93. rész - Én nem vagyok olyan, mint ő

-          Már megint egy megfejtésre váró rejtvény az arcod. – Mosolygott rám Armin kedd reggel, amikor köszönés helyett inkább csak elterültem mellette a fűben. A fiúnak sikerült rájönnie arra a szerintem egyértelmű tényre, hogy a kertészklub nem tartozik a nagyon keresett helyek közé a diákok körében, így bármikor zavartalanul játszhat. Ha meg valaki keresné és zaklatni szeretné, akkor előbb gondolnak az emberek a könyvtárra, pincére, vagy netán a kémialaborba. Mondjuk az utóbbi elég abszurd ötlet volt tőlem, de sebaj. A lényeg annyi, hogy a természet lágy ölére senki nem gondolna. Engem leszámítva, mert már volt szerencsém megtapasztalni a srác gondolatmeneteit.  Most is az üvegház falának dőlve találtam, a kezében egy psp – vel és vigyorogva követte végig, ahogy elvágódok a földön. Miután pár percig nem mozdultam meg, elkezdett bökdösni.

-          Armin, örülök, hogy jól szórakozol.... – Motyogtam bele a földbe, de nem volt valami szerencsés ötlet. Valószínűleg ráfeküdhettem egy hangyabolyra, ugyanis minden erejükkel próbálták eltávolítani az illetéktelen behatolót. Vagy fogalmam sincs, hogy mit műveltek, lehet perverz vágyaikat elégítették ki. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor behatoltak a ruhámba. Mondjuk előbb is elkezdhetett volna érdekelni ez a tény, de túlságosan is elfoglalt a lusta vagyok az élethez tevékenységem. Ameddig ők bosszúhadjáratot indítottak ellenem és próbálták meghódítani a testemet, addig én csak a gondolataimba merülve feküdtem. Azt már nagyjából sikerült feldolgoznom, ami a tandemugrásnál történt, de az teljesen más pakliba tartozott, hogy utána mi várt rám otthon. Látszólag a hangyák pont leszarták, hogy mi történt velem vasárnap este, sokkal jobban érdekelte őket, hogy agyonharapjanak, szúrjanak, döfjenek vagy tököm tudja mi a szart műveljenek. Egy ideig tűrtem, de aztán nekik is sikerült áthúzniuk azt a ki nem mondott határt. – Úristen, ezek a melleimet zabálják!
Amikor már kezdett elviselhetetlen mértékeket ölteni a csípések által okozott kín és viszketettség, akkor kaptam egy hatalmas kezdőlöketet. Így történt, hogy Duracell nyuszi módba kapcsolva felugrottam a helyemről és a lehető leggyorsabban próbáltam lerázni az illetéktelen betolakodókat. Még Sue – nak se engedem meg, hogy lásson meztelenül, mit képzelnek ezek a hangyák?!

-          Ez valami új esőtánc? – Miután legyőztem ezeket a tetves kis férgeket, utána az irányításom alá hajtom őket és megparancsolom nekik, hogy támadják meg Armint! Megérdemelné, hogy jól seggen harapják ezek a gyilkos hangyák! Akkor legalább már ketten szenvednénk és nem csak én járnék szellemidéző, majom táncot.
Mivel már nem tudtam sehogy se elviselni a kis élősködőket, így döntést kellett hoznom. Leveszem a fölsőmet és véget vetek a problémának vagy még tíz percig idióta táncot lejtek Armin előtt. Mondjuk akár meg is kérhetném, hogy forduljon el vagy menjen a retekbe, de az további kérdéseket szülne, aminek hála később szabadulnék a zaklatóimtól. Mivel Sue ismer és tudja, hogy a barátja nem az esetem és én nem olyan lány vagyok, aki kikezd a legjobb barátnője pasijával, így csak kétszer gondoltam végig a dolgokat, utána nemes egyszerűséggel lerángattam magamról a felsőmet és a fiúhoz vágtam, hogy azért mégse legyen kellemes látványban része.

-          Ezt most miért kellett?! – Pár perccel később feleszmélt a kezdeti sokkból, sőt még egy kívánságom is teljesült. Őt is megtámadták a hangyák. Akár még nevettem is volna, ha közben nem én szenvedtem volna ugyanúgy vagy talán még jobban is. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rendmániás, aki még a legapróbb porszemtől is próbál megszabadulni. Vagy mint egy idióta. Bár lehet, hogy másnál a kettő egyre megy.
De ami a legvalószínűbb, hogy úgy néztem ki, mint egy lány, aki valamilyen csoda folytán bekerült a Shaolin leszámolásba és valaki alkalmazta rajta a Hangyák a gatyában Shen-Gong-Wut. Mit ne mondjak, jó alapos munkát végzett. És ha megtalálom azt a tökkel ütöttet – aki, igazából én magam vagyok – akkor seggbe rúgom.

-          Hogy letöröljem az arcodról azt az idegesítő vigyort! – Szűrtem a fogaim között, és kínomban elröhögtem magam. Csak is én lehetek az az idióta, akivel ilyen dolgok történnek. Csak máskor általában van rajtam felső is. Azt hiszem, enyhén alulöltözöttnek számítottam, kivéve, ha a vallomásom engedélyezi a nudizmust. Mert akkor még túlöltözött is voltam. – Ah, elegem van! Hogy tudok ezektől az izéktől megszabadulni?!
Sikítottam a kelleténél kicsit idegesebben és vérzett a szívem a ruhám miatt. Végre úgy éreztem, hogy igazán jól nézek ki, a hajam és a sminkem is úgy állt, ahogy kell, erre valami nyomorult hangyák tönkreteszik az egész reggeli munkámat.

-          Valaki jön. – Anélkül is hallottam a rohanó lépteket, hogy szóltál volna! Mondjuk nem értettem, hogy miért pont most kapott kedvet valaki ahhoz, hogy meglátogassa a kertészklubot, de ez az én szerencsém! Igazán számíthattam volna erre a fordulatra! – Ez nem az, aminek látszik.

-          Én nem ítéllek el titeket.  – Hangzott a válasz, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet és franciául káromkodtam párat. Én nem tudom, hogy mi van veled Istenem, de azt hiszem, ateista leszek és letagadom még a létezésedet is. Ebben a helyzetben minek szabad örülni? Mert egy teljes pillanatra összezavarodtam. Vajon az jobb, ha nem ismerjük az illetőt, vagy legalábbis ismernünk kéne, de egyáltalán nem ugrik be, hogy ki ő? Mert a hang nagyon is derengett valahol az emlékezetem mélyén, vagyis pár napja hallhattam utoljára. – Kivéve, ha odaráncigáltok a rajztanárhoz. Mert akkor igen.
Megfordultam és összeráncolt szemöldökkel bámultam az illetőt, aki az üvegház falának támaszkodott, pont úgy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Farkasszemet bámultam a lánnyal, fekete íriszei rezzenéstelenül meredtek rám. – Te meg ki vagy?
Megváltozott az arckifejezése, nem igazán tudtam besorolni, de leginkább arra hasonlított, hogy Mi másra is számítottam? Ebből a tekintetből ítélve valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Körülbelül Nathaniel is így bámult rám, ami egyet jelent azzal, hogy már megint fasz voltam. Jól van, kezdjünk el gondolkodni... Mikor is találkozhattam ezzel a lánnyal? Biztos emlékeznék arra az anime frufrura, de mégse ugrott be a név. Talán, ha lenne valami, amit az arcához tudnák kötni. A tekintetem lentebbre siklott és inkább felmértem a ruháját, hátha arról beugrik valami. Fekete nejlonharisnyát, fölötte egy fekete egybe részes ruhát viselt és ezekhez társult egy bő, farmerdzseki. Magas talpú bakancsot viselt, ez az összeállítás pedig nagyon jól állt neki.

