Riko

109. rész - Kávéból sosem elég!

-          Boldog születésnapot! – A mondatot követően egyenesen a nyakába ugrottam és jó szorosan megöleltem. Ma kivételesen minden a terveim szerint alakult, sőt a vártnál jobban. Az a tetű iskola még szívességet is tett nekem, egy rendkívüli megbeszélés miatt hamarabb mehettünk haza. Ezáltal volt időm rendesen összekészülni, sőt a biztonság kedvéért még egyszer felhívtam Scottot, hogy biztos otthon van – e a haverja. Csak úgy, mint tegnap most is azt válaszolta, hogy egész biztos nem dolgozik. Mondjuk szívesen megkérdeztem volna, hogy miért is nem, de inkább nem firtattam a kérdést. Biztos erre is megvan az épkézláb magyarázat, amihez valószínűleg semmi közöm sincsen. Vagy a reálisabb megoldás az, hogy egyszerűen nem avattak be, mert miért is tették volna? Hisz én csak egy középiskolás lány vagyok, akinek az égvilágon semmi köze a mostohabátyja dolgaihoz.

Ezt viszont nem most fogom vele megvitatni, mert mai nap az övé, a szülinaposé. Igazán megérdemli, hogy minden róla szóljon, és jól érezze magát. Szóval most hivatalosan is ő a király, bár ezt nem nagyon fogom hangoztatni, még a végén visszaél vele és a fejébe száll a dicsőség. Azt meg ugye senki se akarja, hogy annyira felidegesítsen és véletlenül végezzek vele a huszonharmadik születésnapján. De legalább elmondhatná magáról, hogy egy dögös csaj nyírta ki. Aki történetesen a mostohahúga, de ez már csak részletkérdés és senkit se izgat. Legalábbis engem biztos nem. Szóval huszonnégy óra erejéig próbálom az összes negatív gondolatomat és érzésemet száműzni, hogy százszázalékosan odategyem magam. Kedves leszek a mostohatestvéremmel!  
Három perccel azután, hogy megfogadtam ezt már sikerült is megszegnem.
Kibontakoztam a férfi csontropogtató öleléséből és hatalmas mosollyal az arcomon szemügyre vettem ezt a szülinapos mamlaszt. Hátha jelentkeznek rajta a szarkalábak és a ráncok, amivel később szívathatom. De abban a pillanatban, amikor jobban szemügyrevettem az arcát lehervadt az a fene nagy vigyorom és felszisszentem.

-          Jézus, Isten bassza meg! – Bocsánatot kérek a vallásos vagy érzékeny lelkű emberektől az Isten káromlás miatt, de azt a sokkhatást, amit átéltem nem lehetett másféleképpen kifejezni. – Fogadjunk, hogy direkt csúfítottad el az arcodat Birthday Boy.
Kyle csak fintorgott a megnevezés hallatán, így inkább hasonló vizekre eveztem és megkérdeztem mégis mi a jóistent művelt magával.

-          Nem kell reklamálni, csak egy kisebb baleset ért gyakorlatozás közben. – Intett le flegmán, mintha csak valami semmiség lenne a szeme alatt húzódó izé, amiről nem tudtam eldönteni, hogy mi a franc. Heg, zúzódás, esetleg valami más? Ötletem se volt, szóval köpje ki gyorsan. – Vidékről jött valami oktató, akivel az átfordulást gyakoroltuk, ami amúgy egy hatalmas baromság. A filmekkel ellentétben nagyon ritkán veszed hasznát, a golyókat nem tudod elkerülni, sőt szerintem sokkal könnyebb célpontot is nyújtasz. Talán közelharcnál még hasznos lehet, de amúgy semmilyen helyzetben nem ajánlom.
Nem tudom, hogy kommentálnom kéne – e a kisebb előadását arról, hogy miért nem ajánlja a guruló átfordulást harc közben, ezért inkább befogtam a számat és csendben követtem a konyhába. Mondta, hogy pakoljak le az asztalra, amíg ő készít magának egy csésze kávét, mert muszáj felébrednie. Áh, szóval most kelt csak fel? Délután kettő van ember, hogy tudsz eddig aludni?

-          Szóval mint mondtam gyakoroltuk a fegyverrel átfordulást az új rendszer és előírások alapján. – Kortyolt bele később a csészéjébe. Jobban elnézve tényleg pizsamát visel vagy legalábbis nagyon elnyűtt felsőt és gatyát. – Ugye régebben, ha átakartam fordulni, akkor a hasamhoz szorítottam a fegyvert és vállal simán átfordultam, de az új előírások szerint a mellkashoz kell szorítanom.

-          Persze, jó, hogy nem lövöd magad mindjárt szíven... – Motyogtam az orrom alatt, próbálva feldolgozni az információkat. Hogy képes valaki önként ezt a munkát vállalni? Nem is a veszélyessége miatt aggódóm, mert hiszem, hogy a mostohabátyám képes megvédeni magát. Inkább a sok hülye ember miatt, akik az országban élnek.

-          Szóval átfordultam és akkor éreztem, hogy a fegyver kitámasztója belefúródott itt, a szemem alatt. – Mutatott a sebre, mire megrökönyödve meredtem rá. Ezt nem mondhatja komolyan. – Szar érzés volt mit ne mondjak és még a vér is ömlött. De letöröltem és folytattam tovább a gyakorlatot.

-          Te beteg vagy.

-          Miután vége volt a gyakorlatozásnak elmentem az orvosunkhoz, aki megvizsgálta és mondta „Kyle, be kéne menned a kórházba, mert akár törés is állhat a dolgok mögött”. Meg ugye azért is veszélyes, mert a szem alatt van egy csomó ideg meg miegymás. – A következő pillanatban megvonta a vállát, mintha nem is számítana, hogy majdnem kiszúrta a szemét. – Gondolkoztam a dolgon, de mivel nem igen fájt így úgy voltam vele, hogy minek pazaroljam az időmet és hazajöttem...

-          Ne kúrj fel! – Ennyit arról, hogy kedves leszek a mostohatestvéremmel a születésnapján. Már nem azért, de a hallottak után meg akarom verni. Senki se lehet ennyire felelőtlen, ha az egészségéről van szó, de neki bezzeg felül kellett írnia ezt a gondolatomat.

-          Maradj már, ez nem olyan komoly, mint amilyennek hangzik! – Dörrent rám és majdnem a pulthoz csapta a csészéjét. Összepréselt ajkakkal néztem őt, azt a hatalmas idiótát, aki inkább elvérzik, minthogy elmenjen orvoshoz. A férfiakkal komolyan mondom, csak a baj van. Ők meg a fene nagy büszkeségük. – Akkor, ha megengedi a kisasszony, hogy folytassam... ott tartottam, hogy hazajöttem. Egy ideig nem is volt semmi gond, de egyszer csak úgy éreztem, mintha el lenne dugulva az orrom. Egy pillanatra megállt a szívem, amikor fújtam és a bal szememmel nem láttam semmit.
Mi a fasz?! Ha mindez igaz, akkor én most fogok elájulni vagy bemosni egyet a mostohabátyámnak. Ekkora idiótát nem hordott még a hátán a Föld! Csak nyugalom, nem kell kiakadni. Biztos Happy End lesz a történet vége, hisz itt van, él és virul. Bár azt nem mondom meg biztosra, hogy meddig is pontosan.

-          Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot, már csak azért sem, mert miután elvettem a zsebkendőt minden a régi volt, újra láttam. Kicsit zavarni kezdett a dolog... – Nem is értem miért! Hisz teljesen természetes dolog, hogy fél szemedre megvakulsz, ha kifújod az orrodat! – Megismételtem mindent és természetesen megint nem láttam semmit. – Hogyne, természetesen meg ahogy az lenni szokott... – Ezért bementem a fürdőbe, hogy lássam mi is történik pontosan. Hallod, itt a szemem alatt felfújódott, mint a békák és ilyen kis buborék keletkezett. Tök állat volt! – Meg a jó édes apád fasza, az volt állat. Hogy tud erről úgy beszélni, mintha valami hihetetlenül fantasztikus dolog történt volna? Nem értem. – Ordítottam is Scarnak, hogy jöjjön ide, mert beszar ha ezt meglátja...

-          Remélem tökön rúgott, amikor meglátta mennyire izgatott vagy...

-          Majdnem, de időben kikerültem. – Baloldalról kellett volna megközelíteni, mert amiatt az undorító buborék miatt rés keletkezett a védelmén. A periférikus látása vagy mi a tököm sérült. Legyen katona, kommandós, rendőr vagy istenverte zaklató, ő se legyőzhetetlen. – Utána muszáj volt felhívnom a dokit és elmesélni neki, hogy ez lehet mégiscsak eltörhetett. Közölte, hogy jó, akkor itt lenne az ideje bevonszolni a seggem a kórházba.
Az orrom alatt eldünnyögtem egy Nem is értem miértet, de csak úgy, mint a többi hozzászólásomat, ezt is figyelmen kívül hagyta. Viszont, ahogy jobban belegondoltam észrevettem, hogy mennyire belelendült a mesélésbe. Azt hiszem nincs szívem többször félbeszakítani. Mibe le nem fogadom, hogy lesz még olyan része a történetnek, amin kiakadok és nem bírom magamban tartani a véleményem?

-          Volt már este nyolc – kilenc, amikor bementem és az összes orvos közül pont egy vásott szeműt kellett kifognom. Ráadásul tisztára lerítt róla, hogy buzi... mondom magamban, kurva jó, fokozzuk az élvezeteket. – Ezt inkább eleresztettem a fülem mellett és megjegyzésnél nélkül hagytam. Kyle és az ő híres rasszizmusa, mindig tudja, mivel idegesítsen fel. De ezen már meglepődni se voltam hajlandó azok után, hogy Baek Hyun – t milyen jelzőkkel illette. – De komolyan, olyan lelkesen esett nekem, szinte ledöntött a székre, az arcomba világított a lámpájával, széthúzta a sebet meg minden faszt csinált. Aztán közölte, hogy ez lépcsőtörés, röntgeneztessem meg, bár ott is ugyanezt megállapították. Utána mehettem vissza a faszihoz, ő meg nagy lelkesen ecsetelni kezdte, hogy meg kell plasztikáztatni az arcom, szépészeti kozmetikum, összevarrás meg a tököm tudja mi. Abban a minutában felültem és mondtam, hogy haver te ugyan semmit nem fogsz plasztikázni és békén hagyod az arcom, én pedig most hazamegyek. Ő meg csak bámult, aztán közölte, hogy oké. És hazamentem.    
Az utolsó mondatot hallva rákönyököltem az asztalra és a tenyerembe temettem az arcom. A jó édes... meg az a... és hogy... fel a jó édes anyját. Nem szabad idegesnek lenned, megfogadtad, hogy kedves leszel vele. Hiszen születésnapja van! Oh, ugyan már! Kit érdekel, úgy is megszegtem már!

-          Te most komolyan beszélsz?!

-          Ne hisztizz már annyit, komolyan mondom rosszabb vagy, mint Scott! – Csak vetettem rá egy dühös pillantást, de nem tehettem ellene és a következő másodpercben már aggódva szemléltem a férfit. Vajon minden rendben lesz vele? Hisz, ha nem kezeli le, akkor komolyabb baja is lehet. – Különben is, másnap visszamentem. Szerencsére akkor már egy nő volt az ügyeletes és mondta, hogy nem szükséges összevarrni, csak akkor együtt kell élnem egy kisebb lyukkal az arcomon. Simán bevállalom, még csak az kéne, hogy a fémdetektorok becsipogjanak.

-           Tudod, van, aki a korral bölcsebb lesz... de ahogy látom te csak idősebb. – Azt hiszem, feladom. Sohasem fogom tudni megérteni a mostohabátyám gondolkozásmódját. Alapjában véve is mások vagyunk, de ráadásul úgy látszik neki a nézőpontja is más. Nagyon kevés empátia van benne, idegenek iránt szinte semmi és arról a tényről se feledkezhetünk meg, hogy egy rasszista f....sz.

-          Szerintem csak azért jöttél át, hogy te legyél az első, aki felkúrja huszonhárom évesen az idegeimet. – Vagy csak ezt hozod ki belőlem a nyomorék és felelőtlen történeteiddel. Erre még nem gondoltál kedves születésnapos? Jobb is, ha nem reagálok semmit sem a megszólalására. A franc fog idegeskedni e miatt az idióta miatt. Ehelyett inkább kivettem a szatyorból a bátyám által készített torát és megkértem a férfit, hogy tegye be a hűtőbe. Gondolom nem ezt szándékozik reggelizni. Ha meg mégis, akkor ki vagyok én, hogy megmondjam az huszonhárom éves mostohabátyámnak, hogy mit csináljon és mit ne? Ebben az esetben mit egyen és mit ne.
Kyle az édességet látván ellökte magát a pulttól és komótosan odasétált hozzám. A kezébe vette a torát és elkezdte nézegetni, érdeklődve tanulmányozta, elforgatta jobbra majd balra is. Ez meg mégis mit csinál...? Azt hiszi meg van mérgezve vagy mi a retek?

-          Ugye ezt nem te csináltad? – Milyen édes, azt feltételezi, szeretem annyira, hogy süssek neki egy tortát. Én, aki még azt se tudja, hogyan kell bekapcsolni a sütőt. Aki még a pirítóst is oda tudja égetni, mert emberfeletti tehetsége van hozzá. Ezt a kérdést jobban át kellett volna gondolnod.

-          Szerinted ennyire utállak téged? – A férfi csak némán meredt rám, ami szinte válasz volt a kérdésemre. Szóval azt gondolja, hogy határozottan gyűlölöm és bosszút akarok állni rajta azzal, hogy „sütök” neki egy ehetetlen tortát? Ezek után esküszöm készítek neki valamit csak hogy megtapasztalja milyen is az, amikor én utálok valakit. A nyomorék formáját már. – Amúgy Nigel csinálta.  
Szinte láttam a megnyugvást a tekintetében, amikor tudatosult benne, hogy nem csak jól néz ki, de finom is a torta. Legalábbis erre a következtetésre juthatott, miután nagyon gusztusosan belenyúlt az ujjával a tetején lévő krémbe és megkóstolta.

-          Te, ez tényleg finom. Komolyan támogatom a cukrászi pályáját és törzsvásárló akarok lenni nála. – Ez szép, még ha a bátyám szakács is akar lenni, nem cukrász. – Annyi viszont nem volt az öcsikémben, hogy személyesen oda is adja nekem, hanem helyette elküldtette veled?

-          Igen, mert ő velem ellentétben tényleg utál téged. – Még ha ez így nem teljesen volt igaz, hisz az utál az olyan erős kifejezés. Nigel csak szimplán nem bírja a képét és semmiféle módon nem kíván érintkezni vele. Tudom milyen az, amikor a bátyám utál valakit és Kyle a közelében sincs annak. Az ex barátomat rühelli, egyszerűen megveti a létezését és már pusztán a gondolattól is rosszul lesz, hogy egy időzónában tartozódnak. Ilyen az, amikor ő gyűlöl valakit. Szóval Kyle még nem érte el azt a szintet, de ha így folytatják, akkor semmivel sem fog javulni a kapcsolatuk. Nigel egyáltalán találkozott már a mostohahúgával? Nem hiszem, arról biztos hallottam volna már.
Csak gondolni kellett rá és a következő pillanatban fel is bukkant az emlegetett szamár. Már nem mintha azt kéne elképzelni, hogy csak úgy a semmiből, hanem ennek voltak előzményei is. Például először azt hallottuk, hogy a kulcs fordul a zárban. Én persze, a kis tudatlan zavartan meredtem abba az irányba, ahonnan a hang jött. Biztos nem Scarlett jött meg, igaz? Azt se hiszem, hogy Kamilla, Dean vagy Scott lenne, másról meg nem tudtam elképzelni, hogy kulcsa legyen Kyle lakásához. Amíg én ezen törtem a fejem, addig a házigazda végre fogta a tortát és berakta a hűtőbe. Ha pontos akarok lenni, akkor pont olyan hangosan baszta be a legfelső polcra, mint amilyen hangosan vágta ki az ajtót a hívatlan látogató. Majd ugyanolyan nagy hanggal be is vágta. Végül pedig felfedve magát betrappolt a konyhába az illető. Aki az újdonsült mostohahúgom volt.
Illetve gondolom, hogy ő volt az.
Nem mintha olyan sokat változott volna, például a haja ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam. Azzal az apróbb különbséggel, hogy körülbelül csak a szeme vonaláig volt fekete, utána ugyanolyan kék volt, mint emlékeztem. De ezt leszámítva sok változással kellett szembesülnöm. Úgy látszik tényleg csak fake volt az a két karika piercing, mert most sehol sem láttam őket. Kivéve akkor, ha Kyle fogta magát és nemes egyszerűséggel kitépte őket. Szerintem sok dolgot elárul, ha simán el tudom képzelni ezt a mostohatesómról. De ennek nincs sok valóságalapja, különben nem hiszem, hogy itt lenne a húga.  
Nekem komolyan semmi bajom nem volt Sadie öltözködési stílusával, bár ha jobban belegondolok akkor az csak kevés embernek állt jól. Például neki, de azt kellett mondjam, hogy sokkal szebb volt most, mint bármikor máskor, amikor láttam. Már ha nem számítjuk bele azt a képet, amit Scott készített. Mert volt valami különleges abban a szőke, szinte már fehér hajban. Bár ha jobban belegondolok, akkor azzal túlságosan is hasonlított Daenerys – re. Jobb neki, ha senki sem köti össze azzal az idegesítő kurvával.

-          Ennél hangosabban nem is adhattad volna a tudatomra, hogy te vagy az Rena. – A megnevezést hallva fintorgott a lány, amitől bennem visszaállt a helyére az egyensúly. Nem számított többé, hogy ejtett vállú fekete combig érő ruhát viselt necc harisnyával és bakanccsal, ami minden tekintetben eltért az eddigi ruháitól. Az se, hogy régebben
mindig agyon volt sminkelve, de most sokkal szolidabban festett. Ha jól láttam, akkor csak a szemhéja volt kifestve, de ezen kívül tényleg semmit.

-          Mondtam, hogy beugrok suli után, nem? – Értetlenül vontam fel a szemöldökömet. Ezek ketten mikor lettek beszélő viszonyban? Emlékeim szerint egy szobában sem tudtak megférni anélkül, hogy ne kezdték volna ócsárolni a másikat. Most pedig olyan otthonosan mozgott a lány, mintha itt élne. Nem is zavartatta magát, szó nélkül benyúlt a hűtőbe egy doboz gyümölcsléért és töltött magának. Kyle pedig meg sem mukkant, mintha nem lenne teljesen furcsa az, amit a húga csinál. Hahó! Ti elméletileg utáljátok egymást, akkor meg minek viselkedtek úgy, mintha teljesen normális testvérek lennétek?! Mégis mi a bánat történt közöttük? Tudni akarom! – Igyunk a bátyámra, aki évről évre egyre hülyébb és öregebb lesz!

-          Csak azért ugrottál be, hogy ezt elmondhasd? – Vonta fel a szemöldökét a férfi. Sadie erre semmit sem reagált csak egy húzásra megitta a gyümölcsléjét. Utána idegőrlő lassúsággal kotorászni kezdett a táskájában, végül előhúzott egy csomagot. Szó nélkül átnyújtotta a bátyjának. Ha tippelnem kellene, akkor valami ruha lehetett benne, legalábbis abból, ahogy lehajlott erre következtettem. – Sikerült meglepned Rena. Azt hittem lila gőzöd sincs arról, hogy hány éves vagyok, nemhogy emlékezz a szülinapomra.

-          Ha még egyszer így hívsz, akkor visszaveszem és hálóingnek fogom használni! – Akkor most álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel a kérdéseinket! Először is, miért kezdte el Renának hívni a húgát? Egyetlen alkalmat tudok felidézni, amikor hajlandó volt a nevén nevezni és nem tripperes ribancként utalt rá. Emlékszem rá, mert tudom mennyire elégedett voltam magammal. Hisz Kyle kiállt a kistestvéréért, akit állítólag annyira utál. Ez már elég ok arra, hogy vigyorogjak, mint egy vadalma, nem?

-          Mintha nem tudnálak fél kézzel lenyomni. – Olyan kellemesen elcsevegtek a fejem fölött, mintha itt sem lennék. Ez szerfelett bosszantó volt. Teljesen kívülállónak éreztem magam, nem tartoztam bele ebbe a váratlan családi idillbe. Ez pedig még annál is bosszantóbb volt, mint hogy átnéztek rajtam. – Mibe le nem fogadnám, hogy Scott vette ezt a pólót.

Akkor most próbáljuk meg nem jelét mutatni annak, hogy ezzel a megjegyzéssel a dolgok elevenébe talált. Még ha nem is nekem címezte, hanem a húgának. Őszintén, ennek mennyi volt a valószínűsége? Bárki tud pólót rendelni, Kylenak mégis elég volt egy pillantást vetnie az ajándékára, hogy rájöjjön. Azt hiszem ebből is látszik, mennyire ismeri a testvérét. Bár, ha jobban belegondolok, akkor ez nagyon is logikus. Pontosan tudják a másikról, hogy mit tudhatnak és mit nem. Ezek szerint a póló nem tartozott ebbe a kategóriába.

-          Nagyon szívesen. – Sadie még csak tagadni se próbálta, ehelyett elvárta, hogy legyen hálás a tesója, amiért nem magától választott ajándékot. Ha egyáltalán nem tud róla semmit, akkor igazat kell adnom neki, hatalmas szívességet tett a lány. Végtére is Kyle nem tűnt elégedetlennek és szerintem csak ez a lényeg. Bár még mindig nem tudtam, hogy minek köszönhető ez a nagy egymásra találás, de azt hiszem inkább örülnöm kellene neki. Viszont mélyen legbelül megnyugodtam, amikor kínos csönd állt be azon a pontom, ahol általában az ölelés vagy/és puszilkodás szokott lenni. Azt már tényleg nem tudtam volna feldolgozni és eszerint ők is úgy voltak vele, hogy felesleges a testi kontaktus.

Sadie nem maradt olyan sokáig. Miután átadta az ajándékát (Illetve, ha pontosak akarunk lenni, akkor Scottét) még váltottak pár szót és elköszönt. Semmi felesleges érintkezés, csak egy szimpla csá. A kicsi lelkemnek kellett ez a megerősítés. Persze a kíváncsiságom egy utálatos szörnyetegnek bizonyult és abban a pillanatban, amikor elment a mostohahúgom rákérdeztem erre az egészre. Kyle nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, csak megvonta a vállát. Azt mondta, hogy miután szakított az ex barátjával, az ő szavaival élve retardált pöccsel találkozott egy lánnyal, aki nagyon jó hatással van rá. Azóta pedig elkezdte súrolni a normalitás határát és lehet vele értelmesen beszélgetni.

-          Úgy is majdnem minden vasárnap együtt ebédelünk, kezd unalmas lenni a kínos csönd, amit egyedül anya próbál megtörni. – Ezután nem beszéltünk többet, mert ő elment átöltözni, én pedig kaptam rakott palacsintát, amit Scarlett reggel készített neki. Miközben magamba lapátoltam azt a palacsintamennyiséget, amit egy hónap alatt se fogok tudni ledolgozni arra a megállapításra jutottam, hogy a mostohabátyám által készített ételek finomabbak, mint a barátnőjéé. Ez nem azt jelenti, hogy Scarlett ételei ehetetlenek. Ki vagyok én, hogy bíráljam más főzőtudományát, amikor még egy tejbegrízt se tudok elkészíteni? Egyszerűen csak Kyle valamit jobban csinált nála. Ami már csak azért is furcsa, mert aki Scott mellett nő fel az nem igen szorul rá arra, hogy meg tanuljon főzni. Amikor ezt megemlítettem a férfinak, ő megint csak megvonta a vállát. Kamilla szigorúan vette, hogy a gyerekei segítsenek bárminemű házimunkában és ezek szerint ebbe a főzés is beletartozott. Nem hagyta, hogy később majd mástól függjenek. Plusz halkabban hozzátette, hogy akinek Dean az apja az előbb utóbb meg tanul gondoskodni magáról, ha nem akar éhen halni vagy fagyasztott kajákon és instant leveseken élni. Erre inkább nem is válaszoltam, ki tudja mi jött volna ki a számon. Nem tudtam eldönteni, hogy a mostohaapám rossz embernek számít – e vagy csak rettenetes szülőnek. Vannak olyan emberek, akik a munkájukban szerfelett tehetségesek, de az életben egy utolsó senkik. Azt tudom elképzelni, hogy anya és Dean is ilyenek. Éppen ezért egészítik ki egymást tökéletesen. Látszik, hogy valamilyen szinten törődik a fiával, de mégse tudja a szívét és a lelkét beleadni a nevelésébe. Éppen ezért ment valami nagyon félre.

Miután Kyle visszajött a konyhába végre rászántam magam, hogy átadjam az ajándékomat. Közömbös arckifejezéssel vette át és bontotta ki. Amikor meglátta a koncertjegyeket elmosolyodott és összeborzolta a hajamat. Szóval a velem való testi érintkezés teljesen helyénvaló, de a húgával lévő nem. Ez így egyre érdekesebb lesz. Erősen szuggeráltam a férfit, hátha rám néz és kiolvasok valamit a szeméből, de csalódnom kellett. Rám se bagózott, csak előhúzta a telefonját, pötyögött rajta párat majd a füléhez emelte. Pár másodperc múlva pedig megszólalt.

-          Kösz mindent, amit másoknak vettél az ő nevükben.  – Hitetlenül kaptam fel a fejem, majd szisszentem egyet. Szóval átlátott a szitán. Nem mintha egy percig is azt gondoltam volna, hogy el fogja hinni. Főleg, hogy a húga ajándékára csak rá kellett néznie. Akkor nekem mégis mennyi volt az esélyem? Megközelítőleg nulla. De azért ez egy kicsit gyors volt, nem?! Még tőle is! – Ne nézz hülyének Scott, mégis honnan tudná a húgom hányas a méretem és mit szeretek? Cicáé pedig még nyilvánvalóbb, sohase említettem neki, hogy szeretném a Leander Risingot. Sőt, szóba se került egy beszélgetésünk alatt se. Szóval száz, hogy te állsz a dolgok hátterében.
Ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor még szép, hogy azonnal levágta mi a helyzet. Amikor elfogadtam a jegyeket eszembe se jutott, hogy Scott mesélt nekem mindent. Azt, hogy ez Kyle kedvenc együttese és az egyik legintenzívebb feldolgozás is, amit énekelt az ő számuk. Ha csak arra a dalra gondolok, kiráz a hideg. Mégis valahogy illik a férfihoz, mintha teljesen beleélné magát, vagy már eleve benne lenne abban a szituációban.  Ez pedig rohadt ijesztővé teszi a helyzetet. Sőt, egyenesen nyugtalanít. Vajon ilyen pszichopata hajlamai vannak a mostohabátyámnak?

-          Mehetünk?

-          Mégis hová? – Meredt rám a férfi értetlenül, mire unottan a plafonra emeltem a tekintetem. Ugye nem gondolta komolyan, hogy csak ennyivel készültem a születésnapjára? Senki ne számítson hatalmas bulira vagy luxus hajóra, egyszerűen csak elmegyünk egy kávézóba. Amit kinéztem az eső ránézésre nagyon hangulatos és ízléses, a menütáblájuk pedig strapabíró, vagyis rászántak valamennyi összeget. Nincs itt semmi bökkenő, azt leszámítva, hogy a tulajdonos azt mondta meg ne lásson még egyszer. De hát vendég vagyok, csak nem dobhat ki! Ugye nem...? Igazából minden joga megvan hozzá, de ne ítéljen már ilyen elhamarkodottan. Egyszer megkóstolom a kajájukat és ha nem ízlik, színemet se látja többet. Ha viszont elnyeri a tetszésemet... akkor így járt. Máshogy akartam kifejezni magam, de vigyázzunk a nyelvünkre. Főleg, ha a közelemben van ez a képmutató, kocsisként káromkodó mostohabáty is. Többet káromkodik, mint én mégis beszól!
Miközben a kávézó felé gyalogoltunk arról kérdeztem a férfit, hogy máskor is fordult – e már elő vele ilyesfajta baleset. Igazából számíthattam volna a válaszra, mégis sikerült elborzadnom. Egyrészt a mostohabátyám felelőtlenségén és idiótaságán, másrészt azon, hogy még nálam is önveszélyesebb.  Kezdve azzal az esettel, amikor izomból nekiúszott a medence falának és betört az orra, befejezve azzal, amikor a lába felmondta a szolgálatot miközben az öt méteres rúdon csúszott lefele és becsapódott. Ki gondolta volna, hogy vannak még nálam is elvetemültebb emberek? Ehhez képest én tök okés vagyok. Csak egy épületből zuhantam ki vagy egy motorról estem le. Nem számítva a több száz másik esetet, amikor a testi épségemet kockáztattam és az életemmel játszottam. Már nem tudom ki volt az, de igazat kell adnom abban, hogy mi nagyon hasonlítunk Kyleal. Lassan már ijesztő módon. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok beszűkült látókörű, rasszista nyomorék.
Útközben még azt is sikerült kiszednem belőle, hogy mégis mi a búbánatos francért kezdte el Renának hívni a húgát. Mint kiderült Kyle keze ügyébe akadt Sadie személyije és eszébe jutott, hogy a középsőneve Szeréna. És mivel a lány utálta nem is kellett több ok, hogy így kezdje hívni. Kedves. A névvel kapcsolatban meg... Sadie Szeréna Lewis...? Így kell kicseszni a gyerekkel. Nem is tudom mit gondolt Mr. Lewis és Kamilla, amikor elnevezték a lányukat.

-          Mégis mióta van itt egy kávézó? – Ezt most ugye nem gondolta komolyan? Elhoztam egy tök hangulatos és az ártáblák alapján nem is drága helyre, erre az első reakciója az, hogy mégis mióta van itt kávézó?! Miért kell minden férfinak ilyen lehetetlennek lennie? És miért kell mindig alulmúlniuk az elvárásaimat? Mindig reménykedem, és ugyan ennyiszer csalódom a végén. – De most komolyan, majdnem minden nap elmegyek itt, mégse rémlik.  
Kérlek, ne fárassz Kyle és a továbbiakban meg se szólalj! Nincs erőm reagálni erre a sok hülyeségre, ami kijön a szádon. A fejemet fogva tolta be a kávézó ajtaját, mire egy kis csengő jelezte az érkezésünket. Mivel köztudottan nem tartozom a szerencsés emberek körébe, így meg sem lepődtem azon, hogy a tulajdonos nem messze állt tőlem és beszélgetett. A hangra azonban mindketten az ajtó irányába fordították a fejüket. Oh, ismerem ezt az arckifejezést. Éppen felismert engem és résnyire összeszűkültek a szemei. Tudom, hogy szeretek mély nyomot hagyni az emberekben, de egyszer az életben el is felejthetnének. Szerintem nekik is sokkal könnyebb lenne az életük, ha nem kéne megjegyezniük egy olyan lány arcát, aki csak bosszúságot okozott nekik.

-          Nem megmondtam, hogy nem akarlak többé látni? – Megértem én, hogy nem volt zökkenőmentes az első találkozásunk, de azért mindennek van határa! Végtére is én most éppen egy vendég vagyok itt és semmi romboló szándékom sincsen.

-          Cica, mit műveltél már megint? – Senki se kíváncsi az én variációmra?! Kikérem magamnak ezt a vádat! Még ha ez esetben teljesen jogos is a kérdés. Sőt az esetek többségében szintén az szokott lenni. De attól még ugyanolyan emberi jogom kikérni magamnak! Hátha egyszer sikerül valakit meggyőznöm az ártatlanságomról. Ha már a saját mostohatestvérem se hisz nekem.

-          Igazán semmit, ami most lényeges lenne! – A férfi (akinek ugyan egyszer elhangzott a neve, de azóta elfelejtettem) erre már semmit se mondott. Mert volna, és akkor esküszöm felejthetetlen műsorban részesítettem volna a vendégeit! Ez viszont nem jelenti azt, hogy a tekintetével ne követte volna végig azt, ahogy keresünk magunknak egy helyet. – Egy szót se merészelj szólni!
Már csak az kéne, hogy beszámoljak neki a rongáló hajlamomról. Arról meg végképp nem kell tudnia, hogy mindez azért történt, mert láttam Scottot a feleségével sétálgatni. Egyáltalán nem mutatnak jól együtt, de ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Azt még nem sikerült megállapítanom, hogy boldogok – e együtt, de valamennyire biztos azok lehetnek, ha a második gyereküket várják. Remélem lány lesz, olyan szép név a Gwendoline. Szeretném látni Scottot az ő gyönyörű fekete fürtös angyalkájával. Aki lehetőleg nem vonja kétségbe az identitásom.
Épp csak elkezdtem tanulmányozni az étlapot, amikor megjelent az asztalunk mellett egy pincér. Nem sok figyelmet fordítottam rá addig a percig, amíg meg nem szólalt.

-          Felvehetem a rendelésüket? – Álljunk csak meg egy pillanatra... ez a hang miért ilyen ismerős nekem? Rosszat sejtve emeltem fel a tekintetem az étlapról és pillantottam a pincérre. Oh, Istenem... ilyen egyszerűen nem létezik! Megrökönyödve néztem a piercinges csávóra, mert nem terveztem vele mostanában találkozni. Hátha van olyan szerencsém, hogy nem ismer fel. Igazából már az előbb is kiderült, hogy nekem mindenem van szerencsét kivéve, szóval nem tudom miért reménykedtem. A srác minden kétséget kizárólag emlékezett rám, illetve ha rám nem is, de a képre, amit küldtem igen. Ezt már csak az elégedett mosolyából is kikövetkeztettem. Ember, minek is küldtem el neki azt a képet? Tudtam, hogy meg fogom bánni és milyen igazam lett! Bárcsak ne egy ilyen dologban lett volna. Úristen, mihez fogok én kezdeni, ha Kyle előtt kezd el megjegyzéseket tenni? Azt nem élném túl, hallgathatnám egész délután a sértő megjegyzéseit vagy a panaszkodását. És ezt csak azért, mert volt egy őrült pillanatom és villantottam egy idegen srácnak. Mondjuk nagyon korrektül ő is küldött cserébe egy képet és mhhmm... a tekintetem önkéntelenül is lefele vándorolt és megállapodott a nadrágja korcánál.

Azt hiszem túl feltűnően bámészkodtam, ugyanis amíg Kyle belemélyedt az étlapba közelebb hajolt és a fülembe súgta, hogy megérti, de ideje lenne felemelnem a tekintetemet.

-          Egy kávé lesz. – Mire eljutott a tudatomig a mondata jelentése ő már vissza is vette a pincérszerepét és türelmesen várta a rendelésünket. Jézus szívére, mi ütött belőlem? Még csak a nevét se tudom... illetve egyszer láttam, de azóta elfelejtettem. De ettől függetlenül még mindig egy idegen.

-          Mert nem ittál eleget az előbb, mi? – Csak hogy eltereljem a saját figyelmemet inkább Kyle rendelésével foglalkoztam és kommentáltam. Hátha akkor nem tűnik fel neki az a kis színjáték, ami köztem és a pincér között zajlott.

-          Kávéból sosem elég! – Jelentette ki úgy, mintha ez egy magától értetődő dolog lenne. Azt hiszem, azt se fogom tudni megérteni, hogy pontosan mitől is olyan jó a kávé. A jelek szerint azonban Kylenak ez afféle elemet jelent, ami feltölti őt. Ezt bizonyítja az is, hogy pont ma kapott egy olyan fekete pólót, amire fehér betűkkel rá van írva „Espresso Patronum”. A Harry Potter iránti szeretete is újdonság volt számomra, de a tény viszont lesokkolt, hogy ezt a felsőt majd viselni is fogja.

-          Szóval egy kávé lesz, és neked mit hozhatok? – Nem nagyon volt időm az étlapot tanulmányozni, mert itt álldogáltál mellettem. De elég volt csak egy pillantást vetnem az ajánlatra, hogy tudjam, mit kérjek.

-          Egy sajttortát narancslével.

-          Máris hozom. – Nyugtalanul pillantottam a távolodó alakja után és reméltem, hogy a továbbiakban nem lesz sok szerencsénk egymáshoz. Ameddig nem szólal meg, azt hiszem nem lesz gond. Mert nagyon mérges leszek, ha valami véletlen folytán Kyle megtudja. Majd akkor jön a hegyi beszéd és az elviselhetetlen papolása.

-          Randiztál mostanában? – Tévedtem, gyere vissza dobos gyerek! Ennél még arról a zavarba ejtő képről is szívesebben beszélek. Sőt ordítsd világgá, nem érdekel, csak szabadíts meg ettől a kínos kérdéstől! Nem akarok a nem létező szerelmi életemről beszélgetni a mostohabátyámmal.

-          Ha van valakim, akkor az a baj, de ha nincs akkor meg az?! – Fortyantam fel, pedig egyáltalán nem erre irányult a kérdése. – Csak úgy közlöm, hogy tökéletesen elvagyok fiú nélkül!

-          Pedig elég kiéhezettnek tűntél az előbb. – Na, téged meg ki kérdezett?! Elegem van, hogy mindenki azt hallja meg, amit nem kéne és abból az egy mondatból von le következtetéseket! Ráadásul neki tényleg semmi köze nem volt ehhez a beszélgetéshez! Csak elsétált mellettünk, meghallotta az utolsó mondatomat és kommentálta olyan halkan, hogy csak én halljam. Kezd az idegeimre menni az állandó utalgatásával és piszkálódásával.

-          Ismered? – Ettől a kérdéstől tartottam attól a pillanattól fogva, hogy megláttam. Hogy ismerem – e? Találkoztunk kétszer, ebből a második alkalomkor megmentett egy zaklatótól. Plusz néhány napja a bátyám messengerén küldtem neki egy képet a melleimről. Az tényleg egy hülye döntés volt, amit már nagyon is bánok. Igazából azt se tudom mit gondoltam, mert akkor se tűnt jó ötletnek. Borzalmas ötlet volt. Most meg szopom a következményeit. Miért nem küldhettem egy olyasvalakinek, akinek a nevét előzőleg ismertem és nem szekál a halálomig ezzel?

-          Futólag. – Ugye mielőtt megérkeztünk volna a kávézóba azon elmélkedtem, hogy legyek – e törzsvendég a jövőben. Most már százhúsz százalékig biztos vagyok benne, hogy soha többet nem kell miattam aggódnia a tulajdonosnak. Senki se tud arra kényszeríteni, hogy még egyszer elviseljem ennek a gyereknek a megjegyzéseit. Igazi szexuális zaklató. Mondjuk nincs mit felrónom neki, hisz én küldtem el azt a képet. Ebből a helyzetből sehogy se jövök ki jól. De a lényeg annyi, hogy ha nem kell, akkor semmiképpen se fogok találkozni vele. Még ha meg is nyalom mind a tíz ujjam a sajttorta után, akkor sem! Egy sajttorta se ér ennyit.

Épp mikor ezt gondoltam kihozták a rendelésünket és a csodával határos módon egy másik pincér! Hátha végre rám mosolyog a szerencse? Az lesz csak hab a tortán, ha még a sütijük is finom. Akkor újra kell gondolnom az előző fogadalmamat. Először megtudom a munkabeosztását és csak azokban az időpontokban jövök, amikor nem dolgozik. Ennél ördögibb tervvel még senki se állt elő!

Fél szemmel megkerestem a piercinges csávót. Hamar meg is találtam, éppen a tulajdonossal beszélgetett. Fogalmam sincs mit kérdezhetett, majd válaszolhatott, de a férfinek résnyire összeszűkült a szeme és a következő, amire feleszméltem, hogy egy hatalmas tockossal gazdagította a fiút. Most már sokkal szimpatikusabb vagy tetkós, szőrős tulajdonos bácsi! Ha felfogadnám testőrnek, akkor tuti megvédene. Tuti. Eszébe se fog jutni, hogy látni se akart.

-          Te, ez a kávé nagyon jó. – Emberek, én már most rosszat sejtek. Szinte már most biztosra tudom mi lesz a következő mondata. – Lehet, mostantól gyakrabban fogok idejönni.

Így legyen ötösöm a lottón. Viszont ez azzal is egyet jelentett, hogy megint át kell kalkulálnom a terveimet. Mert hát ki gondolta volna, hogy a mostohatesóm ennyire szeret betenni nekem? Hogy ha ez a nyomorék törzsvendég lesz, akkor nagy a valószínűsége, hogy nagyon sokszor fogunk összefutni. Ennyire pedig nem szeretem ezt a fogyatékost. Vajon, ha pofán öntöm azzal az isteni kávéjával, akkor lemond az abszurd ötleteiről, amivel akadályoz engem? Nem, ezt nem tehetem. Hisz szülinapja van! Majd a következő alkalommal...

Viszont, ha a kávéjuk ennyire jó, mint ahogy hangoztatja, akkor a sajttortájuknak is annak kell lennie. Muszáj annak lenned! Nem tudom mi ütött belém, hogy egy sütinek parancsolgatok, de igazán jól esett. Viszont ez nem jó, most a hülye Kyle miatt elvárásaim lettek. Bár miért is adok a véleményére? Úgy is más az ízlésünk. Lesz, ami lesz! Ha meg nem jó, akkor meg van oldva minden problémám és nem kell azon gondolkodnom, hogyan járjak ide, anélkül, hogy bárki ismerőssel összefutnék.

-          Egynek elmegy. – Ez alatt azt kell érteni, hogy nem volt egy világmegváltó csoda. Mint mér említettem, egynek elment, de ettem már ennél jobb sajttortákat is. Szóval tűzre vetni se kell, mielőtt bárki rosszra gondolna. Vetetettem egy pillantást a tányéromra és a még megmaradt süteményre. Nem is nézett ki jól és még az íze se kárpótolt érte. Micsoda csalódás! Elhúzott szájjal, kedvtelenül turkáltam a süteményben. Most kellene annak a jelentnek jönnie, amikor Kyle egész egyszerűen maga elé húzza a tányéromat és szó nélkül belapátolja az egészet, közben elsütne valami sértő megjegyzést a súlyomra, amin felkapnám a vizet és leseggfejezném. Bár idegesítő lenne, de megnyugodnék utána. Mert ez egyenlő lenne azzal, hogy minden rendben van. De nem volt és ezt már akkor megállapítottam, amikor felnézve szembesültem a férfi komor tekintetével. Az üres csészéje alját fixírozta, minta bármire is választ kaphatna. Ez szinte már egybeesett a kávézacc jóslással és Kyle egyértelműen megvetett minden ilyen humbugot.  Szóval azt hiszem joggal kezdtem el érte aggódni. Összeráncolt szemöldökkel tettem le a villám. – Kyle, mi jött rád? Olyan... komor lettél hirtelen.
Mintha csak egy álomból ébredne olyan lassan emelte fel a fejét. Révetegen meredt rám, ami egyáltalán nem tetszett. Vajon mi az, ami ennyire lekötötte a figyelmét?

-          Hogy mi...? – Kérdezte kásás hangon, majd olyan hirtelen rázkódott meg, hogy megilletődve kerekedtek a szemeim. Most meg mégis mi jött rá? Ha most azonnal nem böki rögvest, akkor elverem, mint a rosebb. Az se érdekel, hogy fél kézzel lenyom, ha kell. – Ja, bocs csak egy kicsit elkalandoztam. Miről beszéltél?

-          Pont erről... mi jött rád?

-          Semmi komoly. – Meg az apád... ha most kezd el lányokat megirigylő módon dacolni, akkor Isten a tanúm, hogy azonnal itt hagyom a pibe. Legyen ez a születésnapja vagy bármilyen másik nap, nekem nincs türelmem az emberek baromságaihoz. Ugye nem várja azt, hogy majd idegesítő módon faggatni fogom? Mert ez nem fog megtörténni. – Amúgy Scott szervez nekem egy bulit négytől, mivel holnap még dolgozni is kell. Ha gondolod, akkor benézhetsz te is.

Ja, mer amúgy nem hívott volna meg Scott? Ezen most meg kellene sértődnöm, főleg mert én vagyok Kyle imádott mostohahugicája! Pont engem akar kihagyni a buliból?! ENGEM? Most már csak azért is el fogok menni és úgy beolvasok neki, hogy.... minek is fogadkozom, úgyse fogom megtenni. Valamiért hirtelen nagyon izgató lett az apáskodó Scott. Mármint nem az, amikor engem kezel gyerekként, hanem amikor a sajátjait. Akkor nem csak egy papucsnak tűnik, hanem igazi családapának.

-          Kimegyek a mosódba. – Állt felt hirtelen Kyle, mire feleszméltem az álmodozásból. Ez a túlzott fantáziálás egyszer az idegeimre fog menni. Vagy a lelkiismeretemre, amiért egy házas férfi a vágyálmaim főszereplője. De miért is lenne bűntudatom?! Hisz csak fantáziálok, az pedig senkinek sem árthat magamon kívül.

-          Te aztán szereted a nagyot. – Állt meg az asztal mellett a piercinges csávó és cinkosan pillantott a távolodó mostohabátyám alakja után. Fáradtan pillantottam fel rá és inkább nem is reagáltam. Miért kéne magamra venni a perverz megjegyzéseit?

-          Törődj a saját dolgoddal. – Intettem félre, majd idegesen masszírozni kezdtem a halántékomat, amikor egy tapodtad se mozdult. Helyette megkérdezte, hogy mit csinálok.

-          Az nem a halántékod. – Miért kell még ebbe is beleszólnia?! Komolyan kijavítja a hibámat? Hogy van mersze hozzá ennek a kis... mielőtt befejezhettem volna a gondolatot lehajolt és megpuszilta ugyanazt a kurva pontot, amint én az előbb masszíroztam. És még képes volt azt mondani, hogy az a halántékom! Nem mondod haver, én is ugyanezt mondtam!

-          Nem inzultáljuk a vendégeket, még ha egy olyanról is van szó, mint ő! – Egyre jobban kedvelem ezt a tulajdonost, legalábbis ezt gondoltam, amikor váratlanul megjelent és a fülénél fogva elrángatta mellőlem. Aztán eljutott a tudatomig a mondat második fele is.

-          Mi az, hogy olyan, mint én?!

108. rész - Narancs vagy dinnye?!

Anya és Dean összeházasodtak.
Nézhettek most akármilyen bambán és értetlenül is, de az én reakciómat akkor sem tujátok űberelni. Tekintettel arra, hogy hétfő délután volt és egy hülye osztályteremben poshadtam a kémiatanárommal, aki nagylelkűen felajánlotta a segítségét. Kezdjük ott, hogy én semmiféle segítséget nem kértem. Nagyon határozottan és illemtudó (nak szánt) hangon elutasítottam az ajánlatát, végül mégis itt kötöttem ki. Nincs is annál nyomasztóbb, mint délután fél négykor mono – és diszaharidokról diskurálni a férfival, aki ki nem állhat. Csak úgy mellékesen hozzáteszem, ha eddig nem lett volna világos, hogy az érzés kölcsönös.
Az a korrepetálások hátránya, hogy a tanárnak sokkal több ideje van egyes diákokkal külön foglalkozni, mint rendes órán. Félre ne értsetek, ez önmagában nagyon szép és hasznos, de most mégse tudtam értékelni. Tekintettel arra, hogy az egész teremben én voltam az egyetlen diák. Ebből mire következtethetünk? Hogy minden idejét nekem szentelhette és egy perc erejéig se vette le rólam a tekintetét. Szinte a számba rágta a szavakat, hogy biztos megértsem. Ez az alak miért hiszi, hogy nem vágom a tananyagot? Mielőtt az utálatos hang a fejemben válaszolhatott volna, elhessegettem jó messzire. Oké, írtam egy karót, de csak mert rossz időpontot fogott ki! Éppen a padlón voltam, mint az elmúlt időben szinte mindig... igazán várhatott volna még pár hetet azzal a dogával.

-          Nem alszunk! – Kopogtatta meg a könyv sarkával a padomat, mire leküzdhetetlen vágyam támadt pofán dobni a füzetemmel. Nem érzi át, hogy mennyire gáz az, amit csinál? Fogadni mernék, hogy vannak rajtam kívül még páran, akiknek egyes lett a dolgozatuk, de csak velem tol ki ennyire! Simán iderendelhette volna Castielt vagy Viktort is (félre ne értsetek, egyszerűen csak biztos vagyok benne, hogy karót írtak), de e helyett engem baszogat, akinek majdnem mindig jó jegyei vannak! Miért nem törődik inkább a bukásra álló diákjaival? Nekik nagyobb szükségük van a jó jegyekre és javításra, mint nekem.
Tizenhét éves lány vagyok, annyi mindent csinálhatnék kémia korrepetálás helyett! Például elmehetnék a legjobb barátnőmmel vásárolni és közben kibeszélhetnénk azt a sok idiótát. De per pillanat nincs olyanom. Akkor talán beülhetnénk valahová kajálni a pasimmal. Olyanom meg végképp nincsen. Lehetséges volna, hogy az én reményekkel teli középiskolás életem egy merő kudarc?

-          Figyelsz te rám egyáltalán? – Milyen édes, azt hiszi eddig figyeltem rá. Ha nem lenne tisztában vele, akkor halkan megsúgom, hogy egy szava se jutott el az agyamig. Ha az elmúlt öt év sértései és gúnyolódásai egyik fülemen bementek, másikon ki, akkor a tanításai miért jutnának célba? Kezdjük ott, hogy engem egy fikarcnyit sem érdekel a létezése, az élete, a levegővétele. Oly annyira hidegen hagy, hogy arra már nincs is megfelelő fogalom. Mondjuk, jobban örülnék neki, ha semmibe tudnám venni ahelyett, hogy minden zsigeremet átható gyűlöletet érezzek iránta.

-          Nem. – Magának meg nem kéne csodálkoznia ezen a nyilvánvaló tényen. Azt hittem egyértelmű, hogy órán nem igen fogok fel semmit és inkább otthon, nyugodt körülmények között memorizálom az információkat.  
Ezután vagy még negyed órán át koptatta a krétát a tanárok gyönge, eközben én igyekeztem nem elaludni vagy feltűnően unatkozni. Megtámasztottam az állam és a kint zajló eseményeket figyeltem, az elsuhanó autókat, járókelőket. Az igazság viszont az, hogy azok is épp ugyanolyan unalmasak voltak, mint a bent zajló cselekmények. Vagy úgy összességében az egész tantárgy. Esküszöm, ennél csak a fizika rosszabb.
A kulturált unatkozás egy dolog, de én szinte már haldokoltam. Volt amikor tíz percig figyeltem az órát, hogy elteljen egy perc. Vagy legalábbis én annyinak éreztem, de az is lehet, hogy csak szimplán megállt az óra. Én már azt a lehetőséget is el tudtam képzelni. Körülbelül egy percig azzal szórakoztattam magam, hogy a ceruzáimból várat építettem, de miután először ledőlt meguntam.
Így maradtam a jól bevált álmodozásnál. Ideje lenne kitalálnom, hogy mit vegyek Kyle születésnapjára. Ez mind szép és jó, de már elakadtam annál, hogy venni kell neki valamit. Ugyanis az a nyomorék baszik magáról mesélni, ergo azt se tudom, hogy miket szeret. Oké, akkor először is tisztázzuk, hogy mit tudok róla. Koffeinfüggő, de ezt már lerendeztem annyiban, hogy a bátyám készít neki egy kávés tortát. De ezt nem tekinthetem ajándéknak, legalábbis a sajátomnak biztos nem. Oh, hogy vinné el a rosseb! A bátyám még csak nem is kedveli azt a nyomorékot, de máris jobb ajándékötlete van, mint nekem! És ha már itt tartunk finomabb is. Ez annyira igazságtalan azokkal szemben, akiknek olyan csodálatos odaégető tehetsége van, mint nekem! Akármit is fogok adni, neki már csak a tortája fog a szemei előtt lebegni. Legalábbis nekem csak az lebegne. Hisz Nigel sütijei annyira omlósak és ízletesek, szinte elolvadnak az ember szájában. Tegye szépen össze a két kezét az a szülinapos balfácán és köszönje meg Istennek, amikor a bátyám ingyen készít neki! Ha csak egyetlen kivetnivalója is lesz, akkor a torkán nyomom le az egészet. Akkor is megeszed, ha nem ízlik!
Hú de elkalandoztak a gondolataim. Hogy jutottam el a „nem találok ajándékot Kyle – nak” tól a „lenyomom a torkán a kanalat is, ha nem ízlik neki a tortájáig”?  
Istenem, nem térhetnék vissza erre akkor, amikor már aktuális lesz? Mert most vannak égetőbb problémáim is, amik nem a jövő problémái! Például, hogy még csak ajándékötletem sincs, amit elvethetnék. Ha legalább lenne... de nincs!
Egy röpke pillanatra annyira elöntött a kétségbeesés, hogy még azon is elgondolkoztam, hogy kap egy csókot. Aztán ez a gondolat amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tűnt. Ennyire kétségbeesett azért nem vagyok. Az az egyszeri alkalom is bőven sok volt nekem. Én ugyan meg nem csókolom megint Kyle Lewist! Tartsuk meg azt az egészségtelen testvéri kapcsolatunkat. Nem mintha visszataszító lett volna a csókja vagy valami, csak rohadtul nem tudtam vele mit kezdeni. Mintha egy plüssömmel csókolóztam volna. Oké, egy kis idegesség is vegyült a dologba, amiért kapcsolatban van és úgy csinálta, de ennyi.
Áh, már megint elkanyarodtam a témától! A legszívesebben a fejemet fogtam volna kínomban. Azt hittem, hogy én ennél kreatívabb ember vagyok, akkor miért nem tudok egy rohadt ajándékot kitalálni?! Nem akartam ilyen drasztikus lépéshez folyamodni, de azt hiszem, üzennem kell Scottnak. Nála jobban senki se ismeri azt a seggfejt. Neki biztos van valami ötlete, amibe, ha mákom van be is avat.
Óvatosan elővettem a pad alatt a mobilom és küldtem neki egy SMS – t, hogy az esti órákban számítson rám, mert beugrok. Muszáj lesz hazaugranom mielőtt elmegyek, mert egyrészt a gyomrom elkezdte felemészteni önmagát, másrészt muszáj lesz rendbe szednem magam. Harmadrészt bazi nehéz a táskám és nem cipelem addig. Már épp eltettem volna a telómat, amikor észrevettem, hogy jött egy üzenetem. Összevontam a szemöldökömet. Scott ilyen gyorsan reagált volna? Azt nem hiszem, ilyen rövid időn belül senki se képes válaszolni. Hisz körülbelül egy perce küldtem el az üzenetet. Így kíváncsian néztem meg, hogy kitől jött. Yui. Mégis mit akarhat tőlem a húgom? Általában nem szokott sms – t küldeni és ez a tény épp elég volt ahhoz, hogy rossz előérzetem támadjon. Amikor elolvastam az üzenetet, akkor szabályosan megdermedtem. Hogy mi...? NEM, ilyen nincs! A legszívesebben más szavakat használtam volna. Sokkal csúnyábbakat.

-          Asakura, te mobilozol az órámon? – Hangzott a hitetlen kérdés, de én már nem figyeltem rá. A képernyőt bámultam megrögzötten abban reménykedve, hogy ha elég sokáig szuggerálom, akkor egy idő után megváltozik a szöveg. Változz meg te rohadék! Változz! Formálódj át! Vagy egyszerűen szűnj meg létezni! Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! Meg kellett volna kérdezniük előtte! De nem tették. És a szöveg is változatlanul állt ott feketén és fehéren.

Anya és Dean összeházasodtak, mi a franc?!”  

Minden igyekezetemre szükségem volt, hogy visszanyeljem a torkomon feltörő epét. Csak nyugalom, ez pusztán valami félreértés lehet. Nem igaz? Annak kell lennie! Anyáék biztos megbeszélték volna velünk, mielőtt ilyen komoly döntést hoznak. Csak pusztán annyit kell tennem, hogy lenyugszom, és ha hazaértem rákérdezek. Nagy levegő be, majd ki. Alig észrevehetően előre – hátra hintáztam, de minden jel szerint Mr. Wernernek feltűnt. Miért is ne tűnt volna fel, amikor hosszú percek óta megrögzötten bámult és próbálta kitalálni mi az isten nyila történt már megint.
Végül nem bírtam tovább és gondolkozás nélkül hívtam anyát.
Muszáj megtudnom!

-          Ti ugye most csak szórakoztok velem?! – Kérdeztem köszönés vagy bármi nemű bevezetés nélkül, amikor felvette. Fél szemmel láttam, ahogy a kémia tanárom érdeklődve felvonja a szemöldökét és az asztalának dőlve figyel. Nem érdekelt, hallja csak milyen dühös vagyok. – Mond, hogy nem házasodtatok össze!
De természetesen semmi félreértésről nem volt szó. Anya azt mondta, hogy nem akartak nagy felhajtást csapni, ezért egyszerűen csak elsétáltak az anyakönyveztetőhöz és összeházasodtak. Ha engem kérdeztek, akkor pontosan így kell kinyírni a romantikát és a gyerekeid tiszteletét. Mert eszükben sem volt előtte szólni róla, délután akarták elmondani, amikor mindenki hazaért. Akkor a húgom mégis honnan tudta? Vagy egyáltalán miért tud ő már megint olyanokat, amiket nem szabadna tudnia?
Miután letettem a telefont az asztalra támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcom. Nem éppen így képzeltem el a napomat.

-          Hogy veled mindig történik valami. – Jegyezte meg a férfi, mire reszketegen kifújtam a levegőt és felpillantottam. Nem volt gúnyos a hangja, se szánakozó. Inkább közömbösnek tűnt.

-          Oh, fogja be.

xxx


Szeretném azt mondani, hogy Scott döbbent meg jobban, amikor üzentem neki, de akkor hazudnék. Az igazság az, hogy magamat leptem meg a leginkább. Csupán tanácsra van szükségem, győzködtem magam vajmi kevés sikerrel, miközben becsöngettem. Semmi esetre se azért jöttem, hogy láthassam. Ugyan miért is akarnám látni azt a semmirekellő idiótát a tegnap történtek után? Annyi délutánt töltöttem nála, miközben beszélgettünk, nevettünk, animét néztünk és eközben egyetlen egyszer sem jutott eszébe megemlíteni, hogy amúgy van egy fiam és házas vagyok? Illetve az utóbbiban nem vagyok annyira biztos. Az is lehet, hogy nem is a felesége, hanem szimplán csak a barátnője. Végtére is sok olyan pár van, akik házasság előtt vállalnak gyereket. Csak nem hiszem, hogy Scott is közéjük tartozna.

-          Örülök, hogy látlak. – Ez volt az első mondata hozzám, amikor kinyílt a bejárati ajtó és meglátott. Ahogy találkozott a tekintetünk éreztem a változást. Hiába nem akartam és küzdöttem ellene, de a szívverésem felgyorsult. Pusztán a látványától, a közelségétől. Nem értem. Ennek nem kellett volna megszűnnie abban a minutában, amikor megtudtam, hogy máshoz tartozik? Tudnia kéne az egész lényemnek, hogy ezentúl ő elérhetetlen. Mert nincs jogom ahhoz, hogy tönkretegyem valaki más boldogságát. Láttam az arcát tegnap, amikor elmondta a legjobb barátjának, hogy apa lesz. Ragyogott, egyszerűen gyönyörű volt.

-          Szeretnék tanácsot kérni. – Mert azt egyszerűen nem mondhattam neki, hogy én is örülök. Még nem tudtam eldönteni, hogy hazugság lenne – e vagy sem. A lényem egyik része rettenetesen mérges rá. A másik pedig magamra, hogy hagytam megtörténni. De vajon tényleg olyan nagy baj, hogy reménykedtem?
Nem.
Nagyon is helyes döntés volt a részemről.  
Ebből a gondolatból merítettem erőt ahhoz, hogy álljam a tekintetét. Kíváncsian figyelt, kicsit talán eltöprengve, mintha próbálta volna kitalálni, mi jár a fejemben. Oh, inkább ne akard tudni. Azt hiszem mindenkinek jobb, ha nincs tisztában a gondolataimmal. Néha még magamat is idegesítem, akkor más mit mondana?

-          Tanácsot? – Még mielőtt bármit válaszolhattam volna, Thor előrohant a kertből és a gazdáját félrelökve a két hátsómancsára állva a kerítésnek támaszkodott. Mivel lógó nyelvvel az arcomba lihegetett tökéletesen éreztem a leheletét, és hú ember... muszáj volt hátrálnom egy lépést. Ezzel a szájszaggal kínozni lehetne embereket, de komolyan.

-          Meg kéne nevelned a kutyádat. – És megmosni a fogát. Persze ezt csak magamban tettem hozzá, mert nehéz lenne egy kutyának megparancsolni, hogy legyen jó a lehelete. Érdeklődve figyeltem, ahogy feltápászkodik a földről, közben Thor hasát simogattam a rácson keresztül. Ennek a kutyának nagyon perverz tud lenni a tekintete. A kérdésem hallatán viszont a férfi tanácstalanul széttárta a kezét és megkérdezte, hogy miért jön mindenki ezzel. Hát nem is tudom haver, de szerintem nem normális, ha a kutyád előbb fogad szót a postásnak, mint neked. Túlságosan jószívű... mindamellett persze, hogy semmi tekintélye sincsen. Thor nem fogja elfogadni alfájaként, ha ennyire... engedékeny. Próbálok olyan szavakat használni, amik nem túl bántóak. Alaposan magamba kellett néznem ehhez, szóval tapsoljatok meg! – Kyle hogy érte el azt, amit elért?

-          Amikor Thor megharapta, akkor visszaharapott. – Hogy... mit mondtál aranyom? A biztonság kedvéért pislogtam kettőt, majd megint, végül már olyan sokat pislogtam, hogy az ember azt hihette valami belement a szemembe. De nem is ez a lényeg. Jól hallottam, hogy Kyle megharapott egy kutyát? Eddig is sejtettem, hogy nincs ki mind a négy kereke, de ezután már biztos voltam benne. Hisz normális ember nem csinál ilyet. Mármint normális körülmények között. – Ne nézz így.

-          Miért, hogy nézek? – Szerintem úgy, ahogy minden ember nézne, ha megtudná, hogy a mostohabátyja megharapott egy kutyát. Most már azt se mondhattam, hogy még nem tartozik a rokonságomhoz, de anyáéknak sikerült felülírniuk ezt.

-          Úgy mintha azt közöltem volna veled, hogy van egy öcséd és két húgod. – Erre nagyon lassan felvontam a szemöldökömet. Mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ennek a mondatnak minden szava igaz. Amúgy csak úgy mellékesen közölném, hogy amikor tudomást szereztem az öcsém létezéséről, akkor hánytam és kiborultam. Szóval azt sokkal rosszabbul viseltem, mint ezt a hírt. Mit is érdekel engem, hogy Kyle megharapott egy kutyát, amikor anyám terhes?  Szóval már ne is haragudjon, de van különbség a két esett között.

-          Aranyom, ugye tudod, hogy két bátyám, két húgom és hamarosan egy öcsém is lesz? – Ezt kellett volna kérdeznem, mégse szólaltam meg. Csak némán figyeltem, ahogy arrébb rángatja a kutyáját. Érdekelne, hogy vajon miért nem mondtam semmit se.

-          Kyle szereti a saját módján intézni a dolgait, és általában működni is szoktak az ötletei. – Ühüm, ha ennyire működni szoktak az elméletei, akkor miért harapta le Thor majdnem a tökét egy virsliért? Vagy a kaja felülír minden eddig megtanult parancsot? Végtére is fiú kutya, és ahogy a mondás tartja, egy férfihoz a hasán keresztül vezet az út. Mintha Scott olvasott volna a gondolataimban gyorsan hozzáfűzte. – Thor még csak gyerek, nem várhatod el tőle, hogy minden szavadnak engedelmeskedjen. Ráadásul nincs is időnk kutya iskolába járatni, így nem hiszem, hogy a közeljövőben változna a viselkedése. Kyle tanított neki néhány trükköt, amiket nagyon szépen meg is csinál, feltéve, ha van nálad jutalomfalat. Ha meglát egy kutyakekszet a kezedben, akkor egyből végigcsinálja a trükk repertoárját mielőtt akár egy szót is szólhatnál.
Miért nem mondta csak azt, hogy nem tudja megnevelni a kutyáját? Mert ennyi volt a lényege a fenti monológnak. Lehetett volna egyszerű és lényegre törő, ehelyett magyarázkodott. Mint ahogy az emberek általában szokták.

-          Bejössz vagy egész nap ott szándékoztál ácsorogni? – Szívesen közöltem volna vele, hogy a napnak már így is eltelt a háromnegyede, de e helyett csak néma ámulattal figyeltem, ahogy próbálja elráncigálni a kapuból Thort. Természetesen sikertelenül próbálkozott, mégse tudtam levenni róla a tekintetem. Volt valami elragadó abban, ahogyan próbálkozott. Akármit is mondtak róla vagy akármilyen mimóza és magatehetetlen is, ő tovább próbálkozott. És ez egyszerűen lenyűgözött. Más talán már feladta volna a helyében és beletörődött volna a dologba, de ő nem. Ő minden tőle telhetőt megtett.... a gondolatra csak elmosolyodtam.
Ha huszonnégy órával ezelőtt lennénk, akkor talán megöleltem volna.

De most már nem érezném helyesnek. Ha megtenném, akkor az fájna és nem is kicsit. Félek, hogy utána nem tudnám elengedni. Ami hülyeség, mert eddig se volt az enyém és most már soha nem is lesz.

Komolyan mondom, már nekem van elegem a nyafogásomból! A legszívesebben lekevernék magamnak egy hatalmasat és rám förmednék, hogy szedd már össze magad! Volt legjobb barátod, de már nincs? Szar ügy, de ha olyan fontos lettél volna neki, akkor nem lökött volna el magától! Szimpla egyoldalú barátság volt, szóval ha továbbra se engeded el, akkor később még jobban fog fájni! A férfi, akibe szerelmes vagy házas és gyereke van? Az Istenekre, egy tízessel idősebb, ez igazán benne volt a pakliban! A kikúrt világ nem fog összedőlni, szóval lépj tovább és keress másokat! Ezek a dolgok igazán nem számítanak. Fordítsd a figyelmed azok felé, akik szeretnek és tényleg odafigyelnek rád. Akiknek fontos vagy.
A fent említett monológ ellenére abban a pillanatban elpárolgott az a megmaradt, kanállal összekapart erőm, amint beléptem a nappaliba. Meredten bámultam a kanapén ülő kétévesforma kölyköt, aki éppen nagyban mesét nézett és még az érkezésemre se kapta fel a fejét. Ilyen egyszerűen nem létezik. Gondoltam még mindig pislogás nélkül meredve a kissrácra. Hogyne, eddig színedet se lehetett látni, most bezzeg itthon kell lenned te kis taknyos. Egész eddig a létezésedről se tudtam, a hangodat se hallottam, most meg itt ülsz két méterre tőlem! Ilyen véletlen egyszerűen nincs! A legszívesebben odarohantam volna a kölyökhöz és a vállainál fogva rázni kezdtem volna. Mindeközben azt ordítva, hogy hol a fészkes fenében rejtegettek téged eddig. Nem hiszem, hogy Scott túlzottan méltányolta volna, ha maradandó traumát okozok a fiának, így próbáltam elhessegetni az előzőhöz hasonló gondolataimat.

-          Ő a fiam, Thomas. – Hű. Ha nem mondod öcsém, akkor rá se jövök! Végtére is egyáltalán nem úgy néz ki, mintha a kicsinyített változatod lenne! Áh, dehogy! Akarsz még ilyen tényeket megosztani velem, mint például, hogy tizenhét éves vagyok? – Tommy, szeretnéd neked bemutatni egy kedves lányt.
Még mindig pislogás nélkül meredtem a kölyökre, közben magamban megannyi lehetőséget végigvettem, hogy miért is nem kell nekünk kettőnknek megismerkednünk. Egyrészt ő Scott fia és ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. Nem akarom megismerni, mert az ő gyerekük. Más gyerekeket az ölembe vennék és beszélgetnék velük, játszanék és mindent megtennék, hogy mosolyogjanak. De ők nem Scott gyerekei! Mert ahogy erre a kölyökre néztem csak fintorogni tudtam a sors iróniáján. Kell neked ennyire hasonlítanod az apádra. Hiába tudtam, hogy ő semmiről sem tehet.
A fiú hallva az apját elszakította a tekintetét a képernyőről és felénk fordult. A tekintete szinte azonnal megakadt rajtam és érdeklődve kerekedtek el a szemei. Most meg mégis mi van... miért néz engem ennyire? Mondanom kéne valamit...? Biztos, hisz Scott várakozóan bámult. De mit? Feszengve álltam és csak figyeltem, ahogy a gyerek gyorsan feláll és elindul felém. Csak néztem a térdemig érő krapekot. Ugyanúgy kunkorodtak az ébenfekete fürtjei, ahogy az apjának. A tekintete... azok a barna szemek melegséget és kíváncsiságot árasztottak.  
Scott krákogására ijedten kaptam fel a fejem és fordultam felé. A fejével intett egyet, mintha csak noszogatna, hogy szólalj már meg végre te hatökör. Biztos nem mondott ilyet, csak a képzeletem tette hozzá, mert valljuk be elég furcsán viselkedtem.
Kelletlenül leguggoltam, hogy körülbelül egy vonalban legyen a fejünk és magamra kényszerítettem egy mosolyt. Izé... mosoly félét.

-          Szia Thomas, én.... – Ezek szerint annyira mégse volt kíváncsi a nevemre, mert meg sem várva a mondat végét kinyújtotta a kis kezeit és megfogta a mellemet. Csakhogy tisztázzunk valamit.... ezt nem lehet zaklatásnak venni, igaz? Hisz mindössze két éves... de azért mégis! Mit képzel magáról ez a kis... Tátott szájjal bámultam a kölyköt, majd Scott felé fordultam, aki a kezébe temette az arcát és valami olyasmit motyogott, hogy ettől félt.

-          Apu, biztos, hogy lány? Nincsenek is cicijei. – Felháborodva egyenesedtem fel és kulcsoltam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Még hogy nincsenek! Határozottan ki tudom jelenteni, hogy vannak! Még ha nem is nagyok, de vannak. Tettem hozzá zárójeles mondatként, mert valahogy nem hagyhattam ki. Te gyerek, tegnap még egész szimpatikusnak találtalak és halál édes voltál, de ezzel most kivívtad magad ellen a sorsot! Éreztem, ahogy a düh vörösre festi az arcomat, de nem törődtem vele. Túl feldúlt voltam hozzá. Ez a két éves gyerek mindenki másnál jobban beletaposott az önbecsülésembe! Mégis honnan volt hozzá mersze?! Vagy ki tanította neki ezt? Miért Kyle az első ember, aki eszembe jut? Viszont amennyire a férfit ismerem, irtózik a gyerekektől, így kizárt, hogy bármit is tanítson ennek itt. De elkaphatott a kölyök egy beszélgetésfoszlányt, nem? Kell lennie valami értelmes megoldásnak. Az emlékeimben kutattam, próbáltam felidézni magam előtt Lilithet. Ezzel nem is volt gond, tisztán emlékeztem minden vonására, hajlatára, a hangja selymére, a tekintete élére. Végül a felidézésem kellős közepén megakadtam, pontosabban a nő mellkasánál. Innen kell fújjon a szél.... dinnyék! Az anyja kibaszott sárgadinnyéket hord a mellkasán. Ehhez képest nekem csak... narancsaim vannak. Ez annyira nem fer! Biztos van valaki, aki jobban szereti a narancsot és előbb választja, mint a dinnyét. Kell lennie!
Összepréselt szájjal fordultam Scott felé, mérlegeltem a helyzetet. Végül nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a kérdés: – Narancs vagy dinnye?!
A férfi eddig a fejét fogta és valamit motyogott, de a kérdésem hallatán ijedten rezzent össze. Bizonytalanul nézett rám, majd amikor valószínűleg felfogta a kérdésemet egy ránc jelent meg a homlokán. Nem tudom mire gondolhatott, de végül vonakodva megszólalt.

-          Dinnye. – A szobában érezhetően zuhanni kezdett a jókedv, na nem mintha eddig olyan magas lett volna. Értsétek úgy, hogy eddig körülbelül a nullán állt és most átcsúsztunk mínuszba. Összepréselt ajkakkal meredtem a férfire, hát persze, hogy a dinnyét választotta. Miért is mondott volna narancsot? Miért is kedvezett volna akár csak egyetlen egyszer is nekem az ég? Költői kérdésnek szántam, ne merészeljetek válaszolni. – Amúgy milyen tanácsról van szó?
Hogy micsoda? Értetlenül meredtem a férfira és próbáltam kitalálni milyen tanácsról hadovál itt nekem össze meg vissza. Aztán szép lassan leesett. Oh, hogy arról a szívességről! Meg is feledkeztem róla, pedig azért jöttem ide eredetileg. Mikre nem képes egy idegesítő gyerek. Igen, már közel sem találom olyan édesnek, mint tegnap. Szóval eljött a pillanat, amikor egyetértettem a mostohabátyámmal. Még ha csak arról is, hogy mennyire idegesítő ez a gyerek. Képes beletiporni az ember önbecsülésébe és még csak megbánást se érez.

-          Nem tudom, mit vegyek Kyle – nak születésnapjára. – Azok után, hogy baszik magáról egy szót is mesélni, egy mostohatestvér se várhatja el, hogy olyan ajándékot vegyek neki születésnapjára, ami kedvére is van. Szóval örüljön annak, hogy veszem a fáradságot és megkérdezem a legjobb haverját! Mások már rég annyiban hagyták volna a dolgot, de baszki, neki vennie kellett a névnapomra egy telefont. A névnapomra, amiről amúgy nem is tudtam addig. Pont azt adta, amire a leginkább szükségem volt. Ezek után nem tehetem meg vele azt, hogy semmivel se lepem meg! Kell neked mindig bonyolítanod a dolgokat Kyle Lewis! Persze, vegyél csak nekem minden drága szart, hogy úgy érezzem adósod vagyok!

-          Öleld meg. – Ha ez a zseniális ötleted, akkor nem vagy túl hasznos. Ennyit még magamtól is ki tudtam találni. Alapkövetelménynek tűnik az az ölelés, amikor átadom az ajándékomat és boldog születésnapot kívánok neki. Sőt, ha nagyon jó hangulatomban leszek meg is puszilom. Hiába minden fenntartásommal és negatív gondolatommal. Az az ő napja lesz, ennyit csak megérdemel. – Komolyan, örülne neki.

-          Tudod, te most annyira se vagy hasznos, mint a még meg sem született öcsém. – Közöltem vele, mert ez volt az igazság. Ha hasznavehetetlen tanácsokra lett volna szükségem, akkor odamegyek anyámhoz és elkezdek a hasához beszélni. Ugyanannyit értem volna el vele. – Ennyi erővel Kylet magát is megkérdezhettem volna, ő úgy is azt mondaná nincs szükségem semmire!

-          Rajzolj neki valamit.

-          Próbáltam, de Art Blockom van. – Ha az lesz a következő ötlete, hogy énekeljek neki, akkor feldugom a távirányítót a seggébe. Azért fordultam hozzá, mert azt hittem ő ennél kreatívabb! Mindig sikerül csalódnia az embernek. Ha így haladunk tovább, akkor tényleg csak egy ölelést fog kapni a mostohatesóm.

-          Szerezz neki valami Leander Risingos cuccot. – Vonta meg a vállát, majd elvonult a konyhába. Ahogy láttam kivett egy barackot a kosárból és elkezdte felszeletelni. Most vagy a fiának készíti vagy engem tart éretlenebbnek a koromnál. Inkább elhessegettem az ehhez hasonló gondolatokat és az előbb hallottakat emésztgettem. Ez nem is olyan rossz ötlet, azt leszámítva, hogy...

-          Honnan az anyám kínjából szerezzek én három napon belül valamit? – Kiáltottam a férfi után, amire amúgy semmi szükség nem volt, mert alig két méterre állt tőlem. A kérdésem hallatán összeráncolt szemöldökkel emelte fel a fejét.

-          Mondjuk nem most kellett volna elkezdened gondolkozni az ajándékán. – Dühösen rándult egyet a szám széle, mert egyértelműen jelezte, hogy hibás vagyok. Ha nem az ő házában lennénk, akkor egész biztos hozzávágtam volna valamit. – Van két jegyem a következő koncertjükre, azt odaadhatod neki.

-          De hát... – ...azt te akartad neki adni. Mondtam volna a legszívesebben, mert hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Talán gondolkoznom kellett volna, mielőtt idejövök. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. A gondolataim kavarogtak, a fejem fájni kezdett és eközben én csak álltam, mint valami rakás szerencsétlenség. Scott bezzeg nagyon is nyugodtnak tűnt, ahogy leült a fia mellé és lehalkítva a TV – t barackdarabokkal kezdte etetni. Hát persze, ő hozzá van szokva a nyűgös és hisztis gyerekekhez. – Kifizetem!
Mondjuk azt még nem tudom, hogy mégis miből, mert nem dúskáltam túlzottan a pénzben. Mégis mire szórtam el ennyit? Nem emlékszem... de jobban kellett volna takarékoskodnom. Viszont annyi pénzem csak van, hogy két jegyre fussa. Csak nem lehetnek olyan drágák, igaz? Elég volt Scott arcára néznem a válaszért. Aha, meg az én naiv seggem, az olcsó. Nem tudtam mennyibe is kerül pontosan, de akkor is nekiálltam morogni. Hogy minek kell két jegynek ilyen drágának lennie, azt nem tudom. De annyi biztos, hogy akkor én most nem fogok kifizetni semmit sem.

-          Nem is kell fizetned érte... – Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta nekiakartam állni ellenkezni. Mert azért a lófasznak is van vége! De ekkor folytatta és sikerült meglepnie. – ... legalábbis pénzt nem fogadok el tőled.
Összevontam a szemöldökömet. Oké, kezd egész érdekes fordulatot venni a beszélgetés. Mindeközben ő olyan rezzenéstelen nyugalommal etette a kisfiát, hogy az már ijesztő volt. Nem kell feltétlenül rosszra gondolni, egy csomó mással is tudok fizetni. Csak per pillanat egy se jut eszembe.

-          Beavatnál a gondolataidba vagy húsz év múlva csak úgy hívatlanul beállítasz és követeled, hogy adjam oda neked az ötödik gyermekemet? – Nem mintha valaha is szülnék öt gyermeket, annál azért jobban szeretem a testemet. Különben is, ha valaha is lesz olyan őrült ember, aki hajlandó elvenni engem, akkor annak meg kell elégednie maximum három kölyökkel. Annál többet nem vagyok hajlandó szülni.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy összeráncolta a szemöldökét úgy nézett rám, mintha komplett idióta lennék. Hát már a viccet sem értik az emberek.

-          Azt akarom a jegyekért cserébe, hogy néha vigyázz Tommyra. – Hogy mi a szart csináljak? Kérdeztem volna a legszívesebben, de ehelyett hunyorogva néztem a barackot zabáló kölköt és azon gondolkoztam, hogy milyen elcseszett tréfa akar ez már megint lenni. Hogy pont nekem kelljen erre a taknyosra vigyáznom, amikor van neki egy elragadóan kiszámíthatatlan nagynénje és egy csodálatosan mogorva keresztapja is, akik mindketten utálják? Ő most biztos csak szórakozik velem. – Tudom, hogy eddig sohasem találkoztál a fiammal, ami akárhogy nézzük is furcsa.
Legalább ő is bevallotta, mennyire furcsa véletlen, hogy egyszer sem futottam össze velük az ittlétem során. A másik pedig, hogy meg sem említette őket. Annyira szeretett semmiségekről beszélni, de a családját mégse hozta fel témának. Kíváncsi lennék rá, hogy miért nem. Hisz a jelek szerint odáig van értük és pont annak a fajtának tűnik, aki imád áradozni.

-          A munkám kiszámíthatatlan, bármi történhet az utakon és bármikor. – Ne, ezt a történetet nem akarom hallani, szóval ne is folytassa! Aha, munka... hogyne. Csak összepréselt szájjal álltam és nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy akkor valami csúnyát mondok. – Liliről nem is beszélve, ő még többet van távol a munkája miatt, mint én. Nem mintha én olyan távol lennék, csak érted...
Abban a nevetésben semmi vidám se volt, amit hallatott, de mégis ki volt vidám a helyiségben? Mert én biztos nem és ő sem. A kisfiúra tévedt a tekintetem. Igen, maximum ő.

-          Olyankor általában a nagyszüleivel van. – Mivel Thomas befejezte az uzsonnáját, így Scott felemelkedett és elindult az üres tányérral a konyha felé. Csak figyeltem a hátát, ami mintha enyhén meggörnyedt volna. Valószínűleg utálta a mostani helyzetet, ahol alig tölthetett időt a fiával és a feleségével. És mindezek ellenére végig mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Dobban, dobban, szünet. A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy továbbra is őt figyeltem. Az enyhén elnyílt ajkait, a lesütött tekintetét, azt ahogy a mosogatásra koncentrál. Meg akartam csókolni.

Már éppen elindultam volna felé, amikor megtorpantam. Úristen, én mégis mire gondoltam az előbb?! Megcsókolni egy házas férfit?!! Ennél rosszabb nincs is! Mégis mi a franc bajom van nekem? Ennek még csak a gondolataim között sem szabadott volna megfordulnia! Hisz ő... még csak a jelét se mutatta annak, hogy érdekelném. Vagy hogy lányként tekintene rám. Mindig éreztette velem azt, hogy kettőnk közül ő a felnőtt, én pedig a.... Jézusom! A szám elé kaptam a kezem a felismeréstől. Hát ezért lett volna az egész...? Mindvégig a halálba idegesített azzal, hogy gyerekként kezelt, de bele se gondoltam, hogy e mögött állhat valami más is. Hogy talán ez neki ösztönös vagy afféle pótcselekedet. Egész idő alatt azt hittem, hogy szimplán ilyen a természete, atyáskodó és gondoskodó. De igazából azt az űrt próbálta betömni, amit Thomas hiánya okozott neki. Mert miközben betűrte a ruhámat vagy rám szólt a boltban igazából a fiára gondolt. Az, hogy találkozott velem... valamiféle megnyugvást jelenthetett neki. Lehet ez áll a személyiségváltozás mögött is. Bennem végre valaki olyanra lelt, aki felett ugyanúgy apáskodhatott. Én pedig mindig úgy leüvöltöttem a fejét... Istenem! A tenyerembe temettem az arcom, majd reszketegen kifújtam a levegőt. Én vagyok a legrosszabb. Ha előbb tudtam volna, akkor... akkor mi lett volna? Ahogy magamat ismerem semmi se lett volna más. Nem szeretem, ha gyereknek néznek és ez alól a mostani helyzet se kivétel. Idegesít, de egy kicsit bűntudatom is van. Talán bocsánatot kéne kérnem.
Fél szemmel a kisfiúra pillantottam, de ő ismételten elmerült a televízió csodálatosan káros hatásában. Már épp elindultam volna, amikor visszatolattam a felismeréstől. Hohó, ez a Cartoon Network! Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre. Ez a gyerek meg mi az istent néz? Úgy nézett ki, mint a Tini Titánok valami gagyi chibisített változata. Jézusom, mi a francot műveltek az egyik kedvenc mesémmel?! Elborzadva meredtem a képernyőre majd tüntetően elfordítottam a fejem. Nem, én ezt nem vagyok hajlandó tovább nézni! Még a végén beférkőzik az agyamba és odalesznek az eredetivel kapcsolatos kellemes emlékeim.
Majdnem el is felejtettem, hogy eredetileg miért is pillantottam a gyerekre. Most már eszembe jutott. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem fog minket figyelni a hatalmas szemeivel. Mivel a televízió elég hatásosan lekötötte a figyelmét, így szerintem emiatt nem igazán kell aggódnom.
Scott után somfordáltam a konyhába és megálltam jó egy méterre mögötte. Kell a tisztes távolság ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem. Csak meg kell ölelnem és bocsánatot kérnem. Mégis mi lehet olyan nehéz ebben? A kezeim remegtek, ahogy felemeltem őket. Féltem, hogy mit fog gondolni rólam. Mi van, ha ellök, és nem bocsájt meg? Oké, ez határozottan nem fog menni.

-          De most minden meg fog változni! – Jelentette ki határozottan és azzal a lendülettel szembe is fordult velem. Valami megváltozott, az arcán széles és boldog mosoly terült szét. – Lili terhes, így nem fog egy ideig dolgozni és itthon lehet Tommal.  
Akkor felmerül a kérdés, hogy mégis mi a bánatért kéne vigyáznom a kölykére, ha az anyja itt lesz neki. De mivel nem akartam elrontani a túláradó jókedvét, így inkább magamban tartottam. Az előbb még határozottan szomorú volt, de most már mosolygott és ettől valamelyest megnyugodtam. Nem szerettem Scott lehangolt arcát.

-          Hányadik hónapban van? – Jött önkéntelenül is a következő kérdés, pedig igazából kicsit sem voltam rá kíváncsi. Valamiért mégis kicsúszott a számon, ő pedig előszeretettel válaszolt rá.

-          Hat hetes.

-          Hányadik héttől lehet tudni, hogy milyen nemű? – Tényleg érdekelt a válasz, mert anya már a negyedik hónapban meg tudta mondani, hogy öcsénk lesz. Scott szerint a tizennyolcadik hét után már biztosan lehet tudni és én hittem neki. Azt is hozzáfűzte, hogy alig várja kigyőzni fia vagy lánya lesz. Bár egy halálos ítélettel ért fel, de önkéntelenül is elképzeltem. A kunkorodó fekete fürtöket, a hatalmas őzike szemeket és a szív alakú ajkat. – Választottatok már neveket?
Még ha tudtam is, hogy talán korai ilyet kérdezni.

-          Ha fiú lesz, akkor a bátyám után Andrew, ha lány... akkor az anyám után Gwendoline.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ennél csodálatosabb neveket nem is választhattak volna a gyerekeiknek.

107. rész - Akinek a nevét nyögi

Kényszeredett mosollyal az arcomon meredtem a kávézó tulajdonosára, aki nagyon is dühösnek tűnt. Legalábbis azok a ráncok a szeme közt nem az örömtől kerültek oda. Sose voltam jó abban, hogy felismerjem az emberek érzéseit, de ezt még nekem is sikerült megállapítanom. Ez mutatja azt, hogy fejlődőképes vagyok. Viszont odáig már nem terjedt a tehetségem, hogy a szándékait kitaláljam. Ugye nem fog ölre menni egy vacak menütábla miatt? Mond, hogy nem! Csupán annyi lenne a dolga, hogy odamegy, felállítja, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ebben semmi ördöngösség sincsen! Kevesebb energiabefektetéssel is jár, mert velem veszekedni embert nem kímélő próba. Haver, mindkettőnknek szívességet tennél, ha ezt elengednéd! Mennyi az esélye annak, hogy egyszer valami a kedvem szerint történik? A fejemben elkezdtem összeszámolni az ilyen alkalmakat, de elég hamar a lista végére értem. Ezt úgy kell érteni, hogy szökőévente egyszer történik velem bármi jó is. Azt hiszem el kéne kezdenem felkészíteni magam a legrosszabbra. Ugyan, mégis mit tehetne velem, ami olyan borzalmas? Beárul a szüleimnek, esetleg kártérítést kell fizetni? Na, azt már nem! Semmi baja sincsen annak a hülye táblának, szóval egy garast se fogok perkálni.

-          Még mindig várok valami magyarázatfélét. – Egy elkínzott sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy belenéztem a férfi szemébe. Ha nem mondtam volna már rég le Istenről, akkor most megkérdezném, hogy mitévő legyek. Elméletileg mindig az igazság a célravezető út, de nem hiszem, hogy ez a mostani helyzetre is igaz lenne. Mégis mit mondhatnék neki? Azt, hogy dühös voltam és valamin le kellett vezetnem a feszültséget? Ha ezt így köntörfalazás nélkül tálalnám neki, akkor én is mehetnék indulatvezetési tréningre. Megeshet, hogy néha nem a megfelelő módon fejezem ki az érzéseimet és elszalad velem a ló. Példa okáért kiemelném azt az esetet, amikor rekedtségik sikítottam, ezzel halálra rémítve a mostohabátyámat és a házában lakó büdösbencéket, darazsakat. Ha nagyon hatásos voltam, akkor elkergettem onnan őket. De nekem ez mit számít? Kyle kidobott a lakásából és esély sincs arra, hogy változtasson a véleményén. Lehetséges, hogy azalatt szeretett belém, amíg ott laktam? Már ha egyáltalán igazak ezek a nevetséges feltételezések. A barátaimnak és a családtagjaimnak sikerült bogarat ültetniük a fülembe és sehogy se tudom kipiszkálni onnan. De az ügy végére se akarok járni. Nekem tökéletes úgy a kapcsolatunk, ahogy most van!

-          Arra várhat még egy darabig! – A válaszom hallatán a húgom sem tétlenkedett, mögém osont és megragadva a pólóm ujját megrántotta. Ezzel vajon azt akarta üzenni, hogy most azonnal fejezzem be? De mégis micsodát? Nem csináltam mást csak válaszoltam! Vagy ezzel arra akart célozni, hogy rendbe kéne hoznom valahogy a bűnömet? Felőlem, bár nem sok értelmét látom. Ráérősen odasétáltam a táblához és lehajolva a kezembe kaptam. Pár pillanatig gondolkoztam, hogy hol is volt pontosan, végül visszahelyeztem egy szerintem tökéletes pontra. Látod, nem volt ez olyan megerőltető! Akár te is megcsinálhattad volna és akkor megspóroltunk volna pár hallgatással töltött percet!

-          Azt hiszed, hogy ennyivel le van tudva? – Őszintén? Igen, azt hittem, hogy ezzel véget vethetek ennek a nevetséges kihallgatásnak. Ha ő nem képes megszólalni, nekem meg nincs mondanivalóm, akkor miért raboljuk egymás idejét? Lenne jobb dolgom is, bár per pillanat egy se jutott eszembe. De abban biztos vagyok, hogy van. Ennél minden más jobb programnak tűnik.

-          Miért, nincs? – Kérdeztem végül és igyekeztem közben nem pofákat vágni. Sokszor mondták már, bár én nem igazán vettem észre. Azért jobb az elővigyázatosság, még csak az kéne, hogy még inkább magamra haragítsam. Ez az alak biztos van olyan makacs, hogy addig nem enged, amíg el nem éri a célját. De mégis mit vár tőlem, hogy olvassak a gondolatai közt? Említenem kéne neki, hogy nem tudok a sorok között olvasni.

-          Nincs! – Prüszkölte dühösen, mire összevontam a szemöldökömet. Ez… most leköpött? A gondolattól undorodva húztam el a számat. Mennyire lenne sértő, ha megtörölném az arcomat? Csak egy másodpercig haboztam, utána előtérbe furakodott a tudat, hogy rajtam van a nyála. Fúj! – Az agyam eldobom, a mai fiatalok tényleg nem veszik észre magukat?

-          Miért, te mi vagy, ha nem fiatal? – Már baromira kezdett idegesíteni ez a beszélgetés, így meg sem próbáltam kedves hangnemet megütni. Remélem kiérződött, hogy rohadtul unom már a szőrős pofáját. Az ember ki nem nézné ebből az emberből, hogy egy kávézó tulajdonosa, de lehet csak az előítélet beszél belőlem. Nagydarab fickó volt akkora izmokkal, hogy fél karral képes lett volna lecsapni. Szóval ezeken az izmoktól duzzadó kezeken tetoválások tekeregtek össze – vissza. Inkább meg sem kockáztatom összeszámolni hány van rajta. Ezután feljebb vándorolt a tekintetem. Szőkésbarna haját lófarokba kötve hordta, az arcát pedig hatalmas szakáll borította. Fogalmam sincs hány éves lehet, ha nem sorolja magát a fiatal kategóriába. Végétre is Scarlett nővérét is majdnem tíz évvel fiatalabbnak néztem. Nem tehetek arról, hogy úgy néz ki az a csaj, mint valami rohadt baba! Nagy szem, szív alakú ajkak és imádnivalóan hullámos, szőke haj egy apró testen. Bahh, hányingerem van, ha csak rágondolok. Mi a célja, kiakarja ütni a cukiságfaktort? Ha igen, akkor én leszek Julian király és eloszlatom minden reményét! Istenem, hogy kötöttem már megint ki Lilithnél?! Igazán le kéne szoktatnom magam erről, mert a negatívságom egy idő után tuti ki fog készíteni.

-          Oliv, minden oké? – Jelent meg minden bevezetés nélkül a férfi baloldalán Mirtill. Értetlenül meredtem rá és próbáltam kitalálni, hogy mi az istennyilát keres itt, pont ilyenkor. Várjunk csak… a nevén szólította a tagot, szóval biztos ismeri. De ez akkor sem magyarázat arra, hogy mit csinál itt ilyen korán! Neki nem éppen az érettségijére kéne tanulnia? Mint minden normális végzős diáknak. Ezt még én se hittem el, a bátyám se magol egész nap. Akkor Mirtill miért tenné?

-          Ne aggódj Mimca, te csak menj vissza dolgozni. – Csak most tűnt fel, hogy a lány nem úgy van felöltözve, ahogy általában szokott és egy tálcát tart a kezében. Oh, szóval ő itt dolgozna? Ez több dolgot is megmagyaráz, mint például, hogy miért van itt. Örülök, hogy már nem kéregetéssel akarja megkeresni a pénzt a gitárra, de én miért vagyok még mindig itt?

-          Igazából ezt az öcséd küldi. – Húzott elő egy papírfecnit az inge zsebéből és az értetlen férfi kezébe nyomta. Fogalmam sincs mi állhatott rajta, de még inkább elmélyültek a ráncok a homlokán. Rám emelte a tekintetét és ez nem tudom mit jelentett rám nézve.

-          Az a kis hülye… - Morogta, miközben a zsebébe gyűrte a papírfecnit. Oké, ez határozottan nem rám tartozott, de az én időmet is rabolta. Az érzés csak nőtt bennem, amikor az Oliv névre hallgató pasas hátat fordított és elindult vissza a kávézó felé. Ettől egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő. Várj, és velem mi lesz?! Meg sem fordulva válaszolt. – Takarodj a szemem elől és meg ne lássalak még egyszer!

-          Nem hiszem el, hogy megúsztad! – Méltatlankodott a húgom az önelégült mosolyom láttán. Nem tudom, mit van úgy oda, egyszer az életben nekem is lehet szerencsém. Fogalmam sincs mi ütött a pasasba, vagy mi volt azon a lapon, de annak hála megfeledkezett rólam.

-          Ahelyett, hogy háborogsz, inkább örülhetnél nekem! – Most komolyan, attól még, hogy ő négylevelű lóheréket szarik és a koboldokkal fürdik egy üst aranyban örülhetne más szökőévente bekövetkező mázlijának.

-          Örülnöm kéne annak, hogy a nővérem fényes nappal, nyilvánosan rongál? – Ez kimondva tényleg nem tűnik valami követendő példának. Sőt… semmi sem az, amit én magammal műveltem az évek folyamán. Most már azon se csodálkoznék, ha letagadná azt, hogy ismerjük egymást. Én se szívesen vállalnám fel az idegbeteg, depresszióra hajlamos testvéremet.

-          Az csak mellékes, hogy mit csináltam. – Jelentettem ki végül, mert most már csak azért sem ismerem el az igazát. Mi hasznom származna belőle? Semmi, szóval hanyagolhatjuk is a tényeket. – A hangsúly azon van, hogy megúsztam.

-          Erre most büszkének kéne lennem? – Vonta fel a szépen ívelt szemöldökét, mire egy percig komolyan elgondolkoztam azon, hogy kilököm az útra a száguldó kocsi elé. Akkor már ő lenne a héten a második, aki örömét lelte a piszkálásomban és a továbbiakban nem vesz részt az életemben. Idősebb nővér lévén még csak gondolnom sem szabadna ilyenre. Rossz Riko, mégis mi nem jutott eszedbe? Dorgáltam magamat finoman, de megeshet, hogy nem gondoltam komolyan.

-          Én legalább megúsztam, de te mivel magyarázod, hogy még mindig nálad van az a liba? – Ráadásul olyan szorosan ölelte azt a libát, mintha el sem akarná engedni. Hogy átvitt vagy szószerinti értelemben arra még nem sikerült rájönnöm. Bár minek strapálom magam, ez már apa fennhatósága alá tartozik, végtére is vele lakik. Ha ő rábólint erre a háziállatra, akkor nekem semmi kifogásom sem lehet. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy egyikük sem tud libát nevelni, de a hülye a saját kárán tanul. Nem mintha a húgom az lenne, de most valamiért szörnyen fafejű. Félre ne értsétek, ő mindig ilyen, csak most a szokásosnál is jobban. Erősen szuggeráltam a húgom kezét, ahol Ropi pihent. Ugye nem mondja komolyan, hogy körülbelül két óra leforgása alatt a szívéhez nőtt? Ez csak egy idegesítő kis liba, aki elmenne házőrzőnek. Ha megtartja, akkor én komolyan kiképzem erre. Nem érdekel, hogy hány évemet emészti fel.
Amikor hazaértünk, akkor meglepődve tapasztaltam, hogy a mostohacsaládom valami földöntúli csoda folytán felszívódott. Mennyi az esélye annak, hogy az elmúlt hónapokat csak álmodtam és igazából nem is találkoztam velük? Már a gondolat megszületésének pillanatában tudtam, hogy ezek csak hiú remények. Túl szép is lenne ahhoz, hogy igaz legyen. A bátyánkat a konyhában találtuk meg, hol máshol is lenne? Igazából már meg sem lepődők azon, hogy anya helyett ő készíti az ebédet. Bár ameddig örömét leli benne, addig igazán nincs okom panaszkodni. Így jobban belegondolva mindenki jobban jár ezzel a felállással. Nigel gyakorolja a jövőbeli hivatását, anyának pedig nem kell ilyen pitlicsáré dolgokkal foglalkoznia. Kedves jövendőbeli férjem… akárki is vagy, remélem jól főzől. Mert, ha nem, akkor garantálom, hogy ételmérgezésben fogunk meghalni.
Ameddig a húgom próbálta igen sikeresen rávenni az újdonsült szakácsot arra, hogy készítse el a kedvenc süteményét, addig én a pulton ültem és a mai újságot böngésztem. Mielőtt bárkinek rossz gondolatai támadnának csak a viccet kerestem meg. Hidegen hagytak olyan apróságok, mint a hírességek magánélete vagy egy esetleges gyilkosság. Szóval éppen a viccrovatot olvastam, amikor belépett a konyhába anya. A tekintete a testvéreimre tévedt, utána továbbsiklott rám. Csak hagyd szó nélkül. Könyörögtem, de úgy tűnik mára már elhasználtam a szerencseadagomat.

-          Kicsim, voltam a patikában és hoztam neked gyomorsavlekötőt. – A megszólítás hallatán megdermedt a levegő a konyhában, és senki se mert megmozdulni. Furcsa grimaszba torzult az arcom, az újság széle pedig szakadni kezdett. Mikor lettem én megint kicsim? Régen talán egy kedves megszólításnak gondoltam, de most szinte sértésnek hangzott. Mintha ez az egy szó gúnyolódna rajtam. – Mindennap szedned kell.

-          Köszönöm. – Préseltem végül ki magamból, de ennél többre nem futotta. Az önbecsülésem nem engedte, hogy többet mondjak. Utáltam magamat, amiért meg kell köszönnöm neki valamit. Mostanában semmit sem csinált puszta kedvességből, szóval nyugtalanul pillantottam a bátyáméhoz hasonló zöld szemekbe. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, szenvtelen mosollyal viszonozta a pillantásomat.

-          Mész valahova? – Hármunk közül mindig is a bátyánk volt a legkedvesebb, figyelmesebb és toleránsabb. Szigorúan zárójeles mondat, de a hülyébb is. Szóval persze, hogy észrevett valami olyasmit, amit mi lányok nem.

-          Csak a szokásos rutinvizsgálat. – Simított végig domborodó hasán és bár próbált könnyedén viselkedni, de a hangjából kicsendült a keserűség. Ettől pedig, ha lehet még pocsékabbul éreztem magam. Nem is tudom, hogy mi zavart ennyire. – Ha a nagyanyátokat keresnétek, akkor a szobámban megtaláljátok. Valamiért felhatalmazva érzi magát arra, hogy kedve szerint átrendezze a könyveimet.
Te pedig felhatalmazva érzed magad arra, hogy kedved szerint tönkre vágd a gyerekeid életét? Akartam volna kérdezni, de végül csöndesen meredtem magam elé. Mégis mi hasznom származott volna abból, ha veszekedést generálok? Ma már úgy is megvolt a harmatgyenge balhénak csúfolt próbálkozásom, szóval akár csöndben is maradhatok. Ha hiszitek, ha nem… pontosan ezt is tettem. Némán figyeltem anya minden mozdulatát, ahogy megigazítja a haját, majd azt, ahogyan elköszön tőlük. Alighogy becsukódott az ajtó én már készültem volna megkönnyebbülten felsóhajtani, de végül ijedten hőköltem hátra. Az Istenekre, a húgom olyan hangtalanul mozog, akár egy macska! Mégis mikor került ide és… és miért mászik szinte az arcomba? Ez a közelség már az intim szféra megsértését jelenti!

-          Kicsim? – Visszhangozta hitetlenül, a hangnemtől pedig ugrott egy hatalmasat a szemöldököm. Ezt az egy szót úgy mondta, mintha már pusztán a felvetés is nevetséges lenne. A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Akkor miért fájt az, ahogy kimondta?

-          Mintha én kértem volna arra, hogy hívjon így… - Sziszegtem dühösen, fél kézzel pedig eltoltam magamtól a lány fejét. Már így is túl közel jött, ideje a helyére billenteni az egyensúlyt. Az újságot magam mellé raktam, utána lekászálódtam a pultról. Valamit reggeliznem kéne, ami nem görögsaláta… azt hiszem maradok a jól bevált müzlinél. Leszedtem a polcról egy bögrét, majd a hűtőből kihalásztam a tejet és töltöttem magamnak. Inkább iszom kakaót. Beleszürcsöltem, pont jó. – Amúgy hol van Kyle és Mr. Lewis?

-          Ha jól hallottam templomba mentek. – Ennek a mondatnak hála az orromon jött vissza a kakaó. Annyira elkapott a röhögőgörcs, hogy muszáj volt letennem a bögrémet, különben fixen eltört volna. Viszont az orromon visszajövő kakaó miatt egyszerre köhögtem és röhögtem is, a szememet pedig könny futotta el. Akárhogy próbálkoztam nem tudtam napirendre térni afölött a tény fölött, amit a bátyám mondott. Templomba… Kyle. Az én ateista nem egészen az, de már majdnem mostohabátyám. Ő… aki semmit sem hisz el, amire nincs kézzel fogható bizonyíték és aki még a jóslást meg a horoszkópokat is hülyeségnek tartja. Templomba ment? Ez túl vicces és abszurd ahhoz, hogy abbahagyjam a röhögést.

-          Életben maradsz? – Nigel finoman arrébb taszigált és elkezdte feltörölni mindazt, ami az orromon illetve a számon jött vissza. Talán zavarhatna a tény, hogy a bátyám már most jobb háziasszony, mint én leszek valaha, de jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Ő még főzni is tud anélkül, hogy kijönnének a tűzoltók, ergo semmi csodálkoznivaló nincs az ebben. Válaszolni viszont nem volt időm (nem mintha tudtam volna), amikor kinyílt a konyha ajtaja és betoppant rajta a nagymamánk. Szigorú arckifejezéssel nézett végig a társaságunkon, végül megállapodott rajtam a tekintete. Persze, csak a szokásos.

-          Mi ez a felfordulás?! – Nem mintha magyarázatra szorulna, hisz a látottak magukért beszéltek. Szóval félretéve ezt a teljesen felesleges kérdést, drága Alienor mama szerinted mégis mi történhetett? A középső unokád orrából csöpög a kakaó, miközben hisztérikusan khörög. Ez egy új szó arra, ha valaki köhög és röhög egyszerre. Forradalmi találmány, levédetem. Szóval senki se merje lenyúlni! Ki gondolta volna, igazi nyelvújító vagyok. Talán többször kéne visszaköpnöm a kakaómat és eszembe jutnának még ilyen zseniális szavak.
Mivel senkitől sem kapott választ a kérdésére, így önállósította magát az öreglány. Először odalépett a tűzhelyhez és belenézett a fortyogó fazékba. Fogalmam sincs mi járt a fejében, hisz hosszú másodpercekig csak bámulta a készülő levest. Végül nagyon lassan felvonta a szemöldökét és fogva egy kanalat megkóstolta. Akármi is a véleményed nagyi, inkább tartasd meg magadnak! A tesómnak már így sincs önbizalma, mit csinálna, ha leszólnák a főztjét? Szerencsére viszont erre nem került sor, ugyanis a nagyi sugárzó mosollyal az arcán fordult meg és a szemeivel engem keresett. Amikor megtalált, akkor elalélva dicsérte a főzőtudományomat és azt ragozta, hogy micsoda nagyszerű feleség leszek. Ő még mindig zengte a magáét, amíg én döbbenettől kerek szemekkel meredtem rá, még khörögni is elfelejtettem. Álljunk meg csak egy szóra, azt mondta, hogy az én főzőtudományomat? Nem akarom magamat alábecsülni, de előbb gondolnám azt, hogy a liba tanult meg főzni és készítette azt a levest. Még, hogy én készítettem a levest! Ez még viccként se állná meg a helyét. Ez a nap szinte olyan események sorozatát sodorta az utamba, amin a legszívesebben röhögnék vagy sírnék. Most az előbbihez folyamodtam, a húgom pedig csatlakozva hozzám nevetni kezdett. Jólesően, felszabadultan és szívből. Az öreglány értetlenül kapkodta a fejét köztünk és egész biztos voltam abban, hogy azon agyal mi mulatságos volt a mondandójában. Egészen addig jól szórakoztam, amíg meg nem hallottam Nigel szégyenlős motyogását. A nevetésem szép lassan elhalt és meredtem bámultam a fiú megrökönyödött arcát. Szégyellte azt, amit csinált. Jutott el a tudatomig és ettől fellobbant bennem a harag. Mégis hogy akarsz szakács lenni, ha még a saját családod előtt is szégyelled?! A legszívesebben az arcába üvöltöttem volna. Szedd már össze magad! Ha szeretsz főzni, akkor miért hátráltat más véleménye?! Egészen eddig semmi bajod nem volt! Miért pont Alienor nagyi közelében tört rád a frász?!

-          Nigel! Ezt te… - Hüledezett a nagymamánk, ami ha ez lehetséges még inkább fokozta a bátyám zavarát. Az arca kezdett egy paradicsom színével vetekedni, az arckifejezéséből ítélve pedig a föld alá süllyedt volna, ha teheti. Valamiért szomorúsággal töltött el ez a látvány és elakartam fordítani a fejemet. Csak, hogy ne kelljen így látnom. – Elmondhatatlanul büszke vagyok rád!

-          Tessék? – Kapta fel olyan hirtelen a fejét, hogy tisztán hallani lehetett a nyaka roppanását. Au, ez nem kicsit fájhatott. Viszont látszólag ez a legkevésbé sem érdekelte a fiút, a tekintetét a nagymamánkra függesztette. Úgy bámulta, mintha félne elhinni mindazt, amit hall. Habár egyetértettem a nagyival mégis ugyanolyan bambán fordultam felé, mint a bátyám. Egek… azt mondta büszke rá! Eddigi tizenhét évem során semmivel sem tudtam kivívni a tiszteletét, nyerhettem én megyei vagy országos diákolimpiát a röpi csapatommal, lehetett kitűnő bizonyítványom, részt vehettem akármennyi zongora vagy gitár versenyen, koncerten.  A bátyám viszont mindössze azzal elérte, hogy készített egy levest. Most már az is biztos, hogy nem értem az embereket.

-          Netán a füleden ülsz fiatalúr?! – Ripakodott rá a nagyi látva a bizonytalanságát. Résnyire összehúzott szemekkel figyelte, ahogy Nigel behúzott nyakkal motyog valamit az orra alatt. Szerintem köze lehetett valami bocsánatkérésféleséghez. Némán meredtem rá. Isten a megmondhatója, hogy fogom azt a merőkanalat és lenyomom a torkán, ha nem hagy fel ezzel a viselkedéssel. A bátyám úgy tud főzni, hogy az embernek kedve támad megnyalni mind a tíz ujját étkezés után. Ha mazochista hangulatban lennék, még azt is mondanám, hogy szinte orgazmusom van a sütijeitől. Ezt viszont jobb nem hangosan kimondani, mert akkor fixen kifizettem a jegyem egy elmegyógyintézetbe. Szóval inkább csak álljunk egyhelyben és vágjunk értelmes képet.
Ez az elhatározásom nagyon hamar semmivé foszlott. A fejemet a hang irányába fordítottam és elhúzott szájjal figyeltem Ropi műsorát. A húgom épphogy csak kiment mosdóba, de az imádott gyermeke pár sikertelen próbálkozás után már magasba nyújtott nyakkal és felborzolt fejtollakkal a mamáját hívogatta egyre élesebben és fülsértőbben. Szerintem, ha ember lett volna már rég lebiggyedtek volna az ajkai és megteltek volna könnyel a szemei. Sajnálom haver, de el kell fogadnod, hogy a nevelőmamádnak vannak alapvető emberi szükségletei és miattad nem fog felhagyni velük. Legalábbis nagyon remélem.
Végül erőt vettem magamon és odalépve a pulthoz teljesen hülyét csináltam magamból. Elkezdtem gágogni, hogy kapjon valamiféle visszajelzést. Szent Mária, éppen egy libával beszélgetek! Ha ezt látná Scott, akkor egész biztos elmebajosnak gondolna. A gondolattól elnehezült a szívem és nehézkesen szívtam be a levegőt. Inkább figyelj erre az átkozott libára és gágogj neki! Nos… csak annyit sikerült elérnem, hogy hangosan zokogva elrohanjon. Hiába néztek így, az a hang a zokogásra hasonlított a legjobban.

-          Jézusom, két percre se hagyhatom magára a kiscsajt?! – Áhá, szóval egy libalányról van szó. Ez megmagyarázza azt a kérdésemet, hogy miért viselkedik úgy, mint egy hisztis picsa. Nem szabad bedőlni a pihepuha tollaknak és az aranyos kinézetnek! Ez maga a Sátán libája! Akit valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Ropinak nevezett el a húgom. Nem tudott valami találóbb nevet adni neki? Például hisztérika? Vagy Hisztis Mirtill?
Nyugodj meg Riko, ő csak egy kisbaba. Természetes, hogy kétségbeesik, ha nem találja a mamáját. Most már csak arra kell rávennem a tesóm, hogy a klotyóra is magával vigye a csemetéjét.
Ezekkel a gondolatokkal próbáltam lecsillapítani magamat. Csak a mai napot kell elviselned, utána nem látod egy ideig ezt a hangos kis madarat. Ennek sikerült jobbkedvre derítenie, így derűsen hallgattam végig annak történetét, hogy Ropi milyen szánalmas kis rondaság volt a kikelésének pillanatában. Persze a húgom szebben fogalmazott, tekintettel arra, hogy a nagymamánk volt a fő hallgatósága. A tekintetéből kitudtam olvasni, hogy jól szórakozik és egész végig mosolygott, ami ritkaszámba ment minálunk. Aztán egyszer csak elkomorult.

-          Nem hittem volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. – Mondta halk sóhaj kíséretében. Ugyan egy szóval se említette, hogy miről van szó mi mégis tudtuk. Anyáról. Mégis mi másról beszélne? És ki lett volna alkalmasabb ennek a témának a megvitatására, mint az unokái, akik mindennap szemtanúi a lánya viselkedésének? Követni akartam a húgom példáját, lelépni innen. Az anyátoknak szüksége van rátok! Ne légy ilyen kicseszett önző Asakura Riko! Visszhangzott a fejemben Kyle összetéveszthetetlen hangja, mire vonallá préselőtek az ajkaim. Szüksége van rátok, mi? Mutasd meg mikor, mert én úgy látom, hogy csak az útjában állunk.

-          Ne aggódj nagymama, ez nem a te hibád. – Hatalmasat ugrott a szemöldököm, amikor a bátyám száját elhagyta ez a mondat. Ugye ezt még ő sem gondolta komolyan?

-          Mégis ki mondta, hogy az enyém?! – Csattant fel haragosan a nő és úgy nézett elsőszülött fiúunokájára, mintha a szemeivel képes lenne felnyársalni. Én el is hittem, hogy ha nagyon akarná, akkor megtenné.
Úgy tűnik az öreglány becsülete nem bírta ezt a sértést, így azzal a lendülettel ki is vonult a konyhából. Mindeközben egyszersem feledkezett meg arról, hogy ki ő. Egyenes háttal, büszke (és lenéző) tekintettel karöltve távozott.

-          Az ilyen pillanatokból tudom, hogy tényleg pöcsöd van és nem az én puncimat viseled a lábaid között. – Utaltam finoman arra az aprócska tényre, hogy férfiként megbántott egy nőt, amikor csak jót akart. De tök őszintén, melyik nő örülne annak a vigasztalásnak, amikor a lánya egy kurva, hogy nem a te hibád? Szent József, lekurváztam az anyámat! Remélem senki se lett hirtelen gondolatolvasó a családomból. Habár eléggé felvágottnyelvű voltam nem szándékoztam nyílt színen ledegradálni az anyámat.

-          Jézus ereje, a húgom komolyan a puncijáról beszélt? – Szörnyülködött Nigel, amíg én még mindig azzal a szóval voltam elfoglalva. Hisz ez nem is olyan nagydolog, igaz? Más emberekkel is előfordult már, ugye? Egész biztos előfordult, jutottam végül döntésre. Nem kell ennek olyan nagy jelentőséget fordítani, hívtam már csúnyábban embert.

-          Nigel, úgy látom szeretsz megfeledkezni arról a tényről, hogy húgaid vannak, akiknek bármily hihetetlen, de nem cerka van a lábuk között.

-          Te csak szépen maradj csöndben! – Rivallt rá Yuira, aki erre résnyire összehúzott szemekkel meredt rá és a tekintete egy halálos ítélet volt. – Mindössze tizenhárom éves vagy, mégis rád izgul minden, aminek farka van! A nyíltnap után azt hittem hülyét kapok az osztályomtól, szinte csak rólad beszéltek! Sohasem hittem volna, hogy egyszer elhagyja a számat, de közölnöm kellett velük, hogy tiltott zóna a tizenkét éves húgom melle!
Akkor mi lenne, ha ezt az információt Viktorral is közölnéd?

-          Ez a beszélgetés egyre bizarrabb lesz… - Motyogtam, de neki mégis sikerült meghallania. Dühösen fordult felém és máris felkészültem az engem érő vádjaira. Úgy se lehet rosszabb azoknál, amit eddig kaptam. Legalábbis melegen ajánlom neki.

-          Meg se szólaljon az, akit csak úgy jellemeznek a suliban, mint akinek farokállító segge van! – Prüszkölte dühösen, de én csak jót derültem a kirohanásán. Castiel volt az a nyomorék állat, aki elkezdte ezt a jelzőt használni a fenekemre. Tudtommal utána olyan büntetésben részesítette az unokatesóm, aminek hála egy hétig hozzám se mert szólni a fiú.

-          Kinek van farokállító segge? – Igen, tényleg ő hiányzott ebből a beszélgetésből. Mintha eddig nem lett volna elég bizarr az, hogy a bátyánk egyikünk mellét, másikunk seggét szidja. Akkor még neki is be kell toppannia! Gratulálok Istenem, nagyon értesz a konfliktuskeltéshez. Ez egy hatalmas nagy like. – Költői kérdésnek szántam, mert egyértelmű, hogy Cicának.

-          Látom sikerült a templomban visszatalálnod régi önmagadhoz! – A szemeimet forgatva fordultam a mostohabátyánk felé, aki erre lazán megvonta a vállát. Egykedvűen elhúztam a számat. Nem mehetne vissza a templomba? Úgy viselkedik, mintha kutya baja se lenne. Ezt nevezem én regenerálódó képességnek! – Apádat hol hagytad? Amint belépett a templomba hamuvá porladt?

-          Sajnálom, hogy el kell keserítselek, de élek és virulok. – Csalódottan vettem tudomásul, hogy az imáim mindig süket fülekre találnak. Még csak egy ördögűzést se hajtottak végre rajta! Ezek a mai papok nem ismerik fel, ha sátáni erők munkálkodnak a közelükben? A hívőid rettenetes munkát végeznek Istenem. Igen, rólad beszélek, ott fent! Amíg én egyirányú szópárbajt vívtam a teremtővel, addig a mostohaapám odalépett a húgomhoz és átnyújtott neki egy ajándékos zacskót. Csupán ennyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feladjam az eleve kilátástalan harcomat. Helyette inkább éberen követtem végig a mellettem zajló eseményeket. Yui okos kislány lévén csak vonakodva fogadta el, amiért az égvilágon senki sem hibáztatta. A saját jóléte érdekében ajánlom, hogy elfogadható ajándék legyen benne! Egy mesekönyv volt.

-          A húgom elmúlt már nyolc éves. – Jegyeztem meg csak úgy mellékesen, ha esetleg nem tűnt volna fel neki. A lány meredten bámulta A hercegnő és békát, az ujjai szinte elfehéredtek annyira szorította a könyv szélét. Az arcára pillantva azt is sikerült megállapítanom, hogy teljesen elsápadt. Bár ezt nehéz megállapítani olyannál, akinek eleve a hullafehér az alap bőrbeállítása. Húgi, több napfény, kevesebb gépezés! Igen, ezt komolyan az én számból hallottátok.
Ekkor Yui kiszakadt a könyv okozta révületből és olyan gépies mozdulattal fordult a férfi felé, hogy kedvem lett volna alaposan megsimogatni a fejét. Egy serpenyővel. Jó erősen. Közben azt követelni, hogy árulja el mit művelt a tesómmal. Igazából, ha megnyúznak se jöttem volna rá, mi jelentősége van ennek a könyvnek. De, hogy van neki azt bármibe le mertem volna fogadni.

-          Köszönöm… - Préselte ki magából akadozva, szinte már a sírás küszöbén állva. Mielőtt bárkiben felmerülne nem a jófajta, meghatott sírásról van itt szó. Éppen ezért szorult önkéntelenül is ökölbe a kezem. Ha nem lett volna elég világos az elmúlt fejezetekből, akkor most elmondom még egyszer. Senki, ismétlem, senki nem sirathatja meg büntetlenül a kishúgomat! Legyen akármilyen vipera természete és csau csau mérete! Igazából Nigelt se sirathatja meg senki, de annyiban csak reménykedhetek, hogy a tizenkilenc éves, érettségiző bátyám nem kezd mások szeme láttára bőgni, ugye?

-          Igazán nincs mit. – A reggeli megállapításom ellenére még mindig ki nem állhattam ezt az alakot és lehetett akármilyen normális mégse ma fogom elkezdeni kialakítani az örök életre szóló barátságunkat. Olyannal kéne emberi viszonyt ápolnom, aki majdnem megsiratta a húgomat, ráadásul szándékosan? Ezt ugye ők se gondolták komolyan. Utálhatott és neheztelhetett rám az anyám amennyire csak akart, de remélem ő is belátja, hogy csodákra még én se vagyok képes.
A délelőtt további részében nagyon hamar felhagytam azzal a kísérletemmel miszerint segítek a bátyámnak („Semmihez se merj hozzányúlni, különben feldugok egy merőkanalat a seggedbe!”) és inkább beszélgetést kezdeményeztem a nagymamámmal. Némi unszolás után elmesélte hogyan találkozott a nagyapámmal és bár egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, de azt is milyen volt özvegyként két tinilánnyal egyedül maradni. Azalatt a megközelítőleg harminc év alatt a nagymamám egyszersem randizott. Még mindig hűséges a férfihez, akinek egyszer régen örök hűséget fogadott. A szememet csípték a könnyek, amikor ehhez a részhez ért. Valamiért megrendített ez a határokat nem ismerő hűség és a tudat, hogy ugyan senki sem kérte, de ő akkor se hajlandó az ő szavaival élve „megcsalni” Julian papát. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem számít megcsalásnak az, hogy ennyi évvel a férje halála után szeretne új kapcsolatot kialakítani, eleresztette a füle mellett. A legszebb az egészben, hogy ezután a szememre vetette, amiért még egy évet se vártam a barátom halála után. Hogy mi van?! Miért van az, hogy ma már megint én lettem a hibás a történet végére?!  
Mivel nem volt kedvem azt hallgatni, hogy mennyire szar alak vagyok, így a nagymamámat átirányítottam a húgomhoz azzal a határozott céllal, hogy megtanítja libát nevelni. Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, de én már megint unatkoztam. Anya még mindig nem jött haza, Nigel a konyhában főzicskélt, Dean a nappaliban ült és a híradót nézte, így az egyetlen megmaradt személy keresésére indultam. Végül a szobám szőnyegén feküdve találtam rá, amint éppen a könyvemet olvasta. Mintha reggel még azt mondtad volna, hogy ez egy hatalmas baromság. Azt hiszem az unalom nagy úr.
Amikor észrevette, hogy beléptem a szobába, akkor hátra hajtotta a fejét és rám nézett.

-          Van akár egyetlen lány is, aki szerint vonzó ez az egoista, elbizakodott pöcs? – Jellemezte tökéletesen az egyik főszereplőt és láttam az arcán, hogy komolyan kíváncsi a válaszra. Azt ugye mégse mondhattam neki, hogy most írta le magát tökéletesen, így törökülésben letelepedtem a feje mellé.

-           Aranyom, ha te azt tudnád! – Miért, téged hány lány tart vonzónak? Ezt kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Te még nála is nagyobb pöcs vagy, mégis imádnak. Mégis imádlak. Néha. Amikor olyanom van. Miért nem vágtam a fejéhez mindezt?– Molyon közkedvelt szereplője az álom könyvespasim karcoknak és szerintem Daemon Black után ő a legjobban kedvelt karakter.

-          Ebből értenem kellett volna valamit? – Az égvilágon semmit. Valószínűleg feltűnt a férfinak, hogy nem nagyon tetszett a válasza, így próbált kiengesztelni. Nem tudom melyik univerzumból jössz haver, de nálunk nem számít bocsánatkérésnek az, hogy az ölembe hajtod a fejed. Amikor megemlítettem neki, hogy így csak a párok viselkednek, akkor összeráncolt szemöldökkel nézett fel rám. – Ugye tudod, hogy leszarom? Én most úgy döntöttem, hogy a mostohatestvérek is.
Hatalmasat sóhajtottam és inkább végigsimítottam Kyle ezüstös haján. Olyan selymes és fényes! Baszki, férfi létére miért ennyivel szebb a haja, mint nekem? Ahogy tovább simogattam ő szinte belesimult a kezembe, élvezte az érintésemet. A kényeztetést, amivel nagy ritkán ellátom.

-          Mesélj magadról. – Kértem halkan és ő mesélni kezdett. Arról az időszakról, amikor a balesete után otthagyták Franciaországot, hogy tiszta lappal kezdhesse. Érdeklődve hallgattam, hogy kezdetben mennyire egyedül érezte magát a sok idegen között, akikről nem tudott semmit, de ők mindent tudtak róla. Majd beszélt azokról az időkről, amikor meghaltak Scott szülei és Kamilla lett a gyámja. Önkéntelenül is hatalmasat dobbant a szívem, amikor meghallottam a férfi nevét és elkezdtem hegyezni a füleimet, hogy semmiről se maradjak le. Mindent tudni akartam Scottról! Lebilincselve hallgattam, hogyan teltek azok a napok, amikor az akkor csak tizenkét éves fiú odaköltözött hozzájuk. Szinte magamba szívtam a férfi szavait, emlékezni akartam a legapróbb részletre is. Most mit bámultok így? Lány révén nektek kéne a legjobban tudnotok, hogy mennyire fontosak azok a sok kis apróbb információk a kiszemeltetekről! Amit én csináltam még szerintem az enyhébb fajtája volt a kutakodásnak. Ismertem olyat, aki pusztán abból kinyomozta a srác nevét, hogy látta hol száll le a buszon. Higgyétek el az már a durva esetek közé tartozik egy kis Sherlock beütéssel vegyítve. Ő megragadta azt a lehetőséget, ahogy én is a sajátomat. Hogy ezáltal úgy érezzem, ismerem őt és megértem az érzéseit. Nos… speciále még nem jutottam el arra a pontra, hogy tényleg megfejtsem a férfi gondolatait, de már dolgoztam az ügyön. Így figyelmesen hallgattam a mostohatestvéremet, aki szintén nem értette az unokatestvérét. Miért sír egész álló nap? Figyelemre vágyik? Szeretetre? Ilyen gondolatok forogtak a fejében, ahogy a tizenkét éves rokonát szemlélte, szigorúan csak a távolból. Itt bevallom lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy megnyugodjak. Csigavér kislány, ezek egy olyan fiú gondolatai, aki elvesztette minden emlékét. Összeráncoltam a szemöldököm. Ha jobban végig gondoljuk az egészet, akkor simán lehet, hogy a balesete miatt lett ekkora paraszt! Nem állítom, hogy anélkül egy ízig – vérig romantikus jazz rajongó lenne, de semmit sem zárhatunk ki.   
Frusztráltam pillantottam az óra felé és az elmúlt negyed órában már sokadjára tudatosult bennem, hogy egy beszélgetést igen is lehet túlragozni! Arra is rá kellett jönnöm, hogy valakit egyszerűen nem szabad beszélgetésre bíztatni, mert ha elkezdi, akkor annak nincs vége. Könyörgöm, valaki lőjön már le. A figyelmem attól a pillanattól fogva zuhanórepülésben hanyatlott, amikor valami csajról kezdett beszélni, aki mániákusan szerette. Aha, nagyon érdekfeszítő… és mi van Scottal? Neki van barátnője? Például egy alacsony és szőke csaj, akit Lilithnek neveznek, és ki nem állhatod?

-          Kaja! – Hála a magasságosnak! Gondoltam megkönnyebbülten, mikor felharsant lentről a bátyám hangja. Nem tudom meddig bírtam volna még idegekkel Kyle szar történeteit. Tudom, én voltam a kezdeményező fél és kezdetben még érdekelt is, de utána kezdett kicsit túlzásba esni. Ha legközelebb találkozom Scottal, akkor mindenképpen meg kell kérdeznem, hogy szoktak – e ők egyáltalán beszélgetni. Ha nem, akkor bokán fogom rúgni és közlöm vele, hogy sürgősen kezdjék el. Ha igen, akkor beszéljenek többet! Mert ez így nagyon nem oké. Mintha minden problémáját és keserű emlékét rám akarta volna zúdítani. Szeretem a mostohatestvéremet, de nem vagyok hajlandó lelkiszemetes üzemmódba átkapcsolni. Ott van a barátnője meg a legjobb haverja!
Kyle meglepő módon nem tette szóvá, hogy szabályosan lelöktem az ölemből… el ne higgyétek, úgy morgott utána, mint egy zsémbes öregember. A szemeimet forgatva sétáltam le az étkezőbe, ahol ott várt már a családom és egy isteni ebéd, amit a bátyám dobott össze. Mégis hiányérzetem támadt, ahogy körbe néztem. Mindenki itt volt apát kivéve. Azt még hajlandó voltam megérteni, hogy értem semmi erőfeszítést nem volt hajlandó tenni, de hogy a húgomért?! Mindennek van egy határa és ezt ő most csúnyán átlépte! Leszarom mennyire utálja és megveti Dean Lewist (felőlem fel is fordulhat, ezen ne múljon), de hogy nem képes idetolni a pofáját, hogy megünnepeljük a legkisebb gyermeke születésnapját az már több a soknál!
A tesómnak elég volt egyetlen pillantás és egyből tudta, hogy mi kezdte el bökni a csőrömet. A fejével intett, hogy üljek le, mire vonakodva ugyan, de engedelmeskedtem neki. Csak miután kényelembe helyeztem magam, azután volt hajlandó megosztani velem a mondandóját. Ami egyetlen szóból állt.

-          Dolgozik. – Dühösen mordultam ennek hallatán. Engem az se érdekelne, ha magát az angol királynőt mentené meg éppen! A család mindenek felett áll, szóval elvárnám az apámtól, hogy legalább ezen az egy napon ne dolgozzon! Ha már az év többi háromszázhatvannégy napján mást sem csinál. Viszont ez most nem rólam szólt és ha a húgomnak nem volt kivetnivalója a dolog ellen, akkor nekem se lehetett. Illetve, ha pontosak akarunk lenni, akkor csak nem hangoztathattam. Gondolatban viszont megvolt a véleményem és a legközelebbi találkozásunk alkalmával apa szemére is fogom vetni.
Az ebéd nagyjából nyugodtan telt, már ha eltekintek attól a pillanattól, amikor anyám kerítőnőt szándékozott játszani és próbált összehozni az egyik kolléganője fiával. Kezd meghatóvá válni, hogy mennyire a szívén viseli a szüzességem sorsát, de nem fogok semmiféle vakrandikon részt venni. Bár, ha csak részben úgy néznek ki, mint Kyle, akkor talán lehet róla szó. De ezt inkább nem említettem neki, mert félő volt, hogy kiborulna. Tekintettel arra, hogy amikor anya szóbahozta a témát, akkor véletlenül pont akkor tört el a kezében tartott kés. Véletlenül… lehet fontolóra kéne vennem, hogy születésnapja alkalmával elküldöm indulatvezetési tréningre. Nem kifejezetten a legjobb ajándék, de legalább hasznos. Valljuk be, egyszerűen csak féltettem az irhámat, mert valamiért mindig rajtam csattant az ostor vége. Az vesse rám az első követ, aki nem gondolkozott volna hasonló dolgokon a helyemben!
Az ebéd végeztével szinte egyszerre jelentkeztünk a mostohaapámmal, hogy elmosogatunk. Ilyen egyszerűen nincs! Nem akartam visszakozni, azonban kettesben maradni se szándékoztam a Sátánnal.  A kerekek szinte kattogtak a fejemben, ahogy a lehetőségeimet saccoltam. Az alsó ajkamat harapdálva pillantottam a férfira, a szemeiből azt olvastam ki, hogy csakis az én döntésemet várja. Talán mások észre se vették, hogy milyen nagy dilemma elé állítottam önmagamat. Mégis meddig tarthat elmosogatni pár edényt? Biztos nem vészes… végül megadóan sóhajtottam egyet. Ha meg esetleg nem bírnám, akkor is ott van annak a lehetősége, hogy egyszerűen csak kisétálok onnan. Végtére is mi rossz történhetne? Így kénytelen kelletlen kivánszorogtunk a konyhába és nekiálltunk elmosogatni azokat a tányérokat, amik öt perccel ezelőtt sokkal kevesebbnek tűntek. Úristen, ez egy halom! Mégis miére vállalkoztam én?
A lehető legkínosabb csönd ereszkedett közénk, ami látszólag csak engem feszélyeztetett. Ez nem lehet igaz! Fél szemmel a férfire pillantottam. Némán figyeltem, ahogy körkörös mozdulatokkal sikál egy tálat.

-          A kezed is járjon. – A hangjától összerezzentem és majdnem el is elejtettem a kezemben tartott tányért. Istenem, miért teszed ezt velem? Rajtakapott, amint bámulom! Könyörgöm, nyíljon meg alattam a föld! Az arckifejezésem láttán Dean egy pillanatra abbahagyta a sikálást és összevont szemöldökkel meredt rám. – Szinte már sértő, hogy mennyire utálsz. Tudtommal semmit sem követtem el ellened.

-          A családom ellen. – Ingattam a fejem tanácstalanul, mert veszélyes lehetett előtte megnyílni. Viszont az tagadhatatlan tény, hogy sohasem emelt rám kezet. Egyszerűen csak taszított a személyisége. Ezt viszont nem fogom az orrára kötni.

-          Nem fogok bocsánatot kérni, azért mert beleszerettem Roseba. – Az arcát fürkészve árulkodó jelek után kutattam, csak úgy, mint reggel a fiánál. Vajon komolyan beszél? Elhihetem akár egyetlen szavát is? Kyle nem bízik benne. De vajon megbízok annyira a férfiban, hogy higgyek is neki? Kyle instabil… ezt most már muszáj belátnom. Hihetek egy lelkileg teljesen labilis embernek?

-          Köszönöm… a reggel történteket. – Fűztem hozzá, amikor egy pillanatra értetlenné vált az arckifejezése. Ennek hallatán viszont kifejezéstelenül bámult, amit nem értettem. Most már az is baj, ha megköszönöm? De hát muszáj volt! Lehet épp ez a probléma… mert úgy fogtam fel, mintha valami kötelesség lenne és nem a szívem mélyéről jött.

-          Azon nincs mit köszönni. – Fordult vissza a mosogató felé és leöblítve a kezében tartott tálat félrerakta száradni. Arra jelentkeztem, hogy elmosogatok, de még semmit sem csináltam. Most se, csak némán álltam és most már nyíltan bámultam a mostohaapámat. – Bárki megtette volna a helyemben.  
Oh, ebben én annyira nem vagyok biztos.

-          De én megakarom köszönni. – Kötöttem az ebet a karóhoz, mire hatalmasat sóhajtva tette le a szivacsot. Felém fordult és fürkészően bámult, mintha próbálta volna kitalálni, mit fogok mondani. – Nem akarok tartozni magának. Valamivel törleszteni szeretném.

-          Ha valamivel törleszteni szeretnél, akkor a szád helyett a kezed járjon! – Bökött a fejével a mosogató felé, mire résnyire szűkültek a szemeim. Nem vesz komolyan. Tudatosult bennem és a felismeréstől, ha lehet még dühösebb lettem.

-          Tényleg bármit kérhet tőlem! – Nem fogok úgy csinálni, mintha most jöttem volna rá mekkora hülyeséget mondtam az imént, pedig így történt. Mert ezt mondani a Sátánnak nagyon merész és meggondolatlan húzás. Nem használhatja ki a helyzetet, ugye? – Ha akarja, akkor főzök magának.

-          Te most törleszteni vagy megmérgezni szeretnél?
A kérdése hallatán hunyorogva néztem rá.

-          Úgy beszél, mintha már kóstolta volna a főztömet.

-          Kyle mesélt egyet s mást. – Húzta óvatos mosolyra a száját. Eltudtam képzelni, hogy miket mondhatott a drágalátos kisfia, szóval ne is fáradozzon. Hirtelen azonban elbizonytalanodtam. Lehet, hogy folyton szid, de ő az egész földkerekségen az egyetlen ember, aki bármikor hajlandó megenni azt az undormányt, amit készítek. Senki se vállalna be egy gyomormosást, csak azért, hogy ne sírjon a szám. Kyle… az ajkaimat harapdálva fordultam az ajtó felé, mintha csak ott állna. – Ő is csak azért eszi meg, mert…
A férfi hirtelen elhallgatott, a tekintete pedig megváltozott. A semmibe révedt, szinte semmi sem zökkenthette ki a gondolataiból. Nekem viszont nem volt erre időm, így csettintettem egyet az arca előtt. Dean zavartan nézett, mintha azt se tudná, mit keresek itt.

-          … mert? Miért eszi Kyle meg? – Kérdeztem türelmetlenül, mert valakinek a szájából hallani akartam legalább egyetlen egyszer. Mert szerelmes beléd.
Szerintem nem kérek sokat.
Egyszerűen tudnom kell.

-          Nem érdekes. – A válasz hallatán a legszívesebben dühöngtem volna és az arcába ordítottam volna a véleményem. Már miért ne számítana?! Lehet, hogy ezt maga ilyen könnyedén elintézi, de nekem élet – halál kérdés! Miért nem érti, hogy tudnom kell?! Senki se ért meg. Talán, ha tudnák… nem! Erre még csak nem is szabad gondolnom. Nem szabad elárulnom magam, úgy kell viselkednem, mintha nem tudnák az egészről és akkor lehet, hogy előbb vagy utóbb véget érne ez az őrület.
De mi van, hogy ha örülne neki…? Bár mit áltatom magam? Ha elakarta volna mondani, akkor már rég megtette volna, nem? Mondjuk, ez attól is függ, hogy mióta tart. Biztos ugyanazt érzi, amit én. Nem akar szerelmes lenni, egy átokként fogja fel és dühös magára és rám is, amiért ezt tettem vele. Még ha tudatomon kívül is. Hiába próbál kiszeretni belőlem, de a szívnek lehetetlen parancsolni. Az eszének viszont tud, és ahogy észrevettem mást sem csinál. Hisz nincs más választása. Megacélozza a szívét és próbál úgy tenni, mintha meg se történt volna az a fájó felismerés. Amikor pedig részeg volt, akkor elvesztette a kontrollt.
Szemétség kimondani, hogy boldogabb lennék, ha ez az egész csak egy félreértés lenne?
Hisz Kyle… megtestesít mindent, amit utálok magamban.
Képtelen lennék úgy szeretni őt. Képtelen lennék szeretni azt, akire ha ránézek, akkor a saját hibáim köszönnek vissza rám. Sokszor mondták mások, de mi tényleg hasonlítunk egymásra. Nem a levegőbe beszéltek.

-          Ha bármit kérhetek tőled, akkor sakkozni szeretnék veled. – Erre a mondatra éledezni kezdtem, nagyon lassan fogtam csak fel. Félig még a gondolataimba süppedtem, így kicsit zavartan kérdeztem vissza.

-          Sakkozni?

-          Igen, egy jó ideje senkivel sem tudtam egy jót játszani. – Nem szeretek sakkozni. Mindig elfelejtem a szabályait és mire megtanulnám már ki is kaptam. A bátyám viszont imád játszani és általában nyerni is szokott. Neki jó a stratégiai gondolkozása. – Rose viszont utál játszani, mert mindig veszít.

-          És velem akar játszani? – Mert, ha nem ragaszkodik hozzám, akkor szívesen ajánlanám a bátyámat. Ő egyrészt élvezné, másrészt tudná is mit csináljon. Azt meg én élvezném, ha elverné a mostohaapánkat, mert akkor talán lehervadna a mosoly a szájáról.

-          Ha nincs ellenedre. – Igazából nagyon is ellenemre van, de nem nagyon visszakozhatok, hisz én ajánlottam fel, hogy bármit kérhet. Még ha ez azzal is jár, hogy néhányszor elvernek egy játékban. A fenébe is, akkor már adjuk meg a módját! Megkértem a bátyámat, hogy hozza le nekünk a Harry Potter sakk készletét. Ne nézzetek már így. Ha már kikapok, akkor legalább egy varázspálca okozza a vesztemet!
Dean egy pillanatra ugyan meghökkent a szokatlan bábuk láttán (mi van, ez nem látta a Bölcsek Kövét?), de nem tette szóvá. Ha már itt tartunk, akkor szerintem nincs is normális sakk készletünk. Vagy ha volt, akkor azt a régi otthonunkban hagytuk.
Az étkezőbe vonultunk, leültünk, én pedig a bátyám felé fordultam és megkérdeztem, hogy ő mi a csudát keres itt. Nem kifejezetten méltányoltam a választ, miszerint szeretné megfigyelni a játékunkat. Mivel már előre tudtam mi lesz, így meg sem lepődtem azon, hogy néhány lépésemnél felszisszent vagy a fejét csóválta. Egy idő után megelégeltem és kiküldtem az étkezőből, de ugye mostanában semmi sem történik a kedvem szerint. Ő továbbra is ott ült mellettem és cicegni kezdett, amikor sakk mattot kaptam. Dühösen fordultam felé, a tekintetemmel tudtára adtam, hogy hova kívánom. Hiába tagadja, de mindez az ő hibája! Itt idegesített engem a hangos és látványos reakcióival. Szerintem miatta vesztettem el a következő játszmát is.

Miután kezdett felettébb bosszantó lenni a folyamatos vereség feldöntöttem a pályát és duzzogva elvonultam. Semmi szórakoztató sincs abban, ha ennyire nyilvánvaló a játék kimenetele! Szerintem a mostohaapám is elkezdte unni egy idő után. Talán valaki olyannal kéne játszanom, aki bénább nálam. Tudjátok, csakhogy legyen valami sikerélményem is. Megkérhetném anyát, hisz Dean szerint mindig veszít. A két pancser egymás ellen! Ez már sokkal izgalmasabb meccs lenne. 
Mintha a húgom csak meghallotta volna a gondolataimat betrappolt a nappaliba (Ropival a nyomával természetesen) és ahogy végignézett rajtunk bejelentette, hogy márpedig mi most társasjátékozni fogunk. Anya éppen lapozott volna, de a hír hallatán megdermedt és úgy meredt a lányára, mintha a halálos ítéletét közölte volna. Ezek után meg sem lepődtem azon, hogy ő volt a legnagyobb hanggal a gondolat ellen. Vajon jó hír – e az, hogy sikerült lealkudnia egyszerű unóra? Az majd mindjárt kiderül.
Mindannyian az étkezőbe vonultunk, én pedig nagyon naivan lehuppantam mostoha és a normális bátyám közé. Mentségemre szóljon, hogy akkor még nem tudtam, hogy Kyle mennyire ambiciózus és versengő. Vagy simán mondjuk csak rá azt, hogy egy nagyra nőtt gyerek, aki képtelen veszíteni. Eddig is sejtettem, hogy egy seggfej, de egy kör után már egész biztos voltam benne. Akárhányszor valaki plusz négyest rakott le, a srácnak egész biztos volt valahonnan egy és becsapta. Az első kör után csak némán meredtem rá és egy szó nélkül tűrtem a kezemben maradt százhuszonhét pontot, de utána egyre nehezebben viseltem. Ő és a húgom felváltva nyertek, néhány megszakítással, amikor mások is. De anya például egyszerm sem. Mégis én voltam az, aki végül besokallt és véget vetett a játéknak azt kiáltva a férfinek, hogy dugja fel magának a húzz fel négyeseit, miközben a fejéhez vágtam a paklimat.
Azt hittem, hogy ezzel véget is vetünk a társasjáték maratonnak, de mivel a címben benne van a maraton szó, így minek is reménykedtem? Unózás után Nigel elővette a Sequence – t és teljesen véletlenszerűen kihúztuk, hogy ki kivel lesz. Márpedig szerintem Kyle és Yui egész biztos csaltak, amiért egy csapatba kerültek. Nincs az az Isten, hogy az a két versenymániás teljesen véletlenül kerültek egymás mellé. Illetve szembe. Szerencsére és a bátyámat fogtam ki és nem anyát. Boldoguljon vele csak az, akivel egy ágyban alszik!
Az első kör után a bátyám rezzenéstelenül közölte, hogy most azonnal húzzam fel a szemüvegemet, ha akár egyszer is nyerni akarok. Nagy nehézségek árán eleget tettem a kérésnek és a fiú szerencséjére legyen mondva, hogy utána tényleg nyertünk. Jó volt a kedvem egészen addig a másodpercig, amíg Kyle le nem vette az egyik korongunkat pont mielőtt meglett volna a második ötös is.

-          Mondd csak, neked lételemed az, hogy betegyél nekem?! – Förmedtem a férfira, amikor lepöckölte a pályáról a korongunkat. Hogy rohadna el az egyszemű bubi és ő maga is!

-          Hidd el betenné, ha engednéd. – Jegyezte meg halkan Dean, fel sem nézve a paklijából. A játék elején mellém került anyám most a szája elé emelte a lapjait, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy elrejtse a mosolyát előlük. Mit ne mondjak példamutató viselkedés. Inkább Kyle felé fordultam, akinek halványrózsaszínbe borult az arca, a tekintete pedig azt üzente, hogy ebben a pillanatban nem akar mást csak megölni az apját. Oh, még sohasem láttam elvörösödni! Azt hiszem meglettem volna a látvány nélkül és… MI A FRANC?! Csak most jutott el a tudatomig a mostohaapám mondata. Még felháborodni is elfelejtettem annyira lekötött Kyle szokatlan bőrszíne és arckifejezése. Mert a leírhatatlan düh mellett volt ott még más is. Amit nem tudtam megfejteni vagy hova tenni.

-          Miért kell erőltetni azt, ami sohase ment? – Az apjára nézett, a tekintete vádló volt, ennek ellenére más kezdett el foglalkoztatni. Nem értettem, hogy mégis minek szólt a kérdése. A mi családunknak annyi minden nem ment, hogy tényleg érdekelt volna mi az, amire most konkrétan gondolt. Azonban ő előbb vetett véget a társalgásnak, minthogy kinyithattam volna a számat.  Felpattant a helyéről és elviharzott. Becsapódó ajtó hangjára vártam, de ehelyett azt hallottam, ahogy felrobog a lépcsőn. Ahogy körbe pillantottam azt láttam, hogy senki se mutat hajlandóságot arra, hogy utána menjen. A testvéreimet még megértem, hisz alig kötődnek a férfihoz, de mi a helyzet a mostohaapámmal? Ő bántotta meg, neki is kéne helyrehoznia! Látta azt a tekintetet, akkor meg mégis miért üldögél itt ilyen nyugodtan? Hülye barom! Ennyire nincs tekintettel a fiára?
Mivel nem nagyon tudott volna máshová menni, így meg sem lepődtem azon, hogy megint a szobámban találtam rá. Idegesen dörzsölgette az arcát, miközben fel – alá járkált megállás nélkül. Kezdtem beleszédülni a látványba, így inkább leszegtem a fejemet.

-          Kyle…? – Kérdeztem bizonytalanul, mert nem voltam biztos abban hogyan fog reagálni a jelenlétemre. Megtorpant, a karajait leengedte maga mellé és rám emelte a tekintetét. Vártam, csak megszólal egy idő után, nem? Bár amilyen makacs tud lenni, erre nem mertem volna fogadni. – Ha zavarok, akkor elmegyek.
Még ha ez az én szobám is és igazából őt kellett volna kiküldenem. Viszont vagyok olyan jófej és hagyom neki, hogy összeszedje magát. Egy másodpercet még vártam, hátha válaszol, de mégis miben reménykedtem? Hátat fordítottam neki és már indultam volna vissza a többiekhez, amikor Kyle utánam szólt.

-          Várj! – Ha azt kérdezitek, hogy reménykedtem – e ebben a fordulatban, akkor a válaszom egy határozott igen. Már majdnem meg is fordultam volna, de ő gyorsabb volt nálam. Pár lépéssel mögöttem termett, átnyúlt a hónom alatt és magához ölelt. Ugyan a szemöldököm megrándult, amikor az állát megtámasztotta a fejem tetején, de nem mozdultam. Kicsit sem éreztem magamat törpének és egyáltalán nem zavart, hogy tökéletesen illettem ide. – Cica, miért csinálja ezt velem egyfolytában?
Fogalmam sincs, pedig az én anyám se egy szent. Válaszoltam volna a szívem szerint, de inkább megtartottam magamnak ezt az információt. Mégis mit várt tőlem Kyle, hogy majd találok megoldást a problémájára? A saját szüleim viselkedését se értem, de persze majd az ő apjáét megfejtem. Ennyire naiv ne legyél már aranyom! Tényleg nem tudom, szóval inkább ne is kérdezz!
És igaza volt? Megakartam kérdezni tőle, de valamiért nem jött a számra. Bezzeg máskor egyből kimondtam volna azt, amire gondolok. Igazából gondolkodás nélkül. Ha nem róla lett volna szó. Nem akartam hallani a válaszát. Féltem attól, hogy mit mondana.

-          Tényleg nem veszik észre, hogy a folyamatos gúnyolódásukkal megbántanak? Azt hiszik nem tűnik fel nekem, hogy csak kihasználnak?! – Megkellett volna hatódnom azon, hogy ennyire beavat az érzéseibe, de egyenlőre nem tudtam hova tenni a dolgot. Leginkább azért, mert Kyle állandóan bunkó másokkal és ezt most felrója másnál? Mekkora egy képmutató seggfej. Ami viszont ennél is fontosabb… szóval az apjának sikerült megbántania őt. Ezzel a kis semmiséggel, amit valószínűleg viccnek szánt. Rendben, biztos tudok megértő arcot vágni, ha nagyon megerőltetem magam. – Ráadásul hálátlanok is, legalábbis a húgom biztosan. Néha azt kívánom bárcsak jobb lenne a kapcsolatunk…

Annyira örültem annak, hogy nem látja most az arckifejezésemet, mert sehogy se tudtam volna a fintoromat elrejteni. Nem mintha annyira válaszolni szerettem volna rá (még nincs késő ahhoz, hogy jó bátyja légy, te seggfej!), de még mielőtt gondolatban megtehettem volna, elkezdett csörögni a telefonja. Hála a magasságosnak! Kicsit fellélegeztem, amikor fél kézzel előhúzta a zsebéből a mobilt és a kijelzőre pillantott. Kapok néhány percnyi szünetet és MIÉRT NYOMTA KI A HÍVÁST?! A legszívesebben elordítottam volna magam, de ehelyett nyugalmat erőltettem a hangomra.

-          Ki keresett? – Melegen ajánlom, hogy megcáfolhatatlan indokod legyen arra miért nem vetted fel! Különben ebben a minutában hajítalak ki a szobámból és felőlem vigasztalódhatsz annál, akinél akarsz.

-          Senki.

-          Már megint? Mostanában senki elég gyakran keres téged! – Csattantam fel ingerülten a válasza hallatán. Kezdtem sajnálni ezt a bizonyos senkit, akinek sohasem veszi fel a telefont. Mennyi az esélye annak, hogy ez ugyanaz a tag, aki a gyerekklinikán kereste? Van rá esély, nagyon is sok, de nem biztos.

-          Ötvenszer is kereshetne, akkor se tartozna rád. – Oké, ehhez már tényleg nem vagyok hajlandó jópofát vágni! Én próbáltam támaszt nyújtani neki, de még csak nem is méltányolta az igyekezetemet. Kibontakoztam az ölelésből és szembefordultam a férfivel. Elszántan szemeztünk, majd diadalmasan elmosolyodtam, amikor újra megszólalt a telefonja. Láttam Kyle arcán, hogy akárki is kereste nem akart vele beszélni. Ismételten kinyomta a hívást, de alighogy elsötétedett a képernyő újra felcsendült az a Nightwish szám. Valaki milyen kitartó, muszáj lesz felvennie! Eddig nem láttam ki keresi, de most gyorsabb voltam nála és a képernyőre pillantottam.
Scott.
Kiszáradt a szám, a szívem pedig sajogni kezdett. A mellkasomtól kiindulva bejárta az egész testemet, végül a gyomromba koncentrálódott az a bizonyos érzés. Lehunytam a szemem. Pedig már éppen megfeledkeztem volna rólad. Hazug. Suttogta a hang a fejemben és tudtam, hogy igaza van. Miért ne lenne? Általában a belső hangom a jobbik felem. Tudja, amit én nem akarok elismerni. És próbál jobb belátásra bírni. Néha sikerült, de általában, az esetek többségében túl makacs voltam hozzá.

-          Mi van már?! – Végül felvette és türelmetlenül az unokatesójára dörrent. Mi a franc…?! Egyáltalán nem tetszett a hangnem, amit megengedett magának. Azt se tudja, mit akar! Viszont ahelyett, hogy ezt az orrára kötöttem volna, inkább megtartottam a véleményemet. Helyette éberen figyeltem az arcát, hátha megtudom miért hívta Scott. Ugye minden rendben van? Nem, biztos történt valami, máskülönben nem lenne ilyen kitartó. Valami szorongató érzés a gyomromba költözött és nem tudtam tőle szabadulni. Kyle arca nem árult el semmit, kifejezéstelen volt. Hallgatott és várt valamire. Végül nagyon lassan megszólalt. – Miért nem várhat holnapig az a nagy hír? Mert tényleg nem érdekel! Örülök, hogy végre feltűnt!
Szaggatottan kifújtam a levegőt, éreztem ahogy legurul a vállamról egy mázsás kő. Azt mondta, hogy nagy hír, akkor biztos valami örömteli dologról van szó. Mégis ösztönösen rándult görcsbe a gyomrom. Csak nyugalom… biztos előléptették vagy valami. Vasárnap. Jól van, kotródj innen a negatívságoddal!

-          Cica, használhatom a laptopodat? – Pillantott felém, mire némán bólintottam egyet. Visszafojtott lélegzettel vártam, hisz pár percen belül látni fogom Scottot. Pár tincset a fülem mögé tűrtem, aztán úgy döntöttem nem nézhetek ki rosszabbul, mint mikor pénteken elrángatott hozzá. Amúgy is… tök aranyos vagyok ebben a kantáros gatyában! Az pedig csak ráad a kinézetemre, hogy a húgom befonta a hajamat. Halálaranyos voltam! Aki ezt nem látja, az vak!
Amikor a férfi meglátta a Magis hátteremet, akkor fintorgott egy sort. Unottan ráemeltem a tekintetemet és közöltem vele, hogy ha nem hagyja abba azonnal, akkor kereshet magának egy másik gépet és khm.. mostohahúgot is. Ez megtette a hatását, ugyanis ezután csöndesen kilépett a Skype fiókomból és belépett a sajátjába. Alig egy perc múlva már fogadta is a legjobb barátja hívását. Egészen addig izgatottan fészkelődtem, amíg be nem töltött a chat ablak. A látványtól kővé dermedtem és éreztem, ahogy pillanatról pillanatra kevesebb levegőhöz jut a tüdőm. Nem, én ezt nem vagyok hajlandó elhinni! Zaklatottan hátráltam el, hogy még véletlenül se vegyen észre. Nem Scott látványa váltotta ki belőlem ezt a hatást, hanem az ölében ülő kis izé. Az a gyerek egy kibaszott mini Scott! Azok az angyali fürtök, a hatalmas barna szemek és az édes szája… a rosszullét kerülgetett a látványától. Mert ez egyet jelent a legrosszabb rémálmommal.

-          Kyle, mekkora a virslid? – Szólalt meg nagyon komolyan mini Scott, mire amolyan „ezt nem hiszem el” mozdulattal eltátottam a számat. Olyan kibaszottul édes hangja van és hogy tud ilyet kérdezni? A mostohabátyám viszont nem értékelte annyira, csak megrándult egy izom az arcán.

-          Hidd el nagyobb, mint apukádnak. – Mondta végül a helyzethez képest egész nyugodtan. Ő miért nem érzi azt, amit én? Hogy egy világ omlik össze benne és elárultnak érzi magát?

-          Kicsim, el ne hidd neki! Apukádnak nagyobb van. -  A lelkem mélyén erre már felvoltam készülve, így nem ért akkora sokként a babalány hangja. Nem ért ugyan váratlanul, de attól még fájt. Nem is kicsit. Mocskosul tud sajogni az ember lányának a szíve már csak a tudattól is, hogy valaki másé. Minden nap az övé lehet, megcsókolhatja, a hajába túrhat és végig simíthat a borostás arcán. Azon a megbabonázó arcon. De ez a megbabonázó arc nem hozzám tartozik, hanem a nőhöz, akinek a nevét nyögi éjszakánként, aki eljuttatja a mennyig, aki szült neki egy fiút. És ez a fiú, mintha csak engem akarna megcsúfolni pont ugyanúgy nézett ki, mint az apja. Ha majd megnő, akkor az ő arcát is borosta fogja keretezni.

-          Tommy, ugye emlékszel, hogy mit beszéltünk meg erről? – A kisfiú erre elgondolkozva nézett fel az apjára, kis ujjacskáját a szájához emelte.

-          Azt, hogy nem kérdezhetem meg az emberektől mekkora a virslijük? – Beleremegett a lelkem a kisfiú hangjába és végtelenül szomorúnak éreztem magam. Nem arról volt szó, hogy irigyeltem annak a nőnek az életét, mert kicsit sem vágytam terhesség utáni striákra.

-          Nem éppen erre gondoltam, de az is igaz. – Ismerte el a férfi, Lilith pedig egyetértően bólintott a háttérben. Csak néztem a Scarletthez hasonló arcot, amit halvány szeplők pettyeztek, a hullámos lenszőke fürtöket, a hatalmas szemeket.

-          Akkor arra, hogy nem fogdoshatom anyu cicijét mások előtt? – Kyle rezzenéstelen arccal hallgatta a párbeszédjüket, szerintem már hozzászokott ehhez. Visszaemlékeztem a barátnője szavaira, amiben azt mondja rohadt idegesítő az unokaöccse. Szerintem meg halálédes. Olyan őszinte és közvetlen.

-          Nem kicsim, de tényleg jó lenne, ha ezt megfogadnád. – Egy mosoly kíséretében arcon puszilta a fiát, aki erre az anyja nyaka köré fonta kis kezeit.

-          Elmondhatom Kylenak, hogy lenyeltél egy kisbabát? – Ez szúrást éreztem a mellkasomban a mondat hallatán, a levegővételem pedig szaggatottá vált. Nem, nem, nem, nem és ezerser is nem! Miért kell tovább rontani a helyzetet?!

-          Oh, bakker! – Húzta el a száját a mostohatesóm és idegesen dörzsölgetni kezdte az orrnyergét. Szerintem egy véleményen volt a barátnőjével, ehhez pedig hozzátársult az ellenszenve a gyerekek iránt.

-          Kicsim, nem nyeltem le egy kisbabát. – A fejem lüktetni kezdett, mire lehunytam a szemeim. Muszáj lesz lenyugodnom, hisz ebben semmi ördöngösség sincsen. Scott felnőtt férfi és családja van… egy másik nővel! Nem mintha reménykedtem volna benne, hogy egyszer több is lehet köztünk. Tíz évvel fiatalabb vagyok nála és középiskolás! Igazán számíthattam volna erre, mégse ment olyan egyszerűen, nem tudtam elfogadni! Ahogy észrevettem a szívem se, mert fájdalmasan nagyokat dobogott. Egy szóval se említette, hogy lenne felesége vagy gyereke… a ház se árulkodott róla. Mégis honnan kellett volna tudnom?!
A vér a fülemben lüktetett, szinkronban a szívem dobbanásával. Alig hallottam tőle valamit, mégis eljutott a tudatomig Thomas kérdése, ami arra vonatkozott, hogy ha az anyukája nem nyelte le, akkor hogy került oda a kistesója. Egy kisbaba. Aki Scott vérét fogja hordozni.
A legszívesebben végig húznám a körmeimet a férfi arcán, amiért egy szót sem szólt. Amiért nem tőle magától tudtam meg. A szavaknak ekkora hatalma van… előbb kellett volna cselekedni… beszélni Sueval. Akkor még most is lenne legjobb barátnőm.  Akinek kedvemre szidhatnám az univerzumot, amiért Scott házas és gyereke van. Rachellel annyira nem lehet szerelmi életről beszélni.

-          Korán kezdi a kölyök. – Kyle csak egy futó pillantást akart rám vetni, de ahogy észrevette az arckifejezésemet aggodalom suhant át a sajátján. Gyorsan feltápászkodott és letelepedett mellém az ágyra. Hagytam, hogy magához öleljen. – Cica, minden oké?

-          Őszinte voltam vele, mire megszakította velem a kapcsolatot…. nem értem. Máskor is veszekedtünk már, de egyik se végződött azzal, hogy kiadta az utamat. Vagy ahogy ő mondta „szüneteltessük” a barátságunkat. Ez nem egy játék, amit csak úgy meg lehet állítani! Ő volt a rossz barát, akkor miért én szívom meg?!

-          He, te meg miről zagyválsz? – Igazából nem hozzá beszéltem, csak hangosan gondolkodtam. A tudat, hogy Scott boldog házaséletet él és még csak egyszer sem került szóba a beszélgetéseink során elkezdte felszakítani azt az ügyet, ami hiába próbáltam nem tudtam elfelejteni. Ami a depresszióból lökött át a mérhetetlen gyűlöletbe. Egyszer azt kívántam bárcsak élve eltemetnének, máskor pedig én akartam elföldelni azt a bizonyos vörös hajú lányt, aki ezt tette velem.

-          Egy barátságnak az őszinteségen kéne alapulnia, nem?! – A látásom elhomályosult a feltörekvő könnyektől, mire odakaptam a kezem. Eddig hiába próbálkoztam egy könnyet se tudtam kipréselni magamból. Azt hiszem Scott házassága volt az utolsó csepp a pohárban. Mert ez nem róla szólt. Az egyik dühített, elszomorított, fájdalmat okozott, az önbecsülésemet sértette és mentálisan tönkretett. A másik csak szimplán fájdalmat okozott. Na jó, és egy kicsit talán el is szomorított.

106. rész - Tegyünk úgy, mintha egy család lennénk

Múlthét vasárnap arra ébredtem, hogy a húgom szitkozódik, ordítozik, majd valószínűleg azt a tányért is ő törte össze. Ennek tudatában abban reménykedtem, hogy ma senki se fog felébreszteni a hülyeségével kilenc előtt. Nem hiszem, hogy olyan nagy dolgot kértem volna és szerintem még megvalósítható is volt. Hisz mennyi az esélye annak, hogy a kistestvérem (aki ráadásul velünk se lakik) két egymást követő héten csinál valamit, amivel felveri az egész lakást? Nevezettek naivnak, de eddig azt hittem, hogy nulla. Esélytelen. Lehetetlen. Akkor árulja már el nekem valaki, hogy miért kellett vasárnap reggel negyed kilenckor egy madár eszeveszett sipítozására ébrednem?! Eleinte azt hittem, hogy csak álmodom az egészet, esetleg csöng a fülem. De a másodpercek teltek és a hang nem akart megszűnni, hanem épp ellenkezőleg! Egyre hangosabban és kétségbeesettebben csendült. Mi van már...? Nyöszörögve, álmosságtól kótyagosan próbáltam felülni, de a fejem visszahanyatlott a párnára. Azt Istenekre, nem tudom milyen madár ez, de kussoljon! Különben esélyes arra, hogy a nuku tehetségemmel pecsenyét készítsek belőle. Szomorúbb sorsod nem is igen lehetne kishaver. Szóval, ha nem akarod odaégett kajaként végezni, akkor fogd be a csőröd! Úgy tűnik nem érte el a telepatikus fenyegetésem azt az akármit, mert most még az eddigieknél is elviselhetetlenebbül sipítozott. Úristen... ezt még lehet fokozni? Na, próbálkozzunk meg megint azzal a felüléssel... de ugyanúgy végződött ez is, mint az előbb. Visszahanyatlottam a matracra és próbáltam kidörzsölni az összes álmosságot a szememből. Azt hiszem, hogy mostanában nem igen fog menni ez a felkelés, de legalább megvolt a napi sportolás. Fáradtan bámultam a plafonomat és nem igen mutattam hajlandóságot arra, hogy megmozduljak. Ahogy teltek a percek úgy abban is egyre biztosabb voltam, hogy akármi is adja ki ezt a hangot, az a házban van. Jézusom.. anya elevenen akarja megsütni azt a csirkét vagy mi a szösz?!

-          Vidd ki innen azt a csirkét! – Ezek szerint nem képzelődtem, erről a mostohaapám hangja biztosított. Amíg a plafont bámulva azzal küszködtem, hogy ne aludjak vissza addig ő a lehetetlennel próbálkozott, túlordibálni a kétségbeesett sipákolást. Ami már csak azért is nagy szó, mert eddig egyszer se hallottam volna, hogy megemeli a hangját. A fiával ellentétben ő nagyon is nyugodt személy volt és sohase lehetett leolvasni a gondolatait az arcáról. Úgy hazudott, mint a vízfolyás és Kamilla szerint rendkívüli módon tudta manipulálni az embereket. Tökéletes politikus lenne belőle! Mi lenne, ha elmenne és megválasztanák miniszterelnöknek? Vele ugyanott tartana az ország, mint a mostanival. Egyik se jobb a másiknál.
Lehet, hogy a többi politikus ellen is használható fegyver lenne egy sipítozó csirke? Mit áltatom magam, ez mindenki ellen hatásos fegyver.

-          Ez egy liba! – Hangzott a húgom méltatlankodó hangja, mire fáradt sóhaj kíséretében visszatértem a valóságba, a sírás pedig menten elhalkult. Nem telt el egy perc sem, mikor egy jóval visszafogottabb „vivivivi” ütötte meg a fülemet. Még mindig kótyagos fejjel próbáltam értelmezni a hallottakat. Nem csirke... liba... és már megint a húgom! Az Istenekre! Neki nincs jobb dolga vasárnap reggel, mint egy libá... várjunk csak... mit csinál itt egy libával?

-          Nem érdekel, hogy micsoda csak tűntesd el innen! – Kyle... igen, ez egész biztos az ő hangja. Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy mi a fészkes fene folyik itt. Könnyen megtudhatnám, ha mondjuk felkelnék... de olyan kényelmes az ágy.

-          Te itt se laksz, szóval akár be is foghatod! – Csendült a húgom erélyes válasza és ennek hála sikerült elhatározásra jutnom. Ha nem akarom, hogy ezek ketten egymásnak essenek, akkor muszáj lesz közbeavatkoznom. De Yui olyan, mint egy vipera... Kyle pedig egy felbőszült oroszlán.

-          Mintha téged olyan sokszor lehetne itt látni mostanában! – Ebben mondjuk igaza volt a férfinak, de a húgomnak még így is több joga volt itt tartózkodni, mint neki. Meg kéne próbálkoznom megint azzal a felüléssel. Háromra. Egy... két.. há.. hórukk! Ez nem jött össze, állapítottam meg, amikor még mindig a hátamon feküdtem és a plafonomat bámultam. Azt hiszem, hogy nem is olyan sürgős az a közbelépés.

-          Na és ez szerinted ki hibája?! – Mind tudjuk húgi, hogy kié. Sajnos ezen nem tudsz változtatni. Bár... ha jobban belegondolok a húgom szótárában nem szerepel a lehetetlen szó. Lehet, hogy neki tényleg menne. A naivitásommal együtt elmehetek a sóhivatalba, igaz? Ha sikerült volna rá megoldást találnia, akkor már rég megtette volna, igaz? Vagy egyszerűen csak türelmetlen vagyok és nem jött még el annak az ideje? Nincs kedvem ezen gondolkodni, inkább megölöm pár agysejtemet. Egész biztos találok valami hülyeséget Gyakori Kérdéseken, amivel jobb kedvre deríthetem magam. Vagy... akár rá is kereshetnék arra, hogy miként szabaduljak meg a mostohaapámtól. Annyi mindent kérdeznek az emberek, biztos akad pár sorstársam. Egy próbát mindenképp megér.

Az éjjeliszekrényen hagyott új telefonomat próbáltam vaktában kitapogatni, de legnagyobb bosszúságomra levertem közben pár dolgot. Remélhetőleg annyira el vannak foglalva azzal a libával, hogy nem tűnt fel nekik ez a kisebb zaj. Pár másodpercig füleltem hátha utal valami arra, hogy felfigyeltek rám, de a húgom továbbra is vitatkozott a mostohacsaládunkkal. Akkor folytathatom a Gyakori Kérdéseken való kutakodásomat. Rákerestem arra, hogyan kergethetem el a mostohaapámat és találtam is egy hasznosnak tűnő kérdést. Aztán ahogy elolvastam csalódottan vettem tudomásul, hogy azért mégsem ugyanaz a kettő. Ugyanis az én anyám még el sem gondolkozott azon, hogy szakítson a Sátánnal, ráadásul nekik közös gyerekük sincsen. A másik dolog, ami nem tetszett az a válaszok voltak... ugyanis a többség beszólt, hogy miért akarja az anyja boldogságát megfúrni, neki nincs köze ehhez meg a többi. Kívülállóként könnyen beszélnek, bezzeg ha ők élnék át ugyanazt! De, ahogy elolvastam egy másik kérdést ráeszméltem arra, hogy az én helyzetem annyira nem is rossz. Végtére is a mostohaapám egy keményen dolgozó, felnőtt férfi. Sohasem szólt bele az életembe, általában kedves és megértő volt velem. Talán meg kéne próbálnom vele emberi viszonyt ápolni...?

-          Te aztán értelmes dolgokkal foglalkozol így kora reggel. – Hatalmasat sikoltottam ijedtemben, amikor egy hang közvetlenül a fejem mellett megszólalt. A szívverésem a többszörösére gyorsult és reflexszerűen ütöttem egyet. Kyle különösebb erőlködés nélkül kapta el a csuklómat és közönyösen bámult. Jézus Isten, ez mikor került ide?! A szívem még mindig természetellenesen gyorsan vert, de miután realizálódott bennem, hogy nincs veszély kezdett normalizálódni a helyzet. Vetettem egy bizonytalan pillantást a férfire, de kivételesen semmit se tudtam leolvasni róla. Pedig lemertem volna fogadni, hogy egy perce még ideges volt. – El akarod kergetni az apámat?

Volt valami a hangjában, ami nyugtalansággal fogott el. Miért beszél ilyen közömbösen? Miért néz rám ilyen érdektelenül? Mintha nem is ismerne, csak egy idegen lennék. Eddigi ismeretségünk alatt sohasem nézett így rám. Kezdetben megvetően és utálkozva pillantott rám, utána sokkal gyengédebben. Akkor most mégis miért...?

-          Nem... – Sóhajtottam végül és visszatértem az imént abbahagyott gondolatmenetemre. Végtére is vannak a mostohaapámnál rosszabb emberek, ő még a normális kategóriába tartozik. Nem molesztál vagy parancsolgat, csak néha jön a szelecskéivel. Azt pedig betudom szülői szeretetnek. Legalábbis akkor hozakodott elő vele, amikor állítólag megbántottam a fiát. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy én semmi rosszat nem csináltam! Bántotta meg a halál ezt a nagy mamlaszt, egyszerűen csak nem akartam vele elmenni fogalmam sincs mit csinálni. Ez nem bűn.

-          A megnyitott oldal az ellenkezőjéről tanúskodik. – Először Alexy, majd a mostohaapám, akit anya követett, végül Sue. Az előbb felsorolt emberek mind utaltak valamilyen formában arra, hogy Kyle és én... ez nem lehet véletlen. Ezek szerint ők tudnak valami olyasmit, amit én nem. Jajaj, ezek szerint volt igazságtartalma annak a sok szörnyűségnek, amit Sue hozzám vágott? Nem látok tovább az orrom hegyénél?  Elfintorodtam a gondolattól. Nem akarok igazat adni annak a lánynak! Azzal csak elfogadnám a történteket és utat engednék a további vádjainak! Az pedig egyet jelente azzal, hogy újra önsajnálatba merülök. Arra van most a legkevesebb szükségem.

-          Muszáj mindenbe belekötnöd? – Zártam be az oldalt, ezzel jelezve, hogy szeretnék témát váltani. Valószínűleg nem jött át neki az üzenet, ugyanis még hosszú percekig a telefonomat bámulta, amíg el nem sötétedett a képernyő. Semmi érdekes nem volt a háttérképemen csak egy közös kép Kyle – al, szóval nem tudom miért bámulta. Mégis mi baja lehet? Annyira furcsán viselkedik! – Amúgy mit keresel itt?

-          Szóval te még nem tudsz róla? – Mégis miről kéne már megint tudnom? Ráncoltam zavartan a szemöldökömet és kérdőn néztem a mostohabátyámra, aki feltehetőleg a válaszomra várt. Arra még várhatott volna egy ideig, mert tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni. A húgom születésnapját terveztük ünnepelni, ahhoz pedig neki semmi köze sincs. Vagy lehet, hogy... nem. – Ma úgy fogunk csinálni, mintha egy család lennénk.

-          De nem vagyunk az. – Jó vicc, azért ennél jobbal szoktál előrukkolni Kyle! A fenti gondolatmenetem ellenére annyira nem voltam elhivatott az ügy érdekében. Elkezdeni pedig végképp nem akartam ma.

-          Tudom, ezért mondtam azt, hogy úgy fogunk csinálni mintha. – Válaszolta olyan hangsúllyal, mintha ez magától értetődő lenne.

-          De nekem még eljátszani sincs kedvem. – Húztam el a számat, majd arrébb csúszva helyet szorítottam neki. Gondolkodás nélkül befeküdt mellém, még azzal sem vesződött, hogy a cipőjét levegye. Milyen kényelmes lett hirtelen valaki.

-          Az már nem az én bajom. – Amikor közömbösen vállat vont, akkor emberfeletti késztetést éreztem arra, hogy eltörjem a lapockáját vagy a kulcscsontját. Végtére is ő mondta, hogy bármi is az öljem meg. Az a különbség, hogy a csontjai egy idő után összeforrnának. Átmeneti megoldásnak viszont pont megtette volna, legalább addig se vonogatta volna a vállát. Ameddig én ezen morfondíroztam addig ő a kezébe vette az éjjeliszekrényen hagyott könyvet, ami az aktuális olvasmányom volt. Összeráncolt szemöldökkel olvasta le a címet, majd megfordította és gyorsan átfutotta a fülszöveget. Szinte már hallom, hogy milyen kifogásolni valói vannak a könyvvel. Mert egyszerűen nincs olyan, hogy neki tetsszen az, ami nekem is! Olyan egyszerűen nem létezik. – Áruld már el nekem, hogy miért beszél úgy egy körtéről, mintha ember lenne.

-          Mert így hívják az egyik szereplőt.

-          Te most csak szívatsz engem! – Meredt rám olyan tekintettel, mintha megőrültem volna. Ezt csak egy unott pillantással jutalmaztam és magamban feltettem a kérdést, hogy mégis mi hasznom származott volna abból, hogy ilyennel ugratom. Azt hiszi, hogy nincs jobb dolgom?! Ráadásul nem én írtam ezt a könyvet és valószínűleg nem is ez az igazi neve! Biztos valami becenév vagy nem tom’. – Jó, inkább hagyjuk. – Szerintem is, mert nem volt kedvem felesleges vitákba bonyolódni. – Amúgy Scott elkészítette a kedvenc kajádat és elküldte velem. Komolyan, mintha valami rohadt postás lennék...
Több okból kifolyólag is felkaptam a fejemet. Már pusztán az is hatással volt rám, ha valaki a közelemben kimondta a nevét. A szemeimmel őt kerestem, kapkodtam a fejem és reménykedtem, mint egy hülye pedig itt sem volt. Még egyszer körbepillantottam a szobámban, de ugyanúgy csak ketten voltunk. A felismeréstől vékony vonallá préselődtek az ajkaim, a pír pedig felkúszott a nyakamon és éreztem, ahogy az egész arcomat vörösre festi a szégyen. Én tényleg ennyire reménykedtem abban, hogy láthatom? De miért? Hisz megfogadtam magamnak, nem? Békén hagyom, és akkor esély sincs arra, hogy megbántom/siratom/ölöm.  Az utóbbira mondjuk nem volt még példa. Éppen ellenkezőleg! A saját biztonságom érdekében teszem! Igen, ez egy elfogadható érv, nem? Nem?! NEM?! Nem...
Ráadásul akkor sem értem ezt az egészet... mintha mostanában minden róla szólna. Ez idegesített, ölte a lelkem, a boldogságom, a létem. Dühösen megrándult az orrcimpám. Mégis hogy volt merszed ehhez Scott?! Mit keresel itt?! Mármint nem szó szerint... átvitt értelemben itt van a szívemben, a gondolataimban, a levegőben. Én ezt nem akarom... tűnj már el innen!
Akaratlanul is a mellettem fekvő férfi arcára pillantottam és úgy néztem mintha árulkodó jeleket keresnék. Ami megsúgja a választ a kérdésemre. Az elmúlt pár napban volt időm gondolkodni, ilyenkor legalább eszembe se jutott Sue. Helyette Kyle körül forogtak a gondolataim, akárhányszor futattam végig a dolgot, minden apróbb részletet megvizsgáltam és mégis mindig ugyanott lyukadtam ki. Vajon Kyle tényleg szeret engem? Amikor először hallottam a feltevést, akkor gúnyosan felhorkantottam, de mostanra már elbizonytalanodtam. Nem mondhatom ki biztosra, hogy nem. De azt se, hogy igen. Ez egy felettébb bosszantó dilemma. Egyszerűbb lenne, ha őt magát kérdezném meg, hogy bizonyosságot nyerjek, de még nem álltam rá készen. Nem akartam tönkretenni azt, ami köztünk volt. Még nem. Miért ne lehetne ő az, aki megteszi az első lépést és akkor nem kéne még emiatt is bűntudatod éreznem?!

-          Mégis ki kérte meg erre?! – Fakadtam ki dühösen, amikor már nem csak Scott miatt idegeskedtem, hanem Kyle is csatlakozott a listámhoz. Aki a kérdésem hallatán összeráncolt szemöldökkel fordult felém és egy percig félő volt, hogy leordítja a fejemet a hajam alól, de végül csak megvonta a vállát.

-          Oké, akkor kidobom a kukába. – Mondta meglehetősen könnyedén, amitől automatikusan megkörnyékezett az a bizonyosfajta rosszérzés. Ahogy az arcára pillantottam biztos voltam abban, hogy a megérzésem helytálló. Valami olyan fog következni, ami nagyon nem lesz az ínyemre. – Végtére is ez a görög saláta csak egy nyúleledel. Rajtad kívül úgy sem eszi meg más. Akkor meg minek rohadjon itt?

-          Nem vagytok eszeteknél! – Mordultam fel idegesen, a gyomrom pedig, az az áruló kordult egy hatalmasat a saláta hallatán. Dühös pillantást vetettem rá, hallgass már el te Júdás! – Nem elég, hogy Scott feleslegesen készített egy...

-          Doboz.

-          ... szóval nem elég, hogy Scott feleslegesen készített egy doboz salátát, de te még pazarolni is akarod! – Förmedtem rá és dühösen mellkason böktem. Ez mondjuk azzal járt, hogy fel kellett ülnöm, de végre valahára megtörtént. Kyle csak felvont szemöldökkel meredt az ujjamra és várta, hogy mi sül ki ebből. – Azt hiszem nincs más választásom, mint elfogadni és megenni ezt a salátát!

-          Ha meg akarod enni, akkor azt mond. – Nem igaz, hogy nem érti meg a nézőpontomat! Ha elismerném, hogy meg akarom enni a külön nekem készített salátát, akkor azzal egy időben azt is, hogy boldogsággal tölt el. Ez pedig nem történhet meg! Már csak az kéne, hogy ő is olyan szemekkel nézzen rám, mint a barátnője! Scarlett már így is úgy mered rám, mintha a vesémbe látna! Ha pedig kiderülne, ne adj Isten, hogy tetszik a legjobb haverja, akkor ott kitörne a harmadik világháború. Szeret vagy sem, de ezt nem bocsájtaná meg és megvétózná. – Hoztam fel neked villát is, nehogy találkoznod kelljen a húgod csirkéjével.
Amint ezt kimondta felhangzott a földszintről az előbb hallott „vivivivi”. Az ajtó felé fordultam, mintha arra számítanék, hogy a következő pillanatban kinyílik és betotyog rajta egy liba. Most már komolyan érdekelni kezdett, hogy hogyan került ide az a madár. Pontosítok... mi a fenét művelt a húgom?

-          Mintha az előbb még liba lett volna. – Helyesbítettem finoman köhintve, miközben kivettem a mostohabátyám kezéből a felém nyújtott salátás dobozt. Gyorsan leszedtem a fedelét és vágyakozva pillantottam a paradicsommal, sajttal, olivabogyóval, salátával teli dobozra. Oh, Merlin szent szakállára, nekem most pont erre van szükségem! De persze ezt... ezt neki nem kell tudnia.

-          Csikre, liba, egyre megy! – Legyintett, mintha ez valami teljesen lényegtelen dolog lenne. Persze, ennyi erővel nevezzük máris kutyának a farkast és macskának az oroszlánt. Mintha ugyanaz lenne a kettő! Szerintem nem mindegy, hogy liba vagy csirke húst eszel. – Na, ízlik?

-          Nem... Istenem! Ez borzalmas...! – Tömtem még egy adag salátát a számba. Atyám mintha a mennyországot kóstolnám! Áldom Scott keze munkáját és ezt a fenséges ételt!

-          Akkor meg minek eszed? – Türelmetlenül legyintettem egyet, mire szóra nyíltak az ajkai és sokáig úgy bámult mintha mondani akarna valamit. Végül megrázta a fejét és szó nélkül hagyta, hogy az elkövetkezendő pár perc azzal teljen, hogy megegyem a doboz egész tartalmát. – Na, túlélted?

-          Szereted úgy kezdeni a kérdéseidet, hogy na? – Tettem le magam elé az üres ételdobozt és megtöröltem a számat.

-          És neked szokásod mindenbe belekötni vasárnap reggel? – Kérdezett vissza ösztönösen, mire nagyon lassan felvontam a szemöldökömet. Neki kéne a legjobban tudnia, hogy nekem nem kell külön napszak ahhoz, hogy belekössek valakibe vagy valamibe. Ráadásul, ha a mostohabátyámról van szó, akkor mindig naprakész vagyok. Mindig van valami, amibe bele tudok kötni.

Kyle elszántan szemezett velem, mire elmosolyodtam és kitartóan meredtem rá. Ha azt hiszi, hogy legyőzhet egy egyszerű farkasszemezésben, akkor nagyon nem ismer még engem. Ami meglepő lenne, tekintettel arra, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag feljogosulva érzi magát arra, hogy az életem minden apróbb részletével tisztában legyen. Ha magamat kitartó típusnak tartom, akkor ő nem tudom, hogy micsoda. Olyan makacs és eltökélt tud lenni, mint az öszvér. Mi ketten akár napestig is képesek lettünk volna farkasszemet nézni, de nem tudtuk meg végül ki nyerne. Ugyanis megjelent a nagymamám az ajtóban sugárzó mosollyal az arcán. Kezdett nagyon foglalkoztatni, hogy meddig szándékozik még anya vendégszeretetét élvezni, mert így vettem észre a nő türelme fogytán volt. Csak egy erős gyanú, de szerintem nem vágyott arra, hogy visszacsöppenjen abba az időbe, amikor még az anyjával élt.

-          Drágám, gyere le és köszöntsd fel a húgodat! – Ilyenkor látszik a legjobban, hogy ki a kedvenc unokája az öreglánynak. Lehet ahhoz is köze van a dologhoz, hogy a tesóm rajongva imádja a nagyanyánkat és felnéz rá. Azt is mondhatjuk, hogy ő a példaképe. Ami először ijesztőnek és abszurdnak tűnik, de végiggondolva inkább ő, mint a saját anyánk. Ha valamiben példát vehetünk róla, akkor az a mesteri színészképessége és a kitartósága, mivel ennyi ideig játszotta a szerepét. – Oh...
Ha minden igaz, akkor most vette észre, hogy nem vagyok egyedül és itt fekszik mellettem egy másik személy is. Aki ráadásul ellentétes nemű. Erre nem csak az a halk „oh” hangocskából következtettem, hanem a nagyi megváltozó arckifejezéséből. Az a sugárzó mosoly szép lassan grimaszba torzult. Igazából egyik felet se féltettem annyira, így kíváncsian vártam, hogy mi fog ebből kisülni. A nagymamámnak drukkoltam, ha valaki kérdezné.

-          Micsoda kellemetlen meglepetés... – Morogta az orra alatt, mire Kyle összeráncolt szemöldökkel fordult felém. Igazán nem értettem, hogy mégis miért. Már az első találkozás alkalmával elásta magát a nagymamám szemében. Szóval tényleg nem vágom, hogy mire fel ez a tekintet. – Megtudhatnám, hogy mit keres itt ez a... bájos fiatalember? Aki a koszos ruhájában a tiszta ágyadban fekszik...

Az utolsó mondatot már csak motyogta és úgy nézett a férfira, mintha valami nagyon büdöset dugtak volna az orra alá. Ahogy leplezetlen vigyorral az arcomon néztem őket, magamban felidéztem a képeket, amiken a nagymamám még fiatalnak számított. Lényegében véve anyám tőle örökölte a kinézetét, a hajszínt leszámítva. Alienor mamának hajdanán hosszú, hullámos és fekete haja volt. Alapjában véve gyönyörű nő lett volna, csak az arcát elrondította az a dölyfös tekintet, ahogyan a kamerába nézett.

-          Nem hordott hátán bájosabb nőt a Föld, mint a nagymamádat. – Fordult felém Kyle, mire mosolyogva megcsóváltam a fejemet. Azt hiszem, kétség sem fér ahhoz, hogy imádom a nagymamámat. Feltéve, ha nem én vagyok a tűzkeresztben. Mindig felettébb szórakoztató, ha a nagymamám kiszemel magának valakit és a földig alázza. Jelen esetben a mostohabátyámat, aki most felvette a lehető legudvariasabb mosolyát és a nő felé fordult. – Mrs. Betranche, micsoda öröm, hogy újra találkozhatunk! Megtudhatnám, hogy meddig élvezhetjük még a jelenlét?

-          A legidősebb lányom gyermeket vár! A legkevesebb az, ha itt maradok mellette és támogatom a szülés pillanatáig. – Kyle csak egy fintorral reagálta le a nő válaszát és most már ő is úgy nézett mintha valami büdöset dugtak volna az orra alá. Ellenben én egyre jobban szórakoztam a szóváltásukon és azzal ütöttem el az időt, hogy elképzeltem milyen arcot vágott az anyám, mikor ezt közölte vele a nagyi. Mit meg nem adtam volna azért, ha láthatom! Ehelyett be kellett érnem a fantáziám által kreált képpel, amiben ő is olyan arcot vágott, mint most a mostohabátyám. Valamiért elégedettséggel töltött el a tudat.
Kyle arcát vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy akármilyen szép szavakba is csomagolja az ellenszenvét és a vágyát, hogy a küszöbön kívül tudja a nagymamámat, úgy tűnik ez egy ideig még nem fog teljesül. Legalábbis a jelen állás szerint. Ha minden jól megy, akkor mire a falevelek lehullnak a nagymamám is otthon lesz. Összeráncolt szemöldökkel fordultam a plafon felé, ezt a mondatot inkább visszaszívom. Az első világháború előtt is így bíztatta Vilmos császár a katonákat és mégis mennyi ideig tartott. Akármennyire is szeretem a nagymamámat, de nem akarom, hogy több évig velünk éljen.

-          Készülj el gyorsan drágám, ez a húgod napja! – Vetett még egy lebecsmérlő pillantást a férfira, utána eltűnt és a hangokból ítélve lesietett a lépcsőn. Vártunk pár másodpercet és felharsant lentről annak a csirkelibának a gágogása. Mióta szereti a nagymamám a baromfikat? Úgy értem a húsokon kívül, amit megeszik.

-          Azt hiszem, egy ideig kerülni fogom a házatokat. – Fordult felém Kyle, mire hitetlenül néztem rá. Mintha eddig olyan gyakran tartózkodtál volna itt aranyom. Nem lesz olyan eget rengető változás az életünkben, ha őnagysága kerüli szerény hajlékunkat.

-          Mire visszajövök, tűnj el a szobámból. – Döntöttem végül, és finoman megpaskolva a vállát felkeltem. Igazán ideje volt már neki, de végül is miért ne maradhatnék sokáig az ágyban? Vasárnap van és múlthéten is felzargattak a hülye tányércsörömpölésükkel! Alapos ok meg minden, de akkor is... utána én is ugyanannyira megszenvedtem azt a beszélgetést, mint ők!

-          Most már látom, hogy honnan örökölted az elbűvölő személyiségedet... – Dörmögte az orra alatt és feltápászkodott az ágyamról. Nagyon lassan felvontam a szemöldökömet és elcsodálkoztam azon, hogy milyen könnyen meg tud sértődni. Egyem a kis szívét, de szerintem egyértelmű, hogy nem szándékozok a társaságát élvezni, miközben felöltözök. Ha ebben eltér a véleményünk, akkor ott nagyon nagy baj van. Erre inkább nem is akartam gondolni, így elhessegetve a zavaró képeket átsétáltam a bátyám szobájába. Aki jelenleg máshol tartózkodott. Állapítottam meg igen értelmesen a szobája küszöbén ácsorogva. Már éppen továbbálltam volna, amikor rezgésre lettem figyelmes. Biztos a mobilja az. A szememmel kerestem az eszközt és nem sokkal később meg is pillantottam az éjjeliszekrényen. Nem úgy rezgett, mintha valaki hívná, hanem úgy, amikor az ember üzenetet kap. Megint rezgett. Eltűnődve néztem a készüléket. Vajon Iris az, aki ennyire üzenget a bátyámnak? Elképzelni se tudtam, hogy miről tud az a kettő beszélgetni. Van egyáltalán bármi közös témájuk?  Érdekelni kezdett az a bizonyos üzenet. Azonban.... az alsó ajkamat harapdálva lestem a hátam a hátam mögé. Nem úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban visszatérne, de sohasem lehettem biztos benne. Megmerjem kockáztatni, vagy inkább türtőztessem magam? A fene vigye el, nekem tudnom kell! Pár lépéssel átszeltem a szobát és meglepődve tapasztaltam, hogy még csak képernyőzár sincs rajta. Jaj, bátyó... igazából nem is tudom mit vártam. A bejövő Messenger üzenetekre pillantottam és meglepődve tapasztaltam, hogy egyik sem az úgynevezett barátnőjétől jött. Két üzenet a fura nővérektől jött, Mirtilltől és Plumtól, egy harmadik attól a Lysander copytól, aki ráhajtott a húgomra, utána pedig féltékenykedett Viktorra, az utolsó pedig... ez meg ki a kénköves pokol? Még csak a neve se volt ismerős! Lehet, hogy az osztálytársa...? Ösztönösen nyitottam meg az üzenetet és abból a pár sorból, amit elolvastam valamiért kezdett halvány sejtésem lenni arról, hogy ki ez. A képre pillantottam és... oh! Némi szuggerálás után megállapítottam, hogy ez a piercinges csávó. Furcsa fintorba torzult az arcom és ösztönösen rázott ki a hideg. Ők ketten mégis mióta vannak beszélő viszonyban...? Tudom, hogy nem kéne külső alapján ítélnem... de frászt kapok attól a sráctól.  
Még egyszer a képernyőre sandítottam, és ahogy a sorokat szuggeráltam valami ellenállhatatlan késztetést éreztem. Tudtam, hogy hatalmas hülyeséget csinálok... hogy szinte egész biztosan meg fogom bánni. Mindez hiába, hogy ha bizseregtem a vágytól, hogy megtegyem. Talán egy percig még próbáltam meggyőzni magam, de hamar feladtam és engedtem a kísértésnek. Magabiztosan megnyitottam a kamerát és készítettem magamról egy képet. Azt mindenki fantáziájára bízom, hogy milyet. Elküldtem a fiúnak, majd írtam hozzá egy kis szöveget is. Mindezt a bátyám mobiljáról, de sebaj... majd a bizonyítékokat eltűntetem. Neki nem kell tudnia arról, hogy mi történt itt. Ahogy az üzenetemre pillantottam elégedetten konstatáltam, hogy máris látta. Na, erre mit fogsz lépni? Nem telt bele pár másodpercbe, mire érkezett a válasz egy kép formájában. Nofene... lehet érti ez a gyerek a tréfát. Kíváncsian nyitottam meg a képet és majdnem eldobtam Nigel telefonját, amikor megláttam. Ez.. Most.. Komolyan? Ami először meghökkentett és gondolkodásra késztetett az második nekifutásra teljesen más reakciót váltott ki belőlem. Beharaptam az alsó ajkamat, hogy elfojtsam a feltörő röhögésemet, de a testem rázkódott már. Ez a srác ugyanolyan idióta, mint én! Ha nem nagyobb, de engem nehéz lekörözni. Ebben a helyzetben is én voltam a kezdeményező fél, szóval nálam hatalmasabb idióta nem létezik. Pár másodpercig még figyeltem a képet, majd lassan elmosolyodtam. Kitöröltem az üzeneteket, amiket én küldtem és csak azt hagytam meg, amit az imént küldött. Utána beállítottam még nem olvasottra és visszatettem oda, ahol találtam. Bocs haver, rossz napot fogtál ki. Per pill nem tudtam volna megmondani, hogy mihez. Mindenhez, de leginkább ahhoz, hogy ráírj a bátyámra. Viszont nem hibáztattam érte, mert általában az ember húga nem tesz ilyet, ha megvan a magához való esze. De éppenséggel muszáj volt valamin levezetnem a feszültséget és ez a szintű őrültség elegendőnek bizonyult. Legalábbis remélem.  
Gyorsan kislisszoltam Nigel szobájából és az ígéretemhez híven (magamhoz képest) rekordsebességgel készültem el. A szekrényem előtt állva ugyan haboztam pár pillanatig, de aztán belegondoltam, hogy csak a családom fog látni, akkor meg minek csípjem ki magam? Magamra kaptam egy fehér pólót, hozzá pedig kerestem egy rövid, kantáros, farmergatyát. Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre és némi vállvonogatás kíséretében úgy döntöttem, hogy megteszi. Érthetetlen jókedvvel szökdécseltem le a lépcsőn annak reményében, hogy miután felköszöntöm a húgomat, kifaggathatom a libájáról. Úgy tartja a mondás, hogy ember tervez, Isten végez. Nincs ennek véletlenül egy olyan verziója, hogy Riko tervez, mások meghiúsítják? Mert épphogy csak leértem a földszintre, amikor Kyle ott termett előttem és közölte, hogy most befonja a hajamat. Ennek hallatán értetlen grimaszba torzult az arcom. Erről nem akartál esetleg engem is megkérdezni? Mert végtére is az az én hajam, amit te most valamiért be akarsz fonni. Valami láthatatlan erő arra késztet, hogy minden adandó alkalommal csinálj nekem frizurát vagy mi a szösz jött rád? Elméletileg nem is leled örömöd ebben, akkor meg most mi van? Nem látom az értelmet a szavaid és a tetteid között, mögött... fölött... alatt. Sehol se! Viszont arról se szabadna megfeledkeznem, hogy most Kyleról beszélünk. Azt az alakot lehetetlenség megérteni, amikor már azt hiszed sikerült, kiderül, hogy nem. Összezavar minden tettével és mondatával. Éppen ezért néha csak sodródni kell az árral és hagyni, hogy tegye, amit akar. Mint például most.
Amolyan mindegy milyen alapon lehuppantam az egyik fotelbe és vártam, hogy elkápráztasson a tehetségével az a rohadék. Most mit néztek így, hisz az! Ez egy vitathatatlan tény, pont olyan, mintha azt mondtam volna, hogy a macskának négy lába van. Kyle az élet egyik igazságtalansága, maga lehetne a tökély... de elrontja a sziporkázó személyisége. Kezdtem el gondolkozni, miközben a gondolataim tárgya mögém sétált és a kezébe vette a hajamat, a másikkal pedig elkezdte fésülni. Ha nagyon akarna, megtudna változni, de gondolom nem fűlik hozzá a foga. Pedig olyan népszerű lenne... és talán akkor leszállna rólam és nem keserítené meg az életem. Mennyi az esélye annak, hogy meg tudom változtatni a mostohabátyámat? Az esélyeimet mutató szám nagyon hasonlít egy nullára. Szerintetek is? Van értelme megpróbálni vagy ez egy halott ügy? Tényleg nem tudom... Hirtelen megszakadt minden gondolatmenetem, mert feltűnt valami. Kyle egy ideje nem csinált semmit, csak a kezében tartotta a hajamat.

-          Mégis mit vacakolsz...? – Morogtam bosszúsan, mert én nem ebbe mentem bele. Arról volt szó, hogy befonja a hajamat... de ő csak állt ott és fogta. Ami valljuk be, bizarr volt.

-          ... miért van rajtad állandóan ez a nyaklánc? – Kérdezte halkan és nyugodtan, de mégis volt valami a hangjában, amitől nyugtalanul fészkelődni kezdtem. Az egész olyan volt, mint a vihar előtti csend.... nem tudhattam, hogy mikor szakad le az ég. Próbáltam megfordulni, hogy a szemébe nézhessek, de ekkor hátrabicsaklott a fejem és egy halk szisszenés hagyta el a számat. – Válaszolj már az Istenért!

-          Neked teljesen elment az eszed! – Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam a hajam a mostohabátyám markából, de az erő most is hatásosabb fegyvernek bizonyult. Abból pedig neki jóval több volt. Tényleg el kéne kezdenem kondiba járni, de eddig nem sok figyelmet fordítottam a szavaira. A franc gondolta volna, hogy egyszer pont miatta fordul meg a fejemben ennek a lehetősége. Bár amilyen hirtelenharagú és instabil miért is csodálkozom az ilyen akcióin? – Engedd el a hajam Kyle!

-          Kyle, mégis mit művelsz?! – Soha életemben nem hittem volna, hogy akár csak egyszer is hálás leszek azért, ha hallom a hangját. Muszáj lesz elismernem, hogy csodák márpedig vannak. Fél szemmel a mostohaapámra pillantottam, ennél többet nem mertem megkockáztatni. Már nem voltam benne olyan biztos, hogy mit merne megtenni Kyle velem és mit nem. Kapja már be! – Nem az óvodában vagy, hogy ilyeneket csinálj...!
Hallottam Mr. Lewis dühös sziszegését, a következő pillanatban pedig legnagyobb örömömre a hajszálaim kicsúsztak a mostohatesóm kezéből. Hál’ Istennek! Fogalmam sincs mit műveltem volna, ha nem jelenik meg a férfi. Jut eszembe... ez azt jelenti, hogy majd meg kell ezt köszönnöm neki. Oh, ne már! Hálás vagyok meg minden, de nem akarok beszélgetni vele. Semmiről. Még ez az egy szó is túl nagy erőfeszítésembe kerülne. Megköszönni bármit is annak a férfinak, aki tönkre akarja baszni az életem, ha megbántom a fiát? Hát, van egy hírem számodra Mr. Sátán! A drágalátos kisfiad kezdte az egészet, az ő agyára ereszkedett köd vagy nem tudom! Ő húzta a hajamat, mint valami pisis óvódás annak ellenére, hogy jövő héten huszonhárom éves lesz! Miért nekem kell megszenvednem a kirohanásait? járjon pszichológushoz, vagy indulatvezetési tréningre, de ne rajtam töltse ki a dühét és a hülyeségét! Feldúltan fordultam a férfi felé, de az haragom zavarrá redukálta magát, amikor megláttam azt az üveges tekintetet, ami visszanézett rám. Mintha itt sem lenne, nem is hallaná azt, amit az apja mond neki.

-          Itt meg mi folyik? – Hasított a levegőbe a húgom határozott és éles hangja, mire összerezzenve fordultam felé. A tekintete elidőzött rajtam egy ideig, utána a mostohacsaládunkra siklott a tekintete. Belehallgatott a beszélgetésükbe, elkapott néhány hangfoszlányt és ezekből sikerült összeraknia a történteket. Dühösen préselte össze az ajkait és láttam, ahogy ökölbe szorul a keze. A szemei szikrákat szórtak, és ha lehet most még jobban meggyűlölte őket.

-          Húgi... – Kezdtem és tettem felé egy bizonytalan lépést. Tudom, hogy ugyanolyan veszélyes a dühös húgom útjába állni, mintha egy bikának lengetnénk piros zászlót. Valamilyen szinten egyetértettem vele, de volt valami Kyle tekintetében, ami aggodalmat idézett elő bennem. Az az üresség, mintha tisztában se lenne azzal, hogy mit tett. Nem hagyhatom, hogy megüsse, vagy Isten tudja mit csináljon vele! Már épp szóra nyílt a szám, amikor felhangzott a reggel hallott gágogás. Értetlenül fordultam a nappali ajtaja felé, ahol éppen betotyogott egy határozottan libára hasonlító állat egy masnival a nyakában. Mintha a tesómat követné és minden lépését az határozna meg, hogy mit tesz a lány. – Azon kívül, hogy boldog szülinapot, igazán elárulhatnád, hogy mi ez a liba.

-          Születésnapi ajándék. – Legyintett türelmetlenül, mintha ez valami igazán hanyagolható téma lenne. Szerintem pedig érdemes lenne elmesélni mégis ki volt olyan retardált, hogy vett egy libát. Értetlenül pislogtam a válasza hallatán és inkább a saját kezembe vettem az irányítást. Pár lépéssel ott termettem az ajándéknak titulált állat mellett. Leguggoltam és összeráncolt szemöldökkel méregettem a madarat. Olyan pici és biztos nagyon puha is... nézegettem vágyakozva, mert hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy magamhoz öleljem. Várjunk csak... A masni már eddig is feltűnt, de a rá kötött kis lap nem. Leguggoltam és a kezem közé vettem az üzenetet, hogy jobban megszemlélhessem. „Neked és a rendíthetetlen 150 cm – nek! Ui.: Ne nézz így rám, mert a franc gondolta volna, hogy te leszel az első, akit meglát és anyjának hisz!” Semmi aláírás vagy valami... még csak a kézírása se ismerős. De az üzenetből következtetve a húgom ott állt az illető mellett, amikor írta, szóval ennek fényében szükségtelen lett volna aláírnia. Vajon testvéri dolognak tudható be, hogy tudni akarom kivel és hol volt a húgom? A fenéket! Vágtam egy grimaszt. Csupán menthetetlenül kíváncsi vagyok és olyanokba is beleütöm az orrom, amibe amúgy nem kéne. Viszont ez a húgom élete! Szóval ugyanannyi jogom van belekontárkodni az életébe, mint neki az enyémbe! Sőt, nővéreként még több is.

-          Kivel és hol voltál? – Néztem a húgomra gyanakodva. Akárhonnan is nézzük ezt a történetet egy csomó részlet homályos maradt. Ráadásul bűzlött, méghozzá egy fiútól! A kézírás sem lehetett lányé, ahhoz túl ronda volt.

-          Nem fontos. – Válaszolta meglehetősen gyorsan, ami már önmagában is elég gyanús volt. Összehúzott szemekkel figyeltem a hátát, majd azt, ahogy villámsebesen megpördül a tengelye körül. Furcsa tekintettel meredt rám... vagy az is lehet, hogy a libájára. – Ropi, fogd már be a csőröd!

-          Te... elnevezted a libát Ropinak? – Szegeztem a tekintetem a mellettem boldogan hápogó madárra, aki hihetetlenül örült az anyja figyelmének. Fhu.... soha nem hittem volna, hogy ilyen jelzővel illetem a tizenhárom éves húgomat. Legalábbis reméltem, hogy nem kell valaki anyjának neveznem ilyen fiatalon. De végtére is egy libáról van szó... szóval azt hiszem nincs olyan nagy gond. Na, ezt még én sem hittem el. Mintha olyan hétköznapi dolognak számítana, hogy a tizenhárom éves húgomat anyjának tekinti egy liba. Mégis merre járhatott, ahol szemtanúja volt a kikelésének?
A tesóm közelebb araszolt hozzánk, és ahogy leguggolt a kezébe vette az újdonsült csemetéjét. Amikor megszólalt, akkor egy sokkal megnyugtatóbb hangot ütött meg, azt hiszem próbálta elcsendesíteni. Remélem, sikerrel jár, mert nem hiszem, hogy egész nap el tudnám viselni a gágogását.

-          Édes Istenem... Cica! – Meglepődve fordultam Kyle felé, amikor hozzá nem illő hangok törtek fel a torkából. Majdnem emberinek hangzott, hisz voltak benne érzések, aminek semmi köze nem volt haraghoz. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor a kétségbeeséshez állt a legközelebb. És valljuk be, hogy ezzel felkeltette az érdeklődésemet. – Én... nem tudom mi ütött belém... sajnálom! 
Úristen, bocsánatot kért! Rökönyödtem meg teljesen és végre hajlandó voltam a szemébe nézni. Mi ez... megbánás? Aggodalom? Sokkal rosszabb dolgot is tett már, de mégse reagált így egyiknél sem. Ez a helyzet valahogy mégis más... mintha egy pillanatig tudatában sem lett volna annak, hogy mit csinál. Egyáltalán nem vágom ezt az egészet és kedvem sincs megfejteni, hogy mi történt. Tény, hogy ideges lettem, amikor a hajamat kezdte húzni. Nem rémültem meg tőle vagy valami... inkább dühös voltam.

-          Szerintem ti ketten most menjetek és tűntessétek el innen azt a csirkét. – Bökött a fejével az unokaöcsém vagy húgom felé, mire a lány résnyire összehúzta a szemét.

-          Liba!

-          Felőlem fácán is lehetne, akkor sem érdekelne. De ha nem akarod, hogy Nigel elevenen süsse meg, akkor vidd innen. – Válaszolta azzal a hányingerkeltő mosolyával, amitől mindig is rosszul voltam. De ahogy a szobába belépő bátyám arcára pillantottam valamiért semmi kétségem nem volt afelől, hogy tényleg megtenné. Mintha azt motyogta volna, hogy vacsora. Mondja valaki, hogy csak rosszul hallottam.

-          Igaza van, vigyétek innen a libát. – Hát... ha már ő is ezt mondja, akkor tényleg el kellene vinnünk Ropit sétálni. Várjunk csak... sétálni? Ő nem egy kutya, akit sétáltatni kellene! De ha meg tanulna ugatni, talán vérszomjas házőrző liba is lehetne. Vagy ez csak a Scooby - Doo – ban működik? A fene tudja már, hogy mit hihetek el és mit nem. Arra legalább megtanított, hogy az igazi szörnyetegek azok az emberek. Minden kétséget kizáró igazság, erre maga az élet tanított meg.

-          Amikor veled vagyok, akkor úgy érzem, mintha egy gyerekkel sétálnék. Nem lehet, hogy titokban én vagyok az idősebb? – Nem is értem, hogy miért jutott erre a következtetésre, amikor ő mászkál egy libával a kezében. Az én bűnöm csak annyi, hogy a tiltakozása ellenére berohantam a játszótérre és hintázni kezdtem.

-          Ha már a nagyobb nem lehetsz, akkor legyél te az érettebb. – Cukkoltam mosolyogva, miközben ellöktem magam a földtől és hátra lendültem. Imádtam hintázni és azt is, ahogy a szél belekapott a hajamba. – Megkérdezhetem, hogy mit akarsz kezdeni Ropival?

-          Nem igazán tudom, hogy mit tegyek. – Vonta meg a vállát úgy, mintha nem is érdekelné ez az egész. Én viszont láttam, hogy nagyon is a szívén viseli a kis madárka sorsát. – A legjobb az lenne, ha visszavinném az anyjához, de olyan kétségbeesett volt, amikor ott akartam hagyni. Egyszerűen nem volt hozzá szívem... pedig tudom, hogy mellette lenne a legjobb helyen.

-          Nem tudsz ellene mit tenni. – Önkéntelenül is mosolyra görbült az ajkam, amikor megláttam, hogy Ropi mennyire ragaszkodik a húgomhoz. – Rosszkor voltál rossz helyen. A te arcodat és hangodat jegyezte meg kikeléskor... egyszerű bevésődés, így hozzád kötődik.

-          Már el is felejtettem, hogy mennyire érdekel téged a biológia.

-          Ez csak etológia. – Nincs is érdekesebb része a biológiának, mint az, ami az állatokkal foglalkozik. Egyszerűen magába szippant, megbabonáz és lenyűgöz. Sorolhatnám napestig a szinonimákat nincs szó arra, ami leírná mennyire élvezem a biológia ezen részét. Ez egy olyan tananyag volt a suliban, amit tanulnom se kellett, mert megjegyeztem egyszeri hallás után. – Amúgy az, hogy szeretem az etológiát, nem jelenti azt, hogy magát a biológiát is. Például a növényi szövetekért nem vagyok oda...

-          Tudod te, hogy kinek meséld ezt be! Biztosra veszem, hogy mikrobiológus leszel! – Ennek hallatán jól hallhatóan felhorkantam. Még csak az kéne nekem! Nem vagyok tudóspalánta, a fehér köpeny se állna jól nekem. Valami más fajta munkára vágyom. Azt mondjuk még nem tudom, hogy milyenre... de biztosnak kell lennem abban, hogy nem fogok ráunni egy idő után. Ha ez megtörténne, akkor egy idő után elkezdeném utálni magam, amiért ezzel foglalkozom. A felkelés is nehezen menne, egy igazi kínszenvedés. Én nem ilyen jövőre vágyom. Azt akarom, hogy imádjam a munkámat és a lelkesedésem a koporsóig kísérjen el! Szigorúan csak átvitt értelemben, nem akarok azok közé tartozni, akik élnek – halnak a foglalkozásukért. – Te mit gondolsz az öcsénkről?
A kérdés olyan váratlanul ért, hogy amikor próbáltam lefékezni a hintát, akkor nemes egyszerűséggel kiestem belőle. Ahogy végigcsúsztam a poros földön az volt az első gondolatom, hogy én egy hatalmas szerencsétlenség vagyok. Rögtön a második az volt, hogy anya ki fog nyírni, ha meglát. Fehér pólót viseltem, ami most tiszta kosz lett. Igen, határozottan halálra vagyok ítélve. Ennek ellenére válaszoltam a húgom kérdésére, még ha közben a porban fetrengtem is.

-          Sajnálom őt. – Mondtam, miközben felkönyököltem és a húgom szemébe néztem. Még meg sem született, de már most komoly megpróbáltatásokon kell túlesnie. Az orvosok azt mondták, hogy nem születhet meg... akárhányszor belegondolok ebbe, szomorúsággal vegyes harag önti el a szívem. Tudom, hogy képes vagy rá öcsikém! Bár idekint se lesz jobb... ezen nincs mit szépíteni, szívás az egész életed. Választhatsz egy ijesztő és egy őrült nővér közül, plusz ajándékba kapsz egy zombi bátyót. A szülőkről meg inkább nem is beszélek. Ha szerencséd van, akkor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnének.

-          Ebben legalább egyetértünk. – Miért, miben nem? Szívem szerint ezt kérdeztem volna, de inkább csöndben maradtam. Inkább némán feltápászkodtam a földről, hogy utána nulla életkedvvel elkezdjem leporolni a ruhámat és magamat. – Gondolj bele... mire érettségizik az öcsénk anyáék már több mint hatvan évesek lesznek.

-          Azért annyira nem vagyok szar matekból, hogy ne tudjam kiszámolni mennyi az annyi. – A húgom erre csak megrándította a vállát. Azt hiszem ezt megbeszéltük. Ha most nekiállnék veszekedni a tesómmal, akkor itt állhatnánk napestig. De már csak azért sem teszem, mert ma van a születésnapja. Velem ellentétben ő általában szeretni szokta ezt a napot. – Mindegy, inkább menjünk.

-          Mintha eddig rád vártunk volna. – Jegyezte meg olyan hangsúllyal, amitől ösztönösen ráncba szaladt a homlokom. Meglehet, hogy ha így folytatja, akkor születésnapja alkalmából megfojtom. Tudom, hogy sokszor vagyok meggondolatlan és éretlen, de attól még elvárnék egy minimális tiszteletet a húgomtól. Mégiscsak a nővére vagyok!

-          Mellesleg tudod hova megyünk, vagy csak úgy vakvágtában sétálgatunk? – Igazából nekem mindkét variáció megfelelt egészen addig, amíg nem kellett hazamennem. Azt hiszem, nem árt, ha kiszellőztetem a fejemet. A ma reggel történtek még élénken éltek bennem. Hiába láttam azt a kétségbeesett pánikot a mostohatesóm tekintetében nem tudtam megnyugodni. Lehet, hogy pont emiatt, hisz Kyle SOHASEM nézett még így rám. Mintha tényleg megijedt volna saját magától és attól, amit tett. Pedig csak meghúzta a hajamat....

-          Halványlila gőzöm sincsen... – Oké, nekem ez a felállás is ugyanúgy megfelel, mintha valami konkrét cél vezérelné. Viszont ez akkor azt is jelenti, hogy egy ideig még nem fogunk hazamenni. Talán addigra otthon is lecsillapodnak a kedélyek. Kíváncsi vagyok, hogy anyát egyáltalán érdekli – e a ma reggel történtek. Mibe le nem fogadnám, hogy teljesen hidegen hagyja. Miért is érdekelné, utoljára óvodában zargatták olyasmivel, hogy megtépték az egyik gyerekét. Azért ezt nem merem ilyen biztosan kijelenteni. Vannak olyan éretlenek az alsó tagozatosok, hogy ott is előforduljon. Oh, igen... most már tisztán emlékszem rá. Negyedikes koromban lecigányoztam az egyik évfolyamtársamat, mire az nekem rontott és megtépett. Mivel nem hagyhattam ezt annyiban, így később belevágtam a hajába. Mostani fejjel inkább a szemöldökét borotváltam volna le, az úgy is lassabban nő vissza és látványosabb. Viszont nem tudom tíz évesen hogy kiviteleztem volna ezt, szóval magamhoz képest jó voltam. És akárki akármit is mond, szerintem teljesen megérte az az osztályfőnöki. Mondjuk anyáék nem voltak annyira elragadtatva, amikor megmutattam nekik az ellenőrzőmet. Bár mikor voltak? Ha rólam volt szó, akkor sose ájultak el az örömtől. Az emlékektől elhúztam a számat és inkább próbáltam másfelé terelni a gondolataimat.
Némán sétáltunk egymás mellett, egyikünk se szólalt meg és ez mindkettőnknek megfelelt. Azt nem mondhatom, hogy hármunknak, mert Ropi körülbelül öt percenként megelégelte a csendet és vad gágogásba kezdett. Ilyenkor a húgom angyali türelemmel fordult felé, pár halk szóval elcsendesítette és amint hozzábújhatott a világ is a helyére került. Plusz megajándékozott minket további öt perc csönddel. Bár igazából tök mindegy volt, hogy befogja – e a csőrét vagy sem, mert az emberek így is úgy is megbámultak minket. Csak feltűnőbben csinálták, amikor Ropi nekiállt hangoskodni. Nem is értem miért, hisz tök hétköznapi jelenségnek számít egy kisliba. Aki nagyon finom lenne némi körettel társítva. Főzőtudományom a nullával egyenlő, mégis elképzeltem hányféle módon lehetne feltálalni ezt a kis madarat. Libacomb egy kis krumplipürével és barackkal. Már a gondolattól is összefutott a nyál a számban, a gyomrom pedig hangosan kordult egyet. A fene vigyen el téged! A húgomra sandítottam, aki megtorpant és összeráncolt szemöldökkel fordult felém.

-          Éhes vagy? – Igazság szerint ma már belapátoltam egy tál salátát, de nem bizonyult valami laktatónak. Hát ezt nem hiszem el, még erre se vagy jó! Micsoda haszontalan egy férfi vagy te Scott!

-          Dehogy. – Épp amikor ezt kimondtam a hasam újfent elárult engem. Még egy kordulás és hivatalosan is elnevezlek Péter apostolnak! Várjunk csak... miét néz rám így a tesóm? Mintha a vesémbe látna, és nem tetszene neki az, ami ott van. Még a hülye libáját is közelebb vonta magához. – Nem fogom megenni a hülye csirkédet!
Másfelé fordítottam a fejem, hogy ne kelljen a húgom szemébe néznem, miközben a szentbeszédet tolja... és attól a pillanattól fogva már nem is figyeltem rá. Csak néztem azt az irányt, ahol megláttam őt. Hiába állt háttal nekem én azonnal felismertem, a testem pedig reagált a közelségére. Ez csak annyit jelent, hogy hirtelen kurva melegem lett. Szinte már fojtogatott és a spontán öngyulladás szélén álltam.

-          Nem vágom, hogy mit eszel rajta. – Persze, hogy nem érted. Senki se érti... gondoltam keserűen és most már ketten figyeltük Scottot. Ugyanarra a megállapításra jutottam, mint a nyíltnapon: a testmagasságához képest rettenetesen vékony volt, izomban pedig nem bővelkedett. Csodálkozom is ezen, hisz a legjobb barátja Kyle, akinek olyan tökéletesen kidolgozott a teste, hogy az már bűnnek számít. Muszáj lesz megemlítenem neki, hogy legközelebb vigye már magával a haverját is a kondiba. Nem kérek sokat szerintem. Csak rá akarok nézni a férfire és azt mondani, hogy szálkás izomzattal rendelkezik. Bár kitudja. Lehet, hogy Scottnak nem mutatna jól. Ha megizmosodna, még a végén rácuppannának a nők és az senkinek sem hiányzik. Próbálják csak meg és lesz ott ne mulass! Mégis mi bajom van nekem?! Scott nem tartozik hozzám, ideje lenne elfogadnom. Ha pedig nem lépek, csak malmozok egyhelyben akkor soha nem is fog. – Még csak nem is helyes!

-          Mondod ezt te az unalmas, hat évvel idősebb pasiddal! – Mordultam fel méltatlankodva, mire válaszul olyan lekicsinylő pillantásban részesültem, hogy a halál is megváltás lett volna. Ezek szerint nem jó ötlet felhozni előtte a Lysander kaliberű srácot. Jobb, ha ezt megjegyzem a későbbiekre.

-          Most komolyan...? – Meredt rám, utána nemes egyszerűséggel Scottra mutatatott. – Ez a pasas tíz évvel idősebb nálad!

-          Engem az sem érdekelne, ha harminc évvel idősebb lenne! – Igazán nem tudtam megérteni, hogy mi baja van a húgomnak. A tíz év még egészen áthidalható különbség véleményem szerint! Ugyan már, a történelemben egy csomó olyan költő vagy színész volt, aki nála fiatalabb vagy idősebb embert vett el. Például Molnár Ferenc több mint húsz évvel volt idősebb a feleségénél. Vagy Prielle Kornélia, aki nyolcvan évesen nem sokkal a halála előtt ment férjhez egy nála több mint negyven évvel fiatalabb férfihoz. És boldog volt! A korkülönbség csak egy indok, hogy elválasszák az embereket... ha valaki igazán szereti a másikat nem hiszem, hogy bárminek is az útjukba kéne állni.

-          Örülök, hogy máris elkötelezted magad mellette, de ő valószínűleg egy vele egykorúval szeretne járni! – Mondta a szemembe az igazságot, mire a szívem szerint valami sértőt vágtam volna a fejéhez. Mégse tettem... mert mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van. Mégis ki akarna huszonhét évesen egy tizenhét éves csitrivel járni? Habár Scott valamiért embert nem ismerő kedvességgel és szeretettel rendelkezik, szerintem próbára tenném a türelmét. Vagyok olyan szerencsétlen és bunkó, hogy ha valami csoda folytán összejönnénk, akkor szétbarmolnám a kapcsolatunkat körülbelül egy hét alatt. – Nem kell annyira mellre szívni, de jobb lenne, ha szembe néznél a valósággal.

-          Álmodozni attól még szabad. – Ha már valósággá nem válhat, akkor legalább az álmaimat ne vegyék el tőlem. Hisz ott minden megtörténhet, amire csak vágyom. Minden... egy pillanatra olyan irányba kalandoztak el a gondolataim, ami nem volt helyénvaló. Szerepelt bennük lepedő, félhomály, egymásnak feszülő testek... Jézusom, belém meg mi ütött?! Elvörösödve hessegettem el az illetlen gondolatokat és inkább az igazi Scottra figyeltem. Vajon mit csinálhat itt? Az arckifejezéséből ítélve.... mit áltatom magam, nem értek én ehhez! Szóval inkább csak tovább figyelem annak reményében, hogy megtudom mit... mozdulatlanná merevedtem, amikor Lilith kilépett a boltból, ami előtt a férfi várakozott.

-          Ki az a nálam is kisebb szőke csaj? – Az a nálad is kisebb babalány igazán kezdte kihúzni a gyufát! Miért sündörög már megint Scott körül?! Nincs saját élete, vagy mi van? Nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de egyetértek a mostohabátyámmal. Annyira nagy kérés lenne, hogy egy másik időzónában tartózkodjon? Lehetőleg amikor ezt teszi, akkor más kontinensen is legyen. Amerika tökéletesen megfelelne erre a célra, oda úgy se terveztem egyhamar menni. – Ha rájuk nézek, akkor egy hörcsög jut eszembe banánnal.

-          Miért, szerinted ők ketten randiznak?! – Fordultam indulatosan a húgom felé, aki ennek hatására megilletődve hátrált el tőlem. Rettentően kellet igyekeznem, hogy ne horkantsak fel a láttán, ahogy még jobban magához öleli a libáját. Mintha bántani akarnám azt a hülye állatot! Az lenne a minimum, hogy hozzávágom ahhoz a szőke babalányhoz! Két legyet ütnék egy csapásra. Egyrészt végre befogná a csőrét az a hülye madár, másrészt illendően bemutatkoznék Scarlett nővérének. Ha már senki se mutatott be egymásnak minket, akkor megteszem az első lépést. A rohadt életbe már! Ez azt jelenté, hogy Scott az ilyen nagy mellű lolita lányokat csípi, akik az állig se érnek fel? Ha igen, akkor hatalmas hátránnyal indulok. Alacsony se vagyok és szoknyát se hordok annyira. Olyat legalábbis biztos nem, amit ő! Ráadásul nekem nincsenek olyan természeti adottságaim, mint neki. Menjen már a fenébe, de komolyan! A haragom hirtelen csapott át csalódottságba, így átkozódva rúgtam bele a hozzám legközelebb eső tárgyba. Összepréselt ajkakkal figyeltem, ahogy a kávézó menütáblája hangos zajjal elvágódik, majd csúszik pár métert. Nekem miért nem jön össze soha semmi sem? De az is lehet, hogy csak félreértelmeztem a látottakat és csak barátként vannak jelen. Muszáj lesz pozitívan hozzáállnom, gyerünk mosolyogj kislány! Akkor szebb lesz a kisugárzásod.
-          Hé, te! – Egészen addig nem gondoltam volna, hogy nekem szól ez a bájos megnevezés, amíg egy kéz meg nem ragadta a vállamat. Ki ez a seggfej, aki még csak normálisan se képes megszólítani?! Felháborodva fordultam meg készen arra, hogy leüvöltsem annak a nyomoréknak a fejét, aki nem ismeri az alapvető illemszabályokat. Jézusom, kerekedtek el meglepődve a szemeim, amikor szembekerültem a férfival. Ez nagyobb darab, mint gondoltam. És ha már így szemügyrevettem dühösebb is. – Miért rúgtad fel a menütáblámat?

Mennyi az esélye annak, hogy ez a fickó a kávézó tulajdonosa? Az arckifejezéséből ítélve nagyon is sok. Oh... a francba!

105. rész - Kulturálódj!

Felhúzott térdekkel ültem a kanapén, mellkasomhoz egy párnát szorítottam és azon gondolkoztam, hogy miért vagyok ekkora seggfej. Valamint próbáltam hova tenni azt a hiányérzetet, ami akkor hatalmosodott el bennem, amikor Scott kibontakozott az ölelésemből. Furán éreztem magam, mintha elvettek volna tőlem valamit... valamit, ami sohasem volt az enyém. Valamit, ami soha nem is tartozhat hozzám. Ha másban nem is, de ebben az egyben biztos vagyok. Vágyakozhatok utána annyira, amennyire csak szeretnék, de érzem, hogy nem helyes az, amit teszek. Vajon miért? Nem mintha valami rossz dolgot tennék, akkor mégis miért fog el ösztönösen a bűntudat?

-          Nagyon bunkó voltál Scottal. – Jegyezte meg csendesen a fotelban ülő nő, én pedig fél szemmel rápillantottam. Lábát maga alá húzta és úgy nézett. Az ember azt hinné, hogy vádlón vagy szemrehányóan, de ő egyszerűen csak szomorú volt. Azok a gesztenyebarna szemek csordultig teltek bánattal, ajkai pedig megbántottan lebiggyedtek. Úgy nézett, mintha nem is a férfit, hanem egyenesen őt sértettem volna meg. Vajon közel állnak egymáshoz? Bizonyosan, ha ennyire fájtak neki is a szavaim. Vagyis inkább a férfi fájdalma bántotta ennyire.  Oldalra billentett fejjel halkan megszólalt. – Néha igazán lehetnél kedvesebb vele...

-          Én próbálok! – Nem tudtam gátat szabni a belőlem feltörő indulatnak, ami akárcsak egy vulkán kitört. Pusztán a tudat égette a bensőmet, hogy azt feltételezi direkt, szándékosan bántom állandóan a férfit. De ez egyáltalán nem igaz... a lelkemet roncsolja az ő fájdalma. A bűntudat, igen az. Mindig tesz arról, hogy sohase ússzam meg következmény nélkül a meggondolatlanságomat.

A következő pillanatban Kyle mennydörgő hangja ütötte meg a fülemet, amitől ösztönösen összerezzentem. Az emelten volt, mégis olyan tisztán és élesen hallottam minden szavát, mintha itt állna mellettem. Azt ordította, hogy mit tesz velem, ha nem fogom be a számat. Ettől egy kicsit feszélyeztetve kezdtem érezni magam, kényelmetlenül fészkelődtem és visszaemlékeztem a pillanatra, arra, ahogy rám nézett. Tagadhatja, de én láttam, ahogy megrándul a karja, mintha ütésre akarná emelni, de végül visszaereszti maga mellé. Megértem, hogy haragszik rám, minden oka meg is van rá. De mit értett azon, hogy folyton megsiratom a legjobb barátját? Azt mondta kurvára elege van már belőle és inkább ne is menjek a közelébe. Ennyire teher lennék Scott vállán? A felbukkanásom mindig feszélyezteti és utál engem? Pedig olyan kedvesen mosolygott rám ma is, mintha.. örülne, hogy lát.

-          Azt hiszem... jobb, ha hazamegyek. – Nem tudom miért jelentettem be, valószínűleg senkit se érdekelt. Lassan feltápászkodtam, de Scarlett gyorsabb volt nálam és felpattanva visszanyomott a kanapéra. Értetlenül bámultam a nőt, ez most mégis mire volt jó? Kért tőlem egy percet és a válaszomat meg se várva felrohant az emeletre. Csak úgy kapkodta azokat a hosszú lábait, amiért valószínűleg megőrültek a férfiak. A mostohabátyám pedig egyenesen imádhatja, hisz övé a nő minden porcikája. Jobb lesz, ha most azonnal félbeszakítom ezt a gondolatmenetet, mielőtt a beteges kategóriába csúszok. Nem törődve Scarlett kérésével felálltam és elindultam a kijárat felé. Amikor halkan kinyitottam az ajtót és kiosontam csak akkor eszméltem rá, hogy nincs rajtam cipő. Ezért majd... minek erőlködöm? Mindig megfogadom, hogy ezért majd megfizet, de eddig egyikből se lett semmi. Talán egyszer majd az élet teszi a dolgát és kamatostul visszafizet nekem mindent. Amikor behajtottam az ajtót, akkor megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Thor nincs az előkertben, vagyis biztos hátul ássa ki a virágokat, ahogy ismerem. Vagy az is lehet, hogy éppen megmártózik a medencében. Arról a kutyáról bármit el tudok most már képzelni. Végigsiettem a járdán és behajtva magam mögött a kaput elkezdtem rohanni. Jó néhányszor meg kellett állnom, mert egy kavics beleállt a talpamba, de ez a mezítlábsággal járt. Viszont, ha gyalogolni akarok hazáig, akkor keresnem kell egy olyan útvonalat, ami remélhetőleg beton... és kavicsoktól mentes. Szívesebben szálltam volna buszra, de semmi se volt nálam, még a diákom se.  
Amikor felértem a dombon, akkor akaratlanul is hátrapillantottam a vállam felett. Muszáj volt még egy utolsó pillantást vetnem arra a házra, ahová mostantól tilos betennem a lábam. Semmiképpen sem maradhatok mellette, ha fájdalmon kívül nem adok mást neki. Pedig én tényleg nem ezt akartam. Kezdetben ugyan voltak ellentéteink, de azokat le lehet küzdeni. Viszont egy valamit nem igen. Húzódik közöttünk egy lebonthatatlan fal, amit képtelenség lenne átugrani. Mi ketten mintha egy teljesen másik világban élnénk. Az ő valósága különbözik az enyémtől. Viszont mi ketten Kyleal ugyanott élünk, ő mégis megtalálta az utat aférfihoz. Akkor talán nekem is menne? Abban a pillanatban elkáromkodtam magam, amikor a remény felgyulladt bennem. Hogy az életben történhetett ez meg? Egy menthetetlen idióta vagyok. A tenyerembe temettem az arcomat, és ahogy a körmeim a bőrömbe vájtak fojtott hangon felkiáltottam.
Hangokat hallottam, így felnéztem. Néhány bicikliző kisgyerek ijedten elteker előttem és olyanokat ordítottak egymásnak, hogy gyorsan mielőtt utánuk megyek. Valószínűleg nem számítottak egy idegbeteg lányra, amikor eltervezték, hogy cangáznak egyet. De ez azért egy kicsit túlzás, nem gondolják? A fejemet rázva fordultam vissza a kis mellékutca felé, aminek a végén az Ő háza állt. Összerezzentem, amikor érezhetően hatással volt rám a hirtelen távozásom és a gondolat, hogy netán nem találkozunk többet. Szomorú voltam. Normális reakció olyasvalakitől, akivel csak pár hete vagyunk jóban? Egy hónapja biztos ismerem, talán kettő is, de ebben nem vagyok annyira biztos. Az a férfi más és mégis ugyanaz. Hogy lehetséges ez? Közelebb engedett magához, megnyílt és sikerült megismernem az igazi énjét. Akkor az a bunkó fazon csak egy pajzs lenne? De ha valaki ennyire kedves, mint ő, akkor hogy tudja seggfejnek tettetni magát?

-          Cseszd meg Mihalecz Scott! – Mordultam fel végül, mert utáltam, hogy befészkeli magát a gondolataim közé és nem hagyja, hogy szabaduljak tőlük. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy senki se fog utánam szaladni és a nevemet kiáltani, akkor szomorúan megcsóváltam a fejemet és elindultam balra. Aztán meggondoltam magam és jobbra fordultam. A talpam alatt forró volt a beton az egész napos napsütéstől és melegtől, ahogy sétáltam. Közben figyelmesen szemléltem a házakat, amik mellett elhaladtam. Némelyik nagyon tetszett, de sajnos egyik sem volt ismerős. Késő lenne elismerni, hogy azt se tudtam hol vagyok? Egyáltalán milyen utcában lakik Scott? Elmélkedtem egy táblát bámulva, amin az aktuális utcanév szerepelt. Még csak nem is hallottam róla. Felnyögtem az újabb problémától, amit meg kellene oldanom. Hazajutnom. Vagy én már azzal is elégedettebb lennék, ha tudnám hol vagyok. Igazából annak jobban örülnék.

Amikor egy kereszteződéshez értem, akkor megtorpantam és elgondolkoztam azon, hogy most tényleg hol a francban vagyok. Remélhetőleg minél messzebb attól az idegbeteg kutyától. Ameddig ideértem elhaladtam egy ház mellett, aminek tárva – nyitva volt a kapuja és kirontott rajta egy dühös házőrző. Nem tudom kik azok a szerencsétlen balfaszok, akik nyitva hagyták, de kívánom, hogy inkább hozzájuk törjenek be. Ha megharapott volna az a dög, akkor én, hú de.. hát, szenvednék éppen. Szerencsére viszont semmi ilyesmi nem történt, így most itt állhatok, és egy gyerekmondókával eldönthetem, hogy merre menjek tovább. Balra. Befordultam abba az irányba és csak csöndesen sétáltam. Kezdett nem tetszeni a környék. A házak lepukkadtabbak voltak, a falaik kopottak, már a festék is lepattogzott róluk, valahol pedig egy építkezési területet is láttam. Várjunk csak... az nem is építkezési terülhet, csak egy telek, rajta omladozó sorházakkal és egy hatalmas lyukkal a földben. Úristen, mégis ki lakna itt?! Azt hiszem, kezdek rosszul lenni.

Fokozatosan fékeztem le, amikor megláttam egy hatalmas kerítéssel körbevett focipályát, ami előtt volt egy apró parkoló. Lábujjhegyre álltam és megállapítottam, hogy a pálya mögött más is rejlik, vagyis valószínűleg ez ilyen közösségi hely lehet. Ez pont jó lesz nekem. Határoztam el magam és azzal a lendülettel kinyitottam a fémkalitka kapuját és beléptem. Ahogy körbepillantottam megakadt a szemem a szomszéd telekről átlógó ág. Cseresznyefa, a szirmai fehérek és csak úgy ellepik az eget. Az eddig látott képek és animék alapján Japánban sokkal több a rózsaszín szirmú. Eszembe jut a nap, amikor Scottal megnéztük az Ookami Shoujo to Kuro Oujit, a rész amikor Erika és Kyouja a parkban randiztak és a lány megetette a fiút. Abban a részben egy csomó rózsaszín szirmú cseresznyevirág volt. Ha többé nem találkozom a férfivel... akkor animét se nézhetünk együtt. Most, hogy elvesztettem a legjobb barátnőmet senki se maradt, akivel tudnék erről a szenvedélyemről beszélgetni.  Reszketegen kifújtam a levegőt és csak most gondoltam bele, hogy mit is jelent Scott vesztesége. Ha van valaki, aki tudta volna egy kicsit is enyhíteni a fájdalmamat, amit Sue hagyott maga után, akkor az ő volt. Erre most vele se találkozhatok. Önhibámból persze, de megváltozni meg nem tudnék. Ezeket ösztönösen csináltam, akaratlanul. Hogy tudja valaki megváltoztatni az ösztöneit?

-          Vigyázz! – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a hang irányába és némán figyeltem, ahogy egy focilabda száll felém. A kezemmel hárítottam, utána visszadobtam a srácnak, aki az imént ordított. Már csak az hiányzott volna, hogy pofán is találjon egy labda. Már így is istentelen szar a hetem, de az csak hab lett volna a tortán. A srác már épp megköszönte volna, amikor megakadt a szeme mezítláb lábamon. Zavartan nézett, majd szó nélkül visszament a barátaihoz. Még egyszer utoljára visszanézett rám. Volt valami a tekintetében, ami zavart. Mintha szánt volna. De mégis miért? Csak nincs rajtam cipő, ez nem jelent semmit! Hihetetlen, hogy mennyire dühös lettem egy fiúra, aki csak szánakozva nézett. Talán, mert volt oka szánakozni, csak ő erről nem tudhatott. Remélem a következő hetem sokkal jobb lesz, mert ha nem... megtépek valakit és addig sikítok, míg be nem rekedek. Az általában segíteni szokott, míg másokat rendszerint megrémítettem vele.

Ahogytovább haladtam a ketrecszerű telken egy színpad képe tárult a szemem elé, amely előtti téren pár gyerek biciklizett és rohangált. Nem akartam megzavarni őket, így megkerültem a színpadot, ami mögött egy játszótért várt. Csúszda, hinta, homokozó, döci meg minden szarság, amire egy kisgyerek vágyik. Ja, meg persze azok a bizonyos kisgyerekek is itt voltak a szüleikkel karöltve. Amikor becsuktam magam mögött a kaput, akkor néhány szempár rám meredt, majd ahogy végigmértek megakadt a tekintetük a lábamon. Hogy mennyi galibát képes okozni egyetlen pár hülye cipő! Illetve a hiányuk.

-          Ne haragudj, minden rendben? – Egy nő lépett oda hozzám, mire zavartan összevontam a szemöldökömet. Ki ez a nő és mit akar tőlem? Egyáltalán mire vonatkozik a kérdése? Ha beletartozik a minden rendbenbe az, hogy elvesztettem a héten a legjobb barátnőmet, egy barátomat, kettes lett a biosz témazárom, a kémia tanárom ki akar készíteni, aki mellesleg a halott pasim apja, a szüleim leszarnak, összevesztem a bátyámmal a közelmúltban és van egy köcsög mostohaapám, akkor igen. Tök jól vagyok. Csak az életem kezdett el darabjaira hullani, miközben nyakig úsztam a szarban. Egyéb hülye kérdése nincsen?

-          Persze. – Feleltem végül értetlenül és figyeltem, ahogy a nő tekintetéből áradó szánalmat hirtelen aggodalom váltja fel.

-          Nem kell semmi? Szívesen segítek, ha tudok! – Mondta bíztatóan, mire az ég felé emeltem a tekintetem és csücsörítettem a számmal. Mi lenne, ha például békén hagyna? Azzal nagyon sokat segítene. Vagy akár azt is megkérdezhetném, hogyan jutok haza, de ahhoz kedvesnek kéne lennem vele. Ahhoz van most a legkevesebb kedvem.

-          Jól vagyok. – Válaszoltam végül, de az előbbi hosszanti hallgatásomat rossz jelnek vehette, így közelebb lépet. Jézusom, mit akar ez tőlem?! Ösztönösen hátráltam egy lépést, majd felszisszenve a lábamhoz kaptam, amikor egy kavics beleállt. Rohadjon meg Kyle, meg Scott is. Mindketten ott, ahol vannak! – Komolyan! Csak éppen szakítottam a barátommal és elég sietősen távoztam. Otthagytam a cipőmet.

Hazudtam gondolkozás nélkül, mert azt akartam, hogy hagyjon békén. Had legyek egyedül a gondolataimmal és ne kelljen idegen emberek kérdéseire válaszolnom. Az igazsághoz nekik semmi közük, törődjenek a saját életükkel, engem meg hagyjanak a fészkes fenébe! Megtudom oldani. Remélhetőleg.

-          Szakítottál? – Visszhangozta a hátam mögül egy hang értetlenül. A gyomrom vetett egy hátra szaltót, ahogy ledermedve bámultam magam elé. Oh, Istenem! Suttogtam magam elé, amikor tudatosult bennem valami. Utánam jött! Suhant keresztül az agyamon, majd amikor az információ a szívemhez is eljutott alig tudtam elfojtani a lányos sikolyomat. A legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem tudtam magamból egy könnycseppet se kipréselni. Ahogy az elmúlt pár napban sem. Valahogy nem ment, pedig most még boldog is voltam. – Azt hiszem, a barátod nem tud erről. Megosztottad vele is ezt az információt?

-          Sco...

-          Scott, ismered ezt a lányt? – Furcsa grimasszal az arcomon fordultam a nő felé, aki pofátlanul a szavamba vágott. Most már egész biztos nem kedvelem, akárki is legyen ez. Tönkretett egy olyan pillanatot, ami akár szép is lehetett volna.

-          Persze, Jázmin közeli barátom. – Az utolsó szótól összeugrott a gyomrom és rám tör a hányinger. Nem, mi nem vagyunk barátok és soha nem is leszünk! Ha én tisztában vagyok ezzel, akkor ő miért nem? Ő is tudhatná! Jobban kéne tudnia, mint nekem. Ahogy megfordultam a lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot, legalábbis megpróbálták. Amikor nem engedtem nekik, akkor megállás nélkül remegni kezdtek. Jézusom, én ezt komolyan nem bírom. A meleg levegő elkezdte fojtogatni a torkomat, és ahogy tompa fájdalom lüktetett a halántékomban attól féltem, hogy elájulok. Esetleg megfulladok. Vagy a kettő egyszerre. A jelenléte kiborítóan hatott a testemre, majdnem beteg közeli állapotba kerültem. Ideges voltam a közelében, féltem, hogy valami hülyeséget teszek. És rendszerint tettem is. Ennek nem lenne szabad megtörténnie! Akkor meg mégis miért...?

-          Scott... miért jöttél utánam? – Hiába örültem, de amikor megláttam a sírástól kivörösödött szemeit, akkor hullámként öntötte el testemet a bűntudat. Nem értem, hogy mi indítéka van a történtek után még utánam jönni. Kyle egész biztos nem akarhatta, ő személyesen jött volna utánam. Scarlettől viszont egy kicsit tart Scott, így talán a nő keze lehet a dologban.

Minden válaszra fel voltam készülve, de ő csak szótlanul felemelte a kezét és felém nyújtott egy becsomagolt jégkrémet. Tessék? Zavartan pillantottam az arcára és attól féltem, hogy ez csak egy átverés. Szívatni akar engem. Nincs világon ember, aki ne utálna engem azok után, hogy folyton megbántom. Erre ő közeli barátjának nevez, utánam jön azok után, hogy megsirattam. De, hogy még jégkrémet is hoz nekem? Egyáltalán nem vagyok oda a gesztusáért, világos?! Miért nem tud olyan lenni, mint a többi semmirekellő srác, akinek legalább értelmes és kiszámítható reakciója van? Miért ilyen cuki és imádnivaló? Egyáltalán nem jön be! Nem is találom vonzónak meg minden. Szóval nem veszem el egyből a jégkrémet. Először a gyűlölet lobban fel bennem, hogy megint gyerekként kezel. Aztán a végtelen bizonytalanság, hogy miért teszi. Végül csak a szomorúság marad. Látva a bizonytalanságomat bánatos mosolyra húzódott a szája.

-          Sajnálom, amit Kyle mondott. – Ahogy az arcát néztem azonnal eszembe jutottak a férfi szavai. „Kurvára elegem van abból, hogy folyton megsiratod....!” Ezt a mondatot nem lehet csak úgy pikk – pakk elfelejteni, éppen ezért préseltem össze az ajkaim. Most kéne elküldenem innen, de előtte elmondani neki a véleményemet. Ha lenne hozzá lélek lélekjelenlétem, akkor meg is tenném. De vajon tényleg eltudok futni előle...? Akárhányszor csak próbáltam ő mindig megtalált. Csak némán meredtünk egymásra, egyikünk se szólt egy szót se. Ennek semmi értelme sincsen. A fejemet rázva sétáltam oda az egyik piknikes asztalhoz, ami üresen állt és leültem a padra. Fél szemmel láttam, ahogy követ a következő pillanatban pedig már le is telepedett mellém. Egyikünk se szólt egy szót sem, én a kerítés túloldalán elsuhanó autókat figyeltem, ő pedig kibontotta a saját jégkrémét. Na, most... nem vagyok betegesen perverz vagy valami. Mégse tudtam levenni a szemeimet a szájáról, ahogy evett. Csak egy pillantást akartam rá vetni, de azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok másra figyelni. Hatalmasat nyeltem, amikor leharapta a csokit a tetejéről majd a vaníliás részt kezdte nyalni. Ahogy az ajkait lestem azon kaptam magam, hogy féltékeny vagyok egy jégkrémre. Ez már nevetséges. – Szóval szakítottál velem?

-          Én... – Igazából azt se tudom, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre. Azt csak azért mondtam, hogy végre leszálljon rólam az a vadidegen nő. Akit ő minden jel szerint ismer. Itt lakik, természetes, hogy barátkozik másokkal is... nem? Csak egy random nő, akivel váltott pár szót, semmi több. – Ha jobban belegondolsz, akkor sohasem mondtuk ki, hogy egy „pár” vagyunk...

Belementem a kis játékába, amit igazából én kezdtem, szóval igazából csak folytattam. Ezekkel a példákkal dobálóztunk, de nagyon is illett ránk. Volt értelme. Mi barátságról beszéltünk, de a szavaink valami egész másról. Csak, akik igazán ismertek minket tudták volna észrevenni, hogy mi zajlik le kettőnk között.

-          Szerinted ezt komolyan ki kell mondani? – Fordult felém megrökönyödve, magamban pedig igazat adtam neki. Az ilyet általában nem megbeszélik, hanem érzik. Viszont hogyan mondhatnám el neki? Akármi is volt köztünk annak semmi köze nem volt a barátsághoz. Egy percig se éreztem azt, hogy azok lennénk.

-          Ez miért ilyen fontos neked? – Próbáltam kerülni a szemkontaktust, éppen ezért bontottam ki a saját jégkrémemet. Valamivel le kellett foglalnom a kezem, különben egész biztos kivertem volna a kezéből a sajátját. Dühösen megrándult az orrcimpán, amikor megláttam, hogy mogyorós. Az egyik kedvencem. Nem igaz, hogy még ezt is eltalálta a férfi! – Te is hallottad mit mondott Kyle... folyton megsiratlak. Milyen barátságnak nevezed azt, ahol az egyik felet mindig megbántják? Hiába lenne még egy csomó szép emlékünk, azok a fájdalmasak mindig felülírják a többit. Azokra jobban fogsz emlékezni. Nem akarom, hogy megutálj...

-          Jázmin...

-          Biztos van egy csomó barátod, minek ragaszkodsz annyira hozzám? – Kérdeztem, és ahogy az arcára néztem láttam a megrökönyödést és a kínszenvedést.

-          Nekem... – Kezdte akadozó hangon és tudtam, hogy nem fog tetszeni a mondat vége. – ... sohasem voltak barátaim Kyleon, Lilin és Lettin kívül.

Arra vártam, hogy hirtelen elneveti magát és közli, hogy csak ugratott, de ez nem következett be. Mégis hogyan lehetséges, hogy egy olyan kedves és segítőkész férfinek nincsenek barátai, mint Scott? Ezt elképzelni se tudom, de annyira őszintének hangzott.

-          Téged is csak az unokatesóm miatt ismertelek meg...

-          Hát őt sem azért ismertem meg, mert annyira kedvem volt hozzá. – Visszaemlékeztem mindkét első találkozásunkra és megrázkódtam az emlékektől. Annyira el akarom felejteni a publikust és az igazit is. Ha most választhatnék aközött, hogy melyiküket ismerem meg előbb, akkor egyértelműen Scott mellett voksolnék. Ő sokkal kedvesebb, mint a bunkó unokatesója.

-          Nem tudod nem megtörténté tenni a találkozásotokat.

-          Pedig megtenném. – Vágtam rá ösztönösen, és ahogy jobban végiggondoltam rájöttem, hogy minden szavamat komolyan gondoltam. Scott hitetlenül fordult felém, a tekintetéből sütött, hogy nem hisz nekem.

-          Tényleg? Kyle annyira nem lenne odáig az ötletedtől.

-          Leszarom azt a faszt! – Közöltem miközben leharaptam a jégkrémem tetejét. Majdnem lefagyott az agyam, de megérte. – Te is ott voltál azon a céges partin és láttad, hogyan viselkedett velem az apja! Nagyon jól tudtad és mégis otthagytál! – Vágtam a fejéhez és mivel nagyon jól tudta, hogy igazam van összerezzent. Azért ezt nem fogom olyan könnyen lenyelni. – Nem akarok olyannal kettesben maradni, aki arról fantáziál, hogyan vetkőztet le a saját fia. Ha bármit megtehetnék, hogy eltűnjön az életemből, akkor gondolkodás nélkül megtenném.

-          Elárulnád, hogy neked mégis mi a franc bajod van?! – Már éppen válaszolt volna, amikor egy éles hang hasított a levegőbe. Scott egykedvűen elhúzta a száját és aggódva pillantott a hátunk mögé, ahol egy dühös mostohabáty állt, mellette pedig a csaja. Habár Scarlett palástolni próbálta a mosolyát, de nem jött össze neki. – Nem elég, hogy már megint megbántottad a legjobb barátom, de utána egy szó nélkül lelépsz! Imádsz aggodalmat okozni vagy mi a fasz van veled?!
Erre most komolyan válaszolnom kéne? Már eleve se volt fényes a hangulatom, de neki hála menthetetlenül elcsesződött. Felfogtam, hogy elcsesztem, oké?! Nem kell fél óránként az orrom alá dörgölni! Ettől nem fogom jobban érezni magam, sőt ha lehetséges egyre inkább úgy érzem, soha többet nem jövök ki a szobámból.

-          Ne csinálj már bolhából elefántot! – Szólt rá Scarlett feddően, mire a barátja szemei résnyire összeszűkültek. Ilyen tekintettel figyelte, ahogy a nő megkerülve őt odasétál a velünk szemközti padhoz és leül rá.

-          Te tényleg azt hiszed, hogy ennyivel megúszhatja?! – Mordult fel a férfi, de ahogy találkozott a tekintetünk ellágyultak az arcvonásai. Fogalmam sincs mi ment végbe a fejében, de két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és leült mellém. Pedig a csaja mellett több hely volt és jobban elfért volna! De nem, neki pont mellém kellett becsúsznia, hogy mindkét oldalról összenyomjanak! Tovább morogtam volna, de ekkor fél karral átölelte a fejemet és odarántva magához halántékon csókolt. Most... mi történt? Pislogtam kettőt, utána bizonytalanul fordultam a férfi felé. – Boldog névnapot Cica!

-          Boldog micsodát? – Csodálkoztam szerintem jogosan, amikor a táskájából elővett egy ajándékos tasakot és az orrom alá tolta. Tudtommal a névnapom februárban van, ők biztos félrenéztek valamit. Ahogy körbenéztem mind hármójuk mosolyogva nézett, sőt Scott is elővett egy kis csomagot a zsebéből. Tényleg azt hiszik, hogy névnapom van? De miért?! Nem mintha visszautasítanám az ingyen ajándék lehetőségét, de azért mégis.

-          Május tizedike van, Jázminok névnapja. – Nem, határozottan tudom, hogy tévednek. Mióta az eszemet tudom mindig februárban ünnepeltük. Ma Armin névnapja van. Oh, most hogy ez eszembe jutott semmi kedvem sincs küldeni neki egy sms – t. Ott van neki a barátnője, majd ő felvidítja és fel sem tűnik neki az az egy hiányzó jókívánság. – Ha tovább értetlenkedsz, akkor nem kapod meg az ajándékaid!

-          Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam! – Emeltem fel védekezően a kezem és először Scott ajándékáért nyúltam. Nem volt olyan nagy, körülbelül akkora, mint a tenyerem. Vajon mit vehetett nekem a férfi? Ezt csak akkor tudom meg, ha kibontom. Gyorsan letéptem a csomagolást és abban a pillanatban meg is ütköztem az ajándékomon. Mi ez vagy miért? Ezt most komolyan gondolta? Hogy lehet valaki ennyire... Nehéz szívvel néztem az ajándékomat, mert, ha választanom kéne aközött, hogy örültem vagy nem... akkor az utóbbi mellett döntenék. – Hát ez... nem is tudom, mit mondjak.

-          Nem tetszik? – Egyértelmű csalódottság csendült a hangjából a reakcióm hallatán. Inkább rá se néztem csak forgattam a kezeim között a szemüvegtokot. Muszáj volt emlékeztetnie a romló látásomra? Scott vett nekem egy szemüveget és pontosan azt a darabot, amire a boltban azt mondta, hogy jól áll.

-          Egyszerűen csak... azzal, hogy ezt megvetted minden annyira valóságossá vált. – A szomorúság kiérződött a hangomból, mire a lehető legjobb vigaszdíjjal lepett meg, aminek legalább örültem is. Ellenben ugye azzal a hülye szemüveggel, amit a legszívesebben a földhöz vágtam volna. Fogalmam sincs, mennyibe kerül egy, de abban biztos voltam, hogy nem olcsó mulatság. Meg végtére is gondolt rám és a szándék a fontos, nem? Remélem, különben nem megyek semmire ezzel az ajándékkal.  Igazából a másikkal se mentem sokra, amit vigaszdíjként adott. Mégis sokkal jobban örültem neki. Scott gyengéden átölelte a vállamat és odahúzva magához arcon puszilt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, a tüdőmbe pedig beszorult minden levegő. A hely, ahol az ajka a bőrömhöz ért... mintha lángra gyulladt volna. A számhoz kaptam a hüvelykujjam és elkezdtem rágcsálni csakhogy valahogy levezessem az idegességemet.

Scarlett somolyogva nézett minket, a tekintete semmi jót nem ígért. Miért érzem úgy, hogy ez a nő sántikál valamiben?

-          Ha a másik ajándékodnak se örülsz, akkor kilöklek a busz elé. – Miért képes a mostohatesóm egy pillanat alatt tönkretenni a pillanatot? Csak ki kell nyitnia a száját és odalesz az életkedvem.

-          Megígérem, hogy bármi is lesz az, tapsikolva fogok ugrálni örömömben. – Húztam magam elé az ő ajándékát is, majd mielőtt elkezdtem volna kibontani ráförmedtem, hogy ne bámuljon már ennyire. Mintha meg se hallotta volna továbbra is engem figyelt. Résnyire összehúzott szemekkel fordultam felé, mire lassan felvonta a szemöldökét. Grrr... annyira feltud bosszantani ez a gyerek. Ennek ellenére elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mit rejthet a csomag, így nekiálltam kibontani. Döbbenten meredtem a kezemben tartott dobozra és azt hittem, hogy megakar szívatni. Nem létezik, hogy ő... – Te vettél nekem egy telefont?!

-          Hol marad a tapsikolás és ugrálás? – Nem tudott érdekelni a gúnyos hangja, mert az én rendszerem hiba lépett fel és nem tudtam feldolgozni a történteket. Elhűlten forgattam a kezeim között tartott Samsung Galaxy Mini – t, és nem hittem el, hogy végre láthatom a telefonom kijelzőjét! A nagy monstrumokhoz képest kicsi volt, körülbelül akkora, mint a tenyerem. – Amúgy Scarral ketten vettük. Közös ajándék.

-          Köszönöm... – Suttogtam halkan és óvatosan visszahelyeztem a dobozába a készüléket. Egy karcolás sem fog esni rajtad! Miután megjártam a poklot azzal a nyomógombos, túlélő telefonnal kincsként fogom ezt becsülni! Ő látta, hogy mennyire keményen küzdöttem azon, hogy elromoljon vagy tönkremenjen, de elpusztíthatatlan. Erre ő... gondolkodás nélkül öleltem át a nyakát és egymásután sokszor megköszöntem. Egyszerűen csak közölte, hogy ez sokkal jobban tetszik neki, mintha nekiálltam volna tapsikolva ugrálni. Hát, akkor már ketten vagyunk, mert semmi kedvem nem volt mozogni. Ugrálni meg végképp nem, az a halálom!

-          Nem akarom megzavarni a pillanatot, de neked nincs jelenésed a sulidban? – Köszörülte meg a torkát Scarlett, mire egy oh hagyta el az ajkam. Erről is sikerült megfeledkeznem a nap folyamán másodszorra. Eltelik fél óra és semmi. Azt hiszem, aranyhal memóriám van, aminek tudatában nem értem miért vagyok ilyen jó tanuló. – Ha szerencséd van, akkor még pont odaérsz.

-          Mikor voltam én utoljára szerencsés? – Költői kérdésnek szántam, de azért elkezdtem gondolkodni a válaszon. Tényleg, mikor? Ezen elmélkedettem, amikor hirtelen Kyle megragadta a karom és felrángatott a padról. Hú de sietős lett valakinek! Viszont ez nem mentség arra, hogy ennyire erőszakos legyen! Akár finoman és gyengéden is megfoghatta volna a kezem, de neeem. Az túl kedves gesztus lett volna.

-          Scott? - Ez a hang.... Megállásra késztetett. Akárhogy is húzott maga után a férfi, én fokozatosan lassítottam le. Valahol hallottam már. Viszont azt nem vártam el az én aranyhal memóriámtól, hogy tudjam is hol. Volt valami a hangban, nem is... Inkább abban, ahogy kiejtette a férfi nevét, ami nyugtalansággal fogott el. Muszáj tudnom, kihez tartozik! Kyle minden unszolása ellenére megfordultam és csak néztem azokat a hatalmas őzike szemeket, amik a megszólítással ellenben kíváncsian lestek engem. Miért engem? Erre, ha akartam se tudtam volna a választ. Legközelebb valami könnyebbet kell kérdeznem magamtól.
Jobban megnézve nagyon alacsony termetű volt, csak a magas sarkújának köszönhette, hogy az orromig felért. Azt meg mégis honnan csórtad kislány, az anyukád szekrényéből? Minél tovább néztem annál inkább fiatalabbnak tűnt. Ha meg kéne tippelnem hány éves, akkor tizennégy és tizenhatra saccolnék.

-          Nem tudtál volna egy perccel később jönni? - Akárki is volt az őzike szemű babalány, látszólag Kyle nem nagyon csípte. A pisze orr megremegett, majd dölyfösen a magasba emelkedett. Az előbbi érdeklődő tekintet elmúlt, a helyére megvetés költözött, némi utálattal társítva. Ahogy tett felénk egy lépést lenszőke haja meglibbent és látni engedte a fülét. Azta ku... Nekem kell az a fülbevaló! – Tudod, amikor mi már nem vagyunk itt.

-          Szűnj már meg létezni húgyagyú! – Zavartan vontam össze a szemöldökömet, amikor másodszor is megszólalt. Mi ez...? Nem a mondatán akadtam fent, mert az várható volt, hogy sokan nem kedvelik a mostohatesómat. Sőt, szinte elvárt volt, de ezt inkább meg sem említem előtte. Ami furcsa érzéseket ébresztett fel bennem az a lány hangja volt. Egy orgonajáték... amikor először találkoztam Scarlettel, akkor hasonló érzés kerített hatalmába. Hogy lehetséges ez? A padon ülő nőre pillantottam, aki elmélyülten nézte a hármasunkat és a tekintetéből ítélve nem tetszett neki a felállt helyzet. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a lánynak szól – e ez a tekintet, vagy a szituációnak.

-          Egy perc... komolyan mondom, nem igaz, hogy még erre sem képes! Tényleg haszontalan egy nőszemély... – Morgolódott az orra alatt Kyle, mire fél szemmel felé pillantottam. Ez az elemi ellentét, ami köztük húzódott... kezdett valamit megmozgatni bennem. Nagyon rossz érzésem támadt.

-          Elhúzol végre innen? Rontod a levegőt. – Scarlett hatalmas sóhajjal díjazta ezt a mondatot, és ahogy újra ránéztem feltűnt valami, ami eddig szinte kiszúrta a szememet. A kettejük között lévő hasonlóságnak már elsőre fel kellett volna tűnnie! Ugyanolyan volt az ajkuk, a szemük, az orruk, a szemöldökük... De ha igazak a feltevéseim (és miért ne lennének azok?), akkor a velem szemben álló lány (aki igazából nő volt) Lilith Evans volt.

-          Lili! – Mintha csak a gyanúmat akarta volna megerősíteni Scott boldogan fordult a nő felé. A gyomrom összeugrott a férfi hangjában megbúvó hatalmas szeretettől. Sohasem hallottam még senkit, aki ilyen gyengéden ejtette volna ki valaki nevét. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy kiderítsem mennyi igaz abból, amit a mostohabátyám mondott. Egy bennem élő gonosz szörnyeteg azt kívánta, hogy utálják egymást, megtűrni se tudják a másik jelenlétét. Viszont kérlelhettem én az eget annyira amennyire csak akartam, de ők ott fent éppen másfele néztek. Mint mindig, ha segítségre volt szükségem... jellemző. Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy Lilith a neve hallatán elmosolyodik és odasétál Scotthoz. A pad támlájára könyökölt és valamit a férfi fülébe súgott, akinek erre kiszélesedett a mosolya és csillogó szemekkel fordult hátra. Hányingerem van tőlük...

-          Menjünk már! Utálok egy időzónában tartózkodni ezzel a démonnal! – Kapta el a felkaromat Kyle és mielőtt tiltakozhattam volna maga után rángatott egyenesen a parkoló felé. Aha, szóval ő most el fog engem vinni a suliba. Ahonnan szerintem fix, hogy elkéstem. Akkor meg minek sietni, nem tök mindegy?

-          Nem vihetnél inkább haza? – Kérdeztem, ahogy beszálltam mellé az anyósülésre és a meztelen lábamra pillantottam. Szoktam őrültségeket csinálni, de ezek közé nem tartozott a felfázás megkockáztatása. Cipő nélkül nem szívesen csináltam volna végig az estét. Tekintettel arra, hogy meglepően sokan kíváncsiak az időt emésztő sulis programra és ahelyett, hogy otthon gépzenének vagy valahol elinnák az agyukat, inkább idetömörülnek és előszeretettel letapossák az ember lábát. Ráadásul nem tűnt valami higiénikusnak a sportcsarnok padlója. Csak bele kellett gondolnom mennyi baktérium lehet ott. Grr...

-          Nem ezért szarakodtunk órákat a kinézeteddel! Szóval meg ne halljam még egyszer a szánalmas kis kifogásaidat! Bemész oda és lemosol mindenkit a színpadról! – Csattant fel ellenvetést nem tűrő hangon a mostohabátyám, mire kedvtelenül elhúztam a számat. Hirtelen nagyon szűknek éreztem a felsőt mellkas tájékán, egyre jobban szorított, alig kaptam levegőt. Addig nincs gond a tervével, hogy felmegyek a színpadra, de ott lesz Sue is... nem hiszem, hogy képes lennék ilyen rövid időn belül találkozni vele. Ha szemtől szembe állnánk egymással könnyen megeshet, hogy nekiesnék és ordítozni kezdenék vagy sírva kirohannék a sportcsarnokból. Több mint valószínű, hogy kettőnk közül én érezném magam kényelmetlenül, ő úgy viselkedne mintha semmi sem történt volna. Azt végképp nem bírnám elviselni. Hatalmas sóhajjal az ajkamon kulcsoltam át felhúzott térdeim és igyekeztem rendezni a gondolataim. Láttam, ahogy Kyle felém pillant és akkor már tudtam, hogy a sóhajom elárult mindent neki. Hogy lesz valaki ott, akivel nem szeretnék találkozni.

-          Figyelj... – Kezdte meglepően nyugodtan, mire felé fordítottam a fejem és az érdeklődés legkisebb jele nélkül vártam. – Tudom, hogy kamasz vagy és kétnaponta összedől körülötted az egész kikúrt világ...

-          Naponta...

-          Ja, elég szar az életed. – Közölte szenvtelenül, mire magamban elkezdtem számolni. Osztottam, szoroztam, számításba vettem minden lehetséges megoldást. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy a kurva anyját. Nincs szükségem rá ahhoz, hogy tudjam mekkora vicc az egész életem. Mintha nélküle nem tudnám. – De mi lenne, ha a változatosság kedvéért egyszer nem a földet bámulnád, és azon gondolkoznál, hogy mi csesződhet még el, hanem egyenesen előre néznél?
Résnyire összehúzott szemekkel meredtem a férfira, majd lassan felemeltem a fejem. Éreztem, hogy valami lávaként készül feltörni belőlem. Ezt ugye ő sem gondolta komolyan...? Ha kiakar oktatni, akkor lehetőleg csinálja úgy, hogy közben ne köpje magát szemen. Tudtommal én csak bezárkóztam a szobámba és nem mentem iskolába, amíg ő leitta magát a sárga földig. Eközben még a barátnőjét is megcsalta... velem. Végiggondolva ez mindkettőnk részéről nagyon szarul hangzik. Nincs szükségem olyan ember tanácsára, aki vizet prédikál, de bort iszik. A mi esetünkben ezt akár szó szerint is vehetjük.

-          Ahogy észrevettem te mindent képes vagy magadra venni... amikor rohadtul figyelmen kívül hagyhatnád. Ahogy a szavaimmal is teszed. – Az egyszer biztos, hogy nem fogadom meg minden hülyeségét. Ezt senki se róhatja fel nekem, aki ismeri a férfit! – Magadra veszed őket, azok meg a földhöz basznak. Minden egyes alkalommal egyre nehezebben állsz fel... és lassan már nem is akarsz küzdeni... csak elfogadod.
A hangja egyre jobban elhalkult, ahogy a mondat végére ért. Valahogy nem tudtam követni a férfi gondolatmenetét vagy az okát annak, amiért pont most hozakodik elő ezzel. Köze lenne ahhoz, hogy az elmúlt két napban nem igazán voltam önmagam? De ő erről mégis honnan szerzett volna tudomást? Egyáltalán miért érdekelné? Amikor igazán szükségem lett volna rá, akkor figyelmen kívül hagyott. Két hétig vagy nem tudom meddig felém se nézett. Ennek tudatában mégis miért árulnék el neki bármit is? Miért fogadnám meg a tanácsait vagy javaslatait? Ennek így kibaszottul semmi értelme sincsen.

-          Menj és mosd fel a színpadot azokkal a gyökerekkel! – Csak egy perc erejéig fordította el a tekintetét az útról és egyenesen rám nézett. Megpróbálkozott egy bátorító mosolyfélével, de nem igazán akart összejönni neki. Sokkal inkább hasonlított vicsorgásra.

-          Te csak ne kérj tőlem ilyesmit!

-          Szerinted az előző mondatom úgy hangzott, mint egy kérés? – Olyan hangsúllyal kérdezte ezt, amiből érezhető volt, hogy a válasz nem. – Ez egy utasítás volt, te féleszű idióta!

Hogy minek nevezett...? Azt merészelte rám mondani, hogy féleszű idióta? Pont ő?! Az a világ barma?! Nem vagyok hajlandó elviselni ezt, azért nekem is van önbecsülésem! Miért hiszi azt, hogy ő bármit megtehet?! Ugyanolyan ember, mint bárki más! Bármit is letett az asztalra, amire felvághat?! Nem tudok róla... szóval ideje lenne visszarángatni a földre, mielőtt túlságosan is elszállna!

-          ... mégis mire fel utasítgatsz engem...? – Kérdeztem a lehető legnyugodtabban, de belül már arra készültem, hogy veszekedni fogunk. Ha rólunk volt szó, akkor nem lehetett más végkimenetele! Figyeltem a férfi reakcióját, azt, ahogy lassan elmélyülnek a ráncok az arcán.

-          Szállj ki. – Először fel sem fogtam a szavait, csak később, amikor türelmetlenül dobolni kezdett a kormányon és rám förmedt, hogy mozduljak már. Hogy mi mondott? Értetlen grimaszba torzult az arcom, ahogy az arcát figyeltem. A vonallá préselődött ajkait és a tajtékzó szemeit. Komolyan itt tartunk Kyle? Ennyire éretlen lennél? Ha valami nem a kedved szerint alakul, akkor fogod és elküldöd? Ezt nem csinálhatod, főleg nem velem! Olyan vagy mint azok a miniszterek, akikről törin tanultam? Ha valami problémába ütköztek, akkor lemondtak? Mi van ezzel az országgal? Mintha bármit is megoldana a lemondás, de komolyan. – Szállj már ki, itt vagyunk!

És valóban.. ahogy kinéztem az ablakon az iskola épülete magasodott fölénk. Észre se vettem, mikor értünk ide? Némán figyeltem a kihalt utcát, hallgattam a sportcsarnokból kiszűrődő zajokat. Azt ugyan nem tudtam kivenni, hogy ki énekel, de legalább nem ért véget a negyedik forduló. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek – e vagy sem. Ha most bemegyek oda, akkor ott lesz Sue is... én még... én még erre nem készültem fel lelkileg. Ott lesz teljes egészében és semmibe fog venni, átnéz rajtam. Már ennek az elgondolása is fájt... nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg vagy mesélhetem el, ami a lelkemet nyomja. De ez még így is a kedvezőbb variáció, nem tudom mit tennék, ha rám nézne ragyogó kék szemeivel, ajkai pedig gúnyos mosolyra húzódnának. Azt nem élném túl... én... én erre... még nem állok készen! Haza akarok menni a szobámba, bezárkózni és egyedül lenni! Az arcomhoz szorítottam a kezem, a bőrömbe vájtam a körmeim, hogy a fájdalom magamhoz térítsen. Muszáj lesz... józanul gondolkodnom... de ez nem ment. Szánalmas vagyok... nevetséges... az egész életem egy vicc. Mégis mi a fenét gondoltam én?

-          Cica, miért okozol nekünk ennyi aggodalmat? – A kezem után nyúlt, próbálta lefeszíteni az arcomról, de én nem hagytam neki. Hagyjon békén! Vigyen haza! Én nem.. nem akarok oda bemenni! Nem akarok vele találkozni! Nem akarom hallani, ahogy énekel! Felejteni akarok! Azt mindennél jobban... A szobámban ülni és hagyni, hogy megemésszem a történteket! Egyedüllétre van szükségem... miért nem érti meg senki se? Erőszakosan kirángatnak a biztonságos házból és a nyilvánosság elé löknek. Ezzel csak rontanak a helyzeten, miért nem fogják fel?! Nem.. most nem... most nem borulhatok ki... eddig sikerült visszafojtanom, csak még egy kicsit. – Cica!
Egy erőteljesebb rántással sikerült lefeszítenie a kezeimet és mielőtt bármit csinálhattam volna megragadta az arcomat és kényszerített, hogy rá nézzek. Nem volt dühös, kétségbeesett aggodalom rítt le az arcáról, amit nem tudtam hova tenni.

-          Cica, figyelj rám egy kicsit... – Kezdte és kicsit hadarva beszélt, mintha attól félt volna, hogy kifut az időből. Végig engem nézett, tartotta a szemkontaktust. Ha próbáltam elfordítani a fejemet, akkor megakadályozta, kényszerített, hogy végig őt nézzem. – Hidd el, hogy megtudod csinálni!

-          De én nem...

-          Nincs semmi de! Ismerlek és tudom, hogy ha valaki képes rá, akkor az te vagy! – Hagyta figyelmen kívül az ellenkezésemet, miközben a hüvelykujjával az arcomat simogatta. Mintha ezzel próbált volna megnyugtatni, megmutatni, hogy nincs semmi baj és itt van velem. – Mindig képes voltál rá és most is az vagy!

-          Kyle, te ezt nem érte...

-          Ne szólj már bele állandóan, éppen vigasztalni próbállak! – Esett ki egy pillanatra a szerepéből és rám dörrent, mire engedelmesen elhallgattam. Megjegyzem egyáltalán nem voltam nyugodtabb, szóval ideje lenne más megoldás után keresgélnie. – Mutasd meg neki, hogy nem tud hatni rád és hidegen hagy!

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz!

-          De neki erről nem kell tudnia! – Válaszolta a kifakadásomra, mert valljuk be... Sue volt tíz évig a legjobb barátnőm. Úgy ismer engem, mint a tenyerét, csoda lenne, ha nem tudná mennyire felzaklatott az eset. Amilyen érzékeny voltam mostanában még azt is megmerem kockáztatni, hogy azt hiszi teljesen szétestem. Ez annyira nem áll messze a valóságtól, de azért mégis... ne mondjuk ki hangosan. Valószínűleg most is a szobában ülnék, ha Kyle nem tört volna rám. Szerencsére csak képletesen és még a helyén van az ajtóm. Nincs semmi baja, nem úgy, mint az orromnak, ami még mindig fájt. Hülye Kyle, vegyen már részt egy indulatvezetési tréningen! – Hazudj, színészkedj, mutasd azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ne merészeld azt mondani, hogy nem vagy rá képes! Mert igenis megtudod csinálni, az egész eddigi életünk egy kicseszett színjáték volt! Ha azt végig tudtad csinálni, akkor ez már gyerekjáték lesz!

-          Te meg mirő...

-          Segíts magadon és az Isten is megsegít!

-          Hogy mi van? – Rökönyödtem meg a következő mondatától és még ellenkezni is elfelejtettem. Nem hittem volna, hogy valaha hallom Kyle szájából az „Isten” szót ilyen kontextusban. – Mi ez a vallási duma?

-          Kifogytam a klisékből és valamit mondanom kellett. – Vonta meg a vállát közönyösen, mintha nem most mondott volna valami tőle teljesen váratlant. Kyle... mindig sikerül valamivel meglepnie. – Na, megnyugodtál?

-          Igen. – Vallottam be még mindig döbbenettől kerek szemekkel, mire elmosolyodott és gyengéden megcirógatta az arcomat. Egy pillanat erejéig lehunytam a szemem, hagytam, hogy az ujja a bőrömbe köröket rajzoljon. Megnyugtatott az érintése.

-          Akkor most menj be és mutasd meg, hogy mekkora vesztesek! – Húzódott hátrébb, én pedig csak némán figyeltem. Annyira nem tudtam rajta kiigazodni. Egyszer kedves és gyengéd, mint most... az esetek túlnyomó többségében pedig egy vadbarom állat, aki idegileg kicsinál. Amikor ezt végül a szemére vetettem, akkor flegmán válaszolt. – Kedves vagyok, amikor kiérdemled.
Ezt inkább válasz nélkül hagytam és kimásztam a kocsiból. Ahogy lenéztem megállapítottam, hogy még mindig nincs rajtam cipő... valaki egész biztos szóvá fogja tenni és akkor mit válaszoljak? Baszd meg és törődj a saját dolgoddal? Viszont, ha valamelyik zsűri teszi... nekik nem válaszolhatom ezt, főleg mert ketten ki nem állhatnak. Vetettem még egy utolsó pillantást a mostohabátyámra, utána egy sóhaj kíséretében a sportcsarnok felé kezdtem rohanni. Hát akkor csapassunk.
A lépteim visszhangot vertek, ahogy végigrohantam a folyosón. Egy lélek annyi se lézengett itt, így még a lélegzetvételem, a zihálásom és mezítelen talpam csattanása is hallható volt. Jesszus mennyire hideg ez a csempe! És amennyire láttam koszos is volt... ha hazaérek, akkor fix, hogy lábat mosok! Nyomorék iskola... hogy még erről sem tudnak gondoskodni! Amikor odaértem, akkor lendületből kicsaptam az udvarra vezető ajtót. Fogadjunk, hogy amíg elérem a sportcsarnok ajtaját, még beleáll vagy tíz kavics a talpamba. Csak egy fúródott bele a bőrömbe, de az is rohadtul fájt. Au, nem győzöm elégszer átkozni a neved Kyle Lewis! Gondolatban még akkor is őt szidtam, amikor beléptem a sportcsarnokba. Jézusom... mennyi ember. Nincs nekik jobb dolguk péntek délután, mint a suliban lenni? Nem elég egész délelőtt, de még este is! Engem rá nem vinne a lélek, ha nem tették volna kötelezővé.

-          Asakura nincs itt? – Hallottam a nevemet, mire felkaptam a fejemet és lábujjhegyre állva próbáltam beazonosítani a kérdezőt. Nyomorékok, maradjatok már csöndben! Nem hallok tőletek semmit se! Akkor muszáj lesz a hangomhoz folyamodnom.

-          De itt vagyok. – Mondtam végül, hangosan és érthetően, mire szinte mindenki hátrafordult, hogy megkeressenek a szemeikkel. Engem néztek, rólam beszéltek, sugdolóztak, de amikor elindultam a színpad felé, akkor utat engedtek. Ha már Bibliával dobálózott Kyle, akkor úgy váltak szét, mint a Vörös tenger. Ahogy elértem a színpad lépcsőjét egy hang ütötte meg a fülem.

-          Asakura kisasszony megerőltetőnek találta, hogy időben idefáradjon? – A gúnyos hang hatására egy pillanatra megtorpantam és az igazgató felé fordultam. A nyelvem hegyén volt a válasz, de ahogy találkozott a tekintetem Mr. Wernerével inkább visszanyeltem. Eszembe jutott, hogy szerdán kaptam már egy szaktanárit a szemtelen viselkedésemért... muszáj lesz visszafognom magam, különben bajba kerülök.

-          Kell még egy szó... – Kezdtem el énekelni, a tekintetem pedig valamiért találkozott az előttem ülő kémiatanáréval. A csodával határos módon halványan elmosolyodott és elégedetten bólintott egyet. Nofene... nem hittem volna, hogy megélem a napot, amikor mosolyogni látom. Talán... egész végig tartottam a szemkontaktust a férfival, nem hagytam, hogy bármi más elvonja a figyelmemet. Valószínűleg egy perc alatt megláttam volna azt a cseresznye vörös hajkoronát és akkor mindennek vége lett volna. Most az egyszer... miért segített a férfi? De akkor is mellettem maradt, amikor kiborultam a kertészklubban. Lehet mégsem olyan haszontalan... ha látja, hogy baj van akkor hajlandó segíteni.
Úgy tűnik én voltam az utolsó, mert miután a zsűrik értékelték (természetesen maximális pontszámot kaptam) az előadásomat, utána összesítették a többiekét és készek voltak kihirdetni az eredményt. A többiek komótosan felsétáltak a színpadra, az arcokról nagyjából leríttak a helyezések. Castiel a szokásosnál is közömbösebb volt, ami az én szótáramban annyit jelentett, hogy nem kaptak olyan sok pontot. Kíváncsi vagyok a két általam legerősebbnek vélt fellépőre. Armin nyugodtan ácsorgott, a szokásos magabiztos mosolyával nézte a zsűriket, Tináék viszont... összehúzott szemekkel figyelték az előbb említett fiút. Azt hiszem kevesebb pontot kaptak, mint ő ezért most megsértődtek.
Amikor kimondták annak a nevét, aki a legkevesebb pontot érte el, akkor úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Mondja valaki, hogy ez csak puszta véletlen! Erővel kellett kényszerítenem magam, hogy ne forduljak Sue felé. Ez nem lehet a sors iróniája... ugye? A mellettem álló Castiel arcvonásai kicsit enyhültek, de még mindig érezhető volt, hogy nincs ínyére a kudarc.

-          Maga is tudja, hogy rontsa el az ember hangulatát! – Morogta Viktor, amikor a negyedik forduló végén az igazgató közölte, hogy jövő hét pénteken Mr. Werner felvilágosító órát fog tartani a tízedikeseknek. A hír hallatán furcsa grimaszba torzult az arcom és reménykedtem benne, hogy ez csak valami rossz vicc. Nem akarom azt hallgatni, ahogy a volt barátom apja védekezésről meg szexről beszél. Félek, hogy túlságosan is személyeskedni kezdene, és amilyen köcsög tud lenni, fog is.
Miközben lassan leszökdeltem a lépcsőről az orrom alatt végeláthatatlanul szidtam a kémiatanárt, az igazgatót, az iskolát és úgy általánosságba véve az egész emberiséget. Hogy ez a nyomorult suli mindig képes elbaszni a hangulatomat! Semmit se tudnak jól csinálni! És mégis melyik iskolában tartanak tízedikben felvilágosító órát?! Ez az egész helyzet nevetséges! Még mindig szitkozódtam, amikor feltűnt, hogy Rachel egyenesen felém tart. Jaj, azt hiszem ennek nem lesz jó vége. Számítsak a következő számonkérésre, igaz? De nem... Képtelen vagyok és nem is fogok neki Sueról beszélni. Van annyi józan eszem, hogy tudjam nem lenne jó vége. Vagy lehet szimplán csak arról fog kérdezősködni, hogy hol voltam és miért nincs rajtam cipő. Remélem az utóbbi, mert, ha az előbbi... Akkor kénytelen leszek más vizekre evezni a témát. Hm... Talán mégis csak van valami haszna annak a hülye felvilágosító órának. Ecsetelhetem, hogy mennyire kínos lesz, főleg Mr. Wernerrel.

-          Asakura! - Tessék, csak emlegetni kellett és máris megjelent. Mégis mit akarhat? Ráadásul a barátnőmbe fojtotta a szót! Ez megbocsájthatatlan vétek! Bökje ki, hogy mit akar és utána tűnjön el innen! Lehetőleg örökre, de ennyire telhetetlen nem lehetek... Szembefordultam a férfivel, aki leplezetlen ellenszenvvel szuggerálta a barátnőmet. Rachel szemei résnyire összeszűkültek ennek láttán és így történt, hogy egymást bámulták utálkozó tekintet kíséretében. Szerintem a férfi azt akarta, hogy nagyon gyorsan tűnjön el innen a barátnőm, de tudja mikor fog az bekövetkezni! Előbb írok én egyes dolgozatot. Ez pedig nem mostanában fog megtörténni. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled.

A mellkasa előtt keresztbefonta a kezét és vetett egy újabb jelentőségteljes pillantást a lányra, aki erre unottan a plafon felé emelte a tekintetét és megadóan feltartotta a kezét. Várj, ne hagyj itt! Kiáltottam volna utána, de ő csak közölte, hogy kint megvár. Elhűlve bámultam a barátnőm távolodó alakját és nem akartam elhinni, hogy ez a férfi most komolyan elküldte az egyetlen igaz barátnőmet. Rachel pedig itt hagyott ezzel itt?! Most komolyan? Fintorogtam még pár másodpercig utána lélekben felkészítettem magamat a legrosszabbra. Nagy levegő ki és be. Még egyszer. Jól van... azt hiszem, most már semmi nem érhet váratlanul. Mogorva arckifejezés kíséretében fordultam a kémiatanárom felé, aki mintha csak erre várt volna rögtön belevágott a mondókájába.

-          Magyarázatot várok. – Ezt akár én is mondhatnám! Dühöngtem magamban, de inkább nem tettem szóvá. Ha nekiállok akadékoskodni, akkor napestig itt állhatnánk, nekem ahhoz most nincs kedvem. Helyette inkább ismételten átgondoltam azt a két szót, de még mindig azon a véleményen voltam, hogy ezt inkább nekem kellett volna mondanom. Sőt, nekem több jogom is van hozzá, mint magának! Nem akarja e helyett inkább kifejteni, hogy...

-          ... mire?

-          A viselkedésedre. – Hej, de bőbeszédű valaki ma este! Esküszöm, hogy még Violából is könnyebben kihúzom az információkat, mint ebből az alakból. Ami valljuk be, nagy szónak számít. Nem tűnt még fel neki, hogy... nem vagyok gondolatolvasó? Beszéljen már tisztán és érthetően vagy itt hagyom! – Tegnap óta nem vagy önmagad. Már órán is feltűnt, hogy a megszokottól eltérően... csendes vagy. Ez annyira nem is érdekelt, de aztán kijavítottam a dolgozatodat. Egészen addig nem érdekelt, mi van veled, amíg az nincs hatással a teljesítményedre. De neked egyes lett a dolgozatod.

Hogy... dermedtem álltam és próbáltam feldolgozni a hallott információt. Azt mondta, hogy egyes lett a dolgozatom? Nem, ez nevetséges! Én sohasem írtam egyes dolgozatot középiskolában! Itt biztos csak valami hibáról lehet szó.. igen... félreértés történt! Ráadásul kémiából sosem volt hármasnál rosszabb jegyem. Akármennyire is megvetem ezt a tantárgyat, de mindig igyekeztem megütni a közepest! Az más kérdés, hogy sokszor kitűnőre sikeredett ez a közepes, de hogy elégtelen... nem... én ezt képtelen vagyok feldolgozni. Elfogadni pedig végképp nem fogom! Gondosan ügyeltem arra, hogy sose írjak szar dolgozatot... erre most Sue miatt... Most lett csak igazán kedvem ahhoz, hogy még a hajat is leordítsam a fejéről és agyonverjem. Csoda, hogy csak most... de most, hogy ez megtörtént hirtelen elsöprő erővel kezdett tombolni bennem a düh. Egyest írtam miatta! Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni!

-          Ma pedig iskolába se jöttél. – És ezt maga mégis honnan tudja?! Nincs is közös óránk péntekenként! Kérdezősködött felőlem vagy mi a franc?! De ha már itt tartunk, akkor így hogy akar felvilágosító órát tartani nekünk? Valamelyik órára bejön? Remélem matek lesz az... legalább legyen valami haszna annak a rohadásnak. – Abban semmi meglepő nem lenne, ha megbetegednél, megesik néha az ilyesmi... és vagy is olyan szerencsétlen, hogy májusban megfázz.... – Az utolsó mondatot csak halkan tette hozzá, de én még így is hallottam. Volt mersze... jól van.. ezért még meg fog fizetni. A bosszúm édes lesz. – Addig el is hittem, hogy tényleg megbetegedtél, amíg meg nem jelentél késve és mezítláb. Habár kicsit sápadtnak tűnsz és bágyadt vagy, de azon kívül látszólag kutya bajod sincsen. Így joggal felmerül az emberben, hogy akkor mégis mi történt.

-          Túl sok a szabadideje... nem történt semmi sem. – Válaszoltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, de belül már egy robbanni készülő vulkán voltam. Esetleg egy felhergelt oroszlán... nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam. Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Nem elég, hogy az iskolában el kell viselnem és beleszól mindenbe, amit csinálok, de most már a magánéletemben is vájkál?! Hogy van mersze hozzá...?! Törődjön inkább a saját dolgával és hagyjon már végre békén engem! – Jól vagyok.

-          Legalább magadnak ne hazudj. – Amikor elsétáltam mellette, akkor olyan hangosan mondta ezt az egy mondatot, hogy csak én halljam. Összepréselt ajkakkal hunytam le a szemem. Ahogy ökölbeszorult a kezem valami belülről kezdett ütlegelni, összepréselte a mellkasomat és alig kaptam levegőt. Azok a szemek... Kyle! Egy pillantásába került és rögtön fojtogatni kezdtek az emlékek. Szinte azonnal felvillant előttem a fiú meleg tekintete, igéző mogyoróbarna szeme, a nevetőráncok az arcán és a kávébarna tincsek. Oh Kyle... ahogy az apádra nézek, téged látlak. Annyira látszik, hogy kire ütöttél! Vajon te is így néztél ki volna húsz év múlva? Istenem, sehogy se tudjátok letagadni a hasonlóságokat. Ott látom őt minden mozdulatában, gesztusában. Csak akkor térek magamhoz, amikor megszólal... mert nincs benne egy csepp szeretet sem. Ha rám néz, akkor biztos ott lebeg a szemei előtt a fia halottfehér arca. Nem is tudom hibáztatni érte... ennek ellenére a gyűlölet belülről mar szét. Nem arról volt szó, hogy idegesített a nem létező aggodalma, hanem sokkal inkább a határokat nem ismerő megvetése ment az idegeimre... Legalább megpróbálhatott volna megismerni! De ő formált rólam egy képet, és azóta is makacsul ahhoz ragaszkodik. Mintha az emberek nem változnának az évek folyamán.

-          Mit akart a faszi? – Utána mellékesen hozzátette, hogy elföldeli, ha nem volt fontos. Hozhatja is az ásót, mert csak az időmet rabolta a kis szónoklatával. De igazából mindenkinek más a fontos, szóval nehezen lehet eldönteni, hogy igazából az volt – e vagy sem. Engem speciále kicsit sem érdekelt, csak annyit ért el vele, hogy felkúrjam magam. Komolyan mondom, most azonnal beleakarok rúgni valakibe vagy valamibe! Muszáj lesz levezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget. Egyes... én ezt képtelen vagyok feldolgozni. Nem fogadom el!

-          Egyes lett a kémia dogám. – Végül is ez nem volt hazugság, erről is szó volt. A barátnőmnek nem kell arról tudnia, hogy ma kihagytam egy napot. Akkor megint jönnének azok az idegesítő kérdések, amikre nem akarok válaszolni. Elvakítaná az ellenszenve. Nincs kedvem azt hallgatni, hogyan szapulja a vörös hajú lányt. Hogy lehet ez...? A történtek ellenére még mindig nem akarom, hogy bárki is bántsa...

-          Megesik az ilyesmi. – Örülök, hogy ő ennyivel elintézte, de engem a halálba idegesített! Középiskolában még sohase kaptam egyest! Miközben tovább haladtunk a kijárat felé tovább nyünyörögtem magamban. Lehet, hogy vele gyakran megesik, de velem egyáltalán nem! Olyasvalakinek tűnők, aki egyeseket ír?! Nem! Nathaniel és Melody után én vagyok az osztály legjobb tanulója! Nem szoktam egyes dolgozatokat írni! – Az nem az apád?

-          Mi van? – Úgy tűnik ennek a kérdésnek sikerült kiszakítania a saját kis világomból, ahol néhány ember kínkeserves halálát tervezgettem. Már csak azért is, mert valami képtelenül hangzott. És mégis igaz volt. Apa tényleg ott várt az autójának támaszkodva, miközben a mobilja kijelzőjét nyomkodta. – Mit keresel itt?

-          Jázmin! – A hangom hallatán jókedvűen kapta fel a fejét, de az arcára fagyott a mosolya, amikor meglátta a tekintetemet. Nem tehettem ellene, de ahogy az apámra néztem valami belül azt súgta, hogy üssem meg, ordítsak vele és küldjem el a francba. Visszaemlékeztem a napra, amikor újra megadtam neki az esélyt arra, hogy az életem részese legyen. Azt mondta tenni fog érte, keményen megdolgozik a bizalmamért. Azóta se láttam, hogy próbálkozott volna! Aztán a fülemben visszhangoztak anya szavai... „te tényleg elhitted ezt a harmatgyenge hazugságot, amit valószínűleg abban a pillanatban talált ki?” Mégis kinek hihetek? Ha láttam volna apa törekvéseit, akkor még az sem érdekelt volna, hogy hazudott. De így... képtelen vagyok türtőztetni magam. Miért nem mondják el az igazságot?  Sokkal egyszerűbb lenne. – A húgoddal fél órán múlva megyünk a moziba, gondoltam jó lenne, ha te is csatlakoznál.

-          Oh, most már nem kötnek a szabályok? – Kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, ahogy visszaemlékeztem arra mennyi ideig került engem vagy mire hivatkozott. A kérdésem hatására végleg leolvadt a mosoly az arcáról és komoran bámult. – Ez mind szép és jó, de... nincs kedvem egy levegőt szívni veled.

-          Tessék?

-          Belefáradtam a hazugságaidba. – Vallottam be őszintén, a szemei erre jól észrevehetően elkerekedtek. – Állandóan csak ígérgetsz, és a hazugságaiddal traktálsz. Bármelyik ígéretedet is betartottad? Mert én úgy vettem észre, hogy nem.

-          Jázmin, ígérem, hogy..

-          Nekem már semmit nem érnek az ígéreteid. – Vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna azt az átkozott mondatot. Vajon most milyen hazugsággal hozakodott volna elő? Igazság szerint nem is akartam hallani. – A szavaid már kevesek. Bizonyítsd tettekkel!

 

Újabb szereplők illusztrációjával érkeztem! :) 

Íme Mirtill, Bettina és Scarlett

104. rész - Hadüzenet

Volt már veletek olyan, hogy bármibe is kezdtetek azt folyamatos kudarc kísérte és nem tudtátok, hogy miért? Amikor már a sírás küszöbén álltok, mert tudjátok, hogy elrontottátok? Tényleg nem? Irigyellek titeket, mert én már a kiborulás határán álltam, annyira kikészített a folyamatos sikertelenség.
Úgy éreztem beleőrülök ebbe, ha sürgősen nem önthetem ki valakinek a szívem. Bárki megfelelt volna erre a célra, akár egy utcán sétáló bácsi vagy csöves is. Tényleg nem került volna semmibe, csak annyit kellett volna tennem, hogy lecövekelek előtte és kifakadok. Hisz mit csinálhatott volna az illető? Nem ismert, a nevemet se tudta. Mégis mennyit segített volna azzal, ha kiadhatom magamból mindazt, ami a vállamat nyomja. Aztán örökre elfelejthetjük egymást. De most nem erre volt szükségem, hanem egy olyasvalaki jelenlétére, akiben mindennél jobban megbízok. Aki képes tanácsot adni vagy felvidítni. Az elmúlt egy hét történte után igazán rám fért egy kis lelki fröccs. Muszáj volt megmutatnom a legsebezhetőbb oldalam az én egyetlen emberemnek. Talán a történtek miatt vagy csupán a hormonok tehettek róla, de szabályosan Rachel nyakába vetettem magam, amikor megláttam az Árkád bejáratánál. Rám várt, rögtön igent mondott, amikor hívtam. Mindent félretéve rohant hozzám. Ez egy lényeges különbség volt közte és... nem....! Miért csinálom ezt? Azok után, ami szerdán történt... gondolni se akarok a lányra. El akarom felejteni, de minél jobban próbálom annál inkább belém mar. Hiába minden, nem fog egyik pillanatról a másikra eltűnni csak, mert azt akarom. Már bennem él, kézen fogva sétál mellettem. Egyszer.... egyszer talán meg tanulok együtt élni vele, de most még túl friss a seb. Annyira, hogy ha lehunyom a szemem, akkor a sötétben bolyongva hallom a szavait. Ahogy egy perc alatt eldobott tízévnyi barátságot. Mintha sose létezett volna. Ennyire voltam fontos neki... ennyit jelentett neki a barátságunk. Ahogy felidézem azt a pillanatot, elgondolkozok azon, hogy vajon tényleg nem érzett semmit sem, amikor kimondta azokat a gyilkos szavakat? Annyira közömbös volt az arca, mintha ezzel akarna még egyet belém rúgni. Pedig én azt hittem... tényleg azt hittem, hogy ha leülünk beszélgetni, akkor minden megoldódhat. Őszinte voltam, mert egyszerűen annak kellet lennem! Az embereknek miért fáj az nyíltság...? Miért veszik személyes sértésnek? Abban a pillanatban, amikor megnyíltam ő bezárkózott. És támadni kezdett. A szavaival ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. A legjobb barátnőm volt. Bíztam benne. Mindent tudott rólam. A legnagyobb gyengeségemet, félelmet, szomorúságomat. És felhasználta ellenem. Hogy végződhetett így a kapcsolatunk?! Ennek nem így kellett volna történnie! Akkor mégis miért? Árulja el nekem valaki, hogy MIÉRT?! Azok a szavak mástól nem fájtak volna... de tőle... egy űr keletkezett a mellkasomban, ami utat engedett a szomorúságnak, a magánynak. És a kétségbeesésnek. Hatalmába kerített, felkúszott a gerincemen és befészkelte magát a tudatomba. Elhatalmasodott bennem a gondolat, hogy a legjobb barátnőmnek nincs szüksége rám. Eltaszított magától. Elvágott minden köteléket, ami köztünk volt. Egész egyszerűen... elvesztettem.

-          Hé, mi van veled? – Térített magamhoz Rachel hangja, de csak másodpercekkel később jutott el a tudatomig a szavainak értelme. Addig üveges szemekkel meredtem magam elé és újra lejátszódott a szemem előtt az a pillanat, amikor Sue közölte, hogy „Látom neked csak ennyit jelentett az a tíz évnyi barátság. Fejezzük be inkább most.” Mennyire ironikus, hogy ő dobálózik azzal a számmal és mégis milyen könnyen eldobta. Azóta ezerszer végiggondoltam a dolgokat és folyton ugyanoda lyukadok ki. Hol rontottam el...? Min kellett volna változtatnom? Vajon, ha akkor cselekszem, akkor nem történik meg ez? Éjjel – nappal gondolkozok rajta, de nem találok választ. – Hé, Riko!
Valami egész biztos eltört bennem azon a délután. Azóta mindig fáradtnak érzem magam, hiába fekszem le korán vagy kelek később... semmihez sincs erőm. Még ahhoz sincs, hogy szomorú legyek vagy sírjak.

-          Sajnálom... – Mondtam végül, amikor a barátnőm percek óta szólongatott, de én csak fásultan bámultam. Őszinte aggodalommal az arcán nézett, mire belém hasított a bűntudat. Mégis mit művelek...? Nem okozhatok aggodalmat másoknak... ennyire önző nem lehetek... muszáj összeszednem magam... igen, majd holnap kiborulhatok. De addig is...

-          Mi történt? – Kérdezte, ahogy a végtelen emberáradattal hömpölyögtünk a fölszinten. Rachel elhúzott szájjal pillantott körbe, majd arrébb lökött egy srácot, aki nem volt hajlandó kikerülni őt. Ebben legalább egyetértettünk, utáltuk a tömeget és a zsúfolt helyeket. „... hisz egy introvertált, idegbeteg nyomorék vagy.” Összerezzentem a rám törő emlékektől és éreztem, ahogy minden levegő kiszalad a tüdőmből. Nem, hagyj békén! Legalább pár óra erejéig had felejtsek!

-          Egyszerűen csak... – Nyögtem ki hatalmas erőfeszítés árán, de a torkom azonnal elszorult. Azt se tudtam hova megyünk, csak követtem a barátnőmet. Egy kajáldánál álltunk meg, ahol péksüteményeket és szendvicseket lehetett kapni. A gyomrom egyetértően korgott egyet, jelezve, hogy nem sokat törődtem vele az elmúlt napokban. Még enni se volt nagyon kedvem... csak néha magamba tuszkoltam valamit. Hogy leszálljanak rólam, de leginkább a bátyám. Őt érdekelte is az állapotom, míg anyámat hidegen hagyta, a mostohaapám meg pár óra után feladta és a tesómra bízott. – ... túlságosan összejöttek a dolgok... és... nem bírom már...

-          Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. – Ezt gondoltam a legjobb barátnőmről is és mégis én égettem meg magam a legvégén. Beharaptam az alsó ajkam, hogy elfojtsam a feltörni készülő káromkodást. Nem csinálhatom ezt... tilos összehasonlítanom a két lányt! Muszáj lesz szétválasztanom őket a fejemben, de egyszerűen nem tudtam! Bármire is néztem rá Sue jutott róla eszembe. A közös emlékek egyike vagy valamelyik mondat, amit a fejemhez vágott szerdán. Mindenhol ott volt a lány jelenléte, mindenben őt láttam. A szobámban konkrétan nem kaptam levegőt, ott álltam és fuldokoltam, mert körbeöleltek az emlékek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lehet egy barát elvesztése. Tulajdonképpen az egész olyan volt, mint egy szakítás csak még annál is rosszabb.

-          Tudom... – Válaszoltam végül félszegen és beláttam, hogy nagyon hülyén viselkedek. Ideje lenne az agyamnak is belátnia, hogy Rachel nem egyenlő Sue – val. Sőt... sokkal jobb ember nálam. Sohasem bántott meg szándékosan... de mégis őszinte maradt a végsőkig. Mindig érdekelte, hogy mi van velem és fontos voltam a számára. Ha hívtam, akkor szó nélkül rohant mindegy hol volt. Ha valaki megölését fontolgattam, mert felidegesített, akkor ő csak annyit kérdezett, hogy „Hozzam az ásót?”. Igen, Rachel igaz barát. Aki most éppen arra várt, hogy válasszak valamit, mert ő már vagy öt perce megvette azt a két pizzás twistert. Kelletlenül végignéztem a kínálatot, pedig egyáltalán nem kívántam ételt. De muszáj volt ennem valamit, szóval vettem egy virslis bagettet. Csak sikerül valahogy letuszkolnom a torkomon. Miután fizettem leültünk egy üres padra és néhány másodpercig csak csipegettük a zsákmányunkat.

-          Szóval... ideje lenne mesélned. – Törte meg végül a csendet Rachel és jelentőségteljes pillantást vetett rám. Tudtam, hogy a türelem mögött más is rejtőzik és ismertem. Hamarosan semmivé foszlik az álcája és mérges lesz. Annyira, hogy üvöltözni kezd és lelép.

-          Hol is kezdjem...?

-          Például az elején. – Bíztatott, mire hatalmasat sóhajtva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mikor kezdődött ez az egész, melyik volt az a pont, amit megjelölhetek? Hol siklott ki az életem? Sehol, még mindig sínen vagyok, csak szerintem rossz irányba haladok. Ha jobban belegondolok, akkor nem kell olyan messzire mennem. Azt hiszem a céges buli egy jó kezdő pont, de nem az indította el az egészet. Megmondani se tudnám, hol kezdődött ez az egész. Egy folyamatos lánc, ami egyre csak bővül és már az elejét se látom. Végül úgy határoztam, hogy elmesélem a céges partit, minden apróbb részletét és előzményként még hozzáfűztem, hogy Kyle hetekig semmibe vett és felém sem nézett. Meg is álltam egy pillanatra, hogy legyen ideje reagálni és ne kérdezgessen vissza minden apróbb részletre. Érdeklődve figyeltem, de ő csak elgondolkozva meredt maga elé, majd fura grimaszba torzult az arcra. – Figyelj... annyi biztos, hogy akinek részegen hiányzol, annak józanul is.

-          Jó, ez nekem is leesett. – Hagytam rá, mert nem volt nagy segítség ez az észrevétele. Erre magamtól is rájöttem. Vajon mi késztet ivásra valakit, aki általánosságban véve nem szokott? Meg is kérdeztem a lánytól, mire közömbösen azt válaszolta, hogy honnan tudja, ő nem Kyle anyja, de még csak a csaja se. Sőt nem is kedveli, mert egy orbitális seggfej, akinek semmi rosszat nem kíván, de ne menjen a közelébe.

-          Szerintem a csókra is elmondható, amit az előbb elmondtam. Aki részegen megcsókol, az józanul is megtenné. – Ebben azért nem vagyok annyira biztos, de inkább ráhagytam. „Igaz is... menj csak vissza a nyomorék barátaidhoz, főleg Kylehoz! Ha már olyan vak vagy, hogy nem látod a fától az erdőt!” Szaggatottan kifújtam a levegőt, amikor ismételten az agyamba villantak a lány szavai. Tényleg vak lennék? Mégis mi az, amit nem veszek észre? Rachelre pillantottam, majd az előző mondatán kezdtem el gondolkozni. Nem.. az nem lehet. Hirtelen beugrottak Kyle hétfői szavai. „Mindegy hányszor gondolom át... veled akarok lenni!” Mennyi az esélye annak, hogy arra gondolnak, amire most én? Remélem, hogy mindenki félreértette az ügyet. Igen... a mostohatesómnak ott a tsun/yandere barátnője. Láttam már őket együtt és Kyle imádja, bármit megtenne értene. Ha nem szeretné, akkor miért lenne együtt vele? Annyira nem vágom az emberek érzéseit és cselekedeteit. – A mostohaapád meg szopjon faszt, akkorát, hogy ne kapjon levegőt tőle! Ha meg még egyszer fenyegetőzni kezd, akkor fogjátok be az orrát, hogy ketté is fulladjon!
Halványan elmosolyodtam és Rachel vállára hajtottam a fejemet. Annyira örülök annak, hogy hozzáfordultam a problémáimmal. Viszont... vissza van még az anyák napja és az egész mostani hét. Ha Mr. Lewist ennyire a halálba kívánja, akkor vajon mit fog mondani anyámra? A zacskót gyűrögettem, amiben a bagettet kaptam, majd a kukába hajítottam.

-          Nem baj, ha beugrunk valahová? – Állt fel hirtelen Rachel, a tekintetemmel meg követtem, ahogy odasétál a kukához és kidobja az ő zacskóját is. Komolyan megette mindkét pizzás twistert? Csodálkoztam el rajta, sőt ha jobban belegondolok, akkor előbb is végzett, mint én a bagettel. Mintha úgy rémlene, hogy rengeteget tud zabálni... az biztos, hogy többet tud enni, mint én. Rajta mégse látszik meg annyira, mint rajtam... szemét Kyle... mindig hozzám vágja, hogy mennyire nehéz vagyok.

-          Ha kevesebben vannak ott, mint itt, akkor felőlem mehetünk. – Csak kerüljek minél messzebb az emberektől és az emlékektől. Lassan feltápászkodtam, majd szinte azonnal visszarogytam, amikor megpillantottam egy cseresznye vörös hajkoronát a tömegben hömpölyögni. Nehézkesen beszívtam a levegőt. Nem ő az.... mégis mi van velem?! Muszáj lesz összeszednem magam..! Mert ez így nem folytatódhat tovább. Ha most látna, akkor gúnyos mosolyra húzódna az ajka és megkérdezné, hogy komolyan ennyire összezuhantam miatta. Mennyire szánalmas.

-          Hát ott ezer százalék, hogy nincsenek ennyien! – Mutatott körbe látszólag a szokásos flegmasággal. Én viszont láttam a szemében, hogy nem kerülte el a figyelmét az előbbi jelenet. Látta, tudja, hogy van valami. De nem fog rákérdezni. Arra vár, hogy én nyíljak meg. Ez viszont a legnehezebb része lesz a vallomásomnak. Annak tudatában, hogy nem kedvelik egymást... mennyire lehetek őszinte? Anyám meglepő módon régebben hasznos tanácsot is adott, az pedig arra terjedt ki, hogy sohase beszélj ki olyan előtt valakit, akit utál, de te jóban vagy vele. Vagyis ez volt a lényege, nagyjából... – Ha meg mégis... akkor teszek róla, hogy elhúzzanak!
Tudtam, hogy képes lenne mindenkit kikergetni onnan, akárhol is legyen az. Felkészülve a legrosszabbra elfogadtam a felém nyújtott kezét és felhúzott a padról. Követtem a barátnőmet, közben finoman beadagoltam neki az anyák napján történteket. Mivel folyamatosan kerülgetnünk kellett az embereket és ő sokkal gyorsabb volt nálam, így nem láttam az arcát, de hallgatott. A hallottakat emésztgeti, vagy min gondolkozik ennyire?  Eltudom képzelni azt is, hogy nehéz neki elképzelni, hogy egy anya kiállhatatlan legyen a saját gyerekével. Nem akart minket a tesóimmal, csak apa vágyait elégetette ki. Ha pedig Kyle nem születik meg valószínűleg egy védekezés nélküli menetből, akkor ott is hagyja Mr. Lewis kedvéért. Imádom a mostohatesómat, de talán jobb lett volna, ha hagyjuk őket összejönni, akadály nélkül. Senki életét se irigyeltem, főleg nem a barátnőimét. Legalább nekik legyen jó. Habár nem sokat találkoztam Rachel családjával, de biztos vagyok benne, hogy jól kijönnek. Az a pár találkozás nem volt éppen elég arra, hogy megismerjem az anyját. Nem sokat beszéltünk és nem csak azért, mert pszichológus (komolyan mondom, körbe vagyok véve rendőr, ügyvéd és pszichológus ismerősökkel), hanem mert ő teljesen más világ. Sue anyjához képes mindenképpen. Alessia kedves volt ugyan, aki meggondolta, hogy mit mond, de ugyanakkor szókimondó is, míg Dia néninek, ami a szívén, az a száján. Abban viszont mindketten hasonlítottak, hogy imádták baszogatni a lányukat és általában igazuk is volt.
Ameddig én ezen gondolkoztam, addig Rachel befordult egy üzletbe. Olyan hirtelen, hogy majdnem tovább mentem. Megilletődve tolattam vissza és felpillantottam az üzlet nevére. Mi ez, egy papírbolt? Hát erre nem voltam felkészülve, pedig sok dolog megfordult a fejemben. De itt legalább biztos nem lesznek sokan, legalábbis nem annyian. Így a barátnőmnek se kellett kikergetnie őket. Magabiztosan elindult a sorok között, szinte már rutinosan, mint aki tudja, hogy mit keres.

-          Lehet, hogy nem értem meg teljesen a veled történteket... de szerintem kihagytál valaki lényegeset a történtekből. – Ennek a mondatnak hála torpantam meg és halálfélelemmel az arcomon pillantottam a lányra, de ő nem engem nézett. Felém se pillantva kutakodott a filcek között, majd kiválasztott egyet és elkezdte alaposabban is vizsgálni. Ő hogy tud ilyen nyugodt maradni?! Engem majdnem szétvetett az ideg és az ájulás környékezett.  Máris rájött volna? Ennyire rossz színésznő lennék? Nem! Én remek hazudozó vagyok és Hollywoodban is megállnám a helyemet! Csak Rachel ismer úgy, mint a tenyerét. Ez a variáció jobban tetszik. Sokkal reálisabb, mint a másik! Inkább én is elkezdtem nézegetni azokat a nyomorék filceke, csak hogy valamivel lefoglaljam a kezemet. – Ott van minden történetedben, beszélsz róla... de próbálod lényegtelennek feltűntetni, mintha csak egy jelentéktelen gyökér lenne. Szerintem az is, de mindegy is. A meséd viszont másra utal... talán nagyon is fontos neked.

-          Összezavarodtam, te meg kiről dumálsz? – A jelentéktelen gyökér titulus nagyon is illet a másik lányra, de a történet többi része nem nagyon. Biztos vagyok benne, hogy egy szót sem meséltem Sueról, akkor meg...? Kezd rossz érzésem lenni...

-          Az a szőrős pofájú... hogy is hívják...? Annyira jelentéktelen, hogy a nevére se emlékszem!  - Az a bizonyos hatodik érzékem már megint helyes volt! Bárcsak többször is működne és nem csak akkor, amikor semmi haszna sincsen. Visszatérve arra a szőrös pofájú egyedre... Scott. Villant keresztül az agyamon, majd amikor elképzeltem a mosolyát, a nevetését a szívem úgy dobogott, ahogy eddig sohase. Rég nem éreztem ilyet, már majdnem elfelejtettem milyen. Úristen, erre miért nem gondoltam eddig?! Talán ő képes lenne segíteni nekem, hisz annyi tapasztalata van és olyan kreatív.  Akkora a szíve, hogy biztos tudja mit kell tennem! Igen, segíteni fog visszaszerezni a barátnőmet! Hisz nem létezik, hogy tényleg örökre vége... „Figyelj... tartsunk inkább egy kis szünetet.” Mert bazd meg a barátság így működik, mi?! Ha gondod akad, akkor csak megnyomod a szünet gombot és minden megoldódik! Ez nem az Így jártam anyátokkal, cseszd meg a...! Fhuuu.....!

-          Riko, a filc...! – Figyelmeztetett, de későn. A kezemben tartott filc ebben a pillanatban félbe tört. Tátott szájjal bámultam a most már használhatatlan íróeszközt és csak egy pillanatig haboztam, mielőtt visszaraktam volna a helyére. Erről nem kell senkinek sem tudnia. – Mindjárt mehetünk, csak szeretném a...
Megakadt mondat közben, amikor nagy erőfeszítések közepette a kupak teteje hirtelen letört. Szóval nem nekem vannak indulatkezelési problémáim, hanem finoman szólva is szar a márka, amit árulnak. Ezt jobb megjegyezni, ha később felakarják használni ellenem. Rachel próbálta visszailleszteni a helyére a törött darabot, de csak tovább rontott a helyzeten. A filc törzse hirtelen kettétört. A lány pislogás nélkül meredt maga elé, majd szó nélkül visszarakta a helyére és angolosan távozott. Én pedig a lehető legkevesebb feltűnés nélkül követtem. Nem látott senki semmit. Itt se jártunk. Világos?
Ahogy sétáltunk a barátnőm arcára pillantottam, a szemei jókedvűen csillogtak és ott bujkált a szája szélén a nevető ránc. Szóval ő is jól szórakozott az előbb történteken. Ezek vagyunk mi, törünk és zúzunk majd feltűnés nélkül távozunk. Mondjuk hozzátenném, hogy ez most teljesen véletlen volt mindkettőnk részéről. Kivételes esetek egyike.  Pár lépés után éreztem, ahogy a testem remegni kezd a visszafojtott röhögéstől, és ahogy a lányra pillantottam, láttam, hogy az övé is. Oké, még egy lépés. Azt hiszem, most már elég távol vagyunk az üzlettől. Rachellel egymásra pillantottunk, majd ahogy találkozott a tekintetünk nem bírtuk tovább is kirobbant belőlünk a hisztérikus röhögés. Az emberek pedig fura pillantások közepette kerülgettek minket. Hirtelen valami megmozdult bennem. Tényleg megengedheted magadnak, hogy ilyen önfeledten röhögcsélj? Kérdezte valami bennem, mire leolvadt a mosoly az arcomról és elhatalmasodott bennem a fájdalom. Mégis mit csinálok..? Eltörök egy filcet, utána lelépek és vihogok, mint egy hülye? Úgy éreztem, hogy a jókedv megengedhetetlen ebben a szituációban. Mintha nem is számítana nekem Sue barátsága, úgy viselkedtem!  Hihetetlen, hogy mennyire könnyen eltud baszódni az ember jókedve.  Csak rá kell gondolnia egy személyre, és huss! Volt jókedv, nincs. Kösz Sue... Köszönöd magadnak! Istenem, miért nem hallgatnak el a hangok bennem?! Nem én voltam a hibás, ugye? Észrevettem, hogy... de későn cselekedtél. Halk suttogás volt és én mégis meghallottam. Ha előbb cselekszem, akkor tényleg jobbra fordultak volna a dolgok? Minden csak az időzítésen múlott? Észrevetted, hogy valami nem stimmel. De miért hagytad érlelődni a haragot...? Ahelyett, hogy az első alkalomnál a szemébe mondtad volna az igazságot? Ugyanannyira vagy bűnös, mint ő.  Ezt... ketten rontottuk el? Azt jelenti, hogy rossz barát vagyok?  Én azt hittem... tényleg azt hittem... Mindegy.  Teljesen mindegy, hogy mit hittem, mert nem az lett. Az az őszinte beszéd, aminek javítania kellett volna a kapcsolatunkon, csak még nagyobb árkot húzott közénk. Hogy lehetséges ez...? Túl naiv lennék...?

A szívem mélyén tudtam, hogy meg kéne tanulnom együtt élni a helyzettel, de valahogy nem ment. Pusztán a tudat, hogy a legjobb barátnőm eldobott magától elegendő indok volt arra, hogy magamba zuhanjak. Tíz éve ismertem őt, megosztottuk egymással az életünk minden pillanatát. Láttam összezuhanva és szárnyalva. Ismertem a gesztusai mögött rejlő érzéseket. Habár a gondolatmenetét még mindig nem láttam át teljesen, de... azt hiszem, már nem is fogom. Legalábbis hosszú ideig biztos nem.

-          Húgi, gyere már ki a szobádból! – Dörömbölt az ajtómon Nigel, de mint az elmúlt két napban, most is figyelmen kívül hagytam. Csak lapoztam egyet az albumban, amit Sue adott Húsvétra és üveges szemekkel néztem a képeket és emlékeket. Kyle... nem te mondtad, hogy Sue olyan barát, aki a síron túl is velem lesz? Azt ígértétek, hogy velem maradtok. Akkor most hol vagytok?! Mindketten elhagytatok!  Egy éve még képzelődtem arról, hogy esetleg talán egyszer Kyle lesz a férjem és szülők neki egy, max két kis idegesítő vakarcsot. Ebbe talán még ő is belement volna. Nem csak a pasimmal voltak terveim, de Sueval is a közös jövőnket terveztük. Naivan elhittem, hogy megvalósulhatnak a terveink, de most már... a holnapban sem vagyok biztos.

-          Kurva gyorsan nyisd ki azt az ajtót! – Lassan felültem, amikor valaki egy akkorát rúgott az említett ajtóba, hogy félő volt betörik. A fülem mögé tűrtem az arcomba hulló hajszálakat és az ágy végébe másztam. Nem akartam kinyitni azt az istenverte ajtót, mert tudtam ki van mögötte. A mostohabátyám hangját és stílusát senkiével sem tudnám összekeverni. És ha ő itt van... az azt jelenti, hogy a bátyám is lemondott rólam. Mit ne mondjak nem bírta sokáig, de még így is ő volt a legkitartóbb.

-          Ha a fiam nem tudja rendbe szedni, akkor senki sem.

-          Oh, fogja már be! – Hallottam Nigel dühös hangját, ahogy ráförmed a mostohaapánkra. Halványan elmosolyodtam, de egy centit sem mozdultam. Még mindig nem áll szándékomban kimozdulni. Minek? Péntek este volt és semmi dolgom. Ennek tudatában felesleges és értelmetlen időpocsékolás lett volna. Itt bent semmi baj nem érhet, senki se fog a lelkembe gázolni és bántani.

-          Háromig számolok, és ha addigra nem nyitod ki, akkor kiszedem a helyéről azt a vackot és hozzád vágom! – Visszaszívom az előző mondatomat. A szobámban vagyok a legnagyobb veszélyben, főleg, ha be is jut a férfi. Amennyire ismerem be is fog, neki egy ajtó nem akadály. Erre már volt példa, amikor kidobott a lakásából, akkor is betörte az ajtóm.... ajtóját.

-          Azt hiszed, hogy ezzel segíteni fogsz rajta...?

-          Figyelj, mások a módszereink! Ha nem tetszik, akkor húzz vissza a szobádba és tanulj arra a kicseszett érettségidre! – Lassú mozdulattal feltápászkodtam az ágyról és odacsoszogtam az ajtóhoz. Nem lehetne, hogy a két bátyám kijöjjön egymással? Csodát viszont én sem tudok véghezvinni.

-          Te vagy a kedvesség mintapéldánya... – Ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy ezt nem akarom tovább hallgatni. A kilincsben pihenő kulcsra tettem a kezem és azon gondolkoztam, hogy forgassam – e el vagy ne. Végül kinyitottam az ajtót. És abban a pillanatban találkozott az orrom Kyle öklével. Az ütés erejétől hátratántorodtam és magamban átkoztam a sorsot, a karmát és minden mást is. Élet, hogy te mekkora ribanc vagy! Ott rúgsz belém, ahol tudsz? És jézusom! A mostohabátyámra is ráférne egy indulatvezetési tréning! – Brávó...

-          Gúnyolódhatsz, de legalább kijött. – Vágott vissza a férfi, de közben mindketten odasiettek hozzám. De ők nem érdekeltek, csak az előszobában lévő mostohaapámat figyeltem, aki az ütés pillanatában fájdalmasan elhúzta a száját. Most viszont olyan tekintettel nézett, ami az emlékezetembe vésődött. Vehetem ezt hadüzenetnek öreg?  Nincs energiám ezzel is foglalkozni, csináljon azt, amit akar. Engem már nem érdekel. Kisebb bajom is nagyobb, mint Mr. Lewis sátáni énje és a szelecskéi.

-          Mit csinálsz itt Kyle...?  - Nem tudom, hogy a kérdésem tántorította hátra vagy szimplán a kinézetem, de talán nem is számított. Megrökönyödve bámult és látszólag lefagyott. Azért ennyire szörnyen nem nézhetek ki. Hogy erről megbizonyosodjak a szobámban lévő tükör felé fordultam. A hajam kócosan, szinte szalmaboglyaként önálló életre kelt és semmibe véve a gravitációt és a fizika összes szabályát saját röppályát alakított ki. Most komolyan, hogy tud egy haj így állni? Nem ütközik valami szabállyal? De igazából nem is nagyon tudott izgatni, hisz az volt a legkisebb problémám.

-          Hé, ez az én pólóm! – Hupsz, szóval felismerte. Végül is ő adta nekem, amikor szintén magam alatt voltam... Szóval nincs joga háborogni! Tisztességes úton szereztem meg, vissza nem adom! Amikor kaptam, akkor miért is keseregtem éppen? Azt hiszem éppen anyáért aggódtam. Ez a veszély mostanában nem fenyeget! És az se, hogy valaki belém szeret. A nuku smink még annyira nem vészes, de akkora karikák voltak a szemeim alatt, mint a ház. – És... mikor fürödtél utoljára?

-          Tegnap... előtt. – Most meg miért néz így rám? Egyáltalán nem vagyok büdös!

-          Fogalmam sincs mi miatt depiztél be, de bármi is legyen az, nem számít. Felejtsd el, lépj tovább vagy öld meg. – Az utolsó mondatát hallva Mr. Lewis összeráncolt szemöldökkel fordult a fia felé, a bátyám pedig úgyszintén. Csak én értettem, hogy miért mondja ezt. – Semmi sem ér annyit, hogy így összezuhanj miatta!
Nem tetszett az irány, amerre a beszélgetés haladt. Neki fogalma sincs arról milyen érzés az, amikor az embert csak úgy eldobja magától a legjobb barátja. Mondjuk, azon én lepődnék meg a legjobban, ha Scott megtáltosodna és elküldené a picsába az unokatesóját. Ahogy mondta akaratlanul is a csuklómon pihenő karkötőre tévedt a tekintetem. Láttam magam előtt Kyle mosolyát, ahogy leveszi a kezéről és felhúzza az enyémre. Majd a pillanatot, amikor Sue tönkreteszi. Felvillant előttem Alexy mosolya, amikor Húsvétkor odaadja nekem a megjavított darabot. Emlékeztem arra a hálára, ami akkor ébredt fel bennem. De most csak fájdalmas ürességet éreztem, amikor a karkötőre pillantottam. Az emlékek, melyek egykor olyan sokat jelentettek, hirtelen megfeketedtek. Nem lehet... már ez is Suet juttatja eszembe! A büdös picsába már! Amilyen gyorsan csak tudtam lehúztam a kezemről és a falhoz vágtam. Én nem akartam ezt az egészet! Akkor miért csak én szenvedek?!

-          Te most velem jössz. – Mielőtt bármit reagálhattam volna a kijelentésére Kyle megragadta a karomat és lerobogott velem a lépcsőn. Még arra jutott időm, hogy hátrapillantsak a vállam felett és vessek egy kétségbeesett pillantást a bátyámra. Aki mosolyogva intett egyet és közölte, hogy szórakozzak jól. Ezt... komolyan gondolta? Most rabolnak el, erre ő csak annyit képes kibökni, hogy érezzem jól magam?! Jól van Nigel, megjegyeztem.
Csendes beletörődéssel követtem a férfit, aki a ház előtt beparancsolt a kocsijába. Vetettem egy pillantást rá, de ő szigorú tekintettel az anyósülésre mutatott. Vele kéne mennem...? De hova akar vinni ilyen kinézettel? Rémesen festek... biztos ezzel akar megleckéztetni, hogy soha többet ne csináljak ilyet. Meg akar alázni mások előtt? Azért még megvan az önbecsülésem! Vetettem még egy pillantást a férfira majd elkezdtem sprintelni a másik irányba. Hallottam, ahogy utánam kiállt, de nem törődtem vele, csak rohantam. Habár jó futó voltam, de Kyle még nálam is jobb. Pillanatok alatt utolért és a karjába kapott, majd bepaterolt a kocsiba. Akármi is volt a célja nagyon határozottnak tűnt.

-          Miért megyünk Scotthoz? – Ismertem fel az utcát, amikor befordultunk. Már pusztán a gondolattól is görcsbe rándult a nyomrom, hogy a férfi ilyen állapotban is láthat. Miért lettem hirtelen ilyen ideges...? A lábaimat felhúztam a hasamhoz és átöleltem a térdeimet. Le kell nyugtatnom a lélegzetvételemet.

-          Lássuk csak... azért, hogy megfürödj, kisminkeld magad, hozzád illő ruhákat viselj, és újra emberként nézz ki. – Sorolta és minden egyes indok után egyre kisebbre próbáltam összehúzni magam. Scott nem láthat így engem! Ha másban nem is, de ebben biztos voltam!

-          Azt akarom, hogy elnyeljen a föld... – Motyogtam bele a térdembe, mire Kyle vetett rám egy pillantást, de utána újra az útra figyelt.

-          Elárulod, hogy mi történt?

-          Előbb ugrok ki az autóból... – Majd pont a mostohabátyámmal fogok lelkizni, aki ha akarná se tudná jobban utálni a legjobb barátnőmet. Szinte már el is képzeltem, ahogy válogatott káromkodások közepette a lány halálát tervezgeti. – A tiéden még gyerekzár sincsen, mint az uncsidén, szóval simán menne.

-          Te ki akartál ugrani Scott autójából? – Állította le a motort a férfi háza előtt és mintha csak egy gyerek lennék kicsatolta a biztonsági övemet. A válaszadás lehetőségét kikerülve inkább kimásztam a kocsiból és odasétáltam a kapuhoz. Thor boldogan szaladt oda a kerítéshez, mire egy halvány mosoly kíséretében benyúltam a résen és megsimogattam a fejét. – Amúgy nyitva van a kapu, mint mindig napközben. Ennél már csak az lenne hívogatóbb, ha kiakasztana egy táblát azzal a szöveggel, hogy „Betörők, ide gyertek!”! Ezerszer mondtam már annak a baromnak, hogy zárja be, de szerinted hallgat rám bárki is? Meglásd, egyszer úgy kifogják pakolni ezt a házat!

-          Itt van Thor... – Erre csak grimaszba torzult az arca és az említett kutyára pillantott. Aki mintha csak értette volna, hogy róla van szó érdeklődve oldalra billentette a fejét. Kyle lemondóan sóhajtott egyet.

-          Tényleg azt hiszed, hogy képes megvédeni a házat? Abban a pillanatban hanyatt vágná magát, amint belépne a betörő a kapun. A pasas meg megvakarná a hasát, utána vinné, ami mozdítható. – Szerintem a blöki nem díjazta a férfi mondókáját. Erre már csak abból is következtettem, hogy nekifutásból ráugrott. Nem tudom melyik volt a nagyobb tulok, de Kyle még hátra se tántorodott az állat súlyától. Résnyire összehúzott szemekkel pillantott Thorra és azzal a lendülettel le is nyomta a földre. A kutya csak pár másodpercig próbált szabadulni, utána elfogadta a sorsát, azt hogy kettejük között a mostohabátyám az alfa. És még csak nem is ő a gazdája. Ezt nevezem nevelésnek. – Nincs rajtad melltartó?
Olyan váratlanul ért a kérdése, hogy gondolkozás nélkül válaszoltam az igazat. Nincs, miért lenne hisz otthon voltam a szobámba bezárkózva. Ki se akartam mozdulni, de azért persze... vesződök holmi vacak melltartóval. Kyle meg a hülye kérdései, komolyan nem tudom őket hova tenni. „Te ki akartál ugrani Scott autójából?” esetleg „Nincs rajtad melltartó?”. Most őszintén, miért vagy ilyenkor mi jár a fejében? Nem tudtam megfejteni sohasem és most se, amikor kijelentette, hogy imád. Köszi az infót, de ezt eddig is tudtam. Ha nem lett volna elég világos az, hogy legdrágább mostohahúgodnak hívtál.   
Szó nélkül követtem a férfit a házba, de szigorúan a háta mögé húzódva, hogy Scott még csak véletlenül se vegyen észre. Van olyan széles ez a gyerek, hogy eltakarjon engem és a nagy fenekemet.

-          Scar! – Üvöltötte el magát hirtelen a pajzsom, mire rosszat sejtve elkezdtem az ajtó felé hátrálni. Nem, ilyet nem játszunk! Arról a nőről egyáltalán nem volt szó! Sőt, ha már itt tartunk, mit keresek én itt?! Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, hogy leléceljek, egy kar átnyúlt a vállam felett és becsapta. – Azt hiszed kétszer is bedőlök ugyannak a trükknek? Nem lépsz le!

-          Engedj ki, haza akarok menni! – Öreg hiba volt hisztizni a férfi előtt. Ha van valaki a Földön, aki utálja a nyavalygást, akkor az ő. Ezzel a hozzáállással hogy lesz belőle jó apa? Ráüvölt a gyerekére, ha elkezd sírni vagy mi? Abban viszont nem kételkedem, hogy még így is jobb szülő lesz, mint az enyémek! Az megint más kérdés, hogy nem tudom őt csecsemővel a kezében elképzelni. Vagy azt, ahogy pelenkázik. Ez még az én képzelőerőmet is meghaladja! – Akarsz gyereket?

-          Mi van? – Nézett rám értetlenül, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Mi nem volt érthető ezen a kérdésen? Azt hittem, hogy eszes gyerek vagy bátyó, akkor mutasd is meg! – Nem!

-          Sose? – Így már sokkal könnyebben el tudtam képzelni a férfi jövőjét! Nuku gyerek, valahonnan összeszedett tsundere feleség vagy élettárs, azt még nem tudom, mennyire akar elköteleződni és az a csodálatosan veszélyes munkája, amibe bármikor belehalhat. Szép jövőnek néz elébe.

-          Mi bajotok van nektek anyámmal, hogy folyton azt akarjátok, csináljak fel valakit? – Szerintem ez az első alkalom, hogy az esetleges gyerekéről kérdezem, de ő tudja. Ha szerinte állandóan a jövőjével csesztetem, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam ez egy orbitális baromság? Nyílván így van, ha ő mondja. – Fogadjunk, hogy amikor megtörténik, akkor meg az lesz a baj!

-          Morcicám, már megint mi miatt háborogsz? – Egy kéz ölelte át hátulról a mostohatesómat és a becenév hallatán be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy még véletlenül se nevessem el magam. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy ilyen bénán becézi a barátját Scarlett. Azt hiszem ezzel akart kárpótolni az élet a sok faszságáért, amit velem elkövetett.

-          Nem megmondtam, hogy ne hívj így...? – Rökönyödött meg a férfi, de azért szeretetteljesen végigsimított a barátnője kezén. Ők ketten is érdekes egy pár voltak. Rájuk néznek az emberek és azt gondolják milyen szép pár és annyira összeillenek (hisz ők Mr. és Mrs. Szexi), de amint kinyitják a szájukat, törnek össze azok a képzeletbeli üvegek. Ahol járnak, ott üvegszilánkok kísérik útjukat. Ez egy ki nem mondott tény és szerintem mindenki tisztában van vele. Kivéve az, akinek az üvegét összetörték.

-          Mások előtt.

-          És szerinted ő senki? – Mutatott rám és erre kivételesen tudtam a választ. Valószínűleg a nőnek tényleg csak egy senki voltam, akit emberszámba se vett. Bárcsak így lenne, akkor nem félnék attól, hogy egyszer álmomban megfojt vagy tőrt állít a hátamba. Még mindig szentül hiszem, hogy tervez valamit és el akar tenni láb alól. Most meg... mi ez az őszinte és szeretetteljes mosoly az arcán? Rám néz így? Minden bizonnyal igen. Ez nekem nagyon nem tetszik. Mit is mondott Sue, mit csináljak, ha valaki... a fájdalom elsöprő erővel hasított belém, ahogy eszembe jutott a barátnőm. „Egyszerűen szánalmas, ahogy a csodára várva ülsz, és nem csinálsz semmit a boldogságodért, csak keseregsz!” Miért kellett azt a sok szörnyűséget a fejemhez vágnia? Nem tudta volna annyival elintézni, hogy felejtsük el egymást...? Akkor is nehéz lett volna, de legalább nem kínoznának a szavai minden szabad percemben. Ha túl sok felesleges szabadidőm van, akkor automatikusan gondolkodni fogok és akkor ismételten a felszínre törnek azok a szavak. Könnyű neki, hirtelen haragjában mindent rám zúdított, aztán lenyugodva átgondolta a dolgokat és közölte szüneteljük. Ez nem így megy... a barátság nem ilyen. Azt hiszi... azok után, amiket hozzám vágott.. én még.. képes lennék folytatni ezt? Valószínűleg igen, habozva ugyan, de megtenném. Mert a hiánya nagyobb űrt hagyott bennem, mint gondoltam. Valakit képtelenség egyik percről a másikra elfelejteni, aki tíz évig a mindennapjaid szerves részét képezte. És vajon valaha enyhülni fog a kín? Vagy tényleg képesek lennék folytatni, ott ahol abbahagytuk? Az a helyzet, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan. A bizalmam megrendült és össze is omlott. Nem tudnék olyan önfeledten cseverészni a lánnyal, mint előtte.

-          Gyere – Fogta meg gyengéden a vállamat a nő, mire kelletlenül elhúztam a számat. Ha elhúzódnék, akkor Kyle megütne, nem igaz? Akkor inkább csak magamban undorodok és félek minden mozdulatától. –  Meglásd, gyönyörű leszel a fellépésedre.

-          A mimre? – Kaptam fel hirtelen a fejemet és kétkedve bámultam a két felnőttet. Akik a kérdésem hallatán összenéztek és némán, pusztán szemkontaktus alapján kommunikáltak valamit. Ugye... nem neveztek be semmire se? Mert, ha igen... sikítani fogok.

-          Ma lesz a... valahányadik forduló azon a szaron a sulidban, nem? – Pár pillanatig némán meredtem magam elé és az emlékeim között kutattam a válasz után. Az... ma lenne? De hát... mikor volt a legutolsó forduló? Biztos nem múlt héten, mert akkor Kyle részegen lehányt, akkor csak az előtte lévő héten lehetett. Vagyis tényleg ma van... oh, a büdös kikúrt életbe! Pedig leakartam alázni a színpadról a barátnőimet és Chloet. Ennek a tervnek viszont már biztos lőttek. Igazából azt se tudtam mennyi az idő.

-          Lehetséges... – Mondtam végül, mert azt mégse akartam beismerni, hogy teljesen kiment a fejemből. Volt nagyobb problémám is, mint valami hülye dalverseny!  Az vesse rám az első követ, aki az én helyemben nem felejtette volna el. Hiába Sue minden sértése, akkor se fantasztikus és szuper az életem. Azt mondja tegyek ellene... hogy szűntethetném meg az olyan zavaró tényezőket, mint például a családtagjaim? Nem, Kyle, nem. Nem fogom megölni őket!

-          Elfelejtetted, igaz?

-          Igaz. – Annyit nem ér az egész, hogy hazudjak is miatta. Szóval bevallottam, de most mi lesz? Magamat átölelve dőltem az ajtónak és vártam arra, hogy történjen valami. Bármi, esetleg vigyenek haza most azonnal. Ha már itt tartunk, akkor annak örültem volna a legjobban. Azt se tudtam mit keresek itt, pedig most már érdekelni is kezdett.

-          Akkor meg mit ácsorogsz itt, mintha az égvilágon semmi dolgod nem volna?! – Hogy micsoda? Kerekedtek el szinte abban a pillanatban a szemeim, amikor már megint le lettem szidva. Lemaradtam volna valamiről, megszűrte az agyam az infót? Tényleg nem vágtam, hogy mit kéne most tennem. Ezen Kyle könnyen segített, ugyanis megragadta a karomat, és majdnem hogy bevágott a legközelebbi ajtón. Egyenesen a fürdőbe, ahol próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Ma már orrba vertek egyszer, nincs szükségem arra, hogy a fejemet is beverjem. – Fürödj meg és moss hajat! Scarlett pedig segíteni fog neked, hogy még véletlenül se sumákold el.  Bár amilyen szagod volt nem is tudnád...

-          Nem is vagyok büdös... – Morogtam leginkább magamnak, miközben körbenéztem a fürdőben. Baszki milyen tágas, szerintem nagyobb a szobámnál is. Abban a kádban két ember is elférne... és még külön zuhanyzó is volt. Akiknek telik rá... jó azoknak. Hamar megállapítottam, hogy imádom Scott fürdőszobáját.

-          Fürödni vagy zuhanyozni szeretnél? – Várjunk csak... ezek szerint komolyan gondolták, hogy a nő előtt kell megfürödnöm? Nem, nincs az az Isten! Szégyenlős, pestises, vagy amit akartok, az vagyok! Még Sue előtt is kényelmetlenül éreztem magam, pedig ő állítólag a legjobb barátnőm volt. Némán álldogáltam és csak azért se válaszoltam neki, mert mit mondhattam volna? Húzzál ki innen, de nagyon gyorsan? Hm, ez megtette volna, mégse szólaltam meg.

-          Ha Scarnak nem hagyod, akkor én megyek be és fürdetlek meg! – Üvöltötte el magát a férfi, mire a gondolattól elborzadva rácsaptam az ajtót. Már csak az kéne és akkor biztos, hogy depresszióba zuhannék. Tényleg ennyire nem bízik bennem? Egyedül is meg tudok mosakodni, nem vagyok már dedós!
Hatalmasat sóhajtottam, majd bizonytalanul a nőre pillantottam. Ez a mosoly másokat tuti megnyugtatna, de nekem csak borsódzott tőle a hátam. Biztos akar tőlem valamit, például megszégyeníteni. Az ő tökéletes testéhez képest az enyém...

-          Lehet, hogy kicsit zavarba ejtő lesz, de mégiscsak mindketten lányok vagyunk. – A modellalkatával ő könnyen beszél! Hozzá képest én csak egy ronda krumpli vagyok. Egy rothadó krumpli, aki férfipólót visel rövidgatyával. Ha már Kyle fölsője... az orromhoz emeltem és megszagoltam. Uh... talán jót tenne neki egy mosás. Amikor Scarlett hátat fordított és elkezdett vizet engedni a kádba, akkor levettem a fölsőt és a földre hajítottam. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Néhány perc múlva már a kádban ültem és nyakig elnyeltek a habok. A víz kellemesen meleg volt és tökéletesen ki tudtam nyújtózkodni. A fejemet hátradöntve hagytam, hogy Scarlett halkan dúdolgatva a hajamat mossa, és néha kérdezzen valamit. Most éppen arról érdeklődött, hogy fájnak – e még a sebeim. A bal karomra pillantottam, amin végighúzódott majd felemeltem a lábamat, hogy azt is szemügyre vegyem.

-          Csak ha nyomás éri. – Vajon mikor fog elmúlni? Gondolkoztam a karomat nézve, majd a csuklómon lévő hiánytól halkan és szaggatottan felsóhajtottam. A bennem keletkezett kettősség fog az őrületbe kergetni. Hiába hiányzik, ha velem van, akkor fájdalmat okoz, de ha nincs velem, akkor a hiányától szenvedek. Ördögi kör. - Miért vagy ennyire kedves velem? Azt hittem, hogy utálsz.

-          Csak utáltalak. – A mondat előtt hosszan hallgatott és csendesen figyelte a hátamat, majd csak akkor válaszolt, amikor alaposan megdörzsölte a fejbőrömet. A barátjával ellentétben őt nagyon is el tudtam képzelni anyaként. Ahogy a hajamat mosta olyan gondos volt és szeretetteljes. Már most benne volt az anyaszerepben. Legalábbis, ha rólam volt szó, akkor mindenki hirtelen olyan szülőien kezdett viselkedni.

-          És mi változott az óta?

-          A véleményem. – Hitetlenül fordultam felé, de ő csak mosolygott. Úgy ahogy egy nővér szokott a húgára, kissé pajkosan, de szeretetteljesen. Nevetve megcsóválta a fejét, közben fogta a kád szélén lévő kis vödröt és miután telemerítette vízzel a fejemre öntötte. Régebben anya így mosta a hajamat, egyszer – kétszer apa is. Egy ideig én is próbálkoztam a húgomnál, de meguntam miután megharapta a kezemet. Ha már a törpe...

-          Ti jól megvagytok a nővéreddel? – Kérdeztem hirtelen felindulásból és próbáltam felidézni a képet, amin a testvérével Valenciában pózolnak. Nem ment, már arra se emlékszem, hogyan nézett ki a nő vagy mi volt a véleményem róla. Valószínűleg semmi lényeges.

-          Megvagyunk.

-          Ezt egy nemnek veszem.

-          Szeretem, de sokszor nem helyeslem a döntéseit. – Elhúzta a száját, majd sóhajtott egy hatalmasat. Utána olyan erővel balzsamozta a fejemet, hogy azt hittem belefolyt a vízbe. Talán nem kellett volna szóba hoznom a nővérét. Hiába mondja, hogy megvannak, ha egyszerűen így reagál. – Nem kellett volna az a gyerek... vagy pont Thomas térítette észhez?

-          Ki az a Thomas? – Ugye nem Iris öccséről beszélünk, mert azt a vakarcsot se akarom még egyszer látni ebben az életben. Annyira okoskodó és tudálékos, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt! Hú, de kupán vágtam volna azt a kis szarost...

-          Az unokaöcsém. Két éves és... rohadt idegesítő. – Meg kell jegyeznem, hogy soha többé ne kérdezzem a családjáról, különben áu! Hé, nem lehetne finomabban?! A hajhagymáim kegyelemért könyörögnek, nem hallod őket?!  Pedig már majdnem kedvesnek neveztem, de ezzel a viselkedéssel még várat magára ez a bók!
Miután alaposan (egy fodrász se csinálta volna alaposabban) megmosta a hajamat, törölközőbe csavarva ültem a fürdőszobai kis fonott padon. Mellettem a nő egy hajszárítóval tovább kínzott. – Azt majd felveheted.

-           De hát... azok az én fehérneműim! – Ismertem fel a csipkés bugyit, ami akkor volt rajtam... amikor Sue azt hitte szexeltünk Kyleal. Jaj, már megint azok a fránya emlékek. – Hogy kerülnek ide...? Azt ne mond, hogy... KYLE!
Próbáltam túlordítani a hajszárító zubogását, de elég nehezen ment, főleg azok után, hogy kicsit be voltam rekedve. Nagyon jó hallása lehet a férfinek, ha még emellett is meghallotta. Az ajtó résnyire kinyílt és elővigyázatosságból csak a fejét dugta be. Okos fiú, tudja, hogy hibázott.

-          Máris jobban nézel ki. – Dicsért meg egyből, mire Scarlettel egyszerre vontuk fel a szemöldökünket. Ezt nem úszhatja meg ilyen könnyedén! Turkált a cuccaim között és úristen, mi az a melltartó? Direkt eldugtam a fiókom aljába, hogy még csak gondolat szintjén se forduljon meg a fejemben a hordása! Az ég szerelmére, mennyire égő már az, hogy a húgom passzolta le nekem, mert túl kicsi neki? Hogy lehet az, hogy az anyatermészet őt megáldotta, de engem nem? Elővettem pár hete az általános iskolás melltartómat, amit egyszer már kinőttem, és jó volt. Értitek, az, amit egyszer már kinőttem! Visszafele fejlődök... én ezt nem bírom.

-          Milyen hajat fogsz neki csinálni? – Már megint elfelejtettek közölni velem egy lényeges információt. Bár amekkora tehetsége van a hajakhoz, ez egy kellemes meglepetés. Érdeklődve várom, hogy ezúttal milyen csodával fog meglepni.

-          Rózsásat. – Ez meg mit akar jelenteni? Nem fogja elárulni és ennyire biztos a végeredményben? Azt meghiszem, hogy van önbizalma, de néha azért takarékba rakhatná magát. Kyle úgy ítélte, hogy nem fogok semmit se hozzávágni, így beljebb merészkedett. A tekintete szinte azonnal megakadt a fürdőpulton lévő ruhákon. – Leila cuccait fogja viselni?

-          A nővérem neve Lilith.

-          Leszarom. – Vágta rá automatikusan a férfi, de én nem figyeltem többé rájuk. A hallott információkat próbáltam összeegyeztetni a fejemben. Szóval mindvégig Scarlett nővére volt az a bizonyos Lilith, aki már nem utálja annyira Scottot? Mondjuk az egyértelműnek tűnik, hogy ha Scar’ gyerekkora óta ismeri őket, akkor valószínűleg a testvére is.
A beszélgetés további részéből kivontam magam (nem mintha eddig aktív résztvevője lettem volna) és a gondolataimba mélyedtem, amik minden tiltás és zsörtölődés ellenére folyton a konyhában sertepertélő férfi felé terelődtek. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz az első mondata, amikor meglát. Hozzám vág valamilyen sértést, amiért ilyen megbízhatatlan vagyok, és mindig megszegem az ígéreteimet? Hisz folyton hibát halmozok hibára, ő pedig a kupac alján áll és engem néz azokkal a csodálatos barna szemeivel, amikben a legszívesebben elvesznék. Mit gondolok, ő nem az a fajta, aki ilyesmi miatt mérgelődjön! Amikor meglát, akkor biztos elmosolyodik és megdicsér, hogy milyen szép vagyok. Még ha mindketten tudjuk, hogy ez csak egy hatalmas hazugság és igazából borzalmasan festek. Annyira el akarom neki mondani, hogy hiába láttam utoljára múlt szombaton, de rettentően hiányzott. Annyira el akarom mondani neki, hogy sajnálom az egészet. És annyira el akarom mondani neki, hogy utálom magam, amiért folyton fájdalmat okozok neki. Annyi mindent mondanék neki, csak mesélnék és várnám a reakcióit.

-          Nagyon elbambultál Cica. – Csak ültem a padon, belemélyedtem a szivacsba és Scotton gondolkoztam. Mostanában azon kaptam magam, hogy egyre többször. Vajon miért? Annyi minden van abban a férfiban, amin elmélkedhetek. Például felidéztem azt a pár percet, amikor leült a legalsó lépcsőfokra, a lábai közé állította a gitárját és lehunyt szemekkel pengette a húrokat. Megbabonázó szenvedéllyel, amitől az ember megborzong és libabőrös lesz. Úgy érzed, hogy az égen rohansz, repülsz a dallamok szárnyán és bármit képes vagy elérni, akár még a csillagokat is. Bár Kyle nem értékelhette túlzottan, de hátradöntöttem a fejem és a plafon felé nyújtottam a kezemet. Csak néztem, ahogy a fény kifolyik az ujjaim közül, majd összezárva a tenyerem nem marad más csak sötétség. Az ő dala még azt is képes elhitetni, hogy képes vagyok megragadni a reményt. Hogy egyszer minden jobb lesz.
Amikor Kyle közölte, hogy kész van a hajam, akkor kénytelen voltam belátni, hogy egyelőre a jelennel kell megbirkóznom és utána jöhet a fényesebb jövő. Ügyelve arra, hogy a kapkodásommal ne tegyem tönkre az új frizurámat lassan a tükör felé fordítottam a fejemet. Ugye csak szórakozik velem? Döbbenten nyúltam hátra a rózsa alakú kontyomhoz. Ezt... mégis hogyan csinálta? Hisz ez... valami elképesztő. Ahogy hátrafogta a tincseket és a frufrumat is... majd összefonva őket felcsavarta egy gyönyörű rózsa formájú konttyá. Annyira egyszerű volt, mégis nagyszerű. A mostohatesóm közelebb lépett és a pár tincsemet előrehozta, így a hátamra és a mellkasomra is ráomlott a hajam. – Úristen... te is szakmát tévesztettél.

-          Nem leszek fodrász. – Jelentette ki, de eközben még mindig a hajamat igazgatta, mintha már nem lenne elég tökéletes. Szerintem már minden tincsemet gondosan elhelyezte, szóval kimászhatna a pofámból. Most meg... mit művel? Megrökönyödve hőköltem hátra, amikor a szájához emelte egy hajtincsemet. Szagolgatja a hajamat...? Ez egy kicsit beteges, nem? Eszembe jutott a barátnőmmel való beszélgetésem és azt, hogy mi jutott eszembe. Ez a cselekedete csak tovább növelte azt a rossz előérzetemet. – Imádom a samponod illatát. Füge, igaz?
Honnan tudjam? Vágtam volna rá, de aztán elkezdtem átgondolni a dolgokat. Ami azt illeti... ezt tényleg illene tudnom. Mióta is használom azt a sampont? Egyáltalán, hogy került ide? Kyle azt is benyúlta mielőtt eljöttünk?! Mikor volt ő neki erre ideje...?

-          Te mikor csórtad be a bugyimat? – Lehet, hogy nem pont ilyen kaliberű válaszra számított, de hamar váltott. Felegyenesedett és értetlenül bámult engem.

-          Nálam hagytad.

-          És azóta nem adtad vissza?!

-          Semmit se adtam vissza, ha nem tűnt volna fel. – Most, hogy mondja... mintha kevesebb ruhám lenne, mint előtte. Ez viszont további kérdéseket vetett fel bennem. Miért nem? Beteges örömét leli abban, hogy ott rohadnak a cuccaim? Inkább meg sem kérdezem, félek olyan választ kapnék, amit képtelen vagyok elviselni. Legalábbis ezen a héten egész biztosan.

-          Kész a vacsora! – Abban a pillanatban felpattantam a padról, amikor meghallottam Scott hangját. A szívem arra késztette a lábaimat, hogy rohanjanak, egyenesen a férfihoz, de az eszem megálljt parancsolt. Legalább egyvalakinek még maradt ideje gondolkozni, mert én már rég feladtam. Engedni akartam, esélyt adni a boldogságra. Azt még nem igazán tudtam mi ez, de azt igen, hogy Scott mellett képes voltam felengedni és nevetni. Imádtam a mosolyát, a nevetését, az odaadó szeretetét.
Gyorsan csekkoltam magam a tükörben, hogy egy tízes skálán mennyire nézek ki szarul. Alaposan szemügyre vettem minden porcikámat, végül elhúzott szájjal adtam magamnak jólelkűen egy ötöst. A hajam tökéletes volt, lehetetlen volt kifogásolni, a ruhám az elment. Valahonnan kukáztak nekem egy hosszú ujjú, galléros pulcsit hozzá pedig egy bordó szoknyát. Csak tudnám, hogy miért vágtak hozzám egy necc harisnyát. A ruhámhoz sokkal jobban illett volna egy nylon. Szóval az öltözékem elment, de az arcom... Egy plasztikai műtét se tudta volna szebbé varázsolni. Azok a karikák az istenért nem akartak eltűnni! Nem olyan rossz az az öt pont... ezzel a gondolattal próbáltam vigasztalni magam, amíg végigsétáltam a folyosón, egyenesen a nappaliba, ahol amúgy az étkező is volt. Scott háttal állt nekem, éppen megterítettek. Majdnem egy hete láttam utoljára és most itt áll velem szemben. Nem örülök a viszontlátásnak. De örülök. De nem. Most már választanom kéne, hogy melyik opciónak örülnék jobban.

-          Jázmin! – Fordult meg és rám mosolygott. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy újra lélegzem, az egész hetes fuldoklás után végre levegőhöz jutott a tüdőm. Egyszerre voltam izgatott és ijedt, azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. A kezemre pillantottam, ami nyirkos volt az izzadságtól. Mi ütött beléd test?! Kezdesz nagyon furcsán viselkedni... próbáltam az izzadt tenyeremet minden feltűnés nélkül a szoknyámba törölni, de Scarlett észrevette az apró mozdulatomat és felvonta a szemöldökét. Egy nő szemei mindig élesebbek, mint egy férfi. Jézusom, én ezt nem bírom... mindjárt elhányom magam, annyira ideges vagyok. – Nagyon csinos vagy.

Kényszeredetten elmosolyodtam a bók hallatán, de a legszívesebben sikítottam volna. Muszáj lesz lenyugodnom vagy bedilizek. Viselkedjünk természetesen, de ahhoz először is szabályoznom kell a lélegzetvételemet. Csak nyugodtan, kilégzés, belégzés. Ezt ismételjük meg párszor és akkor biztos jobban fogom magam érezni. Miközben magamat nyugtattam, addig akaratlanul is a férfi arcára siklott a pillantásom. Pontosabban a telt ajkaira, amiken a legszívesebben végigsimítottam volna a számmal. Azt akartam, hogy miközben csókolózunk, a borostája karistolja az arcomat. A kezeimmel pedig beletúrtam volna a hajába és még közelebb vontam volna magamhoz. Azt hiszem, hogy az eszem egy végső ultimátumot küldött a szívemnek ebben a pillanatban.

-          Farkaséhes vagyok! – Abban a pillanatban zavartan lesütöttem a szemem, amikor Kyle arrébb lökve az asztalhoz sietett. Jézusom... én az előbb mégis mire gondoltam? Komolyan arra, hogy megcsókolom a mostohabátyám legjobb barátját? Egy tíz évvel idősebb férfit? Ez nem én vagyok! – Cica, minden rendben veled?

-          Persze. – Válaszoltam sietve és odasétáltam az asztalhoz. Melyik a legmesszebb eső hely a házigazdától? Inkább leültem Kyle mellé, aki fittyet hányva az illemre elkezdte magába habzsolni a tányérja tartalmát. Mintha... mindenevő lenne ez a gyerek. Amíg én a mostohatesómat figyeltem, addig feltűnt, hogy Scarlett pedig engem. Olyan tekintettel, ami kíváncsiságról árulkodik. Ezek szerint neki feltűnt a furcsa viselkedésem...? Mi lesz, ha kérdezősködni kezd... ne... én nem.. nem történt semmi sem! Azért, hogy leplezzem az idegességemet és ne kelljen a nőre néznem bekaptam egy hatalmas kanál akármit, ami a tányéromon volt. Csak az evésre koncentrálj kislány, semmi másra! Huh...? Mi ez az íz, ami szétárad a számban? Egyre tovább rágtam, a kellemetlen íz pedig csak fokozódott. Ugh... én ezt nem bírom tovább. A kanál csörömpölve zuhant a tányéromra, mire minden szempár rám szegeződött. Nem igaz, hogy nekik ízlik ez az izé! Utólag visszagondolva lehettem volna udvariasabb is, de abban a helyzetben már semmi sem érdekelt. A számban lévő falatot egy az egyben beleköptem egy szalvétába, utána mindegy hogyan, de próbáltam eltűntetni azt az ízt a számból. Fél liter vizet egyből becsókoltam, de még mindig éreztem. – Úristen, mi ez a szar?! Mindjárt hányok!

-          Miről beszélsz, de hisz ez nagyon finom! – Értetlenül pillantottam a másik oldalamon ülő Scarlettre, de ő csak a szájába tolt egy hatalmas kanállal. Komolyan ízlik neki...? Mintha kicsit feszült lenne a nő mosolya és jobban megnézve megjelent pár izzadságcsepp a homlokán. A mellettem ülő férfi felé fordultam, de ő csak lassan a fejét rázta és aggódva pillantott az unokatesójára. Most meg mi ütött beléjük? Egyáltalán nem értettem. Egészen addig a pillanatig, míg Scottra nem néztem. Hogy mi....? Döbbenettől kerek szemekkel meredt maga elé, az arcán pedig könnyek folytak végig. A szalvéta is kiesett a kezemből és egy sóbálványt megirigylő mozdulatlansággal ültem. Mi ez az elviselhetetlen fájdalom, ami a mellkasomra nehezedik? Köze van, ahhoz hogy megsirattam egy nálam tíz évvel idősebb férfit? Úristen, most mégis mit kéne csinálnom? Hallgatnom kéne a szívemre, vagy inkább az eszemnek engedjek? Meg kéne próbálnom helyesen cselekedni, talán most egyszer az életben. De hol kezdődik a határ, amit nem érdemes átlépnem?

-          Sa – Sajnálom... nem akartam... – Szipogta Scott, miközben felállt az asztaltól. A kezét az arcához kapta, próbálta eltűntetni az árulkodó bizonyítékokat, a könnyeit. Csak megrökönyödve ültem, hallgattam a szipogását és ez a hang újra meg újra összetörte a szívemet. Már megint hogy sikerült fájdalmat okoznom neki...? Itt ülök, mintha nem érdekelne, hogy most sirattam meg valakit, de ez nem igaz! Már hogy ne érdekelne?! Akárhányszor fájdalmat okoztam neki a legszívesebben a számba tömtem volna az öklöm, hogy senki ne hallja a kikészülni való sikításomat. Nem akarom, hogy szenvedjen és fájjon neki.
Kyle és Scarlett tekintete is rám tévedt, amikor figyelmen kívül hagyva az eszem tiltakozását feltápászkodtam. Azt kérdezitek, hogy mit csináltam? Csak azt, amit a szívem diktált. Megkerülve az asztalt odaléptem hozzá. Amikor lenézett rám, akkor szégyenlősen átöleltem, bocsánatot kértem, kifejtette, hogy mennyire sajnálom a történteket. Ő pedig ott állt a karjaim közt, teste rázkódott a néma zokogástól. A plafon felé emeltem a tekintetem, csak, hogy ne lássam az arcát. Hogy ne lássa az arcom. Mert a szem sohasem hazudik, rögtön tudná mi zajlik le bennem. Érezné, ahogy a lábaim remegnek a közelségétől, sőt szerintem már most érzi, ahogy a pulzusom megnövekszik. Szív, te áruló! Már megint mik ezek az érzések?! Azt akarom, hogy nyugodj le! Kérlek, nyugodj meg vagy felrobbansz, olyan hevesen versz! Így történt, hogy az eszem hadüzenetet küldött a szívemnek 2015. Május 10. – én.

103. rész - Baráti körben jó a torta

Pislogás nélkül meredtem a konyhában sertepertélő bátyámra, majd a biztonság kedvéért megdörzsöltem a szemeimet, hogy tényleg minden álmosság kimenjen belőlük. Egy kicsit fel is pofoztam magam, de még mindig ugyanaz a kép fogadott. A testvérem egy kötényben, kontyba fogott hajjal tortát készített. Hajnalok hajnalán... ami háromnegyed hetet jelent az én szótáramban.

-          Te komolyan felkeltél fél hatkor azért, hogy befejezed a barátnőd születésnapi tortáját? – Értelmeztem a látottakat és hallottakat, végül hitetlenül megráztam a fejemet. Én senkit se szeretek annyira, hogy felkeljek miatta fél hatkor. Neki viszont még arra is futotta, hogy tortát díszítsen. Megajánlanám neki az év barátja címét, na meg persze a világ legidiótább embere díját is ő kapná! – Te nem vagy normális! Ahelyett, hogy átnézted volna a jegyzeteidet, te... mi a szart pakolsz egyáltalán a tetejére?

-          Tökmagot.

-          Mit keres egy tortán tökmag?! – Akadtam le egy teljesen lényegtelen részleten, de szerintem jogosan. Az én felfogásom szerint az nem lehet torta, sütemény vagy bármilyen édesség, amin bármilyen mag is szerepel! Talán e miatt a felfogás miatt nem leszek sohasem vegetáriánus és ezért nem jönnek össze a diétáim. – Én ebből egy falatot sem fogok enni, ezt előre leszögezem.

-          Nem neked készül, szóval annyi baj legyen. – Te pedig egy kicsivel több, mint egy óra múlva érettségizel valamilyen tantárgyból, mégis tökmagokkal díszíted a barátnőd születésnapi tortáját. A legtöbb lány valószínűleg elolvadna ettől a gesztustól és aranyosnak titulálnák a bátyámat, pedig szerintem csak egy reménytelen idióta. Hatalmas sóhajjal vettem tudomásul ezt a tényt és csüggedten figyeltem mit ügyeskedik össze. Egyszer az életben lehetnél önző. Annyira nehezedre esne magadra gondolni először és nem másokra? Te is tudhatod, hogy a mostani helyzet nem szimplán ostobaság volt a részedről, hanem felelőtlenség is. A jövőd a tét gyerek, ez nem holmi hülye dolgozat! Az az eredmény, amit elértél hétfőn, tegnap és majd ma fogsz... hatással lesz az elkövetkezendő éveidre. Szóval most azonnal tedd le azokat a tökmagokat és nézd át utoljára azokat a jegyzeteket! Lehet, hogy pont ez az utolsó pár perc fog változtatni az eredményeden. Ha lenne valaki, aki befejezné helyette a díszítést, akkor még lenne ideje. Anyát nem zargathatja ilyenekkel, neki és az öcsénknek most pihenésre van szüksége. De vajon tényleg olyan nagy áldozat lenne az a pár percnyi segítség? Annak a nőnek, akivé vált igen. A sátáni mostohaapám nem hiszem, hogy jeleskedne a konyhaművészetben, szóval ő is felejtős. Végezetül maradtam én... aki hozzáér egy pirítóshoz és az máris odaég. Ez abszurdum, nem lehetek ennyire béna! De az a pirítós magért beszél... ez bizonyítékokkal alátámasztott tény, amin nincs mit szépíteni. Talán kinövöm egyszer. Ajánlom, hogy így legyen!

-          Segíthetek valamiben? – Döntöttem végül az utolsó alternatíva mellett nem törődve az esetleges halálos következményekkel. Azt hiszem, erre mondják, hogy élnek – halnak a főzömért. Habár... az én esetemben csak az utóbbi igaz. Pont ezért fordult felém megrökönyödve a bátyám és kért meg arra, hogy ezt gondoljam át még egyszer. Egyszer az életben akarok kedves lenni és ez a hála érte! Tudod, mikor fogom legközelebb önként felajánlani a segítségemet!

-          Miért vagy fent ilyen korán? Neked csak délután kezdődnek az óráid. – Nem tudtam aludni, egész éjszaka gondolkoztam. Csak bámultam a plafont, a gondolataim pedig egymást kergették egy sötét és szűk folyosón, aminek nem volt vége. Akárhányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam az arcát, ami csalódottsággal vegyes szomorúságot ábrázolt. Annyira őszinte volt ez a tekintet, a szívembe mart a fájdalma. Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy együtt töltsünk egy kis időt, de mint mindig most is rosszul jöttek ki a dolgok! Aztán követték egymást az események és ott lyukadtunk ki, hogy már megint én vagyok a gonosz. Ezt határozottan nincs kedvem a bátyám orrára kötni, ezért inkább előálltam egy hazugsággal.

-          Viccelsz velem, olyan hangosan zörögtél, hogy felverted az egész házat! Csoda, ha tudtam volna ilyen nagy hangzavarban aludni. – A színjátékomat egy unott pillantással jutalmazta, pedig nagyon jó voltam. Színészi tehetségem kiváló, Hollywoodban is megállnám a helyem. – Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tudsz ilyen jól sütni és főzni. Egyáltalán mikor volt időd neked arra, hogy megtanuld?

-          Szakács szeretnék lenni. – Közölte hosszas gondolkodás után, a szavait pedig néma csönd követte. Erre nem tudtam mit válaszolni, és ha már őszinteségnél tartunk, akkor egy kicsit szégyelltem is magam. Elvégre fogalmam sem volt a tesóm terveimről. De erről nekem honnan kellett volna tudnom?! Ezzel próbáltam vigasztalni magam, de egyre csak arra jutottam, hogy ez az én hibám. Az utóbbi időben elhanyagoltam a bátyámat. Ő viszont titkolózott előttem! Mégis mi a fenét művelek? Állandóan hárítom magamról a felelősséget és próbálom a másikra kenni az egészet. Ez egy olyan tulajdonságom, amitől sürgősen meg kéne szabadulnom, különben sok barátot vesztek vele. Mondjuk milyen barátok azok, akik néha a megfojtásomat fontolgatják és nem is szándékozzák titkolni előlem? Ha ők ilyeneken gondolkodnak, akkor vajon az ellenségeimnek mi a véleményük? Ehhez elég lenne megkérdezni Kimet, de a franc akar beszélgetésbe elegyedni azzal a lánnyal. Három évre elegendő szót váltottam vele hétfőn és akkor is a fejemre lett olvasva minden negatív tulajdonságom. Tulajdonképpen én semmiről sem tehetek, csak elmondtam a véleményemet, ha már megkérdezték! Ők az érzékeny lelkűek, hogy a szívükre vették. Teljesen nevetséges tervekkel hozakodtak elő, ráadásul megfizethetetlen ötletekkel társítva. Nem áll a feje tetejére a világ attól még, hogy Iris tizenhét éves lesz! Persze, hallgassam a béna zenéiket, egyem az undorító kajájukat, de még öltözzek is ki! Fantasztikusan hangzik! Meg a nagy fenét, Iris nem az angol királynő, minek öltözzek ki miatta? Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el ott is, csak valamivel gúnyosabban és ez senkinek sem tetszett. Érdekel is engem, megzavarták a terveimet! Ráadásul a karom is fáj!

Miközben lassú léptekkel baktattam le a lépcsőn, magam elé húztam a táskámat és elkezdtem keresni a pénztárcámat. Mennyi is egy buszjegy ára? Bár kapásból vehetnék kettőt, úgy se jutok haza egyel. Tegnap sikeresen lejárt a múlt havi bérlet és nem volt annyi kedvem, hogy az elbarmolt anyák napja után elmenjek és vegyek magamnak újat. Mint az elmúlt időben körülbelül mindenért, most is anyát hibáztattam. Úgy elcseszni az ember életkedvért, ahogyan ő tette vasárnap... ahhoz egy szint szükséges. Apámnak is sikerült már egypárszor, ha már itt tartunk. Jézusom, komolyan ők lennének a szüleim? Miért van olyan érzésem, hogy a jövőben nem nagyon fogom velük tartani a kapcsolatot? Legalábbis anyámmal biztos nem. Azok után, amit művelt és mondott... álmodozzon csak róla! Még a végén a gyerekeimet is elcseszi.

Már a földszinten jártam, amikor fölnézve egyre lassultak a lépteim, míg végül teljesen meg nem álltam. Meredten bámultam az ajtóban álló férfit és nem értettem. Mit keres itt? A viselkedése után gondolkozni kezdtem, de ez hibának bizonyult. Miután sikerült lenyelnem a döbbenetemet hihetetlenül dühös lettem. Hogy volt mersze mindazt az arcomba mondani?! Neki ráadásul semmi konkrét oka nincs gyűlölni a fiút. Nekem volt és mégis arra kényszerültem, hogy átgondoljam a dolgokat. Végül megbocsájtottam neki minden sérelmem ellenére.

-          Mennyire vagy mérges? – Kérdezte, amikor lassú léptekkel odasétáltam hozzá. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire haragszom rá, de szerintem ott volt a rosszallás a tekintetemben. Oldalra billentett fejjel meredtem rá, végül halkan válaszoltam.

-          Annyira, hogy egy tucatszor, ha nem többször hasba tudnálak vágni. – A válaszomat egy bólintással reagálta le, mintha pontosan azt hallotta volna, mint amire számított. Ezt meg mire véljem? Nem volt kedvem barkochbázni, csak mondja el miért jött és utána meglátjuk, hogy milyen irányba haladunk tovább. Minden csak azon múlik, hogy mit felel, éppen ezért vártam. Hogy mire, azt mondjuk nem tudom, ugyanis válasz az nem érkezett. Ahogy teltek a másodpercek, úgy fogyott el maradék türelmem is és nemes egyszerűséggel hasba vágtam a táskámmal. Már csak tucat mínusz egy van hátra és akkor kvittek leszünk! Degenerált barom! Mégis kinek hiszi magát, hogy minden következmény nélkül ítélkezik mások felett?! Ezzel egyáltalán nem lesz jobb, sőt csak még mélyebbre süllyed a szememben! Ha csak egy kis időt is fordítana az emberek megismerésére, akkor belátná, hogy tévedett! Igen, tévedett! Most nem csak Tonyról volt szó, hanem mindenkiről, aki fontos volt nekem! Bántotta a legjobb barátnőimet, a testvéreimet és még sok mást is! Ezt nem tudom csak úgy lenyelni neki! Kérjen bocsánatot most azonnal, vagy sohasem bocsájtok meg neki!
Fogalmam sincs, hogy meddig állt ott és tűrte csendes rezignáltsággal az ütögetésemet. Valamilyen szinten elcsodálkoztam ezen, hisz máskor már rág elvesztette volna a fejét és nekikezdett volna a szent beszédnek, aminek se eleje, se vége. A felismerés viszont nem tántorított el, addig csépeltem, amíg el nem múlt az adrenalin okozta felindulásom. Még egy utolsót ütöttem, utána elhátráltam a férfitól és lenyugodva felnéztem rá. Na, igen... de most mi jön?

-          Sajnálom. – Mondta, mire ösztönösen bólintottam egyet, de utána szomorúan tudatosult bennem, hogy ez már nem elég nekem. Nagyon jó kezdésnek ez a bocsánatkérés, de az az igazság, hogy nem megyek vele semmire se. Annyiszor bántotta meg a számomra kedves embereket, hogy összeszámolni se tudnám. Szidta őket a fülem hallatára, nem rejtette véka alá a véleményét. Az én érzéseimre se volt tekintettel a szavaival. Szóval ennél azért többet kell tenned, hogy tényleg megbocsájtsak neked.
Üveges szemekkel álltam vele szemben és nem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom a bocsánatkérésére. Nem hangzott annyira őszintének, mégis valamit mondanom kell. Őszinte akarok maradni vele, de... ebben a helyzetben talán a legtöbbet ártok vele. Kyle viszont óvatosan megrázta a fejét, amikor meg akartam szólalni és némán felemelte a kezében tartott szatyrot. Amikor odanyújtottam nekem, akkor összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Ajándékkal szándékozik megvesztegetni? Nem mondom, hogy nem vagyok rá kapható, de akkor tényleg nagyon jó cuccnak kell lennie. Vajon milyen ötlettel rukkolt elő ilyen rövid időn belül? Ezt csak akkor tudhatom meg, ha elveszem tőle és belenézek. Így hát felkészülve a legrosszabbra szétnyitottam a szatyrot. Nofene... közömbösen vizsgáltam a benne talált sütit és próbáltam rájönni, hogy miért édességet próbál rám tukmálni. Várjunk csak... ugye az, amire gondolok? Igen... ez... egész biztos vagyok benne. Ez egy sajttorta. Ne! Ez övön aluli ütés volt! Annyi kalória van ebben az apró süteményben, hogy belegondolni se merek. Utána muszáj lenne elmennem edzeni, ahhoz pedig a francnak van kedve. Ráadásul nagyon gyanús volt ez a történet. Mert tök őszintén, mennyi az esélye annak, hogy a mostohatesóm elmegy és vesz nekem a kedvenc ételemből bocsánatkérése gyanánt? Ugye, hogy sántít itt valami! Vajon mit akarhat ezzel elérni? Viszont bűn lenne nem elfogadni ezt az ínycsiklandozó sajttortát! Ha valamivel meglehet vesztegetni, akkor ez az. Gyenge vagy Asakura!

-          Köszönöm... – Morogtam foghegyről, miközben kivettem a szatyorból a kis dobozt. Nagyon téved, ha ezzel elintézettnek tekinthető az ügyünk! Csak azért, hogy ezt tudatosítsam benne, közelebb léptem hozzá. – De esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha még egyszer akár csak gondolat formájában is bántani mered a szeretteimet, akkor kihúzom a beledet a szádon és azzal folytalak meg!       
Nem is gondoltam arra, hogy ezzel megijeszthetem a férfit, a közömbössége azonban rosszul esett. Hosszú percekig rezzenéstelen arccal meredt rám, utána lassan felvonta a szemöldökét.

-          Esküdj olyanra, amit be is tudsz tartani, mert én ugyan nem ígérek ilyet. – Rázta meg a fejét határozottan, mire unottan pislantottam egyet. Komolyan ezzel van a legnagyobb baja? Ha reálisan nézzük a dolgokat, akkor tényleg kivitelezhetetlennek tűnik a fogadalmam.

-          Akkor számomra megszűnsz létezni, idegen leszel, egy senki. – Mondtam végül, mert jobb ötlet úgy se jut eszembe, amit be is tudnék tartani. Amikor a mondatom hallatán Kyle teste megremegett, akkor dühösen kaptam fel a fejemet. Az anyját nevesse ki legközelebb, ne engem! Gondoltam, de ekkor megláttam az arckifejezését. Nem nevetett. Valami egész mást olvastam ki a szemeiből. Egyáltalán nem tetszett neki az új fogadalmam, visszaszívta az előző szavait.

-          Ez nagyobbat ütött, mint hittem. – Sóhajtotta a hajába túrva és kényelmetlenül pillantott rám, mint aki szégyelli az érzéseit. Pedig egészen aranyos volt, ahogy kimutatta a félelmét. – Erre mondják azt, hogy a közöny a nő halálos csókja?

-          Ki mondja ezt? – Kérdeztem értetlenül, mert soha eddigi életemben nem hallottam még ezt senki szájából sem. Még csak könyvekben sem futottam össze vele. Szerintem kettőnk közül én olvasok több olyan regényt, amiben előfordulhat ez a mondat, ha csak titokban a férfi nem rajong az ifjúsági romantikusokért. Megnézném én azt, ahogy Kyle Szent Johanna Gimit olvas, szerintem agyfaszt kapna Renitől. Vagy úgy általánosságban minden ilyen történettől.

-          Nem tök mindegy az neked?

-          Ne kezd megint vagy idegen leszel a számomra! – Figyelmeztettem, amikor kezdett visszatérni a bunkó énje, akitől feláll a szőr a hátamon. A kijelentésemre viszont dühösen felmordult és nagyon csúnyán nézett rám. Mi az, csak nem bajod van vele?

-          Ez így nem járja! – Kérte ki magának, mire unottan felvontam a szemöldökömet. Gyorsan essünk túl rajta, mert azt hiszem, kezd feltörni a kórház fóbiám. Szükségem van arra, hogy szabad levegő alatt legyek és ne négy fehér fal közé bezárva! – Mostantól, ha bármi neked nem tetszőt mondok, akkor ezzel fogsz fenyegetőzni?!

-          Igen. – Hagytam rá unottan, majd azzal a lendülettel kilöktem a tolható ajtót. Ahogy kiléptem szinte abban a pillanatban elvakított a napfény és nem igen láttam más fehér fényeken kívül. Ah, ez most nagyon nem esett jól a benti sötétség után. Hello napfény és jó idő, örülök nektek, de a látásomat jobban szeretem. Ezért is kell tennem valamit annak érdekében, hogy megússzam a szemüveget! Hunyorogva néztem körbe, de a nap már készült kiégetni a retinámat, így elhúzott szájjal fordultam meg. Vajon sikerülne nyaktörés nélkül letolatnom erről a lépcsőről? Az esélyeimet latolgattam, közben Kyle odalépett mellém és azt nézte, hogy mit csinálok. Hosszú pillanatokig figyelte, ahogy óvatos léptekkel próbálok lejutni a lépcsőn, végül értetlenül megrázta a fejét.

-          Nem viselkednél legalább egyszer az életben úgy, mint egy normális tizenhét éves lány? Már ha van halvány fogalmad arról, hogyan kell. – Ezt a vádat teljes mértékben elfogadom és biztosíthatom, hogy nem terveztem változni! Minek viselkedjek úgy, mint valaki más, amikor akár önmagam is lehetek? Persze, vannak bizonyos társadalmi normák, amiket be kéne tartanom, de nem igazán érdekelnek. A legalapvetőbb dolgokat még betartom, de ne akarjanak nekem minden szarságot megmondani! Vagy általánosítani.

-          Tulajdonképpen mit keresel itt? – Kérdeztem végül, mert az addig oké, hogy bocsánatot kért és hozott sajttortát, de utána? Biztos van valami konkrét oka annak, hogy utánam jött. Hivatkoznék arra, hogy ismerem a férfit, de ez nem igaz. Konkrétan semmit sem tudok róla vagy, amit speciále igen azt se tőle tudtam meg. Kivéve a balesetét, abba nagylelkűen beavatott. Érdektelenül pillantottam a férfire, de a válasz késett. Akár meg is kérdezhetném, hogy miért lett ilyen karót nyelt és feszült, de annyira azért nem érdekelt. Ez volt a nyomósabb érvem, a kevésbé lényeges kimerült annyiban, hogy úgy is ködösítene, és nem mondana semmi konkrétumot. Én pedig nem fogom magamat feleslegesen törni egy hazugság miatt. Ha akar, de láthatólag eszébe sincs, akkor majd beszél.

-          Hogy mentek a dolgok a szőke fa..... noddal? – Helyesbített, amikor észrevette, hogy felvonom a szemöldökömet és olyan tekintettel nézek rá, ami azt sugallja, hogy „biztos ezt akartad mondani?”. Öt percbe sem telt, mire majdnem megszegte az ígéretét! Vagyis... ő éppen azt jelentette ki, hogy nem fogadkozik ilyenekre, mert úgysem tudja betartani. Legalább őszinte. Viszont ez nem segít az én helyzetemen. Sokkal kiegyensúlyozottabb lennék, ha nem kéne folyton amiatt idegeskednem, hogy a szeretteimet ócsárolják.

-          Egész tűrhetően, ha úgy vesszük. – Mintha nem tűnt volna fel, hogy csak magáról akarja terelni a szót. Csak azt nem értem, hogy miért egy olyan témával, amitől helyből agyvérzést kap. Ő tudja. – Ha nem nézzük azt az apróbb momentumot, amikor az ultrahang hallatán megkérdezte kinek sikerült felcsinálnia. Na, akkor majdnem eltörtem még egy bordáját, de balszerencsémre ott volt a semmirekellő menedzsere is, aki meggátolt benne.

-          Ha belegondolok, hogy ugyanaz volt a gondolatmenetem azzal a kölyökkel, akkor a legszívesebben ide taccsolnék... – Morogta alig hallhatóan az orra alatt. Csak vetettem rá egy fáradt pillantást és már meg sem próbáltam rászólni. Minek? Úgyse tudom megváltoztatni, a számat meg nem fogom hiába csépelni. – Mégis mit láthattál benne, hogy jártál vele..

-          Menő akartam lenni.

-          Ezt meg sem hallottam. – Válaszolta egy perc döbbent csönd után és tovább folytatta a magával való társalgást. Az már nem az én bajom, hogy nem hisz nekem. Mit mondhatnék? Antony általánosban népszerű fiúnak számított, volt egy csomó lány, aki a nyálát csorgatta érte. Az őérte bomladozó csajok száma az elmúlt évek alatt majdnem a tízszeresére nőtt? Az a barom tudja hogyan érje el a lehetetlent. Még több ember csodálja. Kétségtelen, hogy jó hangja van, de a modorán lenne mit csiszolni. Például ne csalja meg az aktuális barátnőjét három másikkal egyszerre! Fhu, de felidegesítettem magam most ezen! Vegyük úgy, hogy a baleset egy százalékát megérdemelte. – Jut eszembe... Scarlett szeretne veled edzeni.

Ez volt az a mondat, aminek hála felkaptam a fejemet, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség ahhoz vezetett, hogy mellé lépjek. Egy igent nőietlen ordítással karöltve zuhantam hátra, egyenesen a kezemre. A beléhasító fájdalomtól elég érdekes fejet vághattam, miközben elharaptam egy feltörni készülő káromkodást. Scarlett... azt hiszem ezt majd meg kell háláljam neked. Miután megszűnt a fájdalom muszáj lesz bemosnom neki egy jó nagyot. De addig is... nem kéne erőltetnem annyira. És most még csak nincs is itt Scott, hogy ráfogjam... vitathatatlan tény, hogy balszerencsét áraszt magából az az alak. Hiába van jó szíve... valahogy a jelenléte nem tűri meg az enyémet. Pedig kezdtem egészen megkedvelni a fazont. Ráadásul olyan tehetséggel rendelkezik, amit kár lenne veszni hagyni! Muszáj lesz valahogy a jó karrier felé, mert ez a rendőrösdi dolog valami mellékvágány lehet az életében. De egyelőre kisebb bajom is nagyobb, mint Scott munkája. A saját ügyetle.... nem! Ha beledöglök, akkor se ismerem el! Egyszerűen csak veszélyes vagyok... leginkább magamra nézve. Néhanapján másokra is.

-          Kyle, mond meg a csajodnak, hogy kopjon le rólam! – Válaszoltam az előző megnyilvánulására visszatérve, aminek hála a földön kötöttem ki. Elég rendesen hazavágta a hangulatomat ez az esés, ráadásul a karom se néz ki valami jól. Nem hiába, az élet gyűlöl engem.  Látszólag pedig a mostohabátyám azt próbálta eldönteni, hogy ő is vagy most még kedvel. Ideiglenes ideig, mert akármit is akar azt csípőből visszafogom utasítani! Nincs nekem kedvem most ilyen baromságokhoz. Ráadásul ma már elég időt töltöttem vele, meg is bántott, szóval felejtsen el holnapig! Unottan feltápászkodtam, ügyelve arra, hogy a fájó kezemet ne erőltessem meg. – Visszautasítom az ajánlatát, vágyát vagy bármi legyen is ez.

-          Semmibe se kerülne neked, ha elmennél vele. – Még, hogy semmibe se kerülne! Hol él ez a gyerek?! Ha jól veszem a lapokat, akkor a csaja valami edzőterembe akar hurcolni engem, ami számomra kidobott pénz, idő és energia. Egy kellemetlen ember társaságában, akivel egyáltalán nem jövök ki jól. Azt se értem mire fel ez a fene nagy haverkodás. Mi változhatott meg egyik napról a másikra? Ha ezt tudnám, akkor könnyebben változtathatnék a kialakult helyzeten. Mert nekem ugyan nincs kedvem egy rendőr nővel kondiba járni. Túlságosan is felettem áll. Tapasztalatban és erőben is.

-          Nincs nekem ilyen baromságokra időm.

-          A kisasszony ideje túl értékes ahhoz, hogy olyan közemberekre pazarolja, mint mi? – Feszült mosollyal az arcomon fogadtam a gúnytól csöpögő kérdést. Oh, anyám, miért nem figyelmeztettél arra, hogy ezek a Lewisek ilyen vérlázítóan idegesítőek? Felszegett állal és udvarias mosollyal az arcomon vártam a folytatást. – Akkora egy képmutató picsa vagy, hogy arra nincsenek szavak.

-          Mi van? – Szakad ki belőlem a kérdés. Ennyit az udvarias mosolyról meg az önfegyelemről, amit olyan elszántan próbáltam fenntartani. A szavai olyanok voltak, mint egy apró napfény a tükörszobában. Újra és újra nekicsapódva, meg nem állva. Ösztönösen szorult ökölbe a kézfejem. Nem, ebből ugyan nem eszik! Miért megint én vagyok a támadások kereszttüzében? A mai nap már másodjára pengeti az idegeim húrjait és csak azért sem tudja, mikor kell abbahagynia. Az elsőt még elnéztem volna neki. Hisz csak arról a csicska exemről volt szó,de ezt?! A jó édesanyját hívja képmutató picsának! Bár az a nő is inkább ugyanolyan idegesítő és kiismerhetetlen, amilyen a volt férje. Nem csoda, hogy egymásra találtak. És az se, hogy ilyen lett fiúk.

-          Nem vágom mi nem érthető ezen. Összevissza fenyegetőzöl, hogy mit teszel, ha bármi rosszat merek gondolni a nyomorék kis barátaidról, de amikor Scar’ tök korrektül felajánlja a segítségét, akkor te baromságnak hívod és közlöd, hogy kopjon le. Én maradjak kussban, de te kedvedre ócsárolhatod a barátnőmet? Hogy is van ez Cica?
Ezt a vádat viszont teljes mértékben elutasítom! Semmilyen értelemben sem vehetjük egy kalap alá a két ügyet és jó lenne, ha ezt a férfi is belátná. A barátnője egy tsundere picsa, aki ok nélkül rágott be rám! Pedig nekem még tök szimpatikus is volt elsőre. Csak aztán kinyitotta a száját és ahogy lenni szokott, mindent elba...ltázott vele. Kylenak hála pedig most végre talált valami nyomós indokot. Kedvesség mögé rejti a gyűlöletét, hogy semmit se tudjak meg a valódi szándékairól. Előbb kell ahhoz felkelni, hogy engem átvágjon valaki! Ki akar csinálni az a csaj, efelől nincsenek kétségeim. Az a tsun gyanúsan elkezdett hasonlítani yanra. A férfi pedig még elvárná, hogy önként és dalolva menjek a karmai közé! Ráadásul le képmutató picsázott is! Hol itt az igazság?!

-          Nem tudom, mi ütött beléd az elmúlt hetekben, de rohadt kiábrándító lettél. – Mondtam végül, mert hiába kívánkozott ki belőlem egy ennél sokkal őszintébb és mocskosabb formája a mondatnak, de visszafogtam magam. Nem úgy, mint egyesek ugye. – Azt már megszoktam, hogy minden találkozásunk alkalmával egyszer legalább megbántasz, de kétszer? Ez még tőled is nagy új.

-          Cica... – Ahogy a férfi arcára pillantottam minden indulat eltűnt onnan, a helyére valami elgyötört kín költözött. Sok olyan mondata volt, amivel kelleténél nagyobbat rúgott belém, de szerencsére most csak a büszkeségemet sértette meg egy nagyon kicsit. Nem alázott meg vagy okozott fájdalmat. Egyszerűen csak felidegesített és igen.... az önérzetemet bántotta. – Nem tudom, mi van velem... ezt hozod ki belőlem.
Némán figyeltem minden mozdulatát. Olyan bizonytalannak tűnt a hangja, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna a lába alól a talaj. Az arcára szorította a tenyerét, miközben szaggatottan kifújta a levegőt. Hátat fordított, hogy ne lássam a benne lezajló háborút és harcot. Nem mertem megzavarni, ahogy fel alá járkált. De végül megállt és felém fordult.

-          Mindegy hányszor gondolom át... veled akarok lenni! – Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni a meglepődéstől. Az elmúlt hetek alatt annyira értelmezhetetlen és változó lett a férfi viselkedése, hogy sohasem tudtam mire számíthatok. Eszembe jutott egy régebbi gondolatom. Kyle, az olykor fagyos máskor temperamentumos viselkedésével olyan volt, mint a tűz és jég dala. És ez a kétszemélyűség vonzott hozzá, tetszett nekem, de az agyamra is tudott menni, mert képtelenség volt kiszámítani, hogy mikor melyik énje éled fel. Mindig felkészültnek kellett lennem vele szemben, hisz nem tudhattam, hogy mi vár rám, hogy ha szembekerülök vele. Volt a férfiban valami titokzatos, egy kaland, egy rejtély, amit meg akartam fejteni. Őszintén feldobta az érdeklődésemet az, hogy néha olyan volt vele a társalgás mintha egy teljesen ismeretlen emberrel találkoztam volna az utca kellős közepén. Semmi se változott azóta, de valami mégis. Azt hiszem kezdett repedezni az a lehengerlő dolog. Ami hatalmas problémát jelentett. – Tölts velem egy kis időt anélkül, hogy bárki másra gondolnál.

-          Én... – Akadtam el és halványlila gőzöm se volt, hogy hogyan folytassam. Az eszem megállás nélkül ordítozott velem. Az imént sértette meg az önérzetedet azzal, hogy képmutató picsának nevezett! De a szívem fájdalmasan dobbant, ahogy az arcát néztem. Nem hagyhatod csak úgy magára, emlékezz, hogy hogyan ölelt a céges partin! Ja, részegen... tettem hozzá elhúzott szájjal.

-          Te.... – A férfi gyermeki türelmetlenséggel a hangjában sürgetett, ami egyrészt szórakoztató volt, másfelől roppantmód bosszantó. Miért nem tanulják meg az emberek, hogy ezzel csak felidegesítik az embert? Legalábbis engem mindenképpen. A gondolataimat is próbálná kierőszakolni belőlem, de próbálja csak meg és én itt hagyom, mint a pinty! Tehát, ha a válaszra vár, akkor azt csendben tegye, minden kommentálás vagy sürgetés nélkül! – Mi lenne, ha...
Kérdőn felvontam a fél szemöldökömet, amikor a türelmetlensége határokat nem ismerve ismételten felszínre tört és beszédre késztette. Szerencsére a karma tette a dolgát és egy telefoncsörgés formájában a férfiba fojtotta a szót. Ahogyan ismerem tuti biztos valami olyan lett volna, hogy „Mi lenne, ha nem tökölnél tovább és kiböknéd végre?!” vagy valami hasonló. Ma már éppen elégszer hozott ki a sodromból a férfi, itt lenne az ideje takarékba tennie magát. Felemelt ujjal kértem időt, majd előhalásztam az ős öreg, törhetetlen túlélő telefonomat. A képernyőre pillantva viszont értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. Ismeretlen számról kerestek. Ezt én ugyan fel nem veszem! Bármilyen pszichopata lehet a vonal túlsó végén!

-          .... darabokra törném azt a szart?! – Fejezte be ingerülten a mondatot Kyle, mire őszinte jókedvvel átnyújtottam neki a készüléket. Csak nyugodtan, én ugyan nem fogom benne megakadályozni! Sőt, még szívességet is tenne vele. Ha megfelelő erővel baszná földhöz, akkor talán megadja magát és végre kapnék egy olyan telefont, aminek esetleg látnám a kijelzőjét is. Ah, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Ennek ellenére egy próbát mindenképpen megér. Szkeptikusan figyeltem, ahogy a férfi minden bevezetés vagy figyelmeztetés nélkül a lépcső tetejéről a földhöz vágja a mobilt. Pár pillanatig vártam, majd közönyösen megvontam a vállam, amikor újra csörögni kezdett. Egyszerűen elpusztíthatatlan! Az ember pedig rettentően elszánt és nagyon beszélni akar velem, ha még most is arra vár, hogy felvegyem.

-          Nem hiszem el, hogy ez se megy neked. Csak egy telefont kellett volna összetörnöd! Ez a világ legegyszerűbb feladata!

-          Ha ennyire egyszerű, akkor akár csinálhattad volna te is! – Vágott vissza, ha lehet még idegesebben. Azt hiszem, nem kéne túlfeszítenem a húrt. A válaszadás lehetőségét kikerülve inkább úgy döntöttem, hogy felveszem a telefont és megtudom ki az és mit akar. Rosszabb csak nem lehet, mint Kyle. Ezt abban a pillanatban cáfolta az élet, amikor a hívás gombra nyomva meghallottam Peggy hangját. Ez meg honnan a szarból szerezte meg az számomat?!

-          Mit akarsz? – Kérdeztem kurtán és remélhetőleg a hangomon érezhető volt, hogy rövidre akarom zárni ezt a beszélgetést. Kopjon le és ne tegye tönkre az eleve elbaltázott hétfő délelőttömet! Ha már a háziorvosom volt olyan kedves és keresztbe tett nekem. Fogadni mernék, hogy direkt időzítette a hasi ultrahangot az érettségi szünetre. – Felejtsd el és keress egy másik balekot!

-          Ne csináld ezt, Riko! – Mintha bármit elérhetne ezzel a mondattal. Szánalmas könyörgéssel és lelkiismeretre ható szövegekkel engem senki ember fia rá nem vesz, hogy önként és dalolva találkozzak az osztálytársaimmal, akikkel beszélő viszonyban sem vagyok! Komolyan, ma mindenki olyan emberek karmai közé akar belökni, akiket ki nem állhatok? Hülye nyomorékok, hagyjátok abba most azonnal! Valami nagyon nyomós indok kell legyen az, aminek hála én igent fogok mondani bármelyikre is! – Iris a barátod, ezt igazán megteheted érte!

-          Mi lenne, ha erről mást is megkérdeznél? Mert speciále én nem tartom magam annak. – A barátok általában bízni szoktak egymásban, legalábbis az én felfogásom szerint. Ez az egyik legalapvetőbb feltétele a kialakult kapcsolatnak! Ráadásul, ha már így belemerültünk a részletekbe, akkor a bizalmamat Iris elvesztette pár hete! Már, ha volt olyanom.

-          Ez annyira jellemző rád!

-          Feleslegesen fáradozol Peggy! Nem fogsz meghintáztatni! – Jelentettem ki határozottan és azon gondolkoztam, hogy mégis mennyire ütötte be a fejét Peggy, hogy ilyenekkel jön. Ez annyira jellemző rád! Komolyan? Mintha annyira ismerne engem! Abban az osztályban egy lány sincs, aki egy kicsit is elmondhatja magáról, hogy tudna bármi számottevőt rólam. Ítélkeznek, pletykákat kreálnak, de valóságot egyikük sem tudja. Kivéve, ha Alexynek hívják az illetőt, de ő sincs mindenbe beavatva.

-          A végén úgy is el fogsz jönni. – Ebben ő miért olyan biztos és honnan szerzett ennyi magabiztosságot? Bár az mindig is volt neki. A szememet forgatva tártam szét a karomat, de ugyanabban a pillanatban össze is rezzentem. Kyle persze azonnal mellettem termett és elkezdte vizsgálni. Közben azt suttogta visszafojtott hangon, hogy rázzam már le az idegőrlő bigét. A nap folyamán az első értelmes mondata!

-          Hallgatom az indokot, aminek hála biztos elmegyek. – Feleltem enyhe gúnnyal a hangomban, majd a karomba nyilalló kíntól elkáromkodtam magam. Dühösen kaptam a fejem a férfi felé. – Tudod te, hogy mennyire fáj?!

-          Nem, éppen ezt próbálom kideríteni. – Felelte egy egyszerűen, mire az orrom alatt motyogva megillettem pár kéretlen szóval. Nem elég, hogy mindjárt agyfaszt kapok, annyira fáj a karom, de ő még ráadásban nyomkodja és baszogatja is. Hát kösz tesó.

-          Akkor tedd finomabban, ha már úgy sincs jobb dolgod! – Förmedtem rá ingerülten és tovább morogtam volna, ha Peggy meg nem kérdezi, hogy zavar – e. Azt hiszem ez volt valami végső csepp féle a pohárban. – Csak azt csinálod, ha nem tűnt volna fel!

-          Valaki milyen harapós kedvében van már reggel. Bár te mindig ilyen vagy. – Nagy levegő ki és be. A biztonság kedvéért még elszámoltam magamban tízig, de az inger még mindig megvolt, így csak utána küldtem el a kurva anyjába. Majd a férfit is, aki olyan erősen szorította meg a karomat, hogy azt hittem beszarok a fájdalomtól. A jó édes...! Én ezt nem vagyok hajlandó tovább elviselni! Kirántottam a kezem a szorításból, ami amúgy ugyanúgy fájt, mintha megnyomta volna.

-          Ez holnapra be fog dagadni. – Csóválta a fejét, mire dühösen sziszegve fejeztem ki a véleményemet. Legalább bocsánatot kérhetne, ha már miatta és a barátnője miatt történt ez a karommal! De ő teljesen úgy csinált, mintha nem tudna semmiről. Seggfej! Annyira kiborító tud néha lenni a viselkedése, hogy arra nincsenek szavak. – Egy borogatás jót tenne neki és azért túlzottan ne is erőltesd meg.

-          Nem is tudtam, hogy orvosi diplomát is szereztél. – Mosolyodtam el gúnyosan, mire lassan felvonta a szemöldökét. Közelebb lépett, amit rossz előjelnek véltem, de azért nem hátráltam meg. Felszegett állal álltam a tekintetét.

-          Ehhez nem kell orvosnak lenni, csupán józanparaszti ésszel megállapítani! – Hapsikám, nem tetszik a hangsúly, amit megengedsz magadnak velem szemben! Elismerem, hogy idősebb és tapasztaltabb vagy nálam. Ha már itt tartunk, akkor bunkóbb is. Észben viszont lenne mit megtárgyalnunk.

-          Különben pedig, mindez a barátnőd hibája. – Egy pillanatra megrebbentek a szemei, majd olyan tekintettel nézett rám, amit jobb nem részletezni.

-          Itt sem volt, mégis hogy lenne az övé?

-          A szelleme lelökött a lépcsőn.

-          Scar’ nem halt meg! – Kérte ki magának, mire unottan legyintettem egyet. Felesleges lenne belefolyni a részletekbe. Már pusztán a nevének kiejtése elég ahhoz, hogy térdre kényszerítsen. Ezt viszont ő nem fogja megérteni, így elkezdeni is időpocsékolás lenne. Imádja a kis barátnőjét, kizárt, hogy hagyná.

-          A bátyád.

-          Te még vonalban vagy? – Ráadásul milyen ostobaságokat hord itt össze – vissza. A bátyám lenne az a visszautasíthatatlan indok, aminek hála oda kéne mennem? Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. – A bátyám éppen érettségizik... ha nem tudnád.

-          Hogy ne tudnám? Hisz érettségi szünet van... – Válaszolta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Mert végül is az volt. Bár amilyen retardáltak járnak az osztályomba... azt hiszem, ez elhamarkodott kijelentés volt. – De Iris a bátyád barátnője és az ő ötlete volt ez az egész, szóval biztosan tudni fogja, hogy mennyire nem voltál hajlandó részt venni benne.

-          Érdekel is engem! – Tulajdonképpen érdekelt is. Az elmúlt időben elég feszült volt köztünk a viszony, szóval nem kéne még jobban elmérgesíteni a helyzetet. Ha bármit elhihetek abból, amit ez a lány mond... akkor elég nagy a valószínűsége, hogy a bátyám még jobban megorrol rám. Az pedig nem lenne valami szerencsés. Én tényleg szeretem Nigelt, de azt a titkos dolgot nem nyelem le egykönnyen. Hazudott nekem egy lány miatt! Iris kedves lány, de annyira naiv és ostoba, hogy az már nekem fáj. Mi hasznom származna abból, hogy segítek megszervezni a születésnapi buliját? És ez Peggynek miért érdeke? Egyáltalán hihetek – e neki vagy ez már megint valami hülye átverés akar lenni? Na, akkor most hagyom magam meghintáztatni vagy ez tényleg az igazság. Annyira beleillik a képbe, hogy akár az is lehet. Egek, de nehéz döntésre jutnom! Biztos vagyok benne, hogy egy újságírónak vannak aljas módszerei, hogy elérjék azt, amit akarnak, de vajon az osztálytársam már azon a szinten van? Vagy ő még csak egy kis ebihal?

Fáradt sóhajjal az ajkamon döntöttem hátra a fejemet és csak üveges szemekkel bámultam a plafont és a lámpát. Visszagondolva a hétfői napra... talán egy kicsit én is hozzásegítettem a mostohatesómat ahhoz a lelkiállapothoz. De csak egy nagyon kicsit! A nagyját, azt magának köszönheti, meg a retardált osztálytársaimnak. Valami elkattanhatott a fejében, amiért ilyen csekélységekre így reagált. Majd csak megnyugszik, ha pedig nem, akkor így járt.

-           Valakit kidobott az ágya? – A szememet lassan kinyitottam és unottan fordultam az ajtó felé. Hogy képes valaki már korán reggel ilyen felhőtlen jókedvvel ébredni? Nekem már a tudattól elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy délután tanítás lesz. Ez meg úgy mosolyog itt, mintha most nyert volna öt milliót. Mennyire idegesítő.

-           Hé, kérdezhetek valamit? – Akkor már legyen valami értelme is a találkozásunknak. Abban egész biztos vagyok, hogy a mostohatesómat nem kérdezhetem meg, mert keresztbe lenyel és elküld a halál faszára, Scottot meg... nem! Képtelen lennék elviselni azt a szomorú tekintetet! Szóval marad az egyetlen olyan ember, akinek lehet akárcsak egy halvány fingja is a történtekről.

-           Csak nyugodtan. – Felelte meglepő könnyedséggel, ami egyáltalán nem tetszett. Általában azt sem bírom, ha egy időzónában tartózkodunk, ezt a tudtára is adom, és most mégse lepődik meg azon, hogy kérdezni akarok tőle valamit? Ez nekem több mint gyanús!

-           Scottnak meghalt az anyukája és a bátyja?

-           És az apja is. – Egészítette ki egy pillanatig se habozva a válaszadás előtt. Hogy... mit mondott? Meredten bámultam a mostohaapámat és már egy cseppnyi álmosság se volt bennem. Ezt még fel kell dolgoznom. Elveszítette... a szüleit és a testvérét is? A legközelebbi családját? Ez több mint borzalmas. És ezután még tud nevetni... annyira kedves ember. Éreztem, ahogy a szívem dobban egy fájdalmasan lassú és hangos ütemet. De nem törődhettem vele, mert a férfi folytatta. – Amikor tizenkét éves volt.

-           Ilyen fiatalon?! – Egy pillanatra megbillent a szék lába, ahogy megrökönyödésemben ellöktem magam. Félő volt, hogy hátra esek, de még épp időben sétált mögém a férfi és tartott meg. A húgom vasárnap lesz tizenhárom éves... csak bele kellett gondolnom, hogy milyen érzés lenne neki, ha elveszítené apát, anyát és minket Nigelel. Annak ellenére, hogy egy szívtelen kis gnóm... tudom, hogy ebbe beleszakadna még a szíve is.

-           Igen. – Szívtelen szivar, hogy képes ilyen könnyedén beszélni erről?! Valamilyen szinten őt is érinti, hisz a családja! Meghalt a sógora és sógornője, valamint az egyik unokaöccse! – Akár kesereghetnék én is minden áldott pillanatban, amikor eszembe jutnak. Hisz Scott mindig ezt csinálja.... de attól még semmi sem lesz jobb. Lépjen túl, fogadja el, hogy meghaltak. Könyörgöm, azóta eltelt tizenöt év.

-           Halt már meg olyan személy, aki nagyon fontos volt az ön számára? – Az ökölbeszorított kezem kiengedett egy pillanatra, de azonnal összezárult, amikor megláttam a férfi tekintetét. Bár mit is vártam egy olyan alaktól, mint ő? Inkább ne is legyenek elvárásaim vele kapcsolatban, úgy is alulmúlja mindegyiket.

-           Ugye tudod, hogy akár tegezhetsz is? – Persze, hogy a lényeget ragadja ki az egész mondatból. Egy percen belül kétszer is ugyanabba a hibába sétáltam bele. Elvárásaim voltak a mostohaapámmal kapcsolatban. Hogy lehetek ennyire ostoba és naiv? Az emberek ritkán tesznek olyat, ami a kedvemre lenne. Ez a vén szivar meg pláne nem fog.

-           Megtehetném, de nem akarom. Most visszatérhetnénk a tárgyra?

-           Nincs már rajta mit beszélni. Túltárgyaltuk. – Meg nagy fenét tárgyaltuk túl! Épp, hogy csak belekezdtünk, ne akarja már ő is eltitkolni előlem a részleteket! Bár igazából nekem az égvilágon semmi közöm sincs az esethez, az is csoda, hogy ennyit elárult nekem. – De ami még ennél is fontosabb...
Döbbenten kerekedtek el a szemeim, amikor fél karral átfogta a nyakamat és a fülemhez hajolt. Semmi kedvesség vagy finomság nem volt a mozdulataiban. Sokkal inkább volt fenyegető. – Úgy hallottam, hogy megbántottad a fiamat.

Suttogta, a mondattól pedig megrökönyödve próbáltam a férfi felé fordulni, de nem engedte. Az anyját már, valahogy le kell vakarnom a karát a nyakamról! Abban biztos lehet, hogy nem fogja szárazon megúszni! Ráadásul mi az, hogy megbántottam a fiát? Bántotta a halál! Nem csináltam semmit se, ráadásul a nap végére még nekem fájdult meg a karom! Inkább nekem kéne fenyegetően fölé hajolnom és azt mondanom, hogy ha a rokonai megint bántanak, akkor valakit agyonvágok! Ott a nyomorék fia, unokaöccse, ő maga, plusz még az ex neje se a kedvencem. Már első találkozásunk alkalmával megcsodálhattam a seggét. Lelki trauma meg minden szar! Kíváncsi vagyok, hogy mennyire készítene ki, ha ezt a szemébe mondanám.

-           Legyél jó kislány... – Én mindig az vagyok, meg sem lehet kérdőjelezni. – ... ne okozz gondot az anyádnak, aki az öcsédet várja... – Ha rajtam múlna, akkor hozzá se szólnék, de persze.. még én okozok neki gondot! – ... és ha még egyszer megbántod a fiam, akkor rémálommá változtatom az életed.

-           Még ennél is jobban? – Jött ki belőlem ösztönösen, de talán nem volt a legjobb ötlet. A férfi biztosított arról, hogy amit eddig tapasztaltam csak egy háború előszele. Jézusom, ha ez neki valami szolid szelecske, akkor milyen lehet, amikor komolyan gondolja? Ha van ilyen lehetőség, akkor inkább nem akarom megtudni.
Szóval minden igyekezetemmel próbáltam kizárni a beszélgetésünk további részleteit a tudatomból, miközben egy tortával a kezemben az iskola felé sétáltam. Egy pillantást vetettem a tortára, de hirtelen emberfeletti késztetést éreztem, hogy a földhöz vágjam és rá is tapossak párszor.  Olyan egyszerű lenne, és akkor levezethetném minden feszültségemet. De ezzel egyetemben nullára csökken az esélye annak, hogy valaha rendezem a viszonyomat a bátyámmal. Nyomorék férgek és még csodálkoznak az emberek, hogy nem jövök ki az osztálytársaimmal. Már hogy lehetnének a barátaim olyanok, akik kihasználják a gyenge pontomat és azzal zsarolnak? Ezek után aztán végképp elfelejthetnek engem! Valamivel pedig vissza kell fizetnem nekik ezt. Mert nem ússzák meg olyan könnyen, hogy a bátyámmal való viszonyommal dobálóznak.
Vetettem még egy pillantást a tortára, majd közelebb emeltem az arcomhoz. Bárki is meg fogja enni ezt az izét úgy, hogy ennyire látszódnak rajta a tökmagok? Csak vannak olyan elvetemültek, különben Nigel nagyon rosszul fogja érezni magát. De ha szakács akar lenni, akkor biztos tudja, mit csinál. Szóval azt hiszem nincs más választásom, mint leszállítani ezt az izét az osztálytársaimnak. Akik, ha még egyszer kihasználnak, akkor valakit pofán csűrök! Mindenki szeme láttára, ha kell.

-          Riko, már azt hittük, hogy sohasem jössz!- Sietett elém aggódó arckifejezéssel Melody, mire megfordult a fejemben, hogy kigáncsolom. Utána meg belerúgok egyet, hogy biztos ne rontsa el megint a kedvemet. De ehelyett csak átadtam neki a tortát és már léceltem is volna le. Ekkor azonban megragadta a másik karomat és egy nagyon veszélyes játszmába kezdett. Majdnem elejtette a sütit, miközben berángatott a DÖK – ös terembe. Nem, ilyet nem játszunk! Gondoltam egyből, amikor megpillantottam Nathaniel – t. Száznyolcan fokos fordulat és spuri kifelé! – Várj, most meg hova mész?

-          Minél messzebb a strébertől! – Ezt mindkettejükre értettem, de higgyék csak azt, hogy a másikról beszélek. Én elvégeztem a magam dolgát, szóval most már engedjenek ki innen! Arról egyáltalán nem volt szó, hogy el kell viselnem a szöszit! Ezért még kurvára megfognak fizetni!

-          De nem is tudod a menetrendet. – Nem is érdekel, ha már itt tartunk. Ez csak egy születésnap, ráadásul nem is a tizennyolcadik. Akkor még hajlandó is lennék úgy tenni, mintha érdekelne. De így...? Számomra a születésnap egy elcseszett fogalom, az év leg... második legrosszabb napja most már. Nem tudok lelkesedni vagy megérteni, hogy másoknak ez miért olyan nagy dolog. Ugyanolyan nap, mint a többi. Talán egy nap, majd megint értékelni tudom, de az nem mostanában lesz.

-          Majd sodródom az árral. – Feleltem és meg sem várva a válaszát kisiettem a teremből. Valamennyire azért figyeltem rájuk a sok gúnyos megjegyzésem közepette. Fogjuk rá, hogy... nem. Még akkor is leszóltam volna az ötleteiket, ha nem vagyok nyűgös. De úgy, hogy közben a karom fájt és belekényszerítettek a helyzetbe? Öngyilkos akció. – A közelembe ne merj jönni a hétfői nap után!

-          Ne légy nevetséges Riko, a helyzet így kívánta. – Lépett oda hozzám Peggy a szokásos mosolyával, mire elhúztam a számat és nyílt ellenszenvvel méregettem. Ha így hozta a helyzet, ha nem, akkor sem tetszett a módszer! Hagytam egy rést a pajzsomon és ők rögtön kihasználták ezt! Meg kell erősítenem a védelmemet, ha nem akarom, hogy ez többször előforduljon. Amúgy pedig, biztos lett volna valami más megoldás is. Oké, ezt gondoljuk át még egyszer. Nem.. esélytelen. Ismertek már annyira, hogy a legmocskosabb módszerhez folyamodjanak. – Furcsa, azt hittem te leszel az első, aki megkérdezi.

-          Mégis micsodát? – Mordultam fel dühösen, mert kezdett elegem lenni a lányból és abból, hogy ő mindig mindent tud. Még olyat is, ami velem kapcsolatos és nekem halványlila gőzöm sincs, miről beszél.

-          Ma jön az új lány.

-          És ez ki a lószart érdekel?! – Kérdeztem őszintén, mert nem értettem miért van nekem ehhez közöm. A kirohanásomat hallva Peggy homlokán összeszaladtak ráncok és értetlenül bámult. Emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen még én kérdezősködtem az új diák kilétéről. Történt volna ilyen? Mindegy, nem is lényeges. – Kit érdekel valami vadidegen csaj? Liliomon volt a hangsúly, nem az új diákon.

-          Téged tényleg nem érdekel? – Csodálkozott Peggy. Mintha annyira hihetetlen lenne, hogy valakit nem izgat minden apróbb hülyeség, ami a suliban folyik. Szenvedés minden itt eltöltött perc, de azért persze, összetöröm magam azért, hogy tudjam mi történik. A suli újságot se olvasom attól a pillanattól kezdve, hogy leközölt rólam egy cikket.

-          Nem.

-          Furcsa egy lány vagy. – Sokan mondták ezt már és még mennyien fogják. Furának gondolnak, utálnak és minden rosszat kívánnak nekem. Ezen emberek élén szerintem az anyám áll, de ebben nem vagyok annyira biztos. Mint az elmúlt időben semmiben sem. – És az ízlésed is pocsék.

-          Na, az ízlésemmel semmi baj sincsen! – Kértem ki magamnak felháborodva, mert nehogy már ő mondja meg nekem! Amúgy ez egy szubjektív dolog, mindenkinek más tartozik a szép, szexi, esztétikus fogalomba. Míg neki Kyle jelenti ezt az ideált a bunkó szexiségével, addig nekem a halott barátom.

-          Azonnal menjetek órára! – Zavarta meg a beszélgetésünket egy mennydörgő hang, mire ösztönösen rezzentünk össze és néztünk a mellettünk álló kémia tanárra. Seggfej, remélem, mihamarább kirúgják. Bár ennek akkora az esélye, mint annak, hogy Kyle feltámad. Azt hiszem, ezt a vágyamat el kell napolnom.

-          Mit akar, még be sem csöngettek! – A férfi barna szemei rám villantak és olyan mérhetetlen gyűlölet lobogott benne, mint bennem. Azzal a különbséggel, hogy ő ezt egy ember iránt érezte, irántam. Az én utálatom hatalmas volt, de az övé mégis nagyobb.

-          Be kell mutatnom az új diákot és nem vagyok hajlandó az órámból akár egy percet is erre pazarolni. – Válaszolta fagyosan a tanárok gyöngye és olyan pillantást vetett rám, amivel akár ölni is lehetett volna. Mintha ma a szokásosnál is jobban gyűlölne. Eddig sem volt kispályás, amit lenyomott erre most még fokozni is tudja? A gyűlölet tényleg végtelen és nem ismer határokat.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna a seggfejnek, a drágalátos osztálytársam megragadta a karomat és elkezdett a lépcsőház felé rángatni. Már megint belelátott a fejembe és tudta, hogy valami baromságot csinálnék? De hát megérdemelné az a seggfej kémiatanár! Oh, ha nem kötnének a szabályok...! Egy akkorát behúznék a férfinak, hogy ömölne a vér az orrából. Igen, mindennél jobban vágytam arra, hogy szenvedjen, érezze azt a fájdalmat, amit én. Azt a megaláztatást, gyűlöletet és megvetést, amit én nap, mint nap kapok másoktól. Ha akárcsak egyszer is megtapasztalná... elégedett lennék.

-          Ne ráncigálj már, hallod?! – Emeltem meg a hangomat végül, amikor megálljt parancsoltam minden szadista gondolatomnak. Pedig megérdemelné a fickó. Hiba lenne kijelenteni, hogy őt utálom a legjobban a földön, mert egész szoros a verseny közte és a mostohaapám között, de azért benne van a top háromban. Mindkettő megérdemelne egy alapos verést. Ha már itt tartunk, akkor Peggynek is behúznék egyet. Most már nagyon érett neki is egy pofon. Komolyan, több gondot okozott, mint az a szőke hetéra! Ehhez is kell egy tehetség, már nem azért.

-          Muszáj volt, különben neki mész Mr. Wernernek! – Az is biztos, de neki erről nem kell tudnia. Sőt, senkinek se, bár teljesen nyilvánvaló az az ellentét, ami kettőnk között húzódik. Iris és Rosa az okát is tudják, miszerint az a vén szivar erős após jelöltem volt.

-          Elnézést... – Egyszerre fordultunk a hang irányába. Unottan végigmértem a lányt, majd magamban eldöntöttem, hogy valószínűleg ő az új lány. Bár nem vagyok benne annyira biztos, simán lehet, hogy kilencedikes vagy tizenegyedikes. A franc jegyez meg minden arcot a suliban, néha még az osztálytársaimét se tudom. Például a nevüket. – Nem szeretnék zavarni, de azt hiszem eltévedtem.

-          És ezért a mi időnket is rabolod...? – Morogtam az orrom alatt, de Peggynek sikerült meghallania, majd egy gyors mozdulattal a lábamra taposnia. Szitkozódva emeltem égnek a tekintetem és felvettem a lányt a feketelistámra. Igazán rászolgált.

-          Priya vagyok, örülök a találkozásnak. – Fordult felém hirtelen ezek szerint Priya kedvesen mosolyogva. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a lányra és csak most néztem meg magamnak igazán. Nálam csak pár centivel lehetett magasabb, de amitől idegrángásom támadt az az alakja volt. Csupa lágy domborulat és idom. Menjen a sóhivatalba, de most már komolyan! Tépett mogyoróbarna haja a háta közepéig ért, míg élénk és értelmes kék szemei fürkészően vizsgáltak engem. Már pusztán a magára aggatott ékszerekből és ruhákból arra a következtetésre jutottam, hogy a csaj Indiai. Más nagyon nem lehetett, bár nem vagyok én antropológus, aki a különböző népek kultúrájával foglalkozik. Nem a Maugliban volt ilyen pötty Shanti homlokán, mint amilyen neki van?

-          Riko. – Feleltem tömören, de lényegre törően. A nyers válaszomtól meglepődve kerekedtek el a szemei, de Peggy letudta annyival, hogy ne is törődjön velem, mert én mindig ilyen vagyok. Anyád.  Ez különben is nem igaz! Csak az esetek túlnyomó többségében. Elgondolkozva meredtem a plafonra. Az első benyomás tényleg ilyen fontos lenne? Ha igen, akkor nem csoda, hogy alig van barátom.

-          Ti még mindig itt vagytok?! – Dörrent ránk Mr. Werner, mire megpördültem a tengelyem körül és villanó szemekkel meredtem a férfira. Szinte ösztönösen válaszoltam azt, amit gondoltam.

-          Szűnjön már meg létezni!

-          Ezért a magaviseletért kapsz egy szaktanárit Asakura! – Vágta rá csípőből, mire grimaszba torzult arccal hátráltam pár lépést. Szaros vénség... biztos vagyok benne, hogy erre a pillanatra várt a megérkezése óta. A fogaimat csikorgatva álltam és tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Csak rontanék a helyzeten, ha válaszolnék erre a megnyilvánulásra. Minden gyűlöletemet próbáltam egy pillantásba sűríteni, de ezt csak egy lemondó sóhajjal díjazta. – Priya, velem lesz órád, szóval gyere!

-          Látod, vannak nálam kedvesebb emberek is ebben az iskolában! – Reagáltam le egy gúnyos mosollyal a vakkantás szerű utasítást, mire Peggy mosolyogva megcsóválta a fejét. Legalább valakinek tetszett! Nem úgy, mint a seggfej tanárunknak, aki a megnyilvánulásomra megragadta a vállamat és maga mellé rántott.

-          Kérsz még egy szaktanárit? – Érdeklődött, mire leolvadt a mosoly az arcomról. Kyle pedig még csodálkozott, hogy nem jövök ki az apjával!

-           Mégis mire föl? Éppen kedvesnek neveztem! – Háborogtam, szerintem teljesen jogosan. Mr. Werner csak égnek emelte a tekintetét, miközben a kémiaterem felé vezetett, de egy szót sem szólt. Végre esélyt kaptam arra, hogy kedvemre beszélhessek! És én éltem a lehetőséggel.

-          Úgy látom, nagyon jól kijönnek. – Jegyezte meg mosolyogva Priya, mire egyszerre hördültünk fel a férfival. Ezt ő mégis miből szűrte le?! Kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk a majdnem apósommal. Ez a lány vak, ha azt hiszi kedveljük egymást!

-          Isten ments, még hogy ezzel itt?! – Szólaltunk meg szinkronban a férfival és a váratlan közös hang csak még inkább felidegesített. Összehúzott szemekkel meredtünk a másikra és nem tudom ki volt ilyen vicces kedvében, de ismételten ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg. – Ne utánozz!

-          Mr. Wernernek és Rikonak különleges a kapcsolatuk. – Jegyezte meg halkan Peggy. Ez már több a sokknál! Felháborodva meredtünk lányra és egyszerre förmedtünk rá.

-          Max különlegesen rossz! – Peggy erre csak nevetve megcsóválta a fejét és közölte, hogy ő megmondta. Én meg mindjárt beverem a falba a fejét, ha nem fogja be! Mindig ilyen sokáig tartott az út a kémia teremig? Mintha egy örökkévalóság óta sétálnánk!

-          Asakura, kapsz még egy szaktanárit, ha nem fejezed be sürgősen! – Fenyegetőzött a férfi, mire értetlenül fordultam felé. Már megint mit műveltem?! Amikor rákérdeztem az indokra, akkor csak annyit mondott, hogy a tanárom kigúnyolásáért. Ez már több soknál! Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehajítom a lépcsőn, de végül elvetettem az ötletet. Fél kézzel esélytelen, hogy menne. Közben pedig elkezdtem fejben összeadni az intőimet. Volt az és utána meg... fuck! Elkezdett rezegni a lábam alatt a léc! De most komolyan meg kéne húznom magam? Kéne, ha nem akarom, hogy kicsapjanak. De plusz energia , hogy jó kislány legyek. Ne már... ez túl sok belefektetett munka. Május van... kibírom azt a másfél hónapot? – Az iskola területén kikapcsolt állapotban a táskában lenne a telefonod helye!

-          Szálljon már le rólam! – Löktem le magamról a kezét és csak azért is előhúztam a mobilom, hogy megnézzem ki az és mit akar. Pár másodpercig összeráncolt szemöldökkel próbáltam kisilabizálni valamit, majd abban a másodpercben, amikor kibogarásztam a feladót a szívem fájdalmasan nagyot dobbant és leírhatatlan boldogság öntötte el az egész testem. Akaratlanul is meleg mosolyra húzódtak az ajkaim és fogalmam sem volt róla, hogy egyetlen üzenet ilyen nagy örömet képes okozni. Gyorsan válaszoltam neki, majd leplezetlen jókedvvel raktam el azt az ősrégi telót.

-          Ilyen, amikor jó kedve van. Ritka alkalmak egyike. – Még Peggy csipkelődése se tudott felbosszantani, mert valljuk be... nagyon boldog voltam. Szóval, akinek ennek ellenére sikerül felhergelnie azt a földdel teszem egyenlővé! Akárki is akar velem kekeckedni, jól gondolja meg! Per pill jó hangulatom van. Olyan nagy baj, hogy szeretném, ha ez így is maradna? Nem? Na, látjátok!

-          Mi ez a felfordulás?! – Eresztette el a hangját a férfi, amikor a kémia terem elé értünk. Az osztálytársaim még az érettségi szünet hatása alatt álltak, hangosan nyüzsögtek és beszélgettek. Priya nyugodtan körbenézett, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki nagyon izgul. Csak csendesen felmérte az embereket, az új osztálytársait. Amikor végzett a terepszemlével szélesen elmosolyodott és halkan kuncogni kezdett. Jókedvűen figyelte, ahogy a kémia tanár még a hajat is leordítja az emberekről, majd betereli őket a terembe. – Mindenki maradjon csendben vagy röpdolgozatot íratok! Látjátok, nem is volt olyan nehéz. Priya, gyere ki a táblához és mutatkozz be. Egy percet kapsz, nem többet.

-          Milyen nagylelkű... – Húzta el a száját Alexy, mire mosolyogva megvontam a vállam. Én már megszoktam a férfi személyiségét, bár ez nem egyenlő azzal, hogy kezelni is tudom. De ez most teljesen lényegtelen volt, nem hagyom, hogy bárki is elrontsa a hangulatomat! Főleg nem ez a seggfej. Hátradőltem a széken és nyugodtan figyeltem, ahogy az új lány feláll és kisétál.

-          Sziasztok. – Ezt a szót szerintem fél perc néma csönd követte, ami már csak azért sem volt jó ötlet, mert Mr. Werner az órája számlapját kopogtatta, jelezve, hogy nézi az időt. – Priya vagyok és a hétvégén költöztünk ide apukám munkája miatt.

-          Ezt a történetet már hallottuk valakitől. – Jegyezte meg Castiel vigyorogva és rám pillantott. – Remélhetőleg te nem kerülsz már az első nap az igazgatóiba.

-          Kinyalhatod. – Intettem be a fiúnak, mire a tanár azonnal ránk förmedt. Nem lehetne amúgy, hogy apát már megint áthelyezik egy másik városba? Igazán hangulatos itt meg minden, de haza akarok menni. Azalatt az egy nap alatt, mit otthon töltöttem minden jól végződött, de abban a pillanatban, amikor visszajöttem a szerencse elpártolt tőlem. Ez a város tuti, hogy el van átkozva. Csupa rossz dolgok történnek velem.

-          Azt hiszem letelt az egy perc tanár úr. – Jegyezte meg Priya még mindig mosolyogva. Amikor a férfi a helyére akarta küldeni a lányt, akkor néhányan felzúdultak és követelték, hogy had tegyenek fel kérdéseket. Szerintem nem igazán lopná be magát a diákok szívébe, ha megint leüvöltené a fejüket. Unottan beleegyezett, de szerintem csak azért, mert még nem csöngettek be. Így meghallgathattuk, hogy Priya Indiában született és ott élt hat éves koráig (Haha, megmondtam), majd az apukájának lett elég pénze ahhoz, hogy őket is magukkal vigye az üzleti útjai során. Még feltettek neki pár kérdést, de közben láttam, hogy Kim a mobilján pötyög valamit. Komolyan Mr. Werner órájára időzítették a szülinapozást? Páros lábbal fogja őket kihajítani. Azt hittem, hogy ennél azért több eszük van, de azt hiszem, nem gondolkozik mindenki előre.
Hirtelen kinyílt az ajtó, mindenki odakapta a fejét. Melody és Rosalya léptek be rajta, a barna hajú lány kezében a bátyám által készített torta volt. Meg kéne kóstolnom, hisz ő készítette... de tökmagos! Biztos megfogja kérdezni, hogy ízlett – e. Akkor pedig nekem válaszolnom kell valamit. Talán kihasználhatnám ezt a nyomorék betegségemet és mondhatnám, hogy nem ehetem meg, ami benne van. De akkor megkérdezi, hogy mi az... a francba... figyelnem kellett volna arra, hogy milyen alapanyagokat használt. Annyira nem érdekelt abban a pillanatban, hogy már bánom. Amíg én elmélyedtem a recept boncolgatásában, addig valaki benyomta a mobilján Halász Judittól a Boldog Születésnapot. Szinte láttam, ahogy a kémiatanár gondolatban már a falba veri a fejét és azon gondolkozik, hogyan ölje meg a sok idegesítő kis pondrót, akik jelen esetben a diákjai. Fogalmam sincs minek állt tanárnak ezzel a kiállhatatlan viselkedéssel. Csak megutáltatja magát még több emberrel.

-          Milyen élettel teli itt mindenki. – Oldalra pillantottam és némán figyeltem Priya vidám mosolyát. Hát, ha neki tetszik ez az őrültek háza és hangoskodás, akkor ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvét? Mindenki más. – Szerintem tetszeni fog nekem ez az iskola.
A lány kitartóan bámult engem és bár abban reménykedtem, hogy megunja, de nem volt ilyen szerencsém. Lassan felvontam a szemöldökömet és így kezdtünk szemezni. Ő nyugodt mosoly mögé rejtette az érzéseit, gondolatait, míg én inkább a közöny mellett döntöttem. Az a helyzet, hogy nem vagyok türelmes ember és hamar elegem tud lenni.

-          Akkor ezzel egyedül vagy. Minden álmom, hogy elhúzzak innen. – És még csak nem is hazudtam. Lehet, hogy sohasem unatkozik itt az ember, de én szeretem a nyugalmat. Amit nem fogok megkapni, ha ilyen ütemben haladnak a dolgok.

-          Ne hallgass rá, csak nagyon szégyenlős a kicsike. – Termett mellettem Alexy és játékosan átölelte a vállamat. Gyilkos tekintettel fordultam felé, mire nevetni kezdett. Azt mondod, hogy szégyenlős vagyok...? Sok mindent ellehet rólam mondani, de azt nem, hogy szégyenlős lennék. – Senkit se ijesztesz meg ezzel a gyilkos pillantással. Ismerünk már téged és tudjuk, hogy érző szív lapul itt benn.
Mutatott a mellkasomra, Priya pedig széles mosollyal az arcán figyelte a jelenetet. Amúgy ez a lány most miért engem basztat? Akár énekelhetne is a többiekkel, akik talán még jól is érzik magukat, de nem.... ehelyett ő idejött egy magában üldögélő csajhoz, aki a háta közepére nem kívánja. Ez a lány még nálam is furcsább. Ami ritkaságnak számít.

Meglepően sokáig bírta a kémia tanár, de egy bizonyos idő után besokallt és elege lett a felfordulásból. Hamar rendre utasított mindenkit és ráförmedt Irisre, hogy ne bőgjön még akkor sem, ha meghatódott. Milyen kedves ember... ez a legszebb születésnapi ajándék, amit a lány kaphat. Bár szerintem még ő is kedvesebb volt vele, mint én az elmúlt pár napban. Jobban belegondolva... ez simán megeshet.
Ahhoz képest, hogy csak három órát tartottak meg sokkal jobban elfáradtam, mintha nyolc órám lett volna. Azt hiszem, még nem szoktam vissza a nyomorék iskolához, pedig ideje lenne. Hatalmasat ásítva léptem ki a tanteremből és még nyújtózkodtam is egyet. Szóval mi is a következő programom? Oh, igen. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy eszembe jutott az sms. Azt hiszem, hogy nem fogok unatkozni a továbbiakban. Mások viszont azt gondolhatták, hogy igen. Más választ nem találtam arra, hogy miért akartak marasztalni Iris születésnapját ünnepelni. Ennyire nem fogják fel, hogy le se tojom?!

-          Mi lehetne fontosabb a barátnőd születésnapjánál? – Csak, hogy tisztázzuk: mi nem vagyunk barátok Irissel. A fejezet közepén vagy már fene tudja hol, kifejtettem bővebben is. Másodszor: számomra a születésnap egy elfuserált, ünneplésre se méltó nap, amikor a legszívesebben beverném mindenki pofáját. Leginkább a szüleimét, mert ők tették tönkre. Harmadszor: nincs bajom azzal, ha más imádja ezt az egy napot az évben, de akkor ne a közelemben csinálja. Különben könnyen megeshet, hogy más örömét is hazavágom. Szóval ezen indokok miatt le kell lépnem, de sürgősen! Hisz vár rám.

-          Maradsz. – Ne... ez az egy szó kétségbeesetten suhant át az agyamon, amikor meghallottam az ő hangját. Abban a pillanatban, amikor kimondta tudtam. Vesztettem, ezt a csatát esélyem sincs megnyerni. Ha ő mondja, akkor... nem! Ez nem lehet igaz! Kétségbeesetten fordultam a bátyám felé, a tekintetem olyan szinten könyörgővé vált, hogy megdöbbentette a fiút. Értsétek meg, hogy én nem maradhatok itt, megígértem neki! Megfogadtam, hogy suli után vele töltöm az időmet! Nem szeghetem meg megint az ígéretem, nem okozhatok neki megint fájdalmat! Miért nem kérdez meg valaki arról, hogy én mit akarok?! Muszáj elmennem, látnom kell a mosolyát, a megnyugtató tekintetét! Azt akarom, hogy megsimogassa a fejemet, mint valami rohadt macskának! A bátyám csak egy pillanatig habozott, utána azt csinálta, amit reggel akartam. Önző lett. A saját érdekeit részesítette előnyben és nem érdekelték az érveim. Csalódottan vettem tudomásul a döntését és éreztem, ahogy valami a mellkasomra ül. Valami súlyos. Akadozva tudtam csak levegőt venni és úgy éreztem bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Ez miért fáj ennyire? A mellkasomra helyeztem a kezem, pont oda, ahol a szívem volt és megmarkoltam a pólómat. Miért sajogsz ennyire...? Muszáj lesz lenyugodnom, különben később ezt is felhasználják ellenem.

-          Megfogja érteni. – Sétált el mellettem Peggy, mire elakad a lélegzetem és indulatosan nézek utána. A legszívesebben belerúgtam volna egy hatalmasat. Érezze annak a fájdalomnak a töredékét, amit már megint okozott! Mégis mit tud ő vagy milyen jogon mondja ezt?! Érzi azt, amit én? Azt a lüktető fájdalmat? Ami úgy pumpál bennem, mint a vér? Tudja mennyire vártam és most mekkora csapásként ért az, hogy nem mehetek?! Egyáltalán érti azt, hogy mennyiszer hagytam cserben a férfit... és most megint megteszem? Miattuk! Megint miattuk! Nem akarok csalódást okozni neki. Rohadjatok meg... rohadj meg Peggy!

-          Próbáld meg élvezni. – Lépett oda hozzám a bátyám és aggódva fürkészte megrökönyödött arcomat. Hogy kérhet tőlem ilyet? Azok után, hogy... mindegy! Azt hittem, hogy ő sohasem bántana meg szándékosan. Nos, tévedni emberi bűn. Megráztam fejem és elhátráltam tőle. Maradok. De ne merészelje elvárni, hogy jópofát vágjak ehhez az egészhez. Inkább értékelje, hogy ekkora áldozatot hoztam érte!

-          Srácok, köszönöm! Nem is tudom, hogyan háláljam meg! – Még kintről is hallom Iris meghatott hangját, de ez most nem tud érdekelni. Mondjuk, ha valamivel megakarod hálálni, akkor fogd be a szádat. Ha már miattad kell itt dekkolnom egy csomó olyan emberrel, akit nem is kedvelek, ennyit igazán megtehetnél. Előhúzom a telefonomat és egy darabig csak bámulom a képernyőt. Muszáj lesz megírnom neki, hogy nem tudok menni. Megint. Nehéz szívvel pötyögtem be minden betűt, majd visszadugtam a zsebembe. Nem akartam látni a válaszát. Érezném a belőle áradó csalódottságot. Hirtelen elpárolgott minden indulatom, a helyére tompa letörtség és beletörődés költözött. Szóval most végig kell ülnöm egy bulit, ahol az én jókívánságom az lenne a születésnaposnak, hogy törje el a lábát. Hatalmas sóhajjal az ajkamon mentem vissza a terembe és leültem a legtávolabb eső székre. Iris ebben a pillanatban fújta el azt a tizenhét gyertyát, a füst pedig egyenesen az arcomba csapódott. Ezen már meglepődni se voltam hajlandó. A karma idegesítő ribanc tud lenni. – Bocsi, Riko.
Amikor Iris mentegetőzni kezdett, akkor azonnal rászóltam, hogy hagyja abba. Nekem ehhez most nem volt türelmem. Nézzenek csak rám a többiek ezzel a rosszalló tekintettel. Mit számít az nekem? Tönkretették a terveimet. Megint. Mindig. Ez az iskola csak elbassza az ember hangulatát és életét.

-          Milyen szerencsés vagy Iris, ilyen cuki barátot is ritkán talál az ember. – Jegyezte meg mosolyogva Rosalya, a bátyám pedig csak zavartan mosolygott. Dicsérjétek csak, úgy sincs sok önbizalma. Amúgy érdekelne az, hogy a többiek mikor tudták meg a kapcsolatukat? Utolsó értesüléseim szerint ez még titok volt.

-          Ráadásul ilyen finom tortát sütött neked! Anya azt mondta, hogy egyszer nagyszerű szakács lesz belőle! – Folytatta a dicséretet Peggy, Iris pedig minden bók után egyre vörösebb lett és zavart mosollyal az arcán pillantott a barátjára. Szép is a szerelem, ha viszonozzák. Nem tudtam miért, de lenéztem a nyakamban lógó láncra és ösztönösen megmarkoltam. Lassan lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. Valahogy majdcsak kibírom, nem? Muszáj lesz. Vagy lelépek a felénél is rohadjon meg mindenki ott, ahol van. Akkor talán még láthatnám...

-          ... Scott... – Hogy mi?A nevének említése visszarántott a valóságba, oda ahol tulajdonképpen voltam. Zavartan pillantottam körbe és nem értettem, hogy miért néznek rám majd a bátyámra. Azt se, hogy hogyan jött szóba az a gyökér. Nem vágom, miről maradtam le? Miért beszélgetnek a férfiról?

-          Annyira nem ismerem. – Ingatta tanácstalanul a fejét a bátyám és ez volt a biztosíték arra, hogy igenis az általam ismert Scottról van szó. De még mindig nem tudtam az okát vagy, hogy mi kapcsán jött szóba. Csak kapkodtam a fejem az emberek között, próbáltam felvenni a ritmust.

-          Annyira nem volt nagy segítség a nyílt napon.

-          Az lehet, de megdicsérte a munkánkat, tök jó fej volt.

-          Szerintem aranyos, egy csomó képet készített és még figyelmes is volt. – Ez Iris hangja. Jutott el az agyamig, mire felé fordultam. Az arckifejezésem láttán küldött egy bíztató mosolyt, de még mindig nem értem. Mi ez az egész, és hogy jutottunk idáig? Valaki avasson már be, mert úgy érzem, mindjárt megbolondulok!

-          Viszont olyan csúnya, főleg Lys drága után.

-          Rosa, nem a kinézetéről kell megítélni az embert! – Lysander felé fordultam, a torkomon viszont egy hang sem jött ki. Csúnya...? Még mindig Scottról van szó? Miért bántja..? Nem követett el ellene semmit sem! Hagyják abba, ők egyáltalán nem ismerik a férfit! Már megint ítélkeznek!

-          Riko, van egy kis gond... – Lassan felemeltem a fejem és fásult tekintettel pillantottam Arminra. Mi van már megint...?  Elhúzott szájjal fogta meg a karom és húzott föl a székről. Mondott valamit a többieknek, de nem értettem mit. Talán nem is számított. Csüggedten követtem a fiút, de közben azon gondolkoztam, hogy haza akarok menni. Bedőlni ruhástól az ágyba.. és nem gondolni semmire vagy senkire se. Főleg nem ezekre a nyomorékokra, akik nem tudják, mikor kell befogni a szájukat. – Az a helyzet, hogy a takarítók nem vették észre Sue – t, ezért...

-          Ne is folytasd! – Szóltam rá, majd a tenyerembe temettem az arcom. Már rosszul kezdődött ez a történet, nem akartam hallani a folytatást. Általában azoknak a történeteknek nincs jó vége, ami Sue – val kezdődik. A kérésem ellenére Armin bizonytalanul folytatta.

-          ... ezért bezárták az egyik terembe. Nem tud kijönni és közölte, hogy ha azonnal nem szabadítjuk ki, akkor kiugrik az ablakon.

-          Akkor rajta, mi akadályozza meg benne?! – Csattantam fel türelmemet vesztve. Elég most már ebből! Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt megint bajba keveredni... Sue miatt. Azt se értem, hogy mit csinál itt, de most még el is várja, hogy segítsek neki? Úgy is mindig én szívom meg, akkor meg nem mindegy neki? Biztos ezt gondolhatja. Belefáradtam már abba, hogy mindig csak akkor hív a lány, ha szüksége van valamire. Belefáradtam, hogy nekem mindig fontosabb a barátságunk, mint neki.

102. rész - Vizsgálat

Szerintem Kyle abban a pillanatban megbánta a döntését, amikor beléptünk a gyermekklinika ajtaján. Nem elég, hogy egy nő nagy sietségében fellökte a lépcsőn, de még bocsánatot sem kért. Arról nem is beszélve, hogy az egész folyosó tele volt gyermekes szülőkkel. Kellemesen csalódtam, ugyanis ahogy körbenéztem leginkább apukákat láttam az ivadékaik mellett. Ez a jóleső érzés másodpercek alatt elpárolgott és belehasított a szívembe a tudat, hogy most anyának kéne itt állnia mellettem, nem pedig a mostohabátyámnak! Mindig ő kísért el ezekre a vizsgálatokra, vele vártam órákat a gyermekorvosomnál, miközben csendesen beszélgettünk semmiségekről. Hiába tudom, hogy most már egyáltalán nem számíthatok rá, az emlékek ugyanúgy összeszorították a torkomat és arra késztettek, hogy sírjak. De nem tettem... illetve nem tehettem. Hülyén venné ki magát, ha nekikezdenék bőgni a csapnivaló családom miatt egy gyermekklinikán. Összepréseltem az ajkaimat és igyekeztem visszapislogni a könnyeimet. Összeszorult a mellkasom és a rám nehezedő fájdalomtól egy pillanatra nem kaptam levegőt. Szükségem van az anyukámra! A felismeréstől egész nyomorultul éreztem magam és majdnem hagytam, hogy a pánik eluralkodjon Kyleon és fülét – farkát behúzva kimeneküljön az épületből. Az utolsó pillanatban tértem észhez és megragadtam a karját.

-          Nem mész innen nélkülem sehová sem! – Parancsoltam ellenvetést nem tűrő hangon, amikor hirtelen a fejéhez kapott azzal a szöveggel, hogy halaszthatatlan dolga akadt. Összehúzott szemekkel meredtem rá, majd hitetlenül megráztam a fejemet. Tudod, kinek hazudj! Annak tudatában vonszoltam magam után, hogy ha nagyon leakart volna lépni, akkor már rég bottal üthetném a nyomát.

-          Hol van a beutaló, amit az orvostól kaptál? – Pillantott rám egy eget rengető sóhaj kíséretében, mire előhalásztam a táskámból és átadtam neki. Előrelátóan még a TAJ kártyámat is átnyújtottam, mielőtt minden egyes kis vackot egyenként számon kérne rajtam. Biccentve köszönte meg, utána a recepcióhoz – vagyis csak én hívtam így – sétált. Az üvegfal túlsó oldalán ülő nő jobbra mutatott és közölte, hogy az ötös terem. – És most várunk...

-          Ja... – Huppantam le mellé abba az undorító, narancssárga színű székbe. Érdektelenül tanulmányoztam a többi várakozó embert. Úgy tűnt, hogy nálam csak fiatalabbak vannak itt, de volt pár srác, aki a talán kategóriába került.

Az orvosok fel – alá járkáltak, a legtöbbjükön kék vagy zöld ruha volt. Néha kinyílik pár méterre tőlünk az ajtó és egy nő kilép rajta. Azt kérdezi, hogy van még – e valaki, aki beteg felvételre vár. Ezt többször is eljátssza, mégse lesz idegesítő. A hangja valahogy színt visz a fehér vászonra.

-          Ezek a képek nagyon creepyk. – Arra a festményre pillantottam, amit éppen összeráncolt szemöldökkel tanulmányozott a mostohatesóm. Öhm... abban biztos voltam, hogy állatokat ábrázolt, de némelyiket nem tudtam beazonosítani. A madár, akinek olyan fekete karikák húzódtak a szemei alatt, mintha hetek óta nem aludt volna, az megvolt. Viszont erősen kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek a mellette lévő szerencsétlen egy panda – e vagy csak egy macska, akinek behúztak. Mindkettő lehetséges megoldásnak tűnt. – Azok a zsiráfok még úgy, ahogy elmennek, bár ők is úgy néznek ki, mint akik be vannak drogozva.

-          Hagyd már abba! – Próbáltam elrejteni a mosolyomat, de túlságosan is szórakoztatott a helyzet ahhoz, hogy ne nevessem el magam. Ameddig ő tovább kritizálta a szerinte „gyerekeknek ijesztő” képeket, addig én a vállára hajtottam a fejem és próbáltam erőt meríteni a jelenlétéből. Reggel hatalmas görccsel a gyomromban ébredtem, ami egy időre megszűnt, de most megint visszatért. Egyszerűen utáltam ezt és nem tudtam, hogy meddig bírom még. A torkom folyamatosan elszorult, így a normálisnál hosszabb ideig tartó levegővételem leginkább ásításra hasonlítottak. Nem igazán segített a helyzetemen, hogy a körülöttünk ülők nem igen nézték jó szemmel ezt. Ők egész biztos azt hihették, hogy nem vagyok tekintettel a környezetemre, lusta vagyok, meg a többi alternatíva, amiről jobb nem tudnom. Viszont abba egyikük se gondolt bele, hogy igazából a rosszul lét ellen védekeztem. Ezáltal még ha csak egy kis időre is, de csillapodott az a fojtogató, elviselhetetlen érzés. Van egy olyan sejtésem, hogy túlságosan is ráparáztam erre az egészre. – Köszönöm.

-          Mit? – Kyle a vállára hajtott fejemnek döntötte az övét és ugyanolyan halkan kérdezte ezt, ahogy az előbb én. Jó volt érezni a testéből áradó meleget és azt a biztonságot, amit a jelenléte nyújtott.

-          Hogy itt vagy velem. – Hogy egyáltalán vagy nekem... de ezt képtelen voltam hangosan is kimondani. Akármennyire is tudtam az egész lelkemmel, hogy igaz. Talán egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor visszatudom fizetni neki mindazt, amit értem tett. Ha bármi jó is származott anyáék válásából, akkor az ő volt. A kezdeti nehézségeket leküzdve tarthatunk most ott, ahol. Amikor megismertem, akkor a gyűlölet kirobbanó erővel tombolt bennem. Az idő telt, ő pedig egyáltalán nem igyekezett jobb színben feltűnni, sőt voltak alkalmak, amikor még a hozzá fűzött reményeimet is alulmúlta. Vajon volt – e konkrét pillanat, amikor megszűnt az ellenszenvem és azt mondhattam, hogy nem utálom? Ha jobban belegondolok, akkor néha még most is megesik, hogy fellobban bennem a gyűlölet és a sértettség. Példa okáért a céges buli, vagy a másnap délelőtti események. Ott van viszont az érme másik oldala. Ha nem is azonnal, de a szavaival és tetteivel kihúzott a legmélyebb gödörből, ahová valaha zuhantam. Lehet, hogy nem szándékosan csinálta, egyszerűen csak elege lett a viselkedésemből. Nem számít hogyan vagy miért, de segített. Köszönöm? Mi ez az egy szó, ami egyáltalán nem adja vissza azt a hálát, amit szüntelenül érzek?

-          Ez csak természetes. – Kyle szó nélkül megfogta a kezemet és apró köröket kezdett rajzolni a bőrömbe. Nem is tudta, hogy milyen nagy szükségem van most erre. Csendesen figyeltem a hüvelykujját, amivel körkörös mozdulatokat tett újra és újra. Már épp enyhült volna a gyomromban lévő görcs, amikor váratlanul szemet szúrt valami. A mostohatesóm keze sebes volt a bütykeinél, pont mintha a falat használta volna boxzsáknak. Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig logikusan. Biztos kell lennie valami ésszerű magyarázatnak. Óvatosan a kezem közé vettem a kézfejét, csak közelebbről megakartam vizsgálni, de már erre a kis érintésre is összerezzent. Még, ha csak alig észrevehetően. Oh, Kyle... féltően pillantottam felemás színű szemeibe, mire enyhültek az arcvonásai.

-          Mi történt? – Valószínűleg ez az a kérdés, amire nem akar majd válaszolni, de mivel bűbájosan idegesítő vagyok, így úgy is ki fogom húzni belőle. Szombat délután vagy vasárnap szerezhette, de a seb egészen újnak tűnt, így az utóbbira tippeltem. Várjunk csak.. Anyák napján? Ezek szerint nem csak nekem volt szar napom?

-          Bevertem egy seggfej arcát. – Felelte szenvtelenül, mire pár másodpercig döbbenten meredtem rá, utána megvontam a vállam. Szíve joga pofán csűrni másokat és miután jobban szemügyre vettem az arckifejezését azt is megállapíthattam, hogy valószínűleg egyáltalán nem bánta meg. Azt hiszem, elkezdett érdekelni ez a történet, amibe, ha szerencsém van, be is avat. Mondjuk más kérdés, hogy a mellette ülő nőnek sikerült rendesen kiborítania már pusztán azzal, hogy felháborodottan kapott levegő után és pofátlanul megbámulta. Az ember óhatatlanul meghall néha dolgokat, amiket nem akar, de legalább ne mutatná jelét! Előre hajoltam és dühösen pillantottam a nőre, a tekintetem azt üzente, hogy engem nem kell félteni, képes vagyok itt is balhét rendezni. Őt pedig nem kellett sokáig győzködni, rögtön elkapta a fejét. Okos kislány, ért ő a szóból.

-       Okod is volt rá vagy egyszerűen csak nem volt szimpatikus az arca? – Sokat elárul, ha mindkettő variációt lehetségesnek tartottam. Fogalmazzunk úgy, hogy türelemben és empátiában nem bővelkedett. A mostohatesóm a vád hallatán résnyire összehúzta a szemeit és kitépte a kezét az enyéim közül.

-          Az a pöcs megütötte Sadiet! – Fakadt hirtelen, mire ismételten elkerekedtek a szemeim. Mindenre számítottam, de ez most teljesen váratlanul ért. Általában semmi jót sem jelenet, ha szóba hozzá a húgát és ha úgy nézzük, akkor most is úgy volt. – Ha azt hiszed, hogy tétlenül fogok állni azok után, hogy a szemem láttára valaki kezet emel a húgomra, akkor nagyon félre ismertél! Néha nekünk kell szolgáltatnunk a törvényt, ha más nem teszi.

A hangzottakat ízlelgettem, de közben széles mosolyra húzódtak az ajkaim és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Nem tehettem ellene, de woha! Megéltem azt a napot, amikor Kyle kiállt a húgáért! Talán egyszer az életben. Mondjuk lehet, hogy ez nem is olyan nagy dolog. Ha jobban belegondolok, akkor bárki megtette volna ugyanezt a helyében. Erőfitogtatást mellőzve persze. Nem mindenki olyan erőszakos tulok, mint Kyle. Valakinek agyban kell erősnek lennie.

Az elkövetkezendő percek a sajátos, szubjektív időm szerint rohadt lassan teltek el és ezt a mellettem ülővel igen bosszantó módon éreztettem is. Azt ugyan nem mondanám, hogy túlzottan értékelte, de őszintén. Mikor tetszett neki bármi is, amit én csináltam? Ez a szám megközelítőleg nulla, mert azért a kivételek erősítik a szabályt. Biztos a mi esetünkben is vannak ilyen ritka pillanatok, de speciále egy sem jut eszembe. Talán azokat az alkalmat díjazni szokta, ami más rovására megy, kivéve, ha ez az illető az unokatestvére. Már így is egy szerencsétlen balfék, akivel az élet ott cseszett ki, ahol tudott – mondta ő, aminek hatására csak zavartan ráncoltam a homlokomat és nem értettem miért kell erről nekem tudnom. Viszont mióta kezdtem jobban megismerni a férfit átértékeltem a dolgokat. Volt valami Scottban, ami mindig felidegesített. A jóhiszeműsége talán? Vagy az, hogy olyanfajta ember volt, akit ha ellöknek, ő kér bocsánatot? Nem tudtam eldönteni, de mindezek ellenére folyton visszamentem. Hiába tudtam, hogy valamivel felfog idegesíteni.

-          Ez a Lilith vagy ki... miért utálja Scottot? – Akárhányszor csak eszembe jutott ez a név, egy ismeretlen archoz hozzátársult valami kellemetlen érzés. A tudat, hogy utálja, egyenesen megveti a férfit elkezdett bennem megmozgatni valamit. Ha tudnám az okát, akkor biztos másként állnék ehhez az egészhez. A válaszért könyörögve fordultam mostohatesóm felé, aki konokul hallgatott, arcára pedig kiült valami méla undor féle. Nem értettem minek szól.

-          Szóval Lilith... – Kezdte, és ahogy kiejtette a száján a nő nevét a hangjából színtiszta megvetés és utálat áradt. Olyan természetellenes és elemi, hogy az még a férfitől is újdonságnak számított. Miért van olyan érzésem, hogy ez az ellentét inkább kettejük között alakult ki? – Szerintem addig örülj, amíg nem ismered azt az idegtépő, megátalkodott démont! Ha találkoztok, akkor mindennek vége és elkezdesz hinni az alvilágban, pokolban meg mindenben, amit akarsz. Csak együtt kell töltened vele egy órát és onnantól kezdve démonok léteznek és ő mindnek az anyja! Nem beszélve arról az akaratos, beképzelt ivadékáról, én mondom... az a gyerek egy ördögfajzat!

-          Kyle... ez mind szép és jó, de nem kaptam választ a kérdésemre. – Szakítottam félbe, mert nem volt kedvem a továbbiakban is azt hallgatni mennyire kiállhatatlan és démoni teremtés az a nőszemély. Pedig már beleélte magát az ócsárolásba kis drágám. Majd legközelebb folytathatja, de lehetőleg ne nekem. Volt bennem e nélkül is elég gyűlölet, miért kéne még az övét is elviselnem? Csak gyorsan köpje ki, hogy miért utálja az unokatesóját, mert engem igazából ez érdekel egyedül.

-          Jól van, bocs, hogy untattalak! – Néha nagyon gyerekesen tudsz viselkedni kedves mostohabátyám. Fel kéne – e erről világosítanom vagy már tisztában vele? Amilyen makacs tud lenni néha tuti, hogy tudja, csak nem érdekli. – Lilith nem utálja Scottot.

-          De hát...

-          Annyira nem. – Amikor közbe akartam vágni, hogy emlékeztessem a szavaira, akkor nagyon egyszerűen leintett és folytatta a kis meséjét, aminek a végére remélhetőleg be is hívnak minket. – Sőt, mintha mostanában egész jól kijönnének. Kivéve, ha menstruál, mert akkor mindenkit utál. Igaz, engem anélkül is.

-          Mintha ritka számba menne, hogy téged utál valaki. – Forgattam a szemeimet unottan. – Szerintem ez a leggyakoribb érzés az irányodba.

-          Igazad van, te vagy a megtestesült kedvesség, akiért odáig és vissza vannak az emberek! – Ez az egész már a legelején nem tetszett, így rosszat sejtve vártam a folytatást. – Bocsánat, hogy mást merészeltem feltételezni a kisasszonyról. Kérlek, taníts arra, hogyan lehetnék olyan figyelmes és optimista, mint amilyen te vagy!

Értettem a célzást, szóval most már igazán abbahagyhatod. Leginkább azért, mert elkezdtek felfigyelni ránk az emberek. Kyle viszont elemében volt és mintha mit sem vett volna észre az egészből tovább folytatta. Csak unottan megtámasztottam a fejemet és hagytam, hogy lefoglalja magát. Volt olyan hangos, hogy talán odabent megunják a locsogását és valami hirtelen ötlettől vezérelve szólnak, hogy menjek be. Őt pedig lehetőleg hagyjam kint egy szájzár kíséretében. De ha ettől jobban érzi magát és lenyugszik, akkor nosza, folytassa csak! A sors keze, véletlen vagy egyszerűen csak karma, nem tudtam. De ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és hívattak engem. Csak egy kicsit beszéltetnem kellett a mostohatesómat és máris behívattak. Ezt észben kell tartanom.
A táskámat és a pulcsimat megfogva komótosan feltápászkodtam és csakis a mostohatesóm után léptem be a helyiségbe. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkor tétován körbepillantottam és nem tudtam, hogy most mégis mit kéne csinálnom. Bezzeg a mostohabátyám, ő habozás nélkül nekidőlt a helyiségben lévő pelenkázónak, aminek ittléte számomra érthetetlen volt. Nem sokat tudok az ilyen dolgokról, de egy kisgyerek számára nem veszélyes ez? Mármint az ultrahang, nem a pelenkázó. A franc tudja, nem vagyok orvos és egyáltalán nem értek az ilyen dolgokhoz. Némi habozás után a férfi fejéhez vágtam a pulcsimat és a táskámat, amit nem túlzottan méltányolt, erről a goromba pillantása biztosított. Mint az esetek többségében, most se nagyon foglalkoztam vele. Éppen azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal, vegyem le a cipőmet vagy ne. Végül maradt a csukám. Felültem arra a vacakra, majd óvatosan feljebb húztam a fölsőmet, utána szó szerint elterültem. Már éppen elkényelmesedtem volna, amikor visszatért egy hátsó szobából a nő és közölte, hogy húzzam lejjebb a nadrágomat, a felsőmet pedig feljebb. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, mire siettetni kezdett és közölte, hogy nem ér rá egész nap. Ezt inkább válasz nélkül hagytam és a tekintetem a férfira siklott, aki érdeklődve figyelt. Szerintem jogosan kérném meg arra, hogy forduljon már el. De ez a kedves nénike másodpercenként emlékezetett arra, hogy egy csomóan várakoznak odakint, szóval igyekezzek. Összepréselt ajkakkal engedelmeskedtem és próbáltam nem törődni Kyle fürkésző pillantásával. Ha műsort akar, akkor menjen haza a barátnőjéhez! Itt csak a fekete melltartóm alját láthatja és a hupikék bugyim szegélyét! Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodva felvonta a szemöldökét, de utána rögtön el is fordult, mert a doktornő kérdezett valamit. Teljesen úgy viselkedett, mint egy felelősségteljes felnőtt, és ezért csodáltam őt. Nem csak, hogy elkísért, de szinte minden beszélgetést lebonyolított helyettem. Fogalmam sincs milyen hozzátartozómnak gondolták, de nem kérdezősködtek róla.

-          Azt a ro... – Szisszentem fel, amikor a nő minden gyengédség vagy figyelmeztetés nélkül egy darab papírt tűrt be a nadrágomba, vagyis ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább a bugyimba. Az a szerencséje, hogy nő. Ha férfi merte volna ezt megcsinálni, akkor szent, hogy itt rúgtam volna fejbe. Tovább morgolódtam, de Mrs. kedvesség nem igazán foglalkozott velem, csak megkért, hogy csússzak feljebb. Még feljebb. Most meg lejjebb. Ennek a nőnek semmi sem jó?! Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a doktor unott arccal megfogja a vizsgálófejet és bekeni valamilyen krémmel. Utána olyan helyre nyomta, ami egészen biztosan nem a hasam. Mi a franc?! Ez a nő hallott a gyengédségről? Minden ultrahangvizsgálat ilyen? Mert annyira a bőrömbe nyomták a vizsgálófejet, hogy félő volt hányni fogok. Szerintem ezt a magzatok se annyira szívlelik, főleg nem a terhes anyukák, akiknek emellett van még ezer bajuk, de igen, nyomjanak a hasukba egy hideg krémmel bekent valamit! Hogy én mennyire gyűlölöm a gyermekklinikát és ezeket a vizsgálatokat!

-          Csak nyugalom Cica. – Látva az eltorzult, gyűlölettel teli arcomat Kyle vigyorogva odasétált a... az ágy mellé vagy minek hívják ezt az izét, amin fekszem? Lényegtelen, de annyi biztos, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem értékeltem a férfi jelenlétét. Menj a francba! Én itt szenvedek, miközben te remekül szórakozol ezen! Dühösen intettem be neki, mire lazán megragadta a középső ujjamat és úgy hátrahajlította, hogy szerintem meg kell röntgenezni. A jó... nem arra hajlik hapsikám! Azt hittem ennyit legalább megtanultál általános, nem is óvodában! Próbáltam kiszabadítani a fogságba esett ujjam, de nem nagyon jártam sikerrel. Az ördög vigye el a szorító képességedet, a fizikumodat, meg mindent, amit akarsz! Az erőlködésemnek az vetett véget, hogy Mrs. Kedvesség ránk förmedt. Szerintem nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy hármunk közül ő a legbarátságtalanabb.
Unottan visszahanyatlottam és a fejemmel a monitor felé fordultam. Illetve fordultam volna, de alig láttam belőle valamit. Amikor pedig addig mozgolódtam, hogy valami kis részletet elkaphassak, akkor csak pislogtam párat. Oké. Nem tudtam értelmezni azokat a fekete és fehér pacákat. Csak azt tudtam, hogy amikor levegőt vettem, akkor több fehér paca lett. De általánosságban azzal voltam elfoglalva, hogy csúnyán nézzek a nőre, akárhányszor a kelleténél jobban a hasamba nyomta a vacak vizsgálófejét.

-          Most meg mégis hova megy?! – Kérdeztem fojtott hangon, amikor minden szó nélkül felállt, letette a vizsgáló fejet és elvonult a hátsó kis szobájába. Ez így egyáltalán nem járja, jöjjön vissza! Olyan érzésem volt, mint amikor fogászaton fogtömés közben fogta magát az orvos és eltűnt tíz percre. Az a különbség a két helyzet között, hogy ott majdnem a saját nyálam miatt fulladtam meg. Egyáltalán hogy képzelik ezt? Legalább valami magyarázatfélét odaböföghettek volna! De nem.... ő itt hagyott válasz nélkül, a hasamon egy kiló hideg és zselészerű krémmel, ami valamiért még a melltartóm alján is ott díszelgett. Ott speciále egyáltalán nem értem miért vizsgálgatott. Ami még ennél is jobban zavart, az a bugyimba tűrt lap volt. Ami szintén tiszta krém lett. Szerintem ennek nem így kéne kinézne és csak a nő volt béna. – Esküszöm mondom, hogy ha nem jön vissza egy percen belül, akkor utána hajítom a vizsgálófejet!

-          Csak nyugalom... – Vérszemet kapva fordultam felé és a tekintetemmel megüzentem, hogy ölök, ha még egyszer meghallom ezt a mondatot. Csak próbálja meg, és akkor nem tudom még hogyan, de a nő után vágom őt is! Mivel minden értelmes ember beláthatta, hogy nincs ínyemre az ilyesfajta béna nyugtatás, így Kyle nyugtatásképpen megfogta a kezemet. – Akkor beszélgessünk, addig is telik az idő.

-          Veled? – Kérdeztem és a hangom leplezetlen visszautasításról árulkodott. Mostanában minden okom megvolt, hogy kételkedjek benne, ami pedig a beszélgető készségét illeti... tudunk mi anélkül társalogni, hogy a végén senki se sértődjön meg vagy legyen dühös? Ebben igazán kételkedtem, ezt pedig világosan a tudtára is adtam. Hiába nem tetszett neki, a véleményem akkor sem fog változni. Amíg ő puffogni kezdett, addig én oldalra fordítottam a fejemet és megszemléltem a falra festett képeket, amik sokkal szebbek voltak, mint a váróban lévő állatok. Csak egy apró gondolatfoszlány volt, de azonnal megragadtam. Szinte biztos voltam abban, hogy Scott még őket is szépnek látná, hiába ijesztőek és torzak. Meglátná bennük a gyönyörűt, mert ilyen a természete. Volt valami imádnivaló naivság benne, ami arra késztette az embert, hogy vele mosolyogjon vagy beverje a pofáját. Jobbik esetben az előbbi történt. Az élet feltehetőleg a másik csoportot erősítette, erre már csak a gesztusai és a rajza is utalt. Az az egy, amit láttam biztosított erről és megérintett. Nem tudom miért, talán a belőle áradó feltétlen és őszinte szeretet, ami még a halálon túl is jelen van. A bátyja iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelet. Au.... miért kezdett ennyire fájni a mellkasom? Minden szívdobbanás sajgóan lassan követte az előzőt. Annyira igazságtalan valakitől ilyen fiatalon elszakítani az anyját és testvérét is! Mivel érdemelte ki ezt a fájdalmat? A plafonra emeltem a tekintetemet, majd lassan lehunytam a szemem. – Oh, Scott...

-          Mi van vele? – Megrökönyödve fordultam a férfi felé, amikor ráeszméltem, hogy ténylegesen kimondtam és nem csak egy apró sóhaj volt. Erre létezik jó válasz? Valljam be, hogy a képekről ösztönösen az unokatesója jutott eszembe? Ismerjem el, hogy azon gondolkoztam miért ilyen kegyetlen valakivel az élet, aki látszólag meg sem érdemli? Mennyire lehetek őszinte vele?

-          Csak gondolkodtam.

-          Scotton? – Vonta fel lassan a szemöldökét és úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. A tekintete kényelmetlenül érintett, így fészkelődni kezdtem és igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Egyáltalán mi baja lett hirtelen?! Már az is baj, ha gondolkozok? Valamit viszont muszáj válaszolnom. Gyerünk, kislány törd a fejedet! Igazából semmi sem jutott eszembe, de észrevettem, hogy Kyle telefonja megállás nélkül rezeg, de ő rá se hederít. Ez több mint gyanús nekem!

-          Nem tervezted felvenni? – Böktem a nadrágzsebe felé, mire bosszúsan húzta elő a készüléket. Csak egy pillantást vetett a képernyőre, utána magyarázat nélkül visszadugta. Felvont szemöldökkel fogadtam a cselekedetét, ezt nem úszhatja csak úgy meg. Azt hiszem, hogy most rajtam volt a számonkérés sora. – Ki volt az?

-          Senki.

-          És miért keresett ez a bizonyos senki? – Nem zavartattam magam, pedig láttam milyen tekintettel néz rám. Ha neki van joga kérdéseket feltenni nekem, akkor én miért ne csinálhatnám ugyanezt?! Abból ugyan nem eszik!

-          Szerinted felvettem, hogy tudjam? – Olyan hangsúllyal kérdezett vissza, amitől ösztönösen ugrott egyet a szemöldököm. Most még neki áll feljebb? Mindjárt adok én neki olyat, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt ilyen hangon mer velem beszélni! Azt hittem, hogy az elmúlt hónapok alatt megtanulta a leckét. Engem nem kezelhet úgy, mint a többi lányt. Ha ők el is tűrik ezt, én nem fogom! Mindent akar, de semmit sem ad? Hogy is van ez? Ezeket végiggondolva dühösen pillantottam a férfira. Ezek után várhatja, hogy mikor fogok vele kellemesen cseverészni! A kisujjamat nyújtom és máris az egész kezem kell neki! A gondolataimmal se lehetek egyedül, mert akkor rögtön ott terem és kiakarja szedni belőlem. Ezzel az erővel akár azt is kérhette volna, hogy meséljem el mi bánt, mint valami idióta pszichológus.    
Valakinek, aki nem én voltam hatalmas szerencséjére pont akkor jött vissza a nő, amikor válaszolni akartam valami nem túl kedveset. A váratlan megjelenése azonban belém fojtotta a szót. Távol voltál több mint öt percig, nem tudtál volna várni még egyet? Minden volt, csak kedves nem az a tekintet, amivel megajándékoztam az orvost. Aki közölte, hogy már rég letörölhettem volna a krémet a hasamról... Pislogás nélkül meredtem rá és már majdnem a nyelvem hegyén volt, hogy ezt nekem honnan a lószarból kellett volna tudnom, amikor Kyle a kezembe nyomott egy törlőpapírt. Mogorván álltam neki letisztítani a hasamat, miközben az orvos megint eltűnt. Mi van abban a szobában, hogy állandóan beviharzik oda?! Szaggatottan kifújtam a levegőt és éreztem, hogy a határaimon vagyok. Csak egy kicsi kell és robbanok.

-          Ha gondolod, akkor segíthetek neked. – Egy pillanatra megálltam mozdulatközben és nagyon lassan felnéztem rá. Abban a minutában az arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta milyen lelkiállapotban vagyok. Az egész testem remegett a visszafojtott haragtól, úgy éreztem valakivel üvöltenem kell, kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget.  – Hé...

-          Ne. – Mondtam halkan, mire visszanyelt mindent, amit mondani akart. Nem volt szükségem magyarázkodásra, vigasztalásra. Csak csöndet akartam és egy kis időt, hogy megnyugodjak. Miután letöröltem magamról azt a sok trutyit az orvos kiszólt a hátsó szobából, hogy várjunk meg odakint az eredményeket. Csendes beletörődéssel keltem fel és vánszorogtam ki, a nyomomban a mostohatestvéremmel. A gyomromban lévő görccsel ültem le és vártam, ahogy kérte. Észleltem, hogy Kyle szüntelenül engem néz, de nem törődtem vele. Csináljon azt, amit akar! Felőlem egész nap bámulhat, az se érdekelne. Végül megbökte vállamat, mire unottan fordultam felé. Tessék...? Döbbenten szemeztem Scottal, aki a telefonja képernyőjéről nézett vissza rám tanácstalanul. Azt hiszem, hogy teljesen összezavarodtam. Ezt most mire kéne, hogy véljem, vagy egyáltalán mit mondjak? Zavartan tátogtam, egy hang se jött ki a számon. Ő pedig tovább nézett átható tekintetével. Én ezt nem bírom tovább! A tenyerembe temettem az arcomat és előrehajolva térdemre borultam.

-          Mi rosszat csináltam? – Amikor eljutott hozzám szomorú hangja, akkor valami összeszorította a mellkasomat és megkörnyékezett egy rosszérzés. Én ezt nem akartam! Miért bántom meg mindig önkéntelenül is? Sebesen felkaptam a fejemet, hogy megmagyarázzam, de abban a pillanatban a torkomra forrt a szó, amikor a tekintetünk találkozott. Azt hiszem, mindjárt hányni fogok... szaggatott levegővételekkel próbáltam csillapítani a rosszullétemet, de szerintem nem mondok újdonságot, ha nem sikerült.

-          Hozok neked valamit inni. – Helyezte az ölembe a telefonját és elindult a kis büfé felé, ami a bejárat mellett volt. Hosszú másodpercekig figyeltem a távolodó alakját, utána lenéztem az ölembe. Mielőtt megszólalhatott volna kinyomtam a videó hívást. Nem akartam, hogy így lásson. A gyengeségem nem tartozik rá, ahogy a boldogságom vagy az örömöm se. Pár perc múlva Kyle visszatért egy üveg ásványvízzel és a kezembe nyomta, a telefonját pedig visszavette. Lassan kortyoltam a hideg italt, aminek egy kicsit sikerült lenyugtatnia a gyomromat.
Szerencsére nem sokkal később kiadták az eredményeimet, utána isten hírével elküldtek minket. Vártunk egy kicsit, amíg összeszedem magam, utána elindultunk kifelé. Az udvaron viszont Kyle megtorpant és vetett egy pillantást a lapra. Összeráncolt szemöldökkel fordult felém, amit nem értettem. Most mi az? Nem tetszik ez a tekintet, amivel nézel!  Örülnék neki, ha hangosan is felolvasnád mi áll azon a lapon!

-          Én ebből semmit nem értek. – Rázta meg végül a fejét, mire valamelyest megnyugodtam. Ha csak ennyi volt a baj, akkor rendben. Az meg mit számít, hogy nem érti? Mondjuk, akkor valószínű, hogy én se fogom. – Ha minden a legnagyobb rendben van, illetve majdnem, akkor ezt miért kell egyenként leírni?

-          Én abból nem értek egy szót sem, amit mondasz! Add már ide azt a nyomorult lapot! – Kaptam ki a kezéből és a szemeimmel végigfutottam a szöveget. Máj homogén szerkezetű, az epehólyagom kőmentes, a lépem UH képe koromnak megfelelő, a gyomrom... részben gázos... de látható helyeken a falam nem vastagabb. Vajon mit jelent rám nézve ez a gázos dolog? Mert oké, hogy ideadták ezt a lapot, de néhány dolog magyarázatra szorulna. Legalábbis szerintem, de akkor mindegy. Inkább tovább olvastam a leletemet. A jobb vesém normális nagyságú, pyelonjában tizenöt mm széles tágulat van... Aha... és mi az a pyelon? Ha ez ilyen köztudott dolog, akkor bocsánat. Én nyugodt szívvel bevallom, hogy fogalmam sincs mi az, eddig életemben nem hallottam róla. Kérdőn fordultam Kyle felé, aki erre feltartott kézzel visszakozott. Nagyon nagy segítség vagy, de komolyan.

-          Ne nézz rám, nem vagyok orvos! A leleted szerint viszont nagyon gázos vagy belül. – Olvasta tovább, mire elvörösödve könyököltem az oldalába. Esküszöm, megfojtom, ha mostantól ezzel fog csesztetni! Ami viszont ennél is jobban aggaszt... mi a rákom az a kettős vese? Eleve kettő van, nem? – Ez a vesemedence tágulás úgy hangzik, mintha terhes lennél.

-          Nem vagyok terhes!

-          Tudom Cica. meg is nyúználak, ha az lennél. – Paskolta meg a fejemet, mire a szemeimet forgatva pillantottam rá, de azért elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokból látszik, hogy igazából mennyire törődik velem, persze a sajátos módján. Tudom, hogy számíthatok rá, de néha annyira nehéz megváltoztatni a berögzült véleményét. A mosolyom hatására elhatározásra juthatott vagy nem tudom, de hirtelen teljesen más vizekre evezte a témát. – Ugye ráérsz most? Szeretnék egy kicsit veled lenni.

-          De hát eddig is velem voltál. – Nagyon is értettem, hogy mire akart kilyukadni, de minden erőmmel azon voltam, hogy húzzam az időt. Hiába tudtam, hogy ami késik, nem múlik, mégse akartam a férfi szemeibe mondani az igazságot. Pedig elkerülhetetlen volt, pár percen belül úgy is megfogja tudni. Abban reménykedtem, hogy elköszönünk egymástól és utána mehetek Tonyhoz. Annyi ideje húztam és halasztgattam, hogy most már tényleg itt volt az ideje annak, hogy meglátogassam. Hamar kibújt a szög a zsákból. Ahogy gondoltam egyáltalán nem volt oda az örömtől, csak furcsa grimaszba torzult az arca.

-          Minek? – Ez már rosszul kezdődik. A szemeimmel szuggerálva próbáltam megüzenni neki, hogy ezt a mondatot ne merje folytatni. – Az a szőke fasz délután is ott lesz, és amilyen állapotban van, még pár hétig marad is. Szóval a hónap bármelyik napján ráérsz meglátogatni, hidd el nekem, ő nem mozdul egy tapodtad sem.

-          Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? – Nem értettem, hogy képes valaki így beszélni egy sérült emberről? Ráadásul ez a fiú megmentette az életemet! Az mondjuk igaz, hogy ő is sodorta veszélybe, de kompenzálta ezt a kis apróságot.

-          Attól még, hogy összetörte magát nem lesz másabb személy... Ugyan az nagyképű, beképzelt pöcs marad. – Sziszegte az arcomba, ezzel tudtomra adva a gyűlöletét az exem iránt. Már nem azért, de most inkább te vagy a pöcs. Hogy is érhetné meg, hogy mit éreztem abban a pillanatban? Amikor a legegoistább ember, akit ismerek mást helyezett előtérbe. Egy olyan lányt helyezett maga elé, aki gyűlölte, minden szavával a halálát kívánta. A Peggyvel folytatott beszélgetésem alatt már elmondtam milyen érzések kerítettek hatalmába, szóval nincs kedvem magamat ismételni.

-          Az én szememben Tony olyan, mint a tiédben Scarlett. Szóval ezt a vitát itt és most lezárom. – Próbáltam pontot tenni az ügy végére, de valami olyat mondhattam, ami még jobban felidegesítette a férfit.

-          Ne merd még egyszer ahhoz az alakhoz hasonlítani Scar’ – t! – Álljunk meg egy rohadt pillanatra! Ha jól értelmezem, akkor ő kedvére ócsárolhatja az exemet, a legjobb barátnőimet és a szeretteimet, de én egy rossz szót sem szólhatok?! Most fogom tökön rúgni ezt az alakot! – Nem hiszem el, hogy itt tartunk! Még mindig érzel iránta valamit, igaz?

-          Tessék..? – Meglepetten kerekedtek el a szemeim a kérdése hallatán és minden mondandómat elfelejtettem. Választ ugyan nem kaptam, mert fogta magát és szó nélkül elviharzott. Az előbb még veszekedtünk, most meg... hogy jutottunk el odáig, hogy még mindig vannak érzéseim Antony iránt? Teljesen őszintén kérdezem... MI VAN?!

101. rész - A vér nem válik vízzé

Fél szemmel a férfit figyeltem.
A barátja háta mögé osont és átnyúlva a válla felett próbált egy virslit lopni, mondjuk nem ért el átütő sikert. Scott oda se pillantva rácsapott egy fakanállal a kezére és visszaküldte az asztalhoz. Amúgy minden tiszteletem az övé, mert egyszerre készített tejbegrízt nekem és maguknak valami kiadósabbat. Ha rajtam múlt volna, akkor a virsli túlfőne, a tejbegríz meg ismételten borzalmas lenne, sőt azt is eltudom képzelni, hogy az alja odakozmálna. Bezzeg ő még veszekedni is ráért, mert Kyle nekiállt panaszkodni. Leginkább, hogy Scott csigalassan főz és addigra a gyomra felemészti önmagát.

-          Elfelejtheted a kávédat, ha nem hagysz reggelit készíteni. – Ha ez fenyegetés akart lenni, akkor nagyszerűen bevált, mert Kyle bocsánatot kérve visszacsoszogott az asztaloz. Leült a mellettem lévő székre, ahonnan még pont rálátást nyert az unokatestvére hátára, mert nem takarta ki a fal vagy az a bazi nagy rúd, aminek szerintem semmi keresnivalója nem lett volna a pulton. De szerintem nagyon jó sztripper showt letudnék nyomni rajta.  A házigazda is biztos odáig lenne az örömtől, szerintem még a kutyáját is rám uszítaná. Aki a lábam dugásán kívül végre úgyis viselkedne, mint egy házőrző.   
Amúgy a videók alapján, amiket Sue mutatott megtartani se bírtam volna magamat, nemhogy pörögni vagy valami ilyesmi. Ilyenről az én kétbalkezes formámmal álmodni se merek, bár nagyon szexi lennék. Ez egy ki nem mondott tény, amivel mindenki tisztában van. Viszont, akármennyire is ellenállhatatlan lennék, ha lecsúsznék arról a rúdról, akkor pár napig nagyon fájlalnám a combjaimat és úgy magát a lábaimat. Szóval inkább kihagyom és nem váltok sportágat.

-            Nem tetszik ez a kutya, nagyon sunyi. – Húztam össze résnyire a szemeimet, amikor Thor beügetett a nyitott teraszajtón és egyenesen felénk tartott. Ez a dög ördögien okos és kegyetlenül rossz, ami együtt borzalmas párosítás. Azt se értettem minek van nyitva az a rohadt ajtó. Ha szellőztetni is kell, akkor legalább oldaná meg, hogy ez a sunyi teremtés ne tudjon bejutni a házba! A macskát meg egyszerűen csak dobja ki a francba, mert semmi szerethető nincs benne.

-          Te meg miről beszélsz? Nincs is itt Thor.... – Kyle akkorára tátotta a száját ásítás közben, hogy szerintem láttam a manduláját. Elmerengve tanulmányoztam nyúzott arcát, karikás szemeit és végezetül ajkaira siklott a tekintetem. A fülemben visszhangoztak a szavai, a szemeim előtt egymás után villantak fel azok a pillanatok, a testemen éreztem a keze érintését. Hiába futtattam végig az eseményeket újra és újra a fejemben, akkor is ugyan az lett a végeredmény. Akármennyire is próbálkoztam nem javultak a dolgok, csak egyre rosszabb színben láttam magamat. Egész egyszerűen vesztettem ellene. Vajon miért? Azt hittem, hogy ennél azért jobb ember vagyok és több akaraterőm van.  
Vajon... semmissé tudom tenni mindazt, ami múlt éjszaka történt és ott folytatni, ahol abbahagytuk? Egyáltalán tulajdoníthatok bármi jelentőséget a szavainak vagy a tetteinek? Mintha meg sem történt volna, hisz teljesen beszámíthatatlan volt! A részegek mindent összebeszélnek, nem szabad hinni nekik. Ez az, jó úton haladok, már csak el is kell hinnem. Gyerünk kislány, menni fog! Mennie kell! Ha nem hiszed el, akkor ugyanott állsz, mint reggel, amikor felkeltél.
Kyle hatalmas tenyere a kézfejemre simult és ez elegendőnek bizonyult, hogy megszűnjön a kábulat és kiszakadjak az önmarcangoló rituáléból. Nem akarok ránézni. Tudatosult bennem, hozzá pedig egy felismerés társult. Rettegek attól, amit látni fogok. Félszegen fordítottam a fejem a férfi felé, de amikor megláttam azt az arrogáns arckifejezést az arcán, akkor minden szorongásom semmissé múlt. Hát persze... hogyan is felejthettem el, hogy ki a partnerem? Ő Kyle, maga az impertinencia. Hogy feltételezhettem akár csak egy perc erejéig is azt, hogy őt komolyabban érdekelte mindaz, ami múlt éjszaka történt? Biztos valami semmiségnek tekintette, ami bármelyik péntek este megtörténhet vele. Egek, ez akár még igaz is lehetne. Ne feltételezzünk semmi rosszat a mostohabátyámról, ő egy nagyon kedves és hűséges férfi. A másodikat megtudom kérdőjelezni, az első pedig egy orbitális hazugság. Ennyit a jó tulajdonságok felsorakoztatásáról. Ezért volt hát ennyi alkalmi kalandja, mert akik igazán ismernék azoknak volt annyi eszük, hogy ne kezdjenek ki vele. Szerintem a barátnőjén kívül senki se tudná elviselni.

-          Látom az arcodon, hogy már megint valami hülyeségen kattogsz. – Igen, gyerekek ő az én mostohabátyám, akiben csak részegen támadnak fel érző, emberi érzései. Miközben megjelent egy gúnyos mosoly az arcán, egyik ujjával a kézfejemet kopogtatta. Csak meredten figyeltem a mozdulatot, pedig semmi rendkívüli nem volt benne. Akkor szokták az emberek csinálni, amikor idegesek vagy türelmetlenek. A mostohabátyámnál mindkettőt eltudtam képzelni, de leginkább a másodikat. Annak ellenére, hogy ezzel tisztában voltam, nem tudtam levenni a szemeimet a kezeinkről. Már fel sem tettem magamnak a kérdést, hogy miért Hisz tudtam a választ. – Túlgondolod a dolgokat.

-          Másként fogjuk fel a dolgokat. – Válaszoltam keserűen és elhúztam a kezemet. A legszívesebben lefejeltem volna az asztalt, annyira nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Őt tényleg ennyire nem érdekelte volna? Csak egy múló pillanatnak tekintette?  Biztos szóba se hozta volna, ha nem látja rajtam az utóhatást. Lehet, hogy tényleg csak túlgondoltam? De nem!  Biztos vagyok abban, hogy minden volt csak normális nem az, ami történt. Ismerem magam. Ami már nekem is abnormális ott valami nem klappol. Kyle szemébe akartam mondani a véleményemet, de abban a pillanatban felsikoltottam meglepettségemben. – Hjá!

-          Ez meg mi akart lenni? – Nevetett ki a férfi, amikor villámsebesen felhúztam és átöleltem a térdeimet. Még a szőr is felállt a karomon. A legszívesebben pofán rúgtam volna a mostohatestvéremet, de az ő mosolya is hamar lekókadt, amikor minden jel szerint vele is ugyanaz esett meg. – A te talpadat is megnyalta?

-          Szerinted mi másért ülnék úgy, mintha depresszióba estem volna? – Általában odavagyok a kutyákért és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Thorban is van valami, ami megfogott. Ez rendszerint abban a pillanatban elmúlik, amikor valami rosszaságot csinál.  Például, amikor a lábammal szándékozik párosodni, akkor egészen kitérít a hitemből.

-          Vannak furcsa szokásaid, szóval nem lehettem biztos benne. – Ez az alak... teljes egészében kikezdi az idegeimet. Valami mással le kell kötnöm a figyelmemet, különben a végén még odamegyek és megrugdosom. Megjegyzem, teljesen megérdemelné. És hol marad már ilyen sokáig az a semmirekellő házigazda?! Csak ne felejtsem el képen önteni valamivel a tegnap esti viselkedése miatt. Amikor az ember segítséget kér, akkor általában nem az a válasz, hogy majd megoldod. Ráadásul ő volt az a nyomorék, aki likőrös bonbont adott az unokatesójának, tőlem pedig megvonta. Mondván, hogy nekem még a kevés is megárthat. Ezért is... meg azért is... oh, valamivel igazán meg kell köszönnöm neki.  – Végre, már kezdtem azt hinni, hogy itt döglök éhen!

-          Amilyen konyhamalacnak születtél, legközelebb megkapod a tegnapi maradékot. Annak is ugyanúgy örülnél, mint ennek. – Scottban volt valami megmagyarázhatatlan kedvesség, amitől képtelen voltam elvonatkoztatni. Idegesítőnek tartottam ezt a tulajdonságát. A jó embereket mindig kihasználják. Kivéve, ha Kyle az illető legjobb barátja, mert ezzel a szánalmas barmokat elriasztja ettől a szándéktól. – Itt van a tejbegrízed kisasszony.
Letette elém a tálat és azzal kellett szembesülnöm, hogy kakaóból virágokat rajzolt. Egyszerűnek tűnt, de közelebbről megnézve sok munkát fektetett bele.

-          Köszönöm. – Amikor válaszként megsimogatta a fejemet, akkor egy pillanatra megállt a kanál a kezemben. Már megint ez az elviselhetetlen görcs. A gyomrom hirtelen dió nagyságúra zsugorodott és úgy éreztem a következő pillanatban elhányom magam. Csak legyen már hétfő, hogy megkaphassam azokat az eredményeket. Általában a vizsgálat után rögtön megkapjuk az eredményeket, nem?

-          Ha nem eszed meg, akkor nekem adod? – Pillantott rám felvont szemöldökkel Kyle, amikor észrevette, hogy hozzá se nyúltam a saját reggelimhez. Akármennyire is hálátlannak tűnhettem hirtelen minden étvágyam semmivé foszlott. Egy falatot se tudtam volna letuszkolni a torkomon.

-          Nem érzed jól magad? – Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az idegesség, amikor Scott hangjából aggodalom csendült. – Készíthetek egy kis teát. Az nyugtatja a gyomrot.

-          Fájna, ha az életben egyszer csöndben maradnál?! – Nem értettem a saját viselkedésem és bár ez nem volt újdonság, most mégse ismertem magamra. Miért idegesít ennyire egy férfi kedvessége és aggodalma? Csodálnom kéne érte.

-          Találtál még egy utálót? Ha ilyen ütemben haladtok, akkor Cica lassan utoléri Lilith –et. – Összeráncolt szemöldökkel fordultam a mostohabátyám felé. Ki az a Lilith és miért utálja ennyire Scottot? Kezdett nagyon érdekelni a kérdés, de feltenni meg nem volt merszem. Vannak dolgok, amikre jobb nem rákérdezni. Úgy éreztem, hogy ez is olyan.

-          Ha még mindig a tegnapi miatt vagy dühös, akkor sajnálom. – Miért ő kér bocsánatot?! Ültében kihúztam magam és hitetlenül bámultam a férfit. Ne légy ilyen kedves és alázatos! Állj ki magadért és mondd a szemembe, hogy az én házamban nem beszélhetsz így velem! Főleg nem ok nélkül.

-          Lemaradtam valamiről? – Látszik, hogy ezek ketten rokonságban állnak egymással. Egyikük se képes kimaradni abból, ami nem rájuk tartozik. – Azt hittem, hogy rám rágott be tegnap este. Te mit csináltál?
Sohasem voltam valami jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet és a gondolataimat. Indulatember voltam és ezt Kyle nagyon jól tudta rólam. Most is az arcomat fürkészte és próbálta róla leolvasni a választ, de csak a féktelen dühömet láthatta. Ami jelen pillanatban bárminek szólhatott, de a tegnap estéhez semmi köze nem volt. Jobban bosszantott Scott mostani viselkedése, mint a tegnap esti. Valami nincs rendben velem, miért haragszom valakire a kedvessége és a figyelmessége miatt? Azt még megértem, ha ti nem értitek a viselkedésemet, de az a gáz, hogy én se vágtam a saját tetteimet vagy mondataimat.

-          Arra kíváncsibb lennék, hogy te mit csináltál már megint. – Hárította el a kérdést és a mondata hallatán felvontam a szemöldökömet. Tegnap este elég sokszor térített ki a hitemből és csillapíthatatlan vágyat gerjesztett bennem, hogy megfojtsam. A tucatnyi hiba közül éppen melyikre kíváncsi?

-           Csak behajtottam az ígéretét.

-          Már este is megmondtam, hogy én semmit sem ígértem neked! – Ha nem nézett volna ki olyan finoman az előttem gőzölgő tejbegríz, akkor már rég a képébe öntöttem volna. Mintha bármi ehhez foghatót ígértem volna egy részegnek!

-          Szerintem azt hallottam volna, ha szexeltek. – Hupsz, erről teljesen megfeledkeztem és látszólag Kyle is. Ezt már csak abból is sejtettem, hogy hirtelenjében visszaköpte a kávéját. Úgy tűnik, hogy még rosszabbat is ígértem egy részegnek, mint gondoltam volna. És ezt tényleg én ígértem... néha vagyis az esetek többségében elég rossz döntéseket tudok hozni.

-          Max megerőszakolást hallhattál volna... – Morogtam az orrom alatt, de nem elég halkan ahhoz, hogy Kyle ne hallja meg. Álltam a pillantását, sőt még azt is figyelemmel kísértem, ahogy az ölébe ejt egy darab virslit. Igazán guszta.... mondjuk akkor majdnem megszakadtam a röhögéstől, amikor Thor megérezte a finomságot és nemes egyszerűséggel a férfi lábai közé vetette magát, aki ordítva hátra lökte magát a székkel együtt. Azt hiszem, hogy az élet kárpótolt engem a tegnap estéért. Komolyan, csak ennyit kellett látnom és megbocsájtottam.

-          A kutyád majdnem leharapta a tökömet!  - Amikor már stabilan két lábon állt és semmi nem veszélyeztette a férfiasságát, akkor rárivallt a barátjára, aki csak győzte visszafojtani a nevetését. Sajnos én nem voltam ilyen előzékeny, amit túláradó bosszankodással díjazott. – Te meg hagyd abba a vihogást! Megfájdul a fejem a hangodtól.

-          Amúgy nem igazán tűnsz másnaposnak. – Ez előbb is feltűnhetett volna, de eddig más dolgok foglalkoztattak és hidegen hagyott őméltósága állapota. Jobban elnézve viszont csak az arcán látszódott meg a múlt éjszaka nyoma, a viselkedése ugyanolyan volt, mint mindig. Kyle a megállapításomra csak gúnyosan elmosolyodott és megvonta a vállát. Ezt értenem kellett volna? Mert nem jött át az üzenet.

-          Hidd el, több volt benne a rájátszás, mint az alkohol. – Ennek a mondatnak hála Scott gazdagabb lett egy puklival, amit utána fájlalt is rendesen. Majdnem mondtam valamit rá, de meggondoltam magam. Kyle annyira nem szokta magát visszafogni, szóval elég fájdalmas lehetett. – Riko viszont egész este elvolt, mint egy negatív hullámú kis befőtt.
A példa hallatán meglepetten kerekedtek el a szemeim és nem tudtam eldönteni, hogy ezt most mire véljem. Már maga az is nevetséges volt, hogy egy befőtthez hasonlított, de még negatív hullámú is. Kyle nem is bírta sokáig a komolyat adni, egész egyszerűen kirobbant belőle a röhögés és elkezdte oltogatni a barátját. Utána olyan fárasztó viccekkel jött, hogy „Most már nem is befűzik, hanem befőzik a lányokat”.  Csak a fejemet fogtam, mert nem tudtam mégis hogyan jutottunk el idáig. Annyi biztos, hogy ezzel a kettővel sohasem unalmas az élet.

-          Holnap anyák napja... – Most tényleg úgy éreztem magam, mint egy negatív hullámú kis befőtt. Hiába hívták fel több mint egy héttel ezelőtt a figyelmemet még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak vagy vegyek anyának. Jó formán alig ismertem. Készíthetnék neki valamit! Ha nem lennék ilyen átkozottul szerencsétlen és ügyetlen. Remélem, a fiúknak van valami használható ötletük is. Körülbelül abban a pillanatban minden reményem szertefoszlott, amikor Kyle közölte, hogy ő a jelenlétével ajándékozza meg. Scott pedig csak szomorúan elmosolyodott, amitől belém hasított a fájdalom. Már megint sikerült akaratomon kívül megbántanom. Ezek szerint az anyukája tabu téma és nagy a valószínűsége, hogy meghalt. – Sajnálom... én nem akartam...

-          Miről beszélgettél tegnap anyával? – Vágott hirtelen közbe a mostohabátyám és szerintem mindenki hálás volt a hirtelen témaváltásért. A másik oldalról nézve viszont éppen egy olyan témával hozakodott elő, amiről nem szívesen beszélgettem. Inkább ez, mint Scott szomorú tekintete.

-          Arról, hogy anyám milyen kétszínű, álszent picsa és hogyan dugatta meg magát apáddal egyetemen. – Választoltam elmosolyodva, mire Kyle úgy bólintott, mintha teljesen hétköznapi dologról csevegtünk volna tegnap az anyjával. Scott viszont elhűlve nézett, mire felvont szemöldökkel megkérdeztem mi a problémája.

-          Nekem bezzeg tegnap nem mondtad el!

-          Mert most tök őszintén, mi a fasz közöd van hozzá? – A tegnapi véleményem mit sem változott egy nap leforgása alatt. Amúgy nincs igazam? Neki mi köze van ahhoz, hogy a nagynénje mit beszél az unokatestvére mostohahúgával... hé, mostoha unokatesók lettünk, yeah! Létezik egyáltalán ilyen vagy ezt csak most találtam ki?  Akármi is legyen, nagyon bénán hangzik.

-          Ti ketten túlságosan is hasonlítotok egymásra. Biztos nem vagytok rokonok? – Kyle grimaszolva fordult felém, látszott, hogy már a feltevés sem tetszik neki. Amúgy semmi esély arra, hogy mi ketten bármilyen formában is kapcsolódjunk egymáshoz. Felhoznám példának az egyáltalán nem hasonlítunk egymásra cuccost, de a húgommal se és vele elméletileg vérszerinti tesók vagyunk.

-          Hát, ha azok vagyunk, akkor tegnap este átléptünk pár határt. – Vakarta meg a tarkóját a mostohatesóm zavartan, majd kiszélesedett mosollyal felém fordult. Nem tetszik ez a tekintet, itt az ideje annak, hogy megleckéztessem. Édes mosollyal az arcomon felé fordultam, majd elkezdtem a tervemet.

-          Csukd be a szemeidet. – Amikor összeráncolt szemöldökkel megkérdezte minek, akkor csak ráförmedtem, hogy csinálja. Eleget téve a kérésemnek lehunyta a szemeit és várt. – Képzeld magad elé a tegnap estét, ahogy azon a gagyi kanapén fekszünk egymás mellett...

-          Hé! – Nem törődve Scott sértettségével folytattam.

-          Én már félálomban voltam, amikor hirtelen megéreztem a hátamnak feszülő mellkasodat és azt, ahogy a kezeddel végigsimítasz a karomon. – Ijesztő. Ez volt az első gondolatom, amikor Kyle arckifejezése megváltozott. Hatalmasat sóhajtva folytattam és nem törődtem Scott furcsálló tekintetével. – Egészen kellemes volt, szinte nem is bántam. Bár azt meg kell hagyni, hogy fura volt, de szerintem ezzel te is egyet értesz. De egyszer csak magad felé fordítottál és azt mondva most behajtod az ígéreted megcsókoltál. Hiába küzdöttem és próbáltalak ellökni te egy tulok vagy és sokkal erősebb nálam. Emlékezz vissza arra, hogy milyen érzés volt, amikor egymásnak feszült a nyelvünk. Nem tudom mi történt, de hirtelen felnyögtél és a nyakamhoz szorítottad az arcodat. Képzeld csak el Kyle, és most azt, hogy mindezt Sadie – vel csináltad!

-          EZT MOST MIÉRT?! – Amíg Kyle az elképzelt kép miatt szörnyülködött, addig Scott eltakarta a száját, hogy ne nevessen. Én már csak ilyen vicces gyerek vagyok, akiben töménytelen szeretet lapul. – Bazd meg Cica!

-          Szívesen máskor is drága mostohabátyám.  – Paskoltam meg a hátát, mire nyöszörögve elküldött az anyámba. Lehet, hogy maradandó károsodást okoztam neki? Elképzeltettem vele, ahogy a testvérével csókolózik. Megbocsájthatatlan vétek.

-          Úgy hallom elvoltatok az este. – Scott még mindig a nevetését próbálta palástolni, de a szemeiben valami furcsán megvillant.

-          Ja, de amikor véletlenül hozzáért a könyököm a melleihez, akkor megkarmolt. – És még csodálkozik azon, hogy miért. Ennek a gyereknek hihetetlenül nagy egója van és azt hiszi ellenállhatatlan vagy hülye. Az elsőre tippelnék, az sokkal valószínűbb. Éppen, amikor ezt gondoltam, akkor felém fordult. –  Csak egy jó tanács, vágd le a körmeidet!

-          Örülj, hogy ennyivel megúsztad! – Hirtelen elkezdett egy gondolat motoszkálni bennem. A tegnap este még nem is lett volna olyan nagy baj, ha mindketten szinglik vagyunk. Kettőnk közül Kyle az, akinek van barátnője, én a boldog szinglik csoportját erősítettem. – Elfogod mondani Scarlettnek?

-          Persze. – Gondolkozás nélkül válaszolt, amit akár jó jelnek is lehetett venni, de egy kicsikét azért aggódtam. – Becsülöm annyira a barátnőmet, hogy ne titkoljak el előle semmit sem.

-          Scarlett meg fog ölni. – Ha annyira becsülted volna a barátnődet, akkor ez a hiba meg sem történt volna. Viszont az életemet sokkal jobban féltettem, mert eddig alaptalanul utált az a nő, de most már oka is lett. Köszönöm Kyle, azt nem akarod elintézni, hogy az apádnak is oka legyen gyűlölni? Azt hiszem ez már bekövetkezett, szóval hanyagoljuk.

-          Úgy se meri, hisz te vagy az én imádott mostohahúgom.

-          Más mostohahúgodat is szoktad részegen csókolgatni? – Ha a válasznak csak egy kis része is hasonlít az igenre, akkor a saját beleivel fogom felkötni és minden pillanatát élvezném. Már elég baj az, hogy Viktor ennyire perverz örömét leli a húgom szadizásában, de ha még Kyle is rászállna, akkor kirobbantanék egy háborút és legyilkolnám mindegyiket a gecibe. – Miért tart ilyen sokáig válaszolni?

-          Ja, hogy ez komoly? Azt hittem költőikérdés, hisz te vagy az egyetlen mostohahúgom.

-          Lehet, hogy most meg fogsz döbbeni, de van egy bátyám, egy húgom és pár hónap múlva egy öcsém is lesz. – Nem hiszem el, hogy megfeledkezett a tesóimról! Tudom, hogy velünk nincs annyira beszélő viszonyban, de ez nem jogosítja fel semmire sem! Én is kétszer, úgy igazából egyszer sem találkoztam a húgával, de csak a nevét szoktam elfelejteni, nem a létezését! – Fogadjunk, hogy Scott sose csinálna ilyet részegen!

-          Oh, Scott sokkal rosszabbat is csinált részegen. – Mielőtt folytathatta volna a számomra amúgy érdekesnek ígérkező történetet, az említett személy közbe vágott.

-          Tudtad, hogy egyszer egy nő megvádolta Kylet azzal, hogy teherbe ejtette? – Igazából jóformán semmit sem tudtam a mostohabátyámról. Aki nem beszél magáról, arról nehéz bármit is megtudni. Érdeklődve vártam a folytatást annak reményében, hogy a végén kimondják. Kyle apa és van egy gyereke. Mekkora fordulat lenne már! De szerintem egy ilyen súlyú dolgot nem tudott volna ennyi ideig eltitkolni előlem. – A nő még jogi lépésekhez is folyamodott.
Látszólag a mostohatesómat idegesítette a téma, de legalább megfeledkezett arról a képről, amit a fejébe ültettem. Dühösen az asztalra csapott és felemelte a hangját.

-          Már akkor is elmondtam, hogy nem feküdtem le azzal a libával! Egyikőtök sem hitt nekem, és mekkorát koppantatok, amikor a végén nekem lett igazam!

-          Hát amilyen akkoriban voltál, csodálkozol? Minden okunk megvolt kételkedni. – Ők tovább folytatták a vitatkozást, Kyle azt firtatta Scott mennyire szar legjobb barát, amiért hinni se hajlandó neki. Én jobbnak láttam kimaradni belőle, így odamentem a kutyához, aki a hátán fekve várta a pocak simit. Amikor eleget tettem a kérésének, akkor olyan kéjenc arcot vágott, mintha nem is tudom mit csináltam volna. Oké, ez a kutya határozottan furcsa.

-          Hány éves? – Annyira aranyos ez a nagy mamlasz, nem tudok betelni a látványával. A kérdésem hallatán felfüggesztették a vitájukat és csatlakoztak hozzám. A válasz mondjuk meglepett miszerint mindössze tíz hónapos, de sok minden mást megmagyaráz. Például, hogy miért ilyen rossz és neveletlen. – Nem gondoltál arra, hogy taníts neki pár trükköt?

-          Én szoktam, de ez a köcsög csak akkor hajlandó leülni, ha tudja, hogy kaja is van nálam. – Vetette oda szúrósan Thornak, aki úgy nézett a férfira mintha kinevetné. Ez egy jel lett volna? Lehet, hogy egy örökké szóló barátság kezdete? Semmi esély sincs rá, már a gondolat születésének a pillanatában elvetettem. Olyannal nem kötünk életre szóló barátságot, aki egynél többször próbált dugni a lábaddal.

-          Emlékszem még arra az időre, amikor sétáltatáskor mögém bújt, ha találkoztunk egy idegennel. – Scott szelíd mosollyal az arcán révedt a semmibe és valószínűleg felidézte Thor gyerekkorát. A barátja nem tudta ezt mire vélni, így összeráncolt szemöldökkel fordult felé.

-          Az csak négy hónapja volt... és azóta se lett bátrabb. – Törte le azonnal a férfi lelkesedését, majd keményebben folytatta, amolyan feddő hangon. Vicces, hogy a fiatalabb oktatja ki az idősebbet. Van egy olyan érzésem, hogy még jogosan is. – Ha nem leszel szigorúbb hozzá, akkor azt fogja hinni, hogy ő az úr a háznál! Nézz csak rá, úgy néz ki, mint aki nagyon jól tudja, hogy bármit megtehet!

-          Ne bántsd, még gyerek! – Scott ösztönösen védelmébe vette a kutyáját, miközben kényelembe helyezkedett a szőnyegen. Thor erre nyakát törve próbált felállni, és amikor sikerült neki, akkor azonnal a gazdája ölébe feküdt. Ez akár még aranyosnak is nevezhető.

-          Az idegeimre mész. – Morogta válaszként Kyle, majd feltápászkodva elindult a konyha felé harapni valamit, de félúton hirtelen hatalmas robajjal társítva elvágódott. Pár pillanat múlva káromkodások tömkelegével együtt megtudtuk mi történt. Illetve csak sejtettük. – Az anyád picsáját hülye macska!
Bár kifejezetten gyűlöltem Lokit, de meg kell hagyni, hogy néhanapján azért neki is volt haszna. Szökő évente egyszer. Neki hála viszont az élet ma már másodszor is kárpótolt a tegnap estéért.

-          Van egy ötletem, hogy mit adj az anyukádnak. – Végre, valami jó hírt is kaptam a mai nap folyamán. Remélhetőleg használható is ez az ötlet és nem valami gagyiság. Érdeklődve figyeltem, ahogy az asztalon hagyott tabletért nyúl, majd pötyögve keres valamit. – Fürdőbomba.

-          Hogy mi a szaromba? – Kerekedtek el meglepetten a szemeim és a férfi mellé másztam, hogy rálátást nyerjek a képernyőre. Egy recept volt megnyitva. Csak elképedve bámultam a hozzávalókat. Szódabikarbóna, citromsav, kukoricakeményítő? Mi a hétszentség ez?! A másik kérdésem pedig... – Ehhez... kell kézügyesség?

-          Még az olyan bénák is megtudják csinálni, mint te! – Kiáltotta a konyhából Kyle, bár nem láttam. Gondolom éppen a hűtőben turkál kaja után. Nem volt elég neki a reggeli? Még az enyémet is belapátolta! Micsoda feneketlen gyomra van valakinek. – Bár az ember azt se feltételezte volna, hogy valaki eltudja cseszni a pirítóst, szóval lehet mégse fog menni.

-          Te elrontottál egy pirítóst? – Meredt rám csodálkozva Scott, mire éreztem, ahogy a pír felkúszik a nyakamon. Olyan mintha szórakozna a bénaságomon. Ez annyira frusztráló...

-          Jól van, nem mindenki érthet mindenhez! – Csattantam fel dühösen, de hiába próbáltam ijesztően fellépni vagy valami, amikor valami erősen nevetségessé tette a megjelenésemet. Éreztem, hogy az egész arcom ég és egyre vörösebb leszek. Scott teljesen nyugodtan megjegyezte, hogy ő sem ért mindenhez, mire Kyle egy kanállal a szájában közbevágott.

-          De igen, mindenhez értesz. Kivéve a csajozás, ahhoz egy fikarcnyit sem. – Összeráncolt szemöldökkel próbáltam kisilabizálni, hogy éppen mit lapátol magába olyan lelkesen. Valami gyümölcsös cucc lehetett a rózsaszín színből ítélve. – Egyszer lerajzolt négyünket és az égre esküszöm, hogy sohasem láttam annál szebb képet.

-          Erre gondolsz? – Fordította a férfi felé a tabletet, mire bosszankodva cicegtem egyet. Én is látni akarom azt a híres nevezetes mesterművet! Igen feltűnően kezdtem puffogni. Mondjuk simán meg is kérhettem volna őket, hogy mutassák meg, de az túl egyszerű lett volna. Scott a kezembe adta a tabletet, mire megcsodálhattam egy... igen részletes, pontos és gyönyörű digitális rajzot. Elállt a lélegzetem a csodálkozástól és nem találtam a szavakat. Ez valami eszméletlenül gyönyörű. Mint ahogy Kyle is mondta, négyen szerepeltek rajta.
Sadie állt középen és úgy nézett ki, mint egy porcelán baba azzal a hófehér bőrrel és hatalmas kék szemekkel. A haja pedig... platinaszőke. Hát persze, mi más is lehetne? Annyira törékenynek és sebezhetőnek tűnt a képen, teljesen ellentétben állt a valóságban megismert lánnyal. Pont olyan volt, mint akit a férfiak összetörnek, meggyaláznak és kihasználnak. Nem tudom, hogy mi volt az alkotó célja, de erősen gondolkozásra késztetett. A lány két oldalán ott állt Scott és Kyle, mint valami testőrség. Az utóbbi, mint valami fekete lovag, a tekintete égető volt, majdnem leszúrt a szemeivel. Hát nagyon találó, ez a morcos és dühös arckifejezés tökéletesen lefestette a mostohabátyám jellemét. Scott egészen más érzéseket ébresztett az emberekben, a kiállása egy fényes páncélú lovag hatását keltette. Olyan volt, mint akit elképzelnek védelmezőnek. Kifejező kép volt, így nem volt rajta mit ragozni. Az utolsó személy viszont annyi kérdést hagyott maga után. Ki ez a fiú? Annyira hasonlít Scottra, szóval, ha tippelnem kéne, akkor vele állt kapcsolatban. Talán a testvére? Inkább nem hagyatkoztam felesleges tippekbe, majd az élet úgy is válaszolni fog. Viszont a kép alapján nagyon úgy festett, hogy akárki is nem fogok vele már találkozni. Az egész lénye áttetsző volt és a hátát angyalszárnyak díszítették.

-          Ő a bátyám. – Ez a mondat keserű szájízt hagyott maga után. A férfi felé fordultam, de ő csak gyengéden mosolygott és a képet figyelte. Oh, Scott... mégis hány családtagodat vesztetted el? Ugye mindez csak a képzeletem szüleménye? Hátha én képzelek bele minden szarságot a dolgokba.

-          Mondjuk nem kéne mindenféle oldalon megosztanod, mert rohadtul senkire sem tartozik. – Kyle szavai rávilágítottak arra, hogy egy weboldal van megnyitva. Összeráncolt szemöldökkel olvastam le a címet. DeviantArt? Soha életemben nem hallottam még róla. Érdeklődve tanulmányoztam, majd a szemem megakadt a statisztikán. Több mint hatezer kedvencelés és kétszáz komment?! Kétezer százhetvenöten töltötték le és csak ma húszan. Scott rajzai biztos nagyon népszerűek.

-          Hány figyelőd van? – Már előre féltem az elhangzó számtól. Akinek egy képén hatezer csillag van, azt biztos sokan követik. Scott ujjai fürgén mozogtak, villámsebesen a profiljára navigált és egy lenyitható fülecskére mutatott. A számok láttán úgy éreztem most fog eltávozni a lelkem. Egymilliónál is több oldalmegjelenítés és a figyelők száma... hetessel kezdődött... és még négy nulla követte. Több mint hetvenezer.
Mi a franc... hirtelen emberfeletti késztetést éreztem arra, hogy megüssem a mellettem ülő férfit. Szórakozol velem Scott? Rendőr... na nevettess! Ezzel a tehetséggel megannyi más munkát is találhattál volna magadnak! Például lehetnél grafikus designer vagy a franc tudja még mi! Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban élveznéd, mint a rendőri munkát!

-          Szerintem itt lenne az ideje elmenni és megvenni a szükséges dolgokat a fürdőbombához. – Szerintem ezzel Kyle arra célzott, hogy mi menjünk el bevásárolni, addig ő lustálkodik és zabál tovább. Hirtelen a kétszeresére nőtt az étvágya, ha nő lenne, akkor tuti arra tippelnék, hogy terhes.

-          Miért mi? – Kérdezett vissza szerintem teljesen jogosan Scott, mire a férfi valami számomra homályba forduló eseményt emlegetett, amikor még nem is ismertük egymást. Ez elegendő ok lehetett a házigazdának, így szabályosan megparancsolta nekem, hogy öltözzek és megyünk. Miért, te nem tudsz egyedül bevásárolni? Minek ahhoz két ember? Még jó, hogy ezeket a gondolatok nem mondtam ki hangosan. Némi töprengés után eszembe jutott, hogy mindezt az én kedvemért teszi. Hisz nekem kell anyák napi ajándék, nem neki. Egek, mennyi problémát okozol anya!

-          Hé! – Szólaltam meg körülbelül húsz perc elteltével, amikor már a kocsijában ültünk és valamilyen bolt felé tartottunk. Nyílván tudja, hogy hova megyünk, szóval rábíztam magam. Amennyire hidegen hagyott ez az egész csoda, hogy egyáltalán eljöttem. Odaadó gyermeki szeretet meg minden más, amit akarnak az emberek.

-          Mi az? – A fejemet az üvegnek döntve gondolkoztam a ma történteken. Vajon mennyit kérdezhetek? Érdemes – e egyáltalán belekezdenem? Mintha tegnap este is kitértem volna erre a pontra, de akkor sem kaptam kielégítő választ.

-          Múltkor... Rómeó és Júliából idéztél. „A gyűlölet csak gyűlöletet érdemel”. Miért? – Fél szemmel rám pillantott, utána azonnal visszafordult az út felé. A válaszon gondolkozik? Csak csendesen figyeltem az arcát, hátha valamit letudok olvasni róla.

-          Mivel utálsz engem... nekem is utálnom kéne téged. – Hogyan? Scott azt hiszi, hogy utálom? De hát ez... nem igaz. Csodálkoztam rá. Vajon mikor történt ez? Tudom milyen érzés, amikor gyűlölök valakit és a különböző árnyalatait is ismerem. Régebben talán megeshetett, hogy utáltam, de az már elmúlt. Tulajdonképpen szégyelltem is magam amiatt, hogy valamikor olyasmit éreztem, ami ellenszenvnek volt tekinthető. Hisz annyira kedves, megértő, arról nem is beszélve, hogy odaadó a szeretete és törődése Kyle iránt. Ha mindezzel tisztában voltam, akkor mégis miért nem cáfolom meg az állítását? Mi értelme lenne? Higgyen, amit akar! – Legalábbis ezt mondja a szöveg. De vajon... tényleg utálnunk kéne azt, aki minket utál?

-          Engem sok ember utál... még olyanok is, akikkel soha a büdös életben nem találkoztam. Őket inkább csak szánom, hogy ilyen hülyék. – Mondtam végül, amikor nem folytatta és tényleges választ várt azt amúgy költői kérdésnek tűnő kérdésre. Tény, hogy Antony rajongói nem annyira szívlelnek, de ki hibáztatja őket ezért? Versenyre kelni velem? Ch, ugyan kérlek. Esélyük sem lenne. – És az is biztos, hogy én még ennél is több embert utálok. Nehéz elnyerni a szimpátiámat, de hamar el lehet veszíteni.

-          Tudod... mióta ismerlek nagyon sokszor éreztem magam megalázottnak és még annál is többször fordult elő, hogy észre se vetted, hogy megbántottál. Annyi okom lenne utálni téged... de valahogy nem megy. – Lehunytam a szemeimet, amikor a régen érzett fájdalom a mellkasomba hasított. Mondhatom, nagyon jókor tud időzíteni ez a reflux cuccos. Szaggatottan kifújtam a levegőt és makacsul próbáltam figyelmen kívül hagyni, de ettől csak még intenzívebben éreztem a fájdalmat. Nincs valami, amit tehetnék ellene? Csak csendben tűrni, várni, hogy elmúljon... ez nem az én stílusom. A fölsőmet markolásztam, mintha attól bármi is megoldódott volna. De ezzel legalább egy kicsit letudtam vezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. Legyen már hétfő! Azt akarom, hogy vége legyen! – Minden rendben?

-          Ne is törődj vele... csak a szokásos. – Bár a férfi tovább kérdezősködött, de nem igazán volt szükségem a sajnálatára, így majdnem hogy figyelmen kívül hagytam. Csak két szavas mondatokkal válaszoltam, amikor már agyon meguntam a nyaggatását. Egy idő után végre ő is belátta, hogy nem fog tudni szóra bírni, így az út további része csendben telt el. Amikor megérkeztünk az üzlethez, akkor még tettem egy harmatgyenge próbálkozást, hátha a kocsiban maradhatok, de a határozott elutasítás hallatán inkább feladtam. A lelkesedés legkisebb jele nélkül ballagtam a férfi nyomában, aki látszólag egész otthonosan mozgott már itt. Biztos ide jár bevásárolni. Én igazából azt se tudnám volna, hogy hol keressem a hozzávalókat. Nem a nőnek kéne a határozottabbnak lennie, ha bevásárlásról van szó? Éppen amikor ezt gondoltam, akkor megakadt a szemem egy nagyon kényelmes tűnő felsőn. Ez a haszna a nagy üzleteknek, bármit megtalálhatsz. Scott viszont elkapta a grabancomat és közölte, hogy nem ezért jöttünk. Ünneprontó. A férfi sohasem engedte, hogy tíz méternél távolabb menjek, amit egy hatalmas baromságnak tartottam és fel is lázadtam ellene. Ki ő, hogy parancsolgatni akar nekem?! Nem tudom hogyan csinálta, de a végén megint ő nyerte meg a vitánkat. A továbbiakban csak morcosan figyeltem, ahogy rutinosan összeszedi a hozzávalókat.  A hétszentségit... de azért... ugye majd segít azt a bomba cuccost is megcsinálni és nem csak az előkészületekben? Nos, a pofátlanságnak is van egy határa, de nem érzem úgy, hogy pont ezzel lépném át.

-          Azt akár vissza is rakhatod. – Mondta felém sem pillantva, amikor készültem leemelni egy müzlis dobozt az egyik polcról. A fogaimat csikorgatva néztem őt és azon gondolkoztam hogyan öljem meg, ha legközelebb is beszól valami miatt. Ez szinte semmiben sem különbözik attól, mint amikor gyerekkoromban anyával bevásárolni jöttem és semmit sem kaptam meg, amit kértem! Úgy viselkedik, mint egy szülő. Ezt rövid időn belül vagy harmadjára veszem észre. Ez az én szemeimben egy roppant idegőrlő tulajdonság, mert bár tény, hogy idősebb nálam, de csak tíz évvel! Viszont szerencsére előnyt is sikerült találnom ebben a szülői pátyolgatásban. A főzés egy nagyon pozitív tulajdonság, ráadásul, ha nem egy üzlet kellős közepén lennénk, akkor biztos nekiálltam volna szagolgatni a felsőmet. Volt olyan rendes és kimosta nekem. Viszont a megköszönésig még nem jutottam el.  Valahogy az a rész mindig kiesik. Ezek után az ember még csodálkozik, ha bunkónak tartják. Azt se köszöntem meg, hogy segít nekem ebben a fürdőbomba cuccosban! Az égvilágon semmi oka nem lenne rá és ő mégis...

-          Riko? – Miért van az, hogy amikor éppen nem akarom, akkor az emberek nagyon is szeretnek velem véletlenül összefutni? Tegnap is ezzel a mondattal kezdődött annak a története, hogy hogyan csiccsentettem be pár pohár csoki likőrtől. Hülye Clara! – Nagyon csinos vagy, készülsz valahová?

-          Ah, ez a tegnap esti ruhám. – Csak miután kimondtam, akkor döbbentem rá mennyire félreérhető is volt az a mondat. Anyám borogasson... végül is egy férfinél töltöttem az éjszakát. Csak arra nem gondol senki, hogy a kanapén aludtam a mostohabátyámmal, aki részegen meglehetősen beindult. Erről viszont mélyen hallgatok mások előtt. Ha kell a sírba is magammal viszem. Szóval Peggy erről a kis incidensről nem fog tudomást szerezni. Főleg azok után, hogy be is jön neki Kyle.

-          Ki volt a szerencsés? – Amikor furcsa fény villant a szemeiben és az ajkai kacér mosolyra húzódtak, akkor már tudtam: Nincs értelme ellenkezni vagy magyarázkodni. Higgyen ő is azt, amit akar! Az emberek úgy is csak azt hallják meg, amit akarnak.

-          Megvan minden, mehetünk? – Scott... a jó édes... nem, az anyját nem bántom. Más káromkodás viszont nem jut eszembe. Mindegy! A hangsúly azon van, hogy ő is a legjobbkor tud időzíteni! Annyira, hogy a legszívesebben agyon ütöttem volna a csinos kis pofiját. – Oh! Veled volt múltkor Riko a kávézónál.

-          Csalódnom kell benned Riko. – Én éppen azon csodálkoztam, hogy Scottnak milyen jó arcmemóriája van, amikor meghallottam ezt a mondatot. He? Már megint lemaradtam volna valami fontos részletről? Zavartan figyeltem, ahogy a csillogás kihuny a lány szemeiből. Ezek szerint előfordult az, ami ritkán szokott. Egy eleve félreértésben valaki félreértett valamit. Nincs kedvem magyarázkodni. Különben is... mi az, hogy csalódott? Biztos Scott is van olyan jó parti, mint bárki más, de ezt előbb el is kell hinnem. – Azt hittem, hogy ha már valakivel együtt töltöd az estét, akkor a szexi szőke lesz.

-          Ő is ott volt. – Mikor lett Scott ilyen beszédes idegen emberekkel? Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje távoznunk, mielőtt ez az Isten csapása olyanokat is elárul az osztálytársnőmnek, amikről semmilyen körülmények között sem szeretnék beszélni. A lehető leggyorsabban elköszöntem a lánytól, utána az egyik kasszához toltam, ott pedig a lehető legszebben fogalmazva elküldtem a sóhivatalba. Mivel látszólag duzzogni kezdett, így a továbbiakban hozzá se szóltam, helyette elővettem a gagyi mobilom és röviden beszámoltam Rachelnek a múlt éjszakáról. Már amennyire tömören meg tudja az ember fogalmazni egy eseményekben dús este történéseit. A jó ég tudja csak, hogy mikor fog vála... jé, egyéni rekordot döntött a lány. Mondjuk az üzenetét nem igen tudtam hova tenni. A „Legalább most nem a kutya seggét csókolgatta.” eléggé sok kérdés hagyott maga után. Inkább megfejteni se próbáltam, hogy mire utalhat ezzel.

-          Hé, legközelebb nézzünk valami hentait. – A feltevésemet követő egy perc úgy telt, hogy meglepődve figyeltem milyen gyorsan változik meg a természetes arcszíne. Simán hozhatnék egy tojást, az is megfőne az arcán a jelenlegi állapotában. Nem értem a reakcióját, szerintem semmi meglepő sincsen a feltevésemben.

-          Mégis miért néznék veled hentait?! – Mert te akarsz mindenképpen animét nézni velem. Ha már beleegyezek, akkor annyit csak elvárhatok, hogy nekem is tetsszen, nem?

-          Mert kevesebb a szöveg, és amik vannak, azok olyan sablonosak, hogy már rég megtanultam őket kívülről. Így a szememet se kéne annyira erőltetnem.  – Amellett, hogy ez a két mondatom tele volt ellenem felhasználható információkkal egy olyan dolgot is sikerült kifecsegnem, amit nem akartam. Scott szinte azonnal felfigyelt a szememre vonatkozó részre és addig faggatott, amíg ki nem fakadtam. Hibákat hibákra halmozok, jézusom! Ez főként akkor tudatosult bennem, amikor közölte a férfi, hogy most mi elmegyünk egy szemészhez. Oh, valaki mennyire vicces kedvében van! Amíg meg nem fordult a kocsival, addig el is hittem, hogy mindez csak egy vicc. Utána tudatosult bennem, hogy nagyon is komolyan gondolta. Először teljesen lesápadtam, utána nőtten nőtt a pánikom. Nem, nem, nem és egymilliárdszor is nem! A pokol hét bugyrára, valaki azonnal segítsen rajtam! Nem akarok szemüveget! Akár még a kocsiból kiugrást is kockáztattam volna, de Scott előrelátó volt és bekapcsolta a gyerekzárat. Mégis miért van a kocsijában gyerekzár?! Senki ne akarja tudni, hogy milyen hisztit lecsaptam. Szerintem úgy viselkedtem, mint a kisgyerekek, akiket fogorvoshoz visznek a szülei. – UTÁLLAK!

-          Később még hálás leszel! – Üvöltötte, miközben kikerülte a felé lendülő lábamat. Már a parkolóban voltunk és a férfi éppen azon ügyködött, hogy kiszedjen a kocsiból. Erősen kapaszkodtam az ülésbe és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hozzám se tudjon érni. – Ha most velem jössz, akkor nézhetünk felőlem hentait is vagy yaoit, yurit, amit akarsz!

-          Kit érdekel?! Ráadásul miért próbálsz ilyen szarokkal hatni rám, hogy yaoi meg yuri? Mindkettő unalmas és utálom őket! – Végszóra sikerült megragadnia a lábamat, de a sors fintora lehetett, hogy pont a sérült résznél. a belém hasító fájdalomtól felszisszentem és éreztem, hogy gyengül a szorításom. Jézus, Isten, bassza meg! Attól még, hogy nem hívom fel rá a figyelmet nagyon is tud fájni, ha valaki rászorít! Hülye, nyomorék!
Jaj, ne... a tenyerem izzadni kezdett és egyre jobban lazult a szorításom, míg végül teljesen el nem engedtem. Aha, ezzel még nem is lett volna baj, de mindeközben Scott húzott maga felé, így a hirtelen lendülettől hátraesett, én pedig bevágtam a fejem az ülés szélébe. Ha le kéne írnom, hogy hogyan éreztem magam ebben a pillanatban, akkor nagyon egyszerűen példákkal lefesteném. Képzeld el, ahogy a fejedre ejtenek egy bowling golyót, közben pedig egy fűnyíróval kezdik leszedni a szőrt a lábadról.

-          N – ne haragudj! Jól vagy? – Erre volt egy nagyon határozott válaszom: NEM! Először azt se tudtam, hogy hova kapjam a kezem, végül kínlódva átöleltem a térdemet és mantráztam azt a mondatot, hogy minden rendben van. Talán el is fogom hinni, ha folyamatosan ismételgetem. – Had nézzem.
Hozzám ne érj! A gondolat olyan élesen hasított a tudatomba, hogy még magam is meglepődtem rajta. Az egész lényem tiltakozott a fizikai kontaktus ellen és kezdett feltűnni, hogy ha nem én kezdeményeztem az érintést, akkor elfogott a rosszullét. Szólnom kéne neki, hogy előzetes bejelentés nélkül ódzkodjon ettől, ha jót akar magának. A halántékomban a tompa fájdalom kiélesedett, így odaemeltem a kezemet. Baszki, már csak ez hiányzott. Ez a nap hihetetlen szarul kezdődött, és ahogy haladunk az idővel minden egyre csak rosszabb lett. Éppen szaggatottan kifújtam a levegőt, hogy nyugtassam az idegeimet, amikor villámcsapás szerűen ért egy furcsa, minden zsigeremet átjáró érzés. A lélegzetem is elakadt, amikor kissé kérges tenyerével végigsimított harisnya fedte sebeimen. Azt akarom, hogy azonnal hagyja abba. Nem, inkább folytassa. Az ég szerelmére, mi van velem?! Inkább a számhoz kaptam a kezem és az ujjamat rágcsáltam, hogy valamivel eltereljem a figyelmem.
Az imáim meghallgattatásra kerülhettek, legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy hirtelen megszólalt a férfi telefonja. Hát mégis szeretsz Istenem! Ez csak egy teljes másodpercig tartott, mert utána megpillantottam a hívó fél képét. Csak egy villanásnyi időre, de én akkor is láttam annak a lánynak az arcát. Scottot egy lány kereste. Ráadásul egy szőke... miért mindig a szőkékkel van a baj? Scarlettet leszámítva, de a kivétel erősíti a szabályt. Semmit se fogtam fel a beszélgetésükből, az agyam egész egyszerűen kiürült és nem tudtam gondolkodni. Mi ez már megint? Mi történik? Ki ez egyáltalán és miért keresi Scottot szombat délelőtt?!

-          Ki volt az? – Próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, de még így is kiérezhető volt belőle a zaklatottság. A kérdésem hallatán Scott csodálkozva pillantott fel rám. Most mi az?! Szerintem teljesen átlagos megkérdezni, hogy ki kereste.

-          Scarlett nővére. – Mindenre számítottam, de erre az egy válaszra nem. Azt hiszem, ha Scarlett nővére az, akkor minden rendben. Mármint mit érdekel az engem, hogy kivel telefonálgat?! Felőlem az orosz nagykövet is keresheti, az se izgatna! – Attól még, hogy témát váltasz, nem fogod megúszni a szemészetet.

-          Tessék? – Szakadtam ki a révületből és egy pillanatra azt se tudtam, hogy miről beszél. Témaváltás? Nem úszom meg a.... SZEMÉSZET!  Hogy feledkezhettem meg arról a szarról?! Hagyjon békén, nem megyek sehová sem! Főleg nem vele! Egyáltalán kinek képzeli magát? Még csak rokonságban sem állunk! Az idegesítő szülőtípusú viselkedésével dajkáljon mást! – Nem megyek sehová sem!

-          Ne akard, hogy megint kirángassalak a kocsiból. – Csóválta a fejét a férfi, mire felvontam a szemöldökömet. Azt akarja, hogy megint beverjem a fejemet az ülésbe? Biztos vagyok benne, hogy ha elmondanám a mostohabátyámnak mi történt... nem, ez semmi esetre se történhet meg!
Scott a kezem után nyúlt, amitől elakadt a lélegzetem és a gondolataim elkalandoztak egy pillanatra. Milyen lenne, ha... nem! Már megint kislányként bánik velem. Az ő szemében csak egy gyerek vagyok? Miért érzem úgy, hogy ez egy hatalmas sértés? Ez idegesítő! Dühösen ellöktem a kezét és kiszálltam a kocsiból. Égnék a szégyentől, ha maga után kéne vonszolnia!

-          Azt hiszed, hogy nem tudok járni, vagy miért akarod a kezem fogni?! – A hangomtól összerezzent a férfi és bizonytalanság kúszott az arcára. Nyámnyila idióta, már attól is megriad, ha valaki felemeli a hangját! Ezzel a hozzáállással, mégis hogy akarsz kiállni a családodért vagy a barátaidért?!

-          Jobb az elővigyázatosság... a végén még megszöknél.

-          Azt hiszed, hogy képes lennél visszatartani, ha igazán mehetnékem lenne? Hisz te annyira izmos és határozott vagy, hogy egy lépést se tehetnék, te máris az utamat állnád! – Úgy tűnik, hogy nem nagyon tetszett neki a válaszom. A vállai megereszkedtek és az arcára valami kifürkészhetetlen érzelem ült. Megsértettem az úrfi érzéseit? Jaj, kis szegényem!
Ez meg mit... hé! Döbbenten kikerekedtek a szemeim, amikor elkapta a csuklómat és további szavak nélkül maga után rángatott. Na... állj már meg idióta! Ez fáj, engedd el a csuklómat! Én nem tudok ilyen gyorsan rohanni fájó lábbal! Hiába szóltam, de mintha a férfi meg se hallotta volna. A nagy felháborodásom közepette nem néztem a lábam elé, így olyan dolog történt, amitől a legszívesebben a föld alá temettem volna magam. Mindenki szeme láttára a saját lábamban botlottam meg, így az álruház kellős közepén elhasaltam... illetve térdeltem, aminek az eredménye meg is látszódott a harisnyámon. Kiszakadt és még a bőrömet is lenyúztam... megint. Au, hogy baszná agyon az ég! Miért is jöttem el ezzel a kétbalkezes majommal?! Egyetlen pozitív dolgot se tudok felmutatni, amiért megérte vele tartani! Miatta engem néztek az emberek. Minket. Minden szempár ránk szegeződött. Sugdolóztak és összebeszéltek a hátunk mögött. Hülye Scott, rohadj meg ott ahol vagy! Miért kell mindennek kitennem magam?!

-          N – nagyon sajnálom... – Dühösen pillantottam a férfi arcára, aki az esésem hatására megtorpant. Annyira remegtek a lábai, hogy csodálkoztam hogyan képes megtartani magát. Az arca pedig... egészen úgy festett, mint  aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát.  Nekem kéne a bőgés határán állnom amilyen állapotba sodort! Erre még ezt is elveszi tőlem! Azt már nem! Mielőtt még több ember figyelmét magunkra vontuk volna, inkább felkeltem és minden további szó nélkül magamtól léptem be az üzletbe. Nem kell nekem holmi haszontalan kísérő, aki mindent csak rám erőltet! Van szabad akaratom... még, ha jót is akart... tudnia kellett volna hol a határ. Amikor elkezdett a kocsiból kirángatni... akkor kellett volna abbahagynia.

-          Most pedig be se vagy hajlandó jönni velem... – Amikor észrevettem, hogy nem jött utánam, akkor a dühön kívül hatalmas csalódottság nehezedett a vállamra. Csak egy apróbb jegyzet magamnak a jövőre nézve. Soha többé ne menjek Scottal sehová se. Csüggedten nézelődtem az üzletben, jól szemügyrevettem minden szemüveget, de az idő múltával egyre csak elkeseredettebb lettem. Ezekben olyan nyomi leszek, mint Shanda! Már amikor nem kontaktlencsét visel. Hiába próbáltam fel egy csomó félét mindegyiktől hányingerem lett és a legszívesebben a földre hajítva rátapostam volna. Szerintem ezt nem túlzottan méltányolták volna az eladók.

-          Ebben aranyos vagy. – Azt hittem kiugrok a saját bőrömből, annyira megijesztett Scott hirtelen megjelenése. Jól van, most már itt az ideje megnyugodni. Nincs mitől félnem, hisz ez csak Scott! A férfi bizonytalan mosollyal az arcán figyelte ijedségtől elkerekedett szemeimet.  Hol volt eddig? Mit csinált? Csak most tudatosult bennem, hogy mit mondott... aranyos vagy..... aranyosnak nevezett. Aranyos... Tessék?! Milyen szemüveg van rajtam?! Gyorsan le csekkoltam magam, hogy mégis mi nyerte el ennyire a tetszését. Egy koreai szemüveg. Vajon tényleg aranyosnak gondol vagy csak úgy mondta? Különben is, nem mindegy nekem, hogy mit gondol? – Megvizsgálták már a szemed?

-          Nem. – A szó hallatán egy ránc költözött az arcára, amitől nevethetnékem támadt. Miért nem lehet ezt a férfit komolyan venni? Szükségem is volt erre a szórakozottságra, mert az utána lévő vizsgálat teljesen felidegesített. Akárhányszor tudatosult bennem, hogy valami elkezdett elromlani bennem... elfogott egy megmagyarázhatatlan és tehetetlen düh. Tehettem volna ellene valamit! Én szúrtam el és itt nem tudok bűnbakokat keríteni. Szinte már puffogva jöttem ki az üzletből, nyomomban a férfival, aki elnézően mosolygott.

-          Ügyes kislány voltál. – Amikor megsimogatta a fejemet, akkor ledermedve meredtem magam elé és nem tudtam, hogy erre mit kéne reagálnom. Már megint úgy viselkedik velem, mint egy apuka! Ezt én nem vagyok hajlandó elviselni, egész egyszerűen frusztrál már pusztán a tudat is. – Itt a jutalmad.

-          Te most csak szórakozol velem? – Pislogás nélkül meredtem a kezében tartott nyalókára, amit gyerekkoromban imádtam. Annyira finom lehet.... várjunk csak, nem! Ha elfogadom, azzal magam alatt vágom a fát! De hát... nyalóka! Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy vagy öt éve biztos nem ettem ilyet. Csak a nosztalgia kedvéért elfogadhatnám. Hisz... ingyen nyalóka! Egy vissza nem térő lehetőség! Mégis mikor kapok legközelebb ingyen édességet? Talán gyereknapon.... sem. Hisz a tizenhét évesek azok már a nagykorúság küszöbén állnak, mégis mit akarnak meg blabla... Kikérem magamnak, jogilag még gyereknek számítok! Mi a fontosabb? A büszkeségem vagy a torkosságom? Olyan csábító és... a büszkeségem már úgy is romokban hever. – Jó, ide azzal a nyalókával!     
Nem bírom, ez annyira finom! Egyszerűen imádom a savanyú nyalókákat, gumicukrokat és egyebeket! Jöhetett volna tornádó, fegyveres rablás vagy Mr. Werner, egyik se tudta volna kedvemet szegni. Az utolsó az erősen megkérdőjelezhető, de egyenlőre örüljünk, hogy most nincs itt. Viszont, ha találkozok vele a mai nap folyamán, akkor hivatalosan is ateista leszek. Nem érdekel, hogy megvagyok keresztelve, meg nyolc évig egy református iskolába jártam, én minden tekintetben megtagadom Isten létezését.
Scottnak sikerült elérnie, hogy egész hazafele vezető úton harmonizált békében üldögéljek és csendesen nyammogjam a zsákmányomat. Így kell ezt csinálni, mindketten boldogok és elégedettek voltunk. Mondjuk én egy harisnyával kevesebbel térek haza, ráadásul már megint lenyúztam a bőrömet. Tényleg ügyetlen vagyok... a saját lábamban botlottam meg! Valaki lőjön le....

-          Bulit rendeztél? – Pillantottam kérdőn a férfira, amikor leállította a motort és hatalmasat sóhajtva pillantott a zenétől dübörgő házra. Valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy mindig ez történik. Túl jó volt a kedvem ahhoz, hogy horkantsak. Szóval tényleg olyan kis mimóza, hogy mindig rászedik vagy kihasználják.

-          KYLE! – Lassú léptekkel követtem a ház urát, aki előrerohanva elkezdett üvöltözni az unokatestvérével. Illetve csak a fejemben, mert a valóságban valami szánalmas műsort nyomott le, amitől inkább nevetni szerettem volna. Kínomban.
Alighogy beléptem a nappaliba a mostohatesóm szemei rám szegeződtek, pontosabban a kiszakadt harisnyámra és a lenyúzott térdeimre. Nem tudom, hogy kezdjek – e aggódni a jó megfigyelő képessége miatt vagy inkább hagyjam a fenébe. Amíg én ezen gondolkoztam, az ő arckifejezése elkomorult.

-          Veled meg mi történt? – Egyszerre kérdeztük a másiktól, mert közben nekem feltűnt, hogy vértől maszatos az orra alatti rész. Amikor elmentünk, akkor egész jó egészségnek örvendett. Ahhoz képest most kevesebb ruha is volt rajta és az orra feltehetőleg vérzett. – Szóval?
A nyalókámat szopogatva meséltem el neki a ma történteket, miközben lehúztam magamról az elszakadt harisnyámat. Ah, ez mehet a kukába. Ezen sajnálkoztam egészen addig, amíg meg nem láttam a mostohatesóm arckifejezését. Azt hittem félrenyelem a nyalókámat, annyira megijedtem attól a mosolytól, amit a történetem csalt ki belőle. Az egész karom libabőrös lett és az az idióta Scott még az én hátam mögött keresett magának menedéket. Mintha megtudnám védeni ettől az állattól! Még azt se tudtam elkerülni, hogy ne csókoljon meg.

-          Csak egy órára bíztam rád a mostohahúgomat és te majdnem megölted. – Ez azért erős túlzás, de ma olyan hangulatban vagyok, hogy mindenki higgyen azt, amit akar. A tiltakozás és a dolgok tisztázása az plusz belefektetett idő és energia.

-          Sajnálom, többször nem fordul elő!

-          Persze, mert nem lesz legközelebb! – Vágta rá Kyle határozottan, mire a haverja próbálta olyan kicsire összehúzni magát amennyire csak tudta. Mintha ezzel semmissé tudná tenni mindazt, ami történt. Viszont fájt így látni mindkettejüket, mert a mostohatesóm ijesztő, a mostoha unokatesóm pedig szánalmas látványt nyújtott. Inkább más vizekre eveztem a témát és megkérdeztem, hogy vele mi történt. Mintha mindennapos esemény lenne lazán közölte, hogy Scarlett behúzott neki egyet. – Legközelebb kevesebb erőbedobással, ha kérhetem!

-          Legközelebb tartsd távol a nyelved a mostoha húgod szájától, ha kérhetem! – Ennyit a jókedvemről és a felhőtlen boldogságról. Arról nem is beszélve, hogy a hangja hallatán véletlenül ráharaptam a nyalókára. Azonkívül, hogy megfájdult a fogam még a nyélről is lejött ez a szar és most már sokkal inkább hasonlított rágóra, mint nyalókára. Szuper... így már nem is olyan élvezetes. Éppen csalódottan tapogattam a fogaimat, amikor hirtelen nagyon is közelről megszólalt egy hang.

-          Fogászatra is cibáljalak el? – Amikor ijedtemben összerezzentem, akkor realizálódott bennem valami. Túl közel van! Régebben sohasem viselkedett ilyen közvetlenül velem, tartotta a távolságot. A férfi, akit megismertem létezik egyáltalán? Szerintem jó emberismerő vagyok, de Scott minden tekintetben megkérdőjelezett. Az a kedves és előzékeny ember, aki itt áll mellettem ugyanúgy néz ki, mint a bunkó, cinikus és gúnyos hapsi, akit utálok. Ez a tény annyira idegesített! Mi változott? Egyértelműen ő. De miért? Skizofrén lenne? Annyira abszurdul hangzik, hogy akár még igaz is lehet.    
Gondolkozás közben megpróbáltam a lehető legkedvesebb feltűnéssel arrébb slisszolni, de ugye Fortuna megtagadott és semmivel sem segíti elő a helyzetemet. Nem tudom melyik félnótás hagyta a szoba kellős közepén azt a gumilabdát, amire ráléptem, de most már azt is eltudtam képzelni, hogy maga a balszerencse istene volt.

-          Bassza meg, inkább hozzá se érj Cicához! A végén még tényleg megölöd. – Csattant fel igen erélyesen a mostohabátyám, amikor nekiestem a kanapénak. Rohadék karma, nem tudnál az égvilágon egyszer igazságosan viszonyulni hozzám?
Ebben a pillanatban sétált el mellettem a házigazda kutyája és a szájába véve a labdát kiügetett a házból. Pár másodpercig szó nélkül meredtem abba az irányba, ahol eltűnt, utána nemes egyszerűséggel homlokon csaptam magam. Lehet... sőt szinte száz százalékig biztos, hogy egyszerűen csak Thort hagyta itt, amikor megunta a játszást. Ennek még értelme is lenne. Ez a négylábú szőrpamacs csak galibát okoz, egy nap ő foga a vesztemet okozni. Nem,  ezt a helyet már lefoglalta magának Sue, ha meg neki nem jön össze, akkor ott van Rachel. A legjobb barátnőim a tudtukon kívül a síromat ácsolják. Illetve az előbbi szerintem nagyon is tisztában van vele. De mivel a tandemugrásba sem haltam bele, így jó esélyeim vannak. Hjaj, találkoznom kéne azzal a két hülyével, hiányoznak már. Hétfőn úgy is érettségi szünet van, vizsgálat után simán összefuthatnánk. Csak ne felejtsem el őket felhívni és megkérdezni. Az a tetves hasi ultrahang délelőtt lesz, utána enyém az egész nap. Igen, azt hiszem, hogy ez jó lesz.

-          De hát... – Hebegte zavartan Scott, amikor meghallotta barátja vádjait. Kétségbeesetten pillantott felém, mire megvontam a vállam. Ez legyen az ő gondja, nehogy már ezzel is nekem kelljen foglalkoznom! Álljon a sarkára és álljon szépen ki magáért. – Hozzá se értem...

-          Mentegetőzni azt bezzeg tudsz. – Kyle továbbra is az unokatesóját cseszegette és mindenért beszólt neki, míg a férfi próbálta védeni magát. Hozzáteszem igen sikertelenül. Azt hiszem, hogy nem neki való műfaj ez a veszekedés. Ha nem lett volna olyan szánalmas látvány, akkor akár még szórakoztató is lett volna. Csak most tudatosult bennem valami... Ők most komolyan arról veszekedned, hogy akárhányszor Scott hozzámért megsérülök? Nagyon érdekes, de ez csak a mai napra igaz, máskor.... majdnem mindig történt valami rossz dolog. Baszki! Mostantól úgy fogok hozzá viszonyulni, mintha pestises lenne. Elő a szenteltvízzel és a kereszttel! A kelleténél már így is többször járt rám a rúd, nincs szükségem még az ő balszerencséjére is!

-          A szentekre...! – Szisszentem fel, amikor Scarlett összehúzott szemekkel elindult felém. Itt vér fog folyni... Akárki is a védőszentem, itt az ideje aktivizálnia magát! Pár sorral feljebb jelentettem ki, hogy ki fogja a vesztemet okozni, szóval nem lehet egy dühöngő barátnő! Legalábbis remélem, mert az ciki lenne. A biztonság kedvéért inkább megragadtam Scott karját és minden kockázat ellenére élő pajzs céljából magam elé rántottam.

-          Ugye tudod, hogy mögöttem épp annyira vagy biztonságban, minta itt sem lennék? – Pillantott hátra a válla felett. – Max annyi időt nyersz, míg Scar félre nem lök. Az körülbelül két másodperc.

-          Hogy te mennyire haszontalan élő pajzs vagy! – Csaptam horkantva a hátára, mire a férfi felvont szemöldökkel fordult felém. Kihívóan pillantottam rá, a tekintetemmel azt üzentem rajta, csináld, ha mered. Hogy mit, azt nem tudom, csak provokáltam. Scott nemes egyszerűséggel elkezdte böködni a hasamat, én pedig minden érintésnél összerezzentem. Ne... éreztem, ahogy szép lassan elönti az arcomat a forróság és szédülni kezdek.
Scarlett ajkát egy halk oh hagyta el, majd fokozatosan enyhültek meg az arcvonásai. Amikor legközelebb ránéztem, akkor még a férfiról is megfeledkeztem. Annyira gyönyörű volt a nő mosolya, hogy képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Már csak az okára kéne rájönnöm, bár inkább nem teszem tönkre a pillanatot. Egyszerűen csak hagyom a dolgokat úgy, ahogy most vannak. Scarlettnek jól áll a mosoly, még olyan gödröcskék is megjelentek az arcán.

-          Fürdőbombát csináltok?

-          Igen, hamarosan hozzá is kell kezdenünk Rikoval. – A nevem hallatán minden előjel nélkül összerezzentem és az egész testemet átjárta az undor. Az ő szájából... még a szokásosnál is ocsmányabbnak hangzik. Leakarom vetkőzni, megakarok tőle szabadulni. Már csak egy év és utána magam után hagyhatom. Hogy hangzana az, hogy Jasmine Betranche? Jó szarul, ha már itt tartunk. Ennél még az Asakura is jobb... de valahogy leakarom róni a tiszteletem a nagyapám előtt. Mi is lenne megfelelőbb mód rá, minthogy felvegyem a vezetéknevét?

-          Ne hívj így. – Mindketten rám meredtek és a tekintetükben semmi pozitívumot nem tudtam felfedezni. Jézusom, milyen ciki ez már?! Az még rendben van, ha kitalálnak neked egy becenevét és szólsz, hogy próbálkozz tovább, de inkább ne. Én viszont mit csináltam? Most közöltem valakivel, hogy ne hívjon a nevemen. Ne... az egész arcom égett és egy pillanatra azt hittem spontán öngyulladást hajtok végre. Megköszörültem a torkomat és lassan a férfi felé fordultam. Mintha a hóhérral beszélnék, aki készülne lefejezni úgy szólaltam meg. – Hívj Jázminnak.

Olyan erőtlen és rekedt volt a hangom, hogy egy pillanatra fel sem ismertem. Istenem... az ember nem mondhatja meg másoknak, hogy hogyan hívják!

-          Ha szeretnéd. – Eddig a mondatig észre se vettem, hogy visszatartom a lélegzetvételem. Vártam a pillanatot, amikor végleg elsüllyedek a föld alá vagy nyugodtan fellélegezhetek. Lehet, hogy rám ragyogott volna az életben egyszer a szerencse csillaga?

-.-.-.-.-.-.-.-

Amikor elképzeltem, hogy hogyan fog zajlani az anyák napja, akkor a terveim között nem szerepelt ordibálás, szitkozódás és tányértörés. Felőlem mindenki hitetlenül felvonhatja a szemöldökét, amikor elolvassa az előző mondatot, de ez az igazság. Annyira nagy hülyeség volt reménykednem? Én tényleg azt akartam, hogy egy nyugodt és békés napot eltöltsünk anyával. Naiv lennék? Azt hittem, hogy tényleg sikerülhet és ennek semmi akadálya sincsen.

A földszintről zajok szűrődtek fel, eleinte próbáltam őket kiszűrni és legalább egy órácskával többet aludni, de amikor valami hangos csörömpölés kíséretében összetört, akkor kipattantak a szemeim. Ez meg mi volt? Miért kell vasárnap reggel nyolckor törni és zúzni? Akárki is volt ezer csók és méreg. Most már, ha akarnék, akkor se tudnék visszaaludni. Ráadásul volt egy rossz előérzetem. A nagymamám péntek óta a vendégszeretetünket élvezte és fogalmazzunk úgy, hogy már rögtön aznap kétszer is magunkra haragítottuk. Igaz, a másodikról csak tegnap szereztem tudomást, amikor hazajöttem. Számon kérte rajtam, hogy hol töltöttem az éjszakát és miért csak most megyek haza. Már csak az hiányzott volna, hogy a szüzességem felől érdeklődjön. Egyszerűbben fogalmazva nem vette valami jó néven, hogy egyedül hagytuk a tanuló bátyámmal egy egész estére. Szerintem igazából teljesen mással volt elfoglalva Nigel, de higgye csak ezt az öreglány.
Vártam a pillanatra, amikor Alienor nagymama hangja is felcsendül, de a csörömpölést követő másodpercek kísérteties csöndben teltek. Lehet, hogy képzelődtem volna? Egy álom? Annyira valóságosnak tűnt, hogy azt hittem igazi. Ilyen megesik, de... ebben a másodpercben a húgom hangja olyan élesen is tisztán csendült, mintha az ajtóm előtt állt volna. Ez meg mi? Sokkal éberebb lettem, amikor felfogtam a hangjából csendülő sértettséget és csalódottságot. Lassan ülő helyzetbe tornásztam magam, majd komótosan lemásztam az ágyamról. Lehettem volna gyorsabb is, de az zajjal jár és én hallani akartam, hogy mi történik. A francba... miért pont most kell lehalkítani a hangotokat? A tesóm általában nagyon hangos tud lenni, erre, amikor kiakarom hallgatni, akkor kezd el suttogni?! Akárki is felelős ezért, a halálom után megkeresem, és egy akkorát behúzok neki.... legyen ez sors, karma vagy Isten! A szemeimet forgatva és szitkozódva léptem ki a szobámból annak reményében, hogy ennél közelebb már nem kell lopakodnom. Lábujjhegyen állva a korláthoz osontam és onnan próbáltam kitalálni az eseményeket.

-          Te vagy a világ legrosszabb anyja! Gyűlöllek! – Ezt viszont nagyon is tisztán értettem és egyáltalán nem tetszett. Ha a húgom egészen addig merészkedett, hogy ezt mondja a tulajdon anyjának, akkor ott tényleg nagy a baj. Egyik kezemmel a korlátot szorítottam görcsösen, a másikkal idegességemben elkezdtem a bőrt tépdesni az ajkamról. Tudom, hogy nem ez a legjobb módja a stressz levezetésnek, de azt kell szeretni, ami van. Engem most ez volt képes egy kicsit is lenyugtatni. Nagyon alacsonyra helyeztem a lécet, hogy véletlenül se tudjak csalódni. Mindig is volt egy felfogásom ezzel kapcsolatban. Hiába alakítja az élet limbó léccé, én akkor sem fogok a földön kúszni. Majd jön egy másik esély, ahol kihúzva magam, felszegett fejjel lépkedhetek. Na, hát most a mai nap minden tekintetben alulmúlta az elvárásaimat, sőt szerintem pofán is baszott azzal a bizonyos léccel. Amolyan edd meg, amit főztél stílusú végkifejlet. Ami már csak azért is szar példa, mert most tényleg semmit sem csináltam! A jó szándék vezérelt, sőt órákat szuttyogtam azzal a hülye fürdőbombával. Arról mondjuk nem kell tudnia, hogy az egyikkel pofán dobtam a mostohatesómat, amikor közölte, hogy mi az új munkája. És igazából arról sem, hogy amikor Scarlett önvédelmi mozdulatokat mutatott be nekem Scotton, akkor egyszer úgy padlóra küldte, hogy a férfi nekiesett az asztalnak, így az összes golyó szétporladt. Utána már megértettem, hogy miért nyüszögött a házigazda és volt ellenére annyira a dolog. Nem lehet kellemes, ha egy nálad fiatalabb nő majdnem eltöri a kezedet. Az eset után olyan volt Scott, mint valami kiskutya, aki a mancsát fájlalja.
Miután kellőképpen megint eltértem a tárgytól rájöttem arra, hogy eltűnt a csalódottságom, amiért ez a nap is fuccsba ment. A helyére valami utálatos és ártó érzés költözött. Befészkelte magát a tudatomba a tény, hogy az a nő bántotta a húgomat. Azt még nem tudtam hogyan, de ki fogom deríteni. Senki se bánthatja a tesóimat és ez alól a saját anyánk se kivétel. Ha kell, az egész világgal szembeszállok értük. Yui velem ellentétben átgondolja mindazt, amit tesz vagy mond, szóval elég alapos oka volt rá.

-          Várj! – Ez a bátyám hangja volt, a szokásostól eltérően eléggé frusztráltan csengett. Már ez is elegendő ok volt arra, hogy magamból kikelve berontsak az anyám szobájába és az arcába üvöltsek. Viszont ezt egy kicsit későbbre napoltam, mivel ebben a pillanatban a látószögemen belülre került a legkisebb testvérem. Idegesen dörzsölte az arcát és nem tudtam eldönteni, hogy szimplán ideges vagy a sírás határán van. Ez tény csak annyiban befolyásolja az elkövetkezendőt, hogy mennyire fogok ordibálni. Mert, ha a második, akkor üvegek fognak repedni. – Yui, várj már meg!
Az ajtó becsukódott, én pedig ott álltam hálóingben az emelet tetején egy hideg és szinte üres házban. Bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint itt, de valami belül azt sugallta, hogy most nem léphetek le. Ezt végig kell csinálnom akármennyire is rossz előéreztem támadt. Megtudod csinálni kislány! Mégis mi történhetne? Úristen, ezt inkább lekopogom. Bár múltkor is mit értem el vele? Egyáltalán minek próbálkozom?

-          Tényleg nincs mit veszítenem... – Az asztalon lévő szépen becsomagolt fürdőbombákra pillantottam, amiket tegnap késő este hozott át és meghagyta, hogy a biztonság kedvéért olyan helyre tegyem, ahol túléli a másnapot. Duplán örültem az érkezésének, ugyanis azzal a lendülettel magával is rángatta az apját. Ha indokot kérdeztek, akkor fogalmam sincs, a hadakozásból csak a „nagyi” szó jutott el az agyamig, túlságosan is örültem.

-          Már vártam, hogy te mikor fogod tiszteletedet tenni. Ritka, hogy valamiben utolsó légy. – Már az első mondatával megállásra késztetett. Wow, ennél gyorsabban nem ment volna? Csak meg kell szólalnia és az ösztön egóm máris megállás nélkül azt kezdte szajkózni, hogy forduljak sarkon. Viszont egy lelkiismeret szerű szar, ami a szuperegom volt maradásra késztetett. Így minden ellenszenvem ellenére felszegtem az államat és belenéztem azokba a metálzöld szemekbe, amiket a bátyám tőle örökölt. Sohasem kellett annyira visszafognom magam, mint amikor megláttam az arrogáns és lenéző tekintetét, amihez gúnyos mosoly társult. Hatalmas erőfeszítésembe került, de egy halk sóhaj után halványan elmosolyodtam és közelebb léptem az anyámhoz.

-          Boldog anyák napját. – A mai nap lesz életem legnagyobb alakítása. Feltéve, ha kibírom ordibálás, káromkodás és szitkozódás nélkül. Meg kell tudnom csinálni! Hiába minden ösztökélés, amikor megláttam a földön széttört bögrét és tányért, akkor kellett egy pillanatnyi szünet, különben robbantam volna. A zsigereimben éreztem a választ, Nigel készítette a reggelit anyának. Ha az ember nem egy elkényeztetett, beképzelt farok, akkor általánosságban örülni szokott a neki szánt dolgoknak. Legyen szó ételről, ékszerről vagy bármi másról. Ezek szerint az én anyám is ezen emberek egyike.

-          Nocsak... – Derült fel a nő az arca, amikor odaadtam neki a fürdőbombákat. Nem tudtam hova tenni ezt az arckifejezést. Most örült vagy nem? Eddig... nem, igazából régebben se tudtam megmondani, hogy mire gondolhat az anyám. Ennyire rossz emberismerő lennék? Nem... ő a remek színésznő. Mindegyikünkkel elhitette, hogy sokkal jobb ember, mint apa. Vajon ezzel volt valami konkrét célja vagy egyszerűen várt a megfelelő pillanatra? Nem tudom... semmit sem tudok. – Végre valami, aminek értelme is van. Ki gondolta volna, hogy a legbénább gyerekemtől kapom?
Ha már mindenképpen átakar taposni rajtam, akkor legalább választott volna egy jobb alkalmat. Ma még visszavágnom sem szabad, hisz ez az ő és több millió másik nő napja. Megeshet, hogy ügyetlen vagyok, de ezt nem kell feltétlen az orrom alá dörgölni abban a pillanatban, amikor valami használhatót is összetudok hozni.
Megjegyzem, hogy magamtól eszembe se jutott volna egy ehhez fogható ajándék és szerintem, ha nem segítenek ezt is elcsesztem volna.

-          Sokrétegű tehetség vagyok, mindig képes vagyok meglepni másokat. – Rendben, eddig minden a legnagyobb rendben van. Én tökéletesen követem a forgatókönyvet, de sajnos mások nem ilyen tapintatosak. Anya szerintem éppen azon van, hogy minden tervemet a föld alá akarja taposni.

-          Meglepni nem, de felidegesíteni mindenképpen. – Oké... szerintem direkt provokál engem ez a nő, hogy minden akaraterőmet kukába vágva az arcába ordítsam mekkora egy paraszt. Még nem... még bírom idegekkel. Egyszer az életben türelmes leszek és hagyom, hogy mások irányítsák a dolgokat. Ezt még én sem hittem el, mindjárt kihúzza a gyufát. – Tudod, te már akkor is egy természeti csapás voltál, amikor terhes voltam veled. Azóta se változtak a dolgok, mindig okot adsz az embernek, hogy idegeskedjenek vagy aggódjanak miattad. Nem tudom eldönteni, hogy középpontba akarsz kerülni vagy csak lételemed a problémagenerálás. Ez az elmúlt egy év különösen zűrösen telt és úgy érzem, hogy még mindig nincs vége. Elhiszem, hogy nem lehet egyszerű az élet egy tini modell ex barátnőjeként, de legközelebb próbáld nem megöletni magad a sráccal.

-          Engem hibáztatsz a motorbaleset miatt? – Kérdeztem hitetlenül, miközben az akaraterőm utolsó darabjai éppen elpárologtak. Az a legnagyobb szerencséje, hogy nem a halott barátommal hozakodott elő, mert akkor engem maga a jó Isten se tudott volna megállítani. Szerintem minden ember között van egy fonál, ami összekapcsolja őket a találkozásuk pillanatától fogva. Legyen vastag, vékony, vörös, kék, zöld.... nem számít a kinézet. Anya és köztem ez a fonál lassan elfoszlik és minden mili után egy csomóba ütközik az ember. Sok türelemre, időre és koncentrációra lenne szükség, hogy legalább ezeket a csomókat kiegyenesítsük.

-          Miért, talán Antony kényszerített arra, hogy felülj mögé? – Nos... ha így nézzük, akkor valamennyire tényleg én tehetek a dologról. De nem akarom, hogy ezt a saját anyám vesse a szememre! Elismerem, hogy követtem el hibákat és sok problémát okoztam a szeretteimnek, de ezt miért kell egy olyan embertől hallanom, aki nálam ezerszer rosszabb dolgokat csinált? Én csak magamra voltam és vagyok veszélyes, de ő másokat is ránt magával. Összesen kétszer fordult elő, hogy rajtam kívül más is megsérült. Az utolsó szót tegyük idézőjelbe, mert Kyle nem csak megsérült, hanem meg is halt. Egyedül emiatt vethetnek meg az emberek! A többi az én dolgom. Különben is, amikor kiestem egy házból, akkor éppen megmentettem valaki életét! Ezért semmi elismerés nem jár nekem? Azért is csak lecsesztek itthon. – Annyira szeretném azt mondani, hogy rám hasonlítasz.... de én sosem voltam ennyire meggondolatlan és ostoba. Arról nem is beszélve, hogy hiába volt már komoly kapcsolatod még mindig szűz vagy tizenhét évesen.

-          Ez most komoly? Az a legnagyobb bajod, hogy még nem feküdtem le senkivel sem?! – Nem is tudom melyik a sértőbb. Amikor valaki azt hiszi, hogy én már annyira hozzászoktam a meztelen férfiakhoz, vagy ha az ellenkezője a baja. Hát sajnálom drágalátos anyám, hogy én nem vagyok olyan, mint te.

-          Ha már mindig magadra akarod vonni a figyelmet, akkor legalább csináld jól. – Paskolta meg a karomat, mire hátráltam egy lépést. Fúj... azt hiszem ráléptem egy rántotta darabra. Mielőtt a tesóim elviharoztak, igazán feltakaríthattak volna. – Sajnos ezt mi rontottuk el apáddal, de leginkább ő. A kilencedik születésnapodon valami az agyára ment és utána nekem kellett a mintaanyát játszanom. A születésedkor azt hittem megbeszéltük a dolgokat, de neki megint elő kellett hozakodnia vele. Hogy én mennyire gyűlöltem abban a pillanatban. Nézzen ki akármilyen jól ki az apád, ezzel a mániájával az őrületbe kergetett. Azt hittem túltette magát az eseten, de az a barom képtelen volt elfelejteni.

-          Te meg miről beszélsz?

-          Hisz apád elmondta. Különben mi okod lenne szóba állni vele annyi év után? – Két párbeszédet folytatunk a tudtom nélkül? Az egyiket a valóságban, a másikat a fejében? Nekem elmondta apa, hogy mi miért történt, de mi köze ennek a születésemhez vagy egyáltalán anyához? Elmondtam a nőnek a saját variációmat és emlékeimet, mire a mosolya kiszélesedett és elkezdett nevetni. – Ezt nem hiszem el, te tényleg elhitted ezt a harmatgyenge hazugságot, amit valószínűleg abban a pillanatban talált ki?

-          Ezt nem értem... akkor apa miért viselkedett úgy?

-          Annyira látni akarom az arcodat, amikor megtudod az igazságot, de még nincs itt az ideje. – Hiába minden igyekezetem, de egyre lejjebb haladunk a lejtőn. Volt valami perverzió abban a mosolyban, ahogy rám nézett. Mintha élvezné a szenvedésemet. – Az ilyen pillanatokért imádok anyának lenni.

-          Mert amúgy nem?

-          Az, hogy anya lettem... életem egyik legrosszabb döntése volt. Apád annyira gyereket akart, hogy inkább belementem, csak hagyjon végre békén. – Ha ugyanezt a történetet adta elő a bátyámnak is, akkor nem csodálom, hogy elrohant. Ez még nekem is rosszul esett. Most már szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy apa volt az, akit elvakított a szerelem. Amikor pedig bekerült a képbe az a bizonyos másik férfi egyből őt látta a sátánnak, aki elcsábította az ő tökéletes és imádnivaló barátnőjét. Nem fog a legszebben hangzani, de miért is szeretett bele apa? Van egyáltalán pozitív tulajdonsága?

-          Tündérmesébe illő a történtetek. – Húztam el a számat és már nagyon mehetnékem volt. Valakivel erről beszélnem kell, mert nem bírja el a vállam. – Csak pár dolgot nem értek. Ha ennyire ellenedre volt a családalapítás, akkor miért nem kerestél egy hozzád hasonló férfit? Ott volt Mr. Lewis... úgy látom, nagyon jól érzitek magatok egymás mellett. Miért kellett húsz év ahhoz, hogy újra egymásra találjatok?

-          Semmi pénzért nem neveltem volna fel Kamilla fiát. Ha Kyle nem lett volna, akkor valószínűleg tényleg vele maradtam volna. Ti sem születtetek volna meg és az életem is másként alakult volna. Túl sok a ha és volna. – Jobban szerettem azt a nőt, aki legalább annyira vette a fáradságot, hogy legalább színészkedjen. – Remélem a ti kapcsolatotok jobban alakul majd Kyle – al és nem kell felesleges köröket tennetek.

-          Persze, mert mi nem foguk összejönni. – Anya erre már nem mondott semmit se. Hátradőlt a kanapén és mindent tudó mosollyal az arcán nézett rám. Nagyon elégedett lehetett magával és ettől teljesen felfordult a gyomrom. Ez a nő... komolyan az én anyám? Akit annyi éven át szerettem, de igazából semmit sem tudtam róla?
Miért van az, hogy lelkileg már felvoltam minderre készülve, de most mégis pofonként ért a valóság? Azt hiszem... szükségem van egy kis időre, amíg feldolgozom a hallott információkat. Apa hazudott volna? Igazából tényleg sántított a története, de annyira hinni akartam neki, hogy mindent elhittem neki. Utána már nem is próbáltam kétségbe vonni. Talán kellett volna... hisz ő még most se próbálkozik. Anyának igaza volt... túl sok a volna.

-          Alienor mama? – A lépcső tetején a nagymamám állt, arca szobormerev volt, semmi érzelmet nem lehetett róla leolvasni. Miért van olyan érzésem, hogy minden egyes szót hallott? Pedig mi még csak nem is ordibáltunk. Pár pillanatig azt hittem, hogy nem fog megszólalni, de utána lemondóan megcsóválta a fejét.

-          A vér nem válik vízzé.

Különkiadás - Olyan, mint a drog

Kyle szemszöge

 

-          ANYU!
Amikor meghallottam Thomas üvöltését, akkor ösztönösen mozdult az ujjam és felnyomtam maxra a hangerőt. Egy pillanatra csak a zene hangja dübörgött a fülemben, de utána újra felcsendült a kölyök idegesítő  vinnyogása. Lemondóan sóhajtottam egyet, mert hiába játszódott le majdnem minden egyes héten ugyanez a műsor, sohasem lett halkabb ez a két éves kis rémség. Feladni viszont nem fogom, mert egy nap csak megnevelik! Ha nem, akkor itt az ideje új barátok után nézni, mert tíz évet nem fogok arra várni, hogy kinője ezt a viselkedést. Minden gyerek ilyen elviselhetetlen?

-          Lilith, kezdj valamit az ivadékoddal vagy felrúgom! – A türelmem gyenge lábakon állt, ha kisgyerekekről volt szó. Főleg, ha arról nyafogtak nekem, hogy a sok csokitól megfájdult a hasuk. Mi a szarért talál meg ez a kölyök engem állandóan? Úgy nézek ki, mint akit érdekel, hogy mi van vele? Közlöm, hogy rohadtul nem. Talán majd azután érdekelni fog, miután a saját életemben rendet teremtettem, de addig semmi kedvem gyereket pesztrálni.  Megfájdult a hasad a sok csokitól? Így jártál, minek vagy ennyire telhetetlen? Legközelebb majd tudni fogod, hogy ne tömd két pofára az édességet.

-          Hogy te mekkora egy pöcs vagy. – Az emberek szentül hiszik, hogy úgyse merem megölni a saját testvéremet, de elég közel járok ahhoz, hogy kitekerjem a nyakát. Minden embernek véges a türelme, az enyém meg dupla olyan gyorsan fogy el. Főleg, ha erről az elviselhetetlen csitriről van szó, aki mindkét szülőnktől a negatív tulajdonságokat örökölte. Nem fogom tudni mindig kihúzni a szarból, amikor betölti a tizennyolcat, akkor fel is út le is út. Az öklöm automatikusan ökölbeszorult, amikor eszembe jutott az a nap. Még csak meg sem köszönte az a hálátlan picsa! Így fogok én legközelebb másoknak könyörögni, hogy ne hívják a rendőrséget, amikor kurvára megérdemelné. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen tizenhat éves létére?!  Ah, már régen belefáradtam a szarságaiba. Jobb, ha mi ketten elkerüljük egymást.

-          Mégis hogy a szarba nézel ki? – Résnyire összehúzott szemekkel fordultam a fotel felé, ahol a húgom ült és egy könyvet olvasott. Inkább tudni se akartam mit, bár ha tippelnem kéne, akkor valami depis csajról, aki az öngyilkosságon gondolkozik. Amilyen elcseszett az ízlése csakis valami ilyesmiről lehet szó. Ilyenkor gondolkodok csak el igazán, hogy biztos rokonok vagyunk – e.  Nincs az az élet, hogy mi vérszerinti testvérek legyünk. Biztos elcserélték egyikünket a kórházban, más magyarázat nem létezhet. Csak rá kell nézni és az épeszű emberek megállapíthatják, hogy olyan lány, akinek jobb nem a közelébe menni. Mert őrült és úgy néz ki, mint egy emós picsa. Egyáltalán jó neki, hogy úgy néz ki a haja, mintha ráhánytak volna? Vagy az, hogy szétlyukasztja a bőrét? Az ő érdekében ajánlom, hogy azok fake piercingek legyenek a szájában vagy most rögtön kitépem őket. Mióta anya egyedül neveli az eddigieknél is elviselhetetlenebb lett. – Egyáltalán mit keresel itt?

-          Anya azt mondta ez a büntetésem, amiért egyest kaptam biológiából. – Anya.... ezzel mégis kit akartál megbüntetni, engem vagy őt? Ezek szerint még mindig mérges rám, amiért múltkor kihagytam a vasárnapi közös ebédet. Tagadhatja, de az ilyen geciségeiből tudom, hogy neheztel rám. Két legyet egy csapásra... – Ma találkozol apa új kurvájával, nem?

-          Sadie, nem szép ilyet mondani egy ismeretlen emberre. – Amikor Scott is ledugta a képét az emeletről, akkor végre valahára leszállt rólam a kis taknyos és azonnal rácuppant. Nem mintha annyira bánta volna. Amennyire imádja a gyerekeket, biztos úgy érezheti, hogy Thomas személyében most megkapta a karácsonyi ajándékát. Mosolyogva emelte fel és olyan türelemmel, amit felém sohasem szentesített meghallgatta ugyanazt a nyomorult történetet, amit már vagy öt perce folyamatosan hallgatok. Nem hiszem el, hogy őt tényleg ennyire érdekli. Hisz megérdemelte ez a kis vacak! Ah, sohasem fogom tudni mi jó van a gyerekekben.

-          Te szánalmas nyomorék, add ide a fiamat! – Anyám borogasson, lehet ez a nap még ennél is szarabb? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az emberek, akiket utálok összefogtak ellenem. Ha megakarnak őrjíteni, akkor nagyon jó úton haladnak, mert később csak még idegesebb leszek. Ha Scar hallaná ezeket a negatív gondolatokat, akkor egész biztos lecseszne, hogy fogjam fel a dolgokat pozitívan. Kinyalhatja, nem vagyok ennyire optimista személy. Bár lehet igaza van és hátha apa új bigéjének van egy dögös lánya, akit befűzhetek. Pár hónap után úgy is véget fog érni ez a kapcsolat és akkor a csajt se kell többet elviselnem. Bár amennyire apát ismerem valami sokkal fiatalabb csajjal kezd, akinek max ilyen kis pisis kölykei vannak. Az meg kell ugye a fenének.

-          Tudod, nem véletlenül neveztek el a szüleid egy démon után. Előre tudták, hogy ilyen kicseszettül áskálódó és idegesítő picsa leszel.  – Mondtam vigyorogva Scarlett nővérének, mire megrándult az orrcimpája és undorodó grimaszba torzult az arca. Nem lehetne, hogy amikor legközelebb elmegy, akkor egész véletlenül otthagyja a csoportja? Ennyi előnye van annak, ha valaki idegenvezetőként dolgozik. Sokszor elhúz akár egy hétre vagy, ha szerencsés vagyok, akkor többre is. Amúgy szerintem senki se hiányolná, ha ottmaradna, max azok a szerencsétlen barmok, akikkel kefél. Őket se fogom egyhamar megérteni, én még akkor se dugnám meg ezt a nőt, ha fizetnének érte. Előbb smárolok Scottal, minthogy ez bekövetkezzen. Azért merem ezt ilyen könnyedén kijelenti, mert még részegen se fordulna meg a fejemben, hogy az unokatesómra rámozduljak. A másik pedig, hogy sohase fekszem le olyan nővel, akivel a legjobb barátom már szexelt. Még ha csak részegen is és mindketten azonnal megbánták. Addig is utáltam azt a számító és vérszívó dögöt, de azóta már azt se bírom elviselni, ha egy időzónában tartózkodunk. Ezért jó, amikor elhúz Angliába hülyéket navigálni. Viseljék csak el ők.

-          Tudsz te ennél jobbat húgyagyú. – Válaszolta felém se pillantva, miközben kivette Scott kezéből a fiát. Hülye picsa, pedig nagyon jól tudja, hogy közülünk senki se ért jobban a kicsikhez, mint az unokatesóm. Ráadásul nagyon szereti őket és még biztonságban is vannak a kezei között.

-          Te vagy a mérce, amikor apa új csajaival találkozom. Ha nálad idegesítőbbek, akkor nincs mese, azonnal dobnia kell őket. – Még épp időben hajoltam el a felém dobott játékautó elől, ami szépen nekicsapódott az asztalon árválkodó vázának. A következő pillanatban eldőlve végiggurult a szélén majd pár másodperc múlva hangos csörömpöléssel földet ért. Bocs Scott, mindig a te ronda és giccses cuccaid bánják. Már meglehetne minket azzal vádolni, hogy direkt törjük szét őket, ami amúgy nem igaz. Max a tudatunk legmélyén. – Én inkább lépek, különben apa bepöccen. Állítólag ez a nő nagyon különleges neki.

-          Az arcodból ítélve nem igazán hiszed el. – Persze, hogy nem. Mégis miben lenne más ez a nő, mint az összes többi? Ugyanolyan lesz, érzem a zsigereimben. Vagy az eddigi tapasztalataim szerint egyre rosszabb, akikkel csak az idejét tölti és semmi érzelmi kötődés nincs. Kölcsönösen kihasználják egymást. A legtöbb nő meg sem érdemli, hogy emberszámba vegyük őket.

-.-.-.-.-.-.-.-


Apa mellett ültem az autóban és az ablakon kibámulva figyeltem a kétemeletes házat, ami fölénk magasodott. Erre nem számítottam. Csak egy kis részét láttam a kerítés mögött fekvő előkertnek, de szinte sejtettem, hogy a hátsó ennél jóval nagyobb. Mi fene... ez az első alkalom, amikor ennyire normális körülmények között élő nővel jött össze az apám. A ház méretéből ítélve pedig nagyon is volt gyereke, nem is egy. Csak adja az ég, hogy egy tíznél fiatalabb se legyen. Mert akkor engem többet nem lát ez a család az is biztos.
Igazából elkezdett érdekelni, hogy milyen irányba halad ez a történet.

-          Megtudod ígérni, hogy nem úgy fogsz viselkedni, mint egy neandervölgyi tulok? – Kérdezte apa egy cseppnyi gúnnyal a hangjában, amitől automatikusan ökölbeszorult a kezem. Neki teszek szívességet azzal, hogy eljövök vele ezekre a nevetséges találkozókra! Ha rajtam múlna inkább skippelném az összeset a szarba és max azzal ismerkednék meg, akinek gyűrű is került az ujjára. Akikből eddig nulla volt.

-          Nem.

-          Legalább akkor ne ijessz rá a gyerekeire, mint a múltkorinál. – A szemeimet forgatva sóhajtottam fel. Erre nem igazán terveztem válaszolni, de mivel türelmetlenül dobolt a kormányon, így mondtam, hogy majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében. Rajtam aztán ne múljon, úgy is ő cseszi el mindig. Főleg akkor, ha lánya is van az aktuális nőnek. Jut eszembe....

-          Hány gyereke van?

-          Három. Egy fiú és két lány. – A fel nem tett kérdésemre is választ kapta, szuper. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ezek a bizonyos lányok mégis hány évesek és hogy néznek ki. Talán még az is előfordulhat, hogy Scarlettnek igaza lesz. Bár azt nem szívesen vallanám be neki, megint elkezdene önelégülten mosolyogni és magára mutogatni, hogy ő megmondta. A francnak hiányzik a kioktatás. Viszont egy szép női társaságot sohasem tudnék megvetni, szóval ajánlom, hogy igaza legyen. – Rosetta úgy jellemezte őket, hogy a fia unalmas, a lányai meg... az egyik őrült a másik meg ijesztő.

-          Ha választanod kéne, akkor az ijesztő vagy az őrült mellett voksolnál? – Igazából nagyon nem volt kedvem a problémás lányokhoz. A mindennapjaimhoz már így is tartozott egy nagy adag problémacsomag, nem volt szükségem még egy hisztérikára is.

-          Muszáj választanom? – Csak egy bólintással feleltem, mire elgondolkozva nézte az autó plafonját. – Az ijesztőt, hisz tőle max csak félsz. Ki tudja mit tenne veled az őrült, ha átbasznád. Viszont... mivel az ő lányairól van szó, így jobb ha egyikkel sem kezdesz ki. Ha csak egy kicsit az anyjukra hasonlítanak, akkor a végén te fogsz szopni.

-          Te tudod... – Fogalmam sincs, hogy mégis mire akarhatott ezzel célozni. Ha csak egy kicsit is az anyjukra hasonlítanak? Nem vágom... akkor te mégis mit keresel ez a nő mellett? Az apám egy hatalmas idióta.... ezen nincs mit szépíteni.
Már a kapu előtt álltam, amikor megkörnyékezett a hagyjuk a picsába az egészet érzés. Egyáltalán miért kell minden nővel találkoznom, akit az apám megdug? Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha csak a komoly kapcsolatairól szereznék tudomást? Nekem mindenképpen, mert akkor nem kéne kéthavonta ilyen hülye találkozókra járnom. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy én is itt legyek? Talán én végzem el helyette a piszkos munkát? Ha kezd kellemetlené válni számára a dolog, akkor csak bemutat neki, mert úgy is tudja, hogy gyűlölni fogom? Hogy hozom a megszokott formámat és bunkó leszek? Nem tudok kedves lenni ezekkel a nőkkel. Mindegyikben van valami álszentség, amitől rosszul leszek.

-          Hazamehetek? – Kérdeztem szépen óvatosan hátrálva az autó felé, de apa a vállamnál fogva visszatolt és közölte, hogy most már nem táncolhatok ki az egészből. Mi a fene... te voltál az, aki belerángatott!  Ráadásul a házból kiabálás szűrődött ki. Hú, de sziporkázó személyiséghez tartozhat ez a hang. Már alig várom, hogy megismerjem és utána soha többé ne találkozzunk. Nem kellenek nekem hangos lányok, akik minden figyelmet magukra vonnak. Létezik egyáltalán olyan nő, aki megfelel az ízléseimnek? Akit tényleg többnek tudnék tekinteni egy éjszakánál? Aki velem is marad, amikor megtudja milyen vagyok? Arra még várhatok pár évet. – Maradok, de nem várhatod el, hogy kedves legyek.

-          Micsoda feltételek fiatalúr. – Már megint azzal az álszent tekintettel figyelt engem. Mosolygott, de a tekintete valami egészen mást üzent. Ezt még később megfogom bánni. Nem érdekelt. Már nem.
Nem félek tőled. Már nem.

-          Dean, végre megérkeztél! – A csengő után szinte azonnal kinyílt az ajtó és akkor megpillantottam apa új barátnőjét. Nofene... ez a nő teljesen átlagosan nézett ki. Semmi rendkívüli nem volt benne, mindene hétköznapi volt. A kinézete, az arca, a szeme, a magassága, az alakja, a haja és a ruhák, amiket viselt. Semmi különleges, mégis valahonnan ismerősnek tűnt. Vajon honnan és miért? Nem tudok rájönni. – Nocsak, elhoztad a fiad is? Rég láttalak Kyle.

-          Mi? – Nem válaszolt a kérdésemre, figyelmen kívül hagyott és beljebb invitált minket. Ez a nőszemély... ismer engem, de nekem fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. Most bizonyította be, hogy valamikor már találkoztunk egyszer, csak arra nem emlékszem, hogy mikor és milyen körülmények között. Mennyire bosszantó! Apának fel sem tűnt, legalábbis nem tulajdonított neki nagy feneket. Csak mosolyogva követte a házba, ahol végül odaadta neki azt a csokor fehér rózsát, amit eddig szorongatott. Eddig senkinek sem vett virágot, szóval tényleg különleges lehet valamiben.

-          Gyerekek, gyertek le! – Kiáltotta el magát a nő, közben felfelé nézett. Követtem a tekintetét, de csak futólag láttam valami rózsaszínt, mert a következő pillanatban el is tűnt. Egy repülő vattacukor felhő? Vagy mi lehet az, ami rózsaszín és képes eltűnni?

-          Jó napot. – Hangzott egy halk, de határozott hang a lépcső felől, mire arra fordítottam a fejem. Egy szemüveges lány nézett velem farkasszemet. Hollófekete haj, amit csiga alakú kontyba fogott. A szemei... a pupillája körüli rész egészen lilának hatott, míg a kékség vékony peremként ölelte körbe a belső színt. Akármit is mondanak, ez egyszerűen nem volt normális! Az egész lány maga volt a két lábon járó rejtély, de biztos voltam abban, hogy kedvelik a fiúk. Az anyjával ellentétben benne minden különleges volt. Kifejezetten alacsony volt és vékonynak is tűnt, de ezt nem tudtam eldönteni a rajta lévő kötött fölső miatt. Ehhez a csípőhöz, hogy társulhattak ekkora mellek? A gravitációnak tennie kéne a dolgát és lehúznia, de ő meg sem rezdült és kifejezéstelenül bámult.

-          Csókolom. – Ez a hang egy fokkal erőteljesebb és mélyebb volt. Valamiért egyből anya jutott róla eszembe, ami már önmagában is intőjel volt. Nagyon remélem, hogy csak képzelődtem, mert, ha nem akkor semmi hasznom nem volt ebből a találkozóból. Minden jóban reménykedve a lány felé fordultam és a látványtól majdnem elkáromkodtam magam. Ott állt velem szemben a Mrs. Vattacukor felhő.

-          Ez ugye valami elcseszett vicc... – Morogtam olyan halkan, hogy senki se hallotta meg. Mi van ezekkel? Miért nem hasonlítanak egymásra? Ha leakarták volna tagadni, hogy testvérek, akkor gond nélkül mindenki elhitte volna. Itt valami mellékefélés lesz, mert kizárt, hogy két testvér ennyire elüssön egymástól.  Abban viszont egyetérthettek, hogy az anyjukkal ellentétben egyikük sem volt átlagos.

-          Üdvözlöm. – Nem érdekelt a harmadjára megszólaló fiú, a szemeimet továbbra is Mrs. Vattacukor felhőn tartottam. A legszembetűnőbb különbség a bőrszínük volt. Az alacsonyabbnak hófehér, a magasabbnak pedig kreol. Ehhez a bőrszínhez társult mélyen ülő zöldeskék szempár és dús ajkak. Ha csak ennyi lett volna, akkor még azt mondom, hogy oké a csaj... de mindehhez valami förtelmesen ronda rózsaszín haj társult. Kegyelmezzen az ég, már előre sejtem milyen. Ugyanolyan emós picsa, mint a húgom. De Sadie legalább vékony.... ő pedig... finoman szólva nem annyira. Lehet, hogy csak erős csontozatú... ez megmagyarázná azt is, hogy neki miért nincsenek akkora mellei, mint a másiknak.

-          Sziasztok, Dean Lewis vagyok. – Miután apa is végigmérte a lányokat bemutatkozott. Egy szemrebbenés, annyit se reagáltak ők hárman. Úgy tűnik, hogy annyira nem szoktak hozzá az ilyen találkozókhoz. Jó nekik. – Ő meg a fiam, Kyle.   
Nocsak, vattacukor királykisasszony teste remegni kezdett és úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Vajon mi lelte? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor a Rosetta nevű nő bemutatta a gyerekeit. Mik ezek a nevetséges és béna nevek...? Jobban tetszik a Vattacukor megnevezés, soha az életben nem jönne a számra az, hogy Riko. Mint egy pingvin. A szülei nagyon utálhatták, amikor nevet választottak neki.

-          Részemről az öröm. – A fiú, akinek még a nevét se voltam hajlandó megjegyezni éppen kezet fogott apával. Látszott az arcán, hogy egyáltalán nincs ínyére a helyzet és ha tehetné kidobna minket a házból. Micsoda egy seggfej, de legalább próbál kedvesnek tűnni. Engem néz a vattacukor hajú pingvin. Mi ez a tekintet? Mintha azt hinné sokkal jobb nálam. Abból ugyan nem eszel kislány!

-          Gyerekek, mi lenne, ha bemennénk az étkezőbe és ott fojtatnánk a csevegést ahelyett, hogy itt szobrozunk? – Mennyire idegőrlő ez a megjátszott kedvesség, nem fáradt még ebbe bele? Az ember adja csak önmagát, hisz mindenki más már foglalt. Mondta Oscar Wilde, nemdebár?

-          Azt a ku... – Senki nem mondta, hogy vattacukor kisasszonynak ilyen jó segge van! Tátott szájjal bámultam a lány után, apa pedig somolyogva megpaskolta a vállamat. Máris van egy jó tulajdonsága a kislánynak, csak maradjon nekem háttal.

-          Perverz... – Sziszegte a legkisebb lány mellettem elhaladva és dühös pillantást lövellt felénk. Hát ő se fog egyhamar megkedvelni minket, de nem is volt szándékom örökre szóló barátságot kötni velük. Viszont ennek a törpének a melleit, vattacukor felhőnek pedig a fenekét közelebbről is szemügyre venném.

-          Elég volt a bámészkodásból. – Apa után beléptem az étkezőbe, ahol a többiek már helyet foglaltak. Jaj ne, most jön az unalmas bájcsevej, amit mindenhol meg kell ejteni? Hogy fogom én ezt kibírni? És meddig fog tartani? Haza akarok menni és felhívni Scar’ – t. Megakarom kérdezni tőle, hogy minden jól ment – e . Tudni akarom vagy beleőrülök! Egek, annyira ideges lettem... mi van, ha rosszul sültek el a dolgok? Ott lehetnék mellette, erre helyette itt támasztom a fejem egy rakat idiótával! Egy álszent nővel, egy bögyös törpével, egy vattacukor hajú pingvinnel és buzinak kinéző gyerekkel. Nekem kellett volna vele mennem, nem a démoni nővérének! Hülye Lilith! De a húgát legalább tényleg szereti. – Szóval három gyereked van.

-          Igen, mint láthatod. – Miért viselkednek ezek ketten úgy, mintha alig ismernék egymást? Hiszen nagyon jól tudod hány gyereke van, te mondtad nekem a kocsiban! Mi ez az elcseszett színjáték?!  Én ezt nem bírom tovább, muszáj közbeszólnom! Nem nézhetem tétlenül tovább! De mielőtt bármit mondhattam volna megéreztem apa kezét a csuklómon. A többiek nem látták, hisz mindez az asztal alatt történt. Csak sodródj az árral. Olvastam ki a szemeiből, mire dühösen összepréseltem az ajkaimat.
Sadie neve hallatán ráncba szaladt a homlokom. Milyen szerencsés az apánk, hogy nem kell hetente elviselnie azt a kis pisist. Annyira nemtörődöm, szinte teljesen leszarja a tanulmányait és minden egyes pillanatban a tűzzel játszik. Egyik vasárnap egy késsel a kezében fenyegetőzött. Én mondom, annak a lánynak valami nagyon nincs rendben a fejével.

-          Jobb is, hogy nem lakik velünk az az emos kurva. – Én egyszerűen csak nem tudnám elviselni és valószínűleg fél nap alatt agyfaszt kapnék tőle. Anya meg nem hiába tiltotta el apától. Magam sem hiszem el, hogy ilyet kell mondanom, de megértem. Ki tudja, mit tenne vele... nem akarom, hogy ugyanazt kelljen átélnie, mint nekem. Akármennyire is nem kedvelem, sohase akarnám neki azt a rémálmot.

-          Látom dúl a testvéri szeretet. – A velem szemben ülő lány ajkain gúnyos mosoly játszott, ahogy rám nézett. Mégis mit tudsz te rólunk hülye picsa?! Mintha bármi fogalmad is lenne a családi helyzetünkről!  Hogy jössz te ahhoz, hogy kritizálj engem és az apámat?! Illetve őt minden okod meglenne, de mivel nem ismered, így csak fogd be a szádat! Persze, apa ügyvéd meg minden... de az anyai szeretetet és féltést alábecsülni nagy hiba. Hiába próbálkozott apa milliószor és még annál is többször.... sohase tud győzni. És ha rajtunk múlik, akkor nem is fog.

-          Tizenhat éves. Tulajdonképpen utálja a bátyját és nem tudja elviselni, így talán jobb is, hogy az anyjával él.  – Ez a lány... annyira felidegesít! A nézésével, az arckifejezésével és a megvetéssel, amit a szemeiből kiolvasok! Azok a zöldeskék gömbök... láttam már őket ezelőtt. A vattacukor színű hajszálak.. határozottan találkoztam már vele. Sírás... üvöltés és tagadás.. miért ezek jutnak eszembe, ha a lányra nézek? Egyre erősebben tör rám a felismerés, hogy mi ketten találkoztunk már ezelőtt. Idegesít ez a család. Mindenhol csak titkokat és hazugságokat látok. Nem akarok többet találkozni velük!

-          Az érzés kölcsönös. – Horkantam fel, ezzel kifejezve a véleményemet. Én jó testvér lennék, ha hagyná az a kis picsa! Nem vagyok én hülye, hamar levágtam kiskorunkban, hogy nem vagyok a szíve csücske. Az ő hibájából néznek furán rám az emberek. – Lehet, hogy ez neked idegenül hangzik, de nekem nem.
Minden mondatom után egyre jobban elmélyültek a ráncok az arcán. Nem fogja megérteni, hogy miért ilyen a kapcsolatom Sadievel. Valószínűleg ő imádja a testvéreit, ha ennyire kitérítettem a hitéből. Szeretik, védelmezik, támogatják a másikat. Ahogy a három testvérre néztem láttam a tekintetükben az elszántságot. Fontosak egymásnak, bár teljesen különböző személyiségek. Az üres bájcsevejből nem sokat tudtam meg róluk, de most... ahogy néztek... sokkal többet elárult róluk, mint a szavaik. Azt hiszem, itt egyedül fogok maradni a véleményemmel és azt is elfelejthetem, hogy a vattacukor felhő fenekével játszadozom. Rohadtul nem fogja hagyni, jól sejtem?

-          Erre valók a testvérek! – Még tovább folytatta a kis monológját, mire kis híján elmosolyodtam a naivságán. Mégis hány éves, hogy elhiszi ezeket a hülyeségeket? Annyira idegesít a viselkedése és ez a naivság kezd bosszantani. Annak ellenére, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ott ül a fájdalom a szemeiben, meglehetősen hisz a világban. Ezekben a nevetséges hülyeségekben. Még, hogy a testvéreid edzenek meg téged és segítenek neked... egy teljesen másik világból jövünk mi ketten. Nem is tudom mikor szerettem utoljára a húgomat annyira, hogy nem akartam elengedni. Talán, amikor megszületett... de a balesetem miatt nem emlékszem rá. Két éves volt, amikor elvesztettem az emlékeimet. Ha addig is jó volt a viszonyunk, akkor utána mindenképpen megváltozott. És egyre csak rosszabb lett minden. Talán jó testvérek lennénk, ha nem történt volna meg az a baleset.

-          És ezt a maszlagot te komolyan be is veszed? – Emiatt a lány miatt túl sok dolog jutott eszembe, amire nem akartam gondolni. Elég legyen már ebből a végtelen ostobaságból! Mintha a falnak beszélnék, komolyan mondom. Lehet, hogy hallotta, de megfontolás nélkül lepattant róla. Akármit mondtam az csak olaj volt a tűzre és egyre dühösebb lett.
Az asztal alatt apa szinte már elszorította a vérkeringésemet, de nem most fogok visszavonulót fújni! Kiskutya módjára bólogatni ennek a hülye liba minden szavára és jópofát vágni a mondókájához? Még mit nem!
Mindig is Scott volt az én jobbik felem. Ha valami hülyeséget csináltam vagy átléptem észrevétlenül azt a határt, akkor majdnem hogy lelkiismeretemként nyaggatott. Most is hallottam a fülemben a hangját... megkérdezte, hogy miért nem tudom elfogadni mások véleményét. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy és a csaj miért nem tudja?! Nem csak az ő véleménye létezik a világon! Máshogy gondolkozunk, a körülmények így hozták. Miért nekem kell a kedvesebbnek és megértőbbnek lennem?!

-          Kyle... – Mi ez? Hirtelen annyira szeretetteljesen és vágyakozóan ejtette ki a nevemet a száján, hogy elgondolkoztam azon mondtam – e bármi kedveset is, amiért ezt érdemlem. Nem, csak beszóltam neki, szóval passzolok. – Én nem hagytam ott, pedig nem volt valami gazdag család sarja. És én se vagyok az, mégis engem választott. Nem ezért...
Végigmutatott magán, de az igazán lényeges részét nem vehettem szemügyre, mert rajta ült. Ahogy oldalra fordította a fejét és megláttam a fülében lévő piercinget és azt a végeláthatatlan mennyiségű fülbevalót valami keresztülcikázott az egész testemen. Már megint... egyre jobban érzem, hogy nem ez az első találkozásunk. A levegő hirtelen elkezdte szorongatni a torkomat, mire a szabad kezemmel kicsit megrángattam a pólómat. Ebben a pillanatban visszafordult felém és a szívére tette a kezét. – Hanem azért, ami itt belül rejlik. Őt nem érdekelte, ha éppen kócos volt a hajam vagy nem passzoltak össze a ruháim. Azt szerette bennem, amilyen vagyok... még a rossz tulajdonságaimat is, amik a leginkább jellemeznek engem. Nagyszájú, pimasz, bunkó....
Ne félj vattacukor kisasszony, ezeket nekem is sikerült észrevennem. Mondjuk nem tudom mit szerethetett benne az a Kyle gyerek, hisz eddig nem igen csillogatta meg a jobbik felét. És nem is igazán a természetességéről híres, ahogy elnéztem a haját, az arcán lévő sminket és a fülében sorakozó fülbevalókat és piercinget. Szóval tényleg nem tudom megérteni, de legalább rájöttem, hogy ennek szólt az a tekintet. Ugyanúgy hívják a volt pasiját, mint engem. Micsoda kellemetlen véletlen. Mindjárt megszakad érte a szívem brühühü..

-          Miért múlt időben beszélsz? – Mosolyodtam el gúnyosan, amikor a mondókájára ért. Mekkora képmutató ez a csaj, a történet vége úgy is az lesz, hogy dobták. Ennek ellenére ő még mindig védi és az egekbe dicséri. Miért? Hisz vége van már, engedd csak el és élj tovább. Nincs szerelem, ami megér ennyi fáradtságot.

-          Mert ő volt az igazi! – Üvöltötte el magát, mire olyan érzem támadt mintha valaki gyomorszájon ütött volna. Ahogy szuggeráltam az arcát, a haját és magát az egész lányt hirtelen nagyon homályosan derengeni kezdett valami. Úristen mennyire fáj a fejem! De most már csak azért is fel fogom idézni, hogy mikor találkoztunk. Egy pillanatra kiüresedett a fejem és ahogy a lányra pillantottam láttam magam előtt a könnyes, de üveges szemeit. Emlékeztem az őt beborító vér sötét színére, a fémes szagra, ami a levegőben terjengett. Ez a lány... megpróbált öngyilkos lenni vagy nem tudom mi más oka lett volna arra, amit magával tett. Másnap pedig... belefulladt a barátja a tóba.

-          Te vagy az a lány...  júniusról. – Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek kicsúszott a számon. Azonnal meg is bántam és átkoztam magam a szavaim miatt. Miért kellett megszólalnom?! Ez egyáltalán nem tartozik rám! Nem akarok róla beszélni... mert mélyen megvetettem azért, amit tenni akart. Csak néztem az elnyílt ajkait és a döbbent tekintetét. Hirtelen nagyon hideg lett ebben a helyiségben, mintha valami olyan lenne itt, akinek nem szabadna. Nem csak azt a napot láttam tökéletesen most már, de a fiú arcát is. Szomorú és beletörődő mosollyal az arcán nézett maga elé. Annyira szerette.... hogy meghalt érte? Megremegett a testem az indulatoktól. Ekkora hülyét még nem hordott hátán a föld! Ki dobná el az életét egy lány miatt? Velem a van a baj? Hogy én sohase lennék képes ilyesmire? Sajnálkozva pillantottam a lányra... de nem őt sajnáltam, hanem a srácot. Hogy ennyire elvakította őt egy ostoba és ártó érzelem.

-          Te...

-          Köszönöm a vendéglátást. – Látni se bírom ezt a lányt. Az a fiú miatta halott és nem más miatt. Nem undorodik magától minden alkalommal, amikor tükörbe néz? Én élni se bírnék a tudattal, hogy a szerelmem miattam halt meg
Most azonnal haza akarok menni. Látnom kell őt, muszáj meggyőződnöm arról, hogy jól van és még hosszú ideig velem marad. El kell mondanom neki, hogy mennyire fontos nekem. Tudnia kell, hogy rám az utolsó lélegzetvételéig számíthat. Scarlett, látni akarlak!

-          Várj! – Kiáltotta utánam, amikor kitépve a kezem apa szorításából felpattantam és kirohantam a házból. Muszáj... minél előbb látnom kell. De ha így itt hagyom, akkor kitudja meddig fog még követni. Gyorsan lerendezem, utána mehetek is.

-          Te vagy az a lány. Akinek aznap meghalt a barátja. – Miért hiszed azt, hogy együtt érzek veled? Látom a szemeidben ezt az ostobaságot, pedig undorodom tőled. Megvetlek a gyávaságodért. Elítéllek a tetteidért. Igazságtalannak érzem, hogy te élsz, amíg ő nem. De hogy mondhatnám ezt az arcodba? Nincs itt az ideje annak, hogy ennyire őszinte legyek. Inkább megtartom a véleményemet. – Emlékszem, hogy soha senkit nem hallottam olyan fájdalmasan sírni, mint téged akkor. Még a mai napig sem.
Valamit még mondanom kéne, bármennyire is tiltakozott ellene minden zsigerem. Nem hangozhatott valami őszintén az a sajnálom, de ezt kellett szeretni. Legalább megpróbálkoztam. Örüljön ennek a kis vattacukor hajú pingvin!

-          Nem kell. – Majdnem felröhögtem, amikor szomorúan elmosolyodott és átölelte magát. Ennyire jó színész lennék? Simán elhitte, hogy tényleg sajnálom, ami vele történt! Mennyire hihetetlenül ostoba és naiv ez a lány! Nem bírom! – Az élet rendje a halál...  De nem mi döntjük el mikor súlyt le ránk.

-          Meg fogsz fázni, menj vissza a házba. – Csak kotródj vissza oda, hogy végre kiröhöghessem magam. Ott úgy is olyan emberek várnak, akik elnézik a kezedhez tapadt vért, amit soha nem fogsz tudni lemosni róla. Milyen szép is, ha van egy szerető családod. Nekem ilyen sajnos nem jutott. Amint erre gondoltam azonnal elmúlt a jó kedvem és elkomorultam. Család... mégis mi az? Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor apa és a Rosetta nevű álszent nő kiléptek a házból. Egymásra mosolyogtak, nevettek, szinte érezhető volt az egymás iránt érzett vágyuk. Hah, megint le lettem cserélve. Azt hiszem egy ideig nem fogok hallani apáról.

-          Hm? – Amikor megéreztem a mobilom rezgését, akkor unottan előhalásztam a zsebemből. Összeráncoltam a szemöldökömet. Ha mondani akarsz valamit, akkor miért nem jössz ide hozzám? Apa... Mielőtt megnyitottam volna ránéztem, ő pedig csak elmosolyodott.

Te még nem tudhatod, hogy valójában milyen személyiség Rose. De a mai nap alapján szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az idősebbik lány is ugyanolyan. Azt mondtam a kocsiban, hogy maradj távol tőle, igaz? Nem kell megfogadnod a tanácsomat... de ha egyszer elkezded, akkor nem fogod tudni abbahagyni. Rosetta és a lánya olyanok, mint a drog vagy az alkohol. Egy káros szenvedély, amiről tudod, hogy nem helyes mégse tudsz ellenállni. El sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító érzés, de lassan tönkre is tesz. Huszonkét év Kyle... ennyi ideje nem tudtam megszabadulni ettől a szenvedélytől.”

100. rész - Ne gondoljunk a másnapra

-          Annyira hiányoztál Cica! – Suttogta tisztán és érthetően, majd a mondatát követően a vállgödrömbe fúrta a fejét. A szívem... miért dobog ilyen hevesen? Miért érzem úgy, hogy a körülöttem lévő levegő fojtogat és nem hagy rendesen lélegezni? Az egész testem megfeszült a férfi a mozdulatától, de képtelen voltam eltolni magamtól. Mert nem volt kellemetlen... beleremegett az egész lényem ebbe az egy mondatba. Annyira őszinte volt, hogy nem tudtam kétségbe vonni. Lassan felemeltem a kezeimet és magamhoz öleltem a fejét. Annyira hiányzott már az érintése és az ölelése.

-          Te is hiányoztál nekem. – Helyes volt – e, amit tettünk? Csak egy másodperc erejéig hangzott el a fejemben a kérdés, utána félre is söpörtem. Nem volt helye itt most negatív gondolatoknak. Hisz az ő kezei öleltek magához, nem valaki másé! Ez mindennél többet számított. Ha ez lehetséges még közelebb húzódtam a férfihoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

Most sokan azt kérdezhetik magukban, hogy hát ez meg mi a fűzfán fütyülő rézangyal akar lenni és hogy jutottunk el idáig. Mindenre választ fogtok kapni, bár azt nem állítom, hogy értelmük is van. A mai este egy kicsit zavaros volt és sok dolog történt... A lényeg, hogy majd eljutunk ehhez a ponthoz is

Egy órával korábban

A fejemet a hang irányába fordítottam és az az egy pillantást elég volt ahhoz, hogy a fejembe valami fájdalmasan belenyilalljon. Emlékek. Emlékek, amiknek már a puszta felidézése is levitte a testhőmérsékletemet. A szavai, a tettei, ahogy mindezek közben nézett... a csalódottság és a keserűség, amit minden egyes alkalommal éreztem. Azok a kósza gondolatok, amikor vártam arra, hogy végre bocsánatot kérjen és őszintén beszéljen velem. Az elmúlt hetek alatt annyi harag torlódott fel bennem, hogy most szinte zubogva száguldott az ereim között, egy olyan porcikám se volt, ami ne remegett volna a visszafojtott indulattól. Ezeknek hála szinte nem is gondolkoztam, fel sem fogtam, hogy mi teszek... csak mozdult a kezem és a pohárban lévő pezsgőt Kyle arcába öntöttem.
Amikor eldöntöttem, hogy eljövök erre a bulira, akkor teljesen más terveim voltak. Még csak ötletként se fordult meg a fejemben az a lehetőség, ami végül bekövetkezett. Hiányzott a francnak a figyelem, ami ebben a pillanatban most ránk irányult. Eredetileg csak megakartam mondani neki a magamét és talán még a bokán rúgás is belefért volt, de semmiképpen se ez. Az szerintem mindenki számára teljesen egyértelmű, hogy egyedül a férfi miatt döntöttem úgy, hogy tiszteletemet teszem ma este. Nem láttam más lehetőséget, meg kell értenetek. Ha ezen az istenbarmán múlt volna, akkor tovább folytatja ezt az idétlen viselkedést és a továbbiakban is került volna. Nem tudom mit csináltam, amivel ezt kiérdemeltem. Én tényleg úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk javult és talán kicsit bensőségesebb lett, erre az azt követő napon, mintha valami halálos bűnt követtünk volna el nemes egyszerűséggel kidobott. Onnantól fogva egyetlen egy pozitív megszólalása volt és nagyon remélem, hogy azt se fogom megbánni.

-          Köszönd ezt a barátodnak. – Billentettem oldalra a fejem, miközben figyeltem a pezsgőtől nedves tincseket, amik a homlokára tapadtak és az elkerekedett szemeit. De leginkább magadnak. Tettem hozzá magamban, ami eléggé evidens volt, így kimondani se akartam. Ha nem előre betervezett program volt a pezsgő pazarlás, akkor joggal kérdezhetitek, hogy mégis miért ez lett a végkifejlet. Szerintem teljesen egyszerű az ok. Nagyon úgy festett, hogy neki senki sem szólt az én ittlétemről, így ahogy rendje és módja, meglepődött. Ezzel még nem is lett volna bajom, de komolyan mondom, amint kinyitotta a száját, bennem elpattant az a bizonyos húr. Mondjuk az is igaz, hogy az csak a végső löket lehetett, ugyanis előtte meg is kóstoltam azt a pezsgőt, amivel alig egy perce arcon öntöttem. Fogalmazzunk úgy, hogy megint rájöttem mennyire nem nekem való az alkohol. Fél órája az anyámnak kellett győzködnie, hogy legalább egy korty nem tudom mit igyak meg, mert biztos ízleni fog. Hát újabb ékes bizonyítékát találtam meg annak, hogy mi ketten mennyire nem hasonlítunk. Az az egy kortya konkrétan végigégette a nyelőcsövemet és azt hittem ott halok szörnyet. Megköszönném drágalátos anyám, ha nem velem akarnád bepótoltatni azt a piamennyiséget, amit te innál meg, ha nem lennél terhes. El kell fogadnod, hogy egyszerűen akármennyire is le akartam volna részegedni nem volt rá alkalmam, mert szinte semmi sem ízlett az ízlelőbimbóimnak.

-          Te mondtad Cicának, hogy borítsa a képembe a piáját?! – Amikor Kyle felocsúdott a döbbenetből és eljutott a tudatáig a mondatom, akkor dühösen fordult Scott felé, aki meglepően sápadtnak tűnt. Meredten bámult rám, utána gépies mozdulattal megrázta a fejét. Semmi ehhez hasonlító dolgot nem mondott, de akkor döntöttem el mennyire nem hagyom annyiban a dolgot, amikor vele beszéltem. – Akkor mégis mi volt ez az egész?!

-          Életem legnagyobb küzdelme lesz, hogy ma este berúgjak... ezt nem bírom józanul. – Motyogtam alig hallhatóan, majd sóhajtva megfordultam és elindult az ételekkel és innivalókkal megrakott asztalok felé. Persze, nem akarok teljesen K.O lenni, csak had kerüljek abba az állapotba, hogy jól érezzem magam. De előtte eszek valamit, mert majdnem kilyukad a nyomrom és az a bögre müzli nem volt valami kielégítő. Annyi minden volt itt, hogy azt se tudtam mivel kezdjem. Annyira nem kívántam most az édeset, hogy valami mini hot dog szerűségen akadt meg a szemem. Egészen finomnak tűnik, de ezt csak akkor tudom meg, hogy ha megkóstolom. Már éppen beleharaptam volna, amikor hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Annyira váratlanul ért, hogy teljesen összerezzentem és még a tálra is visszaejtettem a mini hot dogot.

-          Riko, igaz? – Amikor felismertem Kamilla hangját, akkor az aggodalom a kelleténél jobban nehezedett rám. Édes uram, egyetlen teremtőatyám! Tudom, hogy mostanában volt pár keresetlen szavam hozzád, sőt az is megeshet, hogy megtagadtalak és ateistának vallottam magam, de kérlek szépen a döntő pillanatban ne engedd el rossz útra tévedt gyermeked kezét! Ami nálam csak annyit jelent, hogy ne hagyja, hogy Kyle anyja végezzen velem, amiért mindenki szeme láttára képen öntöttem a fiát. Láttam milyen volt, amikor leakarták tartóztatni a lányát, szóval egyáltalán nem hiányzott ez a szintű balhé. – Te vagy Bill lánya.

-          És Rosettáé. – Tettem hozzá ösztönösen, de a nő arckifejezéséből ítélve nem kellett volna. Jobban belegondolva rájöttem arra, hogy valószínűleg nem éppen kebelbarátnők. Nem is értem miért, hisz anya csak a pasiját, a gyerekeinek az apját nyúlta le tőle. Igazából ennek az okára nem tudok rájönni, minden más a helyére kerül a fejemben. Mi vonzó van abban a férfiban? Árulja már el nekem valaki, mert ez komolyan érdekel.

-          Igen... az ő lánya is vagy. De leszámítva a külsőségeket, mennyiben hasonlítotok egymásra? – Egyértelműen tudtam, hogy ez a nő nagyon értelmes, de volt benne valami, amitől kellemetlenül éreztem magam a társaságában. Mintha belelátna az emberbe és tudná minden gondolatát vagy bűnét.  – Tudod, sohase kedveltem az édesanyádat. Egyenesen gyűlölöm a hozzá hasonlókat, akik nem érdemlik meg azt a sok jót, amit kaptak. Volt már veled olyan, hogy hiába próbálkoztál, hiába vágytál valamire, valaki mindig elvette tőled és tönkretette a boldogságodat?
Nem különösebben, ha valakinek lett volna ehhez pofája, akkor az volt az utolsó napja. Velem aztán ne cseszekedjen senki sem! Korábban kell ahhoz felkelni, hogy engem valaki tönkretegyen. Mondjuk nem hiszem, hogy kíváncsi lenne egy ilyen kaliberű válaszra. Tekintettel arra, hogy most fog az a rész jönni, amikor közli velem mennyire elbaszta az életét az anyám.

-          Okos lánynak tűnsz, szóval szerintem rájöttél miért mesélem ezt el. Középiskolában ismerkedtem meg az apukáddal, nagyon kedves és őszinte fiú volt, így hamar összebarátkoztunk. Igen... csak barátok voltunk mégis Rosetta olyat látott bele, ami igazából sohasem volt. Előtte se kedveltem túlzottan, hisz nem volt más, mint egy elkényeztetett liba, akinek az önzősége nem ismert határokat. Mindig neki kellett a középpontban lennie, azt akarta, hogy csak rá figyeljenek az emberek. Azzal nem lett volna baj, ha csak elmondja a véleményét, de ő olyan volt, hogy mélyen elítélte azokat, akik nem értettek vele egyet és hangot is adott a nem tetszésének. – Egyáltalán nem mosolygott, mint ahogy szokott, csak összeráncolt szemöldökkel nézett egy pontot. Amikor arra fordultam, akkor már láttam, hogy anyát nézte, aki egy nagyobb társaság közepén állt és nevetett, beszélgetett másokkal. – Semmit se változott azóta, pedig azt hittem legalább valamivel értelmesebb lett. Mennyire kiábrándító.

-          Pontosan miért gyűlöli ennyire? – Biztos kellett lennie egy pontnak, amikor ez a távolból utálom igazán közeli és személyesebb lett. A tengert is kettéválasztom, ha kell, csakhogy megtudjam végre mi történt azon a hülye egyetemen! Kamilla rám nézett, majd nagyon lassan elmosolyodott és oldalra döntötte a fejét.

-          Azért, mert ő tette ilyenné Deant. – Eszembe jutottak apa szavai, amikor ő mesélt nekem az egyetemi éveikről. Minden csak nézőpont kérdése és az eredmény is más lesz a végére. Ezek csak most nyertek igazán értelmet, mert szerintem ugyanazt a történetet fogom hallani, csak Kamilla szemszögéből. Apa szerint elvakította a szerelem és minden hibáját megbocsájtotta annak a rothadó féregnek. – Dean mindig is kitűnt mások közül. Kezdetben még csak egy különcnek gondoltam, de idővel egyre többször kaptam magam azon, hogy őt keresem a szemeimmel. Hallani akartam a beszédeit, a véleményét és az érzéseit. Tudod, a szíve mélyén még mindig az a kisfiú volt, aki nagyot álmodott. Megakarta váltani a világot, tényleg azt gondolta, hogy képes jobb hellyé tenni a földet. Rendkívül eltökélt volt, a hite pedig meginoghatatlan. Nem sok barátja volt... az emberek nem szeretik a túlzottan őszinte és becsületes embereket, akik lebuktatnak másokat.
Mintha ezt az utolsó mondatot már hallottam volna valaki másnak a szájából. Nem ugyanezt, de a lényege pontosan ez volt. Ahogy törtem a fejemet egyszer csak fény gyúlt a sötétben. Mr. Lewis volt az, aki ezt mondta nekem... Nem... ez nem lehetséges... Pont ő? De miért? Én azt hittem, hogy ezeket csak azért mondja, mert látta kívülállóként. Lehetséges lenne? Hogy ugyanazon a megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük? Kyle nem válhat azzá, aki az apja!

-          Eltudod képzelni milyen nehéz volt a többiek közül kilógva élni, a sok gúnyos megjegyzést hallgatni, ami érte? Ennek ellenére mindig azt mondta, hogy mindez nem számít, amíg a tükörbe nézve büszke arra, akit lát. Még akkor is megtartotta a méltóságát, amikor az anyád mindenki füle hallatára megalázta. Megpróbálta tönkretenni, csak mert nem értett egyet vele. Ennyire volt önző ember az édesanyád. Képes lett volna szétrombolni egy élet munkáját a saját jóléte és hülyesége érdekében. – Lassan nem tudtam, hogy mit gondoljak. Ha Mr. Lewis tényleg olyan ember volt, mint amilyennek Kamilla leírta, akkor apa miért mondta ennek az ellenkezőjét? Elvakította a szerelem... nem hiszem, hogy ilyen mértékben. Maga mondta a nő, különc volt. Tisztában volt a hibáival és mégis ebbe szeretett bele. Azt hiszem, hogy ez csodálatos dolog. –  Az egyetlen jó oldala ennek az volt, hogy Dean elkezdett gondolkodni, rájött, hogy hatással van az emberekre. Rosettának hála meg tanulta hogyan tud meggyőzően beszélni. Képes lett befolyásolni másokat.

-          De ez jó dolog, nem?

-          Oh, nem is ezzel volt a gond. – Rázta meg a fejét a nő, miközben belekortyolt a kezében tartott borba, amit mesélés közben töltött magának. – Abban a pillanatban, amikor Dean kezdte visszanyerni a lelkesedését és még dolgokat is sikerült elérnie, Rosetta úgy döntött, hogy nem vagyok elég jó neki. Azt mondta visszafogom, és nem hagyom, hogy elérje azokat a dolgokat, amikre hivatott. Nem voltak ezek mások, mint szép szavakba csomagolt hazugságok, leegyszerűsítve pedig csak szúrta a szemét, hogy Dean és én együtt vagyunk. Ezért éket akart verni közénk, ami ha úgy vesszük sikerült is. Bármit megtehetett volna és mégis olyan utat választott, ami visszakézből hármat lekevert nekem.  Rosetta és Bill között remekül alakultak a dolgok, igazi álompárnak számítottak, ennek ellenére... képes volt olyasmit tenni, aminek hála a szakítás szélére sodorta a kapcsolatát. Még mindig nem hiszem el, hogy annak ellenére... annak ellenére, hogy az a nő mennyire megalázta a múltban, hányszor belerúgott és milyen ocsmányul viselkedett vele, Dean képes volt bedőlni neki. A szavai szép lassan hazugsággá formálódtak, azt mondta ezek szükségesek ahhoz, hogy elérje a céljait, mert tisztességes játszmában sohase lehet győzedelmeskedni. Hogy lett a befolyásolásból manipuláció? Úgy járt, mint sok másik nagyra vágyó fiatal. Megrészegítette a hatalom, a siker és elfeledkezett az igazán fontos dolgokról. És mindez annak a nőszemélynek a hibája, aki elhitette vele, hogy más járható út nincsen. Miután már biztos volt abban, hogy Dean bármit megtenne, amit mond... még arra is sikerült rávennie, hogy megcsaljon. Azon a napon... nekem kellett volna rájuk nyitnom. Rosetta karmája, hogy pont Bill volt az, aki rajtakapta őket. Amíg látszólag az ő történetünk egy válság után szárnyalt, addig a miénk folyamatosan lefele száguldott a lejtőn... Nyoma se maradt benne annak a férfinak, akit egykor megszerettem. 
Kezdett megfájdulni a fejem a rengeteg újonnan szerzett információtól. Kinek kéne higgyek? Apának vagy Kamillának? A történetüknek egyedül az a rész egyezett, amikor anya megcsalta apát. Még magamnak is fájt beismerni, de jobban hajlottam a most elhangzottak felé és azt mondanám apát vakította el a szerelem. Azok alapján, amit mostanában tapasztalok, könnyedén eltudom hinni, hogy ilyen nő az anyám. Viszont egy részt nagyon hiányoltam Kamilla történetéből.

-          És Kyle?

-          Mi van vele? – Nézett rám értetlenül. Pontosan olyan tekintettel nézett, mint aki nem érti, hogy mégis miről beszélek. Pedig nem volt olyan bonyolult a dolog. Csak a fejemben elkezdtem összeadni és kivonni, egyeztettem apa történetét az övével és akkor megszületett az eredmény: A történet során már megszületett a mostohatestvérem, feltehetőleg még azelőtt, hogy Mr. Lewis megcsalta. Mégse lett megemlítve a neve egyszer se.

-          Ő hol volt mindeközben? Hisz már megszületett, nem? – A tekintetemmel megkerestem a férfit, néztem, ahogy az ablakon kibámulva az eget fürkészte. Váltott pár szót Scottal, utána a barátja fejcsóválva otthagyta.

-          Azt hinnéd, hogy volt bármi jelentősége is ebben a történetben, de el kell, hogy keserítselek. Az égvilágon semmin se változtatott. – Azt hiszem eleget beszélgettem ezzel a nővel a mai nap folyamán. Nem tetszett az utolsó mondata, mintha semmit se számítana egy újszülött élet. Nem hiába volt elcseszett gyerekkora a mostohatesómnak, ha ilyen szülőkkel volt körbevéve. – Kyle túlságosan is hasonlít az apjára... ha ránézek, akkor Deant látom, amikor még fiatalabb volt. Előbb vagy utóbb vele is ugyanaz fog történni...

-          Kyle nem lesz olyan, mint az apja! – Csattantam fel ellenvetést nem tűrő hangon, mert már pusztán a felvetés is felháborított. Nem lehet... egy olyan nemes lelkű... igazságos... megtört férfi, mint Kyle... nem lehet olyan. Olyan mint az az alak. Egy olyasvalaki, aki ismeri a hazugság és az igazság különböző árnyalatait, aki minél többet ért el, annál többet akart szerezni... valaki, aki úgy gondolja, hogy pár áldozat semmi sem egy végső jó érdekében... de majd eljön az a pillanat, amikor nem lesz képes tovább hazudni. Várni fogom azt a pillanatot és akkor megbuktatom. Csakhogy bebizonyítsam mennyire mások ők ketten a fiával. Még ha hasonlóan is alakul a történetük, akkor se fogom hagyni, hogy a történelem megismételje önmagát!

-          Riko, belegondoltál te már egyszer is, hogy Kyle mennyire gyenge? – Ez nem így van. Lehet, hogy vannak nála erősebb embere is, de ő is az! Mégis miért mondja ezt a saját anyja? Egyszerűen nem értem. Rá akarok szólni, hogy fejezze be, nem akarok többet hallani. De képtelen vagyok erre. – Csak Scott és Scarlett miatt tud ennyire erős maradni, ameddig ők ott vannak, addig képes küzdeni a benne élő démon ellen.  Viszont most találkozott veled... mond csak, hogyan jellemeznéd a fiam?

-          Kyle egyszerűen nem bír kedves lenni másokkal... – Ez volt az első gondolatom, ami eszembe jutott, ha a férfira gondoltam. Volt akár egyetlen olyan pillanata is, amikor azt hihette az ember, hogy kedves? Én nem emlékszem ilyenre. Ha valami jó dolgot is csinált a hangja gúnyos vagy lekezelő volt. – De ez nem azt jelenti, hogy nincs helyén a szíve. Egyszerűen van, aki nehezebben képes kimutatni az érzéseit. Nem baj, ha az ember nehezen nyílik meg mások előtt. Nézzen csak rá, olyannak tűnik, aki képes mások kárán magasabbra jutni?
Mindketten arra fordítottuk a fejünket, ahol Kyle állt, a kezében egy mikrofonnal. Nem tudom, hogy mikor történt, de valószínűleg valaki megkérte arra, hogy énekeljen, ő pedig igent mondott. Egyszerűen imádtam a hangát, annyira erőteljes mégis fülbemászó volt, tele érzelmekkel. Már hogy lehetne Kyle olyan, mint az apja? Ő sohase manipulálná az embereket, helyette a meggyőzéshez folyamodnak. Nincs benne semmi ármány, csak végeláthatatlan harag.

-          Igazad lehet... – A tekintetem a kezében tartott pohárra siklott. Tele volt. Mégis hányadik pohár lehet ez, amit ma megivott? Mintha hallottam volna valami olyasmit, hogy az emberek részegen őszintébbek, de egyáltalán nem tűnt becsiccsentnek. Egészen tiszta volt a tekintete. Végtére is mindenkinél más az a mennyiség, aminél már azt mondják, hogy oké, ennyi elég volt. – Te nem iszol valamit?

-          Inkább mellőzném. Már az a pezsgő is sok volt, arról nem is beszélve, amit anya kényszerített rám. – Kamillától még kaptam egy olyan tanácsot, hogy soha ne keverjem mással a pezsgőt, mert nagyon nem fogom szeretni a végeredményt. Nem mintha annyira piaszakértő lennék, de annyit legalább én is tudok, hogy annak semmi jó vége sem lesz, ha összevedelek minden szart. Viszont mivel most óva is intettek tőle, így a továbbiakban tartózkodom a más alkoholtartalmú piák megkóstolásától. Ha annyira jól akarom érezni magam, akkor be kell érnem ezzel a rémes ízű pezsgővel. Egy fél pohár után viszont úgy döntöttem engem a jó Isten maga sem vehet rá arra, hogy megigyam a többit. Nem érdekel, ha teljesen józanul kell kibírnom ezt az estét, csak vigyék a közelemből!

-          Miről beszélgetettek Kamillával? – Egy ütemet kihagyott a szívverésem, amikor meghallottam a hangját. Csak így a hátam mögé osonsz, megijesztesz és még azt várod, hogy eláruljam miről beszélgettem másokkal? Milyen kis kíváncsi vagy Scott, de azt kell, hogy mondjam, ehhez semmi közöd sincsen. – Mit csinálsz?

-          Menjünk táncolni. – A többi ember felé húztam, akik a lassú számra összefonódva táncoltak. Hatalmas szemekkel meredtem a Scott tenyerén pihenő kézfejemre. Milyen nagy volt és az elképzeléseimmel ellentétben kicsit kérgesebb, keményebb. De olyan jó meleg, felmelegítette az én hideg kacsómat.

-          Te akartál táncolni, erre nem mersz közelebb jönni? – Pár másodpercig még mozdulatlanul és némán meredtem a kezére, utána elnevettem magam. Mégis ki ijedne meg egy kis tánctól, főleg, ha ő kezdeményezte? Hagytam, hogy fél kézzel átölelje a derekamat és közelebb vonjon magához. Amikor a mellkasunk összesimult, akkor a gyomromba kellemes melegség, a végtagjaimba pedig enyhe zsibbadás költözött. De nem tudott annyira érdekelni. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, hogy Scott mennyire magabiztosan vezet, mintha éjjel – nappal ezt csinálná. – Nagyon csúnya volt azt mondani Kyle – nak, hogy köszönje nekem.

-          Nem akarok Kyle – ról beszélni. – Ráztam meg a fejem automatikusan, de a mozdulattól enyhén elszédültem, így inkább abbahagytam. Szerintem eleget beszélgettem Kamillával a mostohatesómról és még aközben is sikerült párszor felidegesítenem magam. Valami hangulatoldó kéne témának, de hirtelen semmi sem jutott eszembe. Természetesen a döntő pillanatokban ürül ki a fejem. – Miért kezdtél el fotózni?
Amikor megláttam a szomorú mosolyát, akkor egyből tudtam, hogy már megint valami olyasmibe sikerült beletenyerelnem, amit jobb lett volna békén hagyni. De mégis ezt honnan kellett volna tudnom? Miért van nekem ehhez emberfeletti tehetségem? Csak szimpla kérdéseknek kéne lenniük és mégis mindig a legrosszabbat hozom ki az emberekből. A picsába már az egésszel! Már majdnem visszakoztam, amikor válaszolt.

-          Az anyukám miatt. – Duplán a picsába! Ezt a helyzetet esküszöm, már nem lehet tovább rontani. Éppen, amikor ezt gondoltam, akkor folytatta és rájöttem, hogy igenis lehet. – Meg akartam mutatni neki a kinti világot, amit ő nem láthatott.  
A torkomból feltörő hang fél utón volt a nyögés és a nyüszítés között. Ezt nem hiszem el! Miért kellett nekem egyáltalán megszólalnom?! Inkább maradtam volna csendben és akkor nem történt volna ez... Nem volt jogom ahhoz, hogy megkérdezzem az okát... biztos vagyok benne, hogy fájdalmasan érintené. Ma már így is több fájdalmat okoztam neki, mint akartam.

-          Ne légy ennyire lehangolt. Tudom, hogy nem rosszból kérdezted. – Mosolygott rám gyengéden, közben fél kézzel megsimogatta a fejemet. Ettől a mozdulattól úgy éreztem magam, mint egy kutya. Hisz azokat szokták így dicsérni, mondjuk az is igaz, hogy engem vigasztaltak.

-          Lekérném a hölgyet egy táncra. – Az egész testem megfeszült a hang hallatán és egy pillanat alatt odalett a gyomromban lévő melegség. Minek kellett idejönnie, és lekérnie táncolni? Nem tudott volna egy este erejéig békén hagyni? Minden idegszálam tiltakozott a vele való táncolás ellen. Kétségbeesetten pillantottam Scottra és próbáltam a tekintetemmel azt üzenni, hogy ne hagyja. Ő pedig tanácstalanul nézett a férfira, látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon.

-          Dean... talán nem olyan jó ötlet ez... – Mi az, hogy talán?! Én egész biztos vagyok abban, hogy ez egy végezetesen rossz ötlet és soha a büdös életben nem állok veled szóba ismét, ha engedsz neki! Viszont épp, hogy csak belekezdett, de a férfi azonnal közbevágott. Határozott, mégis nyugodt hangon.

-          Scott, ha most azonnal nem adod át a mostohalányomat, akkor meg fogod bánni. – Mégis mit képzel magáról ez az alak?! Teljesen megőrült, hogy mindenki füle hallatára fenyegetőzik? Ösztönösen közelebb húzódtam Scotthoz, aki megérezve ezt lepillantott rám. Aggódó tekintettel fürkészett, valószínűleg azt latolgatta, hogy mit csináljon. Akkor jutott elhatározásra, amikor megérezte a félelemtől és indulatokról remegő testemet. Abban a pillanatban védelmezően átölelt és magához szorított. Annyi szent, hogy sohase tudom megállapítani, hogy mire gondol Mr. Lewis... most is tejesen váratlanul kiszélesedett a mosolya és a kezével egy irány felé mutatott, mire mindketten arra kaptuk a fejünket. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene látnom, de Scott nagy eséllyel megtalálta. Ezt már csak abból is sejtettem, hogy szabályosan eltaszított magától és azt motyogva, hogy „Ne, ne, ne, ne, KYLE!” elrohant. Kösz haver... ez igazán jól esett. Ráadásul most egyedül is maradtam a sátánnal. – Nem halsz bele egy táncba te kis idegesítő bestia.

-          Oh, dehogyisnem. – Az ujjaimmal keresztet formálva hátráltam el tőle, hátha ezzel visszaküldöm oda, ahová való. Már az se érdekelt, ha magamra vonom a viselkedésemmel mások figyelmét.

-          Aranyos vagy... de hihetetlenül ostoba is. – A szemeimet résnyire összehúzva figyeltem a férfi önelégült mosolyát. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy ostobának nevezzen engem? Milyen okból kifolyólag?

-          Takarodjon a picsába. – Szűrtem a fogaim között és már nem érdekelt mennyire tiszteletlen vagyok egy nálam idősebb emberrel. Ez az ember semmit se érdemel gyűlöleten és megvetésen kívül. Megfoglak buktatni és elérem, hogy meglakolj minden bűnödért. Vagy nekem annyi is elég lesz, ha eltakarodik az életemből és soha többé nem látom.

-          Beszélgessünk rólad és a fiamról. – Esküszöm mondom, hogy ma mindenki Kyleról akar velem beszélgetni. A büdös nagy helyzet az, hogy nekem nincs kedvem hozzá, szóval le lehet kopni! Per pillanat csak szidnám azt a barmot, amiért több hétig került és nem volt hajlandó megmutatni a pofáját.

-          Beszéljen az ex feleségével róla, engem ugyan nem érdekel. – Épp hogy ezt kimondtam valaki oldalról rám borult, amitől meginogtam és hátrálnom kellett pár lépést. Jézusom, de nehéz ez a férfi! Az egész testsúlyával rám nehezedett, amitől kezdtek fájni az izmaim. Nem sokáig fogom bírni, ha sürgősen nem mászik le rólam! – H – hé! Mégis hova tolsz?!

-          Csak fogd be és gyere velem... – Kyle hangja kissé rekedt volt és megszokottól mélyebb, a tekintetét viszont nem láttam. A frufruja teljesen eltakarta előlem a szemeit, így semmit se tudtam kivenni. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de ha meg akartam tudni, akkor vele kellett mennem. Furcsán viselkedett és aggodalommal töltött el a viselkedése. A továbbiakban szó nélkül hagytam, hogy kitoljon a helyiségből. Azt hittem, hogy itt végre megtudhatom mi történt, de ő nem állt meg, hanem belökött egy másik helyiségbe. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, akkor a férfi nemes egyszerűséggel nekitolt a falnak.

-          Kyle...? – Kérdeztem bizonytalanul, amikor felegyenesedett és csak állt ott. Kezdett megijeszteni a némasága és mozdulatlansága. Mit kéne csinálnom? Nem fogom megvárni, amíg kedvet kap a beszélgetéshez, de tudni akarom! Az ordibálással viszont semmire se mennék. Oh, mi a francot kéne tennem?! Éppen amikor ezt gondoltam, akkor megmozdult, így visszafojtott lélegzettel vártam mi lesz a következő lépése. Felemelte a fejét és akkor... megláttam a tekintetét. Tessék...? Hogyan...? Miért? Kyle arca annyira esendő volt, annyira... nyílt... már szavakba önteni se voltam képes annyira lesokkolt. Sohasem láttam még, hogy ennyire kimutatta volna az érzéseit, a gyengébbik oldalát.

-          Cica... – Közelebb lépett és azzal a lendülettel magához is ölelt. Egyáltalán nem értettem már, hogy mi történik! Az elmúlt idő során mindvégig bunkó és lekezelő volt, akkor most mégis mi ez? Nem értem és ettől megőrülök! Kyle, áruld el, hogy mi folyik itt, mert nem bírom tovább.
Amikor megéreztem, hogy egyre lejjebb vándorolnak a kezei, akkor összezavarodva vártam a folytatást. Ő most... tényleg letapizott? Nem... a levegőbe emelt, majd ahogy a falnak tolt úgy préselte magát a lábaim közé. Ezt a kényelmetlen pozíciót! Nem tudtál volna még ennél is szarabb kontaktust teremteni a beszélgetésre? Nagyon közel volt az arcra... az ablakon beszűrődő holdfénynek hála láttam a tekintetét. A szemei furcsán csillogtak, de volt bennük valami hihetetlen szomorúság is, amitől a fájdalom belemart a szívembe. Oh, istenem... képtelen lennék eltaszítani magamtól. Az olyan lenne, mintha egy sebesült kiscicába rúgnék bele.

-          Annyira hiányoztál Cica! – Suttogta tisztán és érthetően, majd a mondatát követően a vállgödrömbe fúrta a fejét. A szívem... miért dobog ilyen hevesen? Miért érzem úgy, hogy a körülöttem lévő levegő fojtogat és nem hagy rendesen lélegezni? Az egész testem megfeszült a férfi a mozdulatától, de képtelen voltam eltolni magamtól. Mert nem volt kellemetlen... beleremegett az egész lényem ebbe az egy mondatba. Annyira őszinte volt, hogy nem tudtam kétségbe vonni. Lassan felemeltem a kezeimet és magamhoz öleltem a fejét. Annyira hiányzott már az érintése és az ölelése.

-          Te is hiányoztál nekem. – Helyes volt – e, amit tettünk? Csak egy másodperc erejéig hangzott el a fejemben a kérdés, utána félre is söpörtem. Nem volt helye itt most negatív gondolatoknak. Hisz az ő kezei öleltek magához, nem valaki másé! Ez mindennél többet számított. Ha ez lehetséges még közelebb húzódtam a férfihoz és mélyen magamba szívtam az illatát. De hát ez... ez alkohol szaga volt. Lehetetlen! Kyle nem szokott inni, mégis hogy lehetne részeg...? Nem akartam elhinni, de a saját orrom csak nem csap be. A fájdalom, ami a felismeréskor ért váratlanul erős volt és mély... Miért kellett tönkretenned ezzel a pillanatot? Mi okod volt arra, hogy igyál? Közöm van hozzá? Mennyire nevetséges kérdés... mennyire nevetséges gondolatok... mennyire szánalmas helyzet... – Akkor se engedlek el újra.

-          Utáltam, hogy beszélgetsz vele... utáltam, ahogy rád mosolyog. Egyszerűen nem bírok magammal, amikor a közeledben van. – Nem értettem... mégis kire gondolsz Kyle? Lehetséges lenne, hogy Scottról beszél, mert látta, amikor táncolunk? De hisz ez képtelenség, hisz még ő volt az, aki barátkozásra kényszerített minket! Ne lásson már bele felesleges dolgokat a helyzetbe! – Örülök, hogy ott volt veled Scott. Megvédett tőle, igaz?

-          Oh... te az apádról beszélsz? – Értettem meg, mert kizárásos alapon ő maradt az egyetlen lehetséges jelölt. Mondjuk az is más kérdés, hogy Scott utána szabályosan elrohant és a szavaiból ítélve pont ehhez a hülyéhez. Az én hülyémhez. Nem érdekel, ha részeg vagy ha sebezhető és nyílt... akkor is az én dörmögő medvém. – Jobban örültem volna, ha te vagy ott velem és nem Scott. Melletted nagyobb biztonságban éreztem volna magam... és újra táncolhattunk volna... mint annak idején, amikor vigyáztál rám, emlékszel?

-          Igen... még mindig nem tudok táncolni. – Nevette el magát, ahogy felemelte a fejét, hogy az arcomba nézhessen. Gyengéden rámosolyogtam, ő pedig viszonozta. – Szeretnél...

-          Mit szeretnék? – Kérdeztem vissza, mert nem fejezte be a kérdést. Szerintem, ha a dolgok úgy alakultak volna, akkor bármire igent mondtam volna. Legyen szó akármilyen nagy ökörségről is. Hiába vártam, nem akart válaszolni. Vajon mi történhetett vele? Várakozóan pillantottam rá, ő pedig elnyílt ajkakkal figyelt. Majd úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit.... a következő pillanatot nem tudom, hogyan írjam le, de a férfi egész egyszerűen lehányt. Pár másodpercig döbbenten meredtem magam elé és azon gondolkoztam, hogy mennyi volt ennek az esélye... utána kitört belőlem a nevetés, mert valljuk be, hogy nagyon kevés. Hát ezt nem hiszem el, ilyen csak velem történet. Az elmúlt hetekben vártam a pillanatot, amikor újra találkozhatok a mostohatesómmal, erre lehányja a felsőmet. Eldobom az eszem.

-          Sajnálom... – Jó, ezt már komolyan nem bírom, Kyle bocsánatot kért tőlem! Ha józan lenne ilyen meg se fordult volna a fejében, mondjuk akkor feltehetőleg le se hányt volna. A részeg Kyle fényévekkel kedvesebb, de rajta nem tudok kiigazodni. Mindig teljesen váratlan dolgokat tesz vagy mond bevezetés nélkül.

-          Semmi baj... de jobb lenne, ha letennél, mielőtt megint telibe okádsz. – Kértem, finoman utalva arra, hogy szeretném elkerülni az esetleges ráadásokat. Másodszorra már nem fogom annyira viccesnek találni, hanem kiakadok és lerúgom a lépcsőn, utána addig nyomom a víz alá a fejét, amíg ki nem józanodik. Azért mindennek van egy határa.
Miután ismételten a saját lábaimon álltam felmértem, hogy mekkora károkat okozott az én imádott, de jelen pillanatban elázott mostohatesóm. Ő is tudja hova kell célozni, telibe hányta a mellkasomat, és ami azt illeti most kezdett el undorítani az egész. Sürgősen meg kell találnom a női mosdót! Vajon mennyire van tisztában a körülötte zajló dolgokkal? Érdemes megkérdezni hol van a legközelebbi WC? Mintha csak olvasott volna a gondolataimban szólt, hogy kövessem. Mondjuk útközben nagyon féltem tőle, hogy egyszer pofára fog esni, mert a koordinációja jelenleg szünetelt.

-          Veletek meg mi történt?

-          Lehányt a haverod. – Közöltem Scottal, ha magától még nem jött volna rá. Én tényleg nagyon szeretem Kylet, de ezzel az énjével nem tudok mit kezdeni. Kedves meg minden, de úgy is mondhatjuk, hogy karakteridegen. Hol van az a férfi, akit megismertem?! Vissza akarom kapni. – Ha már itt vagy tedd magad hasznossá és mond el, hogy hol találom a mosdót.

-          Mi lenne, ha szépen megkérnél arra, hogy segítsek? – Nem tehettem ellene, de mindig remekül szórakoztam azon, amikor a homlokát ráncolta. Volt ebben a mimikában valami, amitől sokkal inkább volt vicces, mint aggasztó vagy ijesztő. Végezetül odavakkantottam neki egy nemet, amikor eszembe jutott, hogy milyen helyzetben is vagyok. A francnak van ideje kedvesnek lenni, amikor lehányták. Addig türelmetlenkedtem és csesztettem, míg a férfi feladta a helyes viselkedés belém plántálását és inkább elvezetett az egyik mosdóhoz. Ahol úgy éreztem önként fogok levetkőzni, mert olyan meleg volt, hogy meggyulladtam. Miért pont ezt a helyet fűtötték a legjobban?! Mondjuk azt sem teljesen értettem, hogy miért pont a férfibe terelt be minket.– Azért, mert az kevesebb port kavar, ha téged itt találnak. A férfiak a női mosdóban máris egyenlők a pedofilokkal.

-          Félted a hírneved? – Kérdeztem cukkolva, miközben vizes kéztörlővel a felsőmet dörzsöltem. Azt hiszem ezt nem így kéne csinálni... mert azt leszámítva, hogy szétmállott a kezemben a papír nem igen értem el átütő sikert. Ez a helyzet egyre gázabb lesz, lehetek még ennél is bénább háziasszony jelölt? A francba már.... még azt se tudom, mit csináljak egy lehányt ruhával. Hát... legalább annyit elmondhatok, hogy nem én okádtam le. Ez is valami, nem? Miközben mi Scottal ezen szenvedtünk (ami annyit takart, hogy megpróbált segíteni és megmondani mit csináljak, én pedig felkaptam a vizet és ordibáltam), addig Kyle éppen a mosdókagylóba adta ki azt a piamennyiséget, amit bevitt magába. – Már hangra se tűnik valami leányálomnak. Mégis mennyit ivott, hogy ennyire kikészült?

-          Szerintem az a pár pohár, amit állít kitett egy egész üveget is. – Pillantott jelentőségteljesen a barátja hátára. Mintha Kyle megérezte volna, ide se nézve bemutatott nekünk. Oh, ez a Kyle máris ismerősebb és szimpatikusabb! – Bemutathatsz, de akkor is ez az igazság!

-          Kabbe’! – Azt hiszem, kezd kijózanodni, legalábbis erre utalt az a határtalan kedvesség, ami belőle áradt. Viszont abból, hogy Scott elkezdett az orra alatt morogni rájöttem, hogy közel sem. Amit sikerült megértem azt viszont nem értettem. Mi az, hogy ezerszer rosszabb Kyle részegen, mint józanul?  Amikor erre rákérdeztem, akkor csak megcsóválta a fejét és mondta, hogy ne akarjam látni. Valószínűleg nekem köszönhető az, hogy ma ennyire visszafogja magát, bármit is jelentsen ez. Annyira nem haverkodtunk össze, hogy kitaláljam minden gondolatát vagy félmondatát.

-          Ez így nem fog menni. Többet tudnék kezdeni a felsőddel, ha levennéd. – Amikor nem válaszoltam, akkor ránk ereszkedett az a bizonyos kínos csönd. Én nem tudtam, hogy ezt komolyan gondolja – e, neki meg nem esett le mi a baj a kérésével. Kyle meg szerintem elaludt a budi fölé hajolva. – Semmi rosszra nem gondoltam, felőlem addig az egyik fülkébe is bemehetsz.

-          Gyerünk, vetkőzz Cica, barátok között vagy. – Szóval mégsem aludt el. Milyen kár, mert ezzel a megjegyzésével nem lopta magát a szívembe. A másik meg... barátok között? Ez még viccnek is rossz, bármilyen kapcsolatom is van kettejükkel annak semmi köze a barátsághoz. Scottal csak most evickélünk ki a nem utálom fázisból, Kyle meg... ő Kyle. Ezen nem kell többet magyarázni.

-          Inkább húzd le magad a klotyón, ha semmi értelmes nem jön ki a szádon. – Annyira nem hatotta meg a férfit a mondatom, csak megvonta a vállát. Utána lépett egyet balra, majd keresztbe és valahogy nagyon lassan eljutott az ajtóig. Respect öcsém, sikerült egyedül eljutnod addig. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz a következő lépésed. Ameddig én azt figyeltem, ahogy Kyle kisétál az ajtón, addig Scott lökte nekem a szentbeszédet, míg végül meg nem elégeltem és hozzá nem vágtam a felsőmet, csak hogy kussoljon el végre! – Szerintem annyira nem volt jó ötlet egyedül elengedni.

-          Nem tudok egyszerre bébiszitterkedni és ruhát is mosni! – Másodszor szembesültem azzal, hogy Scott konkrétan már egy kis stressztől is totálisan begörcsöl és nem bírja idegileg. Legalábbis abból a hisztiből, amit nekem levágott ezt szűrtem le. Igazán felnőttes viselkedés... akkor készült ki csak igazán, amikor meghallotta, hogy a haverja megint alakít. Részegen is csodálatosan énekel, amit soha a büdös francban nem fogok megérteni. – Azonnal menj utána és vedd el tőle a mikrofont!

-          Jézusom, ne visíts már! – Már majdnem eleget tettem a kérésének... aztán lenéztem és eszembe jutott, hogy melltartóban vagyok. Azzal a lendülettel meg is fordultam és seggbe rúgtam a férfit. Ő sem hiheti, hogy így emberek közé merészkedek! Azért mindennek van egy határa. Miközben Scottot hallgattam nem tudtam eldönteni, hogy hihetetlenül őszinte vagy ostoba. Valamelyiknek igaznak kell lennie, mert ez nem volt normális. De igazából nem értettem. Olyan nagy feneket kerített annak, hogy Kyle leitta magát, mintha haldokolna. A lelkének egy kis része ebben a pillanatban is haldoklik. Idegességemben elkezdtem a bőrt tépdesni a számról, csak hogy lefoglaljam a kezeimet. Veletek is van így? Valamit Muszáj csinálnotok, különben eluralkodik rajtatok egyféle hiány, ami lassan őrülethez vezet. – Miért?

-          Miért ne?

-          Hagyhatnád, hogy jól érezze magát.

-          Szerinted tényleg jól érzi magát?
Kifejezéstelenül bámultam a férfit, miközben még mindig a bőrt tépdestem a számról. Vajon tényleg jól érzi magát? Ezt nem tudtam teljes magabiztossággal kijelenteni. Mi oka van valakinek inni, aki általánosságban megveti az alkoholt? Nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember.

-          Történt valami, igaz?

-          Mikor nem történik? – Jól van, kezdett az idegeimre menni azzal, hogy minden kérdésemre kérdéssel válaszolt. Kiről is tanultam, aki pont ugyanezt csinálta? Mindig rávezetette az embereket a válaszra, de sohasem mondta ki konkrétan. Szókratész nem? Hát barátom, nem túl jók az esélyeid, tekintettel arra, hogy őt is eltették láb alól. Megeshet, hogy pont én leszek a végzeted. Lehet, hogy én fogom megitatni veled azt a mérget.

-          Mikor befejezed be ezt a marhaságot és válaszolsz legalább egy kérdésemre?

-          Szerinted az élet leáll, ha szépen megkéred rá? – Ezt nem hiszem el! Esküszöm, a legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy lenyugtassam magam. Vagy az övét, az kevésbé fájdalmas. Mondja a képembe a tényeket, mert nekem aztán nincs kedvem barkóbázni vele az éjszaka közepén! Zaklatottan néztem fel a férfi arcára... nem fog menni. Hiába adta ki parancsba az a seggfej, akkor sem fogok tudni összebarátkozni ezzel az alakkal. Az érdeklődési körünk valamennyire egyezik, de ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az idegtépő viselkedést? Gondolkodás nélkül is tudtam rá választ.

-          És te abbahagyod, ha pofán verlek?

-          Igen. – Miért nem ezzel kezdtem? Mindig azzal jövök, hogy behúzok egyet az embereknek, erre pont most nem jutott eszembe? Egy csomó időt megspórolhattam volna! Miközben az orrom alatt szórtam szitkok milliót, Scott engem figyelt. Amikor úgy látta, hogy lenyugodtam, akkor megszólalt. – Azóta a nap óta.... csak rossz döntéseket hoz.  
Az arcán megjelenő mosoly keserű volt és egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs jogom megkérdezni milyen napra gondol. De ha arra, amikor kidobott Kyle, akkor nagyon adom ezt a kijelentését. Ha viszont hozzám van köze, akkor most fogom lenyomni a klotyón a srác fejét. Szerintem nem vagyok negatív hatással a mostohatesómra! Ő sokkal bunkóbb és elviselhetetlenebb nálam, szóval csak részben hasonlítunk.

-          Kérlek... csinálj valamit.
Hiába éreztem, hogy ebből semmi jó nem származhat... hiába tudtam, hogy történni fog valami, amit bánni fogok... mégse tudtam nemet mondani erre a kérésre. Annyira szánni való volt a tekintete, hogy megsajnáltam. Hatalmas sóhaj kíséretében megígértem neki, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Ki tudja mit takar ez, még én sem.

-          Mit szeretnek ebben a lányok... – Pillantottam végig magamon, amikor felső híján Scott ingét kaptam meg. Ez a fos majdnem a térdemig ért, de legalább jó illata volt. Semmi kölni, csak mosópor. Még egy ideig szagolgattam volna, de csak szigorúan akkor, ha más nem látja. Még a végén valami pedofilnak gondolnának.

-          Édes vagy a felsőmben. – A férfi arcára pillantottam, hátha bármi jelét látom annak, hogy gúnyolódik. De minden elképzelésemmel ellentétben őszintén mosolygott, mint egy büszke apuka. Nem mintha tudnám milyen az, de már pusztán a felvetés is hátborzongató volt.

-          Te meg idegesítő. – Válaszoltam, miközben próbáltam betűrni a túlméretezett inget a szoknyámba. Esküszöm, úgy fogok kinézni, mint egy retardált. És mindezt miért? Mert a nagyságos úr túl sokat ivott és éppen én voltam ott, hogy lehányjon. Ha négyszemközt leszünk az lesz az első dolgom, hogy tökön rúgom.

-          Gyere ide, rosszul csinálod. – Húzott közelebb magához, én pedig pár percig pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Ő most... komolyan... úgy kezel, mint egy babát? Nem vagyok holmi játék, amit kedvére öltöztethet! Ráadásul teljesen kényelmetlenül éreztem magam attól, amit csinált. Érezni a kezét a derekamon... nem volt meg a kölcsönös bizalom, aminek hála azt mondhattam volna, hogy oké. – Máris jobb, nem?

-          ENGEDJ EL! – Azon kívül, hogy behatolt a személyes terembe, még úgy is viselkedett, mintha mindez semmiség lenne. Ez egyszerűen megbocsájthatatlan bűnnek számított! Háborút jelentett! Hogy volt mersze... Idegesen pillantottam bizonytalan arcára. Tényleg nem érti, hogy mit csinált rosszul? Ennyire közvetlenül viselkedett egy olyan emberrel, akiről szinte semmit se tudott. Ha csak Kyle ki nem fecsegte a dolgokat, mert akkor nem lehetek biztos a dolgomban. – Majd... jövünk.

Ezt a mondatot követően kiszaladtam a mosdóból. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a hátamat nekivetettem a falnak. Le kellett nyugodnom! Higgadt fejjel kell gondolkoznom és még a mostohatesómról is én gondoskodom. Nem rohanhatok ajtóstul a házba. Ha meggondolatlanul cselekszem, akkor visszafele sülnek el a dolgok. Mély lélegzet ki és be. Ezt körülbelül két percig bírtam, utána feladtam és lesz, ami lesz alapon visszamentem az emberekkel teli, zsúfolt, meleg terembe. Bár jobban belegondolva a mosdóban éreztem úgy, hogy egy szaunában ülök, ez ahhoz képest egy jégverem. De ott legalább kevesebben voltak. Sok, részeg és ismeretlen ember, akik ismerkedni szeretnének és megfeledkezni a munkáról. Először a színpadra tévedt a tekintetem, mert hát énekelni hallattunk a mostohatesómat. Onnan viszont már lepaterolták és a felbérelt zenekar énekelte a Valahol egy lány – t. Elég sokan énekelték a sorokat, de még annál is többen táncoltak a dalra. Köztük anyám és a Sátán is.

-          Riko?

-          Clara? – Pislantottam kettőt, amikor megfordulva az osztálytársammal találtam szembe magam. Hát ez meg... várjunk csak. Mintha lennének halvány emlékeim arról, hogy az ő szüleivel beszélgetett anya nyíltnapon. Ebben viszont nem vagyok annyira biztos. Mindegy, csak úgy kell tennem, mintha tudnám mi a francot keres itt... pont velem szemben.

-           Carla. – Majdnem. Legalább a betűk stimmeltek, csak a sorrend nem. Ehhez a szintű véletlenhez is tudni kell. Na had halljam, ki a profi?! Viszont le kéne állnom, mert ettől nem fog önként és dalolva idesétálni hozzám. Szóval gyorsan rázzuk le Clarát és utána uzsgyi mostohatesót fogni. – Nem igazán volt alkalmunk megismerkedni a suliban.

-          Hát... nem igazán. – Értettem egyet, magamban pedig hozzátettem, hogy nem is akartuk egymást megismerni. Legalábbis az én részemről, neki fogalmam sincs milyen céljai voltak. Amúgy csak hogy tisztázzuk a dolgokat, mégis mi a fene történik? Ez a csaj nem a szőke hetéra sleppjéhez tartozik? Amber pedig köztudottan utál engem (nem mintha nem lenne kölcsönös), akkor mégis miért próbál cseverészni velem? Biztos akar valamit, szóval óvatosnak kell lennem. – Nem láttád azt a férfit, aki az imént énekelt? Magas, platinaszőke hajú, de inkább ezüstös....

-          Sajnálom, nem. – Hát te se voltál valami nagy segítség azt meg kell hagyni. Akármennyire is tudni akartam, hogy mi a szándéka, de nekem erre most nagyon nem volt időm. Megígértem magamnak, hogy tökön fogom rúgni a férfit, ha négyszemközt leszünk és arra nem fogok egész este várni! – Nem iszunk valamit?

-          Bocs, de.... ez meg mi? – Akadtam meg mondat közben, amikor megláttam a kezében tartott kis pohárkát. Úgy nézett ki, mint valami krémesebb kakaó. Egész biztos ez is valami alkoholos cucc, csak azt nem tudtam megmondani, hogy mi. Csoki likőr, hangzott az egyszerű válasz. Bizonytalanul elvettem a lány kezéből és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Most igyam meg? Mi bajom lehetne egy kis kupica likőrtől? Csak nem halok bele! Remélhetőleg... a számat húzogatva óvatosan belekortyoltam. Baszki... ez nem is olyan rossz ízű, sőt egész finom! Nem olyan száraz és keserű volt, mint az alkoholok többsége, hanem édes. Ezek után szerintem senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom, hogy egész hamar kiürült az a pohár. És az utána lévő... majd az azt követő és az azutáni is... senki se nézzen rám! Ami finom az ellen nincs mit tenni. Nem tudom, hogy a likőrnek volt – e köszönhető, de hirtelen sokkal jobb kedvem lett és a lány jelenlétét is elkezdtem értékelni. Eleinte aggódva figyelt, de pár pohár után már kevésbé volt idegesítő. Egészen megeredt a nyelve és annyit mesélt, mintha beakarná pótolni azt a fél évet, ami alatt körülbelül szinte semmit se beszéltünk. Leginkább a barátjáról locsogott, akit annyira szeret és milyen szerencsés, hogy találkoztak. Aranyos volt és tényleg boldognak tűnt. Jó is egy párkapcsolat, már ha megfelelő személlyel van az ember.  Kylera gondoltam és arra a rengeteg közös emlékre, amit együtt átéltünk.

-          Hé, megvan a barátod, akit kerestél! – Carla vigyorogva rángatta a mostohatesómat, aki zavartan pillantott le a számára ismeretlen lányra. Amikor viszont meglátott engem, akkor felragyogtak a szemei és őszinte mosollyal lépett felém. Túláradó jókedvvel vetettem magam a karjai közé, arcomat pedig a mellkasába fúrtam. Kyle nevetett és ez zene volt a füleimnek. Mintha csak megfeledkeztem volna mindenről, amit Scott mondott örültem, hogy Ő boldog. Miért baj az, ha egy este erejéig az ember tényleg gondtalan lehet?

-          Megvagy... – Súgtam boldogan, hatalmas mosollyal az arcomon. Scottal ellentétben azt nem bántam, amikor az Ő kezeit éreztem meg a derekamon. Ismerős volt és biztonságot nyújtó. Egy támpont. Akár egész este is képes lettem volna ölelgetni és biztosra vettem, hogy neki se lenne ellenvetése. Viszont lógott nekem egy tánccal, így kibontakozva a többi ember közé húztam. Rálépett a lábamra. Nem is egyszer. Volt, hogy egymás után többször is.  Nem tudott táncolni, ez egy tény. Láttam rajta, hogy az én kedvemért tényleg próbálkozik. Éppen ezért nem tudtam rá haragudni. Nem mondanám, hogy mi ketten voltunk az est fénypontjai, de őszintén hidegen hagyott mások véleménye. Csak az számított, hogy Kyle végre mosolygott, őszintén és szívből. Még ha ehhez egy kis alkohol is kellett.

-          Úgy látom, nagyon igyekszel visszahozni. – Ahogy megpördültem egyenesen Scott karjaiba fordultam. Nem volt valami jó döntés forogni, enyhe szédülés vett erőt rajtam. Hunyorogva felpillantottam a férfi arcára, de közben megakadt valamin a tekintetem. Ah, azt hittem félmeztelenül fog császkálni, de valahonnan szerzett egy zakót. Micsoda ünneprontó! Megpróbáltam levenni róla, de minden kísérletemnek ellenállt. – Nagyszerű, most már te se vagy teljesen józan.
Állapította meg hatalmasat sóhajtva, mint akinek már most elege van. Ennek ellenére a fél karját a vállamon tartotta, ha esetleg el kéne kapnia.

-          Miről beszélsz? Én teljesen józan vagyok! – Nem lehettem valami meggyőző azzal, hogy a mondat végére feltört belőlem a röhögés. Na, milyen morcos lett hirtelen valaki! Hogy nem ragad rá az emberek jókedve? Elfogja cseszni a hangulatot! A mutatóujjaimmal próbáltam mosolyt varázsolni az arcára, közben megállás nélkül vigyorogtam hátha érti a célzást. Amikor halványan elmosolyodott, akkor győztesen kiáltottam fel. Még hogy lehetetlen küldetés. Na, még mit nem! Az én szótáramban nem létezik a lehetetlen szó!

-          Mit ittál? – Kérdezte lágyan, mire őszintén elmondtam. Látszólag még várt valamire, de fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna még hozzáfűznöm, így csak ártatlanul pislogtam. – Ennyi?

-          Igen.

-          Jézusom, de nem bírod az alkoholt. – Fogta a fejét és kínjában elröhögte magát. Utána felegyenesedett és körbenézve biccentett egyet. – Legalább veled még tudok valamit kezdeni.

-          Nem értem... – Ő pedig nem hallotta, tekintettel arra, hogy a mondatát követően fogta magát és sarkon fordult. Hát, nem mintha annyira érdekelt volna, de a látszat azért legyen meg. Amikor elvesztettem a tömegben, akkor a vállamat vonogatva fordultam vissza Kyle felé.

-          Cica, told vissza a segged és hagyd abba a nézelődést! – Nem kellett kétszer mondania, gondolkodás nélkül öleltem át. Gyakrabban kéne innia, meg tudnám szokni ezt a mennyiségű figyelmet, amit ma kaptam tőle. Annyira megnyugtató volt. Az érintése, a testének a melege, az illata. Az egész testemmel éreztem ezeket és boldog voltam. Most minden figyelme és szeretete az enyém volt. Ha kívánni lehetne, akkor se tudnék többet kérni tőle, mert majdnem mindenét odaadta.
Az ujjai a hátamon zongoráztak, miközben halkan dúdolta az aktuális dalt.

-          El a kezekkel Rómeó, inkább ezt fogd. – Hivatalosan is ráaggatom Scottra az ünneprontó címet. Igazán ellazulhatna, ha pedig nem képes rá, akkor legalább minket hagyjon békén! Miután szétválasztott minket, Kyle kezébe nyomott egy tálca sós rágcsálnivalót, amit amúgy szerintem nem hozhatott volna el. De, amint ránéztem a kajákra azonnal korogni kezdett a gyomrom. Úristen, farkasordítóan éhes vagyok! Vagy azt nem így mondják? Igazából teljesen lényegtelen... majd kilyukadt a gyomrom!

-          Nekem is adj!

-           Te most velem jössz. – Hm? Mielőtt kettőt pislantottam volna, hirtelen elemelkedtem a földtől és Scott vállán kötöttem ki. Oh, egész magasan vagyok! Innen szinte mindenre rálátásom volt! A tekintetemmel először megkerestem anyáékat, akik összeráncolt szemöldökkel meredtek rám és valószínűleg arról tanakodtak, hogy mi a pitypangos életet művelek. Illetve művelünk. 

-          Whíí, Kyle magasabb vagyok nálad! – Ami mondjuk nem volt igaz, de jó volt elhinni akárcsak egy pillanatra is. A férfi vigyorogva megcsóválta a fejét, majd közelebb lépett.  Mondjad, hogy ÁÁÁ, utasított, mire engedelmesen kinyitottam a számat. Jutalomként beledobott egy perecet és megsimogatta a fejemet. – Na, kérek még! Ne légy smucig te fasz!
Kyle összeráncolta a szemöldökét, látszólag gondolkozott valamin. Döntésre juthatott, ugyanis amikor legközelebb megszólalt, akkor közel sem volt olyan barátságos, mint előtte. Szó szerint elkezdett üvöltözni velem, amit eleinte nem tudtam hova tenni. Most mi történt és miért? Akármennyire is gondolkoztam nem tudtam választ találni, de ezt akkor sem fogom annyiban hagyni! Velem aztán senki se merészeljen ilyen hangnemben beszélni!

-          Úristen, hova kerültem? – Kérdezte Scott leginkább magától, mert mi nem nagyon figyeltünk rá. Szerintem egy perc sem telt el, amikor megunta a túlzott figyelmet, ami a vitánk következtében irányult ránk. Nemes egyszerűséggel kisétált a teremből... velem egyetemben a vállán. Eközben egy büdös szót nem volt hajlandó szólni. Hahó, valami?! Még akkor sem reagált, amikor idegbetegen elkezdtem ütögetni a hátát és követeltem, hogy tegyen le.

-          Ugye tudod, hogy egy beszélgetés közepén tartottunk? Azonnal hozd vissza! – Már rég becsukódott mögöttünk az ajtó, amikor Kyle megtalálta a hangját és kifejezte a nem tetszését. Jókor haver...

-          Én nem nevezném beszélgetésnek azt a sok hülye ribancot és faszszopó gecit. – Akármennyire is ellent akartam mondani a férfinak, ezzel a mondatával száz százalékig egyet kellett értenem, mert a másik szidásán kívül nem igen történt eszmecsereváltás. Ez annyira frusztráló. Amikor tudod, hogy a másiknak igaza van, de nem akarod beismerni neki. Annyira bosszantó! A másik pedig.... annyira megakartam verni azt az Isten barmát, aki mögöttünk sétált és hétpofára tömte magába a perecet! Remélem, félrenyelsz te köcsög. Teljesen kiszámíthatatlan, ráadásul azt se tudom, hogy min kapta fel a vizet. Idióta!

-          Te meg mit bámulsz? – Mintha bármi közöd is lenne hozzá! Abba se lenne beleszólásod, ha meztelenre vetkőzve rohangálnék az autók között. Ami amúgy nem fog megtörténni, de ezt jobb volt tisztázni. Eleinte figyelmen kívül akartam hagyni, de csak nem akart csöndben maradni. A jó édes....

-          Kussolj már! – Rivalltam rá dühösen. Az indulat hurrikánként söpört végig a testemen és nem hittem, hogy valaha le fogok még csillapodni. Látni akartam az arckifejezését, a reakcióját, de ami fogadott arra nem voltam eléggé felkészülve. Az ajkaim döbbenten szétnyíltak, a szemeim pedig hatalmasra tágultak a csodálkozástól. Nem tudtam elég gyorsan reagálni, felfogni se volt időm mi történik, amikor a kezében tartott fémtálca az arcomnak csapódott. A rohadt... hogy az a... ez telibe talált. Amikor a tálca hangos csattanással ért földet, akkor az orromhoz kaptam a kezem, mert leginkább azt érte a találat. Valami... valami nem stimmelt. Jutott el a tudatomig. De hát ez... valami nedves. Az ujjaimra pillantva a saját véremmel szembesültem. Nem hiszem el... ő most... komolyan hozzám vágta azt a tálcát? – Te nem vagy eszednél, baszd meg!

-          Most kussoljatok el mindketten! – Fakadt ki hirtelen Scott, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé. Neki van aztán a legkevesebb oka kiakadni! Szerintem igazán csöndben maradhatna, hisz nem őt hányták le és dobták pofán egy fémtálcával az este folyamán. Kettőnk közül nekem rémesebb éjszakám volt és még csak nincs is vége!
Óvatosan letett a földre, majd aggódva megvizsgálta az arcomat. A vérző orrom láttán szaggatottan kifújta a levegőt és a barátja felé fordult. Miért ő a kedvesebb? A megértőbb, aki jobban aggódik miattam, pedig alig ismer. Kyle is lehetne akár... ha nagyon megerőltetné magát.

-          Riko, itt a mosdó, nyugodtan elmehetsz pisilni.

-          Nem kell.

-          Azt mondtam menj pisilni! – Üvöltötte el magát, mire morogva fejeztem ki a nemtetszésemet. Ha kettesben akarsz beszélgetni azzal a barommal, akkor azt mond, ne ezt a szarságot. Oh, a picsába! Most már tényleg pisilnem kell. Szitkozódva hagytam ott őket, majd amikor becsukódott mögöttem az ajtó, akkor először a tükör elé léptem. Összeszorított ajkakkal figyeltem a tükörképemet és a férfi legnagyobb szerencséje, hogy annyira nem vérzett. Így csak leöblítettem párszor, ami tette a dolgát. Miután elvégeztem a dolgomat nem mentem ki rögtön, hanem a falnak vetve a hátamat leültem a csempére. Itt is rohadt meleg volt, csak úgy, mint a fönti mosdóban. A fölső gombokat nemes egyszerűséggel kigomboltam, mert kezdett fojtogató lenni ez a hőség. Remélem ameddig én ebben a kemencében sülök, addig Scott behúz vagy legalább beolvas a barátjának. Tudatni kell vele, hogy átlépett egy bizonyos határt, amit nem kellett volna zargatni! Ha nagyon telhetetlen akarok lenni, akkor még azt is megkockáztatnám, hogy eljut Kyle agyáig és belátja a hibáját. Ebben viszont kételkedtem, így azzal is megelégszem, ha az ő orra is vérezni kezd.
A csendbe hirtelen belehasított egy éles káromkodás, majd valaki nagy robajjal elesett. Ha tippelnem kéne, akkor Scott csúszott el (nem tudom hogyan) a ropikon és pereceken vagy egyszerűen pont a tálcán.

-          Élsz még?

-          Elegem van belőletek. – Scott a fejét fogva ült a földön, hátát pedig az italos automatának vetette. Ha annyiszor kaptam volna egy ezrest, amikor ezt hallom, akkor már vehettem volna a gagyi mobilom helyett egy újat. Tényleg, miért is nem kapok? Miközben ezen gondolkoztam Scott elővette a pénztárcáját és vett az automatából egy üveg ásványvizet, majd felém nyújtotta. – Idd meg.
Annyira nyúzottnak tűnt a hangja, hogy szó nélkül elvettem az üveget és engedelmesen megittam. Fél szememmel azt az idiótát figyeltem, aki csak állt ott és engem nézett hatalmasra nyílt szemekkel. Idióta. Megérdemelné, hogy hozzávágjam ezt az üveget vagy egyenesen az ital automatát. Haragszom rá és szerintem egyáltalán nem ok nélkül. Szoktam ok nélkül megsértődni, de most kivételesen nekem van igazam.

-          Mi lesz ezzel a sok...? – Mutattam körbe, ahol a földön egy tálcányi sós rágcsa volt szétszóródva. Scott követte a tekintetével az ujjamat, majd megvonta a vállát és közölte erre valók a takarítók. Végül is... van benne igazság. Minek gürizzek én, amikor fizetséget sem kapok érte? Őt legalább megfizetik.
Miután Scott kipihente magát sikerült feltápászkodnia és ellenvetést nem tűrő hangon mondta, hogy most hazavisz minket és utána ne keressük legalább egy hétig. Nagyon nem állt jól neki a parancsolgatás... tekintettel arra, hogy egyáltalán nem tudtam komolyan venni. Ennek ellenére megvontam a vállam és követtem őket. Minek utasítanák el egy ingyen fuvart? Kyle a barátjába kapaszkodva haladt puszta elővigyázatosságból, hátha kedve támadna ráharapni az útpadkára.

-          Tudod.... elég sokat gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy nagyon nem vagy rendőrnek való alkat. – Mondtam Scott mellett haladva, mire összeráncolt szemöldökkel fordult felém. – Nincs meg hozzá a megfelelő fizikumod és ezzel a vesztessel ellentétben te túl kedves és lágyszívű vagy, akinek kiállása sincs nagyon. Sokkal jobban eltudnálak képzelni valami nyugodtabb és kreatívabb munkakörben. Lehetnél például fotós, rendezvényszervező vagy tudod mit? Óvó bácsi, szerintem az tökre illene hozzád. Eltudlak képzelni, ahogy felügyelsz a gyerekekre, rájuk nevetsz, segítesz nekik. Ilyen a személyiséged, szeretsz másoknak segíteni. Amikor a mosódban voltunk és betűrted az ingemet, akkor teljesen olyan feelingem volt, mintha az apám lennél. Ha ennyire szeretsz emberekkel foglalkozni, akkor válassz valami veszélytelenebb munkát.

-          Majd megfontolom. – Mosolyodott el és azzal a tipikus nézésével megsimogatta a fejemet. Kyle nem igen szólalt meg, így csak mi ketten beszélgettünk Scottal. Megkérdezte, hogy mi volt az orvosnál, ha már azzal az indokkal ráztam le. Mivel kivételesen nem hazudtam, így őszintén elmondhattam az eredményt. Mellékesen utánanéztem ennek a reflux cuccosra és miután megláttam miket nem kéne ennem kiakadtam. Bazdmeg akkor mit ehetek?! Fotoszintetizáljak vagy mi?! Szóval csak egy kicsit idegesítettem fel magam, de tényleg. Aztán eljutott a tudatomig, hogy azzal a barommal kell hétfőn hasi ultrahangra mennem. Egyszerűen mesés lesz a ma történtek után. Remélem, nem lököm ki véletlenül egy autó elé. – Kyle?
Kérdezte döbbenten Scott, amikor a barátja ellökte magától és tett pár bizonytalan lépést előre. Összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy mit fog csinálni, viszont most is sikerült meglepnie ugyanis elkezdett énekelni egy Bikini számot. Egész alkalomhoz illő volt a Ki visz majd haza, csak sajnos az idősebbik nem értékelte annyira. Amikor elkezdte kérlelni, akkor a homlokomra csaptam. Miért kell mindig alulmúlnia az elvárásaimat? Tényleg nem rendőrnek való... valamivel le kéne foglalni a figyelmét mielőtt megöli az ideg.
Már éppen megszólaltam volna, amikor belém fagyott a szó Scott következő mondatától. – Kapsz tőle egy csókot, ha nyugodtan beülsz a kocsiba és nem okozol több galibát!

-          MI VAN?! – Kiáltottam fel magamról megfeledkezve. Ezt a marhaságot azonnal felejtsd el kutyuli! Mi a szarért ígérgetsz másnak a nevében?! Nincs annyi pénz a földön, amiért én hajlandó lennék megcsókolni a mostohatesómat! Biztos Kyle is tudja, hogy ez sohasem történhet meg! Várjunk csak... ne! Miért hallgatott el hirtelen? Nem lehet, hogy komolyan vette! Ez egyszerűen nem lehet! – SCOTT!

-          Bármit kérhetsz cserébe! – Fordult felém gyorsan és kérlelően pillantott rám. Nyomorult idióta... meggondoltam magam. Rémes óvó bácsi és tanár lenne. Szinte láttam magam előtt, ahogy térden állva könyörög a gyerekeknek, hogy maradjanak csöndben.

-          Vigyél a hátadon az autóig.

-          Nem tudsz elsétálni a parkolóig, vagy mi van? – Nézett rám értetlenül, mire összehúztam a szemeimet. Azt hiszem ennyi a szavahihetőségéről. Bármit kérhetsz, oh hogyne. Mindjárt el is hiszem. Tipikus pasi! Azt mondja, hogy bármit és amikor mondok valami teljesen egyszerű és teljesíthető dolgot, akkor meg úgy néz rám, mint egy hülyére. – Jaj, ne nézz már így! Viszlek... csak ez egy kicsit. .. váratlanul ért.

-          Azt mondtad bármit. – Szerintem itt kezdődött annak a története, hogy hogyan utált meg engem. Sok sztori kezdődött így és még mennyi fog! Viszont, ha el is indult valami, akkor se mutatta semmi jelét. Eleget tett a kijelentésének és felvett a hátára. Óvatosan átöleltem a nyakát és közelebb húzódtam hozzá. A végén még leejtene vagy nem tudom. A vállára fektettem a fejemet és ösztönösen beszívtam az illatát. Annyira finom és jellegzetes. Nem bírok betelni vele. Egy pillanatra kellemes melegség koncentrálódott a gyomromba, de hamar összerándultam a fájdalomtól. Au, ez miért fáj ennyire? Érjük oda hamar ahhoz a rohadt kocsihoz, mert szeretnék befeküdni hátra. Akkor talán elmúlik.

-          Megfojtasz, lazíts egy kicsit a szorításodon. – Nyögte a férfi, mire feleszméltem és egy pillanatra elengedtem. Nem tudok most gondolkodni. Lehet, hogy megfog jönni a az a havi szar? Nagyon remélem, hogy nem.... az lenne csak a hab a tortán.

-          Éhes vagyok... – És fáj a fejem, a gyomromról már nem is beszélve. Ez csak újabb ékes bizonyítéka annak, hogy nem nekem való a bulizás. Haza akarok menni, enni valami sósat és aztán aludni holnap délig.

-          Otthon van hortobágyi palacsinta. – Ez volt a legjobb dolog, amit a mai nap folyamán hallottam. bármire hajlandó lennék azért a palacsintáért, talán még a mostohatesómat is lesmárolnám, ha arról lenne szó.

-          Te vagy a hősöm. – Éreztem, ahogy megremeg a teste a nevetéstől, ettől pedig nyugalom vett erőt rajtam. Legalább egy kicsit sikerült javítanom a hangulatán. A házáig vezető út alatt egyszer sem szólaltunk meg, szerintem a kocsiban Kyle még el is aludt. Viszont amikor megérkeztünk, akkor elég hamar kikászálódott a kocsiból vagyis nem aludhatott olyan mélyen. Sajnos ezt a kutyára is elmondhattam, aki amint átléptem a kapu határát rögtön rácuppant a lábamra. Már megint?! Miért ilyen kanos ez a kutya??

-          Jó ízlésed van. – Dicsérte meg Thort a mostohabátyám, mire a szemeimet forgatva fordultam felé, mindeközben próbáltam leszedni magamról azt a dögöt. Valaki nagyon vicces kedvében van így éjfél után tíz perccel. – De sajnos el kell, hogy keserítselek. Ezek a lábak ma este csak az enyémek.

-          Mi jár a fejedben Lewis? – Válasz helyett egész egyszerűen fogott és a vállára hajított, de a hirtelen lendülettől hátratántorodott. Az ijedtségtől az első kézzelfogható dolgot megragadtam, ami... nem más volt, mint a feneke. Hm... formás kis segge van. – Ez aztán a hátsó.

-          Te sem panaszkodhatsz Cica. – Éreztem, hogy felkúszik a pír az arcomon, ahogy megpaskolta a fenekemet. Jól van, ez semmiség.... Kyle még mindig részeg. Vehetjük úgy is, hogy ez teljesen normális reakciónak számít. Szóval hagytam, hogy így becipeljen a házba, majd a kanapéra hajítson. Pöcsfej, mintha csak egy zsák krumpli lennék. Az a legnagyobb szerencséje, hogy bocsánatot kért, amikor Scott lecseszte. Mondjuk kedvesebben is mondhatta volna, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.
Összekuporodva feküdtem a kanapén, amikor Scott odahozta nekem a megmelegített palacsintát. Lassan bekaptam egy falatot, majd meglepődve néztem fel a férfira. Ez nagyon finom volt! Miért tud minden srác főzni és sütni a környezetemben? A bátyám, a mostohatesóm és még Scott is! Komolyan, csak én nem tudok? Kezdem feladni a reményt. Az én házasságom olyan lesz, hogy a férjem főz a családra, ezt már előre látom.

-          Hol van Kyle? Neki is meg kell kóstolnia... ez valami isteni! – Mutattam a férfi felé a villát és az is megeshet, hogy teli volt a szám. Nem terveztem tetszeni neki, szóval had legyek önmagam. Letettem a kisasztalra a tányért, majd felállva elindultam megkeresni a férfit. Bár Scott utánam szólt, hogy nem kéne én nem értettem miért is nem. Egészen addig, amíg be nem nyitottam a fürdőbe. Tényleg nem kellett volna. Pár pillanatig mozdulatlanul meredtem a férfi meztelen testére, utána szó nélkül bevágtam az ajtót és elfordultam. Visszasétáltam a nappaliba, ott nemes egyszerűséggel a kanapéra vetettem magam és párnába fúrva az arcomat ordítani kezdtem. – EZT NEM AKARTAM LÁTNI!

-          Én mondtam, hogy nem kellett volna...  – Most rohadtul nincs itt az ideje az én megmondtam címen futó szövegnek! Annyi pozitívum elmondható, hogy háttal állt nekem, így csak a fenekét láttam. Ha nem maradok pozitív legalább egy kicsit, akkor tuti, hogy beleőrülök. – Annak reményében, hogy hamarabb józanodik elküldtem egy hideg zuhanyt venni.

-          Leszarom mi volt a szándékod!

-          Mit vagy annyira kiborulva? Biztos hozzászoktál már a... – Elharapta a mondat végét, amikor meglátta a dühös tekintetemet. Azt hiszem a megöllek, ha folytatni mered nézésem volt, de nem vagyok már benne biztos. Mi az, hogy biztos hozzászoktam?! Hogy meri?! Esküszöm, ez volt az utolsó húzása mielőtt megölöm!  - Bocs, azt hittem... nem tudtam, hogy szűz vagy még.

-          Mert olyan ritkaság, hogy egy tizenhét éves lány még senkivel sem feküdt le!  - Egek, mennyire sikerült most felidegesítenie! Tudom milyen irányba halad a világ, de örülnék, ha nem általánosítana.

-          Mondtam már, hogy bocsánat! – Emelte fel védekezően a kezeit és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti ez a beszélgetés. Ez van hapsikám, most már nem táncolsz ki belőle! – Csak olyannak tűntél, aki...

-          Mit mondtál...? – Kérdeztem nagyon lassan, minden egyes szót kihangsúlyozva. Feltápászkodtam a kanapéról és odasétáltam hozzá. Olyannak tűntem? Ezt hogy képes csak úgy közölni egy lánnyal? Vérig sértve érzem magam, már a puszta vádtól is. – Mi a mondat vége Scott? Olyannak tűntem, aki minden sráccal megdugatja magát? Komolyan érdekel, szóval fejezd be.

-          Én... – Habogta zavartan és lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie. – Sajnálom...

-          Hát én is. – Mondtam kimérten. Nem bírtam tovább egy helyiségben maradni vele, úgy éreztem mindjárt felrobbanok a dühtől. Sikítani akarok, üvöltözni, ordibálni és tombolni. Valahogyan le kell nyugtatnom magam vagy behúzok egyet ennek a kis pöcsnek. Még hogy olyannak tűnik! Tényleg ezt gondolják rólam az emberek? Miért...? Mert jártam már pár sráccal? Egyikkel sem történt semmi e szintű. A legtöbbjüknél még a fejemben sem fordult meg ennek az eshetőségnek a gondolata. – Nem mintha nem lett volna már rá lehetőségem, de egyszerűen nem érdekel.

-          Aszexuális vagy? – Csak amikor visszakérdezett, akkor eszméltem rá, hogy hangosan is kimondtam. Basszus! Ezt nem kellett volna! Szorongva néztem fel a férfira, akinek semmi gúny nem lapult a tekintetében csak színtiszta érdeklődés.

-          Nem! – Legalábbis nem hiszem. – Nem is az, hogy nem érdekel... inkább félek tőle. Olyan típus vagyok, aki mindig túlgondolja a dolgokat. Elkezd járni az agyam és ahogy az lenni szokott olyanokat képzelek a dolgokba, amik teljesen megrémítenek és elveszik a kedvem. Mi van, ha fájni fog...

-          Fájni fog. – Vágott közbe, mire dühösen felmordultam.

-          Mert baszd meg, te aztán nagyon jól tudod, hogy mennyire fájdalmas, amikor beléd dugnak egy faszt. – Vágtam hozzá dühösen, a hangom élétől pedig összerezzent. – Szóval ott tartottam, hogy félek... mi van, ha csak kihasználnak? Vagy ha a srác egy felelőtlen barom és teherbe esek? Esetleg ez a kettő együtt? Tudod, nagyon nem vonz a szex gondolata, ráadásul eddig is tökéletesen elvoltam nélküle. Majd középiskola után meglátom, hogy szeretnék – e ezen változtatni.

-          Riko...

-          Ne. Egy szóval se akarok erről többet beszélni. – Scott nem kérdezett vagy mondott semmit, csak állt és engem figyelt egy számomra kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Témaváltás! Mióta ismered Kylet?

-          A születése óta. Unokatestvérek vagyunk. – Tette hozzá, amikor látta, hogy kérdezni akarok valamit. Unokatestvérek, huh... erre sohasem gondoltam volna. Hisz semmiben sem hasonlítanak. Várjunk csak... Mihalecz. Most már tudom, hogy honnan volt ismerős ez a név! Hisz Kyle anyját is így hívják. Hupsz... erre előbb is rájöhettem volna. Viszont annyira nem jó a névmemóriám... nem is vártam kevesebbet magamtól.
Nem kérdeztem többet a férfitól. Leginkább azért, mert Kyle befejezte a zuhanyzást és csatlakozott hozzánk. Valamivel tisztábbnak tűnt a tekintete, de még nem volt az igazi. Inkább Scottra hagyom a többit, én pedig elmegyek fürdeni. Pofátlanul kértem a házigazdától egy felsőt, mire kaptam is egy kedvemre valót. Pozitívan csalódtam benned Scotty, mégis csak van ízlésed. Attack on Titan, juhúú.

-          Nézzünk valami filmet! – Kiáltotta el magát hirtelen Kyle, amikor már éppen beléptem volna a fürdőbe. – De ne merészelj olyan szar mesét berakni, amit ti szerettek.
Majd lerendezem miután lezuhanyoztam. Jó érzés volt végre megmosni az izzadságtól ragacsos és hányástól bűzlő testemet. Sokáig csak álltam és engedtem magamra a vizet. Végig gondoltam a ma történteket, bár nem mélyedtem annyira a részletekbe. Illetve nem tudtam, mert néha hallottam egy – egy kiáltást, de a víz zubogása elnyomta. Csak szavakat tudtam kivenni, mint például plüssmajom és talán Thor neve volt az? Fogalmam sincs, de szerintem jobb, ha nem tudom. Szerintem negyed órát, ha nem többet bent voltam. Viszont ideje volt visszatérni a többiekhez, így nagyon sóhajtva kiléptem a fürdőből. Nos... azt a látványt se fogom elfelejteni, amikor Kyle a kanapé támláján csárdást járva az Érik a szőlőt énekelte. Annyira abszurd volt az egész helyzet, hogy nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a nevetés.

-          Ne nevess! Ezzel csak alá rakod a lovat! – Nem igazán törődtem Scott dühös tekintetével, csak tovább röhögtem és tapsolva bíztattam a srácot. Minek kéne lerohasztani a hangulatot, amikor Kyle tökéletesen megteremti? Még fütyültem is a mostohatesómnak, aki kacsintva megköszönte. Valahogy még akkor is megmaradt a hangulat, amikor nem is annyira váratlanul felborult a kanapé és a férfi hátraesett. Semmi baja nem esett, mielőtt bárki kérdezné. Viszont a borulás elég volt ahhoz, hogy Scott megvétózza ezt a továbbiakban és leüljünk filmet nézni. Amikor a fiúk berakták a Holiday – t, akkor a szemeimet forgatva mosolyodtam el és huppantam le a kanapéra. Kyle fogalmam sincs miért, de elfeküdt és a fejét az ölembe hajtotta. Milyen kényelmes valaki... annyira nem zavart csak kicsit váratlanul ért. Így viszont Scottnak nem jutott hely, ezért az egyik fotelban foglalt helyet. Amikor elindult a film, akkor magamban morogtam valamit a szerelmi csalódások miatt. Szenvedhetne néha a pasi is, de komolyan. Várjunk csak... nem ez a csaj játszott a Titanicban? Mindegy, annyira nem is volt lényeges, csak észrevétel.
Egy pontnál már komolyan nem bírtam visszatartani, így megkérdeztem, hogy egyáltalán lehetséges – e ennyire hangosan zokogni egy szerelmi bánat miatt.

-          Persze, Scott is így bömböl. – Hopsz, egy párna máris Kyle arcának csapódott. A feladó természetesen az említett személy volt. Amúgy miért van itt ennyi párna? Hisz elméletileg ez Scott háza. Vagy lehet pont ez a válasz rá. Mert ez Scott háza. Ameddig én ilyeneken törtem a fejemet, addig a mostohatesómat teljesen hidegen hagyta a párna, amivel arcon dobták és csak tovább nézte a filmet. Legközelebb akkor szólalt meg, amikor Graham és Amanda először találkoztak. – Ezt az ötletet nagyon adom. Nekünk is szexelnünk kéne.

-          Hozzám beszélsz? – Néztem le rá, amikor megbökte a hasamat. A kérdésem hallatán Scott csak felhördült és megkérdezte, hogy „miért szerinted nekem mondta?”. Hát... az is elképzelhető. A mostani világban semmiben sem lehetünk biztosak. Mondjuk mivel unokatestvérek, ezért máris más oldalról kell megközelíteni a helyzetet. Jó, feltehetőleg akkor csak nekem mondhatta. Vicces, hogy éppen előtte beszélgettünk arról Scottal mennyire nem mostanában terveztem ezt csinálni. Nincs kedvem erről vitatkozni, szóval rendezzük le gyorsan. – Oh, hogyne – hogyne. De most nézzük tovább a filmet.

-          Komolyan? – Tátogta felém Scott, mire óvatosan megráztam a fejem. Ez egy komoly kérdés akart lenni? Hát ennyire figyelt rám, amikor arról beszéltünk mennyire nem akarom? Ugyan kérlek, ha kangörcse van, akkor menjen haza a barátnőjéhez.

-          Nem hiszek neked, a puszimat se kaptam meg! – Istenem, miért teszed ezt velem? Kyle ugyanolyan makacs részegen, mint józanul. Legalább most lenne sokkal engedékenyebb vagy beletörődőbb. Persze, hogy nincs ilyen szerencsém.

-          Ha kapsz egy puszit, akkor csöndben maradsz? – Elmerengett az ajánlatomon, végül megadóan bólintott egyet. Sóhajtva arra gondoltam, hogy hogyan történhetett ez meg? És egyáltalán miért kell nekem most puszikat osztogatnom? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ráadásul ma pofán dobott egy tálcával!  Miért is nekem kéne a kedves félnek lennem? De ha csak sodródom az árral, akkor hamarabb lenyugszik. Szexelni viszont nem fogok! Nyomtam egy csókot a homlokára, mire kaptam tőle egy édes mosolyt. Többször fogom ezt csinálni, ha ilyen imádnivaló arcot kapok cserébe.

-          Tökön rúglak, ha nem állítod le a kangörcsödet. – Szólalt meg hirtelen Scott, amikor Kyle megfordult és belefúrta a fejét a felsőmbe. Remélem az este további részében is ennyire kordában akarja tartani a barátját. Vagy legalábbis addig ameddig el nem alszik.

99. rész - Az a rózsa

Most leszek öngyilkos.
A homlokomat a busz üvegének nyomtam, magamban pedig szép lassan elszámoltam százig. Amikor az ember már öt perce azt hallgatja megállás nélkül, hogy Anyuuuu, bepisiltem, akkor valahonnan nagyon mélyről kell akaraterőt merítenie ahhoz, hogy ne törje be az ablakot és ugorjon ki rajta. Velem ellentétben a legtöbb embernek nincsenek suicide hajlami, ők értelemszerűen az ajtót választanák menekülési útvonalként. Nem is értem, hogy miért, hisz praktikusabb, veszélytelenebb, és logikusabb is. Ennek ellenére még mindig maradnék az ablaknál és nem csak azért, mert egy dagadt pasi konkrétan felkent az üvegre, hanem mert valamiben mindenkinek ki kell tűnnie.
Igazából... kivételesen nem voltak öngyilkos hajlamaim, csak valahogy leplezni kellett a szerencsétlenségemet. Mert a büszkeségem nem hagyta, hogy egy hülye kisgyerek miatt leszálljak és további húsz percet várjak a következő buszra.  Nincs az az Isten! Előbb fog bekövetkezni az a forgatókönyv, hogy őket baszom ki az ablakon. Csak azt még nem tudom, hogy ezt mégis hogyan terveztem véghezvinni a döntő pillanatban.  Nem rúghatok meg egy gyereket és üvölthetek rá, igaz? Legalábbis nyilvánosan biztos nem. Ha csak nem arra pályázok, hogy nyilvánosan meglincseljenek. Mivel még szeretnék élni jó pár évet, így inkább még gondolat szintjén se fordul meg a fejemben, hogy bántsak egy idegesítő kis gnómot. Kivéve, ha a pisis gatyájával hozzám ér, mert akkor még maga a jó Isten se gátolhat meg abban, hogy felrúgjam mindenki szeme láttára. Azt hiszem, hogy ezzel a kijelentésemmel senki szívébe nem loptam be magam, az anyukák pedig mostantól távol fogják tartani tőlem a gyerekeiket. Egy vállvonással lezártnak tekintettem ezt a gondolatot, úgyse érintene meg valami mélyen, akkor meg minek pazaroljak rá ennyi időt? Éppen ezért lezártnak tekintettem és visszatértem valami megszűnni nem akaró problémára. Ha már ennyire idegesítő a kölyke, akkor legalább tanulja meg kordában tartani! Bár nagy részben a neveltetéstől függ, hogy milyen lesz a gyerek, de ezt a pisis dolgot is annak számlájára írhatom? Egy pelenkásra még azt mondom, hogy oké, de ez a pondró tuti elmúlt már öt éves! Egyáltalán miért lovagolok ezen a témán ennyire? Oh, igen megvan már a kiváltó ok. Próbáltam igen sikeresen elvonni a figyelmemet arról a sátáni néniről, aki eskü még most is engem figyelt azokkal az apró mazsola szemeivel. Amikor felszálltam a buszra, akkor ez az igen tiszteletre méltó hölgy oldalba könyökölt, hogy előre furakodva helyet találjon magának és még a szatyraival fejen is csapott. Ezek után még én lettem letolva, amiért ennyire szemtelen vagyok az idősekkel. Ne kérdezzétek, hol van az összefüggés vagy hogyan sikerült pofán csűrnie azokkal a behemót szatyraival, de ha én mondom, akkor az így is volt. Neki is elmondanám a magamét, ráadásul nem tudom, hogy mit jár a szája! Konkrétan ráparancsolt egy megszeppent srácra, hogy adja át a helyét neki. Utálatos vénség,  Japánban az öregek adják át a helyüket a fiataloknak, na erre varrjon gombot!  Legalábbis ezt olvastam egyszer... valamikor... régen. Hogy mi igaz ebből azt nem tudom, de jó érzés lenne a szemébe mondani. Ha megakartam feledkezni az egyik gondról, akkor elég volt tíz fokkal arrébb néznem és máris valami más miatt bosszankodhattam. Mert ez a rohadt busz mindig tömve volt emberekkel, ráadásul a felük piacról hazajövő öregekből állt! Miért nem tudják máskor elintézni vásárlási hajlamaikat?! Ha azt mondom, hogy ők még a jobbik kategóriába tartoztak, akkor képzelhetitek mi volt a másik véglet. Fogalmazzunk úgy, hogy a mellettem álló két srác eleget tett a fajtájuk elleni sztereotípiának. A beszélgetésüket hallva próbáltam tartani a jelenlegi pozíciómat, vagyis az üveghez préselődve észrevétlen maradni. Már csak az kéne nekem, hogy felfigyeljenek rám! A tegnapi ruhám tökéletesen illik egy fellépéshez, de a buszozáshoz egyértelműen rossz választás. Szörnyű, katasztrofális, ennyi erővel akár egy céltáblát is tűzhetnék a homlokomra. Főleg, ha ilyenekkel vagyok körülvéve. Habár megsültem, de le nem vettem volna a kabátot, amit tegnap Scott hozott nekem.

-          Sok jó ember kishelyen is elfér. – Akárki is merészelte ezt mondani, most azonnal lökjék le a buszról, mert nem vagyok hajlandó ebben a helyzetben ilyen szintű pozitivitást hallgatni! Még, hogy sok jó ember... kac – kac, röhög a vakbelem.  Bár a hangja alapján ő is csak egy öreg nénike, aki a legjobb időpontban kászálódott fel erre a buszra. Azt hiszem, hogy ez az én szerencsém. Az üveglapnak döntöttem a homlokomat, közben az elsuhanó tájat figyeltem, csakhogy ne kelljen az engem körbevevő emberekre koncentrálnom. Idegesítettek... a hangjuk, a jelenlétük, a közelségük, az amiről beszélgettek. Velük kapcsolatban minden idegesített. Rossz szokásom, de bizalmatlansággal és undorral vegyes érzelmek kerítettek hatalmába, mint mindig, amikor a buszon utaztam. Mert mindig van egy infantilis hülye, aki.... aki hirtelen megfogta a kezemet. Összerezzenve konstatáltam, hogy ez nem csak a képzeletem szüleménye és valaki tényleg letaperolt. Az érintésből ítélve... mi vagyok én, detektív?!  Csak azt tudtam megállapítani, hogy kellemetlen volt a tapintása. A szabad kezemmel a legszívesebben keresztet vetettem volna, de az csak egy pöppet lett volna feltűnő jelenség. Félve attól, hogy kivel találom szembe magam megfordultam. Nos, akárkire is számítottam nem jött be a tippem. Pislogás nélkül meredtem magam elé, miközben az illető a kézfejemet tanulmányozta a szemüvege mögül. Ezzel az erővel akár most azonnal mehetnék az optikushoz, hogy kérjem a sajátomat, mert kezdtem azt hinni, hogy rosszul látok. De nem...

-          Hol van a gyűrűd kedvesem? – Összeráncoltam a szemöldökömet. Félreértések elkerülése érdekében egyáltalán nem ismertem az illetőt. Mintha bármi közöm is lenne ilyen nagyapókhoz. Még a saját nagyapáimmal se találkoztam, nemhogy ezzel a tatával! És milyen gyűrűről hadovál ez itt nekem? Azt hiszi, hogy házas vagyok? Mégis mennyi idősnek néz ez engem?!  Ha az is lennék, mi köze lenne hozzá?! Azt hiszem, hogy most jött el az ideje annak, hogy leszálljak erről a buszról.  Egy napra ennyire furcsaság bőven elég volt.

-          Elnézést... nekem itt kell leszállnom! – Határoztam el magam. Mintha ebből állna az egész életem, szemrebbenés nélkül hazudtam, majd a kézfejemet kihúztam a csontos tenyeréből. Majd ne felejtsek el kezet mosni ezután. Nem akarok bunkónak tűnni, de ki tudja, hogy az embernek ilyen idősen milyen bajai vannak már. És hogy fertőzőek – e. Egyezzünk meg annyiban, hogy jobb az elővigyázatosság.
Viszont most minden elhatározásommal ellentétben leszálltam és kénytelen voltam további húsz percet várni. A fene vigye el azt a kettyós trottyost! Ez most nagyon furán hangzott... töprengtem magamban, ha már úgy sem volt jobb dolgom. Miként tudnám elütni az időt? Normális esetben mobiloznék, de ezzel az őskövülettel most még telefonálni se tudok! Tekintettel arra, hogy a tegnap esti üzengetésnek köszönhetően lefogyott a pénz róla. Haszontalan vacak! Nyomkodós szar, amiért tipikusan fizetsz, hogy ellopják tőled. De mivel azt a pénzemet pedig fodrászra szórtam el, így hanyagoljuk egyelőre ezt a tervet. Majd később visszatérek rá. Addig is nézzük, hátha működik valamilyen játék ezen az izén. De hát ez... Worms? Van telefonos játékként is? Erről most hallok először. Na, lássuk tudok – e játszani vele az elkövetkezendő tizennyolc percben. Már ha látok valamit az agyon karcolt képernyőn. Ez lesz az igazi kihívás, nem a játék kezelése. Egész jól elvoltam, de azt nem mondanám, hogy új hobbit avattam.
Viszont legalább annyit elmondhattam, hogy a következő busz majdnem hogy üresen tátongott. Mondjuk ezt talán túlzás kijelenti, de volt egy csomó ülőhely, ami csak arra várt, hogy elfoglaljam őket. Így mindegy milyen alapon lehuppantam egy ülésre és az államat támasztva bámultam ki az ablakon. Ezek után mégis mit kezdjek magammal? Megvolt a szombati fodrász, most már senki se szólhat be, hogy a rózsaszín nem megy a vöröshöz. Találnom kéne magamnak valami elfoglaltságot a hétvége fennmaradó részére. Megpróbálhatnám kiszedni a bátyámból, hogy mégis mihez nincs köze, amihez nekem van. De neki már így is van elég problémája, jövő hét pénteken ballag, azutáni hétfőn pedig kezdődnek az írásbelik. Őt egyenlőre békén hagyom és inkább eldöntöm, hogy melyik nap látogatom meg a háziorvosomat. Hétfő? Nem, inkább kedden megyek, akkor délutános a doki. Alkalmam nyílna meglépni a duplamatekról. Kivéve, ha megint a rendelés végére ad időpontot, amivel semmit sem érek el. Amilyen az én szerencsém úgy is ez történne, szóval keresek egy olyan napot, amikor délelőttös. Ha már lógni akarok, akkor csináljam jól!
Hatalmasat sóhajtva doboltam a cipőm sarkával és látványosan figyelmen kívül hagytam az engem érő mogorva pillantásokat. Emberek, mindig akad valami kivetnivalójuk a másikkal kapcsolatban. Unottan pásztáztam a le és felszállókat. Ahogy a pillantásom összeakadt egy férfiéval kellemetlen érzés futott végig a gerincemen és beleremegett az egész testem. Csak egy pillanat volt, de határozottan rossz előérzésem támadt. Biztos vagyok abban, hogy engem nézett. Az nem meglepő, hogy bizalmatlan vagyok idegenekkel szemben, de ez valami több volt annál. Nem jött oda hozzám, de pont egy olyan ülést választott ahonnan tisztán rám láthatott. Ha lenne egy csöpp józan eszem, akkor most azonnal leszállnék a buszról és a hazáig hátralévő utat gyalog tenném meg. De mi van, ha csak bebeszéltem magamnak ezt az egészet és igazából rám sem nézett az a férfi? Paranoiás lennék? Csak telt az idő, de nem történt semmi említésre méltó sem és mégis... nem tudtam megnyugodni. Már csak egy megálló, az alatt semmi rossz nem történhet, igazam van? Gyerünk, nagy levegő ki és be.

-          Hello. – Az egész testem megfeszült az idegen hang hallatán. Az nem lehet, hogy hozzám beszél, annyian vannak még ezen a tetves buszon! Lassan felnéztem, hogy meggyőződjek az igazamról, de a férfi ott állt előttem pár lépésre. A francba már! Az öklöm ösztönösen ökölbeszorult a tudattól, hogy már megint ez történik. Itt van körülöttünk egy csomó ember, csak nem fog erőszakot alkalmazni, ha elküldöm a picsába, nem? Összeráncolt szemöldökkel és összepréselt ajkakkal figyeltem. Jé, egészen hasonlít a csávóra, aki a Dzsungel Könyvében Buldeót játszotta. Azzal a különbséggel, hogy fiatalabbnak tűnt. – Hová mész?  
Anyádba, baszd meg! Sose értettem az ilyen embereket és nem mostanában jön el az a nap, amikor a dolgok változnának. Csak annyi a dolgom, hogy figyelmen kívül hagyom és nem válaszolok neki. Akkor csak megunja a kis játékát és békén hagy. Legalábbis nagyon ajánlom neki. Mintha bármit is tehetne egy tizenhét éves lány, de a magas sarkú cipőket nem hiába találták fel. Egy jól irányzott rúgás középre és máris tudja, hogy velem ne szórakozzon.  Nem mintha bántani akarnám, de azért egy kicsikét mégis.

-          Nem beszéled a nyelvet vagy süket vagy? – Volt valami ebben az alakban, ami eszembe juttatta a mostohaapámat. Ettől a felismeréstől pedig az undor elsöprő erővel száguldott végig a testemen. A negédes mosolya, a borostás arca... elsötétült tekintettel meredtem egyenesen a szemeibe. Nem adom meg neked az elégtételt! Egy szót se fogsz kicsikarni belőlem, sőt a legjobb az lenne, ha most azonnal leszállnék. Egyszerűen nincs értelme tovább idegeskedni és hallgatni azt a sok szennyet és undormányt, ami a száján kijön. Addig csak nem merészkedik el, hogy követni kezd, ugye? Ha megmeri tenni esküszöm, hogy akkorát sikítok amivel az egész környéket felrázom. Még egy utolsó megvető pillantást vetettem a férfira, utána fogtam a táskámat és felállva megnyomtam a leszállásjelzőt. – Itt szállsz le? Gyere, szórakozzunk kicsit!  
Az egész testem megfeszült egy pillanatra az utolsó mondattól, majd a gyomromban lévő görcs enyhülni látszott. Valamennyire ellazultak az izmaim, de az idegeim pattanásig feszültek.  Ezt egyszerűen nem akartam elhinni! Ilyen nincs! Mit ártottam én ezek az emberek ellen? Hagyjanak már békén! Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd amikor újra kinyitottam, akkor a kapaszkodón pihenő kezemre tévedt a tekintetem. Remegett. A kezem remegett. Féltem volna? Ki ne tette volna ebben a helyzetben? Lopva körbepillantottam és az emberek reakcióját figyeltem. Semmi. Nem tűnik fel nekik az, ami az orruk előtt zajlik? Pontosan látják, és mégse tesznek semmit sem. Ilyen az emberiség.... undorító.

-          Miért nem válaszolsz? – Valami mélyen bennem felsikoltott, a hangjában dühös kétségbeesés csendült és nem akart elhalkulni, amikor a férfi elkapta a csuklómat. Ezt már csak észre kellett venniük! De hirtelen még a táj is érdekesebb lesz. A fogaimat csikorgatva próbáltam visszafojtani a bennem lappangó mérhetetlen gyűlöletet a buszon tartózkodó összes ember iránt. Erősnek kell maradnom és nem szabad kimutatnom, hogy mit is gondolok valójában. Mit is érzek igazából.

-          Virágom, hát itt vagy? – Nem kifejezés, hogy egy pillanatra eltávozott a lelkem az élők sorából, amikor valaki váratlanul átölelte a vállamat fél kézzel. A fejemben gyorsan végigpörgettem a lehetőségeket és csak azután nyugodtam meg, miután kizártam a másik zaklató címen futó lehetőséget. Ismerős volt a hang csak nem tudtam volna megmondani, hogy kié. Hátrapillantottam a vállam felett és már megint azzal a hátborzongató piercinggel találtam szembe magam. Csökkenteni kéne a találkozások számát, mert ez így nagyon nincs rendben! Én nem akarom látni nap, mint nap azt, amit a szájával művelt. De most igazán nem panaszkodhatok, hisz éppen segít vagy valami olyasmi. Meg kell erőltetnem magam és jópofát kell vágnom a dobos sráchoz.

-          Antoine! – Senki se kérdezze meg, hogy miért ez a név ugrott be, mert hogy nem így hívják a srácot az is hétszentség. A bemutatkozás sajnos elmaradt tegnap, mert addig nem terjedt ki az érdeklődésem. Az vesse rám az első követ, aki gondolt volna arra, hogy másnap egy zaklató férfitól fog megmenteni a buszon! Tudom, a normális emberek megkérdezik találkozástól a másik nevét. De mivel nem úgy tűnt, mintha zavarná a dobost, így hiba túlgondolni ezt az egészet.

-          Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. – Folytatta tovább azon a mély hangján, amitől kivert a hideg veríték. Egy barátnő nem fél a barátjától! Még akkor sem, hogy ha az egész egy hatalmas kamu és igazából majdnem beszar a saját megmentőjétől is. Sajnálom, tényleg semmi okot nem adott arra, hogy féljek tőle, de azokkal a karokkal simán letudna ütni engem vagy akár a zaklatómat is. Oh, ez akár még az előnyünkre is válhat!

-          Sajnálom, de valaki feltartott. – Pillantottam jelentőségteljesen a férfi kezére, ami még mindig a csuklómat fogta. Most én voltam ilyen ijesztő vagy barátom, Antoine. Mindenki tudja amúgy, hogy az utóbbi a reálisabb fordulat. Engem nem érdekel ki hozta rá a frászt, de legalább elengedte végre a csuklómat és elhátrált. Mondjuk azt a hülye kurvát igazán megtarthatta volna magának, ha már rám hajtott! A legszívesebben azonnal utánamentem volna, hogy egy hatalmasat belerúgjak! Ezek az emberek mikor tanulják meg, hogy a lányoknak nem jön be a zaklatás?! Miközben ezen dohogtam, addig a dobos csávó elhúzódott tőlem és szenvtelen mosollyal az arcán figyelt. Most meg mit akar? Arra vár, hogy megköszönjem? Az lenne illendő, de szerintem nem venné jó néven azt a mogorva köszt, amit most ki tudnék préselni magamból.

-          Antoine? Hát ez meg honnan jött? – A fejemből te eszes. Bár azt nem tudom, hogy oda hogyan került be, de onnan szedtem. Jobban belegondolva kicsit hasonló a hangzása az ex barátoméhoz. Antoine, Antony. Ez a lelkiismeret furdalás kezd kicsit kórós lenni, tennem kéne ellene valamit.

-          Azt jelenti felbecsülhetetlen és te szinte nélkülözhetetlen voltál ebben a helyzetben. – Ez a világ legbénább kifogása, amit amúgy már megint valami rejtett zugból szedtem elő. – Életmentő voltál, szóval kösz.
Amikor hazaértem, akkor bekapcsolt a riasztórendszerem, amikor tudatosult bennem, hogy a mostohaapámon kívül senki sincsen otthon. Még az is megfordult a fejemben, hogy sarkon fordulok azzal az indokkal, hogy Irisnél hagytam valamit. De amikor már kiléptem volna a házból, akkor gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim. Ideje megmutatni a férfinak, hogy nem csak ő tud színészkedni ebben a családban. Gyerünk, gondolj valami szomorúra kislány! Ha nem sírsz, akkor nem lesz olyan hihető a sztori! Megrökönyödött arccal fordultam meg, amire azonnal felfigyelt és egyből kérdezősködni kezdett. Egy pillanatra majdnem el is hittem, hogy aggódik miattam. Így krokodilkönnyek közepette elmeséltem, ahogy egy csúnya és gonosz bácsi zaklatott a buszon és nem akart békén hagyni. Az ember mit meg nem tesz a célja elérésének érdekében, én még egy ölelést is bevállaltam. Mondjuk teljesen más kérdés, hogy amikor nem látta, akkor undorodó grimaszba torzult az arcom. De kárpótolt ezért az a mondat, hogy ha bármit tehetek érted, akkor csak szólj nyugodtan. Így történt, hogy feltöltötte az egyenlegemet, amit nagyon hálásan megköszöntem neki. Ennyit igazán megtehetett, ha már minden lélegzetvételével a síromat ácsolja. Szóval igen, kicsit kihasználtam a ma történteket, de velem ellentétben a legtöbb lányt tényleg megviselte volna. Csak az a baj, hogy velem már annyi szarság történt, hogy nem tudott annyira meghatni egy egyszerű buszos zaklatás. Persze, valamennyire megijedtem azt nem lenne értelme titkolni. Viszont az a büdös nagy helyzet, hogy inkább voltam dühös, mint ijedt. Sokkal jobban dühített az emberek reakciója, az a nagy semmi, amit kaptam!
Hiába próbáltam szemet hunyni az ügy felett, egyszerűen lehetetlen feladatnak bizonyult! Erre ment el az egész hétvégém(Plus arra a gagyi túrára, amiről beszélni se akarok), még a tanulásra sem tudtam koncentrálni, ami már csak azért is szívás, mert elkezdődött a az év végi hajrá. Bár miután megírtam hétfőn azt a fizika témazárót nem is bántam annyira, hogy máson járt az eszem. Mert ezt akkor sem tudtam volna, ha rendesen felkészülök és tanulok! Hülye Gay – Lussac meg az idióta speciális állapotváltozásai! Az viszont kifejezetten idegesített, hogy talán megkapom fizikából életem első egyesét. Nem, én mindig négyes és ötös voltam ebből a rohadt tantárgyból, nem állhatok hármasra! Mások annyira nem tudták átérezni a problémámat, tekintettel arra, hogy a fizika az mindenhol a közutálat tárgyát képezi és örül az ember, ha a fent említett jegyek közül bármelyikre is áll. Ezek után tényleg olyan nagy kérés lett volna egy nyugodt és csendes délután, amikor az embernek alkalma van ellazulni? Persze, először tettem a kötelességemet és hazamentem tanulni.
Talán egy kicsit még vártam is a Scottal töltött estét, hisz pénteken sikerült elérnie, hogy érdekesnek gondoljam. Arra késztetett, hogy átgondoljam a vele kapcsolatos előítéleteimet. Még, ha a program nem is villanyozott fel annyira azt mondtam, hogy nem bánom, végigcsinálom. Azt hittem, hogy akár még jól is érezhetem magam. Komolyan csak annyira vágytam, hogy megnézzük valami gagyi romantikus animét és elfeledkezzek csak egy kis ideig a gondjaimról. De már megint hatalmas elvárásaim lehettek, ha ebből egyszerűen semmi sem jött össze. Számítási hibák csúsztak a tervembe, ugyanis én hülye nem számoltam a romló látásommal. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor már ott ültem a rohadt kanapéján és elindította azt a rohadt részt. Per pillanat mindenre haragudtam, de leginkább magamra, amikor eljutott a tudatomig, hogy huszonnégy percet nem fogok kibírni hunyorogva. Úgy tartják, hogy magunknak mindig nehezebb bevallani, de az van, hogy már egy ideje tisztában voltam a dolgok állásával. Csak tudni illik a makacsságom nagyon szilárd lábakon áll és egészen eddig megakadályozott abban, hogy akár csak egy kicsit is elfogadjam a megváltoztathatatlan tényeket. Valljuk be, idegesített a helyzet és ahelyett, hogy megoldást kerestem volna rá, mindig a fiókba hajítottam a többi megoldandó probléma mellé. Egyszer minden megtelik, csak a baj az időzítéssel volt. Tíz perc után már remegtem a visszafojtott dühtől, a szemeimet pedig csípték a könnyek. Talán a legjobban a saját tehetetlenségem dühített, hogy hagytam magam ilyen állapotba kerülni. Végtére is a sok gép előtt töltött óra eredménye ez, nem? Önhibámból kerültem ebbe a helyzetbe és mégse tudtam normálisan kezelni. Akármennyire is tudtam, hogy minél későbbre halasztom ezt az egészet annál rosszabb lesz később. Viszont nem pont a mostohabátyám legjobb haverjával szerettem volna először közölni, hogy jó lenne egy szemüveg, így gyorsan megdörzsöltem a szemeimet, majd azzal a lendülettel el is köszöntem tőle. Nem szólt egy szót sem, de még csak fel sem kelt a kanapéról. Csendesen figyelt, a szemeiből viszont végtelen szomorúság áradt. Soha ilyet nem tapasztaltam tőle és annyira kényelmetlenül érintett a helyzet, hogy leléptem. Pedig megígértem neki, hogy leülök és végignézem vele ezt a gagyiságot.

-          Ha nem akarsz velem találkozni, akkor csak nyíltan mond ki. Nem foglak hibáztatni érte. – Hallgattam, mert tudtam, hogy erre nincs jó válasz. Főleg akkor, ha tökéletesen összefoglalta az igazságot. Illetve csak majdnem, mert nem arról volt szó, hogy soha ne akartam volna vele találkozni, de a hétfői baklövést követően kerülni szándékoztam. Egyrészt nem tudom mi változhatott péntek óta, de amint átléptem a küszöbét úgy viselkedett, mintha tartana valamitől. Tisztán láttam, hogy nem tud a közelemben felengedni, pedig azt hittem, hogy ezt már sikerült egyszer leküzdeni. Miért kellett ugyanott állnunk, ahonnan indultunk? Illetve az a büdös nagy helyzet, hogy egy rossz szava nem volt hozzám, szóval még azt se mondhattam, hogy ugyanott tartunk.
Szóval a keddi találkozót inkább skippeltem és helyette eleget tettem a kifogásomnak, elmentem orvoshoz. Ahol sikerült megfeledkeznem minden lelkiismeret furdalásról és kellemetlen érzésről. Csak az orvosra figyeltem, aki engem vizsgált. Olyat mondott, amit először nem is akartam elhinni. Képes volt azt mondani, hogy minden mellkasi fájdalmam ellenére semmi baj sincs a szívemmel. Ez már önmagában is gyanús volt, de utána közölte, hogy hasi eredetűek a panaszaim és nagy a valószínűsége, hogy refluxom van. Amikor ezt közölte, akkor pislogtam kettőt és visszakérdeztem, hogy mi van. Soha életemben nem hallottam még erről a reflux cuccosról, erre most kiderül, hogy feltehetőleg azom van. Csodás és ami még ennél is fantasztikusabb, hogy ezzel a lendülettel a doki küldött is a gyermekklinikára, hogy elvégezhessenek rajtam egy hasi ultrahangot. Jövő hét hétfőre kaptam időpontot, mert tényleg nincs jobb dolgom az érettségi szünetben. Hát kösz. Ha ez még nem is lett volna olyan nagy probléma, akkor otthon a mostohaapám készségesen felajánlotta, hogy elkísér. A szemeim előtt felvillant a jelenet és még ha csak a hasamat is látta volna csak, akkor is kiborított a tudat, hogy ő lenne ott mellettem. Már eleve teljes görcsben leszek, de ha ez az alak még mellettem is lesz ráadásban, akkor szerintem ott helyben ájulok el. Már gyűjtöttem az ellenérveket, mert hát valamit tennem kell ellene, amikor váratlanul megszólalt a mostohatesóm.

-          Hétfőn szabadságon vagyok, szívesen elkísérlek. – Te vagy az én tündér keresztanyám, akit az ég is nekem szánt! A legszívesebben odamentem volna Mr. Lewis laptopjához  és lesmároltam volna a képernyőt, mert azt ugye még mindig nem sikerült elérnem, hogy személyesen is tiszteletét tegye az úrfi. De már azt is sikernek könyvelem el, hogy hajlandó skypeon beszélni velem. Szánalmas, de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.

-          Ha legközelebb találkozunk, akkor kapsz tőlem egy cuppanós nagy puszit. – És mindent elfogok követni annak érdekében, hogy látható nyomot hagyjon az arcodon! Ennyi bosszút érdemelsz az elmúlt két hét miatt. A férfi látszólag jókedvében volt, ugyanis vissza se szólt, csak egy mosollyal reagálta le. Mielőtt szentté és nagyon kedvessé avatná bárki is, ez a mosoly is gúnyos volt. Viszont szerintem nem lesz ennyire barátságos, amikor megtudja hogyan bántam a legjobb haverjával. A hülye orvos miatt teljesen megfeledkeztem arról a problémámról. Valahogy muszáj lesz elrendeznem, de csak holnap. - Scott szereti a csokit?

-          Nem igazán. – Vonta meg a vállát hanyagul, mire elhúztam a számat. Ha továbbra is ilyen szószátyár marad, akkor magamtól kell kitalálnom, hogy mi jönne be engesztelési ajándéknak. Egy bocsánat nem lesz elég, még ha szívből is gondolom. Egyáltalán nem ismerem és amiket tudok róla azok nem segítenek. Az én pénztárcámnak túl drágák a fotós vagy gitáros cuccok, animés dolgokat pedig nem fogok venni neki. Hogy még ezzel is problémát okozol nekem! Gondolkozz egy kicsit kislány, akkor biztos eszedbe jut valami! Egyszer láttad már, hogy milyen körülmények között él, abból csak sikerül valamit kilogikáznod. Hatalmas, kétemeletes ház, ami a franc tudja miért kell neki, amikor láthatólag egyedül él. Csakugyan nagykert dukált mindehhez, bár nem sok időm volt megcsodálni. De annyit még én is láttam, hogy csak úgy pompázott a színesebbnél is színesebb virágoktól, egyszerűen gyönyörű volt. Egy kis tavat is láttam fél szemmel. Ja és nem szabad megfeledkezni arról a hatalmas dögről sem, aki a belépésem pillanatában nekem ugrott és fellökött. Amúgy imádnivaló teremtés az a Bernáthegyi és Golden retriever keverék, csak abban a pillanatban piszkosul nem csíptem, amikor megpróbált párzani a lábammal. A lábam szüzességét majdnem elvette Thor, a kutya. Igen, így hívják bármily meglepő is, de valamilyen szinten hasonlít Chris Hemsworthra. Szóval a kutyust még bírtam, de a macskáját nem, és minden jel szerint ő sem engem. A világért se akarok beszólni Scottnak, de hogy tud egy ilyen köcsög macskát szeretni?! Loki, az a kis álszent.... dög. Komolyan mondom, hogy az alatt a körülbelül húsz perc alatt, míg ott voltam háromszor estem pofára, mert a lábam alatt császkált, tízszer karmolt meg és csak négyszer harapott meg. Utál engem, pedig semmit sem követtem el ellene! Mintha előre látta volna, hogy megfogom bántani a gazdáját.

-          Bocsánat a hétfői viselkedésem miatt. – Másnap délután, amikor Scott meglepődve dőlt neki a kerítésnek, akkor próbáltam nem teljesen hülyének tűnni egy rózsával a kezemben. Nem jutott jobb dolog az eszembe, oké?! Ha már van virágoskertje, akkor biztosan szereti őket! És amúgy se hallottam még olyanról, hogy a lány rózsával a kezében kér bocsánatot a férfitól a házuk előtt állva. (Leginkább abban reménykedve, hogy a válasz nem lesz elutasító.) Akkor már legyek egyedi és felejthetetlen. Ajánlom neki, hogy ezek után megbocsájtson! Nem tudom miért volt ez olyan fontos számomra, akár annyiban is hagyhattam volna a dolgot. De képtelen voltam rá, egy belső erő mozgatott, arra késztetett, hogy minden követ megmozgassak az ügy érdekében.
Az csak jót jelenthet, ha elfogadta a rózsámat és elmosolyodott, nem? Ez az érzés mindössze egy teljes percig tartott, mert amikor legközelebb odapillantottam a mosoly enyhén gúnyos. Mintha kinevetne vagy nem tudom másképpen megfogalmazni. Nem jutottam szavakhoz, amikor minden további nélkül megfordult és elindult be a házba, otthagyva engem a kerítés túloldalán. Az édes jó anyádat....! Senki ne akarja tudni, hogy milyen válogatott káromkodásözön hagyta el a számat, amikor eljutott a tudatomig, hogy mi történt. Utána – megjegyzem, kicsit felelőtlenül – fogtam magam és bemásztam a kerítésen, miközben Thor megállás nélkül ugatott. Szerintem a szomszédok azt hihették, hogy egy nagyon béna betörő vagyok, vagy nem tudom. Mondjuk enyhe túlzás szomszédoknak hívni azokat, akiktől telek méretű rét választja el. Tetszett meg minden, de kicsit kopár volt a Scott kertén kívüli rész. Mindegy, nem is ez a lényeg, viszont annyi szent, hogy ha a kezeim közé kerül az a kis...! Miatta elszakadt a felsőm. Kislányom, így jársz, ha betörsz egy házba, amikor oda ugyan még a kutya se invitált. Jól van belső hang, senkit se érdekelsz. Szóval miután megöltem Scottot, aki mintha már várt volna rám, utána egész zökkenőmentesen zajlottak a dolgok. Azt éreztem, ahogy leültünk beszélgetni, hogy lassan megszűnik közöttünk az a láthatatlan akadály. Csak ki kellett hagyni a filmnézést a buliból és máris minden új színben tündöklött. Sokat beszélgettünk, de nem csak aznap, hanem a következő és az azutáni napon is. Számomra az egyik legfelfoghatatlanabb dolog az volt, hogy Scott egy nagyon kedves férfi. A fejemben kialakított kép kezdett lassan darabjaira hullani és a felismerés pillanatában tudtam, hogy már nem hagyatkozhatok az eddigi tapasztalataimra. Nem tudom mi változott meg, de egyszer sem hangzott el sértő vagy bántó mondat a szájából, mindig odafigyelt arra, hogy mit mond. És úgy éreztem, hogy nem csak nekem szól ez a kedvesség, hanem alapjáraton ilyen.

Furcsán éreztem magam eleinte... nem is, inkább kényelmetlenül. Miért ennyire más, mint a kezdetekben? Ennyire rossz emberismerő lennék vagy tényleg az ő viselkedése változott meg? Nem szabad ezt annyira túlgondolnom, mert a végén már megint én cseszem el a dolgokat. De csak úgy bele kéne nyugodnom a ténybe, hogy eltűnt az a bunkó férfi, helyette pedig egy szinte már nevetségesen kedves és vicces férfi beszélgetett velem? Már megint mit hisztizel te hülye picsa, inkább örülnöd kéne annak, hogy már nem megy az agyadra! Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy most már egyáltalán nem tudtam komolyan venni. Amint felengedett a közelemben elvesztette a tekintélyét. A kora ellenére egy nagyra nőtt gyerek, aki csak bizonyos esetekben tudott komoly maradni. Leginkább akkor, amikor zenéről és művészetekről volt szó. Nem tudnám tökéletesen megfogalmazni, hogy mit is éreztem, amikor gitározott. Teljes egészében átjárta valami megfogalmazhatatlan aura. Nem csak a játékán, de az arcán is látszódott, hogy mennyire szereti azt, amit csinál. Szerintem ezt hívják úgy, hogy szívvel – lélekkel játszott. Ha őszinte akarok lenni, akkor tetszett ez az oldala, mert én sohase éreztem magam ennyire komolynak, amikor játszok. Csak hobbiból csináltam. Ő is... de mégis úgy éreztem, hogy neki mégis több volt.
Sohase gondoltam volna, hogy ezt mondom, de egészen élveztem a hétnek a második felét, aminek csak a férfihoz volt köze. Még azt is sikerült elérnie, hogy csütörtök este úgy feküdjek le, hogy várjam a másnap esti céges rendezvényt, amire rábólintottam. Nigel ballagását viszont már annál kevésbé, mert előre tudtam, hogy egy dögunalom lesz az egész.  Igazam is lett, de ez nem olyan meglepő és senki se paskolta meg a vállam, hogy te bizony megmondtad.

-          Remélem, értékeled a díszítést, mert egész délelőtt azzal vacakoltam! – És még rajtam kívül az összes többi osztály is, de ez csak részletkérdés. Szerintem elég sokat pepecseltem azzal, hogy a különböző növényeket összetűzdeljem, harmóniát teremtsek, aztán felerősítsem a bejárati ajtóra. Mert erre valók a kis deákok, hogy elvégezzék a munka ezen részét. Körülbelül három óra erejéig feldíszítik az iskolát, aztán a sok szép virág a kukában köt ki. Mekkora pazarlás. Ennyiben nem merült ki a feladatunk, ugyanis sorfalat is kellett volna állnom a többiekkel együtt, de mivel a bátyám ballagott, ezért a családommal maradhattam. Milyen nagylelkűek, mindjárt elérzékenyülök rajta.

-          Nagyszerűen fog mutatni ez a sok gaz holnap a szemétben. – Húzott oda magához és játékosan összeborzolta a hajamat. Múlthét szerda óta ez a legbensőségesebb mozdulat, amit az irányomba tanúsított, így felháborodni is elfelejtettem, inkább csak kihasználtam az alkalmat és szorosan átöleltem. Szerencsére nem ellenkezett vagy tolt el magától, szóval élvezhettem pár másodperc erejéig.

-          Nigel! – Ennek a hangnak a hallatán viszont halk nyögés szakadt fel a bátyámból, mire kuncogva a szám elé kaptam a kezemet. Nem tudom miért vagy így meglepve bátyó, erre a fordulatra igazán számíthattál volna, tekintettel arra, hogy ez a ballagásod. Szerintem a nagyságos asszony a halála napjáig sértve érezte volna magát, ha nem hívjuk meg.

-          Nagymama! – Amint a húgom felfedezte az imádott nagyanyját, boldogan rohant oda hozzá és átölelte. Ő szerette a modora ellenére a legjobban az öreglányt, de mostanában egészen sokat gondoltam rá és tulajdonképpen nincs nekem bajom vele. Most, hogy már nem tudott a hajszínembe belekötni még örültem is annak, hogy látom. Ellenben a bátyám ezt csak akkor mondhatta volna el magáról, ha levágatja a haját és valahogyan leszedeti magáról azt a tetkót. Amik egy hamar nem fognak megtörténni.

-          Milyen nagylány vagy már bogaram. – Oké, ez a megnevezés most elég váratlanul ért. Már a múltkor is fedeztem fel változásokat a nagyival kapcsolatban, de kezdett sok lenni ez a kedvesség. A bátyámra pillantottam, aki elkerekedett szemekkel vizslatta az egyetlen élő nagyszülőnket.

-          Rosetta Betranche , mégis mit gondolsz hova mész?! – Hazugság lenne azt mondani, hogy nem vártam ezt a pillanatot. Nem veszett ki belőlem minden tisztelet, így csak magamban röhögtem, amikor a nagymamám mindenki füle hallatára elkezdett ordítozni a lányával. Legalább valaki megteszi, mert más nem nagyon mutatott rá hajlandóságot. Oh, mennyire hiányzott az öreglány! Mondjuk az viszont nem, hogy mindenki minket bámuljon leplezett ellenszenvvel. Törődjenek a saját dolgukkal, a nagyik csókolgassák össze az unokáikat és örüljenek annak, hogy elballagott a gyerkőc. És reménykedjenek abban, hogy az érettségin nem hasalnak el.

-          Viktor, azonnal tűnj el a húgom közeléből! – Na, már csak ez hiányzott nekem! Az a baromarc mindig akkor kezdi el zaklatni a tesómat, amikor alig pár méterre van tőlünk a családom! Legalább lenne annyi eszed, hogy máskorra időzítsd a kangörcsödet! Vagy nevezzük pedofíliának, nálad egyre megy. Tanuld meg fiam, hogy nem számít mennyire bögyös a csaj, ha öt évvel fiatalabb nálad és az idegbeteg osztálytársad húga!

-          Nem kell rögtön leharapni az ember fejét, csak játszani akartam kicsit ezzel a cuki békával. – Nem tudom te hogy vagy vele, de inkább vipera, mint béka. Ha nem vigyázol eléggé, akkor egy óvatlan pillanatban beléd marhat. Lehet, hogy nem is kéne annyira féltenem a húgomat, de bennem van ez a védelmezőösztön.

-          Nincs más, akire rámászhatnál?!

-          Bocs, de viccesebb nézni, ahogy a húgod beszar tőlem. – Tudod mi lesz még viccesebb? A sikolyodat hallgatni, amikor elfogy a türelmem és úgy döntök, hogy megöllek. Ha csak nem előz meg valaki, mert ahogy körbepillantottam, akkor megláttam Lysander két évvel későbbi kiadását, akinek már megint sikeresen elfelejtettem a nevét. Mondjuk teljesen lényegtelen, szerintem a nélkül is mindenki tudja, hogy kire gondoltam. Mivel a történet szempontjából egy teljesen lényegtelen személy, szóval az se baj, ha nem.
Behalok, ha a húgommal egyezik az ízlésünk, mert az maga lenne a földöntúli csoda. De mivel teljesen más személyiségek vagyunk, így a kapcsolatunk is különbözne. Ha a srácé azonos is, de a saját hozzáállásunk ég és föld lenne. Viszont nagyon úgy fest, hogy ehhez a Lysander féle kategóriához ugyanúgy viszonyulunk. A srác képét elnézve arra a megállapításra jutottam, hogy nem minden klappol közöttük mostanság, sőt most még valaki nagyon is féltékenynek tűnt. Már a gondolat is nevetséges volt, semmi okod rá haver, ez csak Viktor. Rá még a kutya se lenne féltékeny. Kivéve, ha te tényleg Lysander két évvel későbbi kiadása vagy, mert ő még egy légyre is az lenne. Nagyon remélem, hogy a te toleranciaszinted magasabb húgi, mint az enyém, mert falnak megyek az ilyesfajta szintű féltékenységtől. Ezt a megjegyzésemet azzal támasztom alá, hogy nem is volt olyan hosszú életű a kapcsolatunk Lysanderrel. Szögezzük le, hogy engem senki nem birtokolhat, mert attól robbanok. Nem vagyok holmi tárgy vagy valakinek a tulajdona, amire azt mondhatja, hogy az enyém! Nem, bazd meg nem!

-          Egy ifjú hölgy mindig kihúzza magát és tartózkodik az ilyesfajta kifejezésektől! – A nagymamám hangja váratlanul hasított a gondolataim közé, egyáltalán nem számítottam rá. Azt hittem, hogy a nap hátralévő részében anyát fogja csesztetni. Magunk között szólva ezt is érdemelte volna, de ritkán jönnek be az ilyesfajta vágyaim. Azt hiszem itt lenne az ideje rásegíteni egy kicsit erre. Ha már itt van az öreglány, akkor beszélje le arról a szarságról is a lányát, hogy új házat vesznek. Így történt, hogy egész véletlenül megemlítettem neki ezt az apróságot, aminek köszönhetően vérszemet kapva a lánya után kezdett el kiabálni. Remélhetőleg sikerrel is jár, mert igazán nincs kedvem még több sátánista házat megnézni. Felőlem ők el is költözhetnek, menjenek Isten hírével, de én tökéletesen meglennék apával és a testvéreimmel. Ez nem hangzott valami kedvesen, de kezd elegem lenni abból, hogy a mostohaapámat többet látom, mint a húgomat. Szinte a nap huszonnégy órájában ott lebzsel nálunk, majdnem hogy velünk él együtt. Nem bírom annak az alaknak a pofáját, van benne valami visszataszító. Ráadásul az sem nyugtat meg, hogy még a saját fia is óva intett tőle. Egy velejéig elcsesződött ember.   
Hatalmasat sóhajtva csóváltam meg a fejemet és arra gondoltam, hogy egy éve ilyenkor még mennyivel jobb volt minden. Azt hittem, hogy a szüleim szeretik egymást és boldogok együtt. Bár akkoriban az apámmal még semmi kommunikáció nem volt közöttünk, de legalább úgy éreztem, hogy van családom. Talán a legnagyobb űr, amin sohase leszek képes teljesen megemészteni az Kyle hiánya. Egy tizenhat éves fiúnak még élnie kéne, az álmait hajszolnia és nevetnie! Nem a föld alatt feküdnie, mert megmentette a hülye barátnőjét. Idióta, ha legközelebb találkozunk, akkor megverlek! Nem érdekel hány évet kell várnom rá, az is lehet, hogy csak nyolcvan év múlva, de ezt az ígéretemet nem felejtem el. Akármennyire is szeretlek, azóta a nap óta haragszom is rád.
A szemeimmel megkerestem a testvéreimet, hogy lássam minden rendben van. Nem tudom, hogy Nigel mikor somfordált oda a barátnőjéhez, de Iris olyan tekintettel nézett a fiúra, mintha nagyon büszke lenne rá. Majd akkor nézzen így, amikor sikeresen leérettségizett, mert addig felesleges. Viszont elég boldognak tűntek ahhoz, hogy békén hagyjam őket. Ameddig nem bántja meg a bátyámat, addig igazán nem lehet kivetnivalóm a kapcsolatuk ellen. Viszont, ami Viktort illeti és az új hobbiját... azt nem fogom szó nélkül hagyni! Hol van az a félkegyelmű?! Már éppen hasonlóan cselekedtem volna a nagymamám tettéhez, amikor megláttam, hogy a tesóm éppen megharapja a fiú kezét. Igen.... jól olvastátok, megharapta. Miközben néztem, ahogy a srác próbálja leszedni a kezéről a húgom, arra a megállapításra jutottam, hogy Yui nagyon jól tudja kezelni a helyzetet, nélkülem is boldogul.

-      ♣      -

 

-          Befejeznéd a zabálást legalább addig, amíg a hajadat csinálom?! – Igazából ezt eddig egy fokkal kedvesebben kérdezte, de mostanra már az ő türelme is a végét járta. Éppen a konyhában ültem és a vacsorámat fogyasztottam, amikor megjelent ez a kis padlócirkáló és közölte, hogy ilyen frizurával sehová se mehetek. Akár fel is háborodhattam volna ezen a kijelentésén, de inkább megvontam a vállam és ettem tovább a müzlimet. Szóval, amíg én békésen eszegettem, addig ő szerintem a hajamat fonta. Legalábbis csak erre tudtam tippelni, abból, amit éreztem. De ameddig nem gyújtja fel a hajamat, addig felőlem a Pisai Ferdetornyot is megcsinálhatja. Mióta a bátyám ballagásán tudatosult bennem valami, azóta nem volt olyan sok életkedvem. Csak egy pillantást kellett vetnem Arminra, ahhoz, hogy eszembe jusson a barátnőm. Egy hete nem beszéltünk, egész pontosan a harmadik forduló óta. Annyira elvoltam foglalva az orvossal és Scottal, hogy fel sem tűnt a hiánya. De ettől csak jobban tudatosult bennem, hogy mindig én kerestem először. Amikor erre rájöttem, akkor egy éles és mély érzés hasított végig rajtam. Nem tudnám teljesen leírni az érzést, de ha jellemeznem kéne olyan volt, mintha pengék millió szóródnának a bordám alá és levegőt se kapnék tőlük. Mostantól mindig ez lesz? Ha a lányra gondolok, akkor boldogság helyett csak fájdalmat fogok érezni? Nem akarom! Muszáj erről beszélnem vele, különben sohasem lesz vége.

-          Igazán elegáns vagy Riko. – Mozdulat közben megállt a kanál a kezemben és unottan emeltem tekintetemet a mostohaapámra. Muszáj ennek az alaknak a puszta jelenlétével elrontania a hangulatomat? A szavai undorral töltenek el, ha megdicséri az öltözékemet, akkor emberfeletti erővel kell megállítanom magam, hogy ne öltözzek át. Ami neki tetszik, az csak rossz lehet! Tőle nem kell semmi se! Tartsa meg a hamis kedvességét, a bókjait, az álszent mosolyát annak, aki elhiszi!

-          Igen, nagyszerű alapanyag vagy. – Túl nagy kérés lett volna, ha mondjuk nem is tudom... de megdicsér? Mond valami olyasmit, hogy nagyon szép vagy nővérkém, de nem azt, hogy jó alapanyag vagyok. Nem is tudom miért erőlködöm folyton, a húgom úgysem fog megváltozni. Egyik nap láttam egy olyan fölsőt a boltban, amire az volt ráírva, hogy Hagyd abba, hogy olyasvalamit próbálsz megváltoztatni, aki nem akar változni. Mintha csak arra célzott volna, hogy hagyjam békében a tesóimat.

-          Kinek akarsz ennyire tetszeni? – Mert, ha egy lány csinosan öltözködik fel, akkor mindenképpen tetszeni akar egy hímnemű egyednek, mi?! Arra sose gondolnak, hogy így érzi jól magát, vagy éppen ezt követeli meg a helyzet? Nem minden a férfiak körül forog, ezt jó lenne végre megtanulniuk. Most, hogy végre nincsenek elnyomva a nők, igazán észrevehetnék magukat. Ugyanolyan fontosak vagyunk, mint amilyennek ők hiszik magukat. – Nem kéne ennyire ellenségesen nézned rám.
A férfi közelebb lépett hozzánk, majd lehajolt, hogy a szemünk egyvonalban legyen. Megváltozott a mosolya... ez már közel sem a bűbájos, kedves álcája, hanem valami ijesztőbb, de őszintébb. Ahogy a szemeimbe nézett, majd ahogy a kezei közé vett pár hajtincsemet kellemetlenül éreztem magam. – Csak nehogy a végén megüsd a bokádat kislány. Lehet, hogy kedvel a fiam, de most nincs itt... au!

-          Ne érjen a hajához, amikor csinálom. – A húgom rideg hangja nem nagyon ijesztette meg, de az legalább fájt neki, ahogy a fésűvel a kezére csapott. Fogadni mernék, hogy minden erejét beleadta az ütésbe, de meg is érdemli ez a féreg. Ahogy az egyik Arany vers is mondja Kivűl arany, belűl hamu.... – Kész is vagy, menj és nézd meg magad a tükörben.
Nem kellett kétszer mondania a törpének, egy percnél se bírtam volna többet ki ebben a helyiségben. Lassan odasétáltam a tükörhöz és megnéztem, hogy mit művelt a húgom. Oldalra fonta a hajamat, amit egy tinccsel fogott össze, ezt pedig csak egy hullámcsat tartotta egybe. Miért van neki ehhez kézügyessége? És nekem miért nincs? Igazságtalanul lettek elosztva a jó tulajdonságok közöttünk. Nem fer, hogy a húgomnak mindenből a legjobb jutott! De legalább neki hála igazán szépnek érezhettem magam. Mivel anyáékkal megyek arra a céges ünnepségre vagy mire próbáltam az átlagosnál egy fokkal elegánsabban öltözködni, de nem tudom, hogy mennyire jött össze. Felülre egy fehér, ejtett vállú, buggyos fölsőt húztam, mert nem rég vettem és nagyon tetszett. Ismételten voltam olyan hülye, hogy a szoknya mellett döntsek, de most húztam hozzá harisnyát is. Kiegészítőnek eleinte a Scottól kapott nyakláncot akartam húzni, de végül egy fehér choker mellett voksoltam. De mi van, ha rosszul fog esni neki, hogy nem viselem? Azt fogja hinni, hogy nem tetszik nekem! Nagyon hülyén mutatna, ha két nyakláncot viselnék? Miért csinálok ebből ilyen nagy ügyet, istenem!

-          Biztos nem akarsz te is jönni? – Pillantottam kérlelően a húgomra, amikor kijött megnézni, hogy mégis mit szólok a művéhez.

-          Viccelsz velem? Apával Karib tenger kalózai maratont tartunk. Megy a halál uncsi céges ünnepségekre. – Azt a kicseszett mázlista formádat. Lehet, hogy csak gyorsan elintézem azt, amiért eredetileg menni akarok, utána lelépek és csatlakozom a mozizáshoz. Úgyse fog olyan sokáig tartani... igaz Kyle?

 

Sziasztok! :D
El sem hiszem, de a következő rész a 100. lesz! *o*
Szeretném valamivel külnlegessé tenni vagy nem tudom XD 
De nincs ötletem nagyon, hogy mivel :/ 
Amúgy a következő rész címe: Ne gondoljunk a másnapra

98. rész - Nem értem miért

-          ...és mégis ki fogadna be este tízkor?
Vagy később, de ez már tényleg csak részlet kérdése volt. Hasra ütésszerűen mondtam egy számot annak reményében, hogy már elmúlt vagy hamarosan annyi lesz az idő. Talán nem is tévedtem akkorát, de ahhoz elő kéne halásznom a táskámból azt a szart és ki kéne silabizálnom az időt az agyonkarcolt képernyőmön. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdeznem a bátyámat, azzal rengeteg időt spórolnék. Felvont szemöldökkel fordultam a fiú felé, mire a gondolatolvasó tehetségével ránézett a karórájára. Mondjuk nem tudom, hogy mennyit látott ebben a vaksötétben, de legalább az utcai lámpák gyér fénye nyújtott valamennyi támaszt. Ha nem vesszük hozzá a történethez azt, hogy pislákolt és ettől olyan érzésem támadt mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna, akkor akár teljesen hétköznapi jelenet is lehetett volna.

-          Csak fél tíz van. – Szimpla harminc percet tévedtem, szerintem ez még egészen az elfogadható határok közé esik. A másik pedig, hogy tuti lesz annyi az idő vagy még több is, mire találok egy szerencsétlen félnótást, aki hajlandó befogadni. Ha nem, akkor marad a parkban egy pad, ahol kitudja milyen csöves feküdt előtte. Eh... már pusztán a gondolattól elhúztam a számat. – A kérdéssel kapcsolatban pedig... a barátaid.

-          Milyen barátaim? – Az a baj, hogy ezt teljesen komolyan kérdeztem és az őszinteségem láttán a bátyámnak is elkerekedtek a szemei. Némán meredtünk a másikra és egyikünk se találta a szavakat. Illetve mivel én tettem fel a kérdést, így csak ő nem találta. Megtudom várni, amíg kiböki a válaszát, hisz türelmes ember vagyok. Már amennyire. Vagyis nem igazán. Mit is gondoltam, amikor ezt mondtam? Végül sikerült elég hamar összeszednie Nigelnek a gondolatait, mire zavartan széttárta a karját.

-           Miért vagy antiszociális?

-          Mi...? Nem vagyok antiszociális te vadbarom! – Először azt hittem, hogy csak viccel, de az arckifejezéséből ítélve ezt nagyon is komolyan gondolta. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek kínomban. Ha már ezt feltételezi rólam, akkor annyit elvárnék, hogy tudja a szó pontos jelentését! Pár betűn múlik és máris egy teljesen más fogalommal állunk szemben. Szerintem röviden és tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy az antiszociális emberek pszichopaták. Persze, aki szebb és konkrétabb megfogalmazásra vágyik, az rossz ajtón kopogtat, mert én nem vagyok szótár, arra ott van a jó öreg google. Azon ma már mindent meglehet találni, légy kreatív. Mert nem mindegy, hogy ANTIszociális vagy Aszociális az ember.  Az utóbbin talán még el is gondolkodnék, hisz gyűlölöm a nagyobb társaságokat és azt, ha tömeg vesz körül. Fogjuk rá, hogy utálom az embereket és azt is, ha négynél többen vannak körülöttem.
Reszketegen kifújtam a levegőt, miközben idegesen beletúrtam a hajamba, hogy valamivel legalább lefoglaljam a kezemet. A végén még felpofozom a tesómat egyszer... kétszer... vagy akár háromszor is. Egész könnyen eltudtam képzelni ezt a végkifejletet. Persze, tudom, ő sohase bántana meg szándékosan (Kivéve a ma esti viselkedését, amikor nemes egyszerűséggel kisétált a sportcsarnokból) és biztosan csak egy nyelvbotlás volt, de még mekkora! Annyira felidegesített és egyszerűen nem tudtam ellene mit tenni. Az arcába ordítottam volna a szónak a jelentését, hogy tudja minek nevezte a saját húgát. De nem fogok nekiállni nyelvtan leckét adni péntek este fél tízkor az érettségiző bátyámnak. Ehelyett magamban fortyogtam, mert ugye mi más dolgom lett volna? Oh, keresni egy barátféleséget, aki elszállásol egy éjszakára. Többszöri átgondolás után se jutottam egyről a kettőre. Mert nem volt ilyen ember az osztályomban. Ilyenkor rossz, amikor az embernek csak fiú barátai vannak az osztályából. Akihez esetleg még meggondolnám, hogy elmegyek, ott most egész biztos, hogy ott van Sue, vele meg nem akarok találkozni. Ennyit a fene nagy barátságokról, mert akkor jön a lányok elkeserítő listája... ahol.. összesen csak ketten vannak?? Biztos kell lennie valakinek, akire nem emlékszem! Jó, ez egy szánalmas próbálkozás volt. Szóval a két ringben maradt versenyző Peggy és Iris. Az előbbinek még a telefonszámát se tudom, nemhogy a lakcímét. Szóval ez is felejtős... Iris meg.. a bátyám barátnője... és.. holy shit, álljunk meg egy levegővételnyi időre. Most komolyan Nigel? Nem tudtad volna rafináltabban közölni, hogy ideje lenne kibékülnöm a csajoddal? Ezt is passzolnám, inkább megyek a mosómedvével és csövessel teli suliba, mint hozzá. Valamikor abba kell hagynom a gyerekes viselkedést, de annak még nincs itt az ideje.

-          Jutottál valamire? – Természetesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, mert miért is gondolkodna el azon, hogy mitől borultam ki. Nigel kezded nagyon kihúzni nálam a gyufát, szóval állítsd le magad és legyél megint az a cukorpofa nagytesó, akit imádok. Mert a mostani viselkedésedtől egyenesen viszket a tenyerem. Magamban puffogtam, mert persze, hogy semmire se jutottam. Csak arra, hogy senki sincs, akihez szívesen mennék. Most biztos arra várt a srác, hogy a kis barátnője nevét mondjam, de azt lesheti!
Hirtelen léptek zajára lettem figyelmes, így felkaptam a fejemet és hunyorogva próbáltam kisilabizálni a felénk közelítő alakot. Azt sikeresen megállapítottam, hogy férfi. Vagy egy nagyon magas és férfias nő, semmit se zárhattunk ki biztosra. Tudjátok mit? Inkább a sötétre fogom, hogy egészen addig nem ismertem fel, amíg meg nem világította a lámpa gyér fénye az arcát. Ahogy szemügyrevettem a látogatónkat ismételten tudatosult bennem egy megállapítás. Határozottan vissza kell növesztenie a szakállát, jobban állt neki, mint ez a borosta. Az a gáz, hogy Scott nem volt ronda, sőt... kifejezetten helyesnek találtam. Volt valami vonzó abban, ahogy ébenfekete fürtjei az arcát keretezték. Ahogy hideg, barna szemeivel mindig fürkészően bámulta a körülötte lévő világot. A telt ajkaiban, amiken a legszívesebben az ember végighúzta volna az ujjait. És igen a legtöbb embernek ugyan nem jött be, de a borostájában is megvolt a vonzerő. Sóhajtva megcsóváltam a fejem. Istenem, miért a bunkó és nagyképű embereket teremted helyesnek?

-          Őt választom. – Persze a bátyám még nem vette észre, így most összeráncolt szemöldökkel fordult hátra, hogy megnézze ki a szerencsés flótás, aki befogad engem ma éjszakára. Mondjuk, erről ő még nem tud, de hamarosan úgy is értesül róla. Mindig az érintett személyek tudják meg utoljára és.... mi az ott a kezében?  Úgy néz ki, mint a szennyes, amit bebaszok a fürdőbe. Éppen ezért néztem zavartan, ahogy odasétál hozzám és némán a vállamra terít egy kabátot. De hisz... ez az enyém. Ez azt jelenti, hogy ő is ott volt, amikor Kyle elküldött minket? Hatalmasra nyílt szemekkel néztem fel rá, tekintettel arra, hogy vagy egy fejjel magasabb volt nálam. És most gondoljatok bele emberek, hogy a mostohatesóm még nála is magasabb. Aztán itt vagyok én, akinél szinte csak Sue és Viola alacsonyabb. Csupa kolosszális óriással vagyok körülvéve. – Köszönöm...

-          Kyle küldte azzal az üzenettel, hogy máskor ne úgy öltözködj, mint egy útszéli picsa. – Mi a szar, a férfi hirtelen a józan eszemmé változott vagy miért hallom ma már másodszor ezt a mondatot? Amúgy igazán megtarthattad volna magadnak ezt az információt Scotty, mert ettől nem lett jobb kedvem. Sőt, ha lehetséges hirtelen már nem is fáztam annyira, mert a düh annyira feltüzelt, hogy mentem belesültem a kabátomba. Úgy tűnik, hogy volt a bátyámnál is bosszantóbb személy, aki minden egyes alkalommal rátett még egy lapáttal arra a szarkupacra, amit felhalmozott. Nem elég, hogy találkozni se hajlandó velem, de minden egyes szavával csak bántani képes. Feltudnék robbanni a nyers őszinteségétől és attól a nyugalomtól, ahogy mindezt a szemembe mondja.

-          Akkor mégse köszönöm. – Húztam el a számat, miközben normálisan is belebújtam a kabátomba. Azért mégse lenne olyan kellemes érzés megfázni egy áprilisi estén. Azt pedig csak nem köszönöm meg, hogy konkrétan útszéli picsának hívott. Ezek után várjon kedvességet és megértést tőlem. – Nyugodtan megmondhatod neki, hogy bekaphatja.

-          Ugye tudod, hogy ilyet nem fogok átadni neki? – Bezzeg az ő üzenetét átadtad nekem, pedig én még lány is vagyok a tetejébe. Legjobb barátság ide vagy oda, de ez akkor sem volt valami fer húzás tőle! Állj szépen a talpadra Scotty, legyél igazi úriember és mond meg a haverodnak, hogy mekkora tapló is volt. Mert ezen a kijelentésen nincs mit szépíteni! Azért kicsit gondolkozz, mielőtt mások lelkivilágába belegázolsz, oké? Ezt akár neked is mondhatnám gazdi kicsi pincsije, aki minden szavára ugrik. Ha megszabadulsz ettől az idegesítő tulajdonságodtól, akkor talán még egy nőt is sikerül összeszedned, nem vagy azért olyan ronda. Komolyan, nevetnem kell magamon. A fent említett sorokban magasztaltam az egekig a kinézetét, hülye aki elhiszi azt a nem vagy azért olyan ronda dumámat. De kinek a pap, kinek a papné lehet, hogy csak az én zsánerem. Mondjuk, az még inkább érdekelne, hogy hány éves. Ezen már nem először töprengtem el, de sohasem jutottam el addig, hogy meg is kérdezzem. Miért is nem? Hisz az istenekre, ez csak egy életkor! Nem kell rajta olyan sokat szarakodni! Szimplán megkérdezem, hogy hány éves. Nem olyan, mintha azt kérdezném meg, hogy mikor vesztette el a szüzességét. Viszont ez utóbbit szívesen megkérdezném a mostohatesómtól, ha már annyira el volt telve magától meg a komolytalan dugó kapcsolataitól. De ahogy a mostani a dolgok állnak előbb fogok találkozni az angol királynővel, mint a férfival. De ha már ennyire arra terelődtek a gondolataim, akkor már megkérdezem Scottól, hogy hány éves. Épp hogy csak felemeltem a fejem, amikor elállt a lélegzetem, a szemeim pedig rémülten elkerekedtek. Hogyhogy eddig nem vettem észre, hisz itt állt pár méterre tőlem. Aggódva fürkésztem a szemeimmel, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Valami belső kényszer hatására szinte önkéntelenül álltam lábujjhegyre és a kezeim közé fogtam az arcát. Muszáj volt.... közelebbről is látnom kellett. Eleinte még megrökönyödve nézett, de utána lehunyta a szemeit. Nem szólt egy szót sem, amikor az ujjaimmal végigsimítottam a véraláfutáson, ami a szeme alatt éktelenkedett. Néma maradt, de összerezzent ettől pedig nőni kezdett egy érzés mélyen bennem.

-          Mi történt? – Kérdeztem halkan, szinte már suttogva tőle. Tudtam, hogy nem kéne olyan hosszasan bámulnom, de képtelen voltam levenni a szemeimet a véraláfutásról. Lehet, hogy mazochista vagyok? Csak amennyire most össze voltam zavarodva. Vagyis elég rendesen, mert már konkrétan azt se tudtam, hogy mit miért csinálok. Ennek az egésznek nem kellett volna ennyire felzaklatnia, mert ha ugyanez történik meg bárki mással, akkor simán csak pofán röhögöm. Lehet, hogy most illúziókat török össze, de a mostohabátyámhoz a nevetés mellett még azt is hozzávágtam volna, hogy így kell neked köcsög. Scott semmi olyasmit nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt a bánásmódot és törődést. Semmit, csak mindig az agyamra ment! Nem értettem miért... Egyedül a nyaklánc lehetett a magyarázat, hisz ezek szerint nem csak, hogy tudta a nevem jelentését, de még meg is vette nekem. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy kivételesen egyetértettem Scarlettel, mert tényleg nem érdemeltem meg. De előbb halnék meg, minthogy ezt beismerjem. Akkor indoktalanul is kedves volt velem. Igen, biztos ez az oka! Nem kell ezt túlragozni, egyszerűen csak megzavart az ajándéka! Ezért van az, hogy aminek normális emberi reakciónak kéne lennie másoknál az most szokatlanul nálam is megjelent. mert általánosságban nem szoktak túlzottan meghatni az ilyenek. De talán egy pöppet az is közrejátszhatott, hogy nem tudtam mi történt. Két napja még kutya baja sem volt, erre most ideállít, ezzel a már megbocsáss, de borzadvánnyal a szeme alatt! Egyáltalán mi tud véraláfutást okozni? Na, ez itt a kérdés!

-          Semmi komoly. – Már akkor tudtam, hogy hazudik, amikor elhúzva az arcát félrepillantott. Miért nem tudsz őszinte lenni? Nem... ezeket a gondolatokat félre kell tennem, hisz senkije se voltam, hogy kérdezősködni kezdjek és megvádoljam. Az ő döntése, ha makacs szamarat játszik és nem avat be. Végtére is én csak egy nagyszájú, idegesítő csitri vagyok. Legalábbis pár hete még ez volt a véleménye rólam, vajon mennyit változtak a dolgok azóta? Még mindig nem bízok meg benne, szóval talán megértem, hogy miért nem fecsegi ki az ügyes bajos dolgait nekem.  De pozitívum, hogy legalább nem azt mondta, hogy semmi. Mondjuk a semmi komoly nem éppen a legkielégítőbb válasz, sőt minden bizonnyal egy kurva nagy hazugság is. Mert az arcát elnézve eléggé fájhatott neki ez a kis kaland. Hagyjuk, úgy se szedek ki belőle ennél többet.

-          De ha már itt vagy... akkor válaszolhatnál pár kérdésre is. – Most mi az? Ne nézzetek már így rám, én csak próbálom a legtöbbet kihozni a helyzetből! Ráadásul neki nem tudom, hogy mi köze van az egészhez, de tuti kevesebb, mint nekem. Tekintettel, hogy az én szüleim azok. Meg Kylé, de az ugye kit érdekel? Illetve nagyon is kéne, hogy érdekeljen, mivel valami oka csak kellett, hogy legyen az egész kupaktanácsnak.

-          Nem hiszem, hogy pont nekem kéne erről beszélnem. – Szerintem pedig eléggé beleártottad magad ahhoz, hogy számon kérjek rajtad pár információt. Rosszallóan pillantottam rá, az ajkaimat pedig mérgesen lebiggyesztettem. Ha már ott voltál annak ellenére, hogy a házunk közelében sem kellett volna lenned, akkor tedd magad hasznossá és áruld el, hogy mi történt! Csak Kyle legjobb barátja vagy, miért mászol bele mások családi ügyeibe is? Azt ne mondjátok, hogy olyan, mint Sue, mert akkor most helyben lököm ki a kocsi elé.
Ha tippelnem kellene, akkor három perc sem telt el, amikor meguntam a csöndkirályt. Nemes egyszerűséggel a férfira förmedtem, hogy most azonnal árulja el, mi folyik a házunkban. Nem tudom miért, talán az erélyes hangom hatására, de összerezzent és kellő távolságba húzódott. Okos fiú, lehet kedvem támadt volna egy akkorát beléd rúgni, hogy a térdeden is legyen egy szép lila folt. Ezzel a sarokkal fájdalmasat lehet ám rúgni és jobban belegondolva nem is kell az előző mondatba az a lehet. Mert vagy fájdalmat akarok neked okozni vagy nem és én per pill nagyon is akartam! Megérdemelnéd rohadék, amiért kívülállóként többet tudsz, mint én! Ez idegesített a legjobban, amitől a legszívesebben a hajamat téptem volna.

-          Idefigyelj Scotty! Mondasz valamit vagy elhúzhatsz a büdös.... – Elharaptam a mondat végét, amikor megláttam a bátyám rosszalló tekintetét. Nem is ez zavart, hanem a tudat, hogy mióta itt van Scott ő egy szót sem szólt. Normális esetben ő sem hagyná annyiban ezt az egészet, ragaszkodna az igazsághoz. Ahhoz, hogy tudja mi történik körülötte, de hallgatott. Ma mindenki ilyen csodás hangulatban van? Vagy csöndkirályt játszanak és nekem elfelejtettek szólni? Ajánlom, hogy ez legyen a megoldás. – Miért nem mondasz semmit sem?

-          Mert engem nem érint az ügy. – Ja, bocsánat! Igazad van, ez teljesen megváltoztatja a dolgokat és máris feljogosít arra, hogy elhallgass előlem dolgokat! Mondhatom szép, nem elég, hogy a húgom a kelleténél mindig többet tud, de most már a bátyám is! Komolyan mondom, kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a sík hülye, amiért nem tudom mi történik az életemmel. Általában az ember tudja, hogy milyen irányba halad, de nekem halvány lila gőzöm se volt, csak sodródtam az árral. Hahó, lehetne, hogy valaki esetleg... nem is tudom... de beavat a dolgokba? Mert kezdtem elveszteni a fonalat.

-          Oh, igazán? – Kérdeztem színtelen hangon. Régebben rögtön elmondtad volna nekem, hogy mégis mi ez az egész. Akkor most miért hallgatsz Nigel? Nem tudod félretenni egy este erejéig a büszkeséged és a sértettséged? Annyira... felidegesítesz! Beharaptam az alsó ajkamat, hogy legyen valami, amin letudom vezetni a feszültséget. Mostanában egyre jobban eluralkodik rajtam az érzés, hogy néha megsimogatnám az arcát. Egy kisebb serpenyővel. Erősen. Testvériség ide vagy oda, de az érzéseimet nem tudom pikk – pakk megváltoztatni, csak mert a bátyám. Mintha nem ő tehetne arról, hogy végig akarom húzni a körmeimet az arcán. Nem tudom, hogy lehet – e egy farkasszemezést ádáz küzdelemnek nevezni, de bárki bármit is mond, mi most azt csináltuk. Túl nagy a büszkeségem, ahhoz, hogy meghátráljak! Még ha belehalok se fogok veszíteni ellened!
Legalábbis ezen a véleményen voltam egészen addig, amíg Scott bele nem pofátlankodott a képbe. A szemöldökömet felvonva figyeltem az arcát. Nem nagyon csíphette a stresszes helyzeteket, ha képes volt közbelépni. Mondjuk neki már megint semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Csak egy ártatlan szemtanú, aki fogalmam sincs mit keresett még mindig itt! – Végre beszélhetnéked támadt?

-          Jövő hét pénteken lesz egy céges rendezvény anyukádék irodájánál, nem akarsz elmenni rá? – Ez meg mi a francról dumál itt nekem? Amikor arra kértem, hogy beszéljen nem ilyen szarságokra gondoltam, hanem például arra, hogy mi a Francos Franciska folyik a házunkban! Kit érdekel valami béna rendezvény, amiről most hallok először és valószínűleg akkor se mennék el rá, ha előbb tudtam volna róla?!

-          Álmaidban... – Eleinte valami mást akartam rávágni, mert már kezdett tényleg nagyon idegesítő lenni a fazon. Felfoghatná, hogy a jelenléte rontja a levegőt és az én esélyeimet is csökkenti. Muszáj kihúznom valamit a bátyámból, de amíg ez itt van, addig esély sincs rá! Sajnálom a véraláfutása miatt meg minden, de nem lehetne, hogy egész egyszerűen elhúz innen a bús francba? Kezdett egy kicsit sok lenni a csávó, mint valami idegesítő kolonc az ember nyakán. Mint Sue. Ez a megállapításom erősödött, amikor nem törődve a tiltakozásommal tovább nyomta a dumát és azt hitte, hogy ezzel képes lesz megváltoztatni a véleményemet. – Bazdmeg, a nem az nemet jelent! Tudod értelmezni a szót vagy valami bajod van?! Soha a redvás életben nem vennék részt önszántamból egy eseményen, ahol Mr. Lewis is ott van!

-          Kit érdekel a magánéleted kölyök?! Pofa be! – A hangnem hallatán kidagadt egy ér a homlokomon. Senki se beszélhet velem így! Leszarom, hogy a környékbeli lakosok nem csípték az ordításomat és azt akarták, hogy Scottal együtt menjek melegebb éghajlatokra! Ráadásul még tíz óra sincs, mi a fene bajuk van?! Azzal ordítok, akivel és akkor, amikor akarok!

-          Meg se forduljon a fejedben, hogy válaszolsz. – Figyelmeztetett a bátyám, mivel már tizenhét éve boldogítom a fejét és nagyon jól ismer engem. De most nem voltam családias hangulatban, így nemes egyszerűséggel bemutattam neki. Baszd meg te is meg mindenki más is! De leginkább te. Rád vagyok most a legmérgesebb, de azt hiszem, erről nem kell felvilágosítani téged. Mielőtt elkapná és kitörné az ujjamat a helyéről, inkább visszahúztam.

-          Nem hiába nevez Kyle cicának... – Jegyezte meg elmerengve Scott, mire az orrcimpám megremegett a dühtől. Már megint mi a lószart csináltam?! A puszta nézésem is egy rühes macskát idéz fel az emberekben? Ha igen, akkor ezen sürgősen változtatnom kell. – Olyan vagy most, mint egy felborzolt szőrű macska, aki a minden útjába kerülőre rásziszeg és fúj.    
Talán, ha nem lenne mindenki egy tökkelütött barom, aki felforralja az agyvizemet és a magasba löki a pulzusomat, akkor én is normálisabban viselkednék. Erre még nem gondoltak? Már a kezem is remegett, a legszívesebben tényleg arcon karmolnék valakit és jól megharapnám. Még a következmények se érdekelnének, de őszintén... sohase gondoltam bele eddig, miért most kezdjem el? Mindig előbb cselekszem, és csak utána gondolkodok. Azt hiszem, ezen tényleg változtatnom kéne.

-          Amúgy... Kyle biztos ott lesz a rendezvényen. – Akárhányszor csak megszólal Scott úgy érzem, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felzaklat, untat vagy bosszant. Most is... ez teljesen övön aluli ütés volt tőle. Egy pillanatra lemerevedtem a mondatától, az agyam pedig lázasan dolgozni kezdett, hogy valami épkézláb kifogással előálljak, amiért NEM akarom látni a mostohabátyámat. Viszont Scott is tudja és én is tudom, hogy minden szava hazugság lenne annak a mondatnak. Látni akartam a hülye fejét, a hülye platinaszőke hajával és a hülye heterokrómiájával együtt. A halálnak elég az a futó pillantást, amit nagy kegyesen kaptam az égtől. Ha találkoznánk, akkor az első az lenne, hogy pofán csűrnöm, még ha fenn áll annak a veszélye is, hogy eltörik miatta a kezem. De utána a karjaiba vetném magam és kiölelném belőle a szuszt is. Közben pedig számon kérném rajta, hogy miért láttam a nyomorék legjobb barátját többször az elmúlt időben, mint őt. A gondolataim még mindig villámsebesen pörögtem, majd amikor megálltak, akkor dühösen felmordultam. Oh, hogy rohadna meg ez a nyomorék! Direkt a végére hagyta ezt az ütőkártyát, mert már abban a pillanatban nyert, amikor kimondta. Bár, ha már az elején ezzel kezdte volna, akkor megspóroltunk volna pár felesleges kört.

-          Az égj a pokol tüzén az összes tetves Büdös Bencével és darázzsal együtt nem fejezi eléggé, hogy mennyire gyűlöllek ebben a pillanatban. – Közöltem a férfival, mire megvonta a vállát és végre valahára elment azt mondva, hogy „A gyűlölet csak gyűlöletet érdemel”. Hitetlenül néztem a távolodó alakját, magamban pedig káromkodtam kettőt vagy hármat. Amikor már azt hittem, hogy ismerem, akkor mindig előrukkol valami újdonsággal ez az alak. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem tudom ki ő.

-          Hercegnő, lemaradtál a műsorról! – Senkiével sem lehet összetéveszteni ezt az önelégült, mély és bársonyos hangot. Ráadásul ehhez még hozzátársult az a retekidegesítő becenév is, amit sehogy se tudtam lemosni magamról. Egyértelműen Castiel talált már megint meg valamilyen halaszthatatlan ostobasággal. Amúgy miről beszél már megint itt nekem? Amikor leléptünk, akkor már rég befejezték az éneklést. Volt bármi izgalmas is a pontozás után vagy ezt amolyan drámaian a végére hagyták? Mondhatom szép, a legtöbb ember addigra már rég lelép. Ahogy mi is, egyenesen a nagy büdös semmiért! Igazán maradhattunk volna még tíz percet, nem hiszem, hogy bármin is változtatott volna.
Unottan megfordultam, hogy megkérdezzem mégis mi volt az a fenomenális műsor, amiről lemaradtam. A semmi miatt. Igen, tudom, hogy ezt már mondtam, de kell a megerősítés. Ráadásul kifejezetten bosszantott a helyzet, hogy még csak azt se tudom mi miatt! Tekintettel arra, hogy Scotty és Nigel is hallgatnak. Ezért később még mindketten megfizetnek! De egyenlőre azt a problémámat kell orvosolni, hogy nincs ma estére fedél a fejem fölött. Mi az anyukám..? Érdekes kis társasággal találtam szembe magam, amikor megfordultam. Az is biztos, hogy őket se fogom egyhamar újra együtt látni. Csak rá kellett nézni Iris ártatlan kis pofijára, utána pedig Plum.. ehhez semmi mást nem kell hozzáfűzni. Egyértelműen látszott, hogy ők ketten nem tartoznak egy súlycsoportba. Mirtill talán még a normális kategóriába volt sorolható, a dobosról pedig nem tudok nyilatkozni. Ma találkoztunk először és csak annyit tudok róla, hogy állítólag a furcsa piercingjei ellenére jól csókol. Ahhoz, hogy meggyőződjek erről le kéne tesztelnem, de engem kiborított már pusztán a látvány is. Hogy képes valaki ilyesmit a szájával csinálni?! Akkor sem hiszem el, hogy ne zavarná a csókolózó partnerét, hogy valamibe beleütközik. Inkább nem firtatom tovább ezt a témát. A tekintetem továbbvándorolt az ezüstös hajú fiúra, aki elmerengve mélyedt gondolataiba és látszólag nem is fogta fel, hogy mi folyik körülötte. Ezen már meglepődni se vagyok hajlandó Lys drága és igazából azon se, hogy a potenciális sógornőjelölted megállás nélkül dumál valamiről. Szóval szerintem értitek, hogy miért mondtam a legelején azt, amit. Más társaságban mozognak, ráadásul az érdeklődési körük se egyezik meg annyira.

-          Milyen műsorról? – Kérdeztem végül az összetartó kapocstól, mert Castiel lehetett az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy ezek miért vannak együtt. A fiú szinte tűkön ülve várta, hogy beavathasson engem a szaftos részletekbe és már megszólalt volna, amikor elgondolkozva oldalra döntötte a fejét.

-          Miért léptetek le, ha itt dekkoltok az utcán? – Morogva fejezem ki a nem tetszésemet a kérdése irányába, de a bátyám megelőzött és észrevétlenül odasurrant a barátnőjéhez. Persze, hogy egyből kiköpött neki mindent, mert nem lehetett várni addig, amíg nem hallják illetéktelen személyek! A szerelem elveszi az eszed Rómeó! Ezek az emberek közül egyikkel se osztoznék egy éjszakára se! – A történetnek azt a részét most már értem, de mit keresett itt a másik baromarcú haverod?
Hirtelen inger vett erőt rajtam, amikor ráeszméltem, hogy nem beszélhet másról csak Scottról. A hátam mögé fordultam annak reményében, hogy még látom valahol a távolodó alakját, de sehol sem volt. Biztos már rég visszaért hozzánk. Alig hallható sóhajt követően visszafordultam a fiú felé, majd azzal a lendülettel a karjára is csaptam. Senki se hívhatja Scottot baromarcnak rajtam kívül! Ő még csak nem is beszélt vele, szóval most tegye magát takarékba, mielőtt komolyabban felhúzom magam. Csak azt nem értettem, hogy miért.

-          Akkor nem baromarc, tökmindegy, nem is ezen volt a lényeg! – Mindenki mást ragad ki a mondatokból drága barátom és nekem pont ez bántotta a fülemet. Végül engedtem és eldörmögtem a választ, hogy hozott nekem kabátot, nehogy megfázzak. Talán ezt nem kellett volna, mert Castiel hatalmas füttyel díjazta a hozzászólásomat. Mondjuk azt tényleg elfelejtettem közölni, hogy mindezt Kyle parancsára, bocsánat kérésére történt. Mindent miatta csinál, talán magától soha nem is beszélgetne velem. A hirtelen jött gondolataim teljesen elkedvtelenítettek és még az eddigieknél is harapósabb hangulatba kerültem. Ezért Castiel úgy döntött, hogy inkább hanyagolja ezt a témát és folytatja azt, amibe az elején belekezdett. Mint később kiderült nem csak a dallal készültek a fiúk, ugyanis a vörös sörényes hitvallása az, hogy a bosszút ezüsttálcán és melegen kell átnyújtani. Elképzelni se tudtam mivel állhattak még elé, netalán Castiel fejen dobta a mikrofonnal? Oh, mond, hogy így volt és valaki felvette a mobiljával! Vagy inkább mégse, mert akkor komolyan valakit megütök a családomból. A hülye szarságaik miatt lemaradok arról, ahogy Castiel fejen bassza az exét? Na, azt már nem! Szó sem lehet róla! Így viszont kezdtem elveszteni az érdeklődésemet a történet iránt. Mi érdekes történhetett volna még? Hamarosan meg is tudtam, bár az egyik fele roppant unalmas volt szóval nem is igazán kötötte le a figyelmemet. Viszont az a része már kezdett érdekelni, amikor az unokatesóm is kivette a szerepét a történetből. Mert hát mind tudjuk, hogy ha megjelenik az ex, akkor a jelenlegi barátnő se ülhet tétlenül. Igazam van gyerekek? És Bettina nem az a fajta lány, aki csak úgy hagyja, hogy szórakozzanak a pasijával. Pláne nem egy olyan csaj, mint Deborah. Az meg a ráadás, hogy feléledt benne a területvédő ösztön vagy nem tudom, ezért szinte feladatának érezte, hogy lerendezze azt a ribancot. Speciále én azt se értem, hogy mit látnak Castielben, de ők tudják. Miközben úgy tettem, mintha figyelnék a tekintetem újra és újra a bátyám felé araszolt. Meglepő módon nem a kis barátnőjével társalgott, hanem az osztálytársaival. A látottak alapján jóban lehetnek, amit sehogy se tudtam megérteni. Mondanám, hogy sohase beszélt róluk, de igazából egyik barátjáról se. Ha már őszinték vagyunk, akkor abban se vagyok biztos, hogy vannak – e barátai. Vagy ez már túl durva volt? Mit áltatom magam, az igazságot nem lehet kedvesen közölni. Sarkíthatod, amennyire csak akarod, de jobb, ha kerek perec kimondod, amit gondolsz.  – ... akkor az igazgatónő felállt az asztalra, kibontotta a haját és lenyomott az egész suli előtt egy vetkőző showt.

-          Hogy mi?! – Amikor az utolsó mondat eljutott az agyamig és fel is fogtam, akkor szinte kitörve a nyakamat fordultam a fiú felé. Csak rá kellett néznem Castiel gúnyos mosolyára és minden fel nem tett kérdésemre választ kaptam. Akármennyire is értettem a célzást mégis grimaszba torzult az arcom. Ezt még visszafogod kapni vöröske! Nem figyeltem rád? Lehet, de ezt már igazán megszokhattad volna. Sose leszel a fontossági listám élén, kivéve, ha választanom kéne közted és Viktor között. Akkor tuti befutó lennél, de más esetben kizárt dolognak tartom.
Nem is értem mit gondoltál, igazán tudhatnád, hogy hol a helyed! Megszokásból beintettem neki, mire szemrebbenés nélkül viszonozta.  Most mondjátok meg, hát nem zabálnivaló a srác? Teljesen összevagyunk hangolódva, szinte ösztönösen lendül a kezünk, hogy bemutathassunk a másiknak.

-          Amúgy elmondta a következő fordulóval kapcsolatos tudnivalókat. – Istenem, már megint beszélni kezdett! Pedig már éppen folytattam volna a bátyámék megfigyelését! Ösztönösen leintettem, amolyan maradj már mozdulattal, de nem hagyta, hogy ismételten figyelmen kívül hagyjam. Igazán bájosan belebökött az oldalamba, mire egy pillanatnyi sokk után a testem összerezzent, utána teljesen megmerevedtem. Valami feszülő fájdalom hatalmasodott el a gyomromban, ettől pedig nyugtalanul nyeltem egyet. Bár nem a mellkasom, de ez így akkor sem oké. Szólnom kéne valakinek... de kinek? Miközben ezen morfondíroztam Castiel pofátlan módon folytatta. Elkezdtem magamban mantrázni, hogy Nem ölheted meg, mert... várjunk csak, miért is nem nyírhatom ki? Talán mert börtönbe kerülsz? A belső hangom, aki egy utálatos ribanc és a legszívesebben a vöröskével együtt hantolnám el, már megint belepofázott a dolgomba! Csak azt nem tudom, hogy ŐT hogyan tudnám eltenni láb alól. Vagy elhallgattatni. Utána kéne olvasnom valamilyen oldalon, biztos találok valami értékelhető megoldást. hisz erre való a net, hogy utána nézzek dolgoknak. Mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy a tüneteimnek utána nézek, de a Szent Johannából okulva inkább meg sem próbálkozok vele. Még a végén bebeszélem magamnak, hogy mellrákom van és megfogok halni.

-          Cseszd meg, mondjad akkor! – A fiú már szinte lerágta a fülemet, mire a húr túlfeszült, én pedig elvesztettem a türelmemet. A kiakadásom hallatán a szeme se rebbent csak folytatta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Faszfej. Miután meghallgattam a mondandóját pislogás nélkül meredtem rá. Komolyan ezért mert nekem patáliát csapni? Mindjárt eldobom az eszem! Ki a halált érdekel a következő forduló témája? Ami mellesleg nem más, mint történelmi, kulturális. Majdnem fújtam egyet, amikor rájöttem, hogy ez nem tűnne valami hazafinak. Így csak elhúzott szájjal megegyeztem magammal, hogy majd eléneklem a Honfoglalást és le van tudva az egész. A másik dologgal kapcsolatban pedig... őszintén, ki lepődött meg? Iris érte el a legkevesebb pontot, így most már ténylegesen kieshetett valaki.  Szerencsére most egy idióta báty se zavart bele a műsorba... illetve az enyém majdnem elérte, hogy én legyek a szerencsés kiválasztott, aki nem folytathatja tovább ezt a komédiát. Nem tudom, hogy hálás legyek vagy csalódott, amiért megint készülnöm kell egy nyomorult estére. Ha már a tesóm, akkor visszafordultam felé. Éppen Plummal beszélgetett, akit az anyja nagyon utálhatott a születése pillanatában, ha ilyen nevet adott neki. Most komolyan? Hogy lehet egy gyümölcsről elnevezni a gyerekedet? Igazából a Napsugár semmivel sem jobb, úgy hangzik, mint valami francos szeretetcsomag. Mi bajuk van a szülőknek a jól bevált régi nevekkel? Mondom ezt én, akinek a neve mindenkinek egy mesebeli pingvint juttat eszébe. Alig várom a születésnapomat, hogy abban a minutában megváltoztathassam.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Plum arcáról lassan lehervadt a mosoly, a szemöldökét összeráncolva meredt a bátyámra. A következő pillanatban pedig ráförmedt, hogy rogyassza be a térdeit, mert nem tud a vállára támaszkodni. Kérdőn figyeltem a jelenetet, amikor pedig engedelmeskedett a fiú, akkor ugrott egyet a szemöldököm. A pórázt ne hozzam Nigel? Ha minden ilyen szarnak engedelmeskedsz, akkor elkönyvelnek papucsnak vagy hülyének. Nálam a második a befutó, mert a csajt se tartottam százasnak. Aki mellesleg a következő pillanatban tök váratlanul közölte a bátyámmal, hogy nem kell aggódnia, mert ma este nála fog csövezni és végre megismerheti a híres nevezetes Micit. nekem még mindig nem sikerült napirendre térnem a dolog fölött, amikor a két lány megragadta Nigel karját és konkrétan magukkal vonszolták. A dobos csávó csak vigyorogva figyelte őket, majd megcsóválta a fejét és utánuk sietett.

-          Nektek is... szia. – Intettem egyet bizonytalanul és még mindig nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Nagyszerű, Nigel talált magának valakit, akinél csövezhet, de mi lesz velem? Keressek egy tetszetős kis padot a parkban? Talán fel kéne hívnom Rachelt és akkor még esély is van rá, hogy ne egy padon töltsem az estét. Már éppen elővettem volna azt az ősrégi szart, amikor valaki izgatottan felsikoltott mögülem. Ijedtemben kiejtettem a mobilt a kezemből, ami a földön landolt. Csak képzelem vagy tényleg megrepedt a beton? Ez a telefon még egy Zombiapokalipszist is túl fog élni, ebben biztos vagyok. Kinek kellenek fegyverek, amikor van egy őskövület mobilod? Viszont az is biztos, hogy ezzel fogom leütni azt a barmot, aki az előbb sikított.

-          Riko, tudod mit jelent ez?! – Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon, mire megdermedtem. Olyan érzésem támadt, mint egy csapdába esett vadnak, egyszerűen nem volt menekvés. Előre félve a folytatástól fordultam hátra a lányhoz, aki olyan mosollyal nézett rám, mintha megütötte volna a főnyereményt. Eh... nagyon nem tetszett ez a tekintet. Az pedig végképp nem, hogy rám nézett így. Nigel, az istenekre várj meg, én nem maradok egy légtérben ezzel a lánnyal! Ha már itt tartunk, akkor a barátnőddel se, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, még a végén az eddigieknél is jobban megharagszol rám. – Ott alvós buli!


Pislogás nélkül meredtem rá, utána lassan megráztam a fejem jelezve, hogy ameddig józan vagyok, addig nincs az az Isten. Jó sok pia kéne ahhoz, hogy én ebbe beleegyezzek és ez már csak azért is felejtős, mert nem szoktam inni. Maximum olyan emberhez megyek, akit egy kicsit is a barátomnak tartok, de ő nem tartozott ebbe a körbe! De még mennyire, hogy nem! Grrr... kiütést kaptam a viselkedésétől.

-          Ha gondoljátok, akkor hozzám jöhettek. – Szólalt meg bizonytalanul Iris, mire a számat elhúzva fordultam felé. Minden ellenem van a mai napon, szóval azt hiszem jobb lenne, ha csak sodródnék az árral. De pont Iris és Rosalya? Nem lehetett volna valaki más, mint például... Peggy. Az, hogy ilyen sokáig gondolkodtam egy néven csak annyit jelent, hogy barátkoznom kéne az osztálytársaimmal.

-          Nagyszerű! – Ha ez lehetséges én meg sem szólalnék az elkövetkezendő tizenkét órában. Beletörődve a sorsomba hagytam, hogy az ezüstös hajú lány maga után vonszoljon. Legelöl Iris mutatta az utat, de gyakran hátrafordult, mert nem meglepő módon ők ketten egész jól elbeszélgettek. Minden olyanról szó esett, ami engem egyáltalán nem érdekelt, de szerencsére egyenlőre még békén hagytak. Ez a felállás tetszett, szóval csak ne akarjanak változtatni rajta!
Amikor megérkeztünk, akkor meglepődve konstatáltam, hogy Irisék egy társasházban élnek, ráadásul rögtön a földszinten. Nem igazán tudnám megmondani az okát annak, hogy miért csodálkoztam el ezen ennyire. Lehet, mert azt hittem, hogy családi házban élnek, kutyával meg minden mással együtt?
Van szabály arra, hogy az ember hányszor lepődhet meg egy nap alatt? Mert amikor beléptünk a lakásba, akkor szabályosan ledermedtem a látványtól. Szerintem vagy két percig nem pislogtam, mire feleszméltem a kezdeti sokkból. Meg kell hagyni, hogy nem nézett ki rosszul, de a függöny, húzat, szőnyeg meg a többi ilyen olyan volt, mintha ráhányt volna egy szivárvány. Maradjunk annyiban, hogy nem az én ízlésemnek való volt a színvilág. Eléggé bohémra sikeredett az összhatás.

-          Nagyon hangulatos. – Nézett körbe mosolyogva Rosalya is, amivel kivételesen egyet tudtam érteni. Erről a lakásról sok mindent ellehetett mondani, de azt senki se mondhatta, hogy ne lett volna hangulatos. Hát igen, de még mindig a színek! Inkább felkészítem magam lelkiekben arra, hogy itt kell töltenem egy estét. Bár lehet, hogy Iris szobája teljesen más stílusú lesz.

-          Sziasztok gyerekek! – Jött elő az egyik helyiségből a lány anyukája és ugyanazzal a vigyorral nézett végig rajtunk, amit a szerdai nyíltnapon is láttam. Hogy lehet valakinek ennyire jó kedve péntek este tízkor? Vagy úgy általánosságban mindig? Azt hiszem, hogy ezt sohasem fogom megérteni. – Iris megírta, hogy mi történt és nyugodtan maradhattok éjszakára.

-          Köszönöm... – Lehet, hogy egy egészen picit kérdőre sikeredett a mondatom, de igazán nem tehettem róla. Az én szüleim soha a redvás életben nem engednék meg, hogy a barátaim váratlanul beállítsanak azzal, hogy ma itt alszanak. Ott helyben kidobnák őket, utána engem nyúznának meg elevenen. De ez a nő nem csak, hogy mindig mosolyog, de fenntartások nélkül megengedi. Lehet köze ahhoz, hogy én vagyok a lánya barátjának a húga? Passzolom. Amúgy Irisnek mégis mikor volt ideje megírni az anyjának a történteket?

-          Gyertek, körbevezetlek titeket. – Nem volt mit tenni, így követtem a lányt a konyhába, ami ahol ugyanolyan hangulat uralkodott, mint a nappaliban. Amerre az ember nézett mindenhol cserepes növényeket vagy valami epilepsziás rohamot kiváltó tárgyat látott. Miért kell ennek a háznak ilyen színesnek lennie? Lehet, hogy Iris anyukája hippi? Most már semmin se lepődnék meg. Ameddig én leginkább némán nézelődtem addig Rosa a fényviszonyokat dicsérte, majd eszmecserébe kezdett Iris anyukájával, aki azt ecsetelte, hogy miért szeretett bele ebbe a lakásba. Az biztos, hogy teljes ellentétben állt Castielék hideg és fojtogató házával. Itt legalább érezhető volt a szeretet és látszott, hogy ténylegesen lakják. Hirtelen összeszorult a szívem. Lassan szinte a saját házunkba is úgy lépek be, mintha nem is ott laknék. Minél messzebbre akarok menekülni, bárhova csak el onnan. Hatalmasat sóhajtottam és elkezdtem szégyellni magam a gondolataim miatt. Mégiscsak az az otthonom, nem? Ettől a sok negatív gondolattól teljesen megsavanyodott a hangulatom, így nem sok érdeklődést mutattam a továbbiakban. Iris lelkesen mutogatott, Rosalya lelkesen osztotta a bókokat én pedig a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül követtem őket.
Egészen addig, amíg nem találkoztam a lány kisöccsével, aki valamilyen furcsa okból kifolyólag úgy gondolta, hogy nem megfelelő a viselkedésem és először illetlennek nevezett, majd miután megtudta, hogy Nigel húga vagyok még gyerekesnek is. Azt hittem ott helyben csapóm le azt a kerti gnómot! Eleve nem nézett ki tíznél többnek, így lila gőzöm nem volt arról, hogy honnan vett annyi bátorságot, hogy kioktasson egy nála legalább hét évvel idősebb embert. Kisfiam húzzál a homokozóba játszani, focizzál, toligáld a mini targoncádat, csak hagyd békén az idősebbeket! Amikor megtudtam, hogy kilenc éves, akkor ösztönösen szorult ökölbe a kezem és eszembe jutott az a borzalmas nap, ami tönkrecseszte a gyerekkorom. Szinte emberfeletti erő tartott vissza attól, hogy beolvassak egy gyereknek. A két lánynak majdnem hogy ki kellett taszigálniuk a szobából. Ha még egyszer hozzám szól ez a répafejű gnóm, akkor megfojtom!  Iris szobájában még mindig duzzogva huppantam le az íróasztalánál lévő székre. Valószínűleg Rosalya is azon volt, hogy leüljön csak nem volt mire, tekintettel arra, hogy a lány ágya emeletes volt és az alsó szint helyén egy íróasztal terpeszkedett. Látszott, hogy nincs ínyére az állás és mivel nem akartam a patáliáját hallgatni, így átadtam a helyem.  Nekem aztán tök mindegy, hogy hol unatkozom, így elterültem a parkettán. Aztán eszembe jutott, hogy szoknya van rajtam ezért inkább felültem.  Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett próbálták jobb vizekre evezni a témát, csak hogy ne gondoljak arra a nyomorék kis vakarcsra. Mivel minden téma számomra érdektelen volt, így majdnem belehaltam az unalomba.  Szerintem senki se fog meglepődni azon a kijelentésen, hogy utáltam az ott alvós bulikat, ha a meghívottak száma meghaladta az egyet. Kettesben tökéletesen lehet egymásra figyelni és nem kell megosztani a figyelmedet. Ők tök jól elbeszélgettek egymással, amíg az ezüstös hajú lánynak ki nem pattant a fejéből egy kérdés. És egyenesen nekem szegezte, amitől kellemetlenül éreztem magam.

-          Amúgy... mégis miért gyűlöl téged ennyire a kémiatanár? – Mert egy méretes farok, akinek még az sem lenne kielégítő, ha látná, ahogy a két kezemmel végzek magammal. Hm... erről eszembe jutott egy Tankcsapda szám, amit még anno Kyle mutatott nekem. A fejemben gyorsan végigfutattam a szöveget és fájdalmasan illett rám. Lassan mindenki jobban tud már rólam mindent nálam... Például ma is volt egy ilyen pillanatom, de ahogy telnek a napok egyre jobban erősödik bennem  egy érzés. A legszívesebben a kémiatanár szemébe mondanám, hogy ő is jobban tenné, ha megőrizné a békét, bár ami sohasem volt azt nem tudom, hogy hogyan lehet megőrizni. Rosalya türelmetlenül várakozott, mire összehúztam a szemöldökömet. Még nem sikerült a gondolataimat rendezni és talán arra sem voltam felkészülve, hogy másokkal is megosszam a kémia tanárukkal folytatott zűrös viszonyomat. Mármint olyanokkal, akik nem Arminék, hisz ők már az elejétől fogva tisztában vannak a dolgok állásával.

-          Mert... – Kezdtem, de csak úgy, mint a fejemben most is elakadtam. Hogy kéne folytatnom ezt a mondatot? Már magamban is utálom kimondani, hogy miattam halt meg a fia, de ez csak tovább mélyítette a gyűlöletét. Igazából nem tudom, miből fakad a gyűlölete. – ... nem pont engem képzelt el a kisfia mellé.

-          Mr. Werner a halott barátod apja? – Pislogott meglepetten a lány, mire unottan felvontam a szemöldökömet. Ne légy ennyire butuska Rosalya, kezdek véglegesen kiábrándulni belőled. Az elmúlt idő során még sohase akartam annyira hazamenni, mint most. Otthon legalább nem kéne arról a köcsögről beszélgetnem olyanokkal, akikre egyáltalán nem is tartozik. Ezt annyira a szemünkbe mondanám, de most nem állt fent annak a lehetősége, hogy csak úgy elrobogok.

-          Igen. – Préseltem végül összeszorított ajkakkal. Vártam, hogy rám zúdítsa kérdéseinek sokaságát, tényleg akartam. Mert akkor okom lett volna elküldeni az anyjába a kíváncsiságával együtt, de ez nem történt meg, mert Iris finoman megrázta a fejét. Örülnöm kellett volna annak, hogy leállította, de e helyett összehúzott szemöldökkel fordultam felé. Mégis mióta kavarhat a bátyámmal? Akármennyire is tudni akartam, nem volt merszem megkérdezni a történtek után. Csak hallgattam és az arcát fürkésztem, hátha magától megtörik. Nem volt ilyen szerencsém, igazából sosincsen. Valószínűleg Rosa előtt nem akarta felfedni még a kapcsolatát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne kérdezzen rá a lányéra. Az legalább publikus volt és a fél órás áradozás után azt is leszűrtem, hogy filmbe illően csöpög belőle a romantika és a nyál. Hogy tud valaki ennyit dumálni egyhuzamban? És még nekem mondta Isaac, hogy sokat locsogok! Hát ő még akkor nem találkozott Rosalyával! Arról a hülye a menedzserről megint eszembe jutott az exem és a kórház. Oh, hogy vinné el az ördög! Jövő héten komolyan elmegyek orvoshoz ezzel a nyavalyás mellkasi fájdalommal együtt, hogy pontot tegyek végre az i – re. Kinek is kéne elmondanom elsőként a családomból? Apa mellett voksolok, talán neki még köze is van a témához. Hátha van egy halovány sejtése arról, hogy mi bajom van.
Amikor a téma unalmas iskolai programokra terelődött, akkor erőt vettem magamon és én is csatlakoztam. Inkább beszélgetek a kompetenciáról, mint a nem létező szerelmi életemről és az elcseszett viszonyomról a kémiatanárral. A ballagás is szóba jött, ami körülbelül egyedül engem érinthetett publikusan, hisz nem sokan tudtak Iris kapcsolatáról.

-          Jövő héten lesz anyák napja? – Jutott el a tudatomig, amikor arról kezdtek beszélni, hogy mivel készülnek. Örülök, hogy ők ilyen jól kijönnek az anyukájukkal, de én jelenleg látni se akarom. Már hogy lehetnék kedves hozzá a történtek után?! Úristen, valamit ki kell találnom, még ha semmi kedvem sincsen hozzá. Ennyire bunkó azért nem lehetek! Gyerünk, kell valami használható ötletnek lennie a fejemben! Viszont hiába gondolkodtam semmi értékelhető nem jutott eszembe. Egész este törtem a fejemet, még akkor is, amikor a lányok már régen lefeküdtek aludni. Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor hagyott el az ihlet! Ráadásul még aludni se tudtam... Előhalásztam a gagyi túlélő telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Hajnali fél kettő lesz pár perc múlva... Nem csak, hogy nem tudtam aludni, de nem is akartam. Van valaki, akit ilyenkor zaklathatok, mert egész biztos ébren van? Senki se jutott eszembe, így mindegy milyen alapon rányomtam az utolsó számra és írtam neki egy SMS – t.

Én: Ébren vagy baromarc?

Pár percig némán figyeltem a telefonom kijelzőjét, egészen addig, amíg el nem sötétült. Szerintem ezt betudhatom annak, hogy nem fog válaszolni. Bár a megnevezés után nem tudom, hogy miért is csodálkoztam el ezen. Én se beszélgetnék szívesen olyannal, aki így hív. Már éppen letettem volna magam mellé a telefonomat, amikor hirtelen csipogni kezdett. Kissé csodálkozva nyitottam meg az üzenetét.

Scott: Ha nem hívsz baromarcnak, akkor igen.
Én: Jól van, jól van, ahogy akarod. A Shoujo férfi megteszi?
Scott: Mi lenne, ha nem is tudom... de a nevemen hívnál?
Én: Scott.... most örülsz?
Scott: Nem igazán. De boldogabb lennék, ha tudnám miért is zaklatsz ilyenkor.

Felvont szemöldökkel meredtem az üzenetre és az elmúlt pár perc alatt nem először tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miért neki írtam. Az is közrejátszhatott a dologban, hogy ezen a gagyi szaron alig pár ember száma volt meg, ezek közül pedig a legtöbbel beszélni se akartam. Ha nem tudnám, hogy Rachel ilyenkor már aludni szokott, akkor hidd el ő lenne a tuti befutó. Mert igazából azzal kell beérnem, amit van. Vagyis ebben az esetben veled. 

Én: Hát nem kiadta parancsba a haverod, hogy barátkozzunk?
Scott: Jó, de nem ilyenkor.
ÉN: El ne hidd, csak unatkoztam és kurvára fázom.
Scott: ... Hol is vagy most pontosan?
ÉN: A parkban fekszem egy padon. Miért?
Scott: Akkor már mindent értek. Jó szórakozást.

Csak úgy hagyna a parkban éjszakázni, ahol bármelyik percben megerőszakolhat egy csöves?! Hogy lehet ennyire szívtelen?! Azt hiszem, tényleg megérdemelnék egymást Scarlettel. De igazából a mostohabátyámhoz is nagyon passzol, csak néha nyámnyilább a kelleténél. Olyan kis papucs, ki kéne törnie a kalitkájából. De ez az üzenet akkor sem tetszett és komolyan elgondolkoztam azon, hogy válaszra se méltatom. Akkor viszont úgy érezné, hogy nyert. Azt már nem! Viszont fogalmam sincs, hogy erre mit lehet reagálni. A minimum egy bazd meg lenne, utána kettő kurva anyád, végezetül három paraszt.

ÉN: Kösz, igazán hangulatos. Az is lehet, hogy teszek egy sétát a holdfényben.
Scott: Szóval miről akarsz velem beszélgetni így teliholdkor?
Én: Nincs telihold baromarc.

Hiába vártam a válaszára az egész egyszerűen nem akart megérkezni. Csak azt ne mondja, hogy megsértődött a megnevezésen! Nem tehetek róla, hogy nem tudja megkülönböztetni a teliholdat és a normálistól. Ráadásul a megnevezésem tökéletesen passzolt a viselkedéséhez, szóval tolja vissza a seggét és válaszoljon!    

ÉN: Ha most megsértődtél, akkor legközelebb én húzok be neked egyet.
Scott: Nem értem, hogy mit szeret benned Kyle.
ÉN: Én egy elbűvölő személyiség vagyok, akit mindenki szeret. Szóval veled van a baj.
Scott: Nyílván...
ÉN: Jól van, akkor barátkozzunk! Első kérdésem: Hány éves vagy?
Scott: 27.

A csodálkozástól elnyíltak az ajakim és csak egy halk Oh szökött ki rajta. Valahogy kezdtem furán érezni magam attól, hogy az éjszaka kellős közepén egy tíz évvel idősebb férfival beszélgetek. Azt viszont még nem sikerült eldöntenem, hogy pozitív vagy negatív értelemben volt furcsa. Amíg ezen rágódom válaszolnom is kéne, csak fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Leginkább erre voltam kíváncsi, szóval... mi legyen most?

ÉN: Bármit kérdezhetek?
Scott: Csak nyugodtan.

Amikor megérkezett a válasza, akkor gúnyos mosolyra húztam az ajkam és biztos voltam abban, hogy a következő pillanatban nagyon fog utálni. De valahogy meg kell győződnöm arról, hogy ez a bármi tényleg azt is jelenti – e vagy csak úgy írta. Mondjuk rajtam kívül senki se kérdezne ilyet, szóval érthető az óvatlansága.

ÉN: Szűz vagy még?
ÉN: Azt mondtad bármit és ha nem válaszolsz, akkor úgy veszem, hogy igen.
Scott: Mondtam már, hogy mennyire utállak? Nem, és ha megmered kérdezni mikor vesztettem el, akkor esküszöm, hogy nem válaszolok!
ÉN: Még nem hallottam elégszer! ♥ ~
Scott: Elviselhetetlen vagy...
ÉN: Tudom, hogy igazából szeretsz. ♥
Scott: Nélküled élni se tudok.

Nem tehettem ellene, de elnevettem magam miközben az üzenetet olvastam. Miközben a férfivel beszéltem egyszer sem unatkoztam, szóval nem bántam meg, hogy ráírtam. Mosolyogva pillantottam le a kijelzőre és válaszoltam neki. Majd ő is és ezt tovább folytattuk, amíg el nem fogyott a pénz a telefonomról.Talán nem is olyan unalmas ez a férfi, mint amilyennek hittem.


És a végére itt van az illuzió romboló kép, amit megígértem :D
Kíváncsi lennék a véleményetekre :) 
Szerintetek ki sikerült a legjobbra? :D 
Ki az, akit nagyjából ti is így képzeltetek el és ki az, aki teljesen máshogy fest?
(U.i: Ezen a linken megnézhetitek teljes felbontásban a képet)

97. rész - Csak őszintén

Karba font kézzel álltam és türelmetlenül doboltam a lábammal. Ha lett volna rajtam karóra, akkor egész biztos, hogy megkopogtattam volna és közben egy lesújtó pillantással jutalmaztam volna azt az idióta barmot. Arra van most a legkevésbé időm, hogy egy fiúra várjak, aki a bokrokkal diskurál. A nagymamám mindig azt mondta, hogy senki után se fussak, mert az én időm ezerszer értékesebb, mint az övék. Ezt teljes mértékben támogatom, akkor meg pláne, ha az illető értelmetlen dolgok miatt várat meg. Ugye tudod Alexy, hogy akármennyire is május felé közeledtünk este kurva hideg tud lenni?! A virgácsaim teljesen lefagynak, ha sürgősen nem takarom be őket valamivel. Talán nem kéne úgy öltözködni, mint egy útszéli picsának és akkor nem fagynál le. Kussoljál belső hang, rád senki se kíváncsi! A frászt fogok egyetérteni a józaneszem azon részével, amit még nem mérgeztek meg az önző gondolataim. Ami még tényleg képes pártatlanul és ésszerűen döntéseket hozni. A másik felemet túlságosan is földhöz döngöli a makacsságom és a büszkeségem. Fogadni mernék, hogy ez lesz majd a vesztem. Ha csak nem a sajttorta iránti veszedelmes szenvedélyem. Meghalnék túladagolásban, szép is lenne.
Vajon, ha még egyszer fejen dobom a fiút, akkor végre abbahagyja az értelmetlen eszmecsere folytatást a bokrokban élő csövessel, mosómedvével vagy már bánom is én mi van ott. Esküszöm, ha megfázok és tönkre megy a gyönyörű hangom, akkor rajtad fogom leverni Alexy! Kamatostul megfogsz fizetni ezért a balgaságodért!

-          Ez meg ki a halál? – Egyedül a telefonomnak köszönhette a fiú, hogy nem vettem le a cipőmet és basztam pofán vele. Mert nem csak, hogy rengeteg időt elvett az életemből, ameddig kikerestem a táskám aljáról, de még plusz öt percet vett igénybe, mire kisilabizáltam az agyon karcolt képernyőn keresztül, hogy mi az isten nyila történt. Az anyám nagyon megutálhatott az elmúlt időben, ha magának vett egy vadonatújat nekem pedig lepasszolta ezt a... szépen fogalmazva is szart. Nem tudom jobb szavakkal illetni, mert konkrétan azt se láttam kit hívok. Valami turpisságnak kell lennie a dologban, mert amikor utoljára láttam a régi telómat, akkor pár karcoláson kívül még kutya baja sem volt, szóval valaki becsórta vagy nem tudom. Mielőtt bárki is szóvá tenné tudom, hogy nem kéne nyafognom, hisz én még egész kevéssel megúsztam. Ritkán jön ki olyan jól a helyzetből ember, mint én. Az teljesen más kérdés, hogy konkrétan még mindig bicegek kicsit, ráadásul alig bírok ránézni a bal kezemre és lábamra vagy elfog a hányinger a lejött bőr láttán. Szóval nekem már ez is felért egy kínzással, de nyílván mindenki jobban sajnálja azt az idiótát, aki most kórházban fekszik. Na az tuti, hogy ő nem csak magát törte darabokra, de a mobilja is totál káros lett. Apropó Antony.... az illem és a helyzet úgy diktálná, hogy egyrészt ne hívjam idiótának, mert végtére is megmentett a még ezeknél is fájdalmasabb sérülésektől. Másrészt itt lenne az ideje meglátogatni, de már pusztán a kórház gondolata is felkavart. Mentálisan teljesen kikészített és egyszerűen nem hagyott nyugodni. Van egyáltalán olyan ember, aki szeret oda bejárni? Maximum az orvosok és az ápolók, akik amiatt kapják a jó kis suskát. – Alexy!
Ha azt hiszi, hogy jól nevelt kiskutya módjára várni fogok arra, hogy befejezze a traccspartit a bokorral, akkor nagyon tévedett! Na nehogy már a fika egye az óvodást! A fiúnak tudnia kell, hogy mit szabad és mit nem. Kimondatlan szabályok uralkodtak közöttünk és ez egyáltalán nem volt benne az alkuban. Éppen ezért ez az „Alexy” ki nem mondott szavakat hordozott magában, leginkább azt, hogy: Még egy perced van és utána féltsd az életed. Leginkább azért voltam dühös, mert amíg ő húzta az időt, addig lassan véget ért a dal. Az a retkes kurva... övön aluli ütés olyan dalt választani, aminek senki se értette a szövegét. Még én se... Az unokatestvéremmel volt pár közös vonásunk, ha már kinézetügyileg elütöttünk egymástól. Mindketten szerettük mások tudtára adni, hogy ki a főnök. És azok egyértelműen mi voltunk, ezt még kérdezni se kellett. Gondolkodás nélkül mondtuk ki, amit gondoltunk, nem érdekelt mások véleménye. Az ízlésünk? Régen talán ugyanazokat szerettük és utáltuk, de mára már csak egy közös pont maradt. A K – Pop, de még ebben se értettünk teljesen egyet. Amíg nekem az EXO volt az imádatom tárgya, addig neki a BTS. Most is tőlük énekelt egy számot, aminek a sportcsarnokban tartózkodó emberek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka nem értette a szövegét. Ha jól tippelek, akkor egyedül Bettina volt az, aki tudta, hogy miről szól ez a dal. Talán még Viktor se, aki most túlszárnyalta az elvárásaimat. Az az éjsötét majom hajlandó volt megtanulni ez általa „kínainak” vélt dalszöveget? Bocs, ezt nem tudtam elhinni, pedig a fiú hangja biztosított az ellenkezőjéről. Remélem az imádott kémiatanárom leosztja a sárga földig őket és a lehető legkevesebb pontot adja nekik! Talán még arról is lemondanék, hogy a legjobb barátnőmnek nevezett nyomorékot ejtsék ki. Milyen szép is a szeretet, amikor az ember a saját rokonait és barátait szidja. De Sue, az a hülye csicska megérdemli. Sokszor vesztünk össze, mert melyik legjobb barátnők nem veszekednek? De ez az eddigi legkatasztrofálisabb eset. Sohasem voltam még ennyire mérges, megbántott és tanácstalan. Miért érzem azt, hogy nekem sokkal fontosabb ez a barátság, mint neki? Mintha őt nem is érdekelné ez az egész.


Lassan a mellkasomra helyeztem a kezemet, amikor megéreztem at a szúró, döfő fájdalmat. Mondanám, hogy már kezdett hiányozni, de ez egy jó nagy hazugság lenne. A mazochistákon kívül senki nem lenne olyan fogyatékos, hogy élvezze a kínt. Mély lélegzetvételekkel próbáltam csillapítani a hol itt, hol ott felbukkanó szúrásokat. Nem, ez már egészen biztosan nem normális. Valakinek el kellene mondanom, leginkább az egyik szülőmnek vagy valami a szerűségnek. A picsába, ebből most már egészen biztosan kivizsgálás lesz, ami egyet jelent a gyermekklinikával. Ha magamtól nem akarok elmenni, akkor majd az élet odasodor, igaz? Hát csak úgy közölném, hogy akkor inkább bassza meg magát, ahelyett, hogy engem csesztetne.

-          Most már mehe... minden rendben? – Alexy jókedve abban a pillanatban alábbhagyott, amikor odaért hozzám és meglátta a beharapott ajkamat és mellkasomra helyezett kezemet. Mondjuk nem tudom mire fel a mindig fene nagy vigyor, senkinek se lehet a nap huszonnégy órájában felhőtlen a kedve. Kövezettek meg nyugodtan, de engem idegesítenek azok az emberek, akiknek mindig jó a kedvük. Igazából az optimista emberek is. Pesszimistaként sokkal többször csalódok kellemesen, mint ők. Ha mindig a legrosszabbat feltételezem, akkor nem tudok csalódni. Ez az én felfogásom, senkinek se kell egyetértenie vele.

-          Aggódás helyett inkább próbált kibogarászni, hogy mit írtak nekem! – Nem tehettem ellene, de ösztönösen ráförmedtem a fiúra, amikor csak egy kicsit is gyengének mutattam magam. Nem szerettem, ha az emberek láttak szenvedni vagy sírni. Akkor kérdéseik lesznek és én nem akarok rájuk válaszolni. Amikor problémám van pont ahhoz van a leginkább kedvem, hogy másokkal megosszam, mi? Ezt a baromságot, nekem ilyenkor szimplán egyedüllétre van szükségem. Éppen ezért passzoltam oda a fiúhoz azt a mobilnak nevezett szart annak reményében, hogy nem kapja el és a földre baszódva széttörik. Csak álmodozik a nyomor erről, mert ez a valami egy túlélő. Gyűlölöm, megvetem a létezését és a földdel tenném egyenlővé! Csak ha a földhöz is baszom, akkor sincsen a mostaninál nagyobb baja. Legnagyobb bánatomra.  Ezt tapasztalatból mondom.

-          A szexi barátod írt. – Neki miért sikerült ennyivel gyorsabban megfejtenie az üzenetet, mint nekem? Van valami rejtett tehetsége vagy ez valami amit Armin átruházott rá? A másik pedig az, hogy... oh. Nincs több kérdésem. Illetve mégis van. Ha helyesek a következtetéseim és általában miért ne lennének azok, akkor ő honnan tudja az új telefonszámomat? Mert a családomon kívül senkinek se adtam meg. Mert a terveimben az volt, hogy úgy se lesz tartósan a társam. Azt hiszem, ideje lenne születésnapi ajándékot behajtani az apámon. Vagy bárki máson. Mert esküszöm mondom ez a mobil egy átok. De legalább ezt senki se akarná ellopni tőlem. És még fegyvernek is jó, mert ha netán kedvem támad, akkor nyugodtan betudom törni vele a szőke hetéra fejét.  – Szeretne animét nézni veled. Állítólag megígérted neki.

-          Jaj..! – Én teljesen megfeledkeztem erről az ígéretemről, amit csak a pillanat heve szült. Leginkább, mert leakartam zárni a beszélgetést. Baszki, visszaemlékezve még én voltam az a fogyatékos, aki felajánlotta. Máskor sokkal előrelátóbbnak kell lennem. Mégis kinek van ideje és kedve egy olyan animét nézni, amiért nem rajong egy olyan férfival, akiért szintén nem rajong mindössze huszonhárom perc erejéig? Értelmetlen időpocsékolás. Ezt meg is írnám annak a kis kutyusnak, hogy ha lenne türelmem bepötyögni a törés gátló, elpusztíthatatlan mobilomon. A mesékben általában ilyenkor szokott az a jelenet következni, amikor a főszereplő vállain egy kis pukkanás kíséretében megjelenik egy nevetséges, gyámoltalan angyal és egy köcsög, de annál jófejebb ördög. Azt hiszem, már ez is elég sokat elárult rólam. De a legszomorúbb ebben az egészben az, hogy kivételesen tökéletes összhangban volt a szívem és az eszem. Hiába vártam, csend borult rám, az éjszakára, a környékre, csak távoli autók zaja törte meg ezt az idillt. Még a sportcsarnokban is elhalt a zene, vagyis az unokatestvérem és a pojáca a dal végére értek. Bár mindent megadtam volna azért, hogy lássam a zsűrik arcát, a gondolataikat és halljam, hogy milyen jól összehadovált hülyeséggel érvelik az alacsony pontszámokat, de még nem mehettem be.  Néha félre kell tenni minden elvünket és vágyunkat, hogy nagyobb rálátásunk legyen a történetre. Éppen amikor ezt gondoltam, akkor történt meg, hogy elkerekedett szemekkel löktem el magam a faltól és meglepetten bámultam a fiúra. Nem mondtam semmi világmegváltó csodát, csak egy ártatlan szót. – Megyek.

-          Győzött a lelkiismereted? – Nevetett rám Alexy a válaszom hallatán, mire némán megráztam a fejemet. Hogy magyarázhatnám meg neki, hogy mi zajlik le bennem minden egyes másodpercben? Miként tudnám olyasvalakivel megérteni az én világaim szabályait, aki más elvek szerint él?  Van – e mód rá, hogy megértessem vele mindazt, ami sosem nyugvó elmémben bontakozik ki, hogy békét nem lelő szívem érzései célba érjenek? Nem, azt hiszem, hogy sohase fogadná el, hogy a lelkiismeretem egy ideje nem ébredt fel emberek kedvéért. Mocskos, undorító, önző férgek. Nem érdemelnek meg egy csepp együttérzést se.

-          Egek, mit álldogáltok itt kint? Csak most jöttem ki és máris megfagyok. – Nyílt ki a sportcsarnok ajtaja, majd nem sokkal később megláttuk Rosalya kritizáló tekintetét. Ennek a lánynak muszáj mindig valamiről panaszkodnia? Ha nem az időjárásról, akkor egy személyről, esetleg a divatról.  A szemeimet résnyire összehúzva fordultam felé, amikor meglepetten pillantott rám. – Szerintem amikor felmész a színpadra, akkor húzz magadra valamit.

-          Mert? – Kérdeztem olyan hangsúllyal, amitől azonnal megváltozott az ő arckifejezése is. A fejemben lévő hang elkezdett halkan dúdolni egy requiemet a lányért, miközben karba fontam a kezeimet. Sajnos mozdulatközben egész véletlenül hozzáértem a sebemhez. Az a pillanatnyi fájdalom, amitől összerezzentem talán egy kis józanészt is vert belém. A sportcsarnokból kiszűrődő fény pont úgy világított meg, hogy látni engedte a baloldalamat. Talán tudat alatt történt, de teljes egészében felfedtem őket, mintha ezzel azt akartam volna mondani, hogy kapjátok be, engem nem zavar! Milyen jól is mutatott volna egy őszinteségről szóló estén, de sajnos mindez a puszta véletlen műve. Amikor kiválasztottam a szerelésemet, akkor szerintem speciále mindenről megfeledkeztem. A hidegről, sebekről, ócsároló megjegyzésekről, divatról... összességében tényleg mindenről. Végül szenvedő arckifejezés kíséretében válaszoltam a lánynak. – Miattam nem kell aggódni, jó leszek így. Másokkal mi a helyzet? Ha jól számolom, akkor csak három előadásról maradtunk le. Hány pontot kaptak?

-          Hogy szerepeltek a tesóim? – Nehéz elhinni, hogy hármójuk közül egyedül neki nincs semmi tehetsége az énekléshez vagy úgy általánosságban a zenéhez. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet , tekintettel arra, hogy már a selejtezőben kiesett.

-          Az eddigiekhez képest ők az est fénypontjai. – A lány unottan hátrapillantott a válla felett, majd visszanézett a fiúra.  – Chloe tizennyolc ponttal tartja az első helyet, de mögötte csak egy pont lemaradással Armin következik.  Az emberek mindig megtudnak lepni. Talán kicsit arra is a jó ez az alkalom, hogy jobban megismerjük a másikat. Az általuk választott dal valamennyire az ízlésüket és őket is tükrözi.

-          Ezek igazán szép gondolatok, de ebből nem tudtam meg azt, hogy Viktor és Tina hol állnak a rangsorban. – Most már az is biztos, hogy a lánnyal sem békülök ki egyhamar. Körülbelül akkor elvesztettük az érdeklődésünket egymás iránt, amikor szakítottam Lysanderrel. Mindkettőnknek ennyit ért a másik barátsága, szóval itt szó sincs a másik hibáztatásáról. Engem egyszerűen nem vonzott a csaj, ő pedig... franc tudja mi baja van.

-          Erik kivételével mindenkitől három pontot kaptak, bár szerintem Mr. Werner a legszívesebben nullát adott volna. Viszont a hangjukkal semmi baj nem volt, csak a dalválasztással nyúltak félre. – Ahogy az unokatesómat ismerem pont ebben reménykedett. Neki a vérében van a feltűnösködés és ez egy tökéletes alkalom volt rá. Egyrészt villoghatott azzal, hogy milyen jól tud koreai számokat énekelni, másrészt vitatkozhatott. Egész biztos tudta, hogy megfogják kérdőjelezni a dalválasztását. Viszont úgy néz ki, hogy a csodás vitatkozó képessége ezúttal csődöt mondott. Nem is reménykedtem más végkifejletben, de a legjobban mégis annak örülnék, ha ma este ők ketten kapnák a legkevesebb pontot. Ha figyelembe vesszük a többieket, akkor nekik kettejüknek nagy esélyük van arra, hogy mindenkit letarolva az élre törjenek. Mondjuk fogalmam sincs, hogy Tina mégis mit nyerne azzal, ha első helyezettek lesznek, mert nyereményről eddig egy kuka szó el nem hangzott. A végén még kiderül, hogy nem is kap semmit. Oh, de szívesen megnézném akkor a fejét. Végig csinálta ezt a huzavonát több hónapon keresztül és elismerésen kívül semmi kézzelfoghatót nem kap. Ha úgy vesszük, akkor Viktor mindenképpen jobban fog járni, mert ebbe az iskolába jár, talán kap egy igazgatói dicséretet és egy ének ötöst, de ezeket leszámítva nem tudom, hogy mi más üthetné a markát.

-          A legjobb az lenne, ha ezt a beszélgetést bent folytatnánk. Riko ajkai mindjárt vörösről kékre váltanak. – Azt nézném én meg, de az igazság tényleg az volt, hogy kezdtem baromira fázni. A legszívesebben hozzábújtam volna a fiúhoz, hogy felmelegítsen. Neki legalább volt pulcsija és nem is nézett ki úgy, mint aki dideregne. Hát igen, így jár az, aki pántos fölsővel és szoknyával akarja kiszúrni az emberek figyelmét. A rohadt életbe már az időjárással! A karjaimat dörzsölgetve engedtem, hogy Alexy bevezessen a sportcsarnokba, ahol igazából semmivel sem volt melegebb, sőt egyre jobban fázni kezdtem. Úristen, ez az iskola ennyire csóró, hogy nem tudja egyszer az életben befűteni ezt a tetves termet?! Szerintem lassan olyan erővel dörzsöltem a karjaimat, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanhattak volna. Tekintettel arra, hogy kezdtek korhadt fákhoz hasonlítani, legalábbis nagyon úgy éreztem. A másik problémám pedig az volt, hogy valami csoda folytán sikerült elválnom a kísérőimtől, így egyedül didereghettem. Szerintem olyan szánalomra méltó látványt nyújtottam, hogy a bátyámban feléledt a testvériesség és egy pillanatra felfüggesztette a „nem szólók a húgomhoz” játékát, de miután hozzám vágta a pulóverét rögtön folytatta. Így történt, hogy egy rám jóval nagyobb ruhadarabban tébláboltam teljesen céltalanul... ráadásul egyedül. Hiába néztem körbe és láttam ismerős arcokat igazából egyikükhöz se tartoztam oda igazán. Mindenki elvolt a saját kis világában, én pedig kezdtem tönkretenni mindazt, amit eddig felépítettem. Hiába voltam körülvéve emberek sokaságával, akikkel állítólag nagyon jóban voltam, mégis magányosabbnak éreztem magam, mintha a szobám sarkában kuporogtam volna. Nem volt kire támaszkodnom... és talán ez sajdította meg a kelleténél jobban a szívemet. Mondhatod azt, hogy neked nincs szükséged senkire, de tudod mit? Nem hiszek neked, mert mindenkinek szüksége van egy valakire, egy személyre, akire támaszkodhat. Senki se lehet mindig erős, van amikor el kell ismerni a gyengeségünket, vereségünket... és akkor Ő ott lesz melletted és támogat. Már csak az a kérdés, hogy ki az én egy személyem.


Lehunytam a szemeimet, látni se akartam az arcát, kékebbnél is kékebb szemeit, vállig érő, vörös hajzuhatagát. Illetve... Ez így nem teljesen igaz. Kertelés nélkül úgy hangozna ez a mondat, hogy képtelen voltam a lányra nézni anélkül, hogy ne kezdett volna viszketni az a bizonyos seb. Még kezdetleges volt, azt is mondhatjuk, hogy ártalmatlan. De akkor is ott volt. Ha most kinyitnám a szemeimet, akkor biztos, hogy viszketni kezdene. Ez az egész... olyan, mint amikor véresre kaparod a sebet. Nem tudod pikk – pakk eltűntetni, viszont ahelyett, hogy balzsamoznád, te csak rontasz a helyzeten. Mindig hozzányúlsz, nem hagyod, hogy az idő tegye a dolgát és begyógyítsa. Te teszed fájdalmasabbá a helyzetet.
És még ennek tudatában sem bírtam türtőztetni magamat. Már előre láttam, mi lesz ennek a vége, a következményekkel is tisztában voltam és még így is... kinyitottam a szemeimet. Látnom kellett az arcot, a szemet, az ajkat, ami ezt a dalt énekelte. A lányt, aki pár perc erejéig visszazuhant a múlt fájdalmas ketrecébe.  A lányt, aki újra az a duci kis hét éves volt, mint akit megismertem. Azzal a különbséggel, hogy a ketrec most nyitva állt és nem volt kulcsra zárva. Bármikor kitáncolhatott az emlékek örvénylő labirintusából, senki se szólt volna rá. Mert senki se ismerte még akkor, nem tudják, hogy milyen volt. Egyedül én láttam azt a gyökeres változást, hogy honnan hova jutott.
Néztem a barátnőm arcát, kerestem bármi jelét annak, hogy különösebben hatna rá ez az egész. De egyáltalán nem tűnt összetörtnek vagy bánatosnak, hanem magabiztosnak, tettre késznek. Egy pillanatra hátranyúlt a kontyához és megigazította, utána megvetette a lábát és határozottan szembenézett a tömeggel.

-          ... Times like this, I wish I never existed... – Komor tekintettel meredtem a színpadra, az első sorok hallatán pedig önkéntelenül is a bőrömbe mélyedtek a körmeim. Gondolkoznom se kellett, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy melyik dalt fogja választani a barátnőm. Tudtam, mire fog esni a választása. Hisz ő volt az, aki megmutatta nekem, aki azt mondta, hogy segít neki. Mert azt írja le, amit érez. Csak hallgattam a dalt és nem tudtam mást tenni, mint átölelve nyugtatni magamat. Beleremegtem az emlékekbe, abba a sok fájdalmas tapasztalatba. Soha nem akarom átélni újra azokat az éveket, azzal az osztállyal összezárva pedig végképp nem. Ha egy valamit köszönhetek nekik, akkor az egy dolog volt, megtanítottak arra, hogy senkiben sem bízhatok meg teljesen. Hiába nyújtja valaki a jobb kezét, hogy felsegítsen, a bal kezében ott a kés. Hogy a barátaim lennének? Nem, sohase nevezném őket annak, mert az első adandó alkalommal elárultak, amikor esélyük volt rá. Abban az osztályban az volt a cél, hogy minél utálatosabb, bunkóbb légy. Meg kellett mutatnod a hatalmadat, különben eltiportak. Kivétel nélkül.
Az emberben ilyenkor jogosan felmerül az a rész, amikor Sue születésnapját ünnepeltük. Talán akkor szerepeltek úgy először és remélhetőleg utoljára is. Az ember azokat a jeleneteket olvasva azt gondolhatta, hogy hiába az idő és a távollét... de az nem más, mint színtiszta képmutatás. Az ember nem tehet mást, ha összevan zárva valakivel a múltjából. Képtelenség az idők végezetéig elkerülni, jobb szembenézni a dolgokkal. Üres csevegés, erőltetett jókedv, talán még egy lelkesnek tűnő ölelés is belefér. Úgy is hamar kínos csöndbe fordulnak az események, hisz nincs nagyon miről beszélnetek. Téged nem érdekel a mondandója, ő pedig a legszívesebben csak magáról beszélne. Mert ez jellemezte a mi osztályunkat. Látszatbarátságok, amik csak addig tartottak, amíg az előnyükre vált. Még az egy klikkekben szereplők között is történhettek árulások, ami viszont a legszomorúbb, hogy a tök átlagok között a legtöbb. Annyiszor basztak át engem vagy Suet, hogy két kezemen összeszámolni nem tudnám. Hányszor csalódtam már Tianában, Kiarában vagy Shandában. Ilyenkor egyre jobban vesztettem a hitemből és nem tudtam, hogy lehet – e még fokozni.  
Amikor Sue ahhoz a részhez ért, hogy How does it feel to know that I don't care at all?, akkor lehunyt szemekkel bólintottam egyet. Mindig volt egy lényeges különbség köztem és a lány között. Engem hamar ki lehetett hozni a sodromból, sokkal érzékenyebb voltam. Jobban látszódott rajtam, hogy mit gondolok vagy érzek. Ezzel ellentétben Sue mindig lazán kezelte a dolgokat, hogy ha próbáltak belőle bolondot csinálni, akkor vállat vont és figyelmen kívül hagyta őket. Sosem mutatta ki annyira az érzéseit, mint én. Ő erősebb volt, mint bárki más, akit ismertem. Egyszer borult ki a nyolc év alatt, akkor is mindennek a legvégén. Annyira erősen próbálkoztak, annyira meg akarták törni, hogy végül még nála is túlfeszült a húr... és elszakadt. Nem bírta lelkiekkel azt, amit ott műveltek vele. Akár megtörténhetett volna a legrosszabb eshetőség is, de végül ezt a csatát is megnyerte. Felállt és szembenézett velük, a tudtukra adta ezzel, hogy Nem érdekeltek köcsögök, jobb vagyok nálatok. Ez az a legerőteljesebb tulajdonság a lányban, amit mindig is csodáltam. Sose értettem. Hogy van neki ehhez ennyi energiája és türelme? Én már rég kifakadtam volna és pofán csűrtem volna valakit. Igen, tudom, a konfrontálódás nem old meg semmit meg a többi sallang. Viszont én most a szemetekbe mondok egy életigazságot. Hiába mondják az emberek, hogy hagyjam figyelmen kívül a piszkálódásokat és akkor csak ráunnak. Ennél nagyobb hülyeséget, ezzel csak szabad teret adtál nekik, még jobban rákezdtek, akár tettlegességhez is fordultak. És a végén még fájdalmasabb sebeket szereztél, mint előtte.

Ahogy néztem a barátnőm arcát a szemeim előtt újra és újra lejátszódtak azok a jelenetek. Amikor hívtam, de cserbenhagyott. Amikor vártam a támogatására, de nem állt ki mellettem. Amikor mindenféle baromságba belerángatott és én egy rossz szó nélkül tűrtem. Mindig én jöttem ki rosszul azokból a helyzetekből, de sose szóltam meg érte. Annyi mindent elnéztem neki éveken keresztül, hogy nem értettem. Miért pont egy ilyen semmisség miatt pöccentem be ennyire?  Csak egy sima fodrászat, semmi ördöngösség nincs benne. És nekem volt kedvem kiugrani egy repülőgépből? Nem, mégis elmentem. Ez nem jó, minél többet gondolkozok annál negatívabb színben látom a legjobb barátnőmet.
Amikor elérkeztünk a pontozáshoz, akkor senki se lepődött meg annyira. Sue talán még a kelleténél is magabiztosabban nézett a zsűrikre, a tekintete pedig valami olyasmit üzent, ami miatt könnyen elküldhette volna a halál faszára Mr. Werner. Persze sokkal kegyetlenebbül, amitől talán az ember is sírva fakad. Miután lezajlott az értékelésnek a nyilvánvaló része, vagyis az énektanár és Erik edző max pontszáma, utána jött a két keménymag. Egyik se kedvelte különösebben a lányt, de ezt az igazságos pontozás érdekében le kellett nyelniük. Így történt, hogy a kémiatanárom száját húzogatva ugyan, de max pontszámot adott. Mondjuk a tarkóját (se) láttam, de a gondolataimban azt csinálta. Az ő arcának elengedhetetlen kelléke az a becsmérlő és bíráló grimasz, a komor ráncok. El sem tudom képzelni azt, hogy milyen lehet a mosolya. Mióta megismertem a fiát azóta egy apró kis félmosolyt se tudtam belőle kicsikarni. Pedig három év után már elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán ő lesz az apósom. De annak a jövőnek most már annyi, szóval ejtsük a témát.

-          Istenkirály császár vagyok! – Nem tudom miért, de idegesített Sue túlon túl magabiztos és elégedett hangja. Nem kéne ennyire nagyra lennie magával csak mert max pontot zsebelt be! Ha az a tökkelütött Ian nem pofátlankodik be a képbe, akkor múltkor őt ejtették volna pofára. És akkor most nem lenne oka jártatnia azt a nagy száját! Jézusom, mikor vált Sue ilyen idegesítővé? Mielőtt még jobban felidegesítettem volna magam, inkább hallótávolságon kívülre sétáltam és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Már csak három előadás volt vissza, abból kettő Rachel és én voltam. Az utolsó pedig az általam legjobban vár műsorszám volt, aminek talán sikerül jobb kedvre derítenie. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzen annak a csajnak az arcát is látnom kéne, mert anélkül csak egy hülye dal és semmi poén nincs benne.

-          Remélhetőleg most egy idióta bátyj se fogja tönkretenni az előadásodat. – Mondjuk, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy Rachel milyen számmal rukkol elő. Az én hibám lehet, de hiába törtem a fejem egyetlen szám se jutott eszembe, ami akár róla is szólhatna. Ezért érdeklődve figyeltem a másik legjobb barátnőmet, aki miután eltűrte a frufruját a szeméből a baseball pulcsija zsebébe mélyesztette az egyik kezét, a másikkal pedig lazán tartotta a mikrofont. Aztán énekelni kezdett. Bár nem ismertem a számot, de a dalszövegnek hála sikerült kisilabizálnom, hogy miről szól vagy miért ezt választotta. Ehhez bizonyos előismeretekre is szükségem volt, ugyanis aki nem ismerte a lányt, az nem látott a sorok mögé. Mindenki úgy értelmezte a szöveget, ahogy akarta, de én tudtam... éppen a bátyjára vagy az apjára gondol. Some days I feel broke inside but I won't admit / Sometimes I just wanna hide 'cause it's you I miss. Ezeknek a soroknak a hallatán felrémlett annak a napnak az évfordulója, amikor elvesztette őket. Láttam mennyire megviseli, akár azt is mondhatjuk, hogy depresszióba esett. – Ian?
A hangom hatására a férfi összerezzent, feltehetőleg nem nagyon számított arra, hogy valaki megfogja szólítani. Ilyen az élet haver, én pedig nem hittem, hogy valaha még látni foglak. Néha érnek csalódások vagy meglepetések. Ettől élet az élet, sosem számítasz arra, ami jön.

-          Jól énekel. – Bökte ki végül félszegen a férfi, mire a fél szemöldökömet felvonva fordultam felé. Senki nem tartott a tarkójához pisztolyt, szóval nem igazán értettem miért érezte égető szükségét annak, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Lehet, hogy a kialakult csöndet kínosnak érezte és muszáj volt megtörnie? A megállapításával kapcsolatban pedig... nem szándékoztam rá válaszolni, mert ezt mindenki hallhatta, aki jelen volt. Semmi újdonságot nem közölt, ráadásul Rachel tőle szokatlan módon még kórusos is, szóval persze, hogy jó hangja van! De honnan is tudhatná ezt egy olyasvalaki, aki lelépett a térképről mit tudom én hány évre? Szóval az ő helyében én csöndben maradnék és próbálnám helyrehozni azt a szarságot, amit magam mögött hagytam. Mondjuk előbb érdekelt volna, hogy leesett – e neki a tantusz. Mivel a barátnőm életében nem igen fordultak meg pasik és jó alaposan megválogatta, hogy kivel kezd ki, így Kornél az első barátja. Akivel még mindig együtt vannak vagyis semmi képen se passzolna a témához, miszerint akár róla is szólhatna. Vagyis a két lehetséges magyarázat az apja vagy ez a félnótás barom itt mellettem. Ha már Ian... elégedetlenkedve mordult fel, amikor a legnagyobb csodálkozásomra Erik edző és az ének tanárom adott négy pontot a lánynak, nem pedig a két keménymag. Fordított napot tartanak a zsűrik? Igazából egyik tanárom fejébe se láttam be, de azt legalább tudtam, hogy Mr. Werner valamennyire igazságosan pontoz. Illetve az állítólagos kiértékelése tele van mindig kritikákkal, de ha minden igaz ő csinálja jól. Most talán meglátta a lányban dúló őszinte érzéseket vagy az is lehet, hogy átérezte ezt a fájdalmat? Biztos ő is megannyiszor gondolhatja azt, hogy bár csak itt lenne a fia. Nem élek addig, hogy kárpótolni tudjam ezért a veszteségért. Egy emberi élet nem megfizethető.

-          Jól kijössz az apósoddal? – Szerintem nem először említem meg, hogy az emberek alapvetően kíváncsi lények. Ha hiszek a teremtéstörténetben, akkor már a kiűzetés óta, mert akkor szereztek egy kis önállóságot úgy istenigazából, amikor ettek a tudás fájának gyümölcséből. Várjunk csak... Ádám és Éva volt az egyedüli emberpár a Földön, akkor a gyerekeik egymással...? Mondjuk, ez megmagyarázná, hogy miért mondják azt a papok, hogy testvéreim. Jézusom, hogy tud ennyire értelmetlen témákra terelődni a figyelmem? Nem csodálnám, ha csak a gondolataim miatt felidegesítem az embereket. Na jó inkább elvarrok minden témával kapcsolatos gondolatot és a férfi válaszára koncentrálok. Azért jobb tudni, hogy milyen esetleges jövőképről maradok le.

-          Utál, mint a szart. – Oh igen, ez már sokkal ismerősebben hangzott, mintha azt mondta volna, hogy hatalmas puszipajtások. Akkor szerintem odamentem volna a férfihoz és lerúgom a helyéről, amiért ennyire gyűlöl. Tavaly óta még oka is van rá, de azelőtt?! Nem tettem semmit se, amivel kiérdemeltem ezt a bánásmódot! Égjen a pokol tüzén az összes geci büdösbence és darázs kíséretében. Talán egy szép napon megnyílik alatta a föld és Isten egyszer az életben szeretni fog. – Nicole mesélt rólad meg az öccséről.

-          A helyedben most fognám be. – Csak ennyit tudtam kibökni, mert már a gondolattól is elfehéredtem, hogy Nico beszédtémának választott minket. Belegondolni is szörnyű volt, hogy mi mindent mondhatott és lehet, hogy nem tükrözi a valóságot, de biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer szidott. Nincs olyan ember, akiben a felgyülemlett érzelmek ne torzítanák el az ember ítélőképességét. Mondjuk a normális reakció, amit az emberektől elvártam, hogy engem okoljanak. Mert tényleg én tehettem az egészről.
Gratulálnom kell a férfinak, mert egyetlen egy ártatlan mondatával felbosszantott. Komolyan mondom, inkább fogta volna be a száját! Szép lassan vonallá préselődtek az ajkaim, ami nem volt valami jó, tekintettel arra, hogy Rachel felénk tartott. Összevont szemöldökkel mérte fel a helyzetet, majd amikor odaért hozzánk, akkor nemes egyszerűséggel odahúzott magához és megölelt.

-          Mit műveltél seggfej? – Kérdezte értelemszerűen a bátyjától, mire a férfi arca hideg maszkká merevedett.  Bár a lány nem látta, de amíg nem volt itt addig kész ideggörcs volt a testvére, szinte rettegett, ha úgy vesszük. Láttam a félelmet, tartott attól, hogy végleg elveszíti a húgát. Megjegyzem nem is ok nélkül félt ettől, mert amit tett az megbocsájthatatlan és nem könnyen emészthető. – Amúgy várnak a színpadon.

-          Drukkolj. – Engedett el, mire a tekintetemet a plafonra függesztve hatalmasat sóhajtottam. Lehet, szinte biztos van másik dal, ami jobban bemutat engem, de éppen ez jött velem szemben. Tovább keresgélni meg lusta voltam, így maradt ez. Átok vagy áldás az majd most kiderül. Ahogy a színpad felé sétáltam ráérős tempóban a szemeimmel észrevétlenül a bátyámat kutattam. Ő biztos érteni fogja, megfogja hallani azt a sort, amiért erre esett a választásom. A színpadon már a bátyám pulcsija nélkül álltam, azt még gyorsan lepasszoltam a barátnőmnek, annak reményében, hogy nem azzal fogja megfojtani a tesóját. A mikrofont a kezembe véve fordultam a zsűri felé. Mr. Werner kivételesen várakozóan pillantott rám, ujjait összefűzve könyökölt az asztalon és engem nézett. Ezt értékeltem, viszont a kocának már megint sikerült kihoznia a sodromból, egyedül a nézésével. Majd én adok neked! – Anya siet, apa nagyon fáradt...
Tompa lüktetést éreztem a halántékomban, ahogy a sorokat énekeltem. Bár a testem jelen volt, de lélekben visszazuhantam a múltba, amikor még beszélni se akartam az apámmal, az anyámat pedig jobban tiszteltem. Pedig visszaemlékezve akkor se volt olyan jó, de a mostani helyzetnél még az is jobb volt. Sose állt ki értünk igazán, folyton a munkájával volt elfoglalva és nem nagyon törekedett arra, hogy ezen akár egy fikarcnyit is változtasson. Nem véletlen, hogy a munkájával sem voltam képben. Nagyon egyszerű oka volt ennek, semmit se akartam tudni arról, ami miatt alig van rám ideje az egyetlen megmaradt szülőmnek. Ahogy az eseményeket végigpörgettem a fejemben eljutottam ahhoz az estéhez, amikor Sue nálunk aludt. Már akkor rejtegetett valamit, titkolózott és nem akarta, hogy megtudjuk. Mi lehetett az? Annyira elvoltam foglalva az utána történő esettel, hogy erről teljesen megfeledkeztem. De most... nem csak, hogy megakarom tudni, de pontot is akarok tenni ennek az ügynek a végére. A húgom sokkal többet tud nálam, nem hiába ripakodott rám. Azt a videót se néztem még meg... ráadásul a mostohatesómnál is hagytam. Úgy látom hirtelenjében több dolog is akadt, aminek utána kell járnom.


Azt hittem, hogy semmi sem tud kirántani az emlékek örvényéből, de kivételesen tévedtem. De bárcsak sohasem vettem volna észre. Mivel a szemeimmel egész végig a tömeget pásztáztam, hátha kiszúrom a bátyámat, így elég hamar megtaláltam, amikor tüntetően elfordította a fejét és elindult a kijárat felé. Tessék...? Üveges szemekkel követtem, ahogy kisétál a sportcsarnokból és miután eltűnt csak utána éreztem meg azt a láthatatlan kezet a torkom körül. Ennek így nem lesz jó vége. Hamar erre a megállapításra jutottam, amikor már egyáltalán nem tudtam koncentrálni a dalra, mert a könnyek elkezdték csípni a szememet. Minden igyekezetem hiábavaló lett volna? A fejem elnehezedve bukott előre, a hangom pedig a következő pillanatban elcsuklott. Miért készít ki ennyire, hogy a bátyám elfordult tőlem? Szinte ellepett, beborított és fojtogatott. Az érzés bekúszott a bőröm alá, majdnem hogy viszketett. Nem veszíthetem el őt is! A testvéreim kivételével már nem is igazán tekintettem senkit se családomnak. Legalábbis aki ne okozott volna csalódást.

-          Sajnálom, hogy egy jó kezdést ennyire elrontottál a végére. – Persze, hogy feltűnt nekik. Csak a süketek nem vették volna észre, hogy mennyire megbicsaklott a hangom és szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy a helyes szöveget énekeljem. Éppen ezért csak némán, rezzenéstelenül hallgattam végig a rám zúduló kritikákat. Talán még jól is akartam teljesíteni, de már a pusztán a tény felkavart lelkileg, hogy a bátyám ennyire elfordult tőlem. Szerencsére vagy igazából már nem tudtam minek véljem, de azért annyira rosszul nem teljesítettem, hogy utolsó helyre csússza. Bár az is igaz, hogy senki se adott maximális pontszámot. Nem is igazán számítottam másra, még Erik edző se tudott szemet hunyni a végére becsúszó hanyatlás fölött.
Szinte lemenekültem a színpadról, távol akartam kerülni most mindenkitől és mindenkitől. Az embertömegen átfurakodva ahhoz az emberhez rohantam, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá, még a legkilátástalanabb helyzetekben is. Rachel szavak nélkül is értette, hogy mennyire kikészültem. Semmit se kérdezett, csak széttárta a karját és hagyta, hogy egy rövid időre legalább elmenekülhessek a külvilág elől. Belefúrtam az arcomat a nyaka és a válla közötti részbe, ami hála a pulcsijának egész puha volt. Nem akartam sírni, nem akartam kiborulni, ezt az egészet egyáltalán nem akartam. A legnagyobb vágyam az volt, hogy hazamehessek és bebújhassak a pihe puha ágyamba.
Egészen addig így voltam, amíg meg nem hallottam Castiel nevetését. Lassan kibontakoztam az ölelésből, mert hiába minden szar és lelki összeomlás, de ezt látnom kellett. Ahogy Castiel magabiztos mosollyal az arcán gondolkodik, majd a tömegbe mutat (Gondolom ott állt az a hülye kurva) és csak annyit suttogott angolul, hogy Ez rólad szól. Erre mindenki követte a tekintetével az irányt és megállapodott a tekintetük Deborahn.

-          Beware, beware, be skeptical... – Eleresztettem egy halvány mosolyt, amikor énekelni kezdtek és többen is susmorogni kezdtek a sorok hallatán. Nem tudom, hogy ki mire számított, esetleg egy romantikus vallomásra, de a helyzet az volt, hogy egy egész iskola előtt kurvázta le Castiel az exbarátnőjét és megígérte, hogy mindenért megfog fizetni. A háttértörténettel nem voltam tisztában, de talán ez jobb is így. Elég volt annyit tudnom, hogy Lysander és a fiú egyaránt utálták, az exem szavaival élve, mert bántotta Castielt. Hogy mire célzott ezzel azt nem vágom, de kivételesen senki múltjában sem fogok vájkálni. Annyi viszont szent, hogy a szakításuk csak az egyik félt rázta meg és az nem Deborah volt. Az a kis picsa, aki annyira öntelt volt, hogy fel sem tűnt neki a csapda, amibe belesétált. Tényleg azt hitte, hogy ennyire ellenállhatatlan és elbűvölő személyiség? Hát csak úgy közölném, hogy hiába a mézes madzag meg az álca én első ránézésre megutáltam.

-          Tetszik a műsor. – Vigyorgott gonoszul Rachel, aki szokás szerint nagyon jól szórakozott ezeken a helyzeteken. Neki igazából tökmindegy volt, hogy ki áll a célkeresztben csak ne egy szerette legyen az, mert akkor bedurvult. Amikor még kisebb volt nálam, akkor élvezet is volt nézni, ahogy pattog, de azóta lenőtt.

-          Van bennetek kurázsi, hogy ezt választottátok. A mai nap folyamán annyi témát zongoráztunk végig, hogy azt hittem nem tudok meglepődni. Ennek ellenére rácsodálkoztam arra, hogy pont tőletek hallottam egy ilyesfajta dalt. – Bár nem láttam, de sütött az énektanár hangjából, hogy vigyorog és ő is remekül szórakozik. – Ez a forduló tényleg nehéz volt a csapatoknak, de szerintem ti nagyszerűen vettétek az akadályt.
Tovább hallgattam volna a zsűrik értékelését, mert látszólag kritika helyett azt dicsérték, hogy mennyire ügyesen megoldották ennek a fordulónak a témáját és jó volt hallani a nap végére egy más típusú dalt is. Ami nem szomorúsággal és depresszióval van tele. Arra azonban nem számítottam, hogy valaki hirtelen megragadja a kezemet és elkezd a kijárat felé hurcolni. Csak később eszméltem rá, hogy Nigel az. Nem láttam az arcát, de a belőle áradó feszültség többet elárult, mint a ki nem mondott szavai. Akár ki is ránthattam volna a kezemet a szorításból, de szerda óta most maradt mellettem a legtovább. Viszont nem tudom mi történhetett, ami ezt kiváltotta belőle. Még csak el sem búcsúzott a barátnőjétől, amiből arra következtettem, hogy valami komoly. – Hazamegyünk.
Ennek akár örülhettem is volna, de... volt valami a hangjában, amitől csak kényelmetlenül fészkelődtem a bőrömben. Csak ne már megint valami otthon zűr álljon a háttérben. Az elmúlt idő túl sok volt nekem családi balhé szintjéből, szóval jó lenne, ha lecsillapodnának a kedélyek.

-          Történt valami otthon, igaz? – Bár mostanában nem tartozott a kedvenceim közé anya, de már többször is láttam, ahogy az öcsénk miatt sír. Nem születhet meg... igen, ezt mondták az orvosok. Meg azt is, hogy vetesse el, holtan fog megszületni. Csak bele kell gondolnom ezekbe és máris el fogott a tombolhatnék. Lehet, hogy a kistesónkkal történt valami? Talán emiatt lehetne egyedül ilyen feszült a bátyám. Mást egyenlőre nem nagyon tudok elképzelni. Amikor elértük a házunkat, akkor megállapítottam, hogy a nappaliban ég a villany. Akármi is történt egyelőre hanyagolnom kell a másik két problémát, aminek utána akartam járni.

-          Bármi is vár minket odabent mindig maradj mögöttem. – Csak ennyit mondott, mire összezavaródva meredtem a tarkójára. Ezek szerint semmi olyasmi nem történt, amire én gondoltam. Akkor egy lehetőség maradt. Már megint balhé. Amit azért is csodálok, mert szinte síri csönd borult a házra. A bátyámra pillantottam, aki habozva nyomta le a kilincset és amikor benyitott, akkor egy olyan látvány fogadott, ami kellőképpen elgondolkodtatja az embert. Kyle a nappali ajtófélfájának dőlt, az érkezésünkre viszont felkapta a fejét. Több mint két hét után most láttam először szemtől szembe és igazából semmit se változott. Nem is tudom mit vártam a találkozástól, de annyi biztos, hogy mindent elfelejtettem, amikor a tekintetem továbbsiklott és megláttam a nappaliban álldogáló szüleimet.... és Kyle szüleit is. Itt meg mégis mi folyik...? Ha ezek négyen egy helyiségben tartózkodnak, akkor az nagyon rosszat jelent.

-          Menjetek. – Tátogta némán a mostohatesóm még mielőtt a felnőttek észrevettek volna minket. De én nem akartam! Annyi kérdésem volt, amikre választ akartam kapni! Nem küldhet csak úgy el, mintha mi sem történt volna! Mintha nem is szarta volna le a létezésemet az elmúlt két hétben. Szóra akartam nyitni a számat, de a szemei rám villantak és óvatosan megrázta a fejét... és az ajtó becsukódott. A bátyám eleget tett a kérésének.

-          A legjobb az lesz, ha ma már nem megyünk haza. – A keserű hangjától ösztönösen elfogott valami hálátlan, tomboló érzés. Senki sem szomoríthatja el a bátyámat! Még a tulajdon szüleink se!

-          És mégis mit vársz, aludjunk a parkban?! – Csattantam fel, amikor már kellő távolságra voltunk a házunktól. Nem tudtam elfogadni a helyzetet. Az egész annyira abszurdnak tűnt és mégis mi az, amibe jobb, ha nem keveredünk bele? Vagy az is lehet, hogy már túl késő... és ők ketten csak késleltetik az eljövendőt. – Egyáltalán mi folyik itt?

-          Ezt most nehéz lenne elmagyarázni. – Dörzsölte meg fáradtan az arcát. ismertem és tudtam, hogy ő ugyanúgy nem volt erre felkészülve, ahogy én. Isten a tanúm, hogy szétverem a szüleimet. Nigelnek már így is van elég baja az érettségivel meg a többi iskolai szarsággal, nem kell még a nyakába ez a családi patália is. Legidősebb lévén úgy érzi, hogy neki kell minket megvédenie ettől minket. Miért vállalsz ekkora terhet bátyó? Egyszer az életben legyél önző és foglalkozz csak magaddal! – Aludj valamelyik osztálytársadnál, én is ezt fogom tenni.

-          ....és mégis ki fogadna be este tízkor...?

 

---------

Először is megint nagyon sajnálom a hatalmas nagy késést!
Nem áll szándékomban megvárakoztatni titeket, csak lefoglal az iskola és minden időmet elemészti! Szóval minden telhetőt megteszek és amikor csak van egy szabad percem, akkor a folytatást írom. Szóval köszönöm a megértést! :)
----------
Másodszor lenne egy kérdésem. 
Valakit érdekel egy rajz az író tollából, hogyan ő hogyan képzeli el a főszereplőt?
Igen, most egyes szám harmadik személyben beszéltem magamról, de megbocsájtható, mert este van. XD
Szóval a kérdésem még mindig áll (Digitális rajzról van szó)
Vagy mindenkit hagyjak a boldog tudatlanságban és úgy képzeli el ahogy akarja? :D 
------
Harmadszor pedig....
Tudom, ez nem a facebook meg miegymás....
És a rengeteg késés után ilyet kérni elég pofátlan...
De... 
Ha van egy szabad percetek, akkor szívesen venném, ha rákukkantanátok ERRE az albumra, végignéznétek és ha tetszik, akkor csillagoznátok. Senkire se akarok semmit kényszeríteni, megnyitni se muszáj.

96. rész - Az Oscar műanyag illata

Ahogy körbenéztem az idegen környezetben nem először jutott eszembe a nap folyamán, hogy feltegyem magamnak a kérdést. Mégis mi a rézfánfütyülőt keresek én itt? Ez a hely nem az otthonom, de még csak közelről sem hasonlít rá. Szerintem az előző lakók egy sátánista szektának a tagjai vagy nem tudom, hogy mi mással lehetne magyarázni azt, hogy az egész házban a fekete szín dominál, ráadásul miközben körbenéztem a házban túl sok koponyára hasonlító szobrot láttam. Az első gondolatomat már elvetettem, miszerint kannibálok élnek itt, de a gyilkost és az elmebeteget még nem zártam ki. Épp elég pentagrammát láttam ahhoz, hogy elkezdjek aggódni a testi épségem miatt. Mi van, ha a tulajok becsalják az érdeklődőket és feláldozzák őket a sátánista rituáléjukhoz?! Fiatal vagyok én ahhoz, hogy meghaljak! Ezt kapom azért, amiért nem hittem benned Istenem?! Tch, ezek után ne is reménykedj kedvesebb bánásmódban. Különben is, miért lettem hírtelen egyedül?! Hova császkált el anya és a bátyám? Ebben a helyzetben még magának a Sátánnak is örültem volna, hisz ezek az ő szolgái. Azt hiszem, kezdek paranoiás lenni... Mindenkire ráfogtam eddig, hogy kapcsolatban áll Mr. Lewis –e l. De ami még ennél is fontosabb. HOL AZ ISTENBEN VAGYOK?!

-          Ez a hely egy kibaszott labirintus! – Az anyám majd bánni fogja ezt a napot, amikor megtalálják csontjaimat, sőt lehet, hogy hamvaimat. Mondjuk, azt nem tudom, hogy miképpen fogok elégni, de sokkal jobban hangzott, mint a csontok. Igazából nem is az a lényeg, hogy meghalok, mert ugye egyszer mindenkinek eljön az ideje. A nagyobb probléma az, hogy pont ebben a házban kell elpatkolnom. Mivel nagyon úgy tűnt, hogy a szülőanyámnak ízlés ficama van és tetszik neki, így ha odáig fajulnak a dolgok, akkor meg fogja venni. Ezt az ötletet egyértelműen ellenzem és még az is megfordult a fejemben, hogy inkább beköltözök akkor már a suliba. Ha továbbra is velem akar együtt élni, akkor sürgősen tegyen le erről az eszement ötletről. Csak a holttestemen keresztül veheti meg! Inkább nem teszek ilyen fogadalmakat, általában rossz vége lesz.
Hatalmasat sóhajtva fontam össze magam előtt a karjaimat, amikor váratlanul valaki a vállaimra tette a kezét. A fönti monológom után szerintem senki sincs meglepődve azon, hogy majdnem befostam annyira megijedtem és ezt egy sikítással toldottam meg.  Ebben a sátánista szektában tilos így az ember háta mögé lopakodni! Akárki is volt az biztos szívrohamot szándékozott nekem okozni. Utálom ezt a helyet!

-          Üldözési mániád van. – Lehet, azt mondtam, hogy még a Sátánnak is örültem volna, de úgy tűnik, a testem más véleményen volt. Ezt már csak az előbbi sikolyból is kilehetett következtetni és ha ez még nem győzte volna meg az embert, akkor csak rá kellett nézni a karomra, amin színtisztán észrevehető volt, hogy kirázott a hideg.

-          Megeshet... – Fordultam lassan hátra és szemeimet le nem vettem volna a még mindig vállaimon lévő kezeiről. Mikor szándékozik levenni onnan őket? Csak nyugi, nem ütheted meg, pedig mennyei érzés lenne... gyerünk, kell lennie bennem egy kis önmegtartóztatásnak és akaraterőnek. Biztos van, csak nem tudok a létezéséről. Valami türelmi rendelet kéne nekem, vagy nem tudom. Bár ahogy magamat ismerem úgy is megszegném már csak azért is, mert az állna benne, hogy nem szabad ezt és azt csinálnod. Más szóval parancsolgatna nekem, amit ki nem állhatok.
Viszont jár nekem az Oscar, ugyanis ütés helyett inkább csak elléptem a férfitól és szembefordultam vele. Hogy rohadnál meg a hamis mosolyoddal együtt te idegesítő barom.  Gyanakodva ráncoltam össze a szemöldökömet, amikor a válla megremegett a visszatartott röhögéstől. Most meg mégis mi olyan szórakoztató?! Ha legalább kitudnék igazodni rajta, de ez egy lehetetlen feladat. A fene tudja mi jár ennek az alaknak a fejében. Hagyd abba... az istenért hagyd abba!

-          Eddig sose láttam azt a nyakláncot, de szerda óta le nem veszed. – A nyakamban lévő medálhoz kaptam, az ajkaimat pedig összeszorítottam. Nem tartozom neki magyarázattal, semmim se, csak egy idegen. Lassan lenéztem az ökölbeszorított kezemre. Szerda óta... két nap telt el a nyíltnap óta, ma pedig az a nevetséges harmadik forduló van. És ahelyett, hogy gyakorolnék rondábbnál rondább házak nézegetésével kell töltenem a délutánom fennmaradó részét. A nyaklánc pedig...
Azt szokták mondani, hogy ember tervez, Isten végez. Nos... lehet benne igazság, ugyanis akármennyire is elterveztem, hogy én most kimegyek és mindent szépen megbeszélek a bátyámmal és a barátnőjével, annyira nem jött össze belőle semmi sem. Könnyebb Istenre fogni, mint a saját gyávaságomra. Már annyi mindent kentem rá, szóval még egy dolog nem oszt, nem szoroz. Talán még a bátorságomat, a nyelvemet is ő vitte el és nem a macska. Egyszóval pedig megkukultam, a gondosan összeszedett gondolataimból pedig semmi nem jutott eszembe. Szóval, ha rajtam múlt volna, akkor akár napestig ott szobrozhattunk volna. A bátyám pedig látszólag megharagudott rám, mert nem nagyon igyekezett a segítségemre. Köszi bátyó... ezek után várd el, hogy kedves és megértő legyek... hogyne, álmaidban. Eltitkoltad, cseszd meg! Csak egy apró fuvallat kellett ahhoz, hogy ráeszméljek, én semmit sem akarok megbeszélni. A düh ködként borult rám, remegtem az indulatoktól.

-          Menj a francba... – Végül csak ennyit tudtam kibökni, a többi gondolatom nem lett volna túl blog képes. Velem van a baj, ha úgy éreztem, hogy nem én tartozom bocsánatkéréssel? Az a fél vagyok, akit megsértettek, titkolóztak előtte és még most ők haragudtak meg rám, mert megsértődtem. Akárhogy is volt ez az egész, biztos nem így kellett volna történnie. Semmi értelme nem volt az egész titkolózásnak! Mégis mitől féltek? Nem tudom felfogni, hogy mi vezérelte őket... hol marad a logika?! Jó, nem akarták nagydobra verni, de én Nigel kishúga vagyok! A ki nem mondott szerződésünknek hála jogom van tudni mi folyik a szerelmi életében! Kivéve, ha tizennyolc karikás... azt megtarthatja magának... Azt hiszem valami leírhatatlan horror költözött a fejembe az eddigi gondolatoktól. Fúj, fúj, fúj! Ezt nem akartam elképzelni! Átok beléd korlátlan fantázia! Emiatt a nap miatt visszatérő rémálmok fognak gyötörni.
Valószínűleg a szerelmes duó nem értette miért rázom folyamatosan a fejem és pofozom magam, de jobb is így. Talán ha elmondanám, akkor még az eddigieknél is jobban magamra haragítanám a bátyámat, Irisnél meg kicsapnám a biztosítékot és főtt rákként elájulna. Hogy úszhatom meg ezt a kínos beszélgetést anélkül, hogy valakinek komolyabb baja is essen? Tegyünk egy próbát. Én Istenem, jó Istenem, kérlek könyörülj rossz útra tévedt gyermekeden és küldj neki segítséget. Nem mintha annyira hinnék ebben az egészben, de tőlem még az evolúció is távol áll. Az embernek valamiben hinnie kell, de az a helyzet, hogy mindegyik felvetésben van számomra egy megkérdőjelezhető pont. Ha Isten teremtette az egész világmindenséget, akkor ő honnan az anyám kínjából jött? És azt nem fogadom el magyarázatnak, hogy az örökkévalóság óta él. Abszurd felvetés, nevetséges, nem is hiszem el! Amit látok azt elhiszem, még ha mások szerint ez egy rettenetes felfogás. De törődjenek a saját dolgukkal, mit számít nekik, hogy mennyire vagyok vallásos vagy nem?! Gyakorlatban meg vagyok keresztelve reformátusnak, de elméletben kezdek ateista lenni. Még a Bibliát is száműztem általános után a szobámból, annyira felcseszte az agyam az, hogy mennyire alárendelték a nőt. Még hogy a nő szenvedjen többet Istenkém... fájdalommal hozzon létre utódot meg a többi faszság. Ilyennek nincs helye az én szobámban!

-          Kis Csitri... – Már éppen ráförmedtem volna Scottra, hogy máshol rontsa a levegőt és az anyját hívja kis csitrinek, amikor megláttam a mellette álló személyt. Határozatlan ideig megszűnt minden szemrehányó gondolatom a bátyámmal kapcsolatban, az agyamra pedig vörös fátyol borult. Megígértem, ha még egyszer látom, akkor megtépem és nem szokásom megszegni az ígéreteimet. Ahogy ott állt velem szemben gyűlöleten kívül mást nem éreztem. Egész egyszerűen a puszta jelenlététől hűlt le a testhőmérsékletem. Mintha a nyakamba zúdítottak volna egy vödör jeget. Éreztem, ahogy elhidegül bennem a vér, megmozdítani is képtelen lettem a végtagjaimat. Akár a kő, olyan merev és akár a jég, olyan hideg. Remegni kezdtem, alig tudtam megállni, hogy ne menjek neki. Remegtem, a mellkasom szúrt és egyre jobban fájt. Egyre jobban felcseszte az agyam. A fejem is fájni kezdett. A jó édes...!

-          Mégis mi a francot keres itt ez a....?! – Hülye kurva. Idegbeteg, tsundere picsa. Megannyi dologgal helyettesítette be a tudatom a hiányzó részt. És egyiket se bántam meg. Volt már valaha illető, akit jobban utáltam nála? Mr. Lewis messze leköröz mindenkit, de tőle féltem is, így a kettőt nem lehetett egy pakliban emlegetni. Kimen felülkerekedett Scarlett, de talán azon a hülye, rózsaszín kosztümbe öltözött disznón még nem. Első látásra gyűlölet volt az igazgatóval a viszonyunk. Ezt a nőt viszont gyönyörűek találtam kezdetben és érdekesnek. De amint egyre jobban nyilvánvalóvá vált számomra a Kyle iránti szeretete és az igazi valója, úgy utáltam meg egyre inkább.

-          Nyugodj le csitri. – Intett le hanyagul az a tsundere kis picsa, miközben a mellette lévő férfi a biztonság kedvéért a vállaimra tette a kezeit. Te hoztad ide kutyuli...? Ha igen, akkor eldöntetett a barát vagy ellenség kérdése.

-          Igazából adni szerettem volna valamit. – Jelen pillanatban egy kés az, aminek teljes szívemből örülnék. Beledöfném a picsa torkába, megforgatnám, majd kirántanám és nézném, hogyan fullad meg a saját vérében. Ezek után meg óvadékra lenne szükségem... de azt hiszem, a gyilkosság mellé nem jár ilyen kedvezmény. Szóval sokkal inkább menekülnöm kéne, egészen Mexikóig, ha nem tovább.

-          Mit? – Vakkantottam végül oda a férfinek, de ha a válaszának akárcsak egy kis köze is lesz Scarletthez, akkor lelököm a lépcsőn. Ebben még maga a jó Isten se fog tudni megállítani. Morcosan vártam, majd gyanakodva szemléltem a Scott kezében lévő kis fehér dobozt, ami vörös szalaggal volt átkötve. Igazából az első gondolatom egy eljegyzési gyűrű volt, de ne rohanjunk ennyire előre. Először még meg kéne kedvelnem, aztán összebarátkozni, majd miután kellőképpen rajongunk a másikért jöhet a gyűrű. Nem most, amikor a kényszer barátság küszöbén állunk.
Mivel a férfi nem volt hajlandó megszólalni, így óvakodva elvettem a kezében lévő kis dobozt, majd felpattintottam a tetejét. Amikor megláttam a kis ékszert, akkor a dühöm hirtelen elpárolgott, a helyére pedig egy hatalmas kérdőjel költözött. Bizonytalanul pillantottam azokba a fojtogatóan hűvös szemekbe. Nem értettem... alig ismer engem, akkor mégis hogyan? Vagy miért...? A dobozban egy vas nyaklánc volt. Csak figyeltem, ahogy a kis láncszemek összekapcsolódnak egészen a medálig, ami egy vas jázmin virágát ábrázolt.

-          Tetszik? – Helyben vagyunk, visszatértünk ahhoz a Scotthoz, akivel nincs sok kedvem társalogni, mert egy tapló seggfej. Összepréselt ajkakkal emeltem fel a fejemet és csak bólintottam. Nem tetszett a hangsúly, amivel megkérdezte ezt az egyszerű szót. Akár kedves is maradhatott volna a nap végéig, de az ugye túl nagy kérés lett volna. De a nyaklánc legalább tényleg tetszett. A kis picsa tekintete viszont annál kevésbé. Először minden vér kifutott az arcából, így reménykedtem abban, hogy összeesik, de utána felkúszott a pír a nyakán.

-          Scott! – Csattant fel erélyesen, mire a férfi fél szemmel rásandított, majd összevonta a szemöldökét. Nem tűnt valami boldognak, ezt pedig a hirtelenjében ökölbeszorított keze is mutatta. – Neked teljesen elmentek otthonról?! Mégis mi a fenét művelsz?!

-          Megérdemli. – Préselte ki kényszeredetten, de ez most nem igazán tudta lekötni a figyelmemet. Végig a nőt bámultam és próbáltam rájönni, hogy már megint mi a halál baja van. Már ajándékot se adhatnak nekem őkegyelme engedélye nélkül?! Ez már a pofátlanság teteje!

-          Megérdemli...? – Rázta meg hitetlenül a fejét a nő, nekem pedig minden egyes szava után megrándult a szám széle. Esküszöm mondom, beverem a képét, ha most nem parancsol megálljt magának! – Most komolyan... nem tett semmit, amivel ezt érdemelné!

-          Mások vagyunk Scar! Akármi is történne, szerinted nem érdemelné meg, túlságosan elvakítanak a saját érzelmeid! Én legalább tisztán látom a dolgokat! – A világ legkedvesebb nőjével van dolgom emberek. De ez a szimpátia túlon túl kölcsönös ahhoz, hogy egy szó nélkül hagyjam az egészet. Na igen, már megint azok a tervek. Nem sikerült a picsa arcába mondanom a véleményemet, ugyanis a bátyám megunta a kis szappanoperánkat és a saját ügyével szeretett volna foglalkozni. Majdnem hogy vérszemet kapva fordultam meg.

-          Leszarom! – Rivalltam rá, mire megjelent az az oly ritkán látott arckifejezése. Máskor ez kétszeri meggondolásra késztetett volna, de nem most! Vele bármikor el tudtam intézni ezt az ügyet, hisz egy házban lakunk, de ez a tsundere picsa... őt szerencsére nem látom mindennap. – Azt mondta, hogy nem érdemlem meg a nyakláncot!

-          Hallottam... és egyetértek vele. – Scarlett fura fejet vágott a kis párbeszédünk hallatán, de engem már a dolgok abszurdsága kezdett teljesen hidegen hagyni. Velem már annyi minden történt az életben, hogy igazából azon csodálkozom, hogy még mindig megtudok lepődni egyes dolgokon. A kettős frontra viszont még én sem voltam felkészülve. Egyik oldalról a bátyám üvöltözött, a másikról pedig Scarlett kezdett kiabálni és hadonászni. Egy idő után megszűrtem a hangjukat és csak a nő ujjára tudtam összpontosítani. Azután, hogy feltűnt már nem bírtam mást nézni... csak a gyűrűt, amit eddig egész biztos nem viselt...

-          Úgy látom megint elkalandoztál. – Maga meg szíves örömest szeret kizökkenteni a gondolataimból az önző vágyai miatt. Grrr... és már megint a vállaimon vannak a kezei. Ez valami beteges pedofília nála vagy mi? Fogdossa a lányát még ha csak évi két alkalommal is láthatja. Tartogassa addig a furcsa fétisét és engem hagyjon békén. – Tetszik a ház?

-          Mit nem értett abból, hogy ez a hely egy kibaszott labirintus? – A vak is képes lenne olvasni a jelekből, ez a ház a frászt hozza rám. Ha itt kell leélnem életem hátralevő részét, akkor az igen rövid élettartam lesz. Mert az is százas, hogy nem maradok egy napnál több időt ebben a házban. Még hogy itt élni! Ez csak egy rosszul kivitelezett vicc lehet. Miért van az, hogy minden a legrosszabb végkifejlet szerint történik? Annak a pillanatnak is másként kellett volna történnie, amikor kiderült, hogy a bátyámnak barátnője van... talán nem is borultam volna ki ennyire, ha előtte nem hazudnak nekem.
A délután fennmaradó részében nem nagyon szólaltam meg többször, de ez nem takarta azt, hogy a morgást abbahagytam volna. Ez az elfoglaltságom leginkább akkor erősödött fel, amikor megtudtam, hogy vasárnapra beszerveztek egy családi programot: huszonöt kilométeres hegyi túra. Igazából amikor ezt meghallottam akkor már nyöszörgésre hasonlított a szenvedésem és belegondolni se mertem, hogy mi vár rám a hétvégén. Csak könyörüljön rajtam az ég és legyen évek óta nem látott szélvihar. Mert igazából nem tudott meghatni Mr. Lewis története miszerint lesznek különböző pihenőpontok, ahol kapunk teát és sütit, hogy utána újult erővel folytassuk az utunkat. Érdekel is engem a citromos tea, amikor egy teljes napon keresztül kell elviselnem a sátán jelenlétét! Az se segített a helyzet megemésztésében, hogy Kyle már megint kimentette magát valamivel ebből a családi programnak titulált kirándulásból. Nekem is lenne jobb dolgom vasárnap, de valakivel ellentétben én nem húzom ki magam. Még akkor is ezen dühöngtem, amikor este a húgom volt olyan elragadó és megcsinálta a sminkemet. A kettő között lenyugodtam egyszer, de aztán eszembe jutott, hogy szerdán vakolatnak nevezte Yui munkáját, így újra rám tört a duzzoghatnék. A mostohaapám egészen jól tolerálta a megkukult énemet, miközben elfuvarozott a sulihoz. Viszont nem gátolta meg abban, hogy idegesítően hosszan csevegjen... magában. Mert én egy szót nem szóltam az is hót ziher. Válaszadás helyett a visszapillantó tükörben mustráltam magam és kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit képmutató vagyok. Másokat leszólok az erős sminkjük miatt, de én sem különbözök annyira. De a húgom szerint nekem jól állnak, ellenben azokkal az idős anyukákkal.

-          A pici Riko szoknyát visel! – Ez kellett volna legyen az intő jel, hogy rosszul választottam a gardróbom előtt állva. Bár igazából magamon is meglepődtem, mert egyrészt sosem hittem, hogy van szoknyám, másrészt mikor történt utoljára, hogy önként felhúztam volna? Az ember általában nem teszi közszemlére azt a testrészét, amit utál, márpedig én rühelltem a vádlimat. De most félre kell tennem minden önértékelési problémámat és magabiztosnak kell tűnnöm. – Annyira büszke vagyok rád! Bár... a hajad erősen rontja az összképet.

-          Igazán tapintatos vagy Alexy... – Ennek ellenére ösztönösen a vállamra omló rózsaszín tincsekhez nyúltam. Tényleg nagyon nem illettek a vörös szoknyámhoz. Múltkor megígértem, hogy ha a bátyám sikeresen leérettségizik, akkor visszafestem az eredeti színére, de tényleg várnom kéne addig? Az túl hosszú idő, addig háromszor is beüthet a macskajaj! – Sue, eljössz velem holnap a fodrászhoz? Szeretném vi...

-          Kösz, nem. – Meg se várta, hogy befejezzem a mondatot, hanem minden habozás nélkül elutasította. Vártam, hogy felnevet, idiótának nevez és megnyugtat, csak vicc volt nyomim! De semmi ilyen nem történt. Elfordította a fejét és tovább beszélgetett Arminnal, mintha az előbbi jelenet teljesen hétköznapi lett volna. A csillagjegyem azt írta, hogy néha semmibe veszem mások érzéseit, ami az esetek többségében igaz is... de szerintem kettőnk közül most Sue a tapintatlanabb, hisz észre se vette magát! Bár jobban belegondolva miért is csodálkozom, hisz mindketten vízöntők vagyunk. Ez sok dolgot megmagyaráz és bár nem szeretnék hinni ezekben a hókuszpókuszban, de valahogy mindig beletalál az igazságba. Hülye Sue, mégis mit képzel magáról?! Menjen a francba, de komolyan... remélem, hogy most semelyik idióta nem zavarja meg a zsűriket. Múltkor az az idióta Ian miatt nem penderítették ki a lányt, de most nem hagyom, hogy még tovább húzzák ezt a hülyeséget.

-          Ch... – Ha nem lettem volna lány, akkor már rég köptem volna egyet, de egyenlőre tartottam magam az illem szabályaihoz. Minden további szó nélkül otthagytam azt a hármat, akik közül egyedül Alexy vette észre, hogy elmegyek. Mire is számítottam? Sue sose volt a kedvesség élő példája, mindig volt benne egy önzőség, aminek köszönhetően sokkal fontosabbnak tekintette magát. Kíváncsi lennék, hogy mikor kezdek el hiányozni neki. Már, ha ez megtörténik valamikor. Mostanában egyre jobban kételkedek benne. – Rachel!
A hosszú, barna hajú lány felém fordította a fejét, majd amikor látta, hogy mit viselek összeráncolta a szemöldökét. Ebben nagyon hasonlítottunk, semelyikünk sem arról volt híres, hogy olyan gyakran hordunk szoknyát. Amikor tetőtől talpig végigmért, akkor már kezdtem bánni, hogy ezt a szettet választottam ma estére.

-          A rózsaszín nagyon nem passzol a vöröshöz. – Igen, ez ma már hallottam egyszer. Végül ismételten végignéztem a ruhatáramon. Fölsőnek egy fehér csipkés toppot választottam, ami szerintem remekül passzolt lebarnult bőrömhöz és ehhez társítottam a többiek által hajamhoz nem illő, vörös szoknyát, ami a combomig ért. Együtt nem mutattak rosszul, de sikeresen megfeledkeztem arról, hogy a rózsaszín kibékíthetetlen ellentétet alkot vele. Ezért kéne minél hamarabb visszafestenem. – Viszont a nyakláncaid tetszenek!
Csak azért mondja, mert mindkettőt ő vette nekem! Az egyiket tavaly karácsonyra, a másikat pedig névnapomra. Egy choker és egy gyöngysor, amin egy kereszt alakú medál volt. A karomon lévő sok szar mellett természetesen felfedezhető volt Kyle bőrkarkötője is. Oké, talán tényleg érdekes látványt nyújtottam... beismerem.

-          A hajammal majd kezdek valamit holnap... – Mondtam végül hatalmasat sóhajtva és reménykedtem, hogy tényleg így lesz. Nem mintha nem szeretném a mostani színét, de ennek hála sokkal korlátozottabban öltözködhetek, mint előtte. Pár szót még váltottam barátnőmmel, utána felbukkant Kornél, így inkább „kettesben” hagytam őket. Nem mintha ebben a zsúfolt sportcsarnokban ez lehetséges lett volna, de mindenki érti, hogy mire gondoltam. Nem nagyon volt kivel beszélnem és fájt bevallani, de egyedül éreztem magam... Céltalanul sétáltam fel – alá, közben elgondolkoztam azon, hogy én mégis mi a fenét művelek itt. A Sue – s incidens óta elvesztettem minden motivációmat, csak nyűgnek éreztem ezt az estét. Mind a két fordulónál itt volt Kyle, de szinte egyértelmű volt, hogy ma nem lesz itt. Miben is reménykedtem? Sejthettem volna, hogy ha a nyílt napon nem teszi tiszteletét, akkor most se fogja. Mindig kihúzza valamivel magát a programok alól, ahol én is ott vagyok... Nem! Biztos csak túlkombinálom a dolgokat! Mégis mit követtem volna el ellene, aminek hála kerülni kezdett? Olyan jól alakultak köztünk a dolgok, aztán egyik percről a másikra kiborult a bili... és azóta egyszer se láttam élőben.

-          Riko, nagyon elbűvölő vagy. – Még Lysander úriemberhez méltó viselkedése se tudta visszahozni a jókedvemet. Ha egyszer elindult a lavina, akkor nem volt megállás. Hiába az elbűvölő mosoly, dicséret és minden mi jó, amikor átmegyek pesszimistába, akkor már semmi sem számít. Viszont nem lenne jó így az elején kiesni, mindenképpen leakarok mosni a színpadról pár embert. Aki ellen azt mondanám, hogy semmi esélyem sincs az Castiel – Lysander féle duó és valamilyen érhetetlen okból kifolyólag Armin... rajta szerintem mindenki meglepődött. Ahogy ismerem, pár kör után feladja, mert bosszantónak találja és... kit áltatok? Nyerni akar, mert számára ez egy párbaj.

-          Jézusom, ezt ugye nem gondoltad komolyan?! – Össze se tudtam volna téveszteni máséval Rosalya felháborodott hangját. Azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén, de akkor megfeledkeztem a lányról. Istenem kegyelmezz! Bízom a veszekedő képességemben, de mit kezdjek egy olyan lánnyal, aki ölni is képes a divat nevében? A mániákusokkal fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. De már előre láttam, hogy ebben a témában olyan fafejű lesz a lány, hogy a saját véleményét fogja szajkózni és meg sem hallgat. Mondjuk az mellékes, hogy most igaza is van. – Nem... azonnal tennünk kell valamit!

-          Mit vársz, tegyek fel egy parókát? – Ha azt mondja igen, akkor itt helyben felkötöm a nyakkendőjével a kis fruskát. Nincs annyi sajttorta a földön, aminek hála felveszek egy tetves parókát csakhogy az egyik osztálytársamnak a szépérzékét ne bántsam. – A ma estét csak kibírod, holnap pedig úgy is elmegyek fodrászhoz... talán.

-          Talán? – Ha lehet az eddigieknél is csúnyábban nézett rám. Az az utolsó egy szót nem kellett volna hangosan is kimondanom, igaz? Mert akkor megkíméltem volna magam ettől a pillantástól. – Nem, nekem is ott kell lennem! A végén még meggondolnád magad.

-          Hát... – Annak tudatában, hogy Lysander milyen reménykedő pillantásokat lövellt felém a lány háta mögül, nehezen tudtam konkrét választ adni. Az nekem is feltűnt, hogy Rosának nincsenek annyira barátai, de miért pont én kell, hogy legyek az, aki változtat ezen? Ellenem fordult, amikor szakítottunk Lys! És ez bár lehet, hogy neked nem tűnt fel – mert most őszintén neki mi tűnik fel – de akkor is így történt. Néma szempárbajt vívtunk, de Rosalya azt hihette, hogy fontolóra veszem az ajánlatát. Nem akarom, vele túlságosan is hivatalos és komoly lenne az alkalom. Merjem csak azt mondani neki egy fodrászüzletben, hogy lazítsd el magad... tuti kikergetné az összes vendéget. – Hol van Castiel?

-          Hogy jön ide Castiel? – Értetlenkedett a lány azzal a kritizáló grimasszal, amit mindig is utáltam. Túlságosan is hasonlított az én normális arcomra. – Honnan tudjam, utoljára egy macskával a kezében láttam. 

-          Egy macska? – Körülbelül ugyanazzal az értetlen grimasszal kérdeztem ezt, mint az előbb ő. Azt hittem, hogy a fiú utálja a szőrős, négylábú pamacsokat. Hisz ő kutyás, ráadásul ott van Démon is! Nem cserélhette le a kutyát egy hülye macskára! – Ha csak nem akarja vele összekarmoltatni annak a picsának az arcát, akkor nem értem.

-          Milyen picsa? – Olyan érzésem volt, mintha elbeszéltünk volna a másik füle mellett. Ennyire tudtuk megérteni egymást a lánnyal és ezek után még elvárta volna Lysander, hogy töltsek el vele egy délutánt. Ezt még ő sem várhatja el tőlem. Ekkora áldozatot képtelen vagyok hozni. Még miatta sem. Lys drága, elismerem, hogy egy tüneményes pasi vagy, de az exem. És egy exemért se hoztam még ilyen nagy áldozatot. Ahhoz túlságosan is öncélú vagyok. – Nem élsz olyan régóta itt, melyik fodrászhoz jársz? Mindegy, ha most azonnal felhívom a fodrászom, akkor biztos szorít neked helyet! Bár egy csomó vendége van, de a nagynéném és értem biztos megtenné. Utána pedig elmehetnénk vásárolni, de ne a plázába, ott túl silány a felhozatal. Maradhatnánk a stílusnál, amit most viselsz, nagyon tetszik ez a fölső. Igazán szexi, biztos sikerül elcsábítanod vele valakit.

-          Lys... – A fodrász is túltett az elképzeléseimen, de hogy utána még vásárolni is menjek vele? Hol van Castiel?! Az egyetlen személy ezen a szemétdombon, aki nem akarna elküldeni vásárolni. Vagy ha igen, akkor teszek róla, hogy a kis bosszúhadjárata fordítva süljön el. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogyan terveztem, de biztos megoldom. Kétségbeesetten kerestem a tömegben, míg végül meg nem találtam a vörös loboncát a kijáratnál. Valakivel éppen beszélgetett, a fejemet nyújtogattam, míg végül meg nem láttam Mirtillt. Hogy bír azzal a lánnyal ilyen jól kijönni?! A szűkszavúsága annyira feltudta baszni az agyamat. Volt nekem most hozzá türelmem? Még Kimhez is lett volna, ha cserébe lerázhatom Rosalyát. Jó, azért ne tegyek meggondolatlanul túlzó megjegyzéseket. – Mirtill!

-          Emlékszik a nevemre. – Ki fogom bírni a lány furcsa stílusát, a cél szentesíti az eszközt. Vagy lehet, hogy én csesztem el az egészet? Megalapoztam volna azzal a kapcsolatunkat, hogy sohasem vettem észre a lányt és mindig annyira láthatatlan volt számomra? Lehet, ez volt a baj. Mindegy, nem nagyon terveztem életre szóló barátságot kötni vele. Amíg nem tudok egy összetett mondatot kihúzni belőle, addig ilyenről még álmodni se merek.

-          Mit kerese... vagyis minden fordulón itt voltál? – Hiába moderáltam a mondatomat az arckifejezéséből ítélve pontosan tudta, hogy mit akartam kérdezni. Vessük csak el még jobban azokat a magokat... szép volt Asakura. Szinte már érzem az Oscar műanyag illatát.

-          Dehogy. – Ebben legalább jó a lány, nem mutatja ki, hogy mit is gondol igazából. Mibe le nem fogadnám, hogy verhetetlen póker játékos. Jegyezzem meg, hogy ne álljak ki ellene semmilyen kártyajátékban. – Plum akart még az elején jelentkezni, de az igazgató megtiltotta neki. Szóval minek legyek itt?

-          Akkor most... mit csinálsz? – Gondolom mindenki emlékszik arra, amikor az őrült tyúk leordította a bátyám fejét, hogy dobos nélkül nem tud indie zenekart létrehozni. Hát kiderült, hogy volt valaki olyan hülye, hogy jelentkezett. Nem mintha lenne bármi bajom is, de az a plakát, amit készítettek... minden volt csak hívogató nem. Egy szivárvány alatt álló pálcikaember, amint egész biztos, hogy Paintel rajzoltak meg. Ha legalább PhotoShopal... de nem... és még így is volt valaki... a világ tele van meglepetésekkel. Szóval Mirtill azért volt itt, mert ide beszélték meg a találkozót a sráccal és bár nem kérdeztem minek, de biztos nyomós okuk volt rá. Ahogy arra is, hogy Castiel miért viselkedik úgy, mintha bármi köze is lenne ehhez a bandához.

-          Oh, itt van. – Nézett a hátam mögé, mire mindegy milyen alapon, de megfordultam. Kíváncsi voltam, hogy milyen is egy dobos alkat vagy értitek. Nos, az első benyomás olyanra sikeredett, hogy a srác kitakarta előlem a színpadot, a rajta lévő Irist, aki valamilyen undorítóan nyálas számot énekelt éppen és úgy összességében mindent. Mit ne mondjak, széles vállaid vannak haver... és ahogy fentebbre tévedt a tekintetem ösztönösen megakadt valamin a szemem.

-          Nem nehéz azokkal smárolni? – Azt most már elmondhatom, hogy egyikünk első benyomása se sikeredett valami jól. De mentségemre szóljon, hogy valami izé állt ki a szájából, amit mások piercingnek neveznek.

-          Hát... eddig még nem érkezett panasz. – Lehet, mégse szúrtam el annyira ezt az első benyomás dolgot, hisz elnevette magát. Neki lehet, hogy tetszett, de Castiel igen furcsa fejet vágott, így inkább elköszöntem tőlük. Na és most mit kezdjek magammal? Ezzel az akciómmal egy újabb társaságtól fosztottam meg magam. Lassan nem marad ember a csarnokban, aki szívesen beszélne velem. Valami hasznossal kéne elütnöm a fennmaradó időt, de igencsak leszűkültek a lehetőségeim. Nem akarok gyertyatartót játszani, így egyelőre békén hagyom a barátnőmet és a pasiját. Köztük már elég rég óta folynak a dolgok, de istenigazából csak február hatodika óta járnak. Az ő kapcsolatukról se tudok semmit, mert a törpével ellentétben neki van fogalma a magánéletről. Ha már törpe, akkor hozzá végképp nem fogok odamenni, mert várok a pillanatra, amikor én kezdek el hiányozni neki. Azt hiszem, az örökkévalóság másnapján megtörténik ez a csoda. A bátyám valamelyik sarokban vigasztalta a csaját, amiért kegyetlenül lepontozták, pedig ha az ő életében ennyi izgalom van, akkor ezzel kellett volna beérniük. Azt hiszem, ez az este dögunalom lesz annak ellenére, hogy őszinte érzésekről fog szól. Az igazgató és a tantestület a szomorú és szívszorító részekre kíváncsiak, nem a boldog nyálas szerelemre, amit az előbb adott elő Iris. Azt hiszik, hogy ezzel majd belénk látnak és zsarolni tudnak vele. Nem is a hangról szól a mai este, az csak a tejszínhab a tortán.

-          Hát nem volt édes Cicustól, hogy meghívott? – Igen és a következő lépése az lesz, hogy mindenki szeme láttára a színpadon megkéri a kezedet. Még mindig fogalmam sincs, mi történt kettejük között, de az is száz, hogy Castiel utálja. Neheztel rá. Bosszút akar állni? Valamelyik biztos behelyettesíthető a mondatomba. Amúgy biztos baromi sokat képzelhet magáról ez a lány, hogy nem esett le neki mennyire gyűlöli Castiel. Még azt se fogta fel, hogy a meghívás mögött hátsószándék lapult. Vajon egyből leesik neki, amint meghallja a dalt, vagy még akkor is áltatni fogja magát?

-          Nincs mit tenni, ő már csak ilyen elragadó személyiség, nem? – Tártam szét a karomat tehetetlenül, mire összeráncolt szemöldökkel fordult felém. Végre leolvadt az az álszent, hányingerkeltő mosoly az arcodról. Akár büszke is lehettem volna magamra, de ameddig nem sikerül ugyanezt elérnem a mostohaapámnál is addig csak egy piti kezdő vagyok.

-          Gúnyolódhatsz, de kettőnk közül neked van elcseszett ízlésed. – A mondatát hallva kidagadt egy ér a homlokomon. Mit merészelt mondani ez az álszent kis kurva...? Hogy az én ízlésem elcseszett? Na ne röhögtessen, nem én jártam egy vadbarommal. Illetve... volt már rá példa, de nem ez a lényeg. Vagyis igenis de! Castiel legalább nem csalt meg senkit se.. várjunk csak... miért kezdtem az ő malmára hajtani a vizet?! Valami baj tényleg lehet a fejemmel, de az ízlésemmel semmiképpen se. Biztos azért mondja ezt, mert Lysander az exe szöges ellentéte. Ha addig élnék se választanám Castielt az exem helyett. Semmi csábító nincs abban a seggfejben. Hamarabb is fog elpatkolni, mint én, ha így folytatja. Valahol meg kéne húznia a határt, mert a végén tényleg átkerül a túloldalra. És amennyiben ez a csaj továbbra is inzultál a saját kezeimmel gondoskodok a fiú haláláról. Mert az ő sara, hogy ma este a köreinkben tudhatjuk. Efelől nincsenek kétségeim.

-          Ízlések és pofonok. – Mondtam végül, ami tőlem igen nagy előrelépésnek számított. Egy másik szituációban egész biztos leálltam volna veszekedni, de nem ma este, amikor még élni se volt kedvem. Ráadásul vannak egyedek, akiknek hiába beszélsz, akkor se hallgatnak meg. Viszont nem bírtam megállni és muszáj volt mondanom valamit. – Az én barátom, akkor is sokkal értelmesebb.

-          Lányok, miről beszélgettek? – Lysander mögém sétált és észrevétlenül megragadta az ökölbeszorított kezemet. Jaj, hogy mennyire jól ismer engem ez a srác. De mi annyira különbözünk egymástól, hogy a kapcsolatunk bazi unalmas lenne. És az is volt.

-          Édes, hogy a barátnőd ennyire kiáll melletted. – Gúnyolódhatsz amennyit akarsz, de miután beverem a képed utána én fogok. Mintha csak olvasott volna a gondolataim között a srác elkezdett olyanokat suttogni a fülembe, hogy senkit se üthetek meg, mert itt van az igazgató is és mindent lát. Hol érdekel az engem? Már régen nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam a tanárok.

-          Úgy nézel ki, mint aki helyben letépi valaki fejét.

-          Kiváló ötlet, veled fogom kezdeni! – Fordultam Castiel felé fenyegetően, de ő már régen nem ijedt meg a dühös énemtől. Meglehet, hogy néha nevetséges módszereim vannak, de nem fer hogy Sue és Tina még mindig megtudják félemlíteni.

-          Hogyne hercegnő, de inkább a színpadot figyeld! – Fordította a fejem az említett irányba, ahová éppen fellépett a rejtélyek tárháza vagyis a legifjabb iker, Chloe. Mindig is volt valami a lányban, amitől ő még a testvéreinél is furábbnak hatott. Nem, a fura nem fejezi ki annyira jól, hogy mit is gondoltam róla igazából. Annak ellenére, hogy hatalmas mosollyal az arcán és nyíltan közeledik mindenki felé ő maga annyira... elérhetetlennek tűnik. Ahogy most ott állt fönt a színpadon és mélykék szemeivel a közönséget fürkészte tudtam, hogy megint valami olyasmit fogunk hallani, ami felkelti bennem a gyanút. Amikor elkezdett énekelni, akkor egy olyan oldalát mutatta meg, amit eddig egyszer sem láttam. A tekintete vádló volt, tele szemrehányással és megannyi sérelemmel. Amikor a dal refrénjéhez ért, akkor úgy tette fel azt a kérdést, mintha tényleg nem értené.

-          How do you love someone... – Chloe mindig elérte a várva várt hatást, mesterien értett ahhoz, hogy átverje az embereket maga körül. Már múltkor is sikerült megállapítanom, hogy senki se ismeri igazán, hogy ki is ő valójában. Megfigyelte a bátyjait, utána magáévá tett egy kis darabot belőlük. És így létrejött ez a lány, akinek a szemei eddig egyedül éneklés közben voltak emberien őszinték. Magány, fájdalom, sértettség és harag. Ezt láttam az elmúlt két alkalom során.

-          De édes, fogják egymás kezét! – Ez a csaj, hogy nem szűnt meg még létezni? És ha kézfogás alatt arra célzott, hogy Lysander lefogta az ökölbeszorított kezem, hogy ne húzzak be neki, akkor igen. Kibaszottul édes és meghitt jelenet szemtanúja lehettél. Az igazi barát nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj... még ha legbelül ő is ugyanarra gondol. Lys nem annyira híve az erőszaknak, de biztosra veszem, hogy nem bánná, ha pofán kúrnám. Szerintem Castiel még meg is köszönné.

-          Ha megbocsájtasz... – Húztam ki a kezem a fiúéból, szemeimmel pedig megkerestem a másik ex barátomat. Illetve afféleséget, ebben sohasem tudtam dűlőre jutni. Mindegy, ez most egyáltalán nem fontos! A lényeg az, hogy belőle biztos többet tudok kiszedni, mint az antiszoc bátyjából. – Alexy! 
A hangom hatására a fiú összerezzent, a körülöttünk állók pedig mérgesen fordultak felém. Már megint mit műveltem, mindenki úgy néz rám, mintha halálos bűnt követtem volna el. Alexy is aggódva pillantott felém, ami mondjuk nem volt annyira újdonság. – A húgom a színpadon önti ki a szívét, miért kell tönkretenned az előadását?

-          Uhm... – Elgondolkodva néztem a plafonra, mert a kérdés felett nem lehetett csak úgy átsiklani. Lehet, hogy túl hangos voltam? Ezért már többen is panaszkodtak, de ezt kell szeretni emberek! De a másik az, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom arra, hogy kifaggassam. – Nem érdekel. Mi most beszélgetni fogunk.

-          Miről? – Minek pazaroljam az időmet magyarázkodásra, amikor cselekedhetek is helyette? Egy olyan helyre kell mennünk, ahol nem maradok le megint Rachel előadásáról. Vagyis a hangszigetelt öltöző teljesen kizárva, tekintettel arra, hogy az elmúlt két alkalommal ott voltam, amikor a lány énekelt. Viszont nem az én asztalom a suttogás, így muszáj volt találnom egy helyet, ahol kiereszthetem a hangomat. Szerintem az udvar tökéletesen megfelel erre a célra. – Riko, miről van szó?

-          Mit tit.... – Szegeztem volna neki a kérdést, de a mondatomban megakasztott a bokrok felöl jövő zaj. Mennyi az esélye annak, hogy mókusok, mosómedvék, patkányok vagy csövesek laknak az iskolában...? Az utolsó csak egy vicc akart lenni, de valljuk be, nem olyan magasak azok a falak. Bárki könnyedén bemászhatna, ha akarna. Ez nem valami bíztató, de fogjuk fel a dolgokat pozitívan. Lehet, hogy csak egy turbékoló, felajzott pár. Igen, biztos, hogy azok! Egy embert simán megtudok ütni, de az állatokhoz nem lenne szívem. Mindegy, lesz ami lesz alapon visszafordultam Alexy felé. – ....koltok ti hárman?

-          Mire gondolsz? – Ezt a gyereket a fejére ejtették kiskorában vagy tényleg ennyire tökfej lenne? Ismerte és tudtam, hogy mikor hazudik, mivel az arca egy nyitott könyv volt számomra. De most meglepően őszintének és aggodalmasnak tűnt. Azért csak sejti valamennyire, hogy miért rángattam ki a húga előadása közben. Az este tematikája az volt, hogy ami akár rólam is szólhatna és ez a dal sok aggályt hagy maga mögött. – Ugye nem akarod te is elsütni azt, hogy ha fellépnék, akkor az én számom biztos az It’s okay to be gay lenne?

-          Nem... – Amikor végül leesett, hogy ezt halálosan komolyan kérdezte, akkor összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az arcát. Inkább meg sem kérdezem, hogy ki volt az, mert van egy pofátlan gyanúm. – Ne játssz az idegeimmel, mert már így is kész vagyok! Akárhányszor szóba jön a húgotok mindig furán kezdetek el viselkedni és meglepően komolyak vagytok! Mi a különbség közte és köztetek? Miért érzem azt, hogy azok a dalok a szíve mélyéről szóltak és túlon túl őszinték voltak? Tudod, hogy megbízhatsz bennem, szóval kérlek áruld el.

-          Persze, hogy tudom... de ez nagyon személyes ügy. – Ezt anélkül is tudtam már, hogy mondtad volna. Lehet, hogy tényleg nem kéne mások életébe beleütnöm az orromat, de ilyen a természetem. A saját helyzetem se valami rózsás, akkor mégis miért akarom Alexy gondját is a vállamra venni? Segíteni akarnék vagy csak túl kíváncsi vagyok és nem tűrőm, ha valakinek nyilvánvalóan van egy titka? Amit én nem tudok...

-          Legalább valamit mondj el, egy kicsivel könnyebb lesz tőle a lelked. – Szent duma meg minden más szar. Ezer százalék hogy ha elárul valami apróságot, akkor csak még többet fogok követelni. A kíváncsiság kivétel nélkül majdnem minden emberben megtalálható, de ami azt illeti szerintem bennem a kelleténél több rossz tulajdonság volt. Így történt, hogy hihetetlenül idegesítővé és fenyegetővé váltam. Nem hinném, hogy ez volt a legcélravezetőbb megoldás, de legalább hatásos volt. A fiú kimondta azt a kis információt, amit eleinte még kértem, utána csak követeltem. Örökbe fogadtak minket. Ez sok mindent megmagyaráz, de a legfőbb kérdéseimet nem. Ő miért elérhetetlenebb náluk? Miért nem jár iskolába? Hogy nem veszik észre mások, hogy Alexy és Armin keveréke az álcája? De... akármennyire is kapart belülről az érzés, mégse kérdezhettem többet. Nem volt jogom hozzá, így hagytam, hogy véresre marjanak a saját aggályaim.  Reszketegen kifújtam a levegőt miközben lassan lerogytam a fiú mellé a padra.

-          Miért vagy már így is kész? – Törte meg végül a csendet a fiú, mire felé fordultam és próbáltam kivenni az arcvonásait a sötétben. Volt valaki olyan kedves és becsukta a sportcsarnok ajtaját, így az a gyér fény, ami volt azt az ablakoknak köszönhettük. A kérdése viszont először meglepett, miután pedig tovább gondoltam rájöttem, hogy én mondtam ezt pár perccel ezelőtt. Nem mondhatom azt, hogy a franc akar róla beszélni, igaz? Hisz ő is kibökött valami amúgy meglepő, de haszontalan infót.

-          A mostohaapám az oka. – Mondtam végül, mert beláttam, hogy hatalmas képmutatás lenne a részemről, ha nem mondanák semmit. Eszembe jutottak azok az érthetetlen mondatok, amikkel folyamatosan traktált engem, de mégis a legrosszabb az volt, amit értettem. Amikor arról kezdett beszélni, hogy a fia szereti, ha meg kell erőltetnie magát... az sokkolt le talán a legjobban.

-          Nem festesz valami jól, történt valami köztetek? – Vigasztalóan elkezdte simogatni a hátam, amint látta milyen meggyötörten nézek rá. A kettőnk problémáját még csak összehasonlítani sem lehet, mert más a tűrőképességünk, az életünk és mindenünk. De mennyit árulhatok el? Erről még senkinek sem beszéltem a húgomon kívül és az egyetlen, aki igazán megértene az Kyle lenne. – Köze van a cuki rendőrbarátodhoz?

-          Melyikhez? – Kérdeztem végül fáradtan, mire összeráncolt szemöldökkel nézett fel rám. Nem értettem mire fel a csodálkozása, hisz több rendőr ismerősöm is volt és bármelyikre gondolhatott. Aztán némi gondolkodás után leesett, hogy az egyetlen, akinek bármi köze is lehetne a mostohaapámhoz a mostohabátyám. – Nem, és kérlek ne hívd cukinak azt a beképzelt faszt vagy megütlek. Ha van fogalom, ami szöges ellentétben áll a férfival, akkor az ez. Talán még a kedvesség.

-          Csak szerintem van valami a bokorban? – Pillantott kétkedve a hátunk mögé, ahol ismételten megzörrentek azok a rohadt ágak és bokrok. Én éppen kiönteném a lelkemet, erre valami smacizó pár vagy állat nem hagy kibontakozni! Ha én odamegyek, akkor lesz ott mulass,ne mulass. – Megyek és megnézem.

-          Rendben... – Vele jobban járnak, én viszont nem. Mi van, ha valami veszélyes kis állat az, mint például egy mosómedve? Sunyi kis népség és nagyon erőszakosak. Ahw, azt hiszem, kell nekem is egy. Csak rá kell nézni az aranyos kis pofijukra és... azonnal eszembe jut a Totál Dráma szigetben látott erőszakos kis mosómaci. De ha lenne egy, akkor tuti, hogy Raccoon lenne a neve. Nem túl kreatív, de ezt kell szeretni. – Alexy, mi tart ennyi ideig?

-          Semmi érdekes nincs itt! – Mondta sietve, amitől felsejlett bennem a gyanú. Túlságosan is gyorsan vágta rá, ez nekem nem tetszett. Hátrafordultam, hogy lássam mit művelt már megint, de ott a fák között már tényleg nem volt olyan sok fény. – Visszatérve rád... úgy tudtam, hogy ti ketten jól kijöttök.

-          Beszélj múlt időben, mert mostanában kezdem úgy érezni, hogy az alma nem esett messze a fájától. – A legszomorúbb ebben az egészben, hogy komolyan is gondoltam. Kyle annyira kiállhatatlan és bunkó lett az elmúlt héten, mintha menstruálna. Letelt az a végzetes hét, sőt még haladékot is adtam, szóval jobban tennéd, ha észhez térnél. Mindezek ellenére még mindig jobban élveztem az ő társaságát, hisz körülbelül minden szavát értettem, nem játszotta meg magát és a fő indok, hogy nem egy pedofil állat. Csak az újabban rajtakapott hazugságok kezdtek el zavarni. – Minden testvéremet szeretem, legyen vérszerinti vagy mostoha. Lehet, hogy néha tépjük a másik idegeit, de azt hiszem, hogy ettől kerülünk még közelebb egymáshoz. Bármily meglepő ezek alól Kyle sem kivétel, habár rendszerint egy mogorva és bunkó fasz. Nagyon szeretem őt, annyi oldalát megmutatta nekem és ezek közül a kedvencem az, amikor a szeretteit védi. Lehengerlő a belőle sugárzó erő, a szemeiben dúló vihar, a testbeszéde és az arcán váltakozó érzelmek. Egyszerűen imádom, mert semmi oka sincsen rá, mégis úgy véd, mintha a sajátja lennék... éppen ezért gyűlölöm most annyira, hogy a harag tompává teszi a tudatomat és a szívemet. Hogy lehet ép ésszel felfogni, amikor valaki számodra fontos eltaszít magától? A félelem megrészegít.. főleg most, hogy a bátyámmal is összevesztem... egy lány miatt! Irist legalább kedvelem, de Kyle barátnője egy tsundere picsa, aki ki nem állhat!

-          Mit jelent az, hogy tsundere? – Teljesen megfeledkeztem róla,hogy mi két teljesen külön világot részesítünk előnyben. Biztos vagyok abban, hogy én se tudnék minden divattal kapcsolatos dologra válaszolni, ahogy ő se az én animés dolgaimra. Armin, minden megmaradt hitemet beléd vetem, te ugye érted ezt a nyelvet? Mondjuk válaszolni most nem nagyon tudna, hisz ahogy hallottam éppen ő énekelt. Mi ez a szám? Soha életemben nem hallottam még róla. Elgondolkozva fordultam a sportcsarnok felé, de nem tudtam figyelni, mert Alexy mögöttem valószínűleg összeveszett a bokrokkal. Egy ideig vártam, hogy abbahagyja, de miután a zörgéshez beszéd is társult elegem lett.

-          Furcsán viselkedsz és miért álldogálsz még mindig ott?

-          Nem is igazán fontos, hogy mit jelent a tsun.. bigyó. – Ha eddig nem volt gyanús a fiú viselkedése, akkor ezután már joggal aggódhattam. Van ott valami, különben már rég visszajött volna. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a sötétbe, de minden mozdulatlannak tűnt. – Itt most az a kérdés, hogy kire is vagy igazán mérges. A mostohaapádra vagy a mostohabátyádra?

-          Ne próbálj meg pszichológust játszani, mert tudod, hogy utálom őket! – Ezekről a kérdésekről a keresztapám jutott eszembe és a tavalyi nyaram. Mintha bármit is tudott volna arról, hogy min mentem keresztül. Az iskolapszichológus legalább egy kicsivel próbál együttműködőbb lenni. A keresztapám sohase csináltatott velem olyan fás feladatot. Kellett rajzolnom két beteg, egy mese és egy normális fát. Amikor kiadta a feladatot, akkor előtört a maximalista énem és olyan beteg fát próbáltam rajzolni, ami minden ember szívét megérinti. Ki gondolta volna, hogy azt fogja jelenteni, hogy milyen vagyok igazából. A legrosszabb az volt, hogy utána nekem kellett megfejtenem, hogy mit is jelent a rajzom. – Amúgy a kettő nem zárja ki egymást, szóval ez egy szar kérdés volt. Az egyiktől szimplán undorodom, és ki nem állhatom, a másikra csak dühös vagyok.

-          Igazából ezek sem zárják ki egymást.

-          Muszáj mindenbe belekötnöd?

-          Ez a te szokásod. – Remélem, hogy abban a bokorban egy veszett mosómedve rejtőzik és éppen készül megharapni a fiút. Mert ha Raccoon nem teszi, akkor majd én fogom. Vagyok olyan veszélyes, mint egy veszett állat.

-          Már megint kezded! – Végül annyira elegem lett a fiúból és a kötekedéséből, hogy a cipőmmel pofán dobtam. Annyira megérte Alexy sikolya miatt, csak utána nehéz volt fél lábbal elugrálni a padig. Miután visszaszolgáltatta a cipőmet sikerült annyira lenyugtatnia, hogy folytassam a történetemet. – Ezek még nem is zavarnának, de afelett nem tudok szemet hunyni, hogy kifejezetten figyelmeztetett az apjára, ennek ellenére mégis visszaküldött. Gyűlölöm azt az alakot, a hamis, nyájas mosolyát és azokat a kiismerhetetlen szemeket, amikkel rám néz! Minden beszélgetésünk után meg kell magamtól kérdeznem, hogy ez mégis mi volt! Van, amikor egyszerűen csak nem értem, hogy mire akar kilyukadni, de ez még mindig a jobbik eset. A hideg rázott, amikor arra utalt mennyire szereti Kyle, amikor bő ruha van rajtam, mert elrejti a domborulataimat és arra késztetné, hogy levegye rólam.

-          Hogy mit mondott?! – Nem hittem volna, hogy a fiút még nálam is jobban kiakasztja ez a történet. Istenem, de édes, hogy ennyire aggódik miattam! Még a bokorba is belerúgott tehetetlen dühében. – Ne higgy el semmit sem, amit az a.... fickó mond. Biztos vagyok abban, hogy Kyle jobban tisztel annál, minthogy ilyen erkölcstelen gondolatai legyenek veled. De mindenkinek vannak furcsa fétisei... az istenért..! Kyle imád téged, élete legszebb és legrosszabb napja volt, amikor megismerkedtetek. – Ez az utolsó mondat úgy hangzott, mintha az apám lenne és már előre félt volna a pillanattól, amikor először kezdek el járni valakivel. – Megadtad neki azt az élményt, amit a saját testvére nem. Bátyád helyett bátyád lehetett, mert Nigel egy szánalmasan... vagyis férfiként érezte magát melletted. Megvédhetett, gondoskodhatott rólad és nyugodt szívvel kritizálhatott, mert tudta, hogy úgy is megbocsájtasz neki. És ne felejtsük el, hogy imádnivaló vagy, amikor ügyetlenkedsz és próbálsz főzni.

-          Alexy, túl romantikus alkat vagy, ennek a háromnegyedét most találtad ki. – Unottan megtámasztottam a fejemet és a szemeimet forgatva képzeltem el, hogy Kyle akárcsak egyszer is ilyeneket mondana rólam. – De még mindig jobb, mint az apja. Ha ő hozzámér, akkor legalább nem leszek rosszul, sőt amikor megsimogatja a fejemet, akkor egész kellemesen érzem magam. – Alexy egy pillanatra morgott valamit az orra alatt, de nem igazán törődtem vele. – De az szinte hátborzongató, hogy a mostohaapám majdnem minden alkalmat megragad, hogy hozzám érjen... Ma csak ötször kellett leráznom magamról azt az undorító kezét! Biztos lehetsz benne, hogy levágom a mancsát, ha megint próbálkozik valamivel.
Ahogy ültem arra lettem figyelmes, hogy már nem hallom a legidősebb ikernek a hangját, ami csak azzal lehetett egyenlő, hogy véget ért az előadása. Ne... ne... ne, ne, ne! Ez azt jelenti, hogy Alexy miattam a bátyja előadását is lekéste és nem csak a húgáét! Úristen, hogy lehettem ilyen önző? Ráadásul az eredeti célomtól is eltérített és helyette én öntöttem ki a szívem neki.. az a kis álszent színészpalánta! Dühösen pattantam fel és odarobogva a fiúhoz karon vágtam. Velem aztán ne szórakozz, csak mert nem akarsz a magánéletedről beszélni!
Simán ellenkezhettél volna, mondjuk mindketten tudjuk, hogy annak semmi értelme nem lett volna. Túl akaratos vagyok ahhoz, hogy ezt annyiban hagyjam! Végül nem hagyott nyugodni a gondolat, így megkérdeztem, hogy melyik dalt választotta a tesója. Már a cím alapján tudtam, hogy nagyon is illik a fiúhoz a dal. Csak az a baj, hogy nem tudtam miről szól a Superheroes.

-          Oh, hogy az a.... – Kaptam a fejem a csarnok felé, amikor meghallottam az unokatesóm hangját és az általuk választott dalt. Az a kis kurva... esküszöm mondom, hogy lerugdalom a picsáját a színpadról! – Alexy, dolgunk van!

 

Bocsánat a késésért, de kellőképpen elfoglalt voltam!
A részzel kapcsolatban pedig túl hosszú lett volna, így muszáj volt két részre szednem.
A következő rész címe:
Csak őszintén

95. rész - Ami nincs leírva

 

- Eléggé lepukkant ez az épület. – Jegyezte meg Scott, ahogy felpillantott az előttünk tornyosuló iskolára. Még ha mélységesen egyet is értettem vele, ezt akkor sem hagyhattam annyiban. Így történt, hogy oda se pillantva oldalba könyököltem. Azt hittem, hogy meg se fogja érezni, ahogy Kyle se szokta. Talán épp emiatt lepődtem meg a kelleténél jobban, amikor fojtott nyögést hallottam. Mi a... csak azt ne mondja, hogy fájt neki! Ennyire nyámnyila egy fiú se lehet... Még Alexy is csak nevetett volna a helyében. Azt hiszem, hogy ez mindkét félre nézve sértés volt.
Más is állhat a háttérben. Lehet, hogy nem csak a látásom romlik, hanem a hallásom is. Mondjuk ennek a variációnak egyáltalán nem örülnék. Maradjunk csak annyiban, hogy puhapöcs vagy én vagyok a kelleténél erősebb. De attól még jó lenne megbizonyosodni a dolgok állásáról. Összehúzott szemekkel fordultam felé és azt kellett látnom, hogy az oldalához kapta a kezét. Most csak képzelődtem vagy tényleg megremegett a szája? Haver, most, hogy jobban belegondolok te rendőr vagy! Hogy lehet, hogy fájt neked? Mondjuk, ha nem magamban beszélnék, akkor sokkal hamarabb választ kapnék a kérdésemre. De akkor is! Nem értettem ezt a szituációt! A munkája valamivel nagyobb fizikai erőnlétet igényel, szóval... asszem gyúrnod kell haver, ha nem akarod, hogy a bűnözők egy pofonnal kiterítsenek. Amúgy... hány éves is vagy? Sohase említetted, de abban biztos vagyok, hogy te vagy az idősebb a két bunkó közül. Bár Kyle elörökölhetné tőled a címet, mert ahhoz képest, hogy hány éves, idősebbnek néz ki. Annyiszor ráncolja a homlokát, hogy nem is csodálom. Ráadásul mindig olyan komor és keveset is alszik. Igazán kezdhetne magával valamit. Mondjuk felfüggeszthetné a kávé iránti szenvedélyét.... bár lehet, hogy az csak rontana a helyzeten. Áh, a pokolba már ezzel az egésszel! Miért nekem kell helyrehoznom azt az istenverte seggfejt? Nem ezért küldtek neki az égiek egy barátnőt? Ha másra nem is, legalább erre az egy dologra képes lehetne az a tsundere picsa. Belefáradtam már abba, hogy én legyek a kis üdvöske, aki próbálja helyre tenni a még nem egészen, de már majdnem mostohabátyját. Semmi közöm ahhoz az alakhoz! Ráadásul nem felejtek olyan könnyen. Szerinte szó nélkül hagyni fogom a mai műsorát? A legkevesebb, hogy leégetem a tetőt a feje fölül. Kik is laknak ott...? Nem volt az olyan régen, biztos itt van valahol az emlékezetemben. Csak a jelentéktelennek minősített dolgok között. A zsidóra tippelek, hisz általában csend szokott lenni. Nem különösebben járkáltam fel a fölöttünk lévő emeletre és igazából egyáltalán nem beszéltem velük. Szóval kit érdekelnek?! Sokkal inkább leköti a figyelmemet Árián és Stenly. Olyan régen láttam őket utoljára. Még ha ez csak pár hetet foglal magába. Vajon jól vannak? Ugye jól kijönnek? Jézusom, mi volt ez az előbb? Úgy viselkedtem mintha óvó néni lennék. Mindketten felnőtt emberek, csak tudják, hogy mi jár a tetteikkel. Viszont hiába tagadnám, valamilyen szinten mindketten hiányoznak. Bearanyozták a napjaimat.
- Téged senki se hívott, szóval akár haza is mehetsz. – És ez még igaz is volt. Senki olyan nem hívta, akinek lenne akár egy hangyafingnyi köze is az eseményhez. Amúgy pedig milyen nevetséges indok az, hogy Kyle parancsba adta? A kutyája, hogy ennyire engedelmeskedik neki?  Ha igen, akkor otthon hagytad a gazdid és a pórázod Lessie. – Kyle képtelen volt a saját seggét idetolni, de téged ideküldött, hogy „barátkozzunk”? Hogy is van ez Scott?
- Dolga akadt.
- Nekem azt mondta, hogy dolgozik... eszerint hazudott. – A felismerés megkereste a szívem legsebezhetőbb pontját és ott szúrt meg. Miért kell ennek ennyire fájnia? Bármi is történt eddig Kyle mindig őszinte maradt hozzám, még ha ezzel meg is bántott. Miért változtak a dolgok? Nem akarom... de minek játszom itt a mártírt? Amíg az idő folyamatban van, addig semmi sem állandó.
- Riko... – Csendre intettem, nem akartam hallani a további hazugságokat, kifogásokat. Ráadásul Scottnak egy kedves szava nem volt még hozzám az ismeretségünk óta... ha nem számoljuk bele az utat otthonról idáig. Nem! Mondjuk inkább úgy, hogy készségesen válaszolt a kérdéseimre, köze se volt a kedvességhez. Ha hazugságokat akarnék hallgatni, akkor megkeresném Viktort. Belőle úgy is csak az jön.
- Ne mondj semmit. – Lemondóan megcsóváltam a fejem és minden további szó nélkül besétáltam az épületbe. Ahhoz képest, hogy be kéne fejezni az előkészületeket elég kevesen tiszteltek meg minket a jelenlétükkel. Lehet, hogy meg kellett volna várnom a bátyámat? – Melody!
- Riko, jó reggelt! – Amikor észrevette, hogy ki szólítja, tüneményes mosolyt villantott. Ez kellett legyen az intő jel, hogy tartsam magam távol tőle, mégse tettem. Valami információt akkor is ki kell szednem belőle. Még ha nem is értettem a nem szánt kedves mosoly mögött rejlő üzenetet. Még csak köszönő viszonyban sem vagyunk, szóval fura, hogy így örüljön nekem. – Tökéletes az idő a nyílt naphoz, nem gondolod?
- Hogyne... – Nem bájcsevegni jöttem, az egyáltalán nem a kenyerem. Csak annyit akartam megtudni, hogy mi a dolgom. Ha senki nem mond semmit, akkor fogom magam és kiülök napozni a kertészklubba. Úgy is rám férne egy kis szín. De azért meg kéne próbálnom hasznosnak tűnni... Éppen ezért erőt vettem magamon és rákérdeztem.
- Van egy csomó kaja, amit el kell vinni a pincéből a tornaterembe. Viszont néhány szatyor nagyon nehéz és... ki ez a férfi? – Melody mindig is azok az emberek közé tartozott, akiknek az arcáról nyitott könyvként lehetett olvasni. Amikor félbehagyta a mondatot és gyanakodva pillantott a hátam mögé, akkor láttam, hogy aggódott. Viszont nekem volt egy nagyon erős gyanúm, hogy kiről beszél. Mibe le nem fogadom, hogy Scott téblábol a folyósokon. Megfordultam felkészülve arra, hogy igazam lesz. És... így legyen lottó ötösöm.
- Igazán senki. – Válaszoltam végül, mire bezsebeltem egy csúnya pillantást. Tőled aztán nem fogok megijedni Lessie. Te csak Kyle kicsi kutyuskája vagy, aki minden parancsára ugrik és hűségesen védelmezed... tőlem. Hah, igazán megtanulhatnád, hogy ki is van rossz hatással a gazdádra! Kezdve a drágalátos barátnőjével, aki miatt megszakította velem a kapcsolatot. Ha én még egyszer látom azt a némbert... isten a tanúm, hogy megtépem...
- Nincs joga itt tartózkodni. – Bökte ki végül Melody, mire minden akaraterőm dugába dőlt és a férfi arcába röhögtem. Sajnálatos eset Scotty! Hiába tetted meg ezt a hosszú utat, úgy látszik, most mehetsz is haza!
- Úgy tudom, hogy ez egy Nyílt Nap... – A férfi értetlenül nézett az osztályfelelősre, aki erre zavartan hadarni kezdett... valami szabályzatról. A vitájuk akár szórakoztató is lehetett volna, de nem volt az. Sokkal inkább unalmas, éppen ezért találtam magamnak egy jobb elfoglaltságot. Odamentem Scotthoz és elkezdtem vizsgálni a karját, hátha felfedezek valami olyasmit, aminek akár csak egy kis köze is van az izomhoz. Mondjuk erre nem a böködés és a taperolás volt a legjobb mód, de ebben a helyzetben ez jutott csak eszembe. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idő elteltével lesz elege a férfinak. Meglepően sokáig bírta, Melody pedig már a látványtól is elvörösödött. Hékás, semmi mocskosat nem műveltem, csak felmértem a terepet! – Te meg mi a jó Istent művelsz?!
- Olyan kis gizda vagy... – Böktem ki végül az igazságot, mert a testmagasságához képest rettenetesen vékonynak és gyengének tűnt. Ráadásul izomnak nyomát se találtam, maximum valami affélét. Ahogy az arcára pillantottam azt is megállapítottam, hogy az igazságot se viseli valami jól. Feldúltnak tűnt, az alsó ajkát beharaptam és látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de egyszerűen nem ment neki. Ha nem tudsz szembenézni a valósággal, akkor egészen eddig hogy élted túl? – De attól még a segítségünkre lehetsz.
- Ezek után még van képed a segítségemet kérni?
- Ahogy mondod. – Mosolyogtam rá édesen, de a tekintetéből ítélve nem tetszett neki a díjnyertes vigyorom. Pedig én nagyon igyekeztem. Intettem a még mindig vörös arccal álldogáló lánynak, utána megaragadtam a férfi kezét és magam után rángattam. Ahogy lekaptattunk a lépcsőn Scott abban a pillanatban megtorpant... és kiült az arcára a csodálkozás. Nem is igazán tudom, hogy mit is várt egy pincétől. Mondjuk abban igaza van, hogy újra lehetne festeni ezt a helyet. Mert a festék már régóta lepattogzott. Ráadásul a fény is gyatra. – Hoztam egy erős kart.
Arra szükség is volt, mert a földön még egy csomó szatyor hevert árván és valaki viccesnek gondolhatta, hogy pont Violát küldte ide pakolni. Akinek az arcára hatalmas erőfeszítés ült ki, amikor megpróbált egyet megemelni. Na, ez már egy jó műsor volt, nem úgy, mint Scott és Melody veszekedése. Viola a hangom hatására megkönnyebbülten sóhajtott, a sarokban üldögélő Mirtill pedig egy pohár kávét szürcsölt, hatalmas karikákkal a szeme alatt. Amikor meglátott üdvözlésképpen a magasba emelte az italt.
- Ebbe a pincébe igazán rakhatnának egy vízipipát... – Motyogta bele a poharába és elgondolkoztam azon, hogy ha elvenném tőle a kávéját, akkor elaludna – e. Mert látszólag ő csak lélekben segített be a lánynak.
- Támogatom! – Vettem el Violától a szatyrot, aki hálálkodva megköszönte. Mintha csak utána kapott volna észbe, megkérdezte, hogy nem túl nehéz – e. Lesajnálóan megráztam a fejem, mert a méretéhez képest nem is volt olyan nehéz. – Scott, tedd magad hasznossá és ne csak névlegesen légy férfi!
- Nem azért jött, hogy segítsen nekünk? Mert szükségünk van valakire, aki elviszi a szatyrokat a tornaterembe. – Ezt már egyszer hallottuk Melody, nem kell papagájként ismételgetned magad. Ha nem kéne utána szembenéznem az igazgatóval és kifizetnem a kajákat, akkor tuti, hogy hozzávágtam volna a kezemben lévő szatyrot.
- Sokkal erősebb vagyok nála, szóval ne jártasd feleslegesen a szádat Melody. – Scott már éppen készített volna egy képet, amikor megszólaltam. Nagyon elege lehetett már belőlem. De így jár az, aki csak kényszerből próbál összebarátkozni velem. Eddig se jöttünk ki jól, miért hiszi Kyle azt, hogy a szavára karikacsapás szerűen megváltoznak a dolgok? Beképzelt alak. – Most meg hova mész?! Azonnal gyere vissza!
- Szerintem ő nem fog segíteni nekünk. – Jegyezte meg halkan Viola. Hű, ha ezt nem mondod, akkor lehet, hogy észre se veszem. Ezt a megfigyelő képességet, nem semmi! Inkább szó nélkül hagytam, de azt azért nem hagyhattam ki, hogy ne forgassam meg a szemeimet. Utána elindultam a sportcsarnok felé. Útközben belekötöttem Castielbe és Tinába, akik munka helyett az egyik szekrénynek dőlve smároltak. Persze, hogy válaszadás helyett inkább csak bemutattak nekem. Cast, ne csodálkozz, ha mondok pár dolgot a szüleidnek, ha itt lesznek. Mint például tökéletesen elmagyarázom, hogy hogyan néz ki Tina. Csak, hogy megismerjék végre. – Talán ki kellene pakolnunk, nem gondolod?
- Nem. – Már hozzájárultam ennek a rendezvénynek a sikeréhez, szóval nem terveztem a továbbiakban megmozdítani a kisujjamat se. Szóval a háttérbe húzódtam és figyeltem, ahogy Melody és Viola kipakolnak az előre kikészített asztalokra. Volt ott minden, még egy komplett gyümölcsös tál is... amit nem tudtam hova tenni. Az üdítőket meg a sütiket még megértettem, de puncs, bor és pezsgő? Mit képzelt az igazgató? Részegre itatja a közönséget?
- Mit... Ó! – Mr. Faraize sietett oda a lányokhoz és annyira elsápadt, hogy azt hittem elájul. – Nem vagyok benne biztos, hogy most még ki kellett volna rakni ezeket.
Mennyire nevetni fogok, ha most arra kéri őket, hogy pakoljanak vissza a szatyrokba. Már előre mosolyra húzódtak az ajkaim, amikor hirtelen megjelent az a szakállas kis ördögsegéd és tönkretette a szórakozásomat. Még jó, hogy nem lesz ma itt Mr. Sátán.
- Jön a családod? – Végre valaki olyan, akinek a jelenléte nem löki a magasba a pulzusomat. Mosolyogva fordultam Peggy felé, majd csak bólintottam a kérdésére.
- Sajnos... – Tettem hozzá egy fintorral az arcomon. Én minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a közelgő katasztrófát, de a bátyám ellenem dolgozott. – Itt lesz a terhes anyám, aki körülbelül annyira volt lelkes ennek a napnak a hallatán, mint én kémia órán. Szerencsére az új barátjának dolgoznia kell, szóval ennyi jóság legalább szorult Istenbe. De helyette ideküldi az apámat, akivel állítólag nem is tartózkodhatok egy helyiségben. Talán úgy megoldható ez az egész, hogy ameddig ő az udvar egyik végében áll, addig én a másikon.
- Nagyon bonyolult a családi helyzeted. – Rettentően örültem, hogy csak ennyi kommentet fűzött a kis szóáradatomhoz. Nem tudom mit kezdtem volna, hogy ha további kérdésekkel teljesen belevájja magát a zűrös családi életembe. Talán nem is olyan pletykás, mint amilyennek beállítják. – Nem nézünk körbe?
- Menjünk. – A szinte még el sem kezdődött műsornak elég hamar véget vetett az ördög jobb és bal keze. Lehet, hogy azt a feladatot kapta, hogy tönkretegye azt a kis szórakozást nyújtó dolgot számomra? Sajnos elég nagy a fantáziám, mit ne mondjak. – Scott?
Nem is igazán tudom, hogy mire számítottam a kis jelenetünk után, de minimum arra, hogy elhúzott innen a redvás francba. Az lett volna a legkevesebb. Ehelyett az egyik fának dőlve telefonált és az arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem volt boldog, vagyis kizárásos alapon engem szidott. Biztos elment árulkodni a gazdinak. Nem tudom eldönteni, hogy ő most csak szimplán papucs vagy teljesen elment az esze.
- Ki ez a nő? – Valakinek annyira nem volt élete, hogy a szabadidejét is a gyereke iskolájában tölti? Csak azért kérdezem, mert már megint láttam azt a szőke hajú nőt, aki a varrásfoglalkozást vitte tegnap. És még mindig olyan természetellenesen nagy vigyorral az arcán mászkált. Most éppen Kentinkével társalgott, aki látványosan szenvedő arcot vágott.
- Ő Kim anyukája. – Szóval ezért nem volt szimpatikus már a legelejétől fogva. Gondolhattam volna, ha létezik szülő, aki első ránézésre taszít, akkor az csak is az ellenségemé lehet. Vagy úgy általánosságban mindenkié.
- Rád szabták, senki másra nem illene! – Ez valami bíztató beszéd akart lenni a nő részéről? Ha igen nem nagyon jött össze neki, mert a srácnak még mindig olyan volt az arca, mintha a fogát húznák. Valószínűleg neki kell viselnie a varrásfoglalkozáson készített munkájukat. Már előre élvezem a műsort, biztos rémes lehet, ha Kentin ennyire visszakozik.
- Riko, ijesztő a mosolyod... – Jegyezte meg Peggy, mire a mosolyom kiszélesedett. Lássa csak az egész világ, illetve iskola, hogy mennyire is fogom élvezni Kentin szenvedését, ahogy leégeti magát az iskolatársai és a szüleik előtt.
- Légy büszke arra, amit készítettetek! Nagyon... – Kim anyukája csak megerősítette a gyanúmat abban, hogy valami borzalmat sikerült létrehozniuk tegnap. Nagyon igyekezett nem megbántani őket, kereste a megfelelő szavakat. Várjunk csak... úgy rémlik, hogy Rosalya is ebben a csapatban volt, aki annyira, ha nem jobban buzul a ruhákért, mint Alexy. Ő sohasem engedte volna meg ezt a cirkuszt. Mi a fene... kíváncsi leszek az arcára. Talán van esély így arra, hogy ne mi legyünk az utolsók. Mert az is hót ziher, hogy semmit sem nyerünk az Amberrel forgatott kisfilmünkkel.
- ... jól fogok szórakozni. – Fejeztem be a mondatot, ahogy kiléptünk a teremből, Peggy pedig hozzáfűzte, hogy igazi szadista lélek vagyok. Ahogy Kylenak mondtam, inkább szadomazo. De ezt inkább nem ismételtem el a lánynak. Ahhoz képest, hogy az előkészületekkor milyen kihalt volt a suli, most már kezdtek egész sokan lenni. Bezzeg segíteni nem voltak képesek. És a bátyámat még mindig sehol sem találom!
- Tudja, hogy az kényes lenne... – Már éppen megszólítottam volna Nathanielt, hogy közöljem vele a nézeteimet, miszerint nem fogok énekelni a ballagáson, de akkor megláttam azt az igazgatónak öltöztetett disznót is. Aggodalmaskodva pillantott a fiúra, ez pedig elegendő oknak bizonyult, hogy hallgatózzak. Peggy pedig nem akadályozott meg benne. Ch, még jó hogy, az már képmutatás lett volna a javából.
- Az biztos. Azok után, ami történt nem hiszem, hogy tárt tarokkal fogadnák, de ha tényleg jönni szeretne... – Oké, ebből egy szót sem értettem. Látszólag ezzel egyedül voltam, mert a mellettem lévő lány arca elkomorult. Vagyis csak nekem nem volt egy hangyafingnyi tippem se arról, hogy kiről beszélnek.
- Az szóba sem jöhet. Sokat beszélgettünk erről családi körben... – Családi kör? Ez meg mit jelentsen? Valamikor a közelmúltban rendeztek egy kis balhét iskolai kereteken belül? Ember, semmit se értek... de annyi szent, hogy ezek szerint nem csak nekem van zűrös családi életem. Az viszont meglepett, hogy pont a D.Ö.K elnök lesz a másik személy. Vajon milyen lehet a családjuk? Csak is egy olyan anyát és apát tudok elképzelni, akik hasonlóak ahhoz a hárpia ikerhúgához. Nem akarom megismerni őket... a kelleténél már így is jóval több időt töltünk együtt az ikrekkel.
- Jobb lenne, ha mennénk... – Ezt a napot is megértem, Peggy tekintettel volt valaki magánéletére. Megragadta a karomat és minden további szó nélkül elrángatott az igazgató és Nathaniel közeléből, hogy zavartalanul folytatathassák a titkos kis beszélgetésüket. – Tudom, hogy fúrja az oldalad a kíváncsiság.
- Tudtommal nem én vagyok a pletykakirálynő az iskolában. – Vágtam vissza, majd kirántottam a kezem a szorításból, amikor már hallótávolságon kívülre kerültünk. Egészen az udvarig rángatott ez a pletykafészek. Mitől félt? Hogy majd odamegyek és nem túl diszkréten hallgatózom? Nem túl eredeti gondolatok.
- Én csak információt közlök az emberekkel és az tudtommal nem bűn! – Persze, én is ezt mondanám, de legyen, ahogy akarod. Én viszont csak megakarom tudni, hogy mi történt, ami lehet, hogy képmutatás a részemről. A saját lapjaimat nem fedem fel, de azt elvárom, hogy mások megtegyék helyettem? Lehet, hogy jobban érdekel a pletyka, mint hittem. – Még tavaly történt, kilencedikben. Azt ne kérdezed hogyan, de Liliom elkezdett gyanakodni arra, hogy nincs minden rendben Nathaniel családjában. Nem tudom pontosan mi történt vagy, hogy miként vette rá Ambert, hogy kössenek fegyverszünetet, de egyik nap ott aludt náluk. Ez az egész iskolát felbolygatta és nem sokkal később behívatták Nathaniel szüleit. Mint később kiderült Liliom állt a dolgok hátterében. Nem bírta tétlenül nézni az eseményeket, így minden tiltás és kérés ellenére akcióba lendült. Felhívta a gyámhivatalt. Ezután vitték el Nathaniel apját a rendőrök. Azóta Nath külön él a családjától és saját háza van.
- Miért nem lepődök meg azon, hogy Liliom az egyik főszereplője ennek a történetnek? – Persze, hogy a legjelentéktelenebb információ ragadta meg a figyelmemet. Tekintettel arra, hogy ebből a történetből nem igazán tudtam meg, hogy mi történt. Annyi biztos, hogy komolyabb, mint a mi családunkban. De egy csomó lehetőséges variáció közül kéne kiválasztanom, hogy miért vitték el Nathaniel apját a rendőrök. Azt hiszem, hogy ennyire nem érdekel a történet. Megtarthatja a további titkait magának.
- Anyu, ugye emlékszel Rikora? – Egész véletlenül belefutottunk a problémásabb ikerbe és az anyukájába is. Nagyon reméltem, hogy azóta tisztázta már otthon a helyzetet, mert semmi kedvem nem volt színészkedni. Csak vallja be a szüleinek, hogy biszexuális. Vagy meleg. Tőlem azt mond, amit akar, csak ne keverjen még egyszer bele.
- Persze! Ő a lány, akiről azt hazudtad, hogy a barátnőd. – Hála a magasságosnak! Ezek szerint sokkal felszabadultabb lehetek Alexy szüleinek a közelében. Már csak az hiányzott volna, hogy mindenki szeme láttára játsszam a srác barátnőjét, miközben Castiel anyukája abban a tudatban él, hogy én Lys csaja vagyok. Miért mentem bele ilyenekbe...? Mondjuk az utóbbi Cast számlájára írható. Azt hiszem, tényleg itt lenne az ideje annak, hogy bosszút álljak rajta.
- Én erről most hallok először.
- Na látom, sok dolgotok van. Megnézem, hogy az igazgatónőnek nincs – e rám szüksége. – Kérem, ne hagyjon itt ez a kettő karmai között! Roderica, azt hittem, hogy legalább egy kicsit megkedvelt engem! Hogy lehet ilyen szívtelen?! Peggy keselyű szemekkel nézett rám, mire nemes egyszerűséggel odalöktem a fiúnak, hogy ő világosítsa fel. Addig én szép csendben elmenekültem a helyszínről és visszaslisszoltam az épületbe. Legnagyobb bánatomra pont szembejött velem Scott. Ez még mindig itt van? Azt hittem, hogy miután kipanaszkodta magát a gazdijának hazament. Semmi érdekes nincs ebben a nyíltnapban. Minek jött egyáltalán? Mert azt nem hiszem el, hogy Kyle csak úgy kiadta volna parancsba, hogy barátkozzunk.
- Miért vagy még mindig itt? – Kérdeztem végül, mire rezzenéstelen arccal meredt rám. Semmit se tudtam leolvasni az arckifejezéséből. Őszintén még azt se tudtam, hogy mire gondolhat. Talán arra, hogy ez most egy komoly kérdés akart – e lenni. De annyi biztos, hogy nem válaszolt. Csönd királyban lehet, hogy verhetetlen lenne. – Nem láttad a testvéreimet vagy a szüleimet?
- A húgodat nem láttam. Az apukáddal és a bátyáddal csak egyszer találkoztam, kétlem, hogy felismerném őket. Anyukádat pedig soha nem láttam még. – Hát, legalább válaszolt és ezt is sikernek könyvelhetem el. Mintha... távolságtartóbb lenne, mint előtte. Ez lehetséges? Magától egyáltalán nem szólt hozzám, ha kérdeztem, akkor is csak kényszerből válaszolt. Már éppen feladtam volna, amikor megszólalt a telefonja. Nem is ettől dermedtem meg, hanem a csengőhangjától. Ezt a számot ismertem...
- Got7...? – Néztem rá félve, amint lebonyolította a telefonhívást. Talán most először tartottam a válaszától. Azt viszont nem tagadhatta, hogy ez K – Pop volt. Scott ilyen zenéket hallgat? Ennyire ellentétes lenne az ízlése a kis gazdijával? Talán jobb lenne, ha nem hívnám így többet Kyle – t, de annyira haragszom rá. Viszont az előttem álló férfi még semmi súlyosabb bűnt nem követett el ellenem. Talán csak azt a lenézést, amit a kórházban tanúsított. De akkor is segített nekem. Amit még a mai napig se köszöntem meg neki. Mert akkor igenis megbántott.
- Mi a baj van azzal, ha valaki férfi létére szereti az animéket és a K – Popot? – Kérdezte halkan és láttam a szemeiben, hogy attól fél meg fogom alázni. Mégis hogy tehetném? Hogy lennék rá képes, amikor én ugyanezeket hallgatom és nézem? Senkit nem fogok sértegetni a zenei ízlése miatt, főleg nem olyan valakit, akivel ugyan az az érdeklődési körünk.
- Szeretem az ilyen embereket. – Mondtam végül, mire felkapta a fejét és csodálkozva nézett rám. Mi van, nem nézhető ki belőlem ez a kedvesség? Fájnia kéne, hogy ennyire meglepődött a szavaimon. De ehelyett csak szomorúságot éreztem. Ha ennyire megleptem vajon mit gondolhatott rólam? Nem akarom tudni. Jobb az áldott tudatlanság.
- Riko, végre megtaláltalak! – Akkor máskorra halasztom a férfi kifaggatását, mert Iris volt olyan kedves és közbepofázott. Sokkal jobban érdekelt, hogy Scott mennyire van belemélyedve ebbe a világba, mint a lány mondandója. Talán kicsit gorombán meredtem rá, ugyanis megtorpant és először zavartan nézett rám, utána pedig Scottra. – Esetleg... zavarok?
- Tulajdonképpen igen... de hagyd csak. Mit szeretnél? – Egy percig mérlegelte a helyzetet. Azon gondolkozott, hogy a mondókáját későbbre is halaszthatja, de én ezt nem hagytam neki. Némi erőltetés segítségével végre kibökte, mit akart. Ezek szerint a többiek már kiállítottak pár alkotást az udvaron. Arról érdeklődött, hogy nem szeretném – e megnézni vele őket. Vetettem egy gyors pillantást Scottra, aki megerősítésként bólintott egyet. Hát, akkor legyen. – Persze, miért ne?
- És... ő ki? – Persze, hogy mindenkinek feltűnt Scott itt léte. Igazán nehéz lehetett egy fotózgató férfit kiszúrni, akit eddig sohasem láttak ebben a kis iskolában. Féloldalasan hátrapillantottam, hogy lássam az arcát. Engem figyelt és várta a válaszomat. Talán attól félt, hogy megint senkinek nevezem? Ez nem fordulhat elő, csak ha nagyon megbánt.
- Ő... majd meglátom, hogy barát vagy ellenség. – Még nem döntöttem el, hogy mennyire is bízhatok benne. Bár aki szereti az animéket, az rossz ember nem lehet. Ez az én hozzáállásom a dolgokhoz. Kyle utálja őket, éppen ezért egy hihetetlenül idegesítő alak. Bár lehet, hogy ennek semmi köze sincsen hozzá. – Nigel!
- Jézusom húgi, ne olyan hevesen! – Szinte a bátyámnak ugrottam, amikor megpillantottam az udvaron. Hála az égnek, hogy végre ideértél! Mondjuk az nem volt a terveim között, hogy a fiú sokkal erősebb nálam és a karjával leszorítja a fejemet.
- Nem kapok levegőt... – Motyogtam, de látszólag senki sem figyelt rám. Persze, hagyjatok csak megfulladni, mert miért ne. Ők kellemesen elcsevegtek a háttérben, én pedig miközben próbáltam kiszabadulni a bátyám szorításából a háttérben lévő festményt és szobrot figyeltem. Szóval azt az izét csináltad bátyó? Nem pontosan tudtam megállapítani, hogy mit ábrázolt, de annyi szent, hogy jobb volt, mint a mi kisfilmünk. Remélem, nem az utolsók leszünk.
- Alig várom, hogy megérkezzenek a szülők! – Hallottam Iris lelkes hangját, de valami nem stimmelt. Zavartan bámultam magam elé és próbáltam rájönni, hogy mi. Valamennyire ismertem a lányt, tudtam, hogy mikor őszinte. Most viszont valami hiányzott a hangjából. Talán... nem is gondolta annyira komolyan ezt, mint amennyire lelkesnek tűnik? Mi lehet a baja? Ő imádhatja az ilyen eseményeket. Még a szüleimmel is találkozhat. Bár szerintem abban semmi köszönet nem lesz. Amennyire elviselhetetlenek... Iris sírva fog kirohanni a városból. Vagy egyedül vagyok ezen a véleményen?
- Apa, megérkeztél? – Ez a köcsög tuti arra pályázott, hogy tönkretegye a hajamat. Pedig azt hittem, hogy én vagyok a jobban szeretett húg és csak a törpét imádja szadizni. Bár nem sokat láttam amiatt az idióta miatt, de az még nekem is leesett, hogy egy csomóan elhaladtak mellettünk. Csodálkoztam is, hogy senki se állt meg bámészkodni. Elég kirívó személyiségek voltunk.
- Igen, de ti... mit csináltok már megint? – Szabad vagyok! Hála neked édesapám, aki olyan fáradt hangon szóltál hozzánk, mintha már unnád a sok hülyeségünket. Nem is értem miért. – Tudjátok mit? Nem vagyok kíváncsi a válaszra. Rosetta és Yui már a sportcsarnokban vannak, menjünk mi is.
- Miért vannak itt ennyien...? – Túl sok az egy négyzetcentiméterre jutó szülő száma! Nekik nincs jobb dolguk szerda délelőtt, mint a gyerekük iskolájában lebzselni?! Azt hiszem, keresnem kell magamnak egy biztonságot nyújtó búvóhelyet... Nigel mintha csak olvasott volna a gondolataimban elkapta a grabancomat és visszahúzott.
- Anya, itt van Stan és Pan. – Már csak az hiányzott az életemből, hogy az anyám megismerkedjen az ördög jobb és bal kezével. Bár nincs is okom csodálkozni, hisz Mr. Lewis maga a nagybetűs SÁTÁN. Természetes, hogy a királynőjének ismernie kell a kis talpnyalóikat. Várjunk csak... most jutott el a tudatomig, hogy hogyan is nevezett a húgom. Ezzel nyíltan kövérnek nevezett? Azt hiszem, hogy a cápák elé fogom vetni, hogy kitépjék a húsát.
- Oh, Riko... éppen rólad beszéltünk. – Fordult felém anya, mire rosszat sejtve elhátráltam. Van olyan érzésem, hogy abban a beszélgetésben egy jó szó sem hangozhatott el. Védekezően magam elé húztam a húgomat, aki összeráncolt szemöldökkel fordult hátra. Te ezt nem értheted. Vagyis éppen, hogy de...! Értened kellene, hisz ki nem állhatod Mr. Lewist! – Mr. Savin azt mondta, hogy kiemelkedő jellemed van.
- Oh, igazán? – Szerintem burkoltan ez csak annyit takar, hogy nem volt annyira elájulva a tegnapi viselkedésemtől és hamar felfigyelt rám, mert látványosan elegem volt. Jobban bejönne, ha más vizekre eveződne a téma.
- Persze. – Miért nem lehet egyszer az életben a bátyámról diskurálni? Fogadjunk, hogy jobban odatette magát a saját foglalkozásán, mint én. Talán egyszer az életben Isten meghallhatná az imáimat. – Nyugodtan szolgáljátok ki magatokat, mielőtt hivatalosan is megkezdődik a kiállítás.
Én a továbbiakban kivontam magam ebből a beszélgetésből és helyette inkább azzal ütöttem el az időt, hogy megpróbáltam kitalálni ki kinek az anyukája vagy apukája. Nem sokkal később Nigel is csatlakozott, így együtt untunk szét az agyunkat. Ez egy hülye játék. A legtöbb tanuló a szüleivel volt, szóval nem kihívás ez az egész. De attól még sikeresen ráakadtam Cast szüleire, akik a fiúkkal és annak legjobb barátjával beszélgettek. Lysander annyira elveszettnek és szomorúnak tűnt, hogy egyből belesajdult a szívem. Sehol se láttam a fiú családját és valószínűleg ez volt a kiváltó ok. Hol van Leigh vagy a szülei?
- Az a búbánatos lovag ott nem Lüszandrosz?
- Lysander. – Javítottam ki a húgomat finoman köhintve, mire rávágta, hogy ugyanaz a kettő. Ettől egy pillanatra összevontam a szemöldökömet. Mintha ez a jelenet már lejátszódott volna köztünk egyszer. Vagy csak nekem volt De Ja Vu érzésem? – Ezek szerint nem csak nekem tűnt fel.
- Viccelsz? A Holdról is ki lehetne szúrni. – Nos, a húgom nem éppen a finomkodásról híres. De, ha ő észrevette, akkor mások is. Talán oda kellene mennem hozzá... az rontana vagy javítana a helyzeten? Amíg ezen filóztam az igazgató megtalálta a mikrofont és figyelmet kért. Azok az egyedek, akik megsereglették a büfés asztalt most kicsit mogorván pillantottak a nőre.
- Köszönjük, hogy eljöttek. Most már megnyithatjuk a kiállítást. – Kezdte az álszent mosolya kíséretében, mire nem tehettem ellene, de elfogott a röhögő görcs. Ennél rosszabb nyitóbeszédet se hallottam még az életben. Az egész annyira erőltetett volt, hogy az már nevetséges. – Miután Asakura kisasszony szíveskedik abbahagyni a nevetést... Köszönöm! Szóval ott tartottam, mielőtt valaki pofátlanul félbeszakított volna, hogy egyes alkotásokat az udvaron, másokat a pincében állítottunk ki. Olyan sorrendben nézik meg, ahogy szeretnék! Patrick úr később elmondja önöknek, hogy melyik művet tartja a legsikeresebbnek. Ezt az alkotást meg is tartjuk és reményeink szerint egy szép kollekció első darabját fogja képezni.
Ha nem lettem volna szülőkkel körülvéve, akkor az is lehet, hogy bemutatok a kocának. Hogy én mennyire utálom! Arra egyszerűen nem léteznek szavak. Fogadjunk, hogy az lett a lételeme, hogy kitoljon velem. Akár meg is várhatta volna, amíg kiszórakozom magam, de neeeem... neki feltétlenül mindenki előtt kellett hozzám intéznie a szavait. Vén szipirtyó, takarodjon nyugdíjba! Bár akkor lehet, hogy Mr. Werner lesz az igazgató... akkor az első rendelete az lenne, hogy rúgjanak ki. Azt hiszem maradhat még egy kis ideig koca. De akkor se fogom megkedvelni. Még ha látszólag el is kezdte kedvelni a művészeteket. Előbb is gondolhatott volna rá. Az álmomban egy szépen felépített és rendezett iskolát hozott létre. Itt miért nem volt rá képes? És mi az, hogy Patrick úr? Ez még viccnek is rossz! Azt az alakot szenteltvízzel kéne lelocsolni. Hátha akkor visszatakarodik a pokolba.
- Nem hinném, hogy a szíve csücske vagy. – Jegyezte meg a húgom, miközben egy tojásos valamit majszolt. Azért ehetnél valami olyasmit is, amiben több a kalória drága testvérem. A végén még a csontjaid kitülemkednek a helyükről és egy csontváz leszel. Bár lehet, hogy ez csak annak az eredménye, hogy kiskora óta fáradhatatlanul heti nyolc órát edzik. Akrobatika meg a francokat... ha nekem lenne ennyi lélekjelenlétem... vagy csak ne lennék ilyen lusta. Bármelyik megtenné.
- Az volt az év felfedezése Einstein. – Végül annyi ideig bámultam a kezében lévő izét, hogy én is megéheztem. Hátha találok valami ehetőt is azon az asztalon. Chipsek, sütik, szendvicsek és gyümölcsök. Az a csokis nagyon jól néz ki... De biztos, hogy finom lenne és nem bírnám leállítani magam. Már így is van rajtam egy kis felesleg. De mit árthat egy darab?
- Ti mit csináltatok srácok? – Apa egy puncsot iszogatva sétált oda hozzám és bár többes számban beszélt Nigel a közelben sem volt. Valahol a sportcsarnok végében beszélt Mirtillel, a nem ikertestvérével és a sráccal, akinek elfelejtettem a nevét. Kettejük mögött egy férfi állt és amikor próbálta rátenni a kezét az anonim lányra, akkor ő egész egyszerűen leverte onnan. Valószínűleg az apja... vagy valaki, akit nem lát szívesen.
- Nigel munkáját már láthattad, az a fura szobor. A mi munkákat még nem láttam, vagyis valószínűleg a pincében van kiállítva. – A szemeimmel követtem, ahogy Lysander tanácstalanul téblábol fel – alá. Összefacsarta a szívemet a látvány, így elnézést kértem apától és a húgomtól és átverekedtem magam a tömegen. A legtöbb szülőt nem is érdekelte a kiállítás, csak a kaja miatt jöttek. Sőt a többség hagyta, hogy egymással beszélgessenek inkább a szülők. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha az anyám nem éppen Mr. Ördög jobb és bal kezével dumálna. – Lys!
- Riko..? – Kérdezte meglepődve, amikor konkrétan a tömeg belelökött a karjába. Idióták, ahelyett hogy félreálltak volna, inkább tovább taszítottak... ezért bosszút fogadok. De először ki kéne hámoznom magam a fiú kezeiből, mert a válla fölött láttam, hogy Valéria mosolyogva pillant felénk és a fiának suttog megállás nélkül. Így kell tovább fokozni az eleve szar helyzetet. Szép volt Asakura Riko! Csak így tovább! – Mi történt?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. – Szép finoman eltoltam magamtól és tisztes távolságba húzódtam a további félreértések elkerülése érdekében. Mi csak barátok vagyunk és ezt ő is tudja. Helyes fiú, ahhoz kétségek sem férnek, talán még mindig vonzódunk egymáshoz, de mi már szakítottunk. Nem fogunk megint összejönni. Ne tartsd kétszer ugyanazt a vasat a tűzbe. Ez egy íratlan szabály. – Annyira szomorúnak tűnsz, hogy valami láthatatlan erő arra késztet, hogy megöleljelek.
- Hát... megtörtént. – Válaszolta halkan, a szemei pedig szomorúan megcsillantak. Istenem Lys drága, miért vagy ennyire kibaszottul aranyos és ölelgetnivaló? Megfogtam a karját és magamhoz húztam. Nem tiltakozott, amikor megszorongattam. Lehet, hogy ezzel nem segítettem a probléma megoldásában, de legalább a tudtára adtam, hogy rám bármikor számíthat. Legalábbis nagyon reméltem. – Az apukád úgy néz engem, mintha megakarna ölni.
- Megszoktam. – Vontam vállat, utána elköszöntem tőle és visszamentem a családomhoz. Amúgy a fiúnak igaza volt apával kapcsolatban. Nem értem mire föl ez a gonosz tekintet. Konkrétan nem veszt részt az életemben, vagyis a körülményeket sem ismeri. Felháborodni se lenne joga, ha netán árulnám a testem a neten. Ami amúgy nem fog megtörténni! Jézusom, el ne higgyétek, csak felhoztam egy példát! Viszont előtte inkább nem dobálózok ilyenekkel, még a végén komolyan venné. Témát kell váltanom, mielőtt robban a bomba. – Nézd ezt a festményt!
- Tetszik? – Fordult felénk Iris félénken és látszott, hogy nagyon számít a pozitív kritikára. Oh igen, mintha ő is ebben a csoportban lett volna. Azzal a tudattal, hogy Viola is a csapatukban volt mernék valami rosszat mondani és azonnal széttépnének a keselyűk. A bókok osztogatása nem az én asztalom, éppen ezért pillantottam segélykérően apára.
- Lenyűgöző! – Dicsérte meg helyette a bátyám, mivel a férfi éppen összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta a képet. Nem hiszem, hogy bármennyit is értene a képzőművészethez. Ha a nagyi itt lenne, akkor egészen biztos végigkritizálná az egészet. Ah, pedig annyira élveztem volna! Miért nem hívtuk meg? Egész biztos ő is értékelte volna! Meglepő ilyet gondolni, de kezd hiányozni. Több mint ezer kilométer választ minket el egymástól. Álljon csak meg a fáklyás menet! Anya tájékoztatta a nagyit arról, hogy ismételten nagymama lesz?
- Micsoda borzalom! Kizárt dolog, hogy kitegyek ilyet a nappalimba! – Iris már éppen megköszönte volna, amikor ez a cseppet sem kedves hang beléfojtotta a szót. Egyszerre fordultunk meg, hogy lássuk ki volt ez a diszkrét ember. Azt hiszem, ha eddig hiányoltam a kényeskedő anyukákat, akkor most találtam egyet. Jézusom, és még én neveztem a húgomat csontkollekciónak! Ez a nő messze túltett rajta! A húgom legalább alacsony, de ez a nő egy felhőkarcoló. Viszont már első ránézésre megtudtam állapítani, hogy kinek az anyukája. Tőle örökölte Amber a kinézetét, egy az egyben ugyanolyanok voltak. Vagyis a nőnek kicsit világosabb szalmaszőke haja volt. Pont olyan arca volt, mint akiknek nagyon szívesen beszólok.
- Az tuti, nagyon csúnya. – Iris szomorúan pillantott a festményükre és látszott az arcán, hogy nagyon elkeseredett. Nigel volt olyan úriember és odament megvigasztalni. A mindig nyugodt és kiegyensúlyozott bátyám annyira csúnyán pillantott arra a kis szőke kurvára, hogy muszáj volt beszólnom. Ha még ő is dühös, akkor nekem konfliktust kell kirobbantanom. Még ha a többiek tudták is, hogy a fajtájuknak sajátos nézeteik vannak és képtelenség meggyőzni őket. Ennek ellenére én odamentem és megböktem Amber vállát.
- Fogd be, idegesítesz. – Közöltem vele és ezzel szert tettem még egy utálóra. Most mi az? Új anya – lánya programot találtam ki nekik, közösen gyűlölhetnek és szidhatnak. Semmi sem hozza össze jobban a családot, mint egy személy, akit a pokolba kívánnak. De azt hiszem, hogy ehhez a körhöz Nathaniel is csatlakozott, mert annak ellenére, hogy egyetértett velem, inkább kussban maradt. Gyáva, legyél sokkal tökösebb! Idióta D.Ö.K elnök.
- Nigel, ez a szobor hihetetlenül jól sikerült. Rejtett tehetséged van az alkotáshoz? – Húzott vissza apa a saját családomhoz, mielőtt még jobban belebonyolódtam volna ebbe a témába. Viszont volt valami abban, amit mondott. Lehet, hogy a bátyámnak van kézügyessége? Az meglepne, de a szobor magáért beszélt. Melyik főbűnt választották? Mert arra még most sem sikerült rájönnöm.
- Tényleg lenyűgözött, amit csináltatok Alexy! – A fiú anyukája ugyanolyan csendes gyilkos fajta, mint Rachel. Teljesen észrevétlenül osont a hátam mögé. – Remélem, ezek után a tanáraitok rájönnek majd, hogy az előnyötökre van, ha képzőművészettel is foglalkoztok.
- Az tuti, hogy izgi lenne, ha több ilyen jellegű nap is lenne. Ugye Armin? – Hát legalább őt nem akarja az apukám megnyuvasztani a szemeivel és ez is valami. Lassan odasomfordáltam mellé, majd arrébb löktem Armint, amikor arról kezdett panaszkodni, hogy az összes kényeskedő az ő csapatában volt. Hahó, rám nem is emlékszel? Pár mondattal lerendeztem a kocka fiút, utána visszafordultam a testvére felé.
- Sikerült megbeszélned a fuccsba sikerült párkapcsolatunkat Peggyvel? – Intettem a bátyámnak, aki arról kezdett motyogni, hogy Peggy anyja gasztronómiai kritikusként dolgozik és muszáj megkeresnie. Mi köze van a kettőnek egymáshoz? Vagy egyáltalán miről kell beszélgetniük? Nigel! Azonnal told vissza a segged és magyarázd meg a helyzetet! – És mit reagált?
- Azt, hogy idióták vagyunk. – Nevetett, mire nem bírtam tovább és mosolyogva megcsóváltam a fejemet. Ehhez a megállapításhoz kétségek sem férnek. Idióták voltunk és ezt mindenki tudta rólunk. Ettől voltunk azok, akik. Még váltottam pár szót a fiúval, miközben apám végre felengedett és elkezdett ismerkedni a többi szülővel. Legelőször Iris anyukájával találták meg a közös hangot, ennek pedig örültem egy kicsit. Ne legyen annyira magányos, mint Lysander. Valószínűleg senkit sem ismert itt, míg a többi szülő már összeszokott. Végül inkább visszafordultam Alexy felé, mert eszembe jutott Scott. Ha már az, hogy senkit sem ismernek, akkor ő áll az élen. – Scott... nem ismerem, hogy néz ki?
- Magas, szexi férfi, borostával, fekete hajjal és egy fényképezőgéppel a kezében mászkál. Nem láttad? – Kérdeztem, mire elkezdett nevetni. Most ezen mi olyan vicces? Alexy, ne nevess! Bökd már ki, hogy mi a bajod! Csak miután abbamaradt a görcse, utána biztosított arról, hogy ott áll mögöttem. Hogy... mi van? Itt volt akkor is, amikor fogalmam sincs miért, de szexinek neveztem? A tekintetéből ítélve igen. Minden egyes szót hallott. Istenem, egyáltalán nem vagy kegyes! Miattad sikerült önkéntelenül is zavarba hoznom ezt a szegény párát! Áh, igazából leszarom, hogy mit takart az a tekintet. Mielőtt zavarba ejtő kérdéseket tettek volna fel nekem, megragadtam a férfi kezét és magam után húztam az iskolába... ahol sikeresen belebotlottam anyába. Mikor hagyta ott az Ördög szárnysegédjét? És kik ezek az emberek, akikkel beszélget? Mik ezek a bensőséges mozdulatok? Honnan ismeri őket és kik szülei? Öltönyt és kosztümöt viselt kettő... ennyire megadták a módját vagy nincs több tippem.
- Szóval szexinek gondolsz?
- Fogd be! – Förmedtem a férfira, mielőtt túlságosan is elszállna magától. Még csak az kéne nekem. Kyle már így is jóval okosabbnak és helyesebbnek gondolja magát, mint amit az illem enged. Ez az eltévedt párát pedig igyekszem visszaterelni a helyes ösvényre. Csak sajnos a hangom hatására a beszélgető felnőttek mind felfigyeltek rám. A négy ismeretlen közül mindegyik kíváncsian, míg anyának felderült az arca az érkezésemre. Mielőtt kettőt pisloghattam volna már a vállamnál fogva tolt az éhes vadak közé. Mi folyik itt, könyörgöm?
- Georgia, végre megismerheted az idősebbik lányomat. – Az első mondatom az lett volna a nőhöz, hogy kevesebb rúzst használjon, mert az az élénk lila szín egész egyszerűen bántotta a szemeimet. De aztán rájöttem, hogy az én sminkem se valami visszafogott, így a biztonság kedvéért inkább csöndben maradtam és erőltetett kedvességgel kezet fogtam velük. – Georgina és a férje Paul ugyanannál az ügyvéd irodánál dolgoznak, ahol én.
- Nagy kár, hogy Dean nem tudott eljönni. – Fogalmam sincs, hogy mi sajnálni való van ebben a helyzetben Paul. Én szívből örültem a hírnek, maga miért nem tud?! Meg is kaptam rá a választ, miszerint ő a Sátán legjobb barátja. Hát akkor magát se fogom megkedvelni.
- Kamilla fia nincs itt? – Oh, micsoda felüdítő változatosság, erre én is tudok válaszolni. Azt még nem döntöttem el, hogy sajnos – e, de nincs itt. Az a seggfej összevissza kamuzik itt nekem, vagyis azt se mondhatom biztosra, hogy dolgozik. – De látom, hogy Scott igen.
- Jó napot! – Intett mosolyogva a nőnek, mintha ezeréves ismerősök és nagy cimborák lennének. Miért van tele ez a férfi meglepetésekkel? Azt hiszem most jött el annak az ideje, hogy jó alaposan kifaggassam. Leginkább az animékről, mert az ügyvédek jelen esetben egyáltalán nem érdekeltek. Éppen ezért köszöntem el a szülőktől sietve és magam után húztam a férfit. – Szóval szexinek gondolsz?
- Már megbocsájts, de inkább beszélgetnék veled rajzolt emberekről, mint igaziakról. – Komolyan gondoltam az előbbi mondatomat. Semmi kedvem sincsen arról a zavarba ejtő pillanatról beszélgetni. Csakis azért mondtam, mert Alexy volt a beszélgetőpartnerem. Csak is... talán ezzel lerendezhetem a férfit. – Mivel Alexy meleg arra gondoltam, hogy könnyebben megtalál, ha szexinek nevezlek. És nézd csak mi lett az eredménye, egy másodperc után meglettél.
- Összeakarsz hozni egy középiskolás, meleg fiúval? – Rökönyödött meg az érvem hallatán, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy mit szólna ehhez Kyle. Szerintem megölne, ha a legjobb barátját meleggé tenném. – De mit értettél rajzolt emberek alatt?
- Azt mondtad szereted az animéket, nem? – A kérdésem hallatán egy kicsit megfeszült a válla, de végül kelletlenül bólintott. Ha most azzal jön, hogy ezt az egészet szégyelli, akkor bevágom a pincébe és megvárom, amíg meghal. Meg kellett erőltetnem magam, ahhoz, hogy normálisan tegyem fel a kérdést. – Van kedvenced?
- Konkrét kedvencem nincsen... – Motyogta és feltűnően más merre nézett. Most már biztos, hogy nem szívesen előhozott témát bolygattam meg. Egy otaku, aki szégyelli a szenvedélyét? Miféle világ ez? Lehet, hogy mostantól szóba sem állok ezzel a férfival. – Ismered az Ore Monogatarit?
- Persze... de csak két napja jött ki a harmadik része. – Mit gondoljak egy felnőtt férfiról, aki egy romantikus animével indítja? Legalábbis az első benyomás elég furára sikeredett ezzel kapcsolatban. Bármire is számítottam, ezzel most sikerült összezavarnia. – Akkor ez azt jelenti, hogy szereted a shoujo mangákat és animéket?
- Ne alkoss elhamarkodottan véleményt. Egyszerűen csak érdekesnek találom a témát, amivel foglalkozik. – Ezután megkellett hallgatnom a véleményét az eddig leadott részekről és hogy mennyire értékeli a témát. Ezt többször is meg kellett erősítenie, mintha elsőre nem fogtam volna fel. Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy megfelelne a valóságnak. Talán nem kellene megemlítenem, hogy Rinko helyében én sohasem tudtam volna beleszeretni Takeo – ba. Felszínes vagy sem, de előbb startoltam volna rá a legjobb haverjára. Ilyen ez a világ.... bocs Scott.
- Ha akarod, akkor együtt megnézhetjük az új részeket. – Ajánlottam fel nagylelkűen, de még e mögött a látszólag ártatlannak tűnő ajánlat mögött is hátsószándék lapult. Azt akartam, hogy elfelejtsük ezt a témát most és mindörökre. Azért annyira nem jó az az anime, hogy ennyit beszéljünk róla. Az kétségtelen, hogy kitűnik, mert nem a helyes fiúba szeret bele az aranyos és cuki kislány, hanem a hegyit rollnak kinéző, jószívű és kedves srácba. – Mi lenne, ha megnéznéd a... oh, már megint elfelejtettem! Ezen a nyomkodós kis vackon semmit se tudok csinálni.
- Egy telefon telefonálásra jó. – Közölte úgy, mintha ezzel nem lennék tisztában. A hangsúly arról árulkodott, hogy lenéz engem. Oh, abból ugyan nem eszel kisapám. Egy csomóan kurvának gondolnak, nem érdekelnek még a te idióta előítéleteid is!
- Ha nem bánod, akkor én inkább visszatérek a kiállításhoz. Később shoujo férfi! – Mielőtt még bármit is reagálhatott volna gyorsan elslisszoltam. Meg kell jegyeznem, hogy ne viselkedjek sekélyes libaként a közelében vagy könnyen megütöm a bokámat. Most már felfedeztem a kedvesnek tűnő énjét és kiderült, hogy nem csak egy mogorva bunkó.
- Mit csinál Nigel? – A bátyám minden jel szerint megtalálta Peggy anyukáját, ugyanis amikor visszamentem a sportcsarnokba, akkor ott állt egy nővel a büfés asztalnál és élénken beszélgettek. Legalábbis csak tippeltem, hogy ő Peggy anyukája. Hasonló hajszínűk volt, de ez a nő is olyan ocsmány lila rúzst viselt. Ez a divat most az anyukák között? Remélem, anya figyelmen kívül hagyja ezt az új szokást.
- Tanácsot kér anyától? – Miközben a bátyámhoz beszélt gondolkodás nélkül falta az aprósüteményeket és néha közbe szúrt valami oda nem illő dolgot. Ilyenkor a férje megkérdezte, hogy ugye nem akarja a kajákat pontozni. Nigel arca nagyon komoly volt, talán ő is gasztronómiai kritikus akar lenni? Más okot nem láttam erre. Mi a célod bátyó? Nem értem... nem vagyok gondolatolvasó.
- Lányok! – Iris nevetve mellénk szökdelt és amikor belénk karolt, akkor két gyilkos szempárral találta szembe magát. Így előre félve attól, hogy felképelem elengedett. Okos kislány. – A varrásfoglalkozás most mutatja be a munkájukat az udvaron. Megnézzük?
- Aha. – Legalább nem fogok a bátyám furcsa viselkedésén kattogni és azon, hogy hova tűnt a húgom. Utoljára itt láttam, de most nincs itt. Miközben végigkaptattam a folyosón ott se láttam, az udvaron se. Hova a pokolba mehetett?
- Azt a kur... – Egy pillanat alatt elfelejtettem mind a két, sőt három testvéremet, amikor megpillantottam Kentint az udvar közepén egy bankjegyekkel televarrt zakóban. Hogy én mennyire tudtam, hogy jól fogok szórakozni! Most mondjátok, hogy nem! Viszont most valami szépet is mondanom kéne... legalább egyértelmű volt a témájuk. Az is biztos, hogy most nem kellett annyit gondolkodnom, hogy kitaláljam, melyik főbűnről van szó. Igazán egyedi volt ez a zakó. Na meg hát nevetséges. Azt ne felejtsük ki. Mert ez volt a legkiemelkedőbb tulajdonsága ennek a ruhadarbnak. Jó sokan össze is csődültek, hogy lássák.
- Megfordulnál, Kedvesem? Nem látom a zakó hátsó részét! – Kérte kedvesen Valéria, akinek látszólag tetszett a nevetség tárgya. Talán ő volt az egyetlen. Ahogy néztem a tömeget csak elvétve láttam pár olyan arcot, akinek pozitív gondolata támadt erről a micsodáról. És ezek az emberek között nem szerepelt Castiel, akinek a mosolya még sohasem volt szélesebb. Ha balhét rendez, akkor tökön rúgom, amiért nem invitált. Vagy egyszerűen csak csatlakozom a bulihoz. A modellnek felcsapott fiú eget rengetően sóhajtott és eleget tett a kérésnek.
- Nagyon csinos. Mint egy vasárnapi sztriptíztáncosnő!
- Ugye ezt most csak rosszul hallottam? – Fordultam hitetlenül Castiel felé. Ennél azért ő többet tud és általában nem szokta meggátolni a nagy tömeg, még ha történetesen ezek szülők is. Csalódnom kellett egy igen tehetséges szemétládában. Ezt a veszteséget. – Ne már Castiel! Akkor szólalj meg legközelebb, amikor valami ütősebb jut eszedbe.
- És megszólalt a hercegnő is... – Forgatta meg a szemeit unottan, de nem volt időm reagálni ugyanis Kentin rendjén és módján felkapta a vizet. És feltételezem, hogy a dühös apuka is hozzá tartozott. Aki nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. Mondjuk úgy, hogy izomban nem csekélykedett. Ha netán kedvet kapna ahhoz, hogy behúzzon nekem, akkor magam elé kell rántanom Castielt, hogy őt érje az ütés.
- Valami bajod van ezzel? Ha már nem tudtad befogni a pofádat, akkor legalább valami ütőssel drukkoltál volna elő, de rendesen alulmúltad magadat! – Kentin apja, aki eddig Castiel anyukájával veszekedett most hirtelen rám meredt. Ennek... azt hiszem... nem lesz jó vége. – Csak nézz rá erre a vásári majomra! Meg se kell szólalnia, hisz ez a zakó önmagáért beszél. Annyira szánalmasan gyenge, hogy Rosa és a többiek teljesen elnyomták és belekényszerítették ebbe a komédiába! Ha igazi férfi lenne, akkor sikerült volna kiállnia magáért vagy nem húzná fel magát olyan jelentéktelen alakok véleményén, mint amilyen te vagy.
- Kértük, hogy kommentáld Rózsi? – Ha ez egyáltalán lehetséges Kentin apjának a szemei még jobban összeszűkültek, az izmok pedig kidagadtak a homlokán. Vajon képes lenne megütni egy középiskolás lányt ennyi szülő szeme láttára? Azt megnézném... de inkább nem kockáztatom meg.
- Nem, de akartam. – És a legszívesebben egy fityiszt is bemutatnék magamnak vagy nemzetközi nyelven elküldeném az anyjába. Mondjuk az öreget se kellett félteni és miután majdnem hogy semmirekellő huligánnak titulált minket Castielel az apámat se.
- Kérlek, őrizzétek meg a nyugalmatokat! – Kérlelte a férfiakat minden jel szerint Kentin anyukája. Legalábbis rá hasonlított a legjobban. Arra viszont szerintem senki sem számított, hogy Valéria is beszáll a harcba és védelmébe veszi a fiát. Öhm... hajrá apa! Nem igen tudtam, hogy mi mást mondhatnék még.
- Ez volt a célod Hercegnő? – Csak egyetlen egy személynek van mersze így hívni engem azok után, ami az előbb történt. Aki ráadásul még a vállamra is támaszkodott, mintha csak valami idióta karfa lennék. Abból nem eszel Cassy.
- Ha jól láttam, akkor apukád éppen Tinával beszélgetett. – Ami lényegében nem is volt hazugság. Csak elfelejtettem vele közölni, hogy Melany volt a kezdeményező fél. Csak elképzelni tudtam, ahogy azért szidja a vörös huligánt, amiért az ő ártatlan kishúgával jár. Csak kár, hogy ebben a történetben mindketten ugyanolyan bűnösök. Nem lehet mindent Castielre fogni, pedig annyira jólesne.
- Mi van? Hogy az a...! – Rohant oda az immáron négyfős társasághoz. Időközben az igazgatónőnek és az ördög jobb kezének sikerült lenyugtatnia a kedélyeket, így Castiel anyukája csatlakozott a csevejhez. A fiú legnagyobb bánatára. – Neked is menekülnöd kéne!
- Miről beszélsz? – Kérdeztem értetlenül, amikor még utólag visszaszólt nekem. Beütötte a fejét vagy már előre megbuggyant attól, ami rá vár? A fiú csak a hátam mögé mutatott, mire megfordultam és szembetaláltam magam apával. Az Isten... nem... amire gondoltam az már Isten káromlás lenne. Mindenkinek jobb, ha nem tudja, hogy mit akartam mondani. Elég annyit tudnotok, hogy elfelejtettem végrendeletet írni, pedig apa most fog megölni. Legalábbis az arca erről árulkodott.  – Apa... azt hiszem, hogy... nekem dolgom akadt a... a suliban. Szóval... én most mentem!
- Azonnal gyere vissza Jázmin! Még nem végeztünk! – Igazából el sem kezdtünk, de hülye lettem volna megvárni. Bocsika... Talán majd később erőt veszek magamon és szembeállok vele.  Voltak emberek, akiket nem kötött le Kentin műsora, így a folyosón tébláboltak. Találkoztam pár ismeretlen szülővel, akiket képtelen lettem volna beazonosítani. Illetve láttam már ezt a kettőt anyával, de ők meg sem nyikkantak. Ahogy a pince felé haladtam egyszer csak ismerős hangokra lettem figyelmes. Óvatosan közelítettem a bátyám felé, aki Mirtillel és a hosszú hajú hasonmásával beszélgetett. A rövid hajú lány kezében egy csomag piskótatallér volt, amit éppen kibontott. Valószínűleg még reggel lopta el az egyik szatyorból. Mindhárman fölé hajoltak és elkezdtek számolgatni.
- Ki az az idióta, aki tizenegy darabot rak egy csomagolásba?! Ez páratlan és ráadásul prímszám is! – Az én mindig különc bátyám nem bírta magában tartani ezt az információt, így dühösen kifakadt. A névtelen csaj csak röhögve reagálta le az egészet, utána nemes egyszerűséggel kivett öt darabot a csomagból és közölte, hogy a maradékot osszák el. Ami azt jelenti, hogy hagyott nekik hat darabot. Ha igazságosan osztják el, akkor mindkettejüknek jut három.
- Nem tudok cigizni a hülye kiállítás miatt. – A plafon felé fordította a tekintetét a hosszabbik hajú, akinek ideje lenne megtudnom a nevét, mert kezdett idegesíteni, hogy így nevezem. A szájába dobta a tallér piskóta részét, majd úgy folytatta tovább, mintha mi sem történt volna. – Lehetetlenség rágyújtani a sok szülő miatt...
- Ezzel büntet az ég, amiért csak ritkán jársz be a suliba. – Ennek a mondatnak hatására a lány Nigel arcába tolta a középsőujját és mondott neki valamit, amit nem teljesen értettem. – Mondtam már, hogy nem tudok dobolni Plum!
- Te meg értsd meg, hogy dobos nélkül nem tudunk összehozni egy indie zenekart! – Még, hogy a bátyám, mint dobos! Horkantva fejeztem ki a véleményem, de szerencsére nem hallottak meg. Úgy láttam, hogy ők tök jól elvoltak egészen addig, amíg Peggy oda nem ment a Plum névre hallgató lányhoz. Elkezdett valamit arról hadoválni, hogy nem alakulnak túl jól a dolgok a fényképekkel. Szerintem egy szavát se értették, így a lány ordítozni kezdett. Valami olyasmit szűrtem le belőle, hogy Melody személyes sértésnek vette a róla készült képeket és elkezdett hisztizni az Ördög jobb kezének, hogy ő erre nem adott engedélyt.  – Miiiii? Asszem megyek és megölök valakit.
Peggy eltűnt a tizenkettedikes lánnyal a nyomában, mi pedig ott maradtunk és hosszú ideig meredten bámultunk magunk elé. Illetve Mirtill irányából érthetetlen motyogást hallottam. Amint közelebb léptem hozzá már értettem, hogy éppen kelletlen szavakkal látja el Melodyt. Azt hiszem jobban járt a lány, hogy nem hallotta. Ez a két lány nagyon ijesztő személyiségek... de úgy tűnik, hogy jól kijönnek a bátyámmal. Te... felsejlett bennem egy gondolat. A bátyámnak van egy barátnője, akiről valamilyen okból kifolyólag nem beszél. Lehet, hogy ezért ilyen flegma velem Mirtill? Mert ő a bátyám barátnője? Ennek örülnöm kéne vagy se?
- Mirtill, van barátod? – Miközben ezt kérdeztem végig Nigel arcát figyeltem. Kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál, de egy izma se rezdült meg. Ez érdekes... tévesek lettek volna a következtetéseim? Válaszolj már te lány!
- A gitárom. – Ezt most komolyan mondta vagy csak ugratott? De az arca teljesen komoly. Ezt a lányt képtelen vagyok kiismerni. És a válasza egyáltalán nem volt megnyugtató. Remélem, hogy tényleg nem a bátyám barátnője. Még próbáltam pár szót váltani a lánnyal, de úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem érdekelné az, amit mondok. Ez pedig egy idő után felettébb idegesítővé vált.
- Plum a te...
- Nővérem. – De hát... a jó életbe már! Ez a lány annyira szűkszavú, hogy a sírba tesz vele. Igazából semmi közöm az életéhez, de ha már kérdezek valamit, akkor normális választ várok! Végül is azt kérdeztem, hogy kicsodája a lány és azt elmondta. Nem lehetek telhetetlen.  Sóhajtottam egyet, majd csak néztem, ahogy egy hosszú, fekete hajú nő odasétált Mirtillhez. Mit ne mondjak nagyon egyedi stílusa volt. Arról kérdezte a lányt, hogy nem látta – e a lányát. – Szia Helen! Plum valószínűleg a pincében veszekszik annak a hisztis kiscsajnak a szüleivel.
- Nem kell félteni, de azt hiszem jobb, ha én is csatlakozom. Jössz? – Mirtill bólintott, majd feltápászkodott és elköszönt a bátyámtól. Nigel csak intett egyet, utána odahívott magához és a kezét nyújtotta, hogy segítsem fel.
- Szerinted apának jót tett az, hogy összeismerkedett más szülőkkel? – Elintéztem, hogy Kentin szüleivel ne ápoljon jó viszonyt, amiért szerintem jár nekem egy köszönet. Nem tűntek valami szimpatikus személyeknek. Majd megkérdezem, hogy kik szüleivel alakított ki baráti viszonyt. Akkor hátha megerőltetem magam és jóban leszek a gyerekükkel. Kivéve, ha Nathaniel szüleiről van szó, mert ahhoz a csomaghoz még Amber is odatartozik. Kimmel sem vagyok hajlandó összebratyizni, de szerintem az ő szülei nem épp azok a fajták, akikkel apám barátkozik. Bár... fogalmam sincs, kikkel barátkozik az apám.
- Akár tőlem is megkérdezheted. – Amikor megéreztem a vállamon apa kezét, akkor ösztönösen rázott ki a hideg és sikoltottam fel. Amikor legutoljára találkoztunk, akkor éppen készült megölni. Biztos nem múlt el a haragja, vagyis most jött el számomra a vég. – Bár volt egy kisebb mellékvágány, amire igazán számíthattam volna, hisz a lányom vagy, de attól még jól érzem magam. Sok tapasztalatot osztottak meg velem a többiek. Isabelle mesélt arról, hogy milyen egyedül nevelni a gyerekeket elvált szülőként, Armand pedig az özvegységről beszélt.
- Nem te nevelsz minket és anya nem halt meg. – Pedig az első variánst igazán nem bántam volna, de apa lakása egy kis egérlyuk. A húgommal még épphogy elférnek, de ha én is betrollkodnék, akkor már elég szűkös lenne a szitu. Minden vágyam az lenne, hogy megszabaduljak a Sátántól, de a házat azt nem adnám.
- Felkészülök az esetleges jövőre. – Milyen előrelátó vagy édesapám. Ha csak nem tervezted a közeljövőben megölni anyát, akkor nem hiszem, hogy bármelyik tanácsra is szükséged lenne. Különösen azért nem, mert elvált férfiként nem tudsz megözvegyülni. – Túlbecsülöd az erődet Pöttöm Panna!
- Ha nem te gondoskodnál rólam, akkor most hozzád vágnám az egyik széket. – Válaszolta a húgom, aki három összecsukható székkel a kezében próbálta magát letornázni a pincébe. Kifejezetten örültem annak, hogy a tesóm nem azt hozta fel indoknak, hogy az apja. Mert annak nem szabad jó indoknak lennie! – Helyette inkább segíts.
- Hol marad a varázsszó? – Szerintem valami egészen más szót szeretett volna Yui a férfi arcába mondani, de türtőztette magát. Milyen jó, hogy megtanulta megtartani a véleményét. Szerintem én már rég visszaszóltam volna neki. De neki nagyobb a büszkesége annál, minthogy beismerje. Így történt, hogy apa várta azt a varázsszót, Nigel pedig megunta a malmozást és elvette az egyik széket Yui kezéből. – Egy percbe se telt volna azt mondani, hogy kérlek...
- Majd legközelebb. – Veregettem meg a vállát együtt érzően, aztán ráeszméltem, hogy most fogják levetíteni a kisfilmünket. Minden együttérzésem egy pillanat alatt semmivé foszlott és felkészültem egy esetleges konfrontációra. Apával lassan lesétáltunk a pincébe, ahol már két sort elfoglaltak az emberek. A húgom és a bátyám a harmadik sorban foglalt nekünk helyet. Apa lehuppant a fia mellé, én pedig Yui melletti székre dobtam le magam.
- Hm... figyelmet kérnék! Néhány percen belül elkezdjük a vetítést. – Mint mindig most is nehezen tudta magára vonni a figyelmet Mr. Faraize. Egyik szülő se vette a fáradtságot, hogy ránézzenek, tovább beszélgettek, ahogy a gyerekek is. Azt is megtudtam, hogy az a titokzatos Armand nem más, mint Viola apukája. Erre igazán számíthattam volna. Ezek szerint meghalt a lány anyukája? Ezt nem is tudtam... talán egy kicsit elkezdtem megbánni, hogy úgy ráijesztettem az erdőben még az őszi kiránduláson. De nem visz rá a lélek, hogy bocsánatot kérjek.
- Szerinted mekkora botrány lesz a kisfilmünkből? – Huppant le a másik oldalamra Viktor és én gyanakodva követtem a mögém nyúló kezét. Pont rajtam tervezte kipróbálni az elavult mozis trükköt? Öreg hiba barátom.
- Jézusom! – Ijedten ugrottam fel, amikor mellettem a húgom hirtelen felsikított. Rólad meg is feledkeztem kis csau csau. Bár ahogy jobban megnéztem az arcát sokkal jobban hasonlított egy mopszra. Az az undorodó grimasz mögött megláttam a félelmet. – Ez mit keres itt?
- Egy iskolába járunk. – Szerintem elfogadható választ adtam, ennek ellenére próbált a lehető legtávolabbra húzódni. Viktor a kis szóváltásunkra előrehajolt és felmérte a terepet. Amikor meglátta a húgomat, akkor elégedett mosolyra húzódtak az ajkai. Erről eszembe jutott az ominózus üvegezés, ahol ez a világbarma maga ellen fordított azzal, hogy lesmárolta a kis padlócirkáló tesómat. Lehet, hogy akkor is bevertem volna neki, ha a bátyámmal csinálja ugyanezt.
- Békám, békám kérsz még egy csókot? – Még az sem érdekelte a fiút, hogy ennek hallatán a bátyám felháborodva hajolt előre. Azt hiszem, hogy nem mindenki félhet tőled Nigel. Szuper védelmező jellemed ellenére vannak ilyen elcseszett egyedek, akik megközelítik a pici, aranyos húgicádat. Aki mindössze tizenhárom éves lesz... Bazd meg magad Viktor! A húgom mindössze tizenhárom éves lesz, ne flörtölj vele!
- Kettőnk közül inkább te vagy a béka... – Nem tudtam eldönteni, hogy az undora vagy az utálata volt a nagyobb. De annyi biztos, hogy tartott a fiútól. – De igazad van. Talán tényleg meg kéne, csókoljalak... akkor legalább itt teremne valaki említésre méltó. Mint például egy herceg.
- Dolgozz még ezen a poénon, egy nap talán vicces is lesz. – A húgomra kacsintott és olyan természetességgel hagyta figyelmen kívül a jelenlétemet. Pedig közöttük ültem. De ha már itt tartottunk a bátyámra se bagózott rá. Amúgy ez a srác miért nem veszi a lapot? Ilyen nyíltan szórakozik egy gyerekkel és teljesen leszarja a nagytestvérei jelenlétét. Hogy van bőr a pofáján... – Viszont szerintem nőttél egy centit a csókomtól. Még ötven ilyen és utoléred a nővéred.
- Viktor... – Eddig se állt túl jól a szénája, de miután engem is belekevert egyenesen halálra lett ítélve. Tényleg nem bírtam tovább hallgatni ezt a szemetet! A lehető legkecsesebben lerúgtam a fiút a székéről, ami már csak azért is volt gond, mert nem a legszélén ültünk. Végigrúgtam pár szülőn, de mit számít, amíg távol tudom a húgomtól?
- Asakura!
- Mióta tanít itt az exed apja drágám? – Senki sem hívhat a drágájának a nem létező barátomon kívül. Talán még neki sem fogom megengedni. Ha ott van a becenév végén a birtokos jelző, akkor az én szememben már elásta magát az illető. Vagyis Kyle jobban teszi, ha soha többet nem hív cicámnak. Bár azt hiszem, hogy ez a veszély mostanában nem fenyeget. De mielőtt még bárkinek is válaszolhattam volna a kémiatanárom megunta a várakozást és lekapcsolta a villanyt, míg Melany elindította a filmet. Tényleg, mi lett a végeredmény? Nem láttam a végső variációt pedig én is benne voltam a szerkesztésben! Hamar rájöttem, hogy igazán nem kellett volna fáradnom. A film elején Amber volt a főszerepben, a legkiállhatatlanabb pillanatai napvilágra kerültek. Aztán a közepe fele Armin egész egyszerűen elfelejtett kivágni ebből a szarból, mert túl sokszor köszöntött vissza a képem a vászonról. Dühösen felszisszentem és a szemeimmel megkerestem a fiút. Hát ezt meg hogy merészelted?! Nagyon kíváncsi leszek a magyarázatodra! Többen meghökkenve felkiáltottak, amikor meglátták magukat a vásznon, de nem tudott meghatni. Őket legalább nem negatív értelemben tűntették fel a szüleik előtt. Én leszek az első, aki leszavazza ezt a szar kisfilmet. Én úgy tudtam, hogy csak Ambert akarják a többiek megalázni. Armin, ezért később még számolni fogunk...
- Hát ez egy jó szar kisfilm volt...
- Fő az önkritika... – Paskolta meg a vállam a bátyám, amikor meghallotta a motyogásomat. Ehhez egyszerűen nem volt joga a fiúnak! Másban állapodtunk meg! Nagyon jól tud videót vágni a fiú, de ez akkor sem tetszik. Valószínűleg Amber is... most meg miért kezdett tapsolni? Na ne már, hogy neki tényleg tetszett ez az izé! Bunda van a dologban!
- Annyira büszke vagyok rád! – Az egész családnak baj van a fejével, ez most már megkérdőjelezhetetlen! Nem csak, hogy Ambernek tetszett, a lánynak, akit két évfolyam előtt megaláztak egy film formájában, de az anyukájának is, aki hihetetlenül büszke a kislányára. Nathaniel meg csak úgy furcsa önmagában. – A kevélység tökéletes megtestesítője. Nagyszerű színésznő vagy! Ráadásul ezt sokkal nehezebb eljátszani, mint egy akármilyen hagyományos szerepet.
- Az elejétől a végéig improvizáltam. – Én pedig a Marsról jöttem és az eredeti bőrszínem zöld. De legyen, én már nem töröm magam! Higgyék csak az emberek azt, hogy Amber egy igazi színész palánta. Kinek árthat ezzel?
- Armin, ne menekülj! – Ordítottam el magam, amikor megláttam, hogy a kijárat felé igyekszik. A hangomra, ha ez lehetséges csak még jobban rákapcsolt. Oh, abból ugyan nem eszel. Szóltam apának, hogy egy pillanat és utána megyek az udvarra, majd a fiú felé indultam. Amikor kiértem a pincéből még láttam, hogy felfut az emeletre. A kis bolond, onnan nincs számára menekvés. Sokkal praktikusabb lett volna az udvar felé menekülnie. Arra még lett is volna esélye. – Most már nincs hova futnod. Szóval...
- Azt akarod, hogy Peggy kettő legyek? – Csípőre vágtam a kezeimet és összehúzott szemekkel meredtem a srác visszafogott arcára. Ha most azzal mer előállni, hogy mindezt a művészet nevében... akkor közlöm, hogy neki ezt igazán nincs joga ellőni! Pont neki, aki eddig csak a játékaival és a barátnőjével volt elfoglalva... Mindenki egyre komolyabb lesz és csak én maradok ugyanolyan gyerekes, mint most. – Szerintem elnapolhatjuk ezt a vitát. Nemsokára kezdődik az eredményhirdetés és a csapatunkból csak Mr. és Mrs. Kényeskedő van kint. Ha esetleg nyernénk...
- De nem fogunk. – Szakítottam félbe, mert szerettem volna elkerülni a felesleges köröket. Volt egy konkrét véleményem és azt most mindenképpen elfogom neki mondani. Nem érdekel, ha megsértődik vagy nem is tudom bedurcázik. – Megnéztem az összes kiállított munkát és inkább nem alkotok a sajátunkról véleményt, mert túlságosan is befolyásol, hogy benne vagyok, de messze kiemelkedik Alexyék munkája. Amiről még mindig nem tudom, hogy melyik főbűnt ábrázolja.
- Valószínűleg a rendező az alapján fog nyertest hirdetni, hogy melyik munka adta vissza a legjobban a választott bűnt. És nincs kétségem afelől, hogy ebben mi voltunk a legjobbak. Mindenkinek rögtön leesett a tantusz. – Ebben viszont igazat kellett adnom a fiúnak. Logikusnak tűnt, hogy nem a legszebb, hanem a legkifejezőbb munkát fogja választani. Láttam én egyáltalán olyan munkát, amiről rögtön tudtam, hogy melyik főbűn az? Oh! Hogy is felejthettem el? A varrásfoglalkozás nevetséges kis zakója, ami bár tényleg kifejező, de akkor is gagyi. Lehet, hogy ők fognak nyerni. De nem én döntök. Az ördög jobb kezének már egy milliószor több tapasztalat van a háta mögött. Biztosan mindent felismert, már csak azért is, mert mindenki tőle kért segítséget. Miközben ezen morfondíroztam, Armin finoman a vállaimra tette a kezét és elkezdett a lépcsőház felé tolni. Már majdnem lent voltunk, amikor a fiú hirtelen megtorpant és engem is megállított. Oh, a kurva életbe már! Mi van már megint?! – Az ott nem a bátyád és Iris?
- Hogy mi van? – Értetlenül fordultam felé, de ő nemes egyszerűséggel egyetlen egy pontra mutatatott a kihalt folyosón. Gépies mozdulatokkal fordultam abba az irányba. Biztos, hogy... a szavak hirtelen cserbenhagytak és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Biztos ezernyi más oka lehet annak, hogy Nigel az osztálytársamat öleli! Kell lennie valami elfogadhatóbb válasznak, mert ezt... én nem viselem el! Képtelenség, hogy a bátyám és a barátnőm együtt legyenek! Mióta tart ez kettejük között és miért titkolták mindenki előtt? Mi van, ha Iris csak azért kezdett el barátkozni velem, mert tudja, hogy nagyon szoros a kapcsolatom a bátyámmal? Honnan lehetek biztos abban, hogy magam miatt szeret a lány és nem csak Nigel miatt?! De ezek közül a legrosszabb akkor is az, hogy egy lány miatt hazudott nekem a bátyám. Szemrebbenés nélkül a szemembe mondta, hogy Anneval jár. Én... biztos lenyeltem volna, ha elmondja az igazságot. Mert tudom, hogy Iris rendes lány és nem csak kihasználja a bátyámat. Nekem a legfontosabb az ő boldogsága és éppen bánt, hogy az első barátnőjét titkolta előttem! Nem bírok tovább itt maradni vagy szétrobban a fejem a sok gondolattól... 
- Riko, hová mész? – Kiáltott utánam Armin, amikor félrelökve visszafutottam az emeltre. Muszáj lesz... lenyugodnom. Nem akarok meggondolatlanul cselekedni... annyi érzés kavargott bennem. Dühös voltam... vagy csalódott? Nem tudtam... semmit sem tudtam! Zsongott a fejem, nem bírtam szabadulni az ártó gondolatoktól. Hirtelen nyertek értelmet a szavak, az elhangzottak, a véletlenek, amiből több volt a kelleténél. Vajon amikor azt mondta, hogy helyes a bátyám, akkor már együtt voltak? Ha igen, akkor már több mint egy hónapja titkolják. Aztán a hirtelen látogatása, amikor azt kamuzta, hogy miattam jött. És a szomorú arca, amikor azt mondta, hogy még nem alkalmas az idő... ők.. mindvégig csak szórakoztak velem. Egész végig azon aggódtam, hogy valami zűrős csávóval keveredett össze, erre a bátyámmal való kapcsolatát titkolta előlem? Eldobom az agyam! Miért nem lehetett azonnal az elején kibökni ezt az egészet?
- Riko, ne csináld már! Kész agyrém ez a cirkusz! – Hogy... hogy volt mersze ilyen könnyedséggel cirkusznak nevezni a sértettségem és csalódottságom? Az igaz, hogy a helyzethez képest rosszabbul reagáltam, más testvérek egész biztos nem öltek volna bele ennyi energiát, de azok ők! Nekünk nagyon szoros a viszonyunk a bátyámmal! Legalábbis eddig azt hittem... hogy bízik bennem. – Legalább hallgass meg!
- Nigel, komolyan mondom, hogy tűnj innen! – Legalább a bátyámban volt annyi, hogy nem jött be utánam a lány mosdóba. Még ha rajtam kívül senki sem volt idebent. Reszketegen kifújtam a levegőt és odasétáltam az ablakhoz. Innen még az udvarra is kilátást nyertem, ahol az eredményhirdetés zajlott. Szinte mindenki az udvaron tolongott és nem sokkal később megláttam az apámat. Őt valószínűleg hidegen hagyta a végeredmény, ugyanis éppen Viktorral beszélgetett. És az arckifejezéséből ítélve nem tűnt valami boldognak. A húgom jó tíz méterre tőlük állt és próbálta a szemeivel megdögleszteni a fiút.
- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek! – Még vele is inkább lettem volna, mint most jelen pillanatban a bátyámmal és a barátnőjével. Még ha egy ajtó is választott el egymástól minket és valószínűleg Iris nem mert bejönni hozzám. – Gratulálok a diákoknak, hozzájárultak a művészetek napja sikeréhez! Mindannyian kreatívak voltak, egyesek pedig még merészek is, amit nagyra értékelek. Nem volt könnyű választani, de az egyik mű tényleg kiemelkedik a többi közül...
Keresztbetett ujjakkal szorítottam, hogy ne az a nevetséges zakó nyerjen, mert senkit se kedveltem azon a foglalkozáson. Mondjuk lehet, hogy ez elég önző kérésnek bizonyult. De egyszerűen utáltam Carlát, Kentint és Rosa se volt mostanában a szívem csücske.
- A nyertes alkotás Castiel, Iris, Viola, Mirtill... által készített festmény a haragról. – Mirtill után még felsorolt két nevet, de őket nem ismertem és nem is érdekeltek. Viszont legalább láthattam, hogy mennyire örül a nyertes csapat. Viola félénken elmosolyodott, amikor az apukája büszkén rápillantott. A számára egyetlen megmaradt családtag... még a végén megsajnálom a lányt és akkor muszáj lesz kedvesnek lennem vele. Inkább továbbsiklott a tekintetemet a csapat többi tagjára. Castiel győztesen vigyorgott a barátnőjére, aki sikoltva vetette magát a fiú nyakába. Boldogan a hajába temette az arcát és mindketten elnevették magukat. Ők nagyszerűen elvoltak. A fiú szülei mosolyogva figyelték a két gyereket és még Melany arcizmai is megenyhültek egy pillanatra. Egyem meg, a kis aggódó nővérke. Ha már testvérek, akkor ott volt Mirtill, aki az eredmény hallatán Dabolt egyet, mire a nővére faszarcúnak nevezte.
- Gratulálok, nyertetek. – Végül hatalmasat sóhajtottam és úgy döntöttem, hogy ideje szembenéznem a bátyámmal és a barátnőjével. Ahogy a wc ablakból figyeltem a testvérpárokat ösztönösen elkezdett sajogni a szívem. Muszáj ezt az ügyet rendeznünk, mert szeretnék jóban lenni vele.

94. rész - Vak valóság


Csak ültem és kifejezéstelen arccal meredtem a tükörképemre, miközben anya a hajamat fésülte. Hosszú idő óta most tűnt a legkisimultabbnak, arcán halvány mosoly játszott és megragadta a pillanatot. Megannyi szinonimáját elsorolhatnám a nagyszerű szónak... hisz ezt akartam, nem? Boldognak kéne lennem. Akkor mégis miért érzek mérhetetlen ürességet? Az érdektelenség visszatükröződött az arcomról, pont úgy néztem ki, mint aki elvesztette a hitét. Vagy legalábbis jó mélyen a föld alá lett temetve az illetlen gondolatok mellé, amik akkor támadtak fel, amikor a darázs átkergetett Kyle ágyába. De a fegyházőr énem nem nagyon hagyott választási lehetőséget, elásta őket, majd elegyengette a földet, mint múltkor. Foglalkoznom kéne a gondjaimmal, nem? Akár még megoldást is találhatnák rájuk. Viszont fogalmam sincs, hogy anya ügyét miként lehetne orvosolni. Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem az a férfi tetté ilyenné, hanem már eleve ilyen volt. Csak a régen elnyomott énje egyszeriben feléledt, a sarokba szorította az általam ismert nőt és átvette felette a hatalmat. Ha ez az igazi személyisége, akkor nem tudok mit csinálni. Milyen nő lehetett az, akibe apa annyira beleszeretett? Még azt a botlást is képes volt neki megbocsájtani. Értenie kell valamihez, hogy ennyire...
Nem voltam eléggé felkészülve arra, ami történt, pedig semmi ördöngösség nem volt benne. Egyszerűen csak véletlenül hozzáért a keze az arcomhoz, én pedig a kelleténél erősebben reagáltam rá. Valami bennem lezajló reflex lehetett, de nem tudom, hogy hasoníthatom e az állatok magaviseletéhez. Annyi viszont biztos, hogy a testem úgy vélte, hogy veszélynek van kitéve. Ami már csak azért se valami jó dolog, mert a saját anyámról van szó, akit szeretnem és tisztelnem kéne. Én tényleg nem akartam így reagálni, de elegendő okot adott rá az elmúlt időben, hogy ne tudjak bízni benne. Most viszont tényleg semmi olyat nem csinált, egyszerűen csak hátrafogta a frufrumat. Visszafordultam a tükörképem felé, aki elgyötörten meredt vissza rám. Mi ez a kedvesség és hirtelenjött figyelmesség? Tényleg az történt, amitől féltem. A tegnapi énjét elrabolta valami gonosz földönkívüli lény és engem elfelejtett magával vinni! A viccet félretéve a történet igazi befejezése az, hogy ma reggel egy anyuka kaliberű nő fogadott az étkezőben. Kedves volt, aranyos és figyelmes. A látványtól el is ment az étvágyam. Azóta van bennem egy felgyülemlett feszültség, amitől majdnem elektrosokkot kaptam. Szinte már remegtem a tehetetlenségtől. A bátyám látta rajtam, hogy már nem bírom sokáig, de ő sem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Őt valamilyen szinten mindig elhanyagolták, így nem élte meg akkora pofonként a beállt helyzetet, mint én. Elvolt velük, de viszály esetén mindig az én pártomat fogta. Nigel a leghűségesebb szövetségesem és még nem volt rá példa, hogy ne számíthattam volna rá... egészen idáig. Ha minden jól megy, akkor felveszik az általa választott egyetemre. El fog menni és csak kéthetente fogom látni. Nehéz lesz, de valahogy biztos túlteszem magam rajta.

-          Riko... – Talán, ha nem egy tükör előtt ültünk volna, akkor összeteszem a kezeimet. Helyette inkább csak eltátogtam egy néma hálaimát. Mondjuk az sem kizárt, hogy ennek szemtanúja volt a nyavalyás tükörnek köszönhetően. Rettentően hálás voltam a jelenlétének, ami már csak azért is furcsa, mert a mostohaapámnak eddig még egy helyzetben sem örültem. Lassan belépdelt a szobába, tekintettel arra, hogy éppen a kezében tartott telefont figyelte. Abból ítélve, hogy hogyan állt a nyakkendője arra tippeltem, hogy már indulófélben van. – Miért küldött Kyle egy képet azzal az üzenettel, hogy mutasd meg ezt az idegesítő mostohahúgomnak?

-          Nem tudom. – Vontam meg a vállam tettetett unalommal, de közben nagyon is kíváncsi voltam arra a képre. – Lehet, hogy a másik mostohahúgára gondolt. Ő is tud olyan idegesítő és kiállhatatlan lenni, mint én.

-          Kapd be! – Kiáltotta át a szobája ajtajából, mire csókot intve bemutattam neki. Azért láttam anya helytelenítő pillantását a tükörből, de nem mondott semmit. Még jó, ha megtette volna, akkor már tényleg nem sikerült volna visszafognom a belőlem felkívánkozó horkantást. Amúgy annak is oka volt, hogy a húgom tiszteletét tette és még véletlenül se az, hogy kedve támadt hazajönni. Csupán annyi történt, hogy amikor megtudta, hogy apa is ott lesz, akkor jönni szeretett volna. Mert ez az egész úgy hangzott, mint egy elcsépelt tündérmese. Szép és jól is hangzik, csak kár, hogy mindez mese és ámítás, mert mi soha többé nem leszünk egy család. Arra talán még van esély, hogy anyáék újra összejöjjenek, de azt már nem lehet helyrehozni, ami köztünk tönkrement.

-          Szóval, milyen képet küldött az én köddé vált mostohabátyám? – Tudakoltam és próbáltam úgy tenni, mintha nem igazán érdekelne. Pedig hosszú idő óta ez a legnagyobb erőfeszítés, amit az irányomba tett az a gyökér. Fogalmazzunk úgy, hogy ezzel elég rendesen felpaprikázott.

-          Egy személyiségteszt eredményét. – Mondta ki és szerintem még ő is megdöbbent a szavain. Ha mást nem is, de annyit elértem, hogy letöröljem azt a negédes, hamis mosolyt a férfi arcáról. Még ő sem tudott átsiklani a tény fölött, hogy a fia komolyan kitöltött egy ehhez hasonló baromságot. Hát sajnálom, de csodák mégis léteznek és én is egy vagyok közülük. Elvégre az én érdemem volt ez az egész. Éppen ezért nem is bírtam tovább és elnevettem magam. Annak ellenére, hogy azt mondta felejtsem el és előbb fog megházasodni, minthogy kitöltse ezt a szemetet.. a kedvemért mégis megtette. Ez annyira rá vallott. Mondjuk amilyen ellentétes személyiség kíváncsi vagyok arra, hogy mégis milyen eredmény jött ki neki.

-          Miért nem lepődök meg azon, hogy Kyle „Vezető” lett? – Pillantottam a képernyőre, majd azzal a lendülettel ki is kaptam a mostohaapám kezéből a készüléket, hogy alaposabban is elolvashassam, hogy mégis mit írnak.  Majdnem mindennél egyértelmű volt a százalékok aránya, egyet kivéve. Csak pár százalék választotta el attól, hogy introvertáltnak titulálják. Ebben még én sem voltam biztos, míg a  többi szinte magától értetődő volt.  Nem nevezném a férfit társasági személynek, általában fel is cseszi az emberek idegeit az őszinteségével, de attól még nem fél odamenni másokhoz és beszélgetést kezdeményezni. Eszembe jutottak Mr. Lewis szavai... Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Nem hittem el, hogy az emberek ezt tették vele. Azzal, hogy senki se értékelte az őszinteségét meg kellett volna törnie és csatlakoznia a nyájhoz, de ahogy a férfi is mondta. Megkeményítette a szívét és tovább ment. Mert neki sokkal fontosabb volt az igazság, mint mások hazug szavai. Már éppen elmerültem volna a gondolataimban, amikor a telefon rezegni kezdett. Egy új üzenet érkezett Kyletól. Önkéntelenül is megnéztem, de a látványtól összeráncoltam a szemöldökömet. Szerintem a mostohabátyám arra pályázott, hogy megutáljam. Nagyon jól tudta, hogy ki nem állhatom a barátnőjét, ennek ellenére küldött egy képet a kis picsa eredményéről is, mert miért ne. – Ezt a kamut!
Nem akartam hangosan is kimondani a véleményemet, de egyszerűen kiszakadt belőlem, amikor megláttam, hogy Scarlett személyiségtípusa a „Védő” lett. Előbb hiszem el, hogy Isten teremtette a Földet, mint hogy az a liba ilyen legyen! Hát az már biztos, hogy annak a nőnek a tulajdonságai teljesen ellentétesek a személyiségével. A barátjával ellentétben az ő eredményei nagyon a határt súrolták. Majdnem mindegyik ötvenvalahány százalék lett. Egyet kivéve. Kyle nyolcvankilenc százalékban logikai beállítottságú volt, de Scarlett inkább elvi. Ez sokkal nagyobb volt, mint az összes többi.

-          Szerinted Letti vagy a te eredményed hasonlít jobban a fiam személyiségéhez? – Visszanyújtottam a férfinak a készüléket, közben igyekeztem kerülni a tekintetét. Hogy melyikünk személyisége illik jobban Klyehoz? Erre akart kilyukadni? Milyen nevetséges kérdés ez! Egyáltalán mit számít? Ha viszont jobban belegondoltam... öt szempont volt. Az első azt vitatta, hogy mennyire vagyunk közösségi személyiségek. Mi ketten a férfival extrovertáltak voltunk, míg Scarlett introvertált. Vagyis az első kört én nyertem. A másodikat viszont a kis picsa vitte, hisz mindketten a realisták táborát erősítették, míg én egész egyszerűen nem. Nagyon nem, kurvára nem. Majdnem annyira voltam intuitív, mint amennyire Kyle realista. A harmadikat, sőt a negyediket is én nyertem, bár az utóbbit éppen hogy csak. Két százalékkal, de az is számít valamit! Az utolsóban viszont egyikünk se passzolt a férfi eredményéhez, hisz ő neki öntudatos, nekünk meg óvatos jött ki. Ezeket figyelembe véve egy kicsit jobban hasonlítottam rá, mint a barátnője. De ez ki érdekel a jó édes életbe is?! Mit számít, hogy hasonlítunk? Ahogy belenéztem abba a felemás szempárba tudtam, hogy van valami... amit ő tud és én nem. Az a mosoly most nem negédes és visszataszító volt, hanem sokkal inkább gúnyos. Mi a szarra akar folyton kilyukadni...? Nem értem. Sose értem, hogy mit akar és ez az őrületbe kerget. Ahhhh! Most már biztos vagyok abban, hogy ez a csávó nem is olyan hétköznapi, mint amilyennek hittem. Kyle szerint vigyázni kell vele, most már látom, hogy nem a levegőbe beszélt. – Két dudás nem fér meg egy csárdában.

-          Ha valamit akar, tisztán és érhetően mondja vagy ha nem, akkor inkább kussoljon. – Válaszoltam ösztönből, mert kezdett elegem lenni abból, hogy félszavakból kéne megértenem a mondandóját. Bár mondjuk jobban jártam volna, ha meg sem szólalok, ugyanis anya nem túlzottan értékelte az őszinteségemet. Merész húzás volt tőlem az, hogy nekiálltam pofázni, miközben tisztában voltam azzal, hogy éppen a frizurámat csinálja. Így történt, hogy felnyikkantam, amikor meghúzta a hajamat. Felszisszentem és vetettem rá egy goromba pillantást a tükörbe. Azt hitte, hogy még mindig van joga eljátszani a felnőttet? Már régen nincs abban a helyzetben... nem tudom, hogy erről értesítették e. Azt viszont értékeltem, hogy fejbe vágta Mr. Lewist, amikor köhögéssel próbálta palástolni a nevetését. Minden kétséget kizárólag megérdemelte. Ha lenne elég merszem és nem  irtóznék ennyire az alaktól, akkor már rég beolvastam volna neki.

-          Tulajdonképpen Kyle miért is nem jön a nyíltnapra? – Miközben a bátyám kérdőre vonta a mostohaapámat, addig én sikeresen kiszabadítottam a hajamat anya kezének fogságából. Valószínűleg a tudtomon kívül beleegyeztem egy grimaszversenybe, ami meglepő módon holtversenyre sikeredett. Anya az elmúlt idő során több újdonságot mutatott, mint az eddigi tizenhat évem során összesen. Miután döntetlenre sikeredett a versenyünk visszafordultam a tükör felé, hogy felmérjem mennyire katasztrofális a helyzet. Hé, ez nem is olyan rossz! Döbbentem rá, ahogy végignéztem magamon.
Egyszer talán meg kéne néznem anyát munka közbe, hátha jobb fodrász lenne, mint ügyész. Még ha fogalmam sincs, hogy mit is csinál egy ügyész. Még mindig... Azt viszont most már senki se vonhatja kétségbe, hogy jó érzéke van egy tőle nagyon távol álló munkához. Ezzel pont annyira sikerült meglepnie, mint amikor Kyle ment át fodrászba. Mondjuk ő jobb munkát végzett, de igazán nem szólhatok be nekik a kétbalkezes formámmal. Viszont kijelenthetem, hogy ismételten nagyon jól nézek ki és most még csak hangyák sincsenek a közelben, hogy tönkretegyék a munkám gyümölcsét. Mondjuk az is egy teljesen más kérdés, hogy a hajamat anya csinálta, a sminkemet pedig a húgom. Félelmetes kézügyessége van annak a padlócirkálónak. Most komolyan, a jó tulajdonságok véletlenszerűen lettek elosztva köztem és a testvéreim között? A bátyámnak jutott a főzés és ha minden igaz, akkor a házimunkák elvégzésében is nagyon jó. Én pokolin tehetséges vagyok a zene minden terén és a művészeti ág azon részén, amikor nem kell varrnom.  A húgom meg... végiggondolva ő mindenben jó, kivéve, amikben mi is. Vagyis azt nem tudom, hogy mennyire tud főzni, de amennyire igazságtalan az élet tuti azt is tud.

-          Kérdezd meg magad. – Egy fél pillanatra elszakítottam a figyelmemet a tükörképemtől, hogy lássam milyen arcot vág. Meglepődni se tudtam, amikor rossz szokásához híven mosolygott. Miben le nem fogadnám, hogy egy kétszínű szar. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy azalatt a mosoly alatt egy velejéig romlott alak rejtőzik. Próbálhatja adni nekem a szépet, de még nagyon sokat kell dolgoznia, hogy elérje a bizalmamat. Kezdhetné mondjuk azzal, hogy nem tolja a képembe az akkora telefonját, ami alig fér el az ember kezében. Ráadásul videó hívást indított, így az idióta fia összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-          Mi ez a vakolat, ami az arcodon van? – Kezdte köszönés nélkül és mintha csak valami folt lenne a kameráján elkezdte letörölni. A barom mindenit..!  Csak ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy igazából mennyire nem hiányzott. Minden találkozásunk alkalmával sikerült felcsesznie az agyamat, mégis mit vártam?

-          Egy hónapja nem találkoztunk és neked ez az első kérdésed?! – Már nyúltam, hogy kinyomjam a hívást, de Mr. Lewis gyorsabb volt és elhátrált.

-          Idióta vagy? – Nézett rám azzal az elviselhetetlenül lenéző tekintettel, ami miatt egy nap fel fogom rúgni. Mégis kinek képzeli magát? Semmivel sem tett le többet az asztalra, mint én! – Legfeljebb egy hete nem láttál, különben pedig mit vagy úgy kibukva? Nem járunk vagy valami, hogy folyton el kelljen viselnem a pofádat.

-          Kyle!  - Mr. Lewis maga felé fordította a telefonját, hogy a fia szemébe tudjon nézni. Vagy csak attól félt, hogy fogom, és a falhoz vágom azt a szart. Bevallom felmerült bennem a gondolat és talán tényleg megtettem volna. Sőt, most már nagyon is sok kedvem támadt hozzá. Még ha tudtam, hogy ezzel nem tudok az igazinak ártani. – Nem gondolod, hogy túlzásba estél?
Nem volt ideje válaszolni, ug