis mosolyt a férfi arcáról. Még ő sem tudott átsiklani a tény fölött, hogy a fia komolyan kitöltött egy ehhez hasonló baromságot. Hát sajnálom, de csodák mégis léteznek és én is egy vagyok közülük. Elvégre az én érdemem volt ez az egész. Éppen ezért nem is bírtam tovább és elnevettem magam. Annak ellenére, hogy azt mondta felejtsem el és előbb fog megházasodni, minthogy kitöltse ezt a szemetet.. a kedvemért mégis megtette. Ez annyira rá vallott. Mondjuk amilyen ellentétes személyiség kíváncsi vagyok arra, hogy mégis milyen eredmény jött ki neki.

-          Miért nem lepődök meg azon, hogy Kyle „Vezető” lett? – Pillantottam a képernyőre, majd azzal a lendülettel ki is kaptam a mostohaapám kezéből a készüléket, hogy alaposabban is elolvashassam, hogy mégis mit írnak.  Majdnem mindennél egyértelmű volt a százalékok aránya, egyet kivéve. Csak pár százalék választotta el attól, hogy introvertáltnak titulálják. Ebben még én sem voltam biztos, míg a  többi szinte magától értetődő volt.  Nem nevezném a férfit társasági személynek, általában fel is cseszi az emberek idegeit az őszinteségével, de attól még nem fél odamenni másokhoz és beszélgetést kezdeményezni. Eszembe jutottak Mr. Lewis szavai... Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Nem hittem el, hogy az emberek ezt tették vele. Azzal, hogy senki se értékelte az őszinteségét meg kellett volna törnie és csatlakoznia a nyájhoz, de ahogy a férfi is mondta. Megkeményítette a szívét és tovább ment. Mert neki sokkal fontosabb volt az igazság, mint mások hazug szavai. Már éppen elmerültem volna a gondolataimban, amikor a telefon rezegni kezdett. Egy új üzenet érkezett Kyletól. Önkéntelenül is megnéztem, de a látványtól összeráncoltam a szemöldökömet. Szerintem a mostohabátyám arra pályázott, hogy megutáljam. Nagyon jól tudta, hogy ki nem állhatom a barátnőjét, ennek ellenére küldött egy képet a kis picsa eredményéről is, mert miért ne. – Ezt a kamut!
Nem akartam hangosan is kimondani a véleményemet, de egyszerűen kiszakadt belőlem, amikor megláttam, hogy Scarlett személyiségtípusa a „Védő” lett. Előbb hiszem el, hogy Isten teremtette a Földet, mint hogy az a liba ilyen legyen! Hát az már biztos, hogy annak a nőnek a tulajdonságai teljesen ellentétesek a személyiségével. A barátjával ellentétben az ő eredményei nagyon a határt súrolták. Majdnem mindegyik ötvenvalahány százalék lett. Egyet kivéve. Kyle nyolcvankilenc százalékban logikai beállítottságú volt, de Scarlett inkább elvi. Ez sokkal nagyobb volt, mint az összes többi.

-          Szerinted Letti vagy a te eredményed hasonlít jobban a fiam személyiségéhez? – Visszanyújtottam a férfinak a készüléket, közben igyekeztem kerülni a tekintetét. Hogy melyikünk személyisége illik jobban Klyehoz? Erre akart kilyukadni? Milyen nevetséges kérdés ez! Egyáltalán mit számít? Ha viszont jobban belegondoltam... öt szempont volt. Az első azt vitatta, hogy mennyire vagyunk közösségi személyiségek. Mi ketten a férfival extrovertáltak voltunk, míg Scarlett introvertált. Vagyis az első kört én nyertem. A másodikat viszont a kis picsa vitte, hisz mindketten a realisták táborát erősítették, míg én egész egyszerűen nem. Nagyon nem, kurvára nem. Majdnem annyira voltam intuitív, mint amennyire Kyle realista. A harmadikat, sőt a negyediket is én nyertem, bár az utóbbit éppen hogy csak. Két százalékkal, de az is számít valamit! Az utolsóban viszont egyikünk se passzolt a férfi eredményéhez, hisz ő neki öntudatos, nekünk meg óvatos jött ki. Ezeket figyelembe véve egy kicsit jobban hasonlítottam rá, mint a barátnője. De ez ki érdekel a jó édes életbe is?! Mit számít, hogy hasonlítunk? Ahogy belenéztem abba a felemás szempárba tudtam, hogy van valami... amit ő tud és én nem. Az a mosoly most nem negédes és visszataszító volt, hanem sokkal inkább gúnyos. Mi a szarra akar folyton kilyukadni...? Nem értem. Sose értem, hogy mit akar és ez az őrületbe kerget. Ahhhh! Most már biztos vagyok abban, hogy ez a csávó nem is olyan hétköznapi, mint amilyennek hittem. Kyle szerint vigyázni kell vele, most már látom, hogy nem a levegőbe beszélt. – Két dudás nem fér meg egy csárdában.

-          Ha valamit akar, tisztán és érhetően mondja vagy ha nem, akkor inkább kussoljon. – Válaszoltam ösztönből, mert kezdett elegem lenni abból, hogy félszavakból kéne megértenem a mondandóját. Bár mondjuk jobban jártam volna, ha meg sem szólalok, ugyanis anya nem túlzottan értékelte az őszinteségemet. Merész húzás volt tőlem az, hogy nekiálltam pofázni, miközben tisztában voltam azzal, hogy éppen a frizurámat csinálja. Így történt, hogy felnyikkantam, amikor meghúzta a hajamat. Felszisszentem és vetettem rá egy goromba pillantást a tükörbe. Azt hitte, hogy még mindig van joga eljátszani a felnőttet? Már régen nincs abban a helyzetben... nem tudom, hogy erről értesítették e. Azt viszont értékeltem, hogy fejbe vágta Mr. Lewist, amikor köhögéssel próbálta palástolni a nevetését. Minden kétséget kizárólag megérdemelte. Ha lenne elég merszem és nem  irtóznék ennyire az alaktól, akkor már rég beolvastam volna neki.

-          Tulajdonképpen Kyle miért is nem jön a nyíltnapra? – Miközben a bátyám kérdőre vonta a mostohaapámat, addig én sikeresen kiszabadítottam a hajamat anya kezének fogságából. Valószínűleg a tudtomon kívül beleegyeztem egy grimaszversenybe, ami meglepő módon holtversenyre sikeredett. Anya az elmúlt idő során több újdonságot mutatott, mint az eddigi tizenhat évem során összesen. Miután döntetlenre sikeredett a versenyünk visszafordultam a tükör felé, hogy felmérjem mennyire katasztrofális a helyzet. Hé, ez nem is olyan rossz! Döbbentem rá, ahogy végignéztem magamon.
Egyszer talán meg kéne néznem anyát munka közbe, hátha jobb fodrász lenne, mint ügyész. Még ha fogalmam sincs, hogy mit is csinál egy ügyész. Még mindig... Azt viszont most már senki se vonhatja kétségbe, hogy jó érzéke van egy tőle nagyon távol álló munkához. Ezzel pont annyira sikerült meglepnie, mint amikor Kyle ment át fodrászba. Mondjuk ő jobb munkát végzett, de igazán nem szólhatok be nekik a kétbalkezes formámmal. Viszont kijelenthetem, hogy ismételten nagyon jól nézek ki és most még csak hangyák sincsenek a közelben, hogy tönkretegyék a munkám gyümölcsét. Mondjuk az is egy teljesen más kérdés, hogy a hajamat anya csinálta, a sminkemet pedig a húgom. Félelmetes kézügyessége van annak a padlócirkálónak. Most komolyan, a jó tulajdonságok véletlenszerűen lettek elosztva köztem és a testvéreim között? A bátyámnak jutott a főzés és ha minden igaz, akkor a házimunkák elvégzésében is nagyon jó. Én pokolin tehetséges vagyok a zene minden terén és a művészeti ág azon részén, amikor nem kell varrnom.  A húgom meg... végiggondolva ő mindenben jó, kivéve, amikben mi is. Vagyis azt nem tudom, hogy mennyire tud főzni, de amennyire igazságtalan az élet tuti azt is tud.

-          Kérdezd meg magad. – Egy fél pillanatra elszakítottam a figyelmemet a tükörképemtől, hogy lássam milyen arcot vág. Meglepődni se tudtam, amikor rossz szokásához híven mosolygott. Miben le nem fogadnám, hogy egy kétszínű szar. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy azalatt a mosoly alatt egy velejéig romlott alak rejtőzik. Próbálhatja adni nekem a szépet, de még nagyon sokat kell dolgoznia, hogy elérje a bizalmamat. Kezdhetné mondjuk azzal, hogy nem tolja a képembe az akkora telefonját, ami alig fér el az ember kezében. Ráadásul videó hívást indított, így az idióta fia összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-          Mi ez a vakolat, ami az arcodon van? – Kezdte köszönés nélkül és mintha csak valami folt lenne a kameráján elkezdte letörölni. A barom mindenit..!  Csak ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy igazából mennyire nem hiányzott. Minden találkozásunk alkalmával sikerült felcsesznie az agyamat, mégis mit vártam?

-          Egy hónapja nem találkoztunk és neked ez az első kérdésed?! – Már nyúltam, hogy kinyomjam a hívást, de Mr. Lewis gyorsabb volt és elhátrált.

-          Idióta vagy? – Nézett rám azzal az elviselhetetlenül lenéző tekintettel, ami miatt egy nap fel fogom rúgni. Mégis kinek képzeli magát? Semmivel sem tett le többet az asztalra, mint én! – Legfeljebb egy hete nem láttál, különben pedig mit vagy úgy kibukva? Nem járunk vagy valami, hogy folyton el kelljen viselnem a pofádat.

-          Kyle!  - Mr. Lewis maga felé fordította a telefonját, hogy a fia szemébe tudjon nézni. Vagy csak attól félt, hogy fogom, és a falhoz vágom azt a szart. Bevallom felmerült bennem a gondolat és talán tényleg megtettem volna. Sőt, most már nagyon is sok kedvem támadt hozzá. Még ha tudtam, hogy ezzel nem tudok az igazinak ártani. – Nem gondolod, hogy túlzásba estél?
Nem volt ideje válaszolni, ugyanis a húgom elődugta az orrát szerény birodalmából és egy igen érdekes arckifejezés közepette majdnem hogy kirántotta a telefont Mr. Lewis kezéből.

-          Vakolatnak nevezted a sminket, amit csináltam húgyagyú? – Ha nem én, akkor a tesóm fogja ripityára törni a telefont. Nem tudom, hogy melyik opcióval is járna akárcsak egy kicsit is jól a mostohaapánk. Fogalmazzunk úgy, hogy Yui se értékelte túlzottan, ha ócsárolták a munkáját. De őszintén szólva, mégis ki örül neki? Huhu, megint jönnek a költői kérdések, jegyzeteljétek gyerekek.

-          Na, itt egy bögyös Pucca is, aki ugyanolyan csúnyán beszél, mint a nővére. – Utalt a megnevezéssel a húgom adottságaira és az aktuális hajviseletére. Amint megszólalt éreztem, ahogy az indulat megújult erővel száguldott végig a bensőmben. Nagyon érett már az a pofon és ezekkel a megnyilvánulásokkal csak egyre közelebb hozza az elkerülhetetlent. Miért ilyen bunkó? Nem volt elég neki, hogy emiatt a viselkedés miatt gyűlöletem a kezdetekben? Általában a változás nem szokott ajtóstul rontani a házba, hogy ha kapcsolatokról van szó. Hanem szép lassan bénít meg, ahogy a méreg. – Szerinted félek tőled, amikor a tökömig se érsz fel?
Nekem miért kell elviselnem azt, ahogy a barátaimról vagy a húgomról beszél? Én voltam olyan kedves és sohase mondtam ki hangosan az ismerőseiről alkotott véleményemet. Nem tudom, hogy miért nyelem le folyton, hogy minden egyes alkalommal a sárga földig hordja az embereket, akiket szeretet. Még egyetlen egy kivétel sem volt. De attól tartok, hogy még nem jött el annak az ideje, hogy változtatni is tudjak ezen. A szívem mélyén reménykedem... hogy minden újra normális lesz és a helyére kerül ez a cirkusz. Éppen ezért ültem csendben tovább és csak meredten bámultam a tükörképemet. Vajon meddig vagyok képes tűrni? Mennyire erős bennem az akarat, hogy visszafogjam az indulataimat vele szemben?

-          Meglepően csendes vagy Cica. – A szokásos megnevezésemet használta és ez rosszabb volt, mintha hátba szúrt volna. Azok után, ami történt, hogy meri... még van bőr a pofáján a mondottak után így nevezni. Nemes egyszerűséggel felálltam és készültem elhagyni a szobámat, hogy rendezzék csak le egymás között, nekem nincs kedvem végighallgatni, amikor utánam szólt. Éppen ezért nemes egyszerűséggel a pólómra mutattam, amin az állt fehér betűkkel, hogy "La La La. I Can't Hear You!" – Ez jó, miért nem...

-          Fogd be a szád! – Mindenki meglepődött, amikor anya elvesztette a türelmét és ráordibált a skype másik végén ülő férfira. Valósággal izzottak a szemei, ahogy a jövendőbeli mostohafiára pillantott. Én eddig úgy tudtam, hogy kifejezetten kedvelik egymást, de most úgy tűnik, hogy megváltoztak a dolgok. – Azt hiszed, hogy bármi is jobb lesz, ha így viselkedsz?

-          Miért veszekedtek? – A húgom csak egy lesújtó pillantással jutalmazta Mr. Lewis ostoba kérdését, majd azzal a lendülettel vissza is ment a szobájába. Erről az is biztosított, hogy szinte bevágta maga mögött az ajtót. Azt hiszem, a húgom se tudja annyira kordában tartani az érzelmeit. – Most hívjam vissza?

-          Ajtót se fog nyitni neked. – Intette le anya, úgy mintha ez valami köztudott és természetes dolog lenne. Azon se csodálkoznék, ha így lenne, sőt nagyon is valószínűnek tartom. Amíg édesanyám legkisebb testvérem nyomába eredt, addig én ott maradtam kussban a Sátánnal és a fiával. Hm.. azt hiszem, hogy ezt szokták kínos csendnek nevezni. Illetve, ha pontosítani akarunk, akkor én tök jól elvoltam. Éppen farkasszemet bámultam egy léggyel a falon, amikor is egy idegőrlő hang még a partneremet is elkergette. Ő elmenekült, nekem pedig tikkelni kezdett a bal szemem.

-          Morcicám! – Én most... jól hallottam, amit Scarlett mondott? Ő komolyan így hívja a barátját? Álljunk meg egy pillanatra, ezt az infót képtelen feldolgozni az agyam! Csak pár perc kell és lenyugszom. Látszólag Mr. Lewis is ezzel a problémával küzdött, mert az arckifejezéséből ítélve sokként érte az elhangzott becenév. Szerintem nem akart ennyire belefolyni a fia szerelmi életébe és mélységesen egyetértettem vele.

-          Hová mész? – Nézett rám csodálkozva a férfi, amikor nemes egyszerűséggel felálltam és kisétáltam a szobából. Igazából hányingerem lett és teljesen felfordult a gyomrom. De eldöntöttem, hogy nem fogok veszíteni, mint amikor megtudtam, hogy kistesóm lesz. Kibírom hányás nélkül is ezt a napot. Vagyis nem tudom, hogy mit kéne ebben a helyzetben csinálnom. Nevetnem, sírnom vagy hánynom. Talán egyszerre a hármat, amit igazából elképzelni se tudok.

-          Mi Scarlett vezetékneve? – Fordultam hirtelen a férfi felé, aki utánam jött, amikor nem kapott választ a kérdésére. Igazából nem tudtam, hogy mennyire vagyok erre felkészülve, úgyhogy bizonytalanul vártam. Hú, a köcsögje már megint nagyon jól szórakozhatott, ugyanis visszatért a szokásos mosolya, amivel ki tudott kergetni a világból.

-          Miért érdekel Letti vezetékneve? – Csak összeszorított ajkakkal álltam a tekintetét és igyekeztem nem elkapni a fejemet. Fogalmam sincs, hogy ezt az alakot mivel lehetne kihozni a sodrából. De ha addig élek is megtalálom a gyengepontját és kikészítem. Pont amikor ilyen barátságos gondolatok fordultak meg a fejemben, akkor megcsóválta a fejét. Tegnap is pontosan ugyanezt csinálta és akkor se értettem. Vagyis nem igazán vágtam, hogy honnan szedte, hogy mára megértem. -  A telefonodat, ha szabad.

-          Nem tudom, hogy leesett – e, de a baleset óta nincs meg a sajátom. Amit meg anyától kaptam azon még wifi sincsen. – Adtam oda neki mosolyogva, mire megdöbbenve tartotta a kezeiben az újnak semmiképpen sem mondható darabot. Valószínűleg ilyen volt kiskorodban a telód, bár nem csodálkozom, ha nem emlékszel rá. Nagyon régen lehetett. Így történt, hogy Mr. Lewis ideiglenes időre elköszönt a fiától és megígérte, hogy nemsokára visszahívja, mert beszélniük kell. A vállamat vonogatva vártam, hogy visszatérjen. Amikor ez megtörtént, akkor felém fordította, hogy lássam a kijelzőt. A facebook volt megnyitva, pontosabban Scarlett Evans profilja. Gondolkozás nélkül kikaptam a kezéből, úgy ahogy nem régiben. Rákattintottam a profilképére, hogy jobban lássam. Azt kell, hogy mondjam... meglepődtem azon, hogy Kyle hagyta ezt. Ha valakiről eltudom képzelni, akkor a férfi pont olyan személy, aki nem engedi, hogy feltöltsön róla a barátnője egy képet. Illetve ketten szerepeltek rajta, de remélem, értitek a lényeget. Scarlett egy ujjatlan, valószínűleg fekete felsőben volt a képen, a nyakában legalább két nyaklánc és a fél feje le is lógott igazából. Ezzel ellentétben Kyle éppen odahajolt és megpuszilta a barátnője csupasz vállát. Ehhez csak annyi volt írva, hogy „Puszild baba, puszild ♥”. Ezt komolyan hagyta Kyle? Nem, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy egy ilyenbe benne lenne!
Valószínűleg nagyon érdekes fejet vághattam, legalábbis erre következtettem abból, hogy Mr. Lewis szórakozottan nézett rám. Inkább szó nélkül hagytam és az Isten tudja miért, de tovább böngésztem a nő profilját. Még párszor belefutottam pár elfuserált képbe kettejükről, de azon kívül találtam némi érdekességet vagy újdonságot. Megtudtam, hogy szombaton töltötte be a huszonötödik születésnapját. Az üzenő falán csak úgy sorakoztak a jó kívánságok, de ezen nem igazán tudtam csodálkozni. Scarlett szép nő, csak ugyanaz a helyzet nála is, mint a barátjánál. Addig elbűvölőek, amíg ki nem nyitják a szájukat. Ahogy tovább böngésztem találtam egy képet, amin a nővérével Valenciában vannak éppen, a dátum szerint pedig tavaly készült. Szóval ő is egy húg.

-          Még sohasem hallottam erről az együttesről. – Mutattam a férfi felé a telefont, mire szélesedett a mosolya. Nagyon utáltam, amikor örült valaminek. Az rám nézve a legrosszabbat jelentette. De nem akartam elsiklani a tény fölött, hogy a nő egyik kedvenc együtteséről még életemben nem hallottam. Az valami AWS nevű zenekar volt, de amiről én most beszéltem az más lehetett. Külön ki volt hangsúlyozva és rengeteg visszajelzés érkezett rá. Ösztönösen rákattintottam a linkre, mert kíváncsi voltam, hogy mi keltett ekkora feltűnést. – De hát ez...
... ez Kyle. Fejeztem be magamban a mondatot, ahogy elindult a videó. Nem voltak szavak arra az érzésre, ami akkor kerített hatalmába, amikor megláttam, hogy ki énekel. Eddig is tudtam, hogy jó a hangja, de azt sohase gondoltam volna, hogy ennyire kifejező is tud lenni. Nem tudtam mi mást tehetnék, így elmosolyodtam és tovább hallgattam a számot. A videoklip egyszerű volt, mégis ezzel érte el a várva várt hatást. Látszott, hogy sok munkát fektettek bele és nem csak egy összecsapott szemét. Csak tippelni tudtam, de ha helyesek a következtetéseim, akkor Kyle remek munkát végzett. Nem tudtam levenni a szemeimet a képernyőről. Elkápráztatott a végeredmény.

-          Scott! – Nem is azon csodálkoztam el, hogy szerepelt a videóban, hanem sokkal inkább a fél évvel ezelőtti kinézetén. Ébenfekete haja a mostanitól eltérően félhosszú volt, majdnem a válláig ért. Már ettől is megkörnyékezett egy kisebb szívroham, de a szakállát látva biztos voltam abban, hogy én most helyben elájulok. Tűzként lobbant szeme lángja a mindig hideg és metsző tekintet helyett. A büdös picsába, de rávetném magam. Higgyétek el szinte vérzett a szívem, amikor ezt gondoltam, de pont az ideálom. Ezek után még jobban utálnom kell, különben még a végén megnövelem az egóját. Bár... nem, Rau megmondta! Minden ember egoista paraszt!

-          Elvörösödtél. – Jegyezte meg Mr. Lewis, mire kínomban az arcomhoz kaptam. Ugye csak hazudott az a köcsög? Nem, bassza agyon magát, de igazat kellett mondania. Az arcom teljesen felforrósodott. – Nagyon tűzbe hozhatott a legsikeresebb számuk.

-          Fogja már be! – Inkább a hajam mögé bújtam, ami bár nem segített túl sokat, de engem legalább megnyugtatott. – Helyette inkább beszéljen erről a zenekarról!
És akkor beszélni kezdett. Mr. Lewis szerint nem hivatalos zenekar, mert csak hobbiból játszanak vagyis sehol sincsenek leszerződtetve vagy valami. A Blind Reality kétezer tizenkettőben látott napvilágot, és a tagok azóta is változatlanok. Az énekes Kyle Lewis, aki mellékállásban még akár zongorán vagy szintetizátoron is játszik, a vokalista és dalszövegíró pedig Scarlett Evans. Volt egy tag, akiről halványlila gőzöm se volt, hogy ki az, de Marco néven hivatkozott rá és ő volt a dobos. És legutoljára a basszeros Mihalecz Scott.... ez a vezetéknév nagyon ismerős nekem. Abban biztos vagyok, hogy ezelőtt már hallottam. De a mostohaapám nem hagyott gondolkozni, ugyanis rámutatott arra a tényre, hogy kurva sokan szeretik őket. Ezt már csak abból is gondoltam, hogy a feliratkozók száma egy olyan szintet ütött meg, ami sokkal jobban illett egy ismert vloggerhez, mint egy hobbi szinten zenélő együtteshez.

-          Ha ilyen híresek, akkor miért van az, hogy sohasem mentek még oda Kylehoz az utcán, hogy felismerték vagy valami? – Két magyarázatot is kaptam és az egyik logikus volt, a másik pedig várható. Egyetlen egy számukhoz készítettek klipet és az pont az volt, amit megnéztem. Mr. Lewis szerint a legsikeresebb. Amikor az indokra kérdeztem rá, akkor azt mondta, hogy azért, amit kérdeztem. Mert nem akartak nagy felhajtást.  A várható indok pedig az volt, hogy a mostohatesómnak eldurrant az agya és közölte, hogy seggbe lövi azt, aki még egyszer odamegy hozzá munka közben. Ezek után csodálkozom, hogy nem iratkoztak le a csatornájukról azonnal. Nem szeretik a beképzelt és bunkó zenészeket.

-          Már megint Scottot nézed. – A következő dolog a listámon az lesz, hogy kivágom az ablakon, a telefonját pedig megtartom. Annak ellenére, hogy ez egy behemót állat, amivel nagyszerűen lehet betörők ellen védekezni nagyon tetszik és legalább nem nyomógombos!

-          És ha visszanöveszti a szakállát, akkor le se veszem a szemeimet róla! – Közöltem vele végül, mire elgondolkozva megvonta a vállát. Az ellen nem tudok mit tenni, hogy az ideálom. Olyan magas. És férfias. De mégis visszafogott. Ráadásul szakálla van! Ez sokat nyom a latban! A legfontosabb tényező! Amúgy ez nem igaz. A szakáll maga nem lenne elég, a hajával együtt érte el ezt a hatást.

-          Dean, végre elkezdhetjük a családi megbeszélést, sikerült kihoznom a gyerekeket a szobáikból. – Mikor lett ebből a reggelből kupaktanács? És miért nevezi családi megbeszélésnek azt, ahol Mr. Lewis is jelen van? Különben pedig miért akkorra kell egy megbeszélést beszervezni, amikor az ember sietni szeretne? Nem értem az anyámat. – Mi volt olyan fontos, hogy hanyagoltad a fiadat és letetted?

-          A lányod kémkedni akart a fiam barátnője utána és azt nem lehetett úgy csinálni, hogy közben ő is hívásban van. – Közölte szemrebbenés nélkül az anyámmal, mire biztos voltam abban, hogy valósággá válik a kivágom az ablakon ötletem. Miután a húgom vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, eldöntöttem, hogy előtte megölöm és csak utána hajítom ki az ablakon.

-          Mi a családi tanács mai témája? – Nem mintha olyan gyakran lenne ilyen dologban részünk. De talán éppen ezért utáltam a szokásosnál is jobban, mert ritka alkalmakkor kerül sor rá. Vagyis, pontosítva inkább soha.

-          A nyaralás.

-          Anyám borogasson. – Emeltem égnek a tekintetemet és eldöntöttem, hogy valakit tuti ki fogok nyírni a nap folyamán. Már az se érdekel, hogy ki lesz az. Amikor legutoljára beszéltünk a nyaralásról, akkor még Pisa volt tervben. Egy nagyon kis cuki hangulatú hatfős kiruccanás. De ez még akkor volt, amikor az anyám nem volt terhes és nem akartak új házat venni.  Kíváncsian várom, hogy mivel rukkolnak elő és ha csak nem nyertük meg a lottót kétlem, hogy a fent említettek közül mindegyikre futna. Erre csak azután kaptam választ, miután Kylet ismételten a köreinkben köszönthettük, persze csak virtuális értelemben.

-          Szóval, az a helyzet, hogy nyertünk egy kedvezményes utazást. – Kezdte anya, mire amolyan „ne már” fejjel fordultam felé. Ezt nem akartam elhinni és a húgom is ezen a véleményen lehetett, ugyanis közölte, hogy „jó utat!”, utána lelépett... volna, ha Nigel nem rángatja vissza. – Május végére terveztük, mert nem szeretnék nyáron nagy pocakkal utazni.

-          Akkor csak öten mentek. – Már éppen a húgom felé fordultam volna, hogy letoljam a bunkó viselkedése miatt, amikor a bátyám folytatta a sort.

-          Négyen.

-          Most megleptetek. – Ha legközelebb találkozunk, akkor az lesz az első, hogy bemosok neki. Lehetőleg még azelőtt, hogy rájönne mit tervezek, mert most már azt is kinézem belőle, hogy kicsavarja  a karomat. Eddig sikerült figyelmen kívül hagynom a hangját, de kezd elfogyni a nem létező türelmem. Azt hiszem ordítozni fogok, de nem is kicsit. – Azt hittem Cica lesz az első, aki visszakozik, erre...

-          Kyle, most hagyd félbe ezt a mondatod. – Volt egy jó megnyilvánulása a nap folyamán a Sátánnak, szóval lehet, hogy áttérek a vallására. De amúgy komolyan hálás voltam, amiért nem engedte, hogy befejezze. – Ti pedig adjatok elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem szeretnétek részt venni a családi nyaraláson, ami bár két hét helyett négy napra szűkült, de attól még nyaralásról beszélünk.

-          Utálom magát és sehová se megyek, ahol ön is ott van. – Respect húgom, minden tiszteletem a tiéd. Örülök neki, hogy ennyire nyíltan a szemébe mered mondani a véleményedet. Nekem még nem volt hozzá bátorságom, de hamarosan eljön annak is az ideje.

-          Nem fogadom el, más indok?

-          Május végén van az Angliai utam és előre közlöm, hogy már fizettünk. – Ezt aztán nem lehet megcáfolni, szóval te biztos nem jössz. Irigyellek, de szerintem nem én vagyok az egyetlen ebben a családi tanácsban.

-          Ez már elfogadható, de később visszatérünk rá. – Yui értetlenül széttárta a karját, mint aki nem érti, hogy mit kell ezen még túltárgyalni. Nem jön és kész, mert lelép az országból, csak mi délnek, ő meg nyugatnak indul. – És te?

-          Érettségizek. – Baszki, ez is nagyon jó indok. Ha ők ketten nem jönnek, akkor ez azt jelenti, hogy én egyedül maradok anyával, a Sátánnal.. és a fiával. Na nem, én ezt nem csinálom végig! – Nem várhatjátok el, hogy elmenjek a tengerhez és tanuljak.

-          Tulajdonképpen de. – Miközben anya és a bátyám nagyon érdekfeszítő, veszekedésnek tűnő valamit folytattak, ami igazából csak egy kis beszélgetés volt, addig én úgy döntöttem, hogy ennél még az iskola is jobb. Gondolom átérzitek, hogy akkor mennyire lehet súlyos a helyzet. Még vetettem egy pillantást a skype másik végén, csenden figyelő Kylera, utána inkább úgy döntöttem, hogy ideje tovább állnom. Még csak el sem jön az idióta. De, mit vagyok így kibukva? Ez csak egy nyíltnap. Nem dől össze a világ.
Próbáltam észrevétlenül leosonni a lépcsőn, de igazából nem tudom, hogy mit törtem magam, úgy is mindenkinek feltűnt. Senki se szólt miatta, így folytattam azt, amit elkezdtem. Vajon mennyi kajával akarja kiszúrni a szemünket? A biztonság kedvéért inkább csomagoltam magamnak némi nassolnivalót, amivel akár még az igazgatót is megdobálhatom. Felhúztam a bakancsomat, utána vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe. Talán tönkrebasztam a sminkem, miközben elcsesztem a kedvemet Scarlett profiljával. Igazából az van, amire számítottam. Tök jó fejnek tűnik, addig ameddig nem féltékenykedik rám. Lehet, hogy csak engem tűntet ki ezzel a bájos modorral? Igazán megtisztelő. De a sminkem a helyén volt, szóval elindulhattam a suliba. Vagyis majdnem, hisz meghallottam a húgom égbolt repesztő hangját. És a mondandójából ítélve a szerencsétlen áldozata a mostohabátyánk volt. Valami olyasmit üvöltözött, hogy akkor miért ilyen seggfej paraszt velem. Sajnos nem értettem a mondat első felét. Ha a húgom jótékony hangulatában lesz, akkor biztos beavat engem is, ha pedig nem, akkor itt az ideje bevetnem az idegesítő énem. De most vár a suli.

-          Ha borotválkozni mersz az elkövetkezendő tíz évben, akkor levágom a fejedet és elküldöm a pápának. – Amikor megfordultam, akkor szembetaláltam magam a kerítésnek dőlő Scottal. A hangom hatására megfordult, és tanúbizonyságot nyert az előző mondatom. Ha hozzá se ér a borostájához, akkor szépen és békében visszanőhet a szakálla. Mondjuk, amikor rám nézett azokkal a hideg szemekkel, akkor kirázott a hideg. Megakar dögleszteni ez a köcsög. Azt hiszem nem is olyan nehéz gyűlölnöm ezt a fickót, hogy ha ilyen. Még jó, hogy nem fél évvel ezelőtt találkoztunk. – Eltévesztetted a házszámot?

-          Kyle kiadta parancsba, hogy barátkoznunk kell. – Ajj, figyelmen kívül hagyta az első mondatomat, pedig annyira kíváncsi voltam a válaszára. Mondjuk nem tudom, hogy erre mit lehet reagálni, de tuti valami jóval rukkolt volna elő. Ahogy őt ismerem a halál faszára küldött volna.

-          Várj... – Gondolkoztam el és végre valahára célba ért a mondata. Hogy mit csinált az az idióta?! Az idióta, aki képtelen eljönni, ezért elküldte a legjobb barátját, akivel csípőből utáljuk egymást? Oh, abból nem eszik! Így történt, hogy az ablak felé fordulva elüvöltöttem magam. – YUI!

-          Mit akarsz? – Bukkant elő pár pillanattal később az ablakban. Most, hogy jobban belegondoltam azzal a két konttyal a fején tényleg Puccás volt a kinézete. Amúgy pedig becsórta az egyik felsőmet, szóval ezért még számolunk!

-          Még mindig vonalban van? –Meg se kellett kérdeznie, hogy kiről beszélek, szinte egyből bólintott. Ez az én húgom, megértette. – Akkor kurva gyorsan hozasd ide a fejét!

-          Mi van Cica?

-          Menj a francba! – Kezdtem bevezető nélkül, de mivel Kyle nem volt szívbajos így meg sem rezdült egy arcizma se. Nagyon mélyen nem mentem bele abba, hogy az arcát tanulmányozzam, hisz kicsit homályos volt a kép. És ha eddig nem lettem volna elég ideges, akkor ettől felforrt az agyvizem, mint minden alkalommal, amikor ráébredtem arra, hogy romlik a látásom.

-          Csak utánad! – Hát igen, ezek voltunk mi. Még azt sem tudta, hogy miért küldöm el a retekbe, máris magával akart rántani. Bár kilogikázhatta abból, hogy a legjobb barátja pár méterre állt tőlem. Van olyan eszes. A húgom pedig olvashatott az arcomról, ugyanis a következő pillanatban „véletlenül” kiejtette a kezéből a telefont. – Utálom ezt a családot.

-          Ez van. – Nem tudtam, hogy jó hírnek számít – e, de látszólag semmi baja nem esett Mr. Lewis telefonjának. Csak lejött a hátulja, az akkumlátor pedig kiesett. Így sajnálatosan búcsút kellett mondanunk Kyle társaságának.

-          Hihetetlen a családotok.

-          Mi ez a fényképezőgép? – Abban a pillanatban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót és szembe fordultam velem, akkor szinte szemet szúrt a nyakában lógó hatalmas izé. A kérdésem hallatán felvonta a szemöldökét és úgy nézett rám, mint egy idiótára. Vajon tényleg meg akarom ismerni a klipben szereplő férfit? Ott olyan szenvedélyesnek tűnt és határozottnak. Az utóbbi megmaradt, de az elsőt felváltotta valami hideg és fagyos üresség.

-          Nyílván fényképezni szeretnék a nyíltnapon. – Adta meg a szerinte elfogadható magyarázatot, de én nem elégedtem meg ennyivel. Semmi izgalmas nem lesz ott, mégis mit akar fotózni? Vagy egyáltalán miért? Mondjuk... nem kell megkérdőjeleznem minden mozdulatát. – Szeretek fényképezni, mondhatjuk úgy is, hogy a hobbim.

-          Neked normális hobbijaid vannak. – Meredtem rá nagyra nyílt szemekkel és teljesen ledöbbentem. Fotózik, gitározik és még ki tudja, hogy mit csinál szabadidejében. Hú, hát ez most váratlanul ért és mit ne mondjak ez egy pozitív csalódás volt. – Mióta tudsz gitározni?

-          Gyerekkorom óta... de ezt neked ki mondta? – Ha nyilvánosan közzéteszitek egy szinte mindenki által használt közösségi portálon, akkor előbb vagy utóbb, de magamtól is belefutottam volna. Az, hogy éppenséggel rábukkantam miközben Scarlett után kutattam az csak véletlen volt. – Szóval tetszett neked?

-          Le is töltöttem volna, de ezzel a telefonnal... – Mutattam meg neki az anyától kapott nyomógombos mobilt, ami telefonálásra jó, de a kamerája már olyan karcos, hogy azon kívül már tényleg semmire se tudom használni. De ezt inkább nem említettem meg problémaként, tekintettel arra, hogy ott lógott egy fényképezőgép a nyakában. Ha hobbi szinten űznéd, nem lenne ilyen jó géped haver. És tuti lekicsinylően néznél, ha megtudnád, hogy csak telón szoktam fényképezni.

-          Tessék, hallgasd csak.

-          Most komolyan? – Meredtem csodálkozva a felém nyújtott telefonjára, ami Mr. Lewisével ellentétben kicsi volt és tökéletesen elfért a zsebben. De akkor is furcsállottam, hogy minden habozás nélkül odanyújtotta nekem. Nem éledt föl benne valami védelmező ösztön, hisz a húgom az előbb akart ripityára törni egy méregdrága készüléket.

-          Telefonáláson kívül nem sok mindenre használom, de rajta van pár demófelvétel vagy a kész dalaink. És nem tudom miért, de Scar az én telefonomat használja jegyzettömbnek, mert az övén nincsen. – Végül mosolyogva megköszöntem neki és elvettem tőle a telefont. Megmutatta, hogy melyik mappában találom a kész munkákat. Pár feldolgozást is találtam, leginkább Leander Rising számokat, mert megtudtam a mellettem sétáló férfitól, hogy ez Kyle kedvenc együttese. Nem tehettem ellene, de ugyanúgy meglepődtem, mint amikor tudomást szereztem a zenekaruk létezéséről. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a mostohatesóm zenét hallgat, ami egy abszurd gondolat, hisz mindenki hallgat. Valaki például jó kis Mozartot vagy Lisztet.

-          Ezt pár hete vettük fel. – Mondta, amikor észrevette, hogy mit hallgatok. Úgy döntöttem, hogy pár feldolgozásba is belekukkantok és mind közül ez annyira lebilincselt, hogy képtelen voltam továbbnyomni. A földhöz láncolt és nem hagyta, hogy szabaduljak tőle. Amint meghallottam az első hangot ledermedtem. Kirázott a hideg attól, hogy Kyle ennyi beleéléssel énekelte ezt a számot, mert a véghatástól megijedtem. Mit ne mondjak jó kis Yandere számot írt a Leander Rising, aminek van egy enyhe pszichopata beütése.

-          Soha többet nem akarom ezt a számot hallani. – Komolyan mondom még mindig a frász kerülgetett és valami kellemetlen érzés kúszott fel a gerincemen. Annak érdekében, hogy megfeledkezzek erről az érzésről megkerestem a legsikeresebb számukat, amit meg is találtam Blind Reality – Napfogyatkozás címen.

-          Már megint egy megfejtésre váró rejtvény az arcod. – Mosolygott rám Armin kedd reggel, amikor köszönés helyett inkább csak elterültem mellette a fűben. A fiúnak sikerült rájönnie arra a szerintem egyértelmű tényre, hogy a kertészklub nem tartozik a nagyon keresett helyek közé a diákok körében, így bármikor zavartalanul játszhat. Ha meg valaki keresné és zaklatni szeretné, akkor előbb gondolnak az emberek a könyvtárra, pincére, vagy netán a kémialaborba. Mondjuk az utóbbi elég abszurd ötlet volt tőlem, de sebaj. A lényeg annyi, hogy a természet lágy ölére senki nem gondolna. Engem leszámítva, mert már volt szerencsém megtapasztalni a srác gondolatmeneteit.  Most is az üvegház falának dőlve találtam, a kezében egy psp – vel és vigyorogva követte végig, ahogy elvágódok a földön. Miután pár percig nem mozdultam meg, elkezdett bökdösni.

-          Armin, örülök, hogy jól szórakozol.... – Motyogtam bele a földbe, de nem volt valami szerencsés ötlet. Valószínűleg ráfeküdhettem egy hangyabolyra, ugyanis minden erejükkel próbálták eltávolítani az illetéktelen behatolót. Vagy fogalmam sincs, hogy mit műveltek, lehet perverz vágyaikat elégítették ki. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor behatoltak a ruhámba. Mondjuk előbb is elkezdhetett volna érdekelni ez a tény, de túlságosan is elfoglalt a lusta vagyok az élethez tevékenységem. Ameddig ők bosszúhadjáratot indítottak ellenem és próbálták meghódítani a testemet, addig én csak a gondolataimba merülve feküdtem. Azt már nagyjából sikerült feldolgoznom, ami a tandemugrásnál történt, de az teljesen más pakliba tartozott, hogy utána mi várt rám otthon. Látszólag a hangyák pont leszarták, hogy mi történt velem vasárnap este, sokkal jobban érdekelte őket, hogy agyonharapjanak, szúrjanak, döfjenek vagy tököm tudja mi a szart műveljenek. Egy ideig tűrtem, de aztán nekik is sikerült áthúzniuk azt a ki nem mondott határt. – Úristen, ezek a melleimet zabálják!
Amikor már kezdett elviselhetetlen mértékeket ölteni a csípések által okozott kín és viszketettség, akkor kaptam egy hatalmas kezdőlöketet. Így történt, hogy Duracell nyuszi módba kapcsolva felugrottam a helyemről és a lehető leggyorsabban próbáltam lerázni az illetéktelen betolakodókat. Még Sue – nak se engedem meg, hogy lásson meztelenül, mit képzelnek ezek a hangyák?!

-          Ez valami új esőtánc? – Miután legyőztem ezeket a tetves kis férgeket, utána az irányításom alá hajtom őket és megparancsolom nekik, hogy támadják meg Armint! Megérdemelné, hogy jól seggen harapják ezek a gyilkos hangyák! Akkor legalább már ketten szenvednénk és nem csak én járnék szellemidéző, majom táncot.
Mivel már nem tudtam sehogy se elviselni a kis élősködőket, így döntést kellett hoznom. Leveszem a fölsőmet és véget vetek a problémának vagy még tíz percig idióta táncot lejtek Armin előtt. Mondjuk akár meg is kérhetném, hogy forduljon el vagy menjen a retekbe, de az további kérdéseket szülne, aminek hála később szabadulnék a zaklatóimtól. Mivel Sue ismer és tudja, hogy a barátja nem az esetem és én nem olyan lány vagyok, aki kikezd a legjobb barátnője pasijával, így csak kétszer gondoltam végig a dolgokat, utána nemes egyszerűséggel lerángattam magamról a felsőmet és a fiúhoz vágtam, hogy azért mégse legyen kellemes látványban része.

-          Ezt most miért kellett?! – Pár perccel később feleszmélt a kezdeti sokkból, sőt még egy kívánságom is teljesült. Őt is megtámadták a hangyák. Akár még nevettem is volna, ha közben nem én szenvedtem volna ugyanúgy vagy talán még jobban is. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rendmániás, aki még a legapróbb porszemtől is próbál megszabadulni. Vagy mint egy idióta. Bár lehet, hogy másnál a kettő egyre megy.
De ami a legvalószínűbb, hogy úgy néztem ki, mint egy lány, aki valamilyen csoda folytán bekerült a Shaolin leszámolásba és valaki alkalmazta rajta a Hangyák a gatyában Shen-Gong-Wut. Mit ne mondjak, jó alapos munkát végzett. És ha megtalálom azt a tökkel ütöttet – aki, igazából én magam vagyok – akkor seggbe rúgom.

-          Hogy letöröljem az arcodról azt az idegesítő vigyort! – Szűrtem a fogaim között, és kínomban elröhögtem magam. Csak is én lehetek az az idióta, akivel ilyen dolgok történnek. Csak máskor általában van rajtam felső is. Azt hiszem, enyhén alulöltözöttnek számítottam, kivéve, ha a vallomásom engedélyezi a nudizmust. Mert akkor még túlöltözött is voltam. – Ah, elegem van! Hogy tudok ezektől az izéktől megszabadulni?!
Sikítottam a kelleténél kicsit idegesebben és vérzett a szívem a ruhám miatt. Végre úgy éreztem, hogy igazán jól nézek ki, a hajam és a sminkem is úgy állt, ahogy kell, erre valami nyomorult hangyák tönkreteszik az egész reggeli munkámat.

-          Valaki jön. – Anélkül is hallottam a rohanó lépteket, hogy szóltál volna! Mondjuk nem értettem, hogy miért pont most kapott kedvet valaki ahhoz, hogy meglátogassa a kertészklubot, de ez az én szerencsém! Igazán számíthattam volna erre a fordulatra! – Ez nem az, aminek látszik.

-          Én nem ítéllek el titeket.  – Hangzott a válasz, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet és franciául káromkodtam párat. Én nem tudom, hogy mi van veled Istenem, de azt hiszem, ateista leszek és letagadom még a létezésedet is. Ebben a helyzetben minek szabad örülni? Mert egy teljes pillanatra összezavarodtam. Vajon az jobb, ha nem ismerjük az illetőt, vagy legalábbis ismernünk kéne, de egyáltalán nem ugrik be, hogy ki ő? Mert a hang nagyon is derengett valahol az emlékezetem mélyén, vagyis pár napja hallhattam utoljára. – Kivéve, ha odaráncigáltok a rajztanárhoz. Mert akkor igen.
Megfordultam és összeráncolt szemöldökkel bámultam az illetőt, aki az üvegház falának támaszkodott, pont úgy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Farkasszemet bámultam a lánnyal, fekete íriszei rezzenéstelenül meredtek rám. – Te meg ki vagy?
Megváltozott az arckifejezése, nem igazán tudtam besorolni, de leginkább arra hasonlított, hogy Mi másra is számítottam? Ebből a tekintetből ítélve valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Körülbelül Nathaniel is így bámult rám, ami egyet jelent azzal, hogy már megint fasz voltam. Jól van, kezdjünk el gondolkodni... Mikor is találkozhattam ezzel a lánnyal? Biztos emlékeznék arra az anime frufrura, de mégse ugrott be a név. Talán, ha lenne valami, amit az arcához tudnák kötni. A tekintetem lentebbre siklott és inkább felmértem a ruháját, hátha arról beugrik valami. Fekete nejlonharisnyát, fölötte egy fekete egybe részes ruhát viselt és ezekhez társult egy bő, farmerdzseki. Magas talpú bakancsot viselt, ez az összeállítás pedig nagyon jól állt neki.

-          Ah, te vagy a csaj, aki gitárra gyűjt! – Világosodtam meg percek elteltével és eszembe jutott a múlt szerda. Az ujjamat rázogatva mutattam rá, mert nem gondoltam volna, hogy valaha még összefutunk. Nem terveztem megosztani vele, mert már így is egy bunkónak tarthat, de annyira nem ragadta meg a figyelmet. Vagy mondanom kéne? Nem... tartanom kell a számat, jobb színben feltűntetnem magamat és.... ah, hagyjuk mit áltatom magam? Melltartóban lejtettem előtte majom táncot, ezt már nem lehet feljavítani. Rontani azt viszont bármikor lehet. – Még sohasem láttalak a suliban. Mikor jöttél?

-          My life... – Húzta el a száját és amolyan Szar az élet arccal bámult maga elé. – Már kilencedikes korom óta ide járok, de te ezt nem tudhattad, hisz csak pár hónapja iratkoztál át. Az se érdekeljen, hogy én szinte minden nap látlak a folyóson. Nem azért, de egy rózsaszín hajú csajt nagyon nehéz észrevenni ebben a kis suliban, ahová alig száz diák jár.
Armin nagyszerűen szórakozott a háttérben, magához szorítva a fehér és vörös kockás ingemet és várta a további fejleményeket. Ha nem szeretném annyira azt a felsőt, akkor megfojtanám vele. Valószínűleg utána én is holtan végezném, de ezt már régen eldöntetett. Sue fogja a vesztemet okozni, csak a körülmények változnak az évek folyamán.

-          Ha nem zabálnák agyon a melleimet ezek a hangyák, akkor a cipőm sarka a hátsódba fúródna! – Szinte már toporzékoltam tehetetlenségemben és az se segített a helyzetemen, hogy nézőközönséget kaptam. Ráadásul valaki a közelben felborított egy cserepet, ami hangos csörömpöléssel összetört. Egy húr elpattant a fejemben, én pedig ismételten az őrültség határára kerültem.

-          Bro, csak egy macska! – Látva az ideges toporzékolásomat, a lány úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, vagyis a lenyugtatásomat. Édesem, ezt tényleg elhitted? Holmi ismeretlen csaj nem tud négy mondattal lehűteni! Ahhoz, hogy az agyvizem újra normális hőmérsékletet üssön meg, minimum a hangyáknak el kéne tűnniük a melltartómból! Inkább mindenkit hagytam a fenébe és arra koncentráltam, hogy minden élőlény eltűnjön a kosaraimból.

-          Azt ne mond, hogy így fogsz kimenni a tömegbe. – Pedig pontosan azt terveztem, hogy én most azonnali hatállyal elhúzok az egyik zuhanyzóba és árvizet eresztek a behatolóimra. Az se számít, hogy ehhez az udvaron kell átvágnom, ahol egy csomó diák lézeng a jó idő miatt. Legalább legyen valami szép látványban is részük!

-          Tisztelni foglak érte, eskü. – Tette hozzá Mirtill immáron az előbb említett macskával a kezében. Egy pillanatig mintha ijedtnek tűnt múlva, de a lánynak hamar sikerült megnyugtatnia. Egy elégedett mosoly terült szét az arcán, a kertészklubot pedig dorombolás hangja töltötte be.
Végül Arminnak sikerült visszatartania attól, hogy az iskolaújság címlapján végezzem. Elég bénán, de végül eredményesen lebeszélt az állítása szerint mazochista terveimről. Nem is értettem, hogy miért. Nekem annyira nagyszerű ötleteim voltak! Csak kár, hogy mindegyiknek a végén én ittam meg a levet. Lehet, hogy erre gondolt? Törődjön vele az, akinek két anyja van!

-          Lenyugodtál? – Negyed órával később egy forró csokival a kezemben kuporogtam az üvegház falának dőlve, társadalmilag elfogadott öltözékben. Végre visszavehettem az én gyönyörű, csodálatos és kényelmes ingemet. Miután a kinézetem kifogástalan volt, sőt megint dögösnek éreztem magam, utána Armin kedveskedett nekem és vett forró csokit az egyik automatából, hogy a lelkivilágom is ismételten a helyére zökkenjen.

-          Hai... – Szürcsöltem bele a forró csokimba és éreztem, hogy az aurám olyan csillogó rózsaszínre változik. A lány valamiért ottmaradt velünk, amiért akár kérdőre is vonhattam volna, de inkább ráhagytam és úgy tettem, mint eddig bármikor, mintha nem is létezne. – Mit szóltak a szüleid az eljegyzéshez?

-          Anya gratulált életem egyik legnagyobb hülyeségéhez és közölte, hogy sohasem fogom tudni helyrehozni. – Oh, milyen szép is a szülői szeretet és az a nyes őszinteség, amivel a gyerekeiket megjutalmazzák. – Apu pedig nem mondott semmit, csak azzal a kifürkészhetetlen tekintettel bámult, úgy mintha a bensőmbe látna.

-          Mit csináltok itt? Azonnal menjetek a sportcsarnokba! – Amikor reggel megérkeztem a suliba, akkor úgy éreztem, hogy csak rám várt. Alighogy átléptem a suli kapuját szinte rám ugrott és kioktatott a helyes kinézet mivoltáról. Végigkellett hallgatnom, hogy ha az iskola kedvéért ilyen élénkvörös rúzst használok, akkor egy randin mégis hogy fogok kinézni. Az mindegy, de annyi biztos, hogy nem a kémiatanárommal fogom megtárgyalni. – Minél előbb el kell kezdenünk a foglalkozást!

-          Magának is jó reggelt tanár úr. – Intettem Kyle apjának, aki erre szúrós tekintettel mért végig. Talán majd egyszer sikerül nem utálnia engem. Valószínűleg olyan váratlan döntés lesz, mint amikor II. József a halálos ágyán egyetlen egy tollvonással visszavonta a legtöbb törvényét. Annyi biztos, hogy senki se fogja érteni a tettei mögött rejlő motivációt.

-          Armin, Asakura és... te fogalmam sincs ki vagy... – Pillantott Mirtillre, aki erre megvonta a vállát, jelezve, hogy nem nagyon érdekli egy olyan tanár véleménye, aki nem is tanítja. – Nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mindenki rátok vár, hogy elkezdhessük a foglalkozásokat!

-          Nagyszerű, csak tudnak még várni addig, amíg megiszom a forró csokimat. – Tudtam, hogy túlfeszítem a húrt, de nem tehettem ellene. Ha megláttam ezt a férfit, akkor ösztönösen feléledt a versenyszellem bennem, hogy bizonyítsak vagy egyszerűen csak borsot akartam törni az orra alá.
Bár nagyon úgy tűnt, hogy mondana valamit, de inkább csak kidagadó erekkel a homlokán várakozott, mint egy jól nevelt kiskutya. Mindenki hallgatott, ezt a csendet pedig a szürcsölésemen kívül az iskola gondnoka szakította meg. Nem is törődött velünk, amikor elcsoszogott mellettünk és letette az egyik ládára a kis rádióját, amit be is kapcsolt. Az egyik zenés csatornát állította be, hogy ne unatkozzon munka közben. Éreztem, ahogy az egész testemben valami változás megy végbe és megfeszülök a sorok hallatán. „Ők is hallják, amit apám mondott: Ne így üljél, viselkedjél!”
Egy pillanatra néma csend borult rám, azt is lehet mondani, hogy vihar előtti csend. Mi ez a vicc...? Árulja már el nekem valaki, hogy tud ekkora hatást gyakorolni az ember tudatára pár sor? Erősnek kell maradnom, nem szabad engednem, hogy túlságosan is befolyásoljon ez az idióta dal! És mégis... minden igyekezetem ellenére testet öltött bennem. Éreztem, ahogy szép lassan felkúszik a gerincemen és befészkeli magát az agyamba. Olyan volt, mint egy külvilág számára láthatatlan, bennem lezajló robbanás. Tudtam, mi jön ezután mégsem voltam képes megállítani. A fájdalom tompán, lüktetően jutott el a fejembe, miközben a harag vérként folyt az ereimben. Egyszerűen kikészített ez az érzés. Kikészültem már pusztán a tudattól, hogy mi történik velem.  Annyira keményen próbálkozok, miért tud legalább egyetlen egyszer meghallgatatásra találni az imám?! El kéne égetnem minden emlékemet arról a napról, a pokol tüzére vetni! Hogy ne tudjon mindig ekkora fájdalmat okozni... hülyeség, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azon az áruláson túltenni magam képtelen vagyok, intenzívebben fáj, talán, mint eddig bármikor. El kellene felejtenem, hogy tovább élhessek... de minden azon a napon kezdődött el! Valahogy ez nem ment nekem... Az a pillanat az életem részét képezi, az tett azzá, aki vagyok. Gyűlöltem annak a napnak minden percét... hogy lehetnék hálás azért a pillanatért, ami véget vetett a gyerekkoromnak és az álmaimnak?! Valaki árulja már el nekem, hogy egy kilenc éves kislány mégis mit fog fel az ember arcmimikájából és a mozdulatai mögött rejlő üzenetből?! Ő csak azt hallja és érti, amit a szemébe mondanak! Azok a kegyetlen, minden melegséget mellőző, rideg szemek... az emlékezetemben élnek... A pillanat, amikor kimondják azt, amivel már amúgy is tisztában voltál... úgy érzed, hogy most már tényleg valósággá vált. Az a végtelen gyermeki sértettség és harag a szívembe tódult. Hogy lehet egy gyerek szemébe mondani, hogy soha meg sem kellett volna születnie?! Hogy nem akarták... hogy soha nem ismerik el sajátjának...? Hogy... hogy.... Egyszerűen nem értettem! Még felnőtt, vagyis majdnem felnőtt fejjel se tudtam rájönni! Elmondta apa, hogy miért csinálta vagy mondta, de... még ha azt is mondtam neki, akkor, hogy megbocsájtok... ahhoz rá kellett volna szolgálnia az elkövetkezendő időben. Tettem egy szép gesztust és ő a szemetesbe dobta. Miért nem próbálkozik? Ennyire fél anyától? Nevetséges. A szüleim egyszerűen nevetségesek, lehetetlenség felnézni rájuk. Ők nevetségesek, én pedig szeszélyes és következetlen. Azt hiszem, ilyen család voltunk mi.
Előregörnyedtem, reménykedtem benne, hogy ez által gátat szabok a bennem dúló harcoknak, háborúnak, vérontásnak, fájdalomnak. Összeszorított fogakkal próbáltam megálljt parancsolni a szívem mélyéről feltörő káromkodásnak és ordításnak. Sikítani akartam. Megint. Ez jellemző rám, a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám ez az érzés. Az igazság az, hogy féltem és megijedtem. Féltem, hogy elveszítem a józan eszem felett az irányítást és engedek az igazi érzéseimnek.

-          Mit műveltél már megint velem, te fasz? – Suttogtam magamnak elszorult torokkal, akadozó levegővételekkel. Mi ez az érzés? Mintha egy fagolyó szorult volna a torkomba. Alig kaptam tőle levegőt, ettől pedig kétségbeestem. Az egész testemmel remegtem, a szemeimbe könnyek tódultak, amiket minél hamarabb próbáltam visszapislogni. Előtte nem sírhatok... nem... inkább a halál! Bárki más előtt lemerném engedni a védelmem, de előtte soha!

-          Asakura... – Hallottam a hangját, de azt akartam, hogy tűnjön el és hagyjon magamra! Az ég szerelmére, csak menjen már el innen! Nem tudom, mikor történt, de elvette a kezemből a papírpoharat, amiért egy nagyon kicsit, de hálás voltam. Talán azért is, hogy elzavarta Arminékat. De ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Az arcomhoz szorítottam a tenyeremet, hogy ne lássa a könnyeimet. Már sötét foltok táncolnak a szemeim előtt, a levegő pedig összesűrűsödött a tüdőmben. Nehézkesen lélegeztem, a fejem mintha egyre jobban tágult volna, míg eléri azt a pontot, amikor felrobban. Azt hiszem, elértem a határaimat. Ha álltam volna, már biztos a földön kötöttem volna ki. De így most csak remegve összekuporodtam és könnyezve próbáltam levegőt tuszkolni a tüdőmbe. Nem volt valami kellemes érzés. Gyengének éreztem magam. – Asakura... figyelj rám!

-          Mit akar?! Tűnjön már el innen! – A legszívesebben visítottam volna. Lehet, hogy azt csináltam, nem tudom. A percek egybefolytak, nem tudtam különbséget tenni. Parázsló tekintettel néztem a férfi barna szemeit, amik mindig olyan haragosan meredtek a nagyvilágba. Most is dühös volt. – Élvezi a helyzetet, igazam van?! Mindig is szenvedni akart látni!

-          Mások szenvedésétől én nem szoktam jobban érezni magam. Még a tiedtől sem, bármely meglepő. – Mondta szemrebbenés nélkül, a szavaim pedig csak úgy lepattantak róla.
Utáltam, hogy ilyen nyugodt és nem érdekli, mit vágok a fejéhez. Idegesített. Nem kifejezetten kedveltünk egymást, mégis tanárként és emberként viselkedett velem. Megvárta, amíg lenyugszom, még zsebkendőt is adott. Nem tetszett, hogy ilyen kedves. A maga módján. Vele kapcsolatban semmi sem tetszett. Azt hiszem, ezen nem lehet változtatni. Mivel nem tartozott a kedvenceim közé, így minél hamarabb próbáltam összeszedni magam. Látszott a szemeimen szerintem, hogy sírtam. De nem érdekelt.

-          Sajnálom, hogy késtünk. Akadt egy kis probléma. – Amikor az igazgatónő számon kérte, hogy mi tartott eddig, akkor Mr. Werner semmi gond nélkül, ellenvetést nem tűrő hangon lerendezte az ügyet. Onnantól, hogy beléptünk a sportcsarnokba a férfi többé egy perc figyelmet se fordított rám. Nem baj. Örültem neki.
Odasétáltam az osztályomhoz, de ahogy végigfurakodtam magam a tömegen, a hátamon éreztem a pillantásukat. Nem csak az övékét, de tudtam, hogy a bátyám is engem néz. Abban is biztos voltam, hogy amint elszabadulunk erről a szarról, ő ki fog faggatni engem, hogy mégis mit műveltem a drágalátos kémiatanárunkkal. Nem mintha miattam aggódna ennyire, inkább attól félt, hogy valami rosszat tettem vagy mondtam, amivel magamra haragítottam. Az a világ legegyszerűbb feladata, mármint nekem, hisz a puszta létezésem is felkavarja az állóvizét. Ebben az egyben kitűnően teljesítek. Már csak azzal, hogy egy légtérben tartózkodunk sikeresen felbosszantom. Ebből kéne érettségiznem, biztos maximális pontot érnék el.
Akár válaszolhattam volna a többiek kérdéseire, de elég látványosan figyelmen kívül hagytam őket. Nem akartam a történtekről beszélgetni. Senkivel sem. Inkább a tornaterem közepére szegeztem a tekintetem, ahol Borisz egy külföldi bácsikával társalgott. Valószínűleg ő az előadó, akiről a tanárok annyit beszéltek. Egészen kedvesnek tűnt, mint azok az öreg bácsik, akik kiülnek sakkozni vagy malmozni.

-          Nem lesz egyszerű, de magukba kell nézniük, hogy megtalálják az ihletet. – Kellemes mély hangja volt, a szemüveg mögött ülő szemek pedig okosan meredtek a férfira. Legalább valaki értelmes alakot kerített az iskola, nem valami jött ment csalót. Mondjuk az egy teljesen más kérdés, hogy Borisz semmit sem értett az előadó mondatából.

-          Jó napot kívánok! Kérem, csendesedjenek el! – Már csak két hónap és megszabadulok egy időre ettől az álszent és idegesítő kocától. Már a hangja is rettentően irritált, szinte ösztönösen torzult grimaszba az arcom. Inkább a karkötőimet kezdtem el piszkálni, hátha ezzel kizárom a fejemből a hangját. – Ezen a különleges napon szeretettel köszönthetjük magunk között Mr. Patrick Savin művészeti előadót! Mr. Savin Ausztráliából jött, ahol rendszeresen vannak kiállításai. Egész nap a segítségünkre lesz!
Nem jött össze a tervem, tisztán és érthetően hallottam minden egyes szavát.
Különben is... nekem csak egyetlen egy kérdésem maradt ehhez a férfihoz. Mégis hogy lehet olyan idióta, hogy egészen Ausztráliából eljön pont ide? Ráadásul ezek szerint ott is ugyanezt csinálja. A logikát egyszerűen nem tudtam megérteni. Ha már nagy távolságról beszélünk, akkor az ő helyében inkább Spanyolországot választottam volna. Mindegy, még egy fura taggal bővült a suli.

-          Kérem, hívjanak Patricknak! – Akkor az lenne a minimum, hogy maga se kezd el minket magázni, ahogy az igazgatónő teszi idegesítő módon. Fura érzésem támad, amikor egy felnőtt magáz engem. Még a hideg is kiráz tőle. – Ne vesszünk el a formaiságok között! A lehető legnyitottabbaknak kell lennünk a mai napon. A művészet spontaneitás útján születik újjá.
Szerintem ez a bácsika egész egyszerűen eltévedt és valamilyen módon kiszökött az álmomból. Lehet, hogy feltűnt már neki, de ez nem az a Sweet Amoris, ahol két tagozatra bomlik az iskola. Itt nincs művészeti vagy sport osztály. Nem csoda, hogy egy csomó, értetlenkedő pillantás volt rá a válasz.

-          Továbbá szeretném megköszönni  azoknak a szülőknek a fáradalmait, akik eljöttek lebonyolítani ezt a napot. – Egy pillanatra felemeltem a fejemet, majd inkább úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna. Két anyuka is volt olyan elvetemült, hogy bejöttek segíteni az iskolába. Az egyiküket ismertem, és nem is tudtam nagyon meglepődni azon, hogy itt találom. Roderica a szokásos nyugalmával állt a helyén, a tekintete pedig kifürkészhetetlenül nézelődött. A másik anyukát viszont felismerni se tudtam. Senkire se hasonlított igazán. Magas volt, kész csontkollekció, az arcán megfeszültek az izmok és olyan széles mosollyal nézett körbe, hogy azt utánozni nem lehet, max botoxal. Aranyló, szőke haj és kísértetiesen zöld szemek? Senkire se illett igazán ez a meghatározás. Talán Amber és Nathaniel anyja? Valahogy, nem nézném ki ebből a nőből, hogy engedné a kislányát elkurvulni. Sokkal erősebb egyénisége van annál. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Kérem, menjenek el minél előbb a foglalkozások szerinti terembe! Ott megtudják, hogy milyen téma alapján kell dolgozniuk.

-          A szobrászat foglalkozás tagjai jöjjenek utánam! – Mr. Werner nem tűnt túl boldognak, amikor végignézett azon a körülbelül hat diákon, akik odatódultak hozzá. Ott volt a bátyám, Dave, egy ismeretlen csaj, Lysander, Kim és Alexy. Én viszont hálaimát rebegtem az Istenhez, akit ma már vagy háromszor letagadtam. Azt hiszem Péter lettem.

-          Én a varrás foglalkozás tagjaival leszek! – Jelentette ki az ismeretlen anyuka, mire az osztályunkból odagyűlt Kentin, Rosalya és Carla. A bátyám osztályából csak az egyik tagot ismertem. Ő is ott volt nálunk az ott alvós bulin. A nevét azt elfelejtettem sikeresen, de annyit legalább tudok, hogy Lily bátyja. Ugye Lily – nek hívták a kiscsajt? Mondtam már, hogy nem valami jó a névmemóriám?

-          Én pedig a festészetet választókkal. – Folytatta Armin és Alexy anyukája azzal a kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Arra mondjuk számítottam, hogy olyan foglalkozás választ, ahol nem a fiaira kell felügyelnie. Mindig is érdekelt, hogy Chloe miért nem jár ide. Vagy a Black Stoneba. A húguk mindig is egy kényes téma volt az ikrek számára, nem nagyon beszéltek róla. Vajon Armin dühös lesz, ha kérdezősködök róla?
Ezen gondolkoztam miközben Viola, Iris és Castiel elhaladtak mellettem, hogy odaférjenek a nőhöz. A narancs hajú lány még vetett rám egy aggódó pillantást, mire értetlenül felvontam a szemöldökömet. Senkivel sem terveztem a történtekről beszélni! A véleményem több óra múlva is ez lesz, ezen nem tudnak változtatni. Mielőtt még jobban belehergeltem volna magam a témába észrevettem, hogy Mirtill is elkezdte követni az ikrek anyját. Elkezdett a vörös loboncos sráccal beszélgetni, ezek szerint ők azóta nagyon összehaverkodtak.

-          A fotós diákok jöjjenek utánam! – Amúgy volt valami konkrétum, amikor kiválasztották, hogy a tanárokat melyik foglalkozásra osztják be? Mert én nem láttam rendszert benne, tekintettel arra, hogy Mr. Faraize nem tűnt annak a nagy fotóművésznek. Ennek ellenére Peggy, Melody és Nathaniel szó nélkül követték. Plusz a tizenkettedikből volt egy lány, aki nagyon ismerősnek tűnt. Kávébarna haja a melléig ért, sőt ugyanolyan frufruval dicsekedethetett, mint Mirtill. De még a szemük is ugyanolyan volt, az a szinte már fekete írisz.

-          Én a videósokra fogok felügyelni. – Oh, miért volt ilyen jókedvű Borisz ettől a hírtől? Én a legszívesebben sírva fakadtam volna, de végül nem tettem. Azt hiszem még egész jól is jártunk. Mindenkire ezt mondtam volna, aki nem Mr. Werner. De akkor is! Nem találhattak volna valaki olyat, aki mondjuk legalább egy kicsit ért a kamerához? Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, mert akkor Borisz egész biztos megorrol rám. A nem létező bajszom alatt morogva hagytam, hogy Armin belém karoljon és elkezdjen ráncigálni a férfi után. Egyenesen a könyvtárba mentünk. – Íme a mai legjobb barátjuk! Egy új, könnyen használható kamera!
Szívesen tettem volna megjegyzést a legjobb barátos mondatára, de mielőtt megszólalhattam volna Armin belém fojtotta a szót. Hatalmas mosollyal az arcán tanulmányozta a kamerát. – Király!

-          Ja, alig várom, hogy elkezdjük. – Bólintott Rau is, közben fél kézzel eltolta a közelében sertepertélő Viktort. Na, mit mondtam?! Tudtam, hogy rá fog mozdulni szerencsétlen lányra! Hol a tapsom, vagy a nyereményem?

-          Patrick a „főbűnöket” választotta témának. Ki kell választaniuk a hét főbűn egyikét, és azt kell megfilmesíteniük. – Jó, az agyam hivatalosan is felmondta ma a szolgálatot. Általában a művészetek közben az ember egészen kikapcsolódik, belezuhan az általa választott világba, de ez itt most nem fog menni. Ha ők mondják meg, hogy mit csináljak, akkor biztos nem.

-          A féltékenység, lustaság és egyéb ilyesmik közül kell választanunk? – Én inkább meghúzódtam a háttérben és nem kívántam részt venni a társalgásban. Inkább a gondolataimba szerettem volna merülni, elkerülni a felesleges párbeszédeket ezzel a szőke hetérával, aki minden jel szerint tudja, hogy mik azok a főbűnök.

-          Ott van még az irigység, a harag, a kevélység, a jóra való restség, a fösvénység, a torkosság és a paráznaság. – Sorolta szép sorjában Rau. Ezekről eszembe jutott egy Leander Rising szám. Nyolcadik főbűn, én vagyok tűz... kezdtem el magamban dúdolgatni, közben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a paráznaságot választanánk. Az egy jó téma és izgalmas anyagot lehet kihozni belőle. Az már viszont egy másik kérdés, hogy hogyan terveztük mindezt megvalósítani.

-          Köszönjük szépen, mindentudó kisasszony! Ezt én is tudtam! – Amikor Amber arrogánsan hátravetette a haját, majd úgy nézett Raura, mintha a következő pillanatban kiakarná tépni a torkát, akkor csak a lány kérdőn felvonta a szemöldökét.  Unottan meredt az osztálytársamra. Persze, hogy nem félt tőle, mégis ki fél Ambertől? Valami jellemtelen kis szarházi talán, de hogy ijesztő nem volt, az egyszer biztos. Sokkal inkább nevezném szánalmasnak, idegesítőnek, kényes kis kurvának. És ahogy elnéztem a végzős lányt megállapítottam, hogy most leginkább bosszantja a szőkeség és mindjárt elfogy a türelme. Valamilyen szinten megtudtam érteni.

-          Nekem tetszik a téma. – Végül Viktor visszavonulót fújt és ideiglenesen felfüggesztette a lányt ostromlását. Mindemellett persze, hajlandó is volt odafigyelni a feladatra. Azt hiszem, hogy ennél többre ne is számítsunk tőle. Leginkább azért, mert körülbelül oly annyira tűnt lelkesnek, mint én. Ha tippelnem kéne, hogy melyikünknek fogják kevesebb hasznát venni, akkor nem egoizmusból, de minden kétséget kizárólag magamra szavaznék. Mondjuk ez nem nevezhető valami jó dolognak, de máris elegem lett a mai napból. Pedig még szinte el sem kezdődött.

-          Mindenesetre mindenkinek le kell adnia a voksát valamelyik főbűnre. Egyenlő szavazatok esetén nekem kell döntenem. – Szerintem senki se lepődött meg azon, hogy Armin a jóra való restségre szavazott, arra hivatkozva, hogy legalább nem lesz fárasztó a munka. Ámen! Nekem is ennyi kedvem volt dolgozni, de a mai nap folyamán másodszor kellett meglepődnöm a szőke hetérán. Amikor a fiú felvetette az ötletét, akkor a lány egyszerűen csak megkérdezte, hogy mégis mit akar ezzel kezdeni, egész felvétel alatt aludni? Sajnos így történt, hogy elég hamar le lett szavazva a jóra való restség, de ami azt illeti a paráznaság is. Elég egyhangúan lehurrogtak minket Viktorral, talán kicsit hátborzongató is volt, hogy ugyanarra voksoltunk. Különben is, kit érdekel, hogy zavarba ejtő lesz az eredmény? Legalább lesz.

-          Armin, a témád unalmas, Rikoé legalább izgalmas, de megvalósíthatatlan. – Zárta le ennyiben a témát Rau, mire ugyanolyan mozdulattal felvontam a szemöldökömet, ahogy ő az előbb. – Szerintem van itt egy főbűn, ami az itt tartózkodók kilencven százalékára igaz. Bocs, de kimondom, mindannyian kevélyek vagyunk, egoista parasztok.

-          Szerintem fel kéne vennünk Ambert. – Kapott a lány szavain Viktor és máris elkezdte tervezgetni, hogy milyen nagyszerű és nélkülözhetetlen szereplője lenne a kisfilmünknek a hiú kis fruska. Emberek, én megmondtam, hogy neki több hasznát fogják venni, mint nekem. Nem szívesen, de kimondom. Már megint igazam volt.

-          Tényleg fel akartok venni? – Mielőtt édesem olyan téveszmék pattannak ki a fejedből, hogy tetszel a srácnak, jobb lenne leállítanod magad. Bár látszott az arcán, hogy még mindig nem találta meg az összefüggést, odáig és vissza volt a gondolattól, hogy egész nap őt filmezzük. Amilyen felfuvalkodott, önhitt kis fruska, rá is szolgált erre. Különben pedig, ameddig nem jön a közelembe az a kamera, addig felőlem alieneket is filmezhetünk, az se érdekelne. –Benne vagyok! Tőlem lehet a kevélység is, ha én lehetek a főszerepben.
Miután a két végzős is a kevélység mellett döntöttek, már nem volt visszaút. Négyen voltak ellenünk, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy öten. Ameddig Amber a fellegekben szállt és elégedetten mosolygott mindenkire, addig Armin valami kalózátok féleséget morgott az orra alatt. Borisz mit sem törődve velük elkezdte magyarázni a kamera helyes működését. Szerintem majomnak nézett minket, vagy nem tudom, de szerintem betanulta a leírási útmutatót és azt adta elő most nekünk.

-          Neki is aztán sok hasznát vettünk... – Most már hangot is adott a nemtetszésének a kocka fiú. Felháborodva meredt a könyvtár ajtajára, ahol az imént tűnt el a felügyelőtanárunk. Ösztönösen fogott el az elégedettség és csak a józan eszem gátolt meg abban, hogy ne táncoljak erre. Már megint igazam volt, babe! Lehet, hogy csak magamban mondtam, de az is körülbelül annyit számít, mintha hangosan jelentettem volna ki. Borisz egyáltalán nem ért ezekhez a dolgokhoz, technikai analfabéta. Annyira nem akarta közel tudni magához a kamerát, hogy még itt is hagyott minket. Ami mondjuk nem volt valami szép dolog, de legalább nem hátráltat minket. Már csak az a kérdésem, hogy ő mégis hova ment el? A tanária? És ott mit csinál? Csupa rejtély, de egyikre se fogok választ kapni. Szomorú az élet, pedig jobban érdekelt volna, mint ez a kis film.
Valószínűleg a fekete fasz felfedezte az elégedett mosolyomat, ugyanis pillanatok múlva megszólalt. – Akár Rikot is felvehetnénk.

-          Nyald ki a seggem Viktor. – Pillantottam élesen a fiúra, amikor akár egy perc erejéig is megfordult a fejében, hogy egy szinten emlegessen engem Amberrel. Szerinted hagyni fogom, hogy ennyire negatív értelemben tűntessetek fel az egész iskola előtt? Arról álmodozhatsz kisapám. Előbb fogom megengedni, hogy ledugd azt a gusztustalan nyelved a húgom torkán, minthogy akár egy másodperc erejéig is benne legyek ebben a nevetséges kis filmben. Azt elismerem, hogy néha egy egoista paraszt vagyok, Rau szavaival élve, de sohasem vetném el annyira a sulykot, mint a primadonna hercegnő. Különben is, majd miután fogytam egy tízest és edzettem egy kicsit a karomra, utána megint önelégült leszek és behúzok neked ezért. Addig is viszont maximum a haragot tudják rám kenni a főbűnök közül. A többit teljes bizonyossággal letagadom.

-          Arról szó sem lehet! – Amber foggal és körömmel küzdött azért a szerepért, amire igazából rajta kívül senki sem jelentkezett. Minden szánalmas kis szalmaszálat megragadott annak érdekében, hogy a többieket lebeszélje arról, hogy akár én is eljátszhatnám azt a szerepet. Először is önmagát az egekig dicsérte, néhány mondatának értelme sem volt. Utána az önbizalmamon próbált csorbát ejteni. Rondának nevezett, vattacukor fejűnek, a ruháimat szedett – vedettnek hívta, közölte, hogy egyáltalán nem illenék a szerepbe, utána meg nemes egyszerűséggel lekövérezett. Az utolsó mondatodért halott leszel te istenverte picsa, ebben pedig maga a jó Isten sem gátolhat meg. De majd csak holnap, különben belekényszerítenének abba a retek szar kisfilmbe. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a lány, de megakartam bizonyosodni arról, hogy még mindig jobban nézek ki nála. Csak felvontam a szemöldökömet, majd végignéztem magamon. Fekete cicanadrágot vettem fel az inghez és egy ugyanolyan színű magas talpú szandált választottam ehhez az összeállításhoz. Kiegészítőnek pár gyűrűt, karkötőt és nyakláncot magamra aggattam, a sminkemről pedig tudtam, hogy kifogástalan. Nem tudom mi baja volt, én megelégedtem a látvánnyal, ráadásul sikerült barnulnom valamennyit tegnap délután. Bocs, de sokkal jobban és ízlésesebben néztem ki, min te. – Mikor kezdtek már el felvenni?

-          Csigavér királylány! – Idegesített, hogy még mindig úgy nézett rám, mintha elakarnám tőle bitorolni a szerepét. Nem vagyunk már gyerekek, a játékodat se fogom elvenni, szóval ezzel a lendülettel hűtsd le magad! – Filmötlet is kell, vagy csak úgy vakvágtában neki akarsz kezdeni?

-          Ha már ez a témánk, csinálhatnánk egy valóság show – t a szőkeség hétköznapjairól. – Armin már közel sem volt olyan lelkes, mint kezdetben. A modellért, az ötletért, úgy általánosságban semmiért sem volt oda. Szerintem már arról is lemondott, hogy akár még jól is fogjuk magunkat érezni. Nem is értem, hogy mi volt a problémája. Pedig Amber tökéletes mintapéldája a kevélységnek. Kár, hogy ezt csak kevesen látják be.

-          Nagyszerű ötlet! – Szerintem mindenkinek volt egy igen összetett véleménye a lányról és nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek pozitív legyen. A legtöbb ember ki nem állhatta a hozzá és a barátnőihez hasonló libákat. Valószínűleg, legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok benne biztos, Amber is tisztában volt azzal, hogy a kevélység egy negatív tulajdonság. – Tisztában vagyok az értékeimmel. Bocs, de ez egy erősség.

-          Mintha ezt már hallottam volna ezelőtt egy egoista szájából. – Gondolkoztam el tettetetten, de őt ez nem igazán hatotta meg. A megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, ahogy én szoktam az idegesítő emberekét. Még a haját is dobálta, tette – vette magát és próbált úgy viselkedni, mint egy nélkülözhetetlen személy. Ez egészen addig ment, amíg rá nem förmedt a kamerát tartó Raura. Számon kérte rajta, hogy mégis mi a fenét művel, mire a lány csak felvont szemöldökkel, lazán válaszolt.

-          Felvettem, ahogy beszélsz. – Közölte, utána újra ráfókuszálta a kamerát. Ahogy annak rendje és módja a szőkeség teljesen bepipult, a nyakán kúszott fel a vörösség. Rikácsolni kezdett, körülbelül olyan hangfrekvenciákkal, amiktől még a denevérek is megsüketülnek. Szerintem ennek a lánynak is pont ugyanilyen a kommunikációja. Amíg kibocsájtja ezeket a hangokat, addig megsüketül, különben velőt rázó sikolyként élné meg. Legalábbis én így éltem meg, amikor elkezdett arról hadoválni, hogy nem volt eléggé felkészülve, biztos rémesen állt a haja, meg a tököm tudja még milyen kifogásai voltak. Annyi viszont biztos, hogy Rau nem tartozott a türelmes személyek közé, ugyanis pár másodperccel később elszakadt nála a cérna. A kamerát szinte a földhöz baszta, de még épp időben kapott észhez, így csak a fogait csikorgatva közölte a lánnyal, hogy tegyen már úgy, mintha nem is egy felvétel készülne róla. Mert általában a spontán beszélgetések szoktak a legjobban elsülni és ebben félig meddig igazat adtam neki.

-          Követelem, hogy valaki más tartsa a kamerát! – Ennek a lánynak mindig akad valami mondanivalója? Nincs olyan pillanat, amikor befogná a lepcses, idegesítő csőrét? A hisztérikájától a falnak mentem volna, de Rau is ezen a véleményen volt. Nemes egyszerűséggel beintett és elküldte a jó édes isten tudja hova. Már mindenki a határait súrolta, idegesek és feszültek voltunk. A szőkeség folyton adta a műsort, a veszekedő partnere pedig nem bírta idegekkel és olyan válogatott szitokáradatot zúdított a könyvtárra, amennyi káromkodást még az életben nem hallottam. Hát, legalább minden nap tanul valami újat az ember.

-          Mielőtt eltöritek a kamerát, átveszem. Ha vérfürdőbe fulladna a dolgok mindenképpen meg kell örökítenem.  – Vette ki vigyorogva Rau kezéből a kamerát Armin, máris sokkal jobb kedve volt. A két lány csak közömbösen megvonták a vállukat, utána ott folytatták a veszekedést, ahol felfüggesztették. Úgy acsarogtak egymásra, mint két veszett pitbull. Raunak egyáltalán nem tetszett Armin ötlete és ezt Amber szemébe is mondta, aki jó szokásához híven kiakadt és kikérte magának. Megvádolta azzal a végzőst, hogy csak kiakarja fúrni a helyéről, de ez úgy sem fog sikerülni. Már megint azt hitte, hogy el akarjuk tőle venni a főszerepet? Kezdett elegem lenni ebből a témából.

-          Gyere, keressük meg az előadót! – Fogyott el végül a türelmem. Inkább elmenekülök az ausztrál bácsihoz, minthogy tovább kelljen hallgatnom ezt a cirkuszt. Csoda, hogy a szomszédos termekből még nem jött át valaki, hogy duguljunk el. Eleinte Armint akartam magammal vinni, de ő lerázta magamról a kezét és közölte, hogy itt akar lenni, ha összeverekednek. Így kötöttem ki Viktor mellett, akinek még ideje se volt reagálni, amikor karon ragadtam és kihúztam magam után a könyvtárból. Igazából nem volt más választási lehetőségem. A végzősöket nem ismertem, még csak látásból sem. Az pedig elég furán vette volna ki magát, ha egy szó nélkül kirángatom őket. Oh, lehet, ezt kellett volna tennem. Én sokkal jobban, ők meg ezerszer rosszabbul jártak volna. – Mr. Savin!
Mondhat bárki bármit, engem még maga Gandhi se vett volna rá, hogy tegezzem ezt a bácsit. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem mennek az embernek. Az csak mellékes dolog volt, hogy valamilyen formában a tanárunknak számított, de az igazi indok...!  Úgy nézett ki, mint az ördög jobb keze, azokkal az apró szemeivel, a mindig naprakész mosolyával és a kis szakállával... brrr.... kirázott tőle a hideg. Azok tuti nem a szentlélek szemei..! Még azt a lehetőséget se zárom ki, hogy nagyon is közeli ismeretségben vannak Mr. Lewis – el.

-          Ó, jó napot kedves diákok! A videós foglalkozás tagjai, nincs igazam? – Nézett fel a lapból, amin az imént még nagyon komoly arckifejezésében dolgozott. Ez az alak még a szabadidejében is rajzol és alkot? Igazi művészlélek, nem hiába pont őt hívta meg az igazgató. Lehet, hogy egyszer az életben végre valamit jól csinált az a koca? Azért ennyire nem innék előre a medve bőrére, még a végén el kéne ismernem, hogy igazgatóhoz méltóan viselkedett. Most viszont nagyobb gondom is akadt, mint például az előadó. Kedvesen mosolygott ránk és türelmesen várta, hogy mit fogunk mondani. Én nem viszont nem hittem el ezt az álcát. Valaminek kell lennie a háttérben, mert valami mindig van. Én ilyen komoly dolgokon gondolkoztam, erre Viktor képes volt leakadni azon, hogy honnan tudja a faszi milyen foglalkozáson veszünk részt? Ugyan már kérlek, ez egyáltalán kit izgat? Engem biztos nem, mint rájöhettetek! Még csak meg sem fordult a fejemben. Meg amúgy is, ennél sokkal fontosabb dolgaink is akadtak. – Jó a memóriám. Láttam, ahogy az előbb elhagyják a tornatermet Borisszal.

-          Ez mind szép és jó, de fontosabb megbeszélnivalóink is akadnak! – Mielőtt még jobban belegabalyodtunk volna az előadónak félelmetesen jó az arcmemóriája témába, én egyetlen egy mondattal véget vettem ennek az egésznek. Ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal meredt rám, ahogy Alexy anyukája szokott, ennek hatására pedig elhúztam a számat. Már csak ez hiányzott nekem, még egy pókerjátékos. De ha az életem is múlik rajta, akkor is megoldást találok a problémámra, hogy minél hamarabb elszabadulhassak. Ha végre erőt vesz magán a bácsika és elmondja, hogy milyen formában dolgozzunk, akkor máris boldogabb ember leszek. –  Megakadtunk a munkában, a felügyelő tanárunk pedig lelépett valahová Isten tudja hova. Nézeteltérések akadtak a csapaton belül, fogalmunk sincs, hogy milyen technikával kéne dolgoznunk, ráadásul a film témája sem biztos.

-          Mit értesz technika alatt kedvesem? – Ha még egyszer kedvesemnek szólít, akkor azt, ahogy egy ceruzával átszúrom a gégéjét és hagyom a saját vérében megfulladni. Most már biztos voltam abban, hogy ez alak az ördög jobb keze! A szemeimmel próbáltam visszaküldeni a Pokolba, közben Viktor felvázolta a helyzetet. Elmondta, hogy valaki szeretné előre megírni a szöveget, ami néha beválik, de a mi esetünkben hatalmas katasztrófához fog vezetni. Persze, ezt csak én fűztem hozzá magamban, mert a fiú azzal folytatta, hogy a többiek improvizálni akarnak. Annyira sikerült közös nevezőre jutniuk, mint nekünk, kettőnknek. Mintha elkezdtem volna oroszul beszélni a sráchoz, ő pedig németül válaszolna. – Jöjjenek közelebb!
Nincs sok kedvem hozzá, én csak azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Már maga ez a művészeti nap is rémesen indult, erre még ez is? Valaki öljön meg... Már éppen megfordultam volna, hogy inkább leléceljek, amikor a fiún volt a sor, hogy maga után rángasson. Önző fasz! Szerintem egyedül is nagyon jól boldogulnál!
A véleményünket kérdezte a munkájáról, ami semmilyen értelemben sem számított normálisnak vagy hétköznapinak. Már a rajzórán is utáltam, amikor különböző anyagokból kell valamit összehoznunk, erre az ördög jobb keze azt várja, hogy bármi pozitívumot is mondjak a művére? Arra várnia kell még pár évet, úgy se viszi el egy szélütés. Szívós öregnek tűnik.

-          Hát... – Eljött az a pillanat, amikor kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk Viktorral. Mindketten ódzkodtunk a válaszadástól. Körülbelül olyan pillantást vetett rám, hogy Te vagy a művészlélek, mondj valamit! Én meg azt mondom, hogy bazd meg!

-          Nem azt kérdeztem, hogy szépnek találják e, hanem inkább azt, hogy milyennek találják ezt az alkotási módot? – Jó, mert szépnek egyáltalán nem találtam. Sokkal inkább volt groteszk. Ezt a férfi szemébe is mondtam, aki próbált jobb belátásra bírni, de nem fogta fel, hogy rohadtul leszartam. Újra és újra meg kellett néznünk, hogy mégis mi a retket ábrázol az a rohadványos szar. A legszívesebben összetéptem volna azt mondva, hogy tessék, ebben gyönyörködjél tata! Sajnos ilyet nem csinálhattam, de legalább egy valamire rájöttem. Persze, hogy nem tudott volna rávenni Gandhi, hisz itt állt újjászületve előttem húsvér emberi alakban. Ezt az embert nem lehetett kihozni a sodrából és csak úgy szórta a bölcseleteket. Végül nagy nehézségek árán megvitattuk a torkosságról készített munkáját és sikerült elérnünk, hogy velünk jöjjön. Azt hiszem, hogy a kelleténél több időt vesztegettünk el ezzel a feladattal és félő volt, hogy mire visszatérünk, valakit holtan találunk a könyvtár padlóján. Nagy kérés lenne, hogy Amber legyen az?

-          Újra kezded?! – Már a folyosó végéről is hallatszott Amber elviselhetetlen hangja, így dühösen fújam egyet. Nem kerülte el a figyelmemet Patrick pillantása, de az arca még mindig megfejthetetlen maradt. Hogy mit gondolt a reakcióimról azt el nem tudtam volna dönteni.  – Kizárt, hogy ezt bárkinek is megmutassuk!

-          Egyetlen egy percre fogd be a szádat, hogy a gondolataim levegőhöz tudjanak jutni! – Mindenki életben van, ez pedig lehangoló. Lehet, hogy még mindig veszekedtek, de kezdett unalmas lenni a műsor. – Ha továbbra is ilyen kiállhatatlan leszel, akkor a ballagásomra fogunk végezni!

-          Amber és Rau... – Kezdett bele a férfi, de Rau egyetlen egy mozdulattal beléfojtotta a szót. Dühösen közölte, hogy csak a barátainak van joguk így hívni. Az más kérdés, hogy ezek szerint a lány valamelyik szülője Buddhista, ha már a huszonegy pokol egyikének nevét kapta. Még jó, hogy Raurava lett és nem Andhatamisra. – Rendben, akkor Raurava.... úgy látom, mindkettejüknek erős egyénisége van. Ez jó lehet a projektjük szempontjából. Melyik főbűnt választották?

-          A kevélységet. – Ameddig ők a témáról diskuráltak, addig én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalon. Még szerencse, hogy az egyik könyvespolc mellé telepedtem le, legalább lesz valami olvasnivalóm. Óvatosan a címkékre pillantottam. Dosztojevszkij? Bűn és Bűnhődés? Nem tudom, hogy melyik a lehangolóbb.

-          A legfontosabb, hogy jó színész játssza a főszerepet. – Nem érdemli meg ez a könyv, hogy egy olyan hisztérika arcában végezze, mint Amber. De olyan nagy a késztetés.

-          Nem feltétlenül. Ne felejtsék el, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel, és a szűkös idővel nem fognak tudni hagyományos filmet forgatni. – Végül inkább mégis levettem a helyéről azt a könyvet és elkezdtem lapozgatni. Megpróbáltam megkeresni a kedvenc részeimet, hogy újra olvashassam. Ameddig a többiek elkezdtek a témáról vitatkozni, addig én belemélyedtem a sorokba és felidéztem a pillanatot, amikor először tartottam a kezeimben. Újraolvasni egy történetet olyan fura érzés, mert nagyjából tudod, hogy mi fog történni, de jobbik esetben még mindig odáig és visszavagy tőle. Ugyanúgy megtudsz lepődni és sírni a szomorú jeleneteken. Többször egymás után felhúzod magad az idegőrlő részeken... ráadásul, ha olyan könyvet olvasol újra, aminek függő vége van, akkor a legszívesebben a falat kapargatnád, mert az író ott hagyott a levegőben.
Ameddig a többiek egy számomra teljesen érdektelen témába bonyolódtak bele, addig én totálisan elmerültem a kis olvasmányomban. Persze nem tudtam átszűrni a hangjukat, éppen ezért hallottam Amber orbitális baromságait, amiktől még az előadó szava is elakadt pár pillanatra. Már éppen felcsattantam volna, hogy fogják be, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja és belépett rajta a korábban ismerősnek titulált lány Nathaniel társaságában. Amin viszont meglepődtem, hogy mögöttük Mirtill és Castiel ballagott, mint valami kísérőgárda.

-          A fényképészet és a festészet foglalkozás diákjai, ha nem tévedek. – Már megint az a van valami a háttérben, de úgyse jöttök rá mi mosolyát villantotta. Ezzel kezdett az őrületbe kergetni, pedig csak alig pár órája ismertem. Azt hiszem, kezdett bekerülni a top öt személy listámba, akik pillanatokkal az ismeretségünk után felhúztak. Castielt és Viktort viszont senki sem tudja felülmúlni. Ahhoz őstehetségnek kell az embernek lennie.

-          Igen. – Fásultan felemeltem a fejemet és akkor egy pillanatra azt hittem, hogy a kelleténél kicsit fáradtabb lehetek, ha kettőt látok Mirtillből. Ott álltak egymás mellett, ugyanazzal a kávébarna hajjal, sötét, szinte fekete szemekkel és hasonló stílusú ruhákkal. Talán az volt a legszembetűnőbb különbség kettejük között, hogy az egyiküknek mellig érő haja volt. Ennyinek köszönhették, hogy az ember nem keverte össze őket. De azt leszámítva, mint két tojás.

-          Ti ikrek vagytok? – Kérdeztem teljesen feleslegesen, mert a válaszban biztos voltam. Nincs az az isten, hogy két egyidős lány, ugyanabba az iskola és osztályba járjanak, akik ennyire hasonlítanak egymásra. Viszont abból, ahogy egymásra néztek lehet, levágtam, hogy csodák márpedig léteznek. Aztán megláttam Castiel arcát, akinek az ajkai sunyi kis félmosolyra húzódtak. Ő biztos tud valamit, majd később kiszedem belőle!

-          Mr. Savin, szükségünk lenne a segítségére, és ahogy látom, nem vagyunk egyedül. – Pillantott óvatosan Mirtillre a szőke hajú srác, de a lánynak még ezt a mozdulatot is sikerült kiszúrnia. Undorodva elhúzta a száját, a következő pillanatban pedig fintorba torzult az arca. Mielőtt még bármit reagálhatott volna Nathaniel a végzős lány sarkon fordult és démonűzéshez hasonló mozdulatokkal eltávozott köreinkből. Azt hiszem, hogy nem nagyon csípi a DÖK elnököt.

-          Természetesen mindjárt megyek! – Szerintem nagyon örülhetett annak, hogy végre itt hagyhat minket, de az arcáról az istenért se akart lehervadni az a mosoly. – Azt hiszem, a kezdő filmkészítőink már tudják, hogy mit kell csinálniuk.
Miközben néztem a távolodó alakját elgondolkoztam azon, hogy valamivel is közelebb kerültünk – e a megoldáshoz, mint előtte. Lehet, hogy lemaradtam valami lényeges információról, amit valahogy mégis sikerült az agyamnak megszűrnie. Igazából nem csodálkoznék azon, ha így lenne, hajlamos vagyok ilyen dolgokat csinálni.

-          Nekem tök mindegy mit csinálunk, csak menjünk ki az udvarra. Kezd kicsit fülledt lenni a levegő itt bent. – Pattantam fel az asztalról, de előtte még gondosan visszahelyeztem a Bűn és Bűnhődést. Azt hiszem, hogy neki hála sikerült kivonni magam a forgalomból. A célom elérve, már csak valahogy haza kéne lógnom.

-          Ez egy jó kezdőpont. – Dicsért meg Armin, mire kérdőn rápillantottam. Komolyan elhitte, hogy én bármit is hozzátettem ehhez a kisfilmhez? Ha véletlenül valaki átértelmezte a szavaimat és az jött le neki, hogy tettem egy javaslatot, akkor nagyon rossz úton halad. – De előtte... állj a kamera elé. Úgy érzem, hogy szeretni fog téged.
Bazdmeg, mi vagyok én, holmi cirkuszi állat? Lehet, hogy Ambernek bejön ez az életstílus és az, hogy egy kamerát tolnak az arcába, de mi két teljesen külön világ vagyunk! Ösztönösen szorult ökölbe a kezem, a fejemet pedig elöntötte az a bizonyos féle vörös köd.

-          Armin, lenyeletem veled azt a szart, ha nem viszed az arcomból! – Én tényleg kiakartam verni a kezéből, de Amber már megint besértődött valami miatt. Ugye nem már megint arról van szó, hogy valaki el akarja venni tőle azt a nevetséges szerepet? Elegem volt ebből a faszságból... Ráadásul kinek képzeli magát, hogy csak úgy lökdös engem?!

-          Kizárt dolog! Arról volt szó, hogy engem fogtok felvenni! – Na, jól van aztán kisanyám... most rossz emberrel húztál ujjat. Visszasétáltam a kamera elé és nemes egyszerűséggel arrébb löktem a lányt, hogy először is tudja milyen érzés volt nekem. Csak szerintem én tízszer olyan nagy erővel taszítottam rajta.

-          Ha már nem rezegne alattam a léc, akkor isten a tanúm, hogy itt helyben kihajítanálak az ablakon! Azt hiszed, hogy aláírtál valami szerződést vagy mit?! Fogd fel, hogy senki se pályázik erre a nyomorék szerepre rajtad kívül! – Amber némán hápogott, feltehetőleg nem tudta, hogy mit válaszoljon erre. Nem is baj, fogja csak be a csőrét vagy esküszöm mondom, hogy én teszem, de abban nem lesz köszönet!

-          Mindannyian ellenem vagytok! Szólok az igazgatónőnek! – Úristen, mondja valaki, hogy ezt a mondatot csak képzeltem. Körülbelül a lelki füleimmel azt hallottam, hogy Megyek és megmondalak az anyukámnak! Ennél gyerekesebb már nem is igen tudott volna lenni. Mielőtt elszóltam volna magam, gyors lekopogtam az egyik asztalon.

-          Most, hogy a hisztérika abbahagyta a nyávogást, akár dolgozni is kezdhetnénk! Nem akarom, hogy az utolsó pár napom a suliban kudarcba fulladjon. Az a minimum, hogy megnyerjük ezt a béna versenyt és a szülők odáig és vissza lesznek a munkánktól holnap! – Mordult fel ellenmondást nem tűrő hangon Rau, úgy, mint egy igazi főnök, akinek már a töke is kivan. Lehet, hogy ösztönözni vagy valami hasonlót próbált, de nekem az utolsó mondatától automatikusan ráncba szaladt a homlokom. Előre éreztem, hogy az a holnapi nap lesz maga az első világháború kezdete. Csak eszembe kellett jutnia annak, hogy anya annyira lelkes volt a hírtől, mint én aktív a mai nap folyamán. Erre mondanák azt, hogy anyja – lánya? De én nem vagyok olyan, mint ő... legalábbis nagyon remélem. Kettőnk között ég és föld van! Igen, én sohasem lennék képes megcsalni a barátomat és így elhanyagolni a gyerekeimet. Az utóbbi időt figyelembe véve kíváncsi leszek, hogy hogyan fog viselkedni holnap. Az lenne a legjobb, ha megemberelné magát és igazi szülőként viselkedne, de van egy olyan erős gyanúm, hogy akkor kiborulna nálam a bili. Nem tudnám elviselni, hogy ennyire megjátssza magát mások előtt. Mit meg nem adnék azért, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint Lorelai és Rory anya – lánya viszonya. Azt hiszem, túl sokat kérek. Én csak azt szeretném, ha az egyik szülőmmel köszönőviszonyban lennénk és nem koptatna le, amint alkalma adódna rá. Apa...
A férfiról ismételten eszembe jutott az a Rúzsa Magdi szám, amitől reggel annyira kikészültem a kertészklubban. Ahogy a sorokon kezdtem gondolkodni, az értelmén és igazából a lefordított változaton... egyszerre csak úgy éreztem, hogy a szívemből szól. Nem hittem volna, hogy valaha mondok ilyet egy számra, de most rendesen beletalált a közepébe a szövegíró. Tudtam, hogy Gary Jules írta és az eredeti valamennyivel másképpen hangzik, de itt most nem ez volt a lényeg. Hanem, hogy megszólaltatott valamit és pusztán egy sorától magamba zuhantam az emlékek hatására.  Ami azt jelenti, hogy meg van a dal, ami akár rólam is szólhatna. Erre igazán szerettem volna más körülmények között rájönni, de azzal kell beérni, amit az élettől kapunk.

-          Zavarlak? – Két kopogás hangzott a nyitott ajtómon, mire a hang irányába fordultam. Mivel a családtagjaim igen nyíltan leszarják a komfortzóna fogalmát, így eléggé lecsökkent a lehetőségek száma. Ráadásul eltéveszteni se lehetett volna annak a férfinak a hangját. Miután egész nap kattogtam a fejem rendesen meg lett dolgoztatva. Pihenő és alvás után kiáltozott, de csak kilenc óra volt. A szemeimet le nem vettem volna anya barátjáról, de a kezeimmel az ásványvizes palackom után kutakodtam, amit délután felhoztam magamnak. Mindemellett az ablakom tárva nyitva volt, hogy egy kis levegőhöz jusson az agyam. Csak gáz, hogy valószínűleg az esti hidegtől holnapra tüdőgyulladást kapok.
Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire Mr. Lewis beljebb lépett. Fürkészve néztem az arcát és most először nem éreztem azt, hogy annyira utálnám az előttem álló férfit. Félreértések ne essenek, egyáltalán nem tudtam bízni benne és egy utolsó féregnek gondoltam, de muszáj volt a vasárnap este után átgondolnom pár dolgot. Nem tud az ember átsiklani az a tény fölött, hogy a mostohaapja jobban figyel rá, mint az anyja. Ráadásul ez a férfi megvédett és kiállt mellettem. Először azt hittem, hogy ez csak egy rossz vicc és mindjárt a képembe röhög. De felemelte a hangját anyával szemben, azért, hogy engem védjen. Egy pillanatra szóra nyílt a szám, de végül meggondoltam magam. Ha csak arra gondoltam, hogy valamit meg kell köszönnöm neki, arról elfogott egy bizonyos féle rossz érzés. Értitek, nem? Ezt a lépést megtenni hatalmas dolog lenne, mintha kinyitnám neki az ajtót, ahol a bizalmamat tárolom az emberek iránt. Nincs azon a szinten, oh de még mennyire! Nagyon sokat kell érte dolgoznia, de elindult felfelé azon a cuki kis csigalépcsőn.

-          Kérdezhetek valamit? – Szólaltam meg végül hosszúra nyúlt csönd után. Valami igazság csak lehetett abban, hogy Mr. Savin az ördög jobb keze. A férfinak még csak meg sem rezdültek az arcvonásai, türelmesen várakozott. Annyira nem ezt vártam volna tőle. Ő más, egy gyerek nem feltétlenül hasonlít a szüleire. Az ő esetükben sem, hisz Mr. Lewis angyali türelemmel volt megáldva és nagyon jól tudta leplezni az igazi érzéseit. Sohase láttam dühösnek, tegnap is nyugodt volt, mégis tekintélyt parancsoló hangon szólalt fel. Mindig ott ült az a kellemetlen mosoly az arcán, ami a kérdésem hallatára szélesedett.

-          Ugyanarról akarok beszélgetni veled, mint amiről kérdezni szeretnél. – Csak kérdőn összevontam a szemöldökömet, mert nem értettem, hogy mire gondol. Sohasem fordult elő, hogy mi kellemesen leüljünk és barátian csevegjünk egyet. Eddig még csak nem is viselkedett úgy, mintha az apánk próbálna lenni, de ezért inkább piros pontot érdemel. – Régen volt, hogy Kyle ennyire közel került volna valakihez. Az emberek nem szeretik az őszinteséget.

-          Én szeretem.

-          Nem, te a fiamat szereted. – Habozás nélkül mondta, ettől pedig bosszúsan lebiggyedtek az ajkaim. Mit akart ezzel mondani? Persze, szeretem a férfit, de ez most mit számít? Gondolom ő is szeret és nem csak jóindulatából barátkozott össze velem. Legalábbis nagyon remélem, hogy kedvel. – Köszönöm, hogy te nem vagy olyan. Akik más hazug szavai miatt elhagyják.

-          Ez term...

-          Ne vedd természetesnek a barátságot kisasszony! – Rovott meg játékosan, én pedig egyre jobban elvesztettem a fonalat. Pontosan mit is akar tőlem ez az alak? Mert percről percre egyre kevésbé tudom követni. – Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Szerinted Kyle mit lát, ha belenéz a tükörbe?
A kérdés hallatán majdnem visszaköptem a palackba a vizet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Most már bizonyos, hogy fogalmam sincs, miről van szó vagy miért. De mi ez a kérdés? Miért engem basztat vele és nem mást? Ha az összezavarásom volt a célja, akkor gratulálok.

-          Az arcára van írva az élet, csak alaposabban meg kell nézned. – Dorgált meg, én pedig még mindig nem tudtam mit reagálni. Egyirányú beszélgetést folytatott magával, a válaszaimat se várta meg. De végső soron választ kaptam a továbbiakban egy kérdésemre. A munkahelye elszívja az összes energiáját és mostanában a kelleténél többet dolgozik, ugyanis más lett a beosztása. Komolyabb ügyekkel foglalkozik. Mert a férfinak túl nagy az igazság – és felelősségérzete ahhoz, hogy elhanyagolja a rá bízott feladatokat. Rendőr lett, de nem azért, hogy bevarrja egy nap a húgát, azt csak szórakozásból mondta. Akkor még nem volt őszinte velem, az igazi érzéseit véka alá rejtette. Nem az van, hogy hisz a csodákban. Kyle realista és nem gyakran esik meg, hogy valamelyik végletbe átcsúszna. Tudja, hogy képtelen jobb hellyé tenni ezt az elfuserált világot, de legalább a bűnözéseket szeretné a felére csökkenteni. Igazságos, de néha érthetetlen a számomra. Mert az ő valósága más, mint az enyém. De attól még kedvelem. – Egy nap... az egymás iránt érzett szeretetetek kifogja oltani a másikét.
Nem mondott semmi többet, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

-          Én ezt nem hiszem el! – Már két nap telt el azóta, mégse tudtam visszafogni magam. Ha csak rágondoltam, akkor a húrok pattanásig feszültek, a vulkán kitört, a németek támadásba lendültek és kezdetét vette a második világháború. Már az osztályfőnök szemébe is mondtam, hogy én egyszerűen nem fogadom el ezt az eredményt, tiltakoztam ellene, minden erőmet bevetettem, de mindez kevésnek bizonyult. Most az járhat a kis buksidban, hogy már megint mi a kénköves pokol miatt hisztérikázik ez a kis picsa, és hogy miért olvasod a zavaros, olykor még maga által se értett gondolatmeneteit. Most per pillanat azzal van bajom, hogy pénteken kihirdették a csapatokat. Egy másodperc töredékéig minden jónak tűnt, besoroltak az általam választott foglalkozásba, aztán folytatták a többi emberrel és odalett a jókedvem és a lelkesedésem. Amber, Viktor, Armin és bár neki örülök, de nem ezen van a lényeg. Hogy történhetett ez meg? Azzal a.. a... már egy megfelelő szót se találok rá.
-          Ez nem olyan nagy dolog, engem még csak nem is a festészetre osztottak be! – Próbált meg vigasztalni a mellettem ülő Alexy, persze eredmény nélkül. Hogy fogok egy napot kibírni Viktorral és egy kényes kis picsával, aki biztos elrontja a folytonos nyávogásával az egész művünket? Költői kérdésnek szántam, mert a válasz egyértelmű: Sehogy. Az egyetlen reményem, hogy a tizenkettedikesek motiváltabbak, mint a mi osztályunk. Ebben azért bízom annyira, mert mint később megtudtam Rau is a videózáson vesz részt, ami maga a megtestesült csoda. Ha szerencsém van, és helyesek a következtetéseim Viktor nagyon bukik a fekete hajú, kék szemű lányokra, mint az unokatesóm vagy a húgom. Mondjuk Rachel csak kék szemű, de ez egy lényegtelen infó. Szóval Rau a befolyása alá vonhatná, aztán rávehetné arra, hogy dolgozzon is, ne csak a napot lopja.

-          Te ezt nem értheted! Megfogadtam magamnak, hogy ha egy csoportba kerülök azzal a lánnyal, akkor öngyilkos leszek vagy kinyírom. És mindenki tudja, hogy a két opció közül melyiket fogom választani! – Amúgy vasárnap délután volt, én pedig életem talán egyik legnagyobb hülyeségére készültem. Ha nem a legeslegnagyobbra. Házasság előtt akartam elsütni, de csak szeretni fogom azt a félkegyelműt, aki hajlandó elvenni engem. Mert ahhoz bizony bátorság kell, hogy valaki megkérje a kezemet. Igazából most elgondolkoztam azon, hogy melyik a nagyobb őrültség. Az, amire most készültem vagy megkérni a kezemet. Egyértelműen a második, az hosszú távon halálos lehet. Az első pedig rövidtávon. Nem tudok dönteni, de tuti én vagyok az őrült, hogy ebbe az egészbe belementem. És mindezt csak azért, mert Armin azt mondta? Ha netán valami félresikerül, akkor nagy a valószínűsége, hogy visszatérek és kísérteni fogom a fiút a halála napjáig.

-          Szerintem te csak aggódsz a tandemugrás miatt, nem? – Gyengéden átölelte a vállamat és szorosan odahúzott magához. Miután majdnem halálra szorított ellöktem magamtól és gyanakvó tekintet kíséretében távolabb húzódtam tőle. Mondjuk azt is nehezemre esett elhinni, hogy ezt komolyan meg kellett kérdeznie a fiúnak.

-          Alexy szívem, drága cukorborsóm, van még egyéb hülye kérdésed? – Csaptam össze a kezeimet érdeklődő tekintet kíséretében, mert ezt egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Tudom, hogy ő az optimizmus megtestesült istene, kivétel nélkül mindenkivel jól kijön, meg miegyéb, de néha túl sok, amit csinál. – Persze, hogy aggódom! Egy repülőből fogok kiugrani!
Az se segít a helyzeten, hogy mint később kiderült, egész pontosan a helyszínen, hogy én nem ugorhatok egyedül. A fiúk elfelejtették közölni velem azt az apró tény, hogy ők hárman részt vettek egy tanfolyamon. Akár ki is akadhattam volna, de utána megláttam az árat és inkább úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Egész egyszerűen rájuk hagytam, mert a franc fog kidobni annyit az ablakon, csakhogy ejtőernyőzzön oktató nélkül. Én megleszek ezzel a.... elég izmos felsőtestű úriemberrel. Igen, határozottan jól kifogunk jönni egymással. Mert nem fogok több százezret kidobni ezért a szarért. Jézusom.... hihetetlen, hogy mennyire felelőtlenül elszórtak annyit ezek a nagyon jó anyagi helyzetben lévő fiatalok. A másik pedig, hogy anyáék különben sem engedték volna, hogy részt vegyek rajta. Nekünk most minden egyes garason spórolnunk kell, éppen ezért hatalmas marhaság az az új lakás. Anyáéknak választaniuk kell. Gyerek vagy ház és mivel az első már úton van, így nincs más megoldás, mint lemondani arról a rohadt lakásról, ami egész egyszerűen felesleges pénzkidobás.

-          A prospektus azt írja, hogy még akkor is meg tudod csinálni, ha nem bízol magadban. – Armin izgatott vigyora nem igazán hozott tűzbe, sőt le akartam törölni az arcáról egy balegyenes kíséretében. Utáltam, hogy kezdett átragadni rá Alexy optimizmusa. Túlságosan is hatással vannak egymásra, a végén még a ruhabolond fog játékkonzollal a kezében játszani.

-          Armin, őszintén és teljes szívből mondom ezt most neked. – Sóhajtottam fel és idegességemben fel – le járkáltam a repülőtéren. Mondjuk nekem volt a legkevesebb okom aggódni, hisz minden felelősség a tandempilótámra hárul, nekem csak „élveznem” kell az ugrást. Persze felnőtt engedélye nélkül nem ugorhattam, így valakit mindenképpen meg kellett kérnem, hogy aláírja nekem azt a rohadt papírt. Apát még csak elérni se tudtam, hogy rohadna szét a munkájával együtt! Mióta ebbe a tetves városba költöztünk, azóta mást sem csinál, csak robotol, túlórázik és megfeledkezik a családjáról! Ennyit arról, hogy több időt töltünk együtt meg az ehhez hasonló tündérmesék! Szóval az ő aláírását ejthettem, amikor pedig anyánál próbálkoztam ő átterelt Mr. Sátánhoz. Még az sem érdekelte, hogy konkrétan elordítottam magam, hogy ki fogok ugrani egy repülőből, ha nem figyel rám. Szerintem azt hitte, hogy viccelek. Haha, kár, hogy nem... szóval a Sátán a műmájer mosolya kíséretében kívánt jó szórakozást és megkért, hogy majd számoljak be róla... ha túlélem. Persze, ezt nem ő tette hozzá. Maximum gondolatban, de az meg kit érdekel. – Leszarom. Felőlem a rák ellenszerét is leírhatták volna oda, az sem érdekelne.

-          Már több mint fél éve ismerlek, mégse tudok kiigazodni rajtad. Azt hittem, hogy élvezni fogod. – Biggyedtek le bosszúsan a srác ajkai, a szemöldökét pedig összeráncolta. Sajnos igazat kellett adnom a srácnak, joggal értetlenkedhetett, mert normális esetben majd szétcsattannék. Mondjuk most se állt távol tőlem ez a fogalom, egy részem izgatottan, szinte nevetséges módon ugrált, mert nem bírt magával. Az őrültség benne van a véremben, egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megülni. Valamit mindig muszáj csinálnom, amivel megszűntethetem azt a belülről fakadó ingert. Persze, hogy ki szerettem volna próbálni az ejtőernyőzést vagy esetemben a tandemugrást, de mindemellett logikusan is kellett gondolkodnom. Ők nagyon jó körülmények között élnek és tudtommal semmi gáz sincs a családjukkal. Mi viszont... kevesebb, mint fél év alatt minden összeomlott. Anyagilag nem szenvedünk semmiben sem hiányt, az tény. De mi szinte már nem is nevezhettük magunkat egy családnak. Azok a kötelékek, amik régen egybetartottak minket, ma már fellazultak, talán el is szakadtak. Apa és anya látszólag külön utakon járnak, de úgyis újra keresztezni fogják egymást. Ha mást nem is, legalább ezt az egyet biztosítja az öcsém.
Feszülten tanulmányoztam a felhőket, az eget, ahonnan több mint egy óra múlva egy repülőből kifogok ugrani. Szerencsére viharnak semmi nyomát nem láttam, sőt! Majdnem megpukkadtam a hőségtől, annyira melegem volt. Amikor ezt megemlítettem, akkor a tandempilóta mosolyogva biztosított arról, hogy lehet, hogy most megsültem, de fönt fázni fogok. Mert fönt legalább húsz Celsius fokkal hidegebb van, mint a földön. Sikerült e hallatán elfojtanom a horkantást, ami ki akart szakadni belőlem. Még jó, hogy nem mínuszokban ugrálok.
A hideg futkosott a hátamon, de nem tudtam eldönteni, hogy a jóféle vagy a rossz. Mindennél jobban kiakartam ereszteni a gőzt, a magasba lökni az adrenalin szintem, majd sikoltozva zuhanni több mint háromezer métert. Ez segítene felengedni, úgy érezném, hogy élek. Eszembe juttatná, hogy eleven vagyok. Egyszer élünk bébi! Azonban az egész testemben keresztülcikázó energia és kulcsinger ellenére az agyam lázasan dolgozott. A pesszimista énem, aki a dolgok rossz felét nézte azt suttogta, hogy gondoljak arra, hogy mi történt, amikor azt csináltam, amit szerettem, megvesztem érte. Motoroztam. Igen, és meg is sérültél, rémlik? Nehéz lenne elfelejteni, tekintettel arra, hogy vannak esték, amikor álmomból felriadva belém nyilall a kín. Olyankor levegő után kapok és a fejemet a párnámba temetem. Senki se hallja a szenvedésem. 
A mellkasomra helyeztem a kezemet, oda, ahol valami égetően gyötört. Sose tudta megállapítani, hogy mikor jön, próbáltam valami közös pontot találni a fájdalmakat megelőző percekkel kapcsolatban. Rendszertelen volt, semmit se tudtam biztosra. Volt, hogy evés közben talált meg, de néha egyszerűen sétálás közben. Mindig más helyen. Volt, hogy a szívem környékéről érzékeltem, de olyan eset is akadt, hogy egyenesen a szegycsontom részéről. Csak annyit tudtam, hogy fájt és nem múlt el. Akármennyire is akartam.  
Nyugalmat erőltettem magamra és próbáltam megfeledkezni a mellkasomat és a többi testrészemet érintő fájdalomról. Égető, sajgó, szúró, döfő... És én mindezek tudatában tényleg hajlandó voltam kiugrani. Ahogy a szöveg szól: Egy bolond százat csinál!

-          Sajnállak, amiért azzal a néger Bratz babával kell egy légtérben tartózkodnod. – Ültem vissza Alexy mellé, aki erre nevetve összeborzolta a hajamat és elismerte, hogy nekem rosszabb a csapatom. Legalább mindketten egyetértettünk ebben. Ami igaz, azt nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy a bátyám lelkére kötöttem, hogy ne bratyizzon Kimmel, és ha netán készülne kitörni az apokalipszis, akkor játssza el a békebírót és teremtsen rendet. Bár nem tudta, hogy miről beszélek, de biztosított róla, hogy a tőle telhető legtöbbet meg fogja tenni az ügy érdekében. Ezzel igazából nem sikerült megnyugtatnia, de legalább elértem a célomat. Amúgy érdekelne, hogy azon a foglalkozáson mégis milyen eszközzel vagy anyaggal dolgoznak. Bár fogalmam sincs, hogy milyen egy szobrászati foglalkozás, de ott biztos vannak ilyen véső vackok. Amivel formálják a fát... vagy agyagból fognak valamit készíteni? Ötletem se volt. Majd biztos többet megtudnak róla később. Engem egyáltalán nem is érintett ez a téma... Komolyan mondom a legjobb dolgokon tudnom törni a fejem. Pedig ehelyett egy csomó más, hasznosabb, értelmesebb, engem érintő problémán is gondolkozhattam volna. Például a fakultációs papíron, ami lényegesen fontosabb volt, mint a művészetek napja. De őszintén, kinek volt azzal kedve foglalkozni? Főleg, mert a lapra volt írva, hogy a kiválasztott tanár személye bármikor változhat az órarend függvényében. Én meg azt mondom, hogy váltás idején az én döntésem is másként alakulhat. Nem fogok zsákbamacskát húzni azzal, hogy olyan faktot választok, amiről nem tudom, hogy ki fogja tanítani. Mondjuk egyértelmű, hogy a kémia, szívem csücske, amit Mr. Werner fog tanítani, egyértelműen kiesik a lehetőségek közül. Nincs az az Isten, aminek hála olyan elvetemültté és őrülté válok, hogy beülök kémia fakultációra. Mondanám, hogy szerintem senki sincs így, de aztán eszembe jutott a bátyám és inkább sóhajtva annyiban hagytam a gondolatot.

-          Pénteken nagyon zaklatottnak tűntél. Történt valami, igaz? – Ahogy aggódva bámult, szinte szuggerált engem eszembe jutott, hogy anno miért ragaszkodtam hozzá olyan makacsul. De változnak az idők és én megtanultam különválasztani a dolgokat. Abban nincsenek kétségeim, hogy mi ketten továbbra is barátok maradunk, az viszont elképzelhetetlen, hogy valaha is ennél több legyen köztünk. Ismerjük egymást, vannak dolgok, amiket előbb észreveszünk, mint mások. Mondjuk azt nem sikerült kitalálnom, hogy milyen foglalkozást fog választani, de hanyagoljuk ezt a témát. Látta rajtam, hogy milyen feszült és zaklatott voltam két napja. A köcsög kémiatanárnak már megint sikerült felzaklatnia. Igazán számítottam arra, hogy Kyle születésnapján összefutunk a fiú sírjánál, de minden igyekezetem ellenére a szavai ugyanúgy betaláltak, mint máskor.

-          Aranyos vagy, hogy aggódsz. – Barátok voltunk, de mindenkinek szüksége van arra, hogy megtartson magának pár titkot. Automatikusan a csuklómra pillantottam, arra gondoltam, hogy vannak dolgok, amikről senkinek se szabadna tudnia.  Amit az ember magával akar vinni a koporsóba. Mindenkinek van legalább egy ilyen titka, ha nem több. – De megoldom egyedül is.

-          Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, de... – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott és mélyen a szemeimbe nézett. Azzal a tekintettel, ami régen annyira elnyerte a tetszésemet. – ... de ugye tudod, hogy, ha bármi baj van, akkor rám mindig számíthatsz?
A fiúra néztem, majd lassan elmosolyodtam.

-          Persze, hogy tudom. – Felemeltem a kisujjamat, mire az övé az enyém köré fonódott. Istenigazából már a kezdetektől fogva meg kellett volna állnunk ennél a bűvös fogalomnál. Barátok... nem hiszem, hogy megerőltető lett volna, mégis mindent elbarmoltunk. Adott egy szituáció, egy srác, aki nem volt teljesen odáig értem, én pedig hirtelen hülye csitriként mindenképpen pont azt az egyet akartam megszerezni. Ami nem lehet a miénk az valahogy sokkal kecsegtetőbbnek tűnik. Vajon tényleg attól múlt el ez az egész köztünk, hogy már nem volt tiltott? – Különben is, az az idióta DÖK elnöknek sikerült végül elcsípnie... az a beszélgetés is rátett egy lapáttal a hangulatomra.

-          Elképzelni se tudom, hogy mit akarhat tőled. Ugye beavatsz, vagy netán titkos randevút kért tőled? – Kérdezte pajkosan és a szemeiben felcsillant az a huncut fény. Azt hiszem Alexy igazi Peggy kettő azzal a különbséggel, hogy ő nem ír cikket belőle, másrészt pedig fiú.

-          Már csak azt kéne. – Grimaszoltam, majd amikor belegondoltam a fiú szavaiba, akkor az undortól megrázkódtam. Jézus Krisztus, Szent Mária, József, Ábrahám, Izsák és a Biblia összes többi szereplője! Még a tíz csapás se lenne elég szörnyű, ahhoz a kínhoz képest, amit az agyamban felbukkanó kép okozott. Smirglivel kell majd átdörzsölnöm az agyamat, hogy eltűnjön ez az abszurd, nevetséges és undorító gondolat! – Alexy! Hogy tehetted ezt velem?! Fúj!

-          Nyugi, csak vicceltem! – Nevette el magát látva az undortól eltorzult arcomat. – Armin elárulta, hogy Nathnak már tetszik egy tizenkettedikes kislány.

-          Tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána pedig érettségizik, nem hiszem, hogy olyan kicsi lenne. – Forgattam a szemeimet mosolyogva, a hangulatom pedig máris sokkal jobb lett. Ameddig nem fenyeget az a veszély, hogy bejövök a stréberkének, addig azt hiszem, meg leszek és hányás nélkül megússzuk a napot. – Ballagásról jut eszembe... az igazgató a fejébe vette, hogy az összes bűnömért fizetnem kell és annak a házsártos banyának nem volt elég, hogy március tizenötödikén hajlandó voltam leégetni magam mindenki előtt, azzal, hogy abban a retardált szoknyában elénekeltem a szózatot. Sose gondoltam volna, hogy egy ruha ennyire befolyásolni tudja abban az embert, amit szeret.
Alexy elmerengve bámult maga elé, feltehetőleg próbálta felidézni az egy hónappal ezelőtti kinézetemet, amit elfelejteni se lehetne, olyan nevetségesen festettem. Az inggel és a nyakkendővel semmi bajom sincsen, de az a kibaszott szoknya és a blézer az őrületbe kerget.

-          Mondjuk az igaz, hogy a vádlid elég nagynak tűnt a szoknyától.  – Ha divatról vagy arról van szó, hogy mi áll jó az embernek, akkor a fiú hihetetlenül őszintének bizonyult.

-          Ha csak az lenne nagy! – Horkantam fel, majd végignéztem magamon. Nagy vádli, fenék és egy kisebb úszógumi is tárul ezekhez. Szerintem ez nem holmi tini lányos panasz, tényleg ott vannak és nem csak a képzeletem szüleményei. – Visszatérve az eredeti témához... A koca rám uszította a DÖK elnököt, aki most azzal zaklat, hogy énekeljek a ballagáson is. Kezdjük azzal, hogy nem két héttel előtte kéne szólnia...

-          Vagy már két hete próbál beszélni veled...

-          ... egyáltalán ki akarna kiállni mindenki elé, hogy valami nyomi kis dalt elénekeljen a hülyének, akik sikeresen elvégezték a gimnáziumot? – Hagytam figyelmen kívül a fiú közbevágását és a következőt is, amiben arra emlékeztetett, hogy a bátyám is ezek a hülyék közé tartozik. Mit számít az már nekünk? – És ezzel a tizenkettedikes „kislánnyal” együtt is vannak?

-          Dehogy! – Nevetett fel, mintha az év poénját hallaná. Én is így gondoltam, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy pont neki legyen valakije. Azt hiszem, hogy én egy nagyon bunkó ember vagyok. – Szerintem két szakítás után az ember elgondolkozik bizonyos dolgokon. Tudod, mire gondolok! A Nathaniel – re hasonlító emberek szeretnek gondolkodni, túlagyalni a dolgokat. Biztos megfordult a fejében, hogy vajon vele van – e a probléma...
A fiú tovább boncolgatta a témát, de én leakadtam egyetlen egy mondatnál. Amikor azt a két szakítást emlegette, akkor elég rendesen lebénultam és hirtelenjében azt se tudtam, hogy melyik irányban kel fel a nap. Ez most váratlanul ért.

-          Iris volt az első barátnője, de az csak gyerekszerelem volt! – Legyintett, mintha csak úgy annyiban hagyhatnánk a témát. Pedig egyáltalán nem! Itt az ideje pletykálkodni Alexy barátom! Engem minden egyes kicsi részlet elkezdett érdekelni. – Azután Liliom volt az egyetlen lány, aki felkeltette az érdeklődését. Ha jól rémlik, akkor pár nappal azelőtt szakítottak, hogy átiratkoztál volna. Szerinted nem lenne romantikus, ha újra összejönnének?
Kis csibém ne légy naiv, az élet nem cukormázzal körbevont torta. Ha minden olyan habos babosan rózsaszín lenne, mint a hajam, akkor sokkal jobb hely lenne ez a gusztustalan világ. Ha netán vagyok olyan elvetemült, hogy a kezembe vegyek egy újságot és végigolvassam, akkor a végére úgy is elmegy a maradék életkedvem. Ez szinte szabályszerű jelenség. Mocskos, undorító hely, ahová nem tudom, hogy érdemes – e gyereket világra hozni. Talán még a kleptomániás hülyéket még megértem, de azok az ártalmatlan életek, amik odavesznek... nem tudok velük mit kezdeni. Csak tehetetlenül tűrhetem, hogy szép lassan a darabjaira hullik a társadalom.

-          Alexy, azt hiszem valamit félre hallottam...  – Nagyon kész lehetek, ha arról beszélgetünk, hogy Nathaniel – nek már két kapcsolata is volt. Nem akarok köcsögnek tűnni vagy valami, de ezt kötve hiszem. Hisz az egyik lány Liliom, a csókkirálynő! Ez új, mégis mit kereshetett Nathaniel mellett? Valamivel talán megzsarolta a stréber? Nem... ahhoz nem elég tökös. Egyszerűen megfejthetetlen rejtély ez számomra! Van még egy rossz ízlésű lány a Földkerekségen, aki Melody – n kívül a szőke herceget látja a fehér lovon? Most jön egy olyan mondat, ami után tuti megköveznek az emberek. Liliom egy kifejezetten szép lány, nem az a fajta, aki kikezd az olyan nyomikkal, mint Nathaniel. Amúgy pedig már csak azért sem fog menni ez az újrakezdjük dolog, mert a buszos műsora után teljesen biztos vagyok abban, hogy még csak nem is gondol az exére. Legalábbis, amikor lenyomta a nyelvét a srác torkán kétlem, hogy őt képzelte volna a helyére. – Azt akarod elhitetni velem, hogy a DÖK elnöknek már két komoly kapcsolata is volt?

-         Riko, ne légy gonosz! Mindenki megérdemli a szerelmet! – Dorgált finoman a fiú, mire vágtam egy grimaszt. Különben is, ha már ez a téma, akkor csináljuk rendesen. Nagyon jól tudom, hát hogyne tudnám, hogy mindenki megérdemli a szerelmet? Ennek tudatában mégse tudtam elfogadni azt az eszerint megmásíthatatlan tényt, hogy bizony még a legreménytelenebb esetekre is rásüt a nap néhanapján. Ah, már megint nem tudtam megfékezni a gondolataimat. Igazán rám férne egy kontroll.

-          Még Amber is? – Végül inkább csak ennyit kérdeztem, mert nem volt erőm felesleges vitákat lebonyolítani. Túlon túl makacs vagyok ahhoz, hogy egy jottányit is engedjek a véleményemből. Lesz még időm a magasba lökni az adrenalin szintemet, leginkább akkor, amikor a repülő emelkedik. Vagy az ugrásnál. Esetleg a kettőt átkötő szakasznál.

-          Igen... még ő is. – Válaszolta hosszas gondolkodás után a fiú, úgy mintha a fogát húznák. Tudtam, hogy ki nem állhatja a lányt, így hatalmas erőfeszítésbe került, hogy helyeseljen. A saját szavait se akarta meghazudtolni, de mégse tudott őszinte is maradni mellette. Még hozzáfűzött volna valamit, de elhallgatott, amikor látta, hogy a tandempilótám felénk közeledik. Amúgy elmondta már a nevét, többször is, de valahogy nem sikerült megjegyeznem. Szörnyen rossz a névmemóriám azokkal szemben, akik nem érdekelnek. Ami nagyon rossz jel, tekintettel arra, hogy rá kell bíznom az életemet. Igazán megérdemelné, hogy legalább a nevét megjegyezzem. Lehet, erős túlzásokba estem az előző előtti mondatommal, de a pasas kijelentette, hogy hazudhatna, szépíthetné az igazságot, de a tandemugrás nem veszélytelen, hisz az extrém sportok közé tartozik. Ezután mesélt arról, hogy precizitást és odafigyelést igényel, majd a tapasztalatairól kezdett el dumálni. Végül közölte, hogy ő sem akarja eltörni a bokáját, így mindennél jobban fog rám vigyázni. Mit ne mondjak, valami sokkal lelkesítőbb beszédre számítottam. Nem lehetek rá mérges, hisz csak a dolgát tette. Elmondta, hogy mi lesz, és mire számíthatok. Mégis hirtelen szükségét éreztem annak, hogy megfelelően felkészítsem a lelkemet az elkövetkezendő körülbelül fél vagy több órára.
A tandempilóta felé fordultam, aki türelmesen várt.

-          Mindjárt megyek. – Biccentettem felé, mire megértően bólintott és arrébb sétált. Ez könnyebben ment, mint hittem. Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor türelmetlenkedni és ellenkezni fognak vele, hogy szorítja őket az idő. Mielőtt a mindjártom elment volna ezek a kifejezetten lényegtelen gondolatok boncolgatásával, visszafordultam Alexy felé. – Mi mégis mit keresünk itt? – Nem hibáztattam érte a fiút, hogy nem értette. Csak kérdőn összevonta a szemöldökét, mire kénytelen voltam pontosítani. – Vagyis leginkább az izgat, hogy engem miért kellett belerángatni. Armin világosan kijelentette, hogy ez csakis róla és Sue – ról fog szólni. Ha extrém randit akarnak, akkor miért nem kettesben mennek?

-          Ahhoz, ami most jön kell a társaság, vagy senki nem fogja elhinni. – Nevetett teli szájjal, én pedig csak értetlenül meredtem rá. Szerintem a fiú napszúrást kapott. Legalább ötször elismételték, hogy az eseményeket kamerával megörökítik. De ahogy jobban átértelmeztem a szavait valami nagyon nem hagyott nyugodni. Szinte szöget ütött a fejemben.

-          Úristen, ugye nem akarnak szexelni a repülőn?! – Kérlelően pillantottam a fiúra, még imára is kulcsoltam a kezeimet. Kiskutya szemekkel vártam a válaszát, de minden reményemről lemondtam, amikor elgondolkozott. Ne, ember... ezt ne! Nem akarok a szemtanúja lenni.

-          Ebben nem vagyok biztos. – Válaszolta, miután dűlőre jutott. – De előtte egész biztosan kilöknek minket a repülőből.
Ezt még inkább nem akartam, mert akkor biztos, hogy zuhanás közben kétségbeesettem tervezgetném a barátnőm halálát. Inkább a fiúra hagytam ezt az egészet és odamentem a még mindig hihetetlenül türelmesen várakozó férfihoz. Nagy örömömre nem ordibálta le a hajam alól a fejemet. Épp, hogy csak odaértem, amikor közölte, hogy ideje felvennem a hevederemet, utána pedig minden elmond nekem részletesen és gyakorlunk is kicsit. Mondjuk a legutolsót nem feltétlenül értettem, hogy mégis hogyan tervezte kivitelezni, de egész egyszerűen ráhagytam. Bezzeg az a másik három idióta nagyon jól elökörködték a felszállásig hátralévő időt. Szemetek!
Az csak mellékes, hogy amíg ők a normális szerkójukban bohóckodtak, addig én valami borzalmas overállt viseltem, amit rám aggattak.

-          Úgy nézek ki, mint egy idióta... – Dünnyögtem fél órával később, amikor már mindenki ugrásra készen ült a repülőben. Felszálltunk, és ha minden igaz, akkor most egy újabb húsz perces semmittevés vár rám, amíg emelkedünk. Alexy szorosan mellettem foglalt helyet, hogy legyen kivel elütnie az időt, de a szemét végig a tesóján és a legjobb barátnőmön tartotta. A tekintete úgy csillogott, mintha a születésnapját, a karácsonyt, a névnapját és a húsvétot is egy napon ünnepelnénk és elhalmoznák ajándékokkal, ruhákkal meg ehhez hasonlókkal. Igazából nem bántam, hogy nem kell csevegnünk, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a rám adott kesztyű és védőszemüveg miatt puffogjak. Engem most, sőt mindig is hidegen hagyott a játékokról meg az ehhez hasonlókról folytatott eszmecseréjük. Még akkor se rezdült meg egy arcizmom se, amikor valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Hitler lett a téma. Én az elmúlt tíz év alatt megszoktam a történelem iránti buzulását és azt, hogy nem tudom miért, de szereti a második világháborút, de ez másoknak elég fura lehet. Mondjuk fogalmam sincs, hogy tud olyan könyveket olvasni, amiben arról írnak, miket csináltak az emberekkel Auschwitz – ben. Én csak egyetlen egy oldalt olvastam el, de máris éreztem, hogy ha még egy betűt is el kell olvasnom, akkor ráokádok a könyvre. A sokk elég intenzíven kitudja fejteni a hatását, főleg ha olyan érzelmekre hatóan van megfogalmazva, mint abban a könyvben.  Szóval ameddig ők ilyen rettentően hangulatromboló dolgokról diskuráltak, addig én próbáltam letépni magamról a ruhákat.

-          De legalább élni fog a földet éréskor ez az idióta. – Jegyezte meg Alexy, mire a számat húzogatva gondolkoztam el azon a lehetőségen, hogy véletlenül kirúgom a repülőből. De az is lehet, hogy én magam ugrom ki a tandempilótám nélkül és tesztelem a hihetetlen reflexeimet és az ejtőernyőm működését.

-          Sue, eljössz a nyíltnapra? – A kérdésem hallatán abbahagyták az érzékeny füleknek nem való téma boncolgatását és mindketten rám pillantottak. Armin leplezhetetlen bosszússággal, a barátnője pedig amolyan most hajítalak ki a csukott ablakon nézéssel méregetett. Azt hiszem, választ kaptam a kérdésemre. Minden jel szerint nem tud eljönni, aminek nem tudom, hogy örüljek – e vagy ne. Általában, ha megjelenik, akkor valaki valakit megakar ölni. – Jó, vegyétek úgy, hogy semmit sem mondtam!

-          Nem azért vágtunk ilyen képet. – Sóhajtotta Armin, majd részletesen előadta ugyanazt a történetet, amit egyszer már hallottam, csak Castiel szájából. Mondjuk nem értem, hogy ők ketten mégis honnan tudhatják ugyanolyan részletességgel a történetet. Sue és Castiel tényleg ilyen jó barátokká avanzsáltak az elmúlt idő folyamán? Tudni akarom, hogy mi minden történt vele, de konkrétan az egész életéből kihagy. Ennyire nem vagyok fontos neki? Mit ér a legjobb barátnőség, ha semmit se oszt meg velem? Lényegében azt sem tudom, hogy kik a barátai! Ez az egész olyan... mintha nekem fontosabb lenne a barátságunk, mint neki. A gondolat elhatalmasodott bennem, és a mellkasom ezúttal sajgóbban és tisztábban szúrt, mint eddig bármikor. A bánat élesebb fegyver, mint a kés. Szinte fojtogatott az érzés, a vasmarok pedig összezárult a szívem körül. Na, jó! Asakura Riko, elég ebből az anyaszomorító viselkedésből! Az önsajnálat bármikor megtalálhat. Ezzel később is ráérek foglalkozni, ugyanúgy meglesz a problémám, de talán többször nem lesz lehetőségem kiugrani egy repülőből. Mondjuk az épelméjű emberek inkább leállnak veszekedni, mint hogy az életüket kockáztassák. De maga az Isten a megmondhatója, hogy én nem tartozom közéjük. Egy bizonyos őrültségi szintet kiütöttem a skálán, ennek pedig Kyle a megmondhatója. Akiről azóta se hallottam egy kurva szót. Amint hazaértem minden gátlásomat és fogadalmamat levetkőzve és megszegve odamegyek a mostohaapámhoz és megkérdezem, hogy mi van a fiával.   És ha már itt tartunk, akkor jó lenne találkozni is. Mert elegem van abból, hogy leráz, kerül, és egyáltalán nem reagál az üzeneteimre, vagy ha igen, akkor lerendezi egyetlen egy szóval vagy mondattal. Kíváncsi lennék, hogy mi foglalja le ennyire a szabadidejét. Bár igazából, ha rajtam akarja a nyelvét köszörülni, akkor jobb is úgy, hogy elkerül.
Furcsamód senki se kezdett el Shrek – et játszani, vagyis egyszer se hangzott el az „ott vagyunk már?” vagy a „mikor érünk oda?” mondat. Lehet, hogy csak nekem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben? Akkor örülhetnek az emberek, hogy végül nem nyitottam ki a számat. Biztos a halálba idegesítettem volna őket.

-          Ti elhiszitek, hogy máris április vége van? – Alexy nagyon jól értett ahhoz, hogy mindenkit sikeresen kibillentsen a lelki egyensúlyából. Például a két jómadár nagyon jól elvoltak az általuk boncolgatott témával, de most kénytelenek voltak a másik fiúra figyelni. Azt csak nem tehették meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják. Pedig még azt is kinéztem volna belőlük. Én eddig az ablakon bámultam ki, de most visszafordultam a kis társaság felé. Az idő tényleg gyorsan telik, lassan már fél éve járok a Sweet Amorisba és még nem csaptak ki, bár a veszélye ott lóg a nyakamban. Valószínűleg a bátyám sokkal többet törődött az idő múlásával, tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána lévő héten pedig érettségit ír. Ami neki szenvedést jelent, az nekem több szabadidőt, hisz egy csomó órám elmarad a konferenciák és az érettségi szünet miatt. Remélhetőleg a ballagásáról nem maradok le, ha már a szalagavatóját kihagytam egy jó kis kórházi látogatás miatt. Inkább néztem volna a béna táncukat, mint hogy kómában feküdjek.

-          Nem nagy kunszt. – Vonta meg a vállát hanyagul Sue, akit nyílván nem kötött le ez a téma. Persze, hogy őt nem kötötte le az idő múlása. A dolgok megtörténnek, öregedünk meg az összes többi baromság. Ekkor jönne a hegyi beszéd arról, hogy miért nem tudok csak élni és élvezni mindent.

-          Tízedikesek vagyunk, kompetenciát fogunk írni május közepén. – Dobtam be csak úgy mellékesen egy hangulatromboló témát, ami miatt meg is kaptam a rohadj meg tekinteteket. Igen, ez már tetszik! Ilyennek kell lennie köztünk a hangulatnak.

-          Sue... – Igazából már majdnem bekómáltam az unalomtól, amikor Armin megköszörülte a torkát. Elképzelni se tudtam, hogy mivel állt elő, mert az elmúlt öt percben fizikai fájdalmat okozott minden elhangzott szava és mondata. Volt egy rész, amikor szóba jöttek az eddig lejegyzett repülőbalesetek, halálok és az a rengeteg vér. Én meg szokás szerint rosszul lettem és megfogadtam, hogy ha túlélem ezt a napot, akkor máris önkéntesen bevonulok a börtönbe egy gyilkosság miatt. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Alexy vészesen közel húzódott hozzám és fültől – fülig érő mosollyal az arcán azt súgta nekem, hogy élvezni fogom a műsort. Először megijedtem és felrémlettek az álombeli Kyle szavai, miszerint tízedik végén szakítani fognak. Majd inkább logikusan végiggondoltam és átértékeltem a dolgokat. Alexy nem lenne ilyen boldog, ha Armin egy ejtőernyőzés kellős közepén szeretné dobni a barátnőjét. Ha mégis ez dobta fel ennyire, akkor ezek voltak a hozzám intézett utolsó szavai, hisz a tesójával együtt kihajítom őket a repülőből.

-          Lökjed. – Sue nem vette a jeleket vagy egyszerűen csak nem kapott meghívót a közelgő eseményekről. A részletek igazából még előttem is rejtettek maradtak, de legalább mindketten ideértünk. A folytatásra én is kíváncsi leszek.

-          Igazából... fogalmam sincs, hogy kell egy ilyenbe belefogni. Te vagy az első barátnőm, így nincs nagyon tapasztalatom ilyen téren. – Erősen szuggeráltam a fiú tarkóját és próbáltam telepátiával megüzenni neki, hogy gondolja át minden egyes szavát. Nem tetszett a nyitómondat. Az emberek akkor kezdik így a mondókájukat, ha valakit nem akarnak megbántani. – Együtt vagyunk már pár hónapja... voltak nehéz pályák a kapcsolatunkban, de mi nekünk sikerült leküzdenünk az akadályokat. Még a legbrutálisabb szörnyeket is legyőztük.

-          Armin... nyögd már ki, hogy mit akarsz mondani. – Most már Sue is gyanút fogott. Azon a kisimult homlokon ráncok jelentek meg, a szemei pedig résnyire összeszűkültek. Mindketten feszülten vártuk a folytatást, de a tekintetéből ítélve ő már sejtette, hogy mi lesz a történet vége. Nem hiába ő Armin barátnője, szinte már olvasnak egymás gondolatában. De szerintem már eljutott arra a pontra, hogy belefojtsa egy vödör kólába. Ameddig arra vártunk, hogy Armin végre valahára kinyögje, hogy mit akar, addig én számon kérően fordultam a másik iker felé. Szinte kétségbeesetten pillantott felém és valami olyasmit tátogott, hogy fogalma sincs arról hogyan jutottunk el idáig.

-          Szeretném, ha kipróbálnád velem ezt a játékot. – És most emberek képzeljétek el azt a helyzetet, amikor négy tini és egy tandempilóta ül egy repülőben és arra várnak, hogy valami nagy esemény történjen, de akkor kiderül, hogy a srác csak hozza a szokásos önmagát. Sue szemei csodálkozva elkerekedtek, végül csak bólintott és közelebb húzódott a barátjához. – Ha nyersz, akkor megkapod a kincset. Ugye milyen menő?

-          Meddig tart még az emelkedés? – Fordultam inkább a tandempilóta felé, mert nem tudtam mire vélni az előbbi jelentet. Reagálnom kellett volna rá, de egyszerűen képtelen voltam valami értelmeset hozzáfűzni, ezért inkább kíváncsi voltam arra, hogy meddig kell még elviselnem a társaságukat. Legnagyobb sajnálatomra még egy ideig el fog tartani. Ha jól olvastam, akkor körülbelül húsz percig szokott tartani és biztos vagyok benne, hogy tíz perc már legalább eltelt. Még egyszer ennyi? Szerintem annyi idő nem lesz elég nekik, de lehet, hogy lebecsülöm őket. Szóval amíg ők ugyanazt művelték, amit általánosságban szoktak a hétköznapokban, csak egy repülő nélkül, addig én ma már sokadjára elgondolkoztam azon, hogy mi a fenének hívtak el engem is. – Van valaki a láthatáron?

-          Tudod, nehéz olyasvalakit találnom, akinek én is bejönnék. – Csóválta szomorúan a fejét. Ebben a történetben semmi túlzás. Nekem nincs beépített meleg radarom, képtelen vagyok kiszúrni ezeket a srácokat, de ő biztos tudja, hogy az, aki neki tetszik az elérhetetlen. – Itt ül velem egy helyiségben az a lány, aki a kiszemeltemnek tetszik.

-          Lysander? – Kerekedtek el a szemeim, mert a másik lehetséges jelölt Chloe lett volna, de ő ugye a húga. Egy könyvben vagy animében egy mostohatesóval egészen elfogadott lett volna a történet, de ez a valóság és nem a Végzet Ereklyéi.

-          Nem te vagy a lány. – Egyetlen egy személyről tudok, aki kikezdett a barátján kívül még a barátnőmmel. Bár pár pofonnal és egy simsbe illő jelenettel végződött az a nap, de még mindig tisztán emlékszem. Kentin, az a szerencsétlen nyomorék, aki sohasem tudta magát velem megkedveltetni.

-          Oh, hát az tényleg nagyon nagy gond. – Ha valaki szerelmes az egyik legjobb barátjába és egyneműek, akkor az esetek kilencven százalékában rosszul fog végződni a történet. Akár el is mondhatod és megkockáztathatod, hogy tönkremegy a barátságotok (sajnálom, de ezzel kapcsolatban rettentően szkeptikus vagyok, szerintem egy százalék az esélye, hogy igen lesz a válasz), vagy akár megtarthatod magadnak ezt a titkot, felemészthet az érzés és végignézheted, ahogy összejön valaki mással.

-          Azt mondtad, hogy megkapom a kincset... – Szerintem bőven letelt az a húsz perc és még mindig nem történt semmi érdekfeszítő. Azt leszámítva, hogy épp ebben a pillanatban fejezte be a párocska a kis játékukat. Sue értetlenül nézett a barátjára, aki erre belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy kis kincses ládát.

-          A kincs már régen a tiéd. – A hangjából kihallatszó elszántság és határozottság kíváncsiságra késztetett. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor az öltözőben szerelmet vallott a lánynak. Bár szerintem nem volt valami romantikus jelenet, de a barátnőmnek bejött és ez a lényeg. – A szívem volt a kincs. Neked már csak annyi a dolgod, hogy igent mondasz.
A kincsesláda teteje felpattant és akkor mindenki megláthatta a benne lévő gyűrűt. Nem volt valami jó a kilátás, hisz majdnem hogy előre kellett hajolnom, ahhoz, hogy lássak is valamit, így fogalmam sem volt róla milyen lehet a kis ékszer. Bár ahogy a fiút ismerem... elképzelni se tudom.
Várjunk csak egy percet... Nekem... csak most jutott el a tudatomig, hogy minek is voltam az imént szemtanúja. Úristen... nem! Valaki mondja, hogy csak álmodom, és mindjárt felébredek! Istenem, nagyon vicces kedvedben vagy ott fent? Bosszút akarsz állni rajtunk amiért Sue – val és Rachel – el a pokolba kerülünk? Vissza akarod venni drága kocka fiadat az ördög karmaiból? Lucifer haverod megkörnyékezte a srácot és ilyen abszurd dolgokat suttogott a fülébe? Általában ilyenkor nem szokott egy kis angyalka lenni a másik vállán, aki próbálja jó útra terelni? Áh, mit áltatom magam, mindig a rossz győz. A jó mindig sikert arat. Szólalt meg az a kis stréber énem hangja a fejemben, aki mindig a dolgok derűs oldalát látta és hitt a tündérmesékben. A legszívesebben most géppuskával lőttem volna agyon.
Sue derülátó, pozitív énje valószínűleg már rég a földdel volt egyenlő. Ezt már csak abból is következtettem, hogy a lány másodpercről másodpercre egyre jobban elsápadt. Joggal aggódhattunk miatta és az is benne volt a pakliban, hogy mindjárt elájul. Szinte hallottam a lelki füleimmel, ahogy elismétli a Star Wars egy nagyon híres jelenetét: No...That's not true...That's impossible!

-          Te megőrültél?! – A cérna elszakadt, Sue pedig teljesen kiakadt. Minden negatív érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, de azt nem, hogy halálra van rémülve. Pedig én beláttam a színfalak mögé és tudtam, hogy fél. Fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen ezzel a felettébb bosszantó helyzettel. Próbálta legyűrni a pánikrohamokat, de nagyon úgy tűnt, hogy kiájul a repülőből. – Armin, neked elmentek otthonról! Tudod te, hogy hány évesek vagyunk?! Tizenhét, szinte még tojáshéj van a seggünkön!

-          Nem is arra gondoltam, hogy holnap házasodjunk össze! – Vágott vissza Armin és látszott az arcán, hogy nem erre számított. Igazából fogalmam sincs, hogy mit várt. Talán azt, hogy Sue majd boldogan és hálásan igent mond neki? Kiábrándítóan naiv gondolatok herceg uram.
Kérdőn a mellettem ülő srácra pillantottam és csak hitetlenül felvontam a szemöldökömet. A tekintetemmel azt üzentem neki, hogy „Mégis mit képzeltél, amikor nem beszélted le a tesódat erről az orbitális baromságról?”.  Erre csak szomorúan lebiggyedtek az ajkai. Valamiért olyan érzésem van, mintha négyünk közül Sue – val mi ketten lennénk a férfiak. Ha tőlem kérdezte volna meg valaki egy percig se gondolkoztam volna, a válasz nem. Egyrészt fiatal vagyok, másrészt nagy az esélye, hogy az esküvőmet se élném meg, hisz anyáék kinyírnának. Ha nem ők, akkor a bátyám. Bár ő valószínűleg a srácot ölné meg, aki megmerte kérni a kezemet.

-          És mit terveztél csinálni ezután?!  Vannak egyáltalán terveid? Tudod, hogy miből tervezted eltartani a családodat? – Alexy után a tandempilótám felé fordultam, hogy lássam, mit reagál erre a rögtönzött leánykérésre, de a tekintetéből ítélve ő mindenbe be volt avatva és most nagyon sajnálja azt a szerencsétlen hülyét, akit valószínűleg kikosaraznak a nap végére. És mintha csak ekkor világosodtam volna meg eszembe jutottak Kyle szavai. „Itt már szakítottak, lerágott csont. Még tízedik végén.” Hú bazdmeg, ha még egyszer találkozunk, akkor egy akkorát lekeverek neked gyerek, hogy a másik öklöm adja a másikat.

-          Sue, legalább hallgass meg! – A múltkori öltözős incidens is körülbelül így kezdődött, csak ahhoz még azt is hozzáfűzte, hogy ne üsse meg vagy fusson el. Itt az utóbbi nem lenne valami szerencsés megoldás, de ha nagyon kiakar térni a válaszadás lehetősége elől, akkor max fogja az ejtőernyőt és kiugrik. Zaklatott állapotban... nem lenne túl szerencsés ötlet. Sue, maradsz! – Te is tudod, hogy a szüleink kinyírnának minket, ha elhúznánk Vegasba és összeházasodnánk.

-          Pedig nagyon menő lenne! – Feledkezett meg magáról egy pillanatra Sue, majd észhez kapott és a fiúra förmedt, hogy ne terelje el a figyelmét.

-          Lehet, hogy csak tizenhét évesek vagyunk, de van még időnk. – Ebbe igazából nekünk tényleg nem volt beleszólásunk a tesójával, szóval tényleg nem értem, hogy miért kell itt lennem. Arminnak csak még kínosabb, hogy én is szemtanú voltam. – Először elvégezzük a közép sulit, majd egyetemre megyünk. Utána és még közben is van még egy csomó időnk gondolkozni!

-          Armin... nem érted. – Rázta a fejét inkább már megrökönyödötten, mint dühösen a lány. – Magad mellé akarsz láncolni, mintha attól félnél, hogy később már nem leszek itt. Nem bízol bennem vagy a kapcsolatunkban? Ha két évvel később teszed fel nekem ugyanezt a kérdést, akkor igent mondtam volna. Persze először elcsodálkoztam volna azon, hogy ilyen bátor vagy, mert te tudod a legjobban, hogy nehéz eset vagyok. – Mosolyodott el félénken a lány, pont úgy, mint aki nem tudja, hogy helyesen cselekszik e. – Tudod, nem sok srác volt, akinek kellettem volna és ez kellőképpen lelombozta az önbizalmamat. Próbáltam ismerkedni, de mindig csak hülye faszokba botlottam, az első barátomat is beleértve. Aztán jöttél te, akinek valami hihetetlenül elcseszett lehet az ízlése, ha engem választottál. Tényleg boldog vagyok veled, de nem tudom hova tenni ezt az egész leánykérősdi dolgot. Színtiszta féltékenységből tennéd? Ki akarsz vonni a forgalomból? Félsz, hogy találkozom valaki mással, akit jobban szeretek nálad?

-          Igazából... csak kell valaki, aki főz rám, és akivel játszhatok.
Ránéztem Alexyre, aki szomorúan megcsóválta a fejét és a kezébe temette az arcát, hogy ne lássa mi lesz ennek a nevetséges párbeszédnek a folytatása. Szívesen követtem volna a példáját, de a kíváncsiságom erősebb volt, így előrehajolva vártam a választ. Ha én lettem volna Sue helyében és a mélyen szántó gondolataim után, amit senki se nézne ki belőlem, ilyen választ kapnék, akkor az lenne a minimum, hogy kihajítom a fiút a repülőből. De igazából mit lepődöm meg? Azt se hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem, hogy ma Armin megkéri a barátnője kezét, mégis megtörtént. Tudok ellene valamit tenni? Nem... ezt rendezzék csak el ketten és hagyjanak ki belőle engem.

-          Az elsőt bebuktad, a másodikban viszont benne vagyok. – Akkor... ez most egy igennek felelt meg? Egyszerűen képtelen voltam előre látni az események alakulását. Végül is konkrétan nem mondta ki, hogy igen vagy nem, de ezt most minek lehet venni? Hogy nekem nem jött le az fix, de mivel ők ketten egy hullámhosszon voltak, így egyértelmű, hogy Armin megértette. Sugárzó arccal pillantott a lányra, aki gondolkozás nélkül a barátja nyakába vetette magát. És mivel ugyanígy kezdődött az öltözős jelenet is, ugyan az is lesz a vége. Most nem tudok csak úgy kisétálni, végignézni pedig nincs kedvem, ahogy egymásnak esnek, szóval ideje indulnom.
Pár perc múlva már a levegőben zuhantam, az arcomon egy idétlen vigyor kíséretében. A szél valószínűleg belefújta a hajamat a tandempilóta arcába, szóval remélem, nem fullad meg. Sikítani szerettem volna, ordítani, hogy mindent kiadjak magamból. Annak ellenére, hogy kaptam védőruhát, a hideg a csontomig hatolt, átjárta az egész testemet. De nem érdekelt. Ezt a napot már semmi sem ronthatta el. Hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy eleven a testem. Végre éltem, csináltam valamit, ami elütött a társadalom által elvárt normától.
A madarak is ezt érezhetik nem, Kyle? Szabadon szállnak és zuhannak az ég végtelen tengerén. Aznap te is lefele zuhantál az ismeretlen mélybe. Féltél? Tudtad, hogy sohasem látod már azt a gyönyörű szép eget, ami fölötted terült szét? Vajon mire gondolhattál utoljára?

Sohasem láttam ilyen megviseltnek Castielt az ismeretségünk óta és ez azt hiszem, elég sokat elárul a helyzet komolyságáról. Ha nem lett volna még elég baja a fiúnak, akkor még meg is jelent ez a lány, aki már első ránézésre se tűnt valami szimpatikus személyiségnek.  Bár ez nálam általános reakciónak számított, szóval most biztos senki se vett komolyan. De ez a lány most még az eddigieken is túltett! Abba a kategóriába tartozott, hogy ránézek, és ha a közelembe jön, akkor megtépem. Körülbelül én is ennyire lehettem szimpatikus neki, ezt már csak onnan is vettem, hogy az a mosoly, amivel nézett a rosszabbik fajtába tartozott. Gyerekek, azt hiszem, hogy ebből Cat Fight lesz. Semmi közöm nem volt a fiúhoz, mégis kötelességemnek tekintettem, hogy megvédjem a luvnyától, akik nagyon bájosan Cicusnak nevezte. Talán még szerencse is, hogy én voltam itt és nem Tina? Ha az unokatesóm hallotta volna azt a becenevet, először elnevette volna magát, utána a legválogatottabb jelzőkkel elküldte volna a halálba a csajt. Amúgy kislány elárulom, hogy halálosan gáz a srácra nézve, ha cicusnak nevezed. Biztos a megaláztatása a célod, mert akkor tökéletesen megértem a választott nevedet.
Hatalmasat sóhajtva néztem a narancslémet, amit pár perce kaptam Castiel anyukájától. Az asszony nagyon kedvesnek és megértőnek bizonyult velem, ellenben azt a másikat a szemeivel próbálta megdögleszteni. Ebből arra következtettem, hogy nem szívesen látott vendég ebben a házban. Bezzeg én egy perc után az lettem. Amíg a fiú apja elvitte állatorvoshoz vagy valami hasonlóhoz Démont, addig Castiel szinte összezuhanva ült a konyhaasztalnál. Még arra se volt elég energiája, hogy elkísérje a férfit. Kezdtem aggódni miatta. Hol van az a fiú, aki néha még a saját szerelmével is cinikus és bunkó? Nagyon messze járhatott.... Cast... kérlek... hamar találd meg magadat. Tudom, hogy nem a legkönnyebb, de azt hittem, hogy te erősebb vagy ennél. Nem hagyod, hogy mások aggódjanak érted.

-          Bocsánat, hogy nem megfelelő pillanatban kérdezem, de te ki vagy? – Zavartan pillantottam fel Cast anyukájára, aki mosolyogva figyelt engem. Öhm... nem tetszett ez a tekintet. Mintha összekevert volna valaki egészen mással. Körülbelül így, csak egy fokkal áthatóbb tekintettel nézett Alexy anyukája is. Kettejük között az volt a különbség, hogy a mellettem álló nő, Valéria igazi anyatigrisnek bizonyult. Szinte láttam, ahogy a karmait hegyezgetve pillant a Deborah névre hallgató lányra.

-          Elnézést, hogy nem mutatkoztam be.... – Igazán megpróbáltam normalizálni a hangom, mert éreztem, hogy nem a legkedvesebben szólaltam meg. Igazság szerint utálok mások szüleivel találkozni és azt se bírom, ha az enyémeket zaklatják a barátaim. Az ok szörnyen egyszerű vagy nevetségesen komplikált. A lényeg, hogy Alexy szüleivel és másokéval se szándékozok többet találkozni. Néha még az is megfordul a fejemben, hogy a sajátjaimmal se. – Asakura Riko vagyok.

-          Cassy barátnője? – Ha nem épp ez lett volna a kérdés, akkor egész biztos felnevetek a megnevezést hallva. Valljuk be, a szülők gyakran hoznak minket véletlenül vagy szánt szándékkal kínos helyzetbe. Például egy kiskori becenévvel vagy hasonlóval. Szerencsére anya leszokott erről, apa pedig... életemben először hallottam a szájából a rendes nevemet. Ez miért csak most tűnt fel?

-          Nem. Cassy barátnőjének az unokatestvére. – Valamit nagyon összekeverhetett a nő, mert én még csak a fogalom közelében sem jártam. Soha. De tényleg. Próbálom ehhez is tartani magam, mert Cast nem az én típusom. Mondjuk a félhosszú haja egészen csábít, de három olyan dolog szerepel az ellene listán, ami mindent kiüt a mellette oldalról. Cigi, pia és az a nemtörődömség meg lógási hajlam. A halálos hármas az én szemeimben. Ő úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem ne keverjen bele.  Per pillanat a májam és a tüdőm is jól van, köszönik. 
Körülbelül egy hónapja vagy mióta is vannak együtt ezek ketten? Mondjuk nem hittem volna, hogy a fiú valaha belemegy a távkapcsolatba. Ahogy ismerem szereti a közelében tudni azt, amit az övének mond. Ez esetben a barátnőjét. Amúgy valami feromont bocsájt ki a családom, hogy Castiel és Viktor mindegyikünket meg akart szerezni? Tina, a húgom és én is.... még jó, hogy Melany – ra nem nyomultak rá. Bár azt szívesen megnéztem volna... tekintettel arra, hogy az unokatesóm házas.

-          Oh, pedig reménykedtem abban, hogy Cassy végre bemutatja a barátnőjét. Szeretném megismerni minél hamarabb. – A húgom az egyetlen, aki akár egy kicsit is összekeverhető az unokatesómmal. Csak méretbeli különbségeket lehet felfedezni, hisz Yui egy kis padlócirkáló, olyan alacsony. Nem is értem kitől örökölte ezt az elképesztően kis méretet. De tényleg, a családomban mindenki magas, még az unokatesóim is. Pedig ő aztán rájuk hasonlít. Vannak ők, akik nagyon jól elvannak a fekete haj és ibolyakék szem kombóval, aztán itt vagyunk mi a bátyámmal.

-          Biztos lesz még alkalma rá. – Mondtam bíztatóan pedig épp, hogy az ellenkezőjét gondoltam. Ha eddig nem történt meg, akkor ezután se fog. Castiel már találkozott Tina szüleivel, ami fogalmam sincs, hogy sült el, de meg kell tudnom. A normális az lett volna, ha ezután a fiú is bemutatja a sajátjainak. De ezek szerint Castielnek nem voltak ilyen tervei a közeljövőt nézve. Szóval halott ügy, sorry or not sorry.

-          Ebben reménykedem én is. – Szomorú mosollyal az arcán pillantott a fiára, aki ezt nem láthatta, hisz nagyon mélyen volt a saját maga által keltett önsajnálatban. Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha üvöltözne és mindenkit elküldene az apja faszára. De komolyan. Az a megszokott Castiel, nem ez a.... valami. – És milyen lány Cassy barátnője?

-          Hát.... nagyon határozott – Nagyon határozottan tudja ontani magából a hülyeségeket. Gondoltam egy perc késéssel, miközben elhúztam a számat. Igazából fogalmam sem volt, hogy ez a nő, egy anya, aki úgy tűnik az életénél is jobban védi a fiát megérdemli – e az igazságot. Az igazságot, ami talán nem a legfényesebb. Vagy traktáljam kegyes hazugságokkal és hagyjam a tudatlanság áldást hozó világában? Végül hatalmasat sóhajtva belefogtam... a szépített valóságba. – Bettina a korához képest sokkal érettebb, ezért sokan idősebbnek nézik.
Valamikor még igaz is volt ez rá. Annyi viszont biztos, hogy a mellettem ülő kis kurva hegyezte a füleit. Többet szeretett volna tudni a kiscicája barátnőjéről. Nos megnézzük, hogy mit reagál a régi Tinára. Mert az új, aki a fiúhoz tartozik nem más, mint egy tucat lány.

-          Mindig kitart az álláspontja mellett, legalább annyira makacs, mint Castiel, ha nem jobban. Ami a szívén az a száján, sose gátolták meg olyan kisebb dolgok, hogy ezzel akár meg is bánthat valakit. – Ha minden kötél szakad, akkor ezek a tulajdonságok még most is megtalálhatóak benne. Legalábbis nagyon reménykedem, mert kezdem elveszteni a belé vetett hitemet. Castiel fenekestül felforgatta az egész lányt. – Az iskolában mindig számíthatnak rá a tanárok, nagyon szorgalmas és okos.

-          És mik a hobbijai ennek a „tökéletes” lánynak? – A tökéletes szót külön kihangsúlyozta a lány, sőt még egy kis gúnyt is csempészett a hangjába, amitől éledezni kezdett bennem a védelmező ösztönöm. Van egy olyan érzésem, hogy a jövőben én is igazi anya tigris leszek, ha már az unokatesóm lenézése miatt ki akarnám tépni egy teljesen ismeretlen lány hangszálait. Egyedül nekem van jogom lenézni az unokatesómat, egy jött ment kis kurvának nem!

-          Énekel, táncol és focizik. – A könyökömre támaszkodtam és összehúzott szemekkel figyeltem a reakcióját. Nem mondhatnám, hogy el volt ájulva, ellenben Valéria! Azt hangoztatta, hogy a fiának milyen remek ízlése van. Valóban, a családom tagjai igazi kincseket érnek, vagyis összetehetik a kezüket azok, akik legalább egyetlen egyszer is randizhattak velük! Vagyis Cast öcsém borulj térdre és köszönd meg Istennek, hogy a barátnőd lehet Bettina.

-          Lány létére focizik? Elég nőietlen. – Azt hiszem szívnom kell egy kis frisslevegőt, ha nem akarom megölni ezt a lányt. Miután kiszellőztetem a fejem, talán sikerül lenyugodnom, mert jelenleg egy felhúzott íjra hasonlítottam. Elnézést kértem és kisétáltam az udvarra. Miért is vagyok én még itt? Semmi közöm a fiúhoz vagy egyáltalán ehhez az ügyhöz. Talán érzek egy kis sajnálatot azért, ami a kutyájával történt, de semmi más. Beszélnem kell erről valakivel, aki régebb óta ismeri a fiút és talán még ezt a lányt is. Rövid gondolkozás után dűlőre jutottam. Mondjuk, amikor azt mondtam, hogy be kéne újítanom, akkor nem arra gondoltam, hogy anya vesz magának egy újat, én pedig megkapom az ő ős öreg, nyomogatós vackát. Végül is telefonálásra jó, és másra nem is kell.

-          Történt valami Riko? – Második csöngésre fel is vette a telefont, amiért elmorogtam egy néma hálaimát. Nem is tudom, miért kellett ezen gondolkoznom! Lysander az egyetlen szóba jöhető személy. Ki más is segíthetne jobban, mint Castiel legjobb barátja?

-          Lysander muszáj segítened. – Sóhajtottam halkan, közben fél szemmel az ajtó felé pillantottam. Reménykedtem, hogy nem hitték azt, hogy megszöktem vagy valami. A végén még utánam jönne valaki és az egyáltalán nem lenne jó.

-          Mi történt? – Amikor megismételte a kérdését, akkor jöttem rá, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjem el. Talán az egyszer volt, hol nem volt.... nem lenne megfelelő választás. Vágjak bele a semmi közepén vagy mi? Hát ezt jobban át kellett volna gondolnom.

-          Itt van egy Deborah nevű picsa. – Mondtam ki végül, mert nem volt jobb ötletem. Azt mégse közölhettem, hogy a barátja önsajnálatba merült és azóta meg se szólalt. Vagy pont ezzel kellett volna kezdenem. Mert minden jel szerint Lysander nem tudott mit kezdeni az előbb elhangzott információval, tekintettel, hogy néma csönd fogadott a vonal túlsó végén. – Lys?

-          Bocsánat, csak gondolkodtam. – Lassan beszélt. Ez akkor szokott előfordulni, amikor valami nincs az ínyére vagy egyszerűen csak elmerült a gondolatai között. Szerintem most az első variáns a befutó. – Hol vagytok?

-          Castiel házában. – Olyan történt, amit nem sokszor hallottam az ismeretségünk során. Lysander káromkodni kezdett és ez akár aggodalomra is késztethetett volna. Ha az exem ennyire dühös lett a lány neve hallatán és a tudattól, hogy Castiel közelében van, akkor tényleg egy aljas kis picsa lehetett. Akkor ezúttal nem hagytak cserben a megérzéseim!

-          Várj ott. – Ezzel a mondattal le is tette, amit akárhogy néztem sehová se tudtam tenni. Sok mindent jelenthetett, de akár semmit se. Elemeltem a fülemtől a készüléket és összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre. Akkor most... idejön? Ez a legésszerűbb megoldás. Viszont... Lys, annyi ideig nem maradhatok kint észrevétlenül! Az már túl feltűnő lenne! A táskám még bent van, anélkül meg úgyse tudnák lelépni. Oh, az Istenit, egy percen belül légy itt!

-          Ritkán szoktál keresni, mi a baj? – Amikor a telefonom megcsörrent abban reménykedtem, hogy a fiú keres, de összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy csak a húgom az. Mondjuk ez eléggé meglepett.

-          Mit csinálnál, ha az egyik osztálytársad zaklatna engem?

-          Kasztrálnám. – Ez a válasz ösztönösen jött és igaz is volt. Melyik nyomorék szállt rá a húgomra? Bár itt tippelnem sem kell, egyből tudtam a választ. A fekete fasz megunta a barátnőm utáni koslatást, ezért most olyanra pályázik, akinek nincs barátja? Isten a tanúm, hogy nem tud többet gyereket nemzeni, ha így van! – Mond meg neki, hogy fájdalmas halálban lesz része, ha nem kop le rólad. Ha meg tetszik neked, akkor te leszel a következő a listámon. – Fenyegettem és komolyan is gondoltam. A húgom még csak most lesz tizenhárom éves! Nem kavarhat az öt évvel idősebb osztálytársammal. Aki ráadásul még nálam is idősebb, mert eleinte egy ötosztályos gimiben kezdte, de a nulladik osztály után átiratkozott ide. Szóval ő most lesz tizennyolc. Ez a helyzet akárhogyan nézzük bosszantó és idegőrlő. Komolyan nincs más csaj, akit fűzögethetne?

-          Te meg miről beszélsz? Teljesen félreérted a helyzetet! – Csak unottan pásztáztam a tájat és nem értettem, hogy mégis mit érthettem félre. Látszólag őt is bosszantotta a helyzet, ugyanis fáradtan felsóhajtott. – Nem szó szerint értettem a zaklat szót. Csak... tudod van az a szőke, nyomorék gyerek az osztályodban.

-          Nathaniel? – Vontam fel a szemöldökömet egy fura grimasz kíséretében. Lehet, mégiscsak megkellett volna kérdeznem az illető nevét az elején és nem csak fél információkból elindulva, hamis következtetést levonni.

-          Igen, mindig elfelejtem a nevét, pedig elég sokszor panaszkodik miattad. – Én az égvilágon semmit se csinálok, csak néha beszólok a tanároknak. Példamutató magatartásomról példát vehetne az összes tanuló, de tényleg. Amúgy nem tudom, mi baja van a szöszinek. – Mivel nem vagy hajlandó visszajelölni, így folyton engem baszogat a te kötelezettségeid miatt! Szóval kurva gyorsan vond vissza a tiltását és beszélgess te vele!

-          Nem is tiltottam le! – Kértem ki magamnak, majd inkább végiggondoltam. – Szerintem nem... talán. A franc tudja, hogy mit csináltam!

-          Mindegy mit csináltál, de beszélgess vele, mert nekem elegem van! – Miért van az, hogy az ismerőseim az egyik pillanatról a másikra nyomják ki a telefonjukat? Én még beszélgettem volna, de a húgom nem ezen a véleményen volt, így egyszerűen megszakította. Hülye padló cirkáló. Még szívesen morogtam és illettem volna különböző jelzőkkel, amik a méretére utalnak, de Lysander befutott. Szó szerint. Láttam én már valaha futni? Nem hiszem, hisz most is levegő után kapkodva támaszkodott a kerítésnek.

-          Hol van Deborah? – Unottan a ház felé mutattam, mire összeráncolt szemöldökkel meredt rám. A tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy idiótának tart, amiért egyedül hagytam a barátjával azt a nőszemélyt. Ez amúgy nem igaz, ott van Castiel anyukája is. De attól még megbaszhatod a feltevésedet Lys drága. – Kivel beszéltél az előbb?

-          A húgommal. – Elkínzott grimaszba torzult az arcom, amikor eszembe jutott, hogy beszélnem kell a szöszivel. Mondjuk még most se tudtam, hogy mit követtem el, mostanában igen példamutató volt a magatartásom, ami egyéni rekordnak számított. – Mi a pitypangot csinálhattam, amiért a D.Ö.K elnök ki lehet rám bukva?

-          Sohasem hallgatod meg, amikor beszélni kezd hozzád. – Válaszolta úgy, mintha ezt meg sem kéne kérdezni. Emberek... most komolyan... volt akár egyetlen egy pillanat is, amikor az a gyerek beszélni próbált velem? Nem? Jól hallottam? Mert ez az igazság! – Azt ne mond, hogy észre se vetted!

-          De hát... ő sohasem jött oda hozzám! – Kértem ki magamnak, mert nem éreztem igazságosnak ezt a hitetlen hangnemet. Szent meggyőződésem, hogy most csak kamuznak, hogy védjék a szöszi hátát! Talán októberben beszéltem utoljára vele, más alkalomra nagyon nem emlékszem... Többet kéne azt hiszem az osztálytársaimmal társalognom. De olyan macerás, ők pedig idegesítőek és az agyamra mennek.

-          De igen, naponta egyszer legalább próbál megszólítani, de te figyelmen kívül hagyod, majd elsétálsz. – Szerintem akkor se történt ilyen, vagy ha igen, akkor a srác egy méretes fasznak gondolhat. Ami csak egy kicsit, de tényleg igaz. De ember, ez tényleg minden nap megtörténik? Nathaniel átváltozott szelemmé, mert Lys meséje alapján szabályosan átnézek rajta. Bocsánatot kéne tőle kérnem holnap? Lehet az lenne a legjobb megoldás, de egyáltalán nem fű hozzá a fogam. Túl unalmas a gyerek. Biztos megvan az oka annak, hogy Melody meglátta benne a szőke herceget, fehér lovon, de nekem ő egyelőre csak egy karót nyelt srác.

-          Lysander, örülök, hogy látlak! – Élénkült fel a nő, amikor meglátta, hogy kit hozok magammal. Szerintem megint sikerült nőnöm a szemeiben egy keveset. Mondjuk azt a másik csajt nem annyira nehéz felülmúlnom, szóval nem dicsekedhetek el ezzel. – Kérsz valamit inni?

-          Köszönöm, de nem vagyok szomjas. – Hárította el udvariasan a frissítőt, pedig szerintem igenis ráfért volna a futás után. Éppen ezért vettem el Valéria kezéből és adtam a fiúnak, akire erre zavartan nézett vissza rám. Nem vagyok az anyukája, de ha nem issza meg, akkor maga Jézus Krisztus lesz a tanúm, hogy odamegyek és leöntöm a torkán. A drága láthatta az elszántságot és a tüzet a szemeimben, így szó nélkül elfogadta tőlem, sőt még halványan el is mosolyodott. Miután megitta letette a poharat az asztalra és gyengéden megsimogatta a fejemet. Most mi...? A döbbenettől elkerekedtek a szemeim. Lys drága, te mégis mi a francot művelsz ilyen váratlanul?! Még felkészülési időt sem hagytál nekem! Ez így nagyon nem fer! Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a váratlanság miatt éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. A fene vigyen el téged és a spontaneitásodat! Miattad beállhatnék a cirkuszba, annyira nevetséges látványt nyújthatok! Ezt még vissza fogod kapni és elhiheted, hogy minél hamarabb.

-          Úgy látom, hogy ti ketten nagyon jól kijöttök. – Egyszerre fordultunk Deborah felé, aki értetlenül figyelte a párosunkat. A tekintete egyáltalán nem tetszett, mert az értetlenség mögött valami fenyegetően megvillant. Mintha nem tetszene neki a kialakult helyzet és mindenért engem hibáztatna.

-          Persze, hogy jól kijönnek. – Most már gondolkodnunk se kell azon, hogy hogyan hozzuk vissza Castiel – t a túlvilágról. Magától hazatalált. Talán tényleg van értelme annak a mondásnak, hogy az idő minden sebet begyógyít, vagy az idő majd megoldja? Mondjuk elég korán következett be, de nem bánom. Viszont mit ért azalatt, hogy persze? Mintha ez olyan természetes lenne. Tény, hogy a szakításunk után volt egy kisebb hullámvölgyünk, de mostanában egész jól kijövünk. – Hisz Riko Lysander csaja.

-          Oh... – Csak ennyit tudott kinyögni a lány, de én se voltam jobb állapotban. Próbáltam megemészteni a hallottakat, egészen eddig sikertelenül. Várj... én most jól hallottam? Azt mondta, hogy Lys csaja vagyok...? Egykor talán az voltam, de ott a múlt idő vöröske. Elvesztetted az idő érzéked? De most nagyon őszintén... MI VAN?! Nem értem ezt az egészet! Mi haszna származna Castiel – nek abból, hogy behazudja ezt a bigének? Nem látom az összefüggést! És ez felettébb bosszantott. Kérdőn néztem a mellettem álldogáló fiúra, de ő egészen higgadtan fogadta a barátja hazugságát. – Nem úgy néznek ki, mint akik együtt lennének.

-          Lys, add a telódat! – Azt hiszem, ilyen lehet egy igazi barát, aki meg sem kérdőjelezi a barátját, hanem szó nélkül átnyújtja. Én erre képtelen lennék, hisz Sue tuti szétbarmolna valamit. Kíváncsian odasomfordáltam a fiú mellé és óvatosan megérintettem a karját. Csupán szemkontaktussal megtárgyaltunk, hogy egyikünknek sincs fingja arról, hogy mire készül Castiel. – Ez elég bizonyíték?
Felénk fordította a készüléket, így láthattuk a valahonnan, a fene tudja honnan előkerített képeket. Sőt, igazából én még a létezésükről se tudtam, pedig az összesen rajta vagyok. Na jó, van egy pár ami rémlik, de ennyi. Főleg, mert ezeken a kamerába nézek.

-          Hé! – Kiáltottam fel, amikor hirtelen megakadt a szemem egy olyan képen, ahol a fiúval csókolózok. Személyi jogokat sért, először is, másodszor melyik vadbarom készítette?! És miért vannak meg még ezek Lys – nak? Oh, Istenem... haza akarok menni. Minek is jöttem én a fiúval? Vagy miért maradtam itt? Nem tartozik a fennhatóságom alá a lelkivilágának pátyolgatása! - Lys, mégis miért hagyod, hogy ezeket mutogassa egy vadidegen lánynak?

-          Bocsánat. – Láthatta rajtam, hogy ütni is képes vagyok, szóval gyorsan kivette barátja kezéből a telefont, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Ennyivel nem tudott kiengesztelni, még mindig morcosan néztem rá. – Ne haragudj rám. Nem tudtam, hogy ez téged ennyire zavarni fog.

-          Általában azokat a lányokat szokta ez zavarni, akiknek nincs önbizalmuk. – Ez a lány még mindig itt van? Azt hittem elnyelte a föld, és lezuhant a pokol legmélyére egy fortyogó üstbe, amit vörös kis ördögök kavargatnak. Sokkal jobban járt volna, mert ha én küldöm le oda, akkor az fájni fog, de úgy, hogy még a másodpercet is bánni fogja, amikor megszólalt. Felvont szemöldökkel fordultam felé, és a legszívesebben azt mondtam volna, hogy lője le magát.

-          Először is... még mindig fogalmam sincs, hogy ki a halál vagy. Egyáltalán mit akarsz ettől az idiótától.... – Mutattam Castielre, aki erre felháborodottan felhördült. Lehet, hogy most vesztettem el minden szimpátiámat az anyukájánál, de nekem most fontosabb volt, hogy tisztázzam ezzel a barna bigével a rangsort. Ne ringassa magát hamis tévhitbe, hogy jobb nálam vagy valami. – De a fajtáddal ellentétben, vannak, akik nem kötik másokra a magánéletüket. És a csókolózás egy elég intim dolog két fél között! Már azoktól is felfordul a gyomrom, akik előttem smárolnak, nem fogom magam szemen köpni azzal, hogy ugyanazt csinálom!

-          Ha ennyire biztos lennél magadban, akkor nem érdekelne mások véleménye.

-          Nem fogom lekapni a kedvedért, csak, hogy boldog légy! – Már csak azért sem, mert lejártak azok az idők. Egykor talán elgondolkoztam volna rajta, de az már lerágott csont, jelentősége sincsen. Kevés ideig tartott, mert elcsesztem valami mással, ami igaz se volt.

-          Pedig Lysander csípné ezt a spontaneitást. – Én is sok mindent csípek, mégse teszem meg. Így csak szemeimet forgatva pillantottam Castielre, aki vigyorogva megvonta a vállát. Annyira nem értettem, hogy mit keresek én még mindig itt. Volt egy csomó lehetőségem arra, hogy lelépjek, de nem, én maradtam. Éppen ezért próbáltam most már a legtöbbet kihozni a helyzetből. Először is megpróbáltam értelmezni Castiel tetteit, szavait, mozdulatait és próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből. Mondjuk abból, amit láttam, még ő maga se tudta, hogy mit akar. Féltette a csalódástól a barátját, nem akarta, hogy újra pofára ejtsem, de attól még boldognak akarta látni. És néha a nekünk legjobb megoldás nem mindig jár boldogsággal és cukormázzal. Egyáltalán a fiú miért olyan biztos abban, hogy csakis én adhatom meg az áhított boldogságot Lysandernek? Egy tucat lány él még ezen a rohadt Földön, kizárt, hogy pont én legyek a végzete! Ami egyszer megtörtént az a legnagyobb sajnálatunkra bármikor megismétlődhet. Akárcsak a történelemben. Az emberek sohasem tanultak a mások hibáiból, nekik is meg kellett tapasztalniuk. Nekem Alexy az élő példa arra, hogy ami egyszer nem működött az másodszor se fog. A saját bőrömön tapasztaltam meg, nem akarom valaki mással megismételni ezt az értelmetlenséget. Előre tudom a végét. Talán ezek csak kifogások és az igazi indok az, hogy most még nem tudok senkivel sem randizni.

-          Foglalkozz a saját életeddel és ne miattam aggódj! – A kelleténél kicsit élesebben csattant a hangom. Be kéne ismernem, hogy jelenleg nem vagyok elég érett egy újabb kapcsolatra. Mármint ezt akkor mondhatnám, ha nem lett volna előtte még négy... esküszöm, megverem Scott – ot! Akkor sem vagyok kurva csak, mert ennyi kapcsolatom volt! Nem és ezermilliárdszor is nem! Akire jelen pillanatban azt lehet mondani, hogy hülye picsa és seggbe rúgnám, az az unokatesóm. De nem én fogom beavatni a barátját az ő kétes ügyeibe, majd csak rájön magától. Azt nagyobb pofonként élné meg. Az ember csak a saját hibáiból tanul igazán. – Ott van például a következő forduló. Tudod, ti ketten vagytok és úgy...

-          Deborah! – Vágott a szavamba Castiel egy a kelleténél szélesebb vigyor kíséretében, amitől igencsak elkerekedtek a szemeim. Remélem, most jön az a rész, amikor elküldi a jó édes isten tudja hova, mert, ha nem, akkor semmi keresnivalója itt annak a mosolynak. Nagyon nem tetszett, ahogy a barna bigére mosolygott. Mit tervezel Vöröske? Néha mit meg nem adnék azért, hogy gondolatolvasó legyek. – Gyere el jövő hét pénteken a suliba, fellépünk Lysal. Riko is énekel, plusz páran az osztályból.

-          Mi a fasz? – Leginkább magamtól kérdeztem, de azért annyira halkra nem sikeredethetett, hisz Lysander értetlenül meredt rám. Tudtam, hogy nem nekem szól, hanem a meghívásnak. Én se értettem annyira a helyzetet és minél hamarabb választ akartam kapni a kérdéseimre.

-          Ez egy randi? – Ha igen elokádom magam, utána lelövöm a srácot és őt pedig a bige követi. Haljanak csak meg a szerelmükkel együtt. Mondjuk, ki vagyok én, hogy beleszóljak Castiel szerelmi életébe? Még akkor se lenne túl sok közöm hozzá, ha maga az Angol Királynő lennék, de így, hogy csak a barátnője unokatestvére vagyok, szinte semmi keresnivalóm benne. Bár szívesen a szemükbe mondanám, ilyen kis képmutatóan, hogy amit művelnek az nem szerelem. Még csak nem is stabil a kapcsolatuk. Egyszerűen a hevességük, a vágy az egyetlen összekötő szalag, ami egyben tartja őket. Olyanok, mint a nyulak a párzási időszakban. Úgy izegnek – mozognak egymás körül, a folytonos távolság pedig csak fokozza a hangulatot a viszontlátás pillanatában.

-          Mond csak Lys, a barátodnak elmentek otthonról? – Sziszegtem a fiúnak, miután feltűnés nélkül megfogtam az ingujját és arrébb rángattam. Mondjuk, biztos, hogy feltűnt nekik, csak nem szóltak róla. Az a csaj túlságosan is elégedettnek látszott. Idegesített és leakartam törölni az arcáról azt a vigyort. Annak nem sikerült megnyugtatnia, hogy Lys is ugyanolyan értetlenül és tehetetlenül állt a dolgok előtt, ahogy én. Csak velem ellentétben ő aggódott is a fiú miatt.

-          Nem tudom. – Ismerte el szomorúan és aggódva nézett a beszélgetők irányába. Mondjuk annyira lehalkították magukat, hogy tényleg semmit nem hallottunk. Titkos cselszövés? Ha annyira titkolózni szerettek volna, el kéne minket küldeni és csak utána nekiállni szervezkedni. – Azt hittem, hogy ismerem, de fogalmam sincs, hogy mire készül.
Mondjuk az egy pozitívum, hogy elismerte a fiú. Mintha egy kicsit felelősnek érezné magát a dolgok történte miatt, ez pedig elszomorított. Mondjuk, ha Castiel is olyan nehéz eset, mint Sue, akkor többé nem kérdőjelezem meg egy döntését se, csak részvétemet nyilvánítom. Mert rajtuk aztán tényleg soha a büdös életben nem tud kiigazodni az ember. De ilyet nem mondhattam éppen ezért csak bátorítóan megsimogattam a karját. Ez azt akarta jelenteni, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, megoldjuk, bár először a saját életemet kéne rendbe hoznom, meg az ehhez hasonló baromságok, amikkel az emberek másokat szoktak nyugtatni. Nekem valahogy sohasem sikerül. Nem is értem, hogy miért.

-          Akkor jövő hét pénteken, csá! – Még ki is kísérte a lányt, amitől csak még jobban felgyülemlett bennem a feszültség. Nagyon jó magyarázattal kell szolgálnod Cassy vagy netán megeshet, hogy megverlek itt az anyukád szeme láttára.

-          Várj.. mi a... még meg is puszilta. – Talán csak egy kicsit feltűnőek voltunk a fiúval, ahogy az ablakból leskelődtünk. Nem tehettünk ellene, emberi mivoltunkból fakadt ez a kíváncsiság. Ráadásul az aggodalom egy felettébb erőteljes tulajdonság, ami néha meggondolatlanságokra sarkallhatja az embereket. Mint például Lysandert. Nem híve a leskelődésnek, kémkedésnek meg ezeknek, de most olyan szokatlanul viselkedett a barátja, hogy az elveit megtagadva ehhez a módszerhez folyamodott.

-          Nagyon aranyos párt alkottok. – Hallottuk meg mögülünk Valéria hangját, aki egészen eddig hallgatott és néma megfigyelőként volt jelen. Nem is igazán törődtünk a mondandójával csak egyszerre elmotyogtunk egy köszönömöt. Most már teljesen mindegy ki mit gondol. Szerintem Alexy szülei még mindig abban a tévhitben élnek, hogy a fiúknak van egy barátnője. Mit számít nekem az, ha Castiel anyukája Lysander barátnőjének hisz? Most, hogy eszembe jut... meg kell kérdeznem a fiút, hogy miért hazudta be a bigének ezt. Nem lehet véletlen.

-          Beléd meg mi ütött?! – Támadtam szinte neki egyből, amint belépett az ajtón. A mellkasát is megböködtem párszor a hatás kedvéért, de a harmadik után közölte, hogy letöri az ujjamat, ha nem hagyom abba. Elég fenyegetően hangzott, így kivételesen eleget tettem a kérésének. – Ez akkor sem válasz a kérdésemre.

-          Lys, megvan, hogy mit fogunk énekelni jövő hét pénteken! – Rikkantotta boldogan a vörös sörényes, ami bár jó hír volt, de nem értettem, hogy hogyan kapcsolódik a témához. Engem az érdekelt, hogy miért viselkedett ilyen kedvesen a barna bigével. – Gyere, húzzunk próbálni!

-          Én is itt vagyok még! – Kiáltottam felháborodottan a fiú után, aki már fel is rohant a lépcsőn. Csak egy bocsra tellett tőle, amitől hitetlenül meredtem magam elé. Ennyivel azért nem rázhat le engem, főleg azok után, hogy szem és fültanúja voltam mindennek. Most már csak azért is ki fogom deríteni, hogy mit tervez ez a gyerek. Ha őrültséget, akkor talán még meg is állítom, feltéve, hogy milyen hangulatban leszek az adott pillanatban. – Mégis honnan jött neki az Isteni jel?

-          Majd fönt elmondja. – Lassan Castiel után sétáltunk, közben én próbáltam feltűnés nélkül felmérni a házat. Az egy köztudott tény, hogy utálok mások szüleivel megismerkedni, a rész elején már kifejtettem, ha nem rémlik, olvasd vissza. Viszont van valami, amit imádok. A házakat alaposabban szemügyre venni. Egyszerűen késztetést érzek arra, hogy kívül – belül megcsodáljam, minden egyes kis zugát az emlékezetembe véssem. Ki tudja, lehet, hogy a végén lakberendezőként fogok dolgozni, hisz olyan konkrét elképzeléseim vannak arról, hogy mi mivel illik össze, hogy lehetne elrendezni a bútorokat, a tárgyakat, milyenek lennének a színek. Az ikrek házával például teljes mértékben elégedett vagyok, szinte semmi kifogásolni valóm nem volt, maga a kompozíció, de főleg a kert az, ami a szívembe lopta magát. Az egész ház gyönyörű, rendezett és olyan sok szeretet lapult benne. Roderica nagyon büszke lehet magára és a munkájára. Csak nem bízza másra azt, amit ő is ugyanúgy el tud végezni. Hisz lakberendező.
Amikor először megpillantottam Castielék házát, akkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy semmi rendkívüli sincs az előttem elterülő kétemeletes családi házban. És nem is volt. Teljesen átlagos, amit a normális családi körülmények között élők megengedhetnek maguknak. Viszont a kert elrendezése és kinézete mögött meglehetett látni a rejtett üzenetet. Aki csak egy futópillantást vet rá, annak fel sem tűnik, annyira mélyen rejlik az üzenet. A járókelők csak egy szép kertet látnak, ami zöldell. De nekem szinte a képembe üvöltöttek a jelek. Csupa olyan növény, virág, amire kevés időt kell szánni. Ráadásul kövekből is feltűnően sok volt, és bár el voltak rendezve, mégis magáért beszélt ez a tény. Amint házon belülre kerültem, akkor egyre jobban fojtogatták a tények a torkomat. Szép volt, meg minden, de... számomra mégis olyan üres. Hiányoztak a házból az emlékek. A dolgok, amiknek hála azt mondhatták volna Castielék, hogy igen, ez az ő házuk. Szinte még a családnak is ridegnek és idegennek hathatott.

-          Olyan hideg ez a ház... – Mondtam halkan Lysandernek, miközben végighaladtunk egy emeleti folyóson. Reméltem, hogy megérti mire céloztam, ha már ő olyan elvont gondolkozású. Sokszor merül a gondolataiba, álmodozó típus, értenie kell. És valószínűleg eljutott az agyáig az üzenetem, hisz óvatosan megfogta a kezem. Érezhette, hogy kényelmetlenül érint ez a tény, sőt maga a környezet is.

-          Gyertek már, szobán belül romantikázzatok! – Vajon mennyire lenne mérges, ha összetörném a gitárját a fején? Csak mert emberfeletti a késztetést éreztem. Utána pedig megtudakolnám, hogy mégis miért hazudott egy csomót a csajnak, aki valószínűleg az exe.

-          Castiel... – Kezdtem lassan és higgadtan. Illetve az utóbbival csak próbálkoztam, mert az nem tartozott az erősségeim közé. – Ugye tudod, hogy csak a fejedben vagyunk még együtt?

-          Igen, akkor miért fogjátok még mindig egymás kezét?

-          Hol a gitárod? – Néztem körbe egy nagy mosollyal az arcomon. Meg is pillantottam a szoba sarkában, olyan gyanútlanul állt ott, nem is tudta, hogy ma kettétöröm a tulajdonosa fején. Tényleg a nagy szája lesz egyszer a végzete, ebben egészen biztos vagyok. Az is lehet, hogy én veszem el az életét, sőt talán pont ma. Semmit se tudhatunk biztosra.

-          Arra most nem lesz szükségünk. – Ezzel a mondattal felénk is fordította a laptopját, így rálátást nyertünk a képernyőre. Egy zeneszövegekkel foglalkozó oldal volt megnyitva. Sőt a fiú már rá is keresett a kiszemelt dalra. Legelőször a címen akadt meg a tekintetem. Azon kívül, hogy nem ismertem még az jött le, hogy szerintem nem éppen a legjobb választás. Bár lehet, hogy nem is arról szól, amire először gondolna az ember, gyakran előfordul az ilyesmi. Szóval elolvastam a szöveget is. Majd még egyszer hátha félreértettem valamit. De nem történt félreértés, ugyanaz virított ott feketén – fehéren, angolul. Nagyon próbáltam felfogni a történteket, de egyszerűen kiszakadt belőlem a hisztérikus röhögés. Jézusom, ezt nem hiszem el. Ha ezt tényleg előadják, én lehidalok és mindenki füle hallatára elismerem, hogy ő a legbátrabb ember a Földön és tisztelem. Mert a szöveget olvasva rájöttem, hogy miért hívta meg Castiel a barna bigét. Bár nem tudom, mi történt kettejük között, de ha van egy sütnivalója a libának, akkor leesik, hogy neki fog szólni a szám. Egyedül neki. Igen, annyira látni akarom a csaj arcát a felismerés pillanatában! Ha Isten nagyon kegyes kedvében van, akkor még arra is lehetőségem nyílik, hogy levideózzam. De ritkán van ilyen jótékony hangulatban.
Komolyra fordítva a szót örültem annak, hogy a fiú meglátta a fényt a sötétbe, a lehetőséget és ezért le a kalappal előtte. Ezek szerint tudta, hogy miért kapta az élettől a pofont. Ez nagyon jó jel, főleg azért, mert most már azt is tudta, hogy hogyan vágjon vissza.
Aznap délután nagyon jól éreztem magam a fiúkkal, még arról is sikeresen megfeledkeztünk, hogy holnap irodalom dogát írunk. Az csak egy mellékes kis tény volt és miután felrémlett rögtön el is feledkeztünk róla. Amíg én az ágyon ülve hallgattam őket, ők gyakoroltak. Közöltem, hogy létrehozom a rajongói klubjukat, de Castiel közölte, hogy Lysandernek már van. Hát ez nagyon váratlanul ért és olyan abszurdum. Főleg miután beavattak, hogy egy általános iskolás lány hozta létre, aki mániákusan üldözi a fiút. Ha nem kiskorúról lenne szó, akkor már egészen biztos feljelentettem volna. De Lysander túlságosan is kedves ehhez. Ő magába temeti a fájdalmát és addig tűr, ameddig bele nem roskad.

-          Akkor most már biztos, hogy azt éneklitek? – Kérdeztem másnap a fiúktól, akik először egymásra, majd rám néztek, végül bólintottak. – Király, jól meg fog lepődi a bige.

-          Szádra lakat Hercegnő, azt akarom, hogy mindenki más is meglepődjön. Deborahról pedig egy szót sem! – Az mondjuk nagyszerű hír, hogy ők megoldották a mit énekeljük dilemmájukat, de én még mindig tétlenül állok a dolgok előtt. Viszont van még több mint egy hetem, addig csak kigondolok valamit.

-          Üljetek le! Ez neked is szólt Riko. – A becsöngetés pillanatában belépett az osztályfőnök a terembe, a dossziéit pedig lerakta az asztalra. Csak unottan pillantottam a nőre, aki az idő elteltével megtanult nem tartani tőlem, sőt már szembe is tudott szállni velem. Igazán bámulatos eredmény. Meg is tapsolnám, de inkább kihagyom. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, de ő erre csak felvonta a fél szemöldökét, így ráhagytam, bekussoltam és leültem a helyemre. Higgye csak azt, hogy fölöttem áll a listán. Mondjuk ebben az iskolában minden tanárt egytől egyig lenézek, kezdve azzal a hájas kocával, de erről neki nem kell tudnia. – Fontos megbeszélnivalóink vannak.

-          Mint mindig... – Morogtam leginkább magamnak, utalva arra, hogy akármi történjen, ezzel kezdi az osztályfőnöki órákat. Mondjuk az is igaz, hogy általában igazat is mond, de sokszor képtelen a dolgok végére érni, hisz az osztályom egy rakás marhából áll, akik képtelenek elkussolni negyvenöt perc erejéig. Ha ennyi ideig nem tudnak megmaradni a seggükön, tudják hol az ajtó, menjenek vissza az oviba. Ott erre készítik fel a gyerekeket.

-          Jövő hét szerdán művészeti napot tartunk, ami egyben nyílt napként is funkciónál. – Kezdte, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Nyílt nap... ami egyet jelent azzal, hogy a szüleink láthatják, mit művelünk a suliban. Ha jobban belegondolok, akkor nekem nincs mit titkolnom, de esélyem van arra, hogy anya és apa eljöjjenek. Talán akkor elkezdődhet valami közöttük. Ezért az egyért meg kell kockáztatnom, hogy minden katasztrófába torkollik. – Kaptok egy – egy lapot, ahol be kell jelölnötök, hogy melyik tevékenységen szeretnétek részt venni kedden. Egész nap azon a művön fogtok dolgozni, szerda délelőtt pedig előkészítitek a nyílt naphoz szükséges dolgokat.

-          Tanárnő, mi lesz, ha mindenki ugyanazon a tevékenységen akar részt venni? – Akkor senkinek sincs egyénisége vagy pedig nagyon hasonlóak vagyunk. De mivel biztos vagyok abban, hogy mi ketten nagyon más személyiségek vagyunk, így képtelenség, hogy ugyanoda kerüljünk. Ha valami megmagyarázhatatlan katasztrófa során mégis megtörténik ez a baleset, akkor öngyilkos leszek. Várjunk csak... nem, van még mit elintéznem. Inkább őt nyírom ki, senkinek se hiányozna, ebben egészen biztos vagyok. Talán a sleppjének, de még abban se vagyok biztos.

-          Amber, ne légy hülye! – Ezt a pillanatot meg kellett volna valakinek örökítenie! Egy tanár az ittlétem során először nevezte azt a szőke hetérát hülyének! Oscar – t neki, Nobel díjat, tököm tudja mit! Megérdemli a nő, még ha megint el is felejtettem a nevét.... Olyan kevésszer van vele óránk és általában mindenki tanárnőnek hívja... a franc tudja megjegyezni. Valószínűleg rajtam kívül mindenki, hisz lassan két éve az osztályfőnökük. – Mindenkinek más az ízlése, az ideálja. Egyszerűen mondva, amit kérdeztél, az valósággal lehetetlen.

-          Ez egész iskolás program? – Kérdeztem, mert egy gondolat szöget ütött a fejemben. Fogalmam sincs, hogy hány tevékenység közül lehet választani, de abban biztos vagyok, hogy az a négy évfolyam nem fog elférni.

-          Szerdán a tízediknek és a tizenkettediknek lesz nyílt napja. Mivel a végzősök április végén elballagnak, így úgy gondoltuk, hogy így sokkal egyszerűbb lesz összerakni az évfolyamokat. – Ezt a baromságot, de nyugodtan folytassa, én nem zavarom meg. – A kilencedikesek és a tizenegyedikesek addig tanulmányi kiránduláson vesznek részt, ami nektek májusban lesz. Értelemszerűen nekik akkor lesz a nyílt nap. Egyéb kérdés?
Mivel nem volt, így a tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig rájöttem, hogy e közül az öt opció közül egyik sem nyerte el a tetszésemet. Festés, szobrászat, videózás, fotózás és varrás. Mivel köztudottan ügyetlen vagyok, így az utolsót már így előre le is passzolom. De ha már itt tartunk, akkor ennyi erővel a szobrászatot is. Marad három... festeni se tudok valami szépen, leégetni pedig nincs kedvem magam. Még egy kihúzva a listáról. Szóval videózás vagy fényképezés? Ez rólam kéne, hogy szóljon mégis akaratlanul is feltettem a kérdést magamnak, hogy a többiek mit választanának. Csak, hogy legyen társaságom, vagy valaki, akit nem utálok. Mivel írás foglalkozás nincs, így fogalmam sincs, hogy Lysander mit fog választani, Peggy pedig valószínűleg ezek után a fotózáshoz fog ragaszkodni.  Videó játékozás sincs a listán, szóval lehet, hogy Armin el sem jön. A többiek pedig jelen esetben hidegen hagynak, Alexyt leszámítva. De ő egész biztos varrni fog. Azt hiszem, videózni fogok. Be is karikáztam azt a kockát, pedig valószínűleg máshogy kellett volna jelölnöm.

-          Mit választottál? – Igazából én senkitől sem akartam megkérdezni, legyen meglepetés alapon, de természetesen voltak kíváncsi egyedek, akik nem bírtak várni az eredményhirdetésig, amit holnap tudunk meg. A mi osztályunk létszáma tizenkilenc, a bátyáméké tizennyolc. Ha így vesszük akkor minden tevékenységen egész biztos részt vehet hét ember, az a maradék kettő pedig el lesz szórva oda, ahová menni akartak.

-          Videózás. – Iris nagyon csalódottnak tűnt, amin pedig meglepődtem, hogy Alexy is, aki a téma hallatán odafurakodott hozzánk. Mindketten a festészetet választották, amitől egy kicsit összezavarodtam. Tűzbe tettem volna a kezemet azért a tippért, hogy a fiú a varrást fogja választani. Ezek szerint nem ismerem annyira, mint hittem. De nem baj, jó ez így. Ő is ugyanúgy meglepődött rajtam, azt hitte fotózni fogok. Úgy tűnik, ez a meglepetések napja. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy a bátyám mi mellett voksolt, ő egyikben sem annyira jó. Nem éppen művész lélek, inkább reál beállítottságú. Szörnyű, hogy senkiről se tudom megállapítani, hogy milyen tevékenységet választana. Amit végképp nem gondoltam volna, hogy Castiel is a festészetre voksolt. Lehet, hogy Amber nem is mondott olyan nagy hülyeséget? Eddig akárkivel is beszéltem, mindegyik ugyanazt jelölte meg. – Kösz, hogy megvártál.

-          Szívesen, bár már egy órája otthon lehetnék. – Mosolygott rám a bátyám, én pedig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a mondatát. Tudod Nigel nem mindenki lehet végzős, aki mindjárt ballag, ráadásul kevés óraszáma van. Csak az utolsó miatt irigylem, amúgy sajnálom, borzalmas lehet egy érettségi.

-          Hallottad, hogy milyen szuper lehetőséget adott ez a szar iskola? – Ezután részletesen beavattam a szuper és minden valószínűséggel esélytelen tervembe. Az utóbbi megállapításommal még a fiú is egyet értett. Szerinte jobb lenne elengednem, mert anya már meghozta a döntését. Gondoljak csak vissza arra, hogy azzal az undorító féreggel közös házat néznek. Mintha a miénk nem lenne elég jó neki! Szerintem tökéletesen elférnénk még egy kisbabával is, betoljuk a kiságyat a bátyámhoz vagy egyszerűen átalakítjuk a vendégszobát gyerekszobává. Az első megoldásomat egyből meg is vétózta, amit valamilyen szinten meg is értettem.

-          Milyen napotok volt gyerekek? – Anyát a dolgozószobájában találtuk meg. Az asztala fölé görnyedve írt valamit, de amikor beléptünk, akkor lefordította. Olyan De ja Vu érzésem támadt és nem a jó fajtából. Amikor Sue ott aludt nálunk, akkor ugyanezt tapasztaltam. Viszont a mostani viselkedésén már meglepődni se voltam hajlandó. Annyira megváltozott az utóbbi időben, hogy ez már egyáltalán nem is számított furcsának.

-          Nagyon jó! – A bátyám az asztalra támaszkodott és próbált úgy helyezkedni, hogy a lapokra rálátást nyerjen. Ha csak nincsenek röntgen szemei, akkor fogalmam sincs, mit forgat a fejében. Bármi is legyen az, támogatnom kell, ezért anya másik oldalára furakodtam be. – Képzeld, kedden művészetek napja lesz a tízediknek és a mi évfolyamunknak. Én a szobrászatokat választottam, Riko pedig...

-          ... a videózást. – Fejeztem be a mondatot, mert látszólag ugyanannyira nem tudott kiigazodni az embereken, mint én. Ez egy kicsit megnyugtatott. Ezek szerint nem vagyok egyedül! A másik viszont, hogy semmit érdeklődést nem láttam anya szemeiben, mintha csak kényszerből hallgatna minket. Ha sürgősen nem változtat a magatartásán, akkor én... akkor... hát... megint elmegyek? Ezt sajnos nem vethetem be. Kyle kidobott, apa szintúgy, van még más hely, ahol lakhatok? Lehet, inkább elmegyek Franciaországba a nagymamához. Vagy Tináékhoz az ország másik végébe.

-          Hát ez... nagyszerű! – Ennél azért jobban is próbálkozhatnál, mert ez elég gyengére sikeredett anya. Senki se venné be, a gyerekeid pedig főleg nem.

-          Igen, nagyszerű.... és tudod mi a még nagyszerűbb? – A lelkesedés legkisebb hiányában, most már nem is akartam annyira elhívni anyát a nyílt napra. Megpróbálkozok apával, talán neki számítunk annyit, hogy figyeljen ránk és érdekelje, amit mondunk. Anya meg sem érdemli őt! Vagy lehet, hogy nagyszerűen kiegészítik egymást, csak még nem tudunk erről. Annyi viszont biztos, hogy Mr. Lewis megdögölhet, amiért egy kötélen rángatja anyut. Mióta megjelent az életünkben, azóta ami elbaszódhat az elbaszódott. Mondjuk még nem csaptak ki a suliból, ennek jelentenie kell valamit. Mondjuk azt, hogy leállíthatnám magam, ha már van egy igazgatóim. Várjunk csak... ha a szüleim a suliba jönnek, akkor az igazgató könnyedén megtalálhatja őket és akkor... nem! Ebből semmi jó nem sülhet ki! Ezennel megvétózom, hogy eljöjjenek! Anya háta mögött próbáltam a bátyámnak kézzel – lábbal elmutogatni, hogy terv lefújva. – Szerdán nyílt nap lesz, mit gondolsz, el tudsz jönni?

-          Ha nem az se baj! – Tettem hozzá sietve, mire Nigel áthajolt hozzám és beleütött a karomba, ezzel jelezve, hogy ideje befognom a számat. Bocsánat bátyus, de vannak saját, önző érdekeim, amikből nem tudok engedni.

-          Én tudok szabadságot kivenni, de Dean nem. – Ennél jobb hírt nem is közölhettél volna. Ki nem állhatom azt a férfit, legyen akármilyen sármos és kedves is a mosolya. Kéne valami jó metaforát találnom arra az alakra. Vagy hasonlatot. Ha elég erősen koncentrálok, akkor biztos eszembe jut valami ütős. Kívül egy mutatós gyümölcs, de ha az ember közelebbről nézi, akkor férgek enyészik szét az egészet.

-          Miért nem? – Nem tök mindegy az neked?! A lényeg az, hogy maradjon a tíz méteres hatótávolságomon kívül. Neked lehet, hogy nincs bajod vele, de minden jel szerint azért, mert fiú vagy. Yui is elmenekült előle, azt viszont még nem sikerült kiderítenem, hogy miért. Ő pedig nem fogja elmondani, amiért előbb vagy utóbb, de el fogom picsázni. Nagyon jól értem, miért nem hajlandó elmondani, de elfogadni képtelen vagyok. Mégiscsak a húgomról van szó! Aggódom miatta, de kár, hogy a saját anyja nem. Az a nő már annyira nem vesz részt az életünkben, hogy nem is hívhatja magát az anyánknak. És ez... elszomorít.

-          Más a munkabeosztásunk. – Anya lassan felállt, én pedig csak meredten bámultam a hasát, ahol az egyetlen reményem növekedett. Ha ő meghal, akkor vele együtt minden odavész. Muszáj lennie megoldásnak, ami kivezet a sötétségből. Annak a kisfiúnak élnie kell, bármi áron. – Ő ügyvédként dolgozik.

-          Miért, te nem? – Igazából fogalmam sincs, hogy mivel is foglalkozik igazából, mi a munkabeosztása vagy ezekhez hasonló dolgok. Sohasem mesélt különösebben róla, mert tudta, hogy úgy se érdekel. Nagyon is igaza volt.

-          Én ügyészként. – Fogalmam sincs, hogy mi a különbség a kettő között, de jó tudni. Mondjuk úgy, hogy egy kicsikét szánalmas ez a tény, de vannak dolgok, amik egyszerűen nem működnek. A mostani helyzet egyszerűen ilyen. Ha megszabadulok attól a rothadó gyümölcstől, akkor talán kivirágozhat a kert. És ha már itt tartunk, akkor az egyik kertészt is mozgósítanom kell. Mondjuk mióta kidobott nem is igen beszéltem vele, sőt egyáltalán nem. Aminek már két napja. Nem is tűnik olyan hosszú időnek, pedig az több mint kétezer perc, ha jól számolom.

-          Tudom, milyen kényes vagy ezzel a témával kapcsolatban, éppen ezért gyors leszek. – Kezdtem bele rögtön, amikor felvette. Meg se vártam, hogy megszólaljon. – Jövő hét szerdán nyílt nap lesz az iskolánkban. El tudsz jönni a kedvemért?

-          Nem. – Mondjuk egy kicsit szíven ütött a tény, hogy még csak nem is habozott a nem előtt. Gondolkozás nélkül kimondta, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem is akar eljönni. Arra azért nem számítottam, hogy miután kidob, minden kapcsolatot megszakít velem. – Nem tudok szabadságot kivenni ilyen hirtelen.

-          Nagyon hasonlítotok az apáddal... – Mondtam ki végül. Csak azzal a féreggel ellentétben Kyle hírének egyáltalán nem örültem. Rá számítottam és bár nem lehetek önző, hisz az indoka teljesen jogos, mégis... ezt annyira nehéz elfogadni. Ha valaki fontos számodra, akkor akaratlanul is számítasz rá, történjék is bármi. És nekem Kyle nagyon fontos. Éppen ezért nem fogom hagyni, hogy eltávolodjunk egymástól. Kerüljön ez bármibe is.