-          Ah, te vagy a csaj, aki gitárra gyűjt! – Világosodtam meg percek elteltével és eszembe jutott a múlt szerda. Az ujjamat rázogatva mutattam rá, mert nem gondoltam volna, hogy valaha még összefutunk. Nem terveztem megosztani vele, mert már így is egy bunkónak tarthat, de annyira nem ragadta meg a figyelmet. Vagy mondanom kéne? Nem... tartanom kell a számat, jobb színben feltűntetnem magamat és.... ah, hagyjuk mit áltatom magam? Melltartóban lejtettem előtte majom táncot, ezt már nem lehet feljavítani. Rontani azt viszont bármikor lehet. – Még sohasem láttalak a suliban. Mikor jöttél?

-          My life... – Húzta el a száját és amolyan Szar az élet arccal bámult maga elé. – Már kilencedikes korom óta ide járok, de te ezt nem tudhattad, hisz csak pár hónapja iratkoztál át. Az se érdekeljen, hogy én szinte minden nap látlak a folyóson. Nem azért, de egy rózsaszín hajú csajt nagyon nehéz észrevenni ebben a kis suliban, ahová alig száz diák jár.
Armin nagyszerűen szórakozott a háttérben, magához szorítva a fehér és vörös kockás ingemet és várta a további fejleményeket. Ha nem szeretném annyira azt a felsőt, akkor megfojtanám vele. Valószínűleg utána én is holtan végezném, de ezt már régen eldöntetett. Sue fogja a vesztemet okozni, csak a körülmények változnak az évek folyamán.

-          Ha nem zabálnák agyon a melleimet ezek a hangyák, akkor a cipőm sarka a hátsódba fúródna! – Szinte már toporzékoltam tehetetlenségemben és az se segített a helyzetemen, hogy nézőközönséget kaptam. Ráadásul valaki a közelben felborított egy cserepet, ami hangos csörömpöléssel összetört. Egy húr elpattant a fejemben, én pedig ismételten az őrültség határára kerültem.

-          Bro, csak egy macska! – Látva az ideges toporzékolásomat, a lány úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, vagyis a lenyugtatásomat. Édesem, ezt tényleg elhitted? Holmi ismeretlen csaj nem tud négy mondattal lehűteni! Ahhoz, hogy az agyvizem újra normális hőmérsékletet üssön meg, minimum a hangyáknak el kéne tűnniük a melltartómból! Inkább mindenkit hagytam a fenébe és arra koncentráltam, hogy minden élőlény eltűnjön a kosaraimból.

-          Azt ne mond, hogy így fogsz kimenni a tömegbe. – Pedig pontosan azt terveztem, hogy én most azonnali hatállyal elhúzok az egyik zuhanyzóba és árvizet eresztek a behatolóimra. Az se számít, hogy ehhez az udvaron kell átvágnom, ahol egy csomó diák lézeng a jó idő miatt. Legalább legyen valami szép látványban is részük!

-          Tisztelni foglak érte, eskü. – Tette hozzá Mirtill immáron az előbb említett macskával a kezében. Egy pillanatig mintha ijedtnek tűnt múlva, de a lánynak hamar sikerült megnyugtatnia. Egy elégedett mosoly terült szét az arcán, a kertészklubot pedig dorombolás hangja töltötte be.
Végül Arminnak sikerült visszatartania attól, hogy az iskolaújság címlapján végezzem. Elég bénán, de végül eredményesen lebeszélt az állítása szerint mazochista terveimről. Nem is értettem, hogy miért. Nekem annyira nagyszerű ötleteim voltak! Csak kár, hogy mindegyiknek a végén én ittam meg a levet. Lehet, hogy erre gondolt? Törődjön vele az, akinek két anyja van!

-          Lenyugodtál? – Negyed órával később egy forró csokival a kezemben kuporogtam az üvegház falának dőlve, társadalmilag elfogadott öltözékben. Végre visszavehettem az én gyönyörű, csodálatos és kényelmes ingemet. Miután a kinézetem kifogástalan volt, sőt megint dögösnek éreztem magam, utána Armin kedveskedett nekem és vett forró csokit az egyik automatából, hogy a lelkivilágom is ismételten a helyére zökkenjen.

-          Hai... – Szürcsöltem bele a forró csokimba és éreztem, hogy az aurám olyan csillogó rózsaszínre változik. A lány valamiért ottmaradt velünk, amiért akár kérdőre is vonhattam volna, de inkább ráhagytam és úgy tettem, mint eddig bármikor, mintha nem is létezne. – Mit szóltak a szüleid az eljegyzéshez?

-          Anya gratulált életem egyik legnagyobb hülyeségéhez és közölte, hogy sohasem fogom tudni helyrehozni. – Oh, milyen szép is a szülői szeretet és az a nyes őszinteség, amivel a gyerekeiket megjutalmazzák. – Apu pedig nem mondott semmit, csak azzal a kifürkészhetetlen tekintettel bámult, úgy mintha a bensőmbe látna.

-          Mit csináltok itt? Azonnal menjetek a sportcsarnokba! – Amikor reggel megérkeztem a suliba, akkor úgy éreztem, hogy csak rám várt. Alighogy átléptem a suli kapuját szinte rám ugrott és kioktatott a helyes kinézet mivoltáról. Végigkellett hallgatnom, hogy ha az iskola kedvéért ilyen élénkvörös rúzst használok, akkor egy randin mégis hogy fogok kinézni. Az mindegy, de annyi biztos, hogy nem a kémiatanárommal fogom megtárgyalni. – Minél előbb el kell kezdenünk a foglalkozást!

-          Magának is jó reggelt tanár úr. – Intettem Kyle apjának, aki erre szúrós tekintettel mért végig. Talán majd egyszer sikerül nem utálnia engem. Valószínűleg olyan váratlan döntés lesz, mint amikor II. József a halálos ágyán egyetlen egy tollvonással visszavonta a legtöbb törvényét. Annyi biztos, hogy senki se fogja érteni a tettei mögött rejlő motivációt.

-          Armin, Asakura és... te fogalmam sincs ki vagy... – Pillantott Mirtillre, aki erre megvonta a vállát, jelezve, hogy nem nagyon érdekli egy olyan tanár véleménye, aki nem is tanítja. – Nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mindenki rátok vár, hogy elkezdhessük a foglalkozásokat!

-          Nagyszerű, csak tudnak még várni addig, amíg megiszom a forró csokimat. – Tudtam, hogy túlfeszítem a húrt, de nem tehettem ellene. Ha megláttam ezt a férfit, akkor ösztönösen feléledt a versenyszellem bennem, hogy bizonyítsak vagy egyszerűen csak borsot akartam törni az orra alá.
Bár nagyon úgy tűnt, hogy mondana valamit, de inkább csak kidagadó erekkel a homlokán várakozott, mint egy jól nevelt kiskutya. Mindenki hallgatott, ezt a csendet pedig a szürcsölésemen kívül az iskola gondnoka szakította meg. Nem is törődött velünk, amikor elcsoszogott mellettünk és letette az egyik ládára a kis rádióját, amit be is kapcsolt. Az egyik zenés csatornát állította be, hogy ne unatkozzon munka közben. Éreztem, ahogy az egész testemben valami változás megy végbe és megfeszülök a sorok hallatán. „Ők is hallják, amit apám mondott: Ne így üljél, viselkedjél!
Egy pillanatra néma csend borult rám, azt is lehet mondani, hogy vihar előtti csend. Mi ez a vicc...? Árulja már el nekem valaki, hogy tud ekkora hatást gyakorolni az ember tudatára pár sor? Erősnek kell maradnom, nem szabad engednem, hogy túlságosan is befolyásoljon ez az idióta dal! És mégis... minden igyekezetem ellenére testet öltött bennem. Éreztem, ahogy szép lassan felkúszik a gerincemen és befészkeli magát az agyamba. Olyan volt, mint egy külvilág számára láthatatlan, bennem lezajló robbanás. Tudtam, mi jön ezután mégsem voltam képes megállítani. A fájdalom tompán, lüktetően jutott el a fejembe, miközben a harag vérként folyt az ereimben. Egyszerűen kikészített ez az érzés. Kikészültem már pusztán a tudattól, hogy mi történik velem.  Annyira keményen próbálkozok, miért tud legalább egyetlen egyszer meghallgatatásra találni az imám?! El kéne égetnem minden emlékemet arról a napról, a pokol tüzére vetni! Hogy ne tudjon mindig ekkora fájdalmat okozni... hülyeség, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azon az áruláson túltenni magam képtelen vagyok, intenzívebben fáj, talán, mint eddig bármikor. El kellene felejtenem, hogy tovább élhessek... de minden azon a napon kezdődött el! Valahogy ez nem ment nekem... Az a pillanat az életem részét képezi, az tett azzá, aki vagyok. Gyűlöltem annak a napnak minden percét... hogy lehetnék hálás azért a pillanatért, ami véget vetett a gyerekkoromnak és az álmaimnak?! Valaki árulja már el nekem, hogy egy kilenc éves kislány mégis mit fog fel az ember arcmimikájából és a mozdulatai mögött rejlő üzenetből?! Ő csak azt hallja és érti, amit a szemébe mondanak! Azok a kegyetlen, minden melegséget mellőző, rideg szemek... az emlékezetemben élnek... A pillanat, amikor kimondják azt, amivel már amúgy is tisztában voltál... úgy érzed, hogy most már tényleg valósággá vált. Az a végtelen gyermeki sértettség és harag a szívembe tódult. Hogy lehet egy gyerek szemébe mondani, hogy soha meg sem kellett volna születnie?! Hogy nem akarták... hogy soha nem ismerik el sajátjának...? Hogy... hogy.... Egyszerűen nem értettem! Még felnőtt, vagyis majdnem felnőtt fejjel se tudtam rájönni! Elmondta apa, hogy miért csinálta vagy mondta, de... még ha azt is mondtam neki, akkor, hogy megbocsájtok... ahhoz rá kellett volna szolgálnia az elkövetkezendő időben. Tettem egy szép gesztust és ő a szemetesbe dobta. Miért nem próbálkozik? Ennyire fél anyától? Nevetséges. A szüleim egyszerűen nevetségesek, lehetetlenség felnézni rájuk. Ők nevetségesek, én pedig szeszélyes és következetlen. Azt hiszem, ilyen család voltunk mi.
Előregörnyedtem, reménykedtem benne, hogy ez által gátat szabok a bennem dúló harcoknak, háborúnak, vérontásnak, fájdalomnak. Összeszorított fogakkal próbáltam megálljt parancsolni a szívem mélyéről feltörő káromkodásnak és ordításnak. Sikítani akartam. Megint. Ez jellemző rám, a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám ez az érzés. Az igazság az, hogy féltem és megijedtem. Féltem, hogy elveszítem a józan eszem felett az irányítást és engedek az igazi érzéseimnek.

-          Mit műveltél már megint velem, te fasz? – Suttogtam magamnak elszorult torokkal, akadozó levegővételekkel. Mi ez az érzés? Mintha egy fagolyó szorult volna a torkomba. Alig kaptam tőle levegőt, ettől pedig kétségbeestem. Az egész testemmel remegtem, a szemeimbe könnyek tódultak, amiket minél hamarabb próbáltam visszapislogni. Előtte nem sírhatok... nem... inkább a halál! Bárki más előtt lemerném engedni a védelmem, de előtte soha!

-          Asakura... – Hallottam a hangját, de azt akartam, hogy tűnjön el és hagyjon magamra! Az ég szerelmére, csak menjen már el innen! Nem tudom, mikor történt, de elvette a kezemből a papírpoharat, amiért egy nagyon kicsit, de hálás voltam. Talán azért is, hogy elzavarta Arminékat. De ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Az arcomhoz szorítottam a tenyeremet, hogy ne lássa a könnyeimet. Már sötét foltok táncolnak a szemeim előtt, a levegő pedig összesűrűsödött a tüdőmben. Nehézkesen lélegeztem, a fejem mintha egyre jobban tágult volna, míg eléri azt a pontot, amikor felrobban. Azt hiszem, elértem a határaimat. Ha álltam volna, már biztos a földön kötöttem volna ki. De így most csak remegve összekuporodtam és könnyezve próbáltam levegőt tuszkolni a tüdőmbe. Nem volt valami kellemes érzés. Gyengének éreztem magam. – Asakura... figyelj rám!

-          Mit akar?! Tűnjön már el innen! – A legszívesebben visítottam volna. Lehet, hogy azt csináltam, nem tudom. A percek egybefolytak, nem tudtam különbséget tenni. Parázsló tekintettel néztem a férfi barna szemeit, amik mindig olyan haragosan meredtek a nagyvilágba. Most is dühös volt. – Élvezi a helyzetet, igazam van?! Mindig is szenvedni akart látni!

-          Mások szenvedésétől én nem szoktam jobban érezni magam. Még a tiedtől sem, bármely meglepő. – Mondta szemrebbenés nélkül, a szavaim pedig csak úgy lepattantak róla.
Utáltam, hogy ilyen nyugodt és nem érdekli, mit vágok a fejéhez. Idegesített. Nem kifejezetten kedveltünk egymást, mégis tanárként és emberként viselkedett velem. Megvárta, amíg lenyugszom, még zsebkendőt is adott. Nem tetszett, hogy ilyen kedves. A maga módján. Vele kapcsolatban semmi sem tetszett. Azt hiszem, ezen nem lehet változtatni. Mivel nem tartozott a kedvenceim közé, így minél hamarabb próbáltam összeszedni magam. Látszott a szemeimen szerintem, hogy sírtam. De nem érdekelt.

-          Sajnálom, hogy késtünk. Akadt egy kis probléma. – Amikor az igazgatónő számon kérte, hogy mi tartott eddig, akkor Mr. Werner semmi gond nélkül, ellenvetést nem tűrő hangon lerendezte az ügyet. Onnantól, hogy beléptünk a sportcsarnokba a férfi többé egy perc figyelmet se fordított rám. Nem baj. Örültem neki.
Odasétáltam az osztályomhoz, de ahogy végigfurakodtam magam a tömegen, a hátamon éreztem a pillantásukat. Nem csak az övékét, de tudtam, hogy a bátyám is engem néz. Abban is biztos voltam, hogy amint elszabadulunk erről a szarról, ő ki fog faggatni engem, hogy mégis mit műveltem a drágalátos kémiatanárunkkal. Nem mintha miattam aggódna ennyire, inkább attól félt, hogy valami rosszat tettem vagy mondtam, amivel magamra haragítottam. Az a világ legegyszerűbb feladata, mármint nekem, hisz a puszta létezésem is felkavarja az állóvizét. Ebben az egyben kitűnően teljesítek. Már csak azzal, hogy egy légtérben tartózkodunk sikeresen felbosszantom. Ebből kéne érettségiznem, biztos maximális pontot érnék el.
Akár válaszolhattam volna a többiek kérdéseire, de elég látványosan figyelmen kívül hagytam őket. Nem akartam a történtekről beszélgetni. Senkivel sem. Inkább a tornaterem közepére szegeztem a tekintetem, ahol Borisz egy külföldi bácsikával társalgott. Valószínűleg ő az előadó, akiről a tanárok annyit beszéltek. Egészen kedvesnek tűnt, mint azok az öreg bácsik, akik kiülnek sakkozni vagy malmozni.

-          Nem lesz egyszerű, de magukba kell nézniük, hogy megtalálják az ihletet. – Kellemes mély hangja volt, a szemüveg mögött ülő szemek pedig okosan meredtek a férfira. Legalább valaki értelmes alakot kerített az iskola, nem valami jött ment csalót. Mondjuk az egy teljesen más kérdés, hogy Borisz semmit sem értett az előadó mondatából.

-          Jó napot kívánok! Kérem, csendesedjenek el! – Már csak két hónap és megszabadulok egy időre ettől az álszent és idegesítő kocától. Már a hangja is rettentően irritált, szinte ösztönösen torzult grimaszba az arcom. Inkább a karkötőimet kezdtem el piszkálni, hátha ezzel kizárom a fejemből a hangját. – Ezen a különleges napon szeretettel köszönthetjük magunk között Mr. Patrick Savin művészeti előadót! Mr. Savin Ausztráliából jött, ahol rendszeresen vannak kiállításai. Egész nap a segítségünkre lesz!
Nem jött össze a tervem, tisztán és érthetően hallottam minden egyes szavát.
Különben is... nekem csak egyetlen egy kérdésem maradt ehhez a férfihoz. Mégis hogy lehet olyan idióta, hogy egészen Ausztráliából eljön pont ide? Ráadásul ezek szerint ott is ugyanezt csinálja. A logikát egyszerűen nem tudtam megérteni. Ha már nagy távolságról beszélünk, akkor az ő helyében inkább Spanyolországot választottam volna. Mindegy, még egy fura taggal bővült a suli.

-          Kérem, hívjanak Patricknak! – Akkor az lenne a minimum, hogy maga se kezd el minket magázni, ahogy az igazgatónő teszi idegesítő módon. Fura érzésem támad, amikor egy felnőtt magáz engem. Még a hideg is kiráz tőle. – Ne vesszünk el a formaiságok között! A lehető legnyitottabbaknak kell lennünk a mai napon. A művészet spontaneitás útján születik újjá.
Szerintem ez a bácsika egész egyszerűen eltévedt és valamilyen módon kiszökött az álmomból. Lehet, hogy feltűnt már neki, de ez nem az a Sweet Amoris, ahol két tagozatra bomlik az iskola. Itt nincs művészeti vagy sport osztály. Nem csoda, hogy egy csomó, értetlenkedő pillantás volt rá a válasz.

-          Továbbá szeretném megköszönni  azoknak a szülőknek a fáradalmait, akik eljöttek lebonyolítani ezt a napot. – Egy pillanatra felemeltem a fejemet, majd inkább úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna. Két anyuka is volt olyan elvetemült, hogy bejöttek segíteni az iskolába. Az egyiküket ismertem, és nem is tudtam nagyon meglepődni azon, hogy itt találom. Roderica a szokásos nyugalmával állt a helyén, a tekintete pedig kifürkészhetetlenül nézelődött. A másik anyukát viszont felismerni se tudtam. Senkire se hasonlított igazán. Magas volt, kész csontkollekció, az arcán megfeszültek az izmok és olyan széles mosollyal nézett körbe, hogy azt utánozni nem lehet, max botoxal. Aranyló, szőke haj és kísértetiesen zöld szemek? Senkire se illett igazán ez a meghatározás. Talán Amber és Nathaniel anyja? Valahogy, nem nézném ki ebből a nőből, hogy engedné a kislányát elkurvulni. Sokkal erősebb egyénisége van annál. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Kérem, menjenek el minél előbb a foglalkozások szerinti terembe! Ott megtudják, hogy milyen téma alapján kell dolgozniuk.

-          A szobrászat foglalkozás tagjai jöjjenek utánam! – Mr. Werner nem tűnt túl boldognak, amikor végignézett azon a körülbelül hat diákon, akik odatódultak hozzá. Ott volt a bátyám, Dave, egy ismeretlen csaj, Lysander, Kim és Alexy. Én viszont hálaimát rebegtem az Istenhez, akit ma már vagy háromszor letagadtam. Azt hiszem Péter lettem.

-          Én a varrás foglalkozás tagjaival leszek! – Jelentette ki az ismeretlen anyuka, mire az osztályunkból odagyűlt Kentin, Rosalya és Carla. A bátyám osztályából csak az egyik tagot ismertem. Ő is ott volt nálunk az ott alvós bulin. A nevét azt elfelejtettem sikeresen, de annyit legalább tudok, hogy Lily bátyja. Ugye Lily – nek hívták a kiscsajt? Mondtam már, hogy nem valami jó a névmemóriám?

-          Én pedig a festészetet választókkal. – Folytatta Armin és Alexy anyukája azzal a kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Arra mondjuk számítottam, hogy olyan foglalkozás választ, ahol nem a fiaira kell felügyelnie. Mindig is érdekelt, hogy Chloe miért nem jár ide. Vagy a Black Stoneba. A húguk mindig is egy kényes téma volt az ikrek számára, nem nagyon beszéltek róla. Vajon Armin dühös lesz, ha kérdezősködök róla?
Ezen gondolkoztam miközben Viola, Iris és Castiel elhaladtak mellettem, hogy odaférjenek a nőhöz. A narancs hajú lány még vetett rám egy aggódó pillantást, mire értetlenül felvontam a szemöldökömet. Senkivel sem terveztem a történtekről beszélni! A véleményem több óra múlva is ez lesz, ezen nem tudnak változtatni. Mielőtt még jobban belehergeltem volna magam a témába észrevettem, hogy Mirtill is elkezdte követni az ikrek anyját. Elkezdett a vörös loboncos sráccal beszélgetni, ezek szerint ők azóta nagyon összehaverkodtak.

-          A fotós diákok jöjjenek utánam! – Amúgy volt valami konkrétum, amikor kiválasztották, hogy a tanárokat melyik foglalkozásra osztják be? Mert én nem láttam rendszert benne, tekintettel arra, hogy Mr. Faraize nem tűnt annak a nagy fotóművésznek. Ennek ellenére Peggy, Melody és Nathaniel szó nélkül követték. Plusz a tizenkettedikből volt egy lány, aki nagyon ismerősnek tűnt. Kávébarna haja a melléig ért, sőt ugyanolyan frufruval dicsekedethetett, mint Mirtill. De még a szemük is ugyanolyan volt, az a szinte már fekete írisz.

-          Én a videósokra fogok felügyelni. – Oh, miért volt ilyen jókedvű Borisz ettől a hírtől? Én a legszívesebben sírva fakadtam volna, de végül nem tettem. Azt hiszem még egész jól is jártunk. Mindenkire ezt mondtam volna, aki nem Mr. Werner. De akkor is! Nem találhattak volna valaki olyat, aki mondjuk legalább egy kicsit ért a kamerához? Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, mert akkor Borisz egész biztos megorrol rám. A nem létező bajszom alatt morogva hagytam, hogy Armin belém karoljon és elkezdjen ráncigálni a férfi után. Egyenesen a könyvtárba mentünk. – Íme a mai legjobb barátjuk! Egy új, könnyen használható kamera!
Szívesen tettem volna megjegyzést a legjobb barátos mondatára, de mielőtt megszólalhattam volna Armin belém fojtotta a szót. Hatalmas mosollyal az arcán tanulmányozta a kamerát. – Király!

-          Ja, alig várom, hogy elkezdjük. – Bólintott Rau is, közben fél kézzel eltolta a közelében sertepertélő Viktort. Na, mit mondtam?! Tudtam, hogy rá fog mozdulni szerencsétlen lányra! Hol a tapsom, vagy a nyereményem?

-          Patrick a „főbűnöket” választotta témának. Ki kell választaniuk a hét főbűn egyikét, és azt kell megfilmesíteniük. – Jó, az agyam hivatalosan is felmondta ma a szolgálatot. Általában a művészetek közben az ember egészen kikapcsolódik, belezuhan az általa választott világba, de ez itt most nem fog menni. Ha ők mondják meg, hogy mit csináljak, akkor biztos nem.

-          A féltékenység, lustaság és egyéb ilyesmik közül kell választanunk? – Én inkább meghúzódtam a háttérben és nem kívántam részt venni a társalgásban. Inkább a gondolataimba szerettem volna merülni, elkerülni a felesleges párbeszédeket ezzel a szőke hetérával, aki minden jel szerint tudja, hogy mik azok a főbűnök.

-          Ott van még az irigység, a harag, a kevélység, a jóra való restség, a fösvénység, a torkosság és a paráznaság. – Sorolta szép sorjában Rau. Ezekről eszembe jutott egy Leander Rising szám. Nyolcadik főbűn, én vagyok tűz... kezdtem el magamban dúdolgatni, közben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a paráznaságot választanánk. Az egy jó téma és izgalmas anyagot lehet kihozni belőle. Az már viszont egy másik kérdés, hogy hogyan terveztük mindezt megvalósítani.

-          Köszönjük szépen, mindentudó kisasszony! Ezt én is tudtam! – Amikor Amber arrogánsan hátravetette a haját, majd úgy nézett Raura, mintha a következő pillanatban kiakarná tépni a torkát, akkor csak a lány kérdőn felvonta a szemöldökét.  Unottan meredt az osztálytársamra. Persze, hogy nem félt tőle, mégis ki fél Ambertől? Valami jellemtelen kis szarházi talán, de hogy ijesztő nem volt, az egyszer biztos. Sokkal inkább nevezném szánalmasnak, idegesítőnek, kényes kis kurvának. És ahogy elnéztem a végzős lányt megállapítottam, hogy most leginkább bosszantja a szőkeség és mindjárt elfogy a türelme. Valamilyen szinten megtudtam érteni.

-          Nekem tetszik a téma. – Végül Viktor visszavonulót fújt és ideiglenesen felfüggesztette a lányt ostromlását. Mindemellett persze, hajlandó is volt odafigyelni a feladatra. Azt hiszem, hogy ennél többre ne is számítsunk tőle. Leginkább azért, mert körülbelül oly annyira tűnt lelkesnek, mint én. Ha tippelnem kéne, hogy melyikünknek fogják kevesebb hasznát venni, akkor nem egoizmusból, de minden kétséget kizárólag magamra szavaznék. Mondjuk ez nem nevezhető valami jó dolognak, de máris elegem lett a mai napból. Pedig még szinte el sem kezdődött.

-          Mindenesetre mindenkinek le kell adnia a voksát valamelyik főbűnre. Egyenlő szavazatok esetén nekem kell döntenem. – Szerintem senki se lepődött meg azon, hogy Armin a jóra való restségre szavazott, arra hivatkozva, hogy legalább nem lesz fárasztó a munka. Ámen! Nekem is ennyi kedvem volt dolgozni, de a mai nap folyamán másodszor kellett meglepődnöm a szőke hetérán. Amikor a fiú felvetette az ötletét, akkor a lány egyszerűen csak megkérdezte, hogy mégis mit akar ezzel kezdeni, egész felvétel alatt aludni? Sajnos így történt, hogy elég hamar le lett szavazva a jóra való restség, de ami azt illeti a paráznaság is. Elég egyhangúan lehurrogtak minket Viktorral, talán kicsit hátborzongató is volt, hogy ugyanarra voksoltunk. Különben is, kit érdekel, hogy zavarba ejtő lesz az eredmény? Legalább lesz.

-          Armin, a témád unalmas, Rikoé legalább izgalmas, de megvalósíthatatlan. – Zárta le ennyiben a témát Rau, mire ugyanolyan mozdulattal felvontam a szemöldökömet, ahogy ő az előbb. – Szerintem van itt egy főbűn, ami az itt tartózkodók kilencven százalékára igaz. Bocs, de kimondom, mindannyian kevélyek vagyunk, egoista parasztok.

-          Szerintem fel kéne vennünk Ambert. – Kapott a lány szavain Viktor és máris elkezdte tervezgetni, hogy milyen nagyszerű és nélkülözhetetlen szereplője lenne a kisfilmünknek a hiú kis fruska. Emberek, én megmondtam, hogy neki több hasznát fogják venni, mint nekem. Nem szívesen, de kimondom. Már megint igazam volt.

-          Tényleg fel akartok venni? – Mielőtt édesem olyan téveszmék pattannak ki a fejedből, hogy tetszel a srácnak, jobb lenne leállítanod magad. Bár látszott az arcán, hogy még mindig nem találta meg az összefüggést, odáig és vissza volt a gondolattól, hogy egész nap őt filmezzük. Amilyen felfuvalkodott, önhitt kis fruska, rá is szolgált erre. Különben pedig, ameddig nem jön a közelembe az a kamera, addig felőlem alieneket is filmezhetünk, az se érdekelne. –Benne vagyok! Tőlem lehet a kevélység is, ha én lehetek a főszerepben.
Miután a két végzős is a kevélység mellett döntöttek, már nem volt visszaút. Négyen voltak ellenünk, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy öten. Ameddig Amber a fellegekben szállt és elégedetten mosolygott mindenkire, addig Armin valami kalózátok féleséget morgott az orra alatt. Borisz mit sem törődve velük elkezdte magyarázni a kamera helyes működését. Szerintem majomnak nézett minket, vagy nem tudom, de szerintem betanulta a leírási útmutatót és azt adta elő most nekünk.

-          Neki is aztán sok hasznát vettünk... – Most már hangot is adott a nemtetszésének a kocka fiú. Felháborodva meredt a könyvtár ajtajára, ahol az imént tűnt el a felügyelőtanárunk. Ösztönösen fogott el az elégedettség és csak a józan eszem gátolt meg abban, hogy ne táncoljak erre. Már megint igazam volt, babe! Lehet, hogy csak magamban mondtam, de az is körülbelül annyit számít, mintha hangosan jelentettem volna ki. Borisz egyáltalán nem ért ezekhez a dolgokhoz, technikai analfabéta. Annyira nem akarta közel tudni magához a kamerát, hogy még itt is hagyott minket. Ami mondjuk nem volt valami szép dolog, de legalább nem hátráltat minket. Már csak az a kérdésem, hogy ő mégis hova ment el? A tanária? És ott mit csinál? Csupa rejtély, de egyikre se fogok választ kapni. Szomorú az élet, pedig jobban érdekelt volna, mint ez a kis film.
Valószínűleg a fekete fasz felfedezte az elégedett mosolyomat, ugyanis pillanatok múlva megszólalt. – Akár Rikot is felvehetnénk.

-          Nyald ki a seggem Viktor. – Pillantottam élesen a fiúra, amikor akár egy perc erejéig is megfordult a fejében, hogy egy szinten emlegessen engem Amberrel. Szerinted hagyni fogom, hogy ennyire negatív értelemben tűntessetek fel az egész iskola előtt? Arról álmodozhatsz kisapám. Előbb fogom megengedni, hogy ledugd azt a gusztustalan nyelved a húgom torkán, minthogy akár egy másodperc erejéig is benne legyek ebben a nevetséges kis filmben. Azt elismerem, hogy néha egy egoista paraszt vagyok, Rau szavaival élve, de sohasem vetném el annyira a sulykot, mint a primadonna hercegnő. Különben is, majd miután fogytam egy tízest és edzettem egy kicsit a karomra, utána megint önelégült leszek és behúzok neked ezért. Addig is viszont maximum a haragot tudják rám kenni a főbűnök közül. A többit teljes bizonyossággal letagadom.

-          Arról szó sem lehet! – Amber foggal és körömmel küzdött azért a szerepért, amire igazából rajta kívül senki sem jelentkezett. Minden szánalmas kis szalmaszálat megragadott annak érdekében, hogy a többieket lebeszélje arról, hogy akár én is eljátszhatnám azt a szerepet. Először is önmagát az egekig dicsérte, néhány mondatának értelme sem volt. Utána az önbizalmamon próbált csorbát ejteni. Rondának nevezett, vattacukor fejűnek, a ruháimat szedett – vedettnek hívta, közölte, hogy egyáltalán nem illenék a szerepbe, utána meg nemes egyszerűséggel lekövérezett. Az utolsó mondatodért halott leszel te istenverte picsa, ebben pedig maga a jó Isten sem gátolhat meg. De majd csak holnap, különben belekényszerítenének abba a retek szar kisfilmbe. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a lány, de megakartam bizonyosodni arról, hogy még mindig jobban nézek ki nála. Csak felvontam a szemöldökömet, majd végignéztem magamon. Fekete cicanadrágot vettem fel az inghez és egy ugyanolyan színű magas talpú szandált választottam ehhez az összeállításhoz. Kiegészítőnek pár gyűrűt, karkötőt és nyakláncot magamra aggattam, a sminkemről pedig tudtam, hogy kifogástalan. Nem tudom mi baja volt, én megelégedtem a látvánnyal, ráadásul sikerült barnulnom valamennyit tegnap délután. Bocs, de sokkal jobban és ízlésesebben néztem ki, min te. – Mikor kezdtek már el felvenni?

-          Csigavér királylány! – Idegesített, hogy még mindig úgy nézett rám, mintha elakarnám tőle bitorolni a szerepét. Nem vagyunk már gyerekek, a játékodat se fogom elvenni, szóval ezzel a lendülettel hűtsd le magad! – Filmötlet is kell, vagy csak úgy vakvágtában neki akarsz kezdeni?

-          Ha már ez a témánk, csinálhatnánk egy valóság show – t a szőkeség hétköznapjairól. – Armin már közel sem volt olyan lelkes, mint kezdetben. A modellért, az ötletért, úgy általánosságban semmiért sem volt oda. Szerintem már arról is lemondott, hogy akár még jól is fogjuk magunkat érezni. Nem is értem, hogy mi volt a problémája. Pedig Amber tökéletes mintapéldája a kevélységnek. Kár, hogy ezt csak kevesen látják be.

-          Nagyszerű ötlet! – Szerintem mindenkinek volt egy igen összetett véleménye a lányról és nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek pozitív legyen. A legtöbb ember ki nem állhatta a hozzá és a barátnőihez hasonló libákat. Valószínűleg, legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok benne biztos, Amber is tisztában volt azzal, hogy a kevélység egy negatív tulajdonság. – Tisztában vagyok az értékeimmel. Bocs, de ez egy erősség.

-          Mintha ezt már hallottam volna ezelőtt egy egoista szájából. – Gondolkoztam el tettetetten, de őt ez nem igazán hatotta meg. A megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, ahogy én szoktam az idegesítő emberekét. Még a haját is dobálta, tette – vette magát és próbált úgy viselkedni, mint egy nélkülözhetetlen személy. Ez egészen addig ment, amíg rá nem förmedt a kamerát tartó Raura. Számon kérte rajta, hogy mégis mi a fenét művel, mire a lány csak felvont szemöldökkel, lazán válaszolt.

-          Felvettem, ahogy beszélsz. – Közölte, utána újra ráfókuszálta a kamerát. Ahogy annak rendje és módja a szőkeség teljesen bepipult, a nyakán kúszott fel a vörösség. Rikácsolni kezdett, körülbelül olyan hangfrekvenciákkal, amiktől még a denevérek is megsüketülnek. Szerintem ennek a lánynak is pont ugyanilyen a kommunikációja. Amíg kibocsájtja ezeket a hangokat, addig megsüketül, különben velőt rázó sikolyként élné meg. Legalábbis én így éltem meg, amikor elkezdett arról hadoválni, hogy nem volt eléggé felkészülve, biztos rémesen állt a haja, meg a tököm tudja még milyen kifogásai voltak. Annyi viszont biztos, hogy Rau nem tartozott a türelmes személyek közé, ugyanis pár másodperccel később elszakadt nála a cérna. A kamerát szinte a földhöz baszta, de még épp időben kapott észhez, így csak a fogait csikorgatva közölte a lánnyal, hogy tegyen már úgy, mintha nem is egy felvétel készülne róla. Mert általában a spontán beszélgetések szoktak a legjobban elsülni és ebben félig meddig igazat adtam neki.

-          Követelem, hogy valaki más tartsa a kamerát! – Ennek a lánynak mindig akad valami mondanivalója? Nincs olyan pillanat, amikor befogná a lepcses, idegesítő csőrét? A hisztérikájától a falnak mentem volna, de Rau is ezen a véleményen volt. Nemes egyszerűséggel beintett és elküldte a jó édes isten tudja hova. Már mindenki a határait súrolta, idegesek és feszültek voltunk. A szőkeség folyton adta a műsort, a veszekedő partnere pedig nem bírta idegekkel és olyan válogatott szitokáradatot zúdított a könyvtárra, amennyi káromkodást még az életben nem hallottam. Hát, legalább minden nap tanul valami újat az ember.

-          Mielőtt eltöritek a kamerát, átveszem. Ha vérfürdőbe fulladna a dolgok mindenképpen meg kell örökítenem.  – Vette ki vigyorogva Rau kezéből a kamerát Armin, máris sokkal jobb kedve volt. A két lány csak közömbösen megvonták a vállukat, utána ott folytatták a veszekedést, ahol felfüggesztették. Úgy acsarogtak egymásra, mint két veszett pitbull. Raunak egyáltalán nem tetszett Armin ötlete és ezt Amber szemébe is mondta, aki jó szokásához híven kiakadt és kikérte magának. Megvádolta azzal a végzőst, hogy csak kiakarja fúrni a helyéről, de ez úgy sem fog sikerülni. Már megint azt hitte, hogy el akarjuk tőle venni a főszerepet? Kezdett elegem lenni ebből a témából.

-          Gyere, keressük meg az előadót! – Fogyott el végül a türelmem. Inkább elmenekülök az ausztrál bácsihoz, minthogy tovább kelljen hallgatnom ezt a cirkuszt. Csoda, hogy a szomszédos termekből még nem jött át valaki, hogy duguljunk el. Eleinte Armint akartam magammal vinni, de ő lerázta magamról a kezét és közölte, hogy itt akar lenni, ha összeverekednek. Így kötöttem ki Viktor mellett, akinek még ideje se volt reagálni, amikor karon ragadtam és kihúztam magam után a könyvtárból. Igazából nem volt más választási lehetőségem. A végzősöket nem ismertem, még csak látásból sem. Az pedig elég furán vette volna ki magát, ha egy szó nélkül kirángatom őket. Oh, lehet, ezt kellett volna tennem. Én sokkal jobban, ők meg ezerszer rosszabbul jártak volna. – Mr. Savin!
Mondhat bárki bármit, engem még maga Gandhi se vett volna rá, hogy tegezzem ezt a bácsit. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem mennek az embernek. Az csak mellékes dolog volt, hogy valamilyen formában a tanárunknak számított, de az igazi indok...!  Úgy nézett ki, mint az ördög jobb keze, azokkal az apró szemeivel, a mindig naprakész mosolyával és a kis szakállával... brrr.... kirázott tőle a hideg. Azok tuti nem a szentlélek szemei..! Még azt a lehetőséget se zárom ki, hogy nagyon is közeli ismeretségben vannak Mr. Lewis – el.

-          Ó, jó napot kedves diákok! A videós foglalkozás tagjai, nincs igazam? – Nézett fel a lapból, amin az imént még nagyon komoly arckifejezésében dolgozott. Ez az alak még a szabadidejében is rajzol és alkot? Igazi művészlélek, nem hiába pont őt hívta meg az igazgató. Lehet, hogy egyszer az életben végre valamit jól csinált az a koca? Azért ennyire nem innék előre a medve bőrére, még a végén el kéne ismernem, hogy igazgatóhoz méltóan viselkedett. Most viszont nagyobb gondom is akadt, mint például az előadó. Kedvesen mosolygott ránk és türelmesen várta, hogy mit fogunk mondani. Én nem viszont nem hittem el ezt az álcát. Valaminek kell lennie a háttérben, mert valami mindig van. Én ilyen komoly dolgokon gondolkoztam, erre Viktor képes volt leakadni azon, hogy honnan tudja a faszi milyen foglalkozáson veszünk részt? Ugyan már kérlek, ez egyáltalán kit izgat? Engem biztos nem, mint rájöhettetek! Még csak meg sem fordult a fejemben. Meg amúgy is, ennél sokkal fontosabb dolgaink is akadtak. – Jó a memóriám. Láttam, ahogy az előbb elhagyják a tornatermet Borisszal.

-          Ez mind szép és jó, de fontosabb megbeszélnivalóink is akadnak! – Mielőtt még jobban belegabalyodtunk volna az előadónak félelmetesen jó az arcmemóriája témába, én egyetlen egy mondattal véget vettem ennek az egésznek. Ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal meredt rám, ahogy Alexy anyukája szokott, ennek hatására pedig elhúztam a számat. Már csak ez hiányzott nekem, még egy pókerjátékos. De ha az életem is múlik rajta, akkor is megoldást találok a problémámra, hogy minél hamarabb elszabadulhassak. Ha végre erőt vesz magán a bácsika és elmondja, hogy milyen formában dolgozzunk, akkor máris boldogabb ember leszek. –  Megakadtunk a munkában, a felügyelő tanárunk pedig lelépett valahová Isten tudja hova. Nézeteltérések akadtak a csapaton belül, fogalmunk sincs, hogy milyen technikával kéne dolgoznunk, ráadásul a film témája sem biztos.

-          Mit értesz technika alatt kedvesem? – Ha még egyszer kedvesemnek szólít, akkor azt, ahogy egy ceruzával átszúrom a gégéjét és hagyom a saját vérében megfulladni. Most már biztos voltam abban, hogy ez alak az ördög jobb keze! A szemeimmel próbáltam visszaküldeni a Pokolba, közben Viktor felvázolta a helyzetet. Elmondta, hogy valaki szeretné előre megírni a szöveget, ami néha beválik, de a mi esetünkben hatalmas katasztrófához fog vezetni. Persze, ezt csak én fűztem hozzá magamban, mert a fiú azzal folytatta, hogy a többiek improvizálni akarnak. Annyira sikerült közös nevezőre jutniuk, mint nekünk, kettőnknek. Mintha elkezdtem volna oroszul beszélni a sráchoz, ő pedig németül válaszolna. – Jöjjenek közelebb!
Nincs sok kedvem hozzá, én csak azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Már maga ez a művészeti nap is rémesen indult, erre még ez is? Valaki öljön meg... Már éppen megfordultam volna, hogy inkább leléceljek, amikor a fiún volt a sor, hogy maga után rángasson. Önző fasz! Szerintem egyedül is nagyon jól boldogulnál!
A véleményünket kérdezte a munkájáról, ami semmilyen értelemben sem számított normálisnak vagy hétköznapinak. Már a rajzórán is utáltam, amikor különböző anyagokból kell valamit összehoznunk, erre az ördög jobb keze azt várja, hogy bármi pozitívumot is mondjak a művére? Arra várnia kell még pár évet, úgy se viszi el egy szélütés. Szívós öregnek tűnik.

-          Hát... – Eljött az a pillanat, amikor kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk Viktorral. Mindketten ódzkodtunk a válaszadástól. Körülbelül olyan pillantást vetett rám, hogy Te vagy a művészlélek, mondj valamit! Én meg azt mondom, hogy bazd meg!

-          Nem azt kérdeztem, hogy szépnek találják e, hanem inkább azt, hogy milyennek találják ezt az alkotási módot? – Jó, mert szépnek egyáltalán nem találtam. Sokkal inkább volt groteszk. Ezt a férfi szemébe is mondtam, aki próbált jobb belátásra bírni, de nem fogta fel, hogy rohadtul leszartam. Újra és újra meg kellett néznünk, hogy mégis mi a retket ábrázol az a rohadványos szar. A legszívesebben összetéptem volna azt mondva, hogy tessék, ebben gyönyörködjél tata! Sajnos ilyet nem csinálhattam, de legalább egy valamire rájöttem. Persze, hogy nem tudott volna rávenni Gandhi, hisz itt állt újjászületve előttem húsvér emberi alakban. Ezt az embert nem lehetett kihozni a sodrából és csak úgy szórta a bölcseleteket. Végül nagy nehézségek árán megvitattuk a torkosságról készített munkáját és sikerült elérnünk, hogy velünk jöjjön. Azt hiszem, hogy a kelleténél több időt vesztegettünk el ezzel a feladattal és félő volt, hogy mire visszatérünk, valakit holtan találunk a könyvtár padlóján. Nagy kérés lenne, hogy Amber legyen az?

-          Újra kezded?! – Már a folyosó végéről is hallatszott Amber elviselhetetlen hangja, így dühösen fújam egyet. Nem kerülte el a figyelmemet Patrick pillantása, de az arca még mindig megfejthetetlen maradt. Hogy mit gondolt a reakcióimról azt el nem tudtam volna dönteni.  – Kizárt, hogy ezt bárkinek is megmutassuk!

-          Egyetlen egy percre fogd be a szádat, hogy a gondolataim levegőhöz tudjanak jutni! – Mindenki életben van, ez pedig lehangoló. Lehet, hogy még mindig veszekedtek, de kezdett unalmas lenni a műsor. – Ha továbbra is ilyen kiállhatatlan leszel, akkor a ballagásomra fogunk végezni!

-          Amber és Rau... – Kezdett bele a férfi, de Rau egyetlen egy mozdulattal beléfojtotta a szót. Dühösen közölte, hogy csak a barátainak van joguk így hívni. Az más kérdés, hogy ezek szerint a lány valamelyik szülője Buddhista, ha már a huszonegy pokol egyikének nevét kapta. Még jó, hogy Raurava lett és nem Andhatamisra. – Rendben, akkor Raurava.... úgy látom, mindkettejüknek erős egyénisége van. Ez jó lehet a projektjük szempontjából. Melyik főbűnt választották?

-          A kevélységet. – Ameddig ők a témáról diskuráltak, addig én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalon. Még szerencse, hogy az egyik könyvespolc mellé telepedtem le, legalább lesz valami olvasnivalóm. Óvatosan a címkékre pillantottam. Dosztojevszkij? Bűn és Bűnhődés? Nem tudom, hogy melyik a lehangolóbb.

-          A legfontosabb, hogy jó színész játssza a főszerepet. – Nem érdemli meg ez a könyv, hogy egy olyan hisztérika arcában végezze, mint Amber. De olyan nagy a késztetés.

-          Nem feltétlenül. Ne felejtsék el, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel, és a szűkös idővel nem fognak tudni hagyományos filmet forgatni. – Végül inkább mégis levettem a helyéről azt a könyvet és elkezdtem lapozgatni. Megpróbáltam megkeresni a kedvenc részeimet, hogy újra olvashassam. Ameddig a többiek elkezdtek a témáról vitatkozni, addig én belemélyedtem a sorokba és felidéztem a pillanatot, amikor először tartottam a kezeimben. Újraolvasni egy történetet olyan fura érzés, mert nagyjából tudod, hogy mi fog történni, de jobbik esetben még mindig odáig és visszavagy tőle. Ugyanúgy megtudsz lepődni és sírni a szomorú jeleneteken. Többször egymás után felhúzod magad az idegőrlő részeken... ráadásul, ha olyan könyvet olvasol újra, aminek függő vége van, akkor a legszívesebben a falat kapargatnád, mert az író ott hagyott a levegőben.
Ameddig a többiek egy számomra teljesen érdektelen témába bonyolódtak bele, addig én totálisan elmerültem a kis olvasmányomban. Persze nem tudtam átszűrni a hangjukat, éppen ezért hallottam Amber orbitális baromságait, amiktől még az előadó szava is elakadt pár pillanatra. Már éppen felcsattantam volna, hogy fogják be, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja és belépett rajta a korábban ismerősnek titulált lány Nathaniel társaságában. Amin viszont meglepődtem, hogy mögöttük Mirtill és Castiel ballagott, mint valami kísérőgárda.

-          A fényképészet és a festészet foglalkozás diákjai, ha nem tévedek. – Már megint az a van valami a háttérben, de úgyse jöttök rá mi mosolyát villantotta. Ezzel kezdett az őrületbe kergetni, pedig csak alig pár órája ismertem. Azt hiszem, kezdett bekerülni a top öt személy listámba, akik pillanatokkal az ismeretségünk után felhúztak. Castielt és Viktort viszont senki sem tudja felülmúlni. Ahhoz őstehetségnek kell az embernek lennie.

-          Igen. – Fásultan felemeltem a fejemet és akkor egy pillanatra azt hittem, hogy a kelleténél kicsit fáradtabb lehetek, ha kettőt látok Mirtillből. Ott álltak egymás mellett, ugyanazzal a kávébarna hajjal, sötét, szinte fekete szemekkel és hasonló stílusú ruhákkal. Talán az volt a legszembetűnőbb különbség kettejük között, hogy az egyiküknek mellig érő haja volt. Ennyinek köszönhették, hogy az ember nem keverte össze őket. De azt leszámítva, mint két tojás.

-          Ti ikrek vagytok? – Kérdeztem teljesen feleslegesen, mert a válaszban biztos voltam. Nincs az az isten, hogy két egyidős lány, ugyanabba az iskola és osztályba járjanak, akik ennyire hasonlítanak egymásra. Viszont abból, ahogy egymásra néztek lehet, levágtam, hogy csodák márpedig léteznek. Aztán megláttam Castiel arcát, akinek az ajkai sunyi kis félmosolyra húzódtak. Ő biztos tud valamit, majd később kiszedem belőle!

-          Mr. Savin, szükségünk lenne a segítségére, és ahogy látom, nem vagyunk egyedül. – Pillantott óvatosan Mirtillre a szőke hajú srác, de a lánynak még ezt a mozdulatot is sikerült kiszúrnia. Undorodva elhúzta a száját, a következő pillanatban pedig fintorba torzult az arca. Mielőtt még bármit reagálhatott volna Nathaniel a végzős lány sarkon fordult és démonűzéshez hasonló mozdulatokkal eltávozott köreinkből. Azt hiszem, hogy nem nagyon csípi a DÖK elnököt.

-          Természetesen mindjárt megyek! – Szerintem nagyon örülhetett annak, hogy végre itt hagyhat minket, de az arcáról az istenért se akart lehervadni az a mosoly. – Azt hiszem, a kezdő filmkészítőink már tudják, hogy mit kell csinálniuk.
Miközben néztem a távolodó alakját elgondolkoztam azon, hogy valamivel is közelebb kerültünk – e a megoldáshoz, mint előtte. Lehet, hogy lemaradtam valami lényeges információról, amit valahogy mégis sikerült az agyamnak megszűrnie. Igazából nem csodálkoznék azon, ha így lenne, hajlamos vagyok ilyen dolgokat csinálni.

-          Nekem tök mindegy mit csinálunk, csak mennyünk ki az udvarra. Kezd kicsit fülledt lenni a levegő itt bent. – Pattantam fel az asztalról, de előtte még gondosan visszahelyeztem a Bűn és Bűnhődést. Azt hiszem, hogy neki hála sikerült kivonni magam a forgalomból. A célom elérve, már csak valahogy haza kéne lógnom.

-          Ez egy jó kezdőpont. – Dicsért meg Armin, mire kérdőn rápillantottam. Komolyan elhitte, hogy én bármit is hozzátettem ehhez a kisfilmhez? Ha véletlenül valaki átértelmezte a szavaimat és az jött le neki, hogy tettem egy javaslatot, akkor nagyon rossz úton halad. – De előtte... állj a kamera elé. Úgy érzem, hogy szeretni fog téged.
Bazdmeg, mi vagyok én, holmi cirkuszi állat? Lehet, hogy Ambernek bejön ez az életstílus és az, hogy egy kamerát tolnak az arcába, de mi két teljesen külön világ vagyunk! Ösztönösen szorult ökölbe a kezem, a fejemet pedig elöntötte az a bizonyos féle vörös köd.

-          Armin, lenyeletem veled azt a szart, ha nem viszed az arcomból! – Én tényleg kiakartam verni a kezéből, de Amber már megint besértődött valami miatt. Ugye nem már megint arról van szó, hogy valaki el akarja venni tőle azt a nevetséges szerepet? Elegem volt ebből a faszságból... Ráadásul kinek képzeli magát, hogy csak úgy lökdös engem?!

-          Kizárt dolog! Arról volt szó, hogy engem fogtok felvenni! – Na, jól van aztán kisanyám... most rossz emberrel húztál ujjat. Visszasétáltam a kamera elé és nemes egyszerűséggel arrébb löktem a lányt, hogy először is tudja milyen érzés volt nekem. Csak szerintem én tízszer olyan nagy erővel taszítottam rajta.

-          Ha már nem rezegne alattam a léc, akkor isten a tanúm, hogy itt helyben kihajítanálak az ablakon! Azt hiszed, hogy aláírtál valami szerződést vagy mit?! Fogd fel, hogy senki se pályázik erre a nyomorék szerepre rajtad kívül! – Amber némán hápogott, feltehetőleg nem tudta, hogy mit válaszoljon erre. Nem is baj, fogja csak be a csőrét vagy esküszöm mondom, hogy én teszem, de abban nem lesz köszönet!

-          Mindannyian ellenem vagytok! Szólok az igazgatónőnek! – Úristen, mondja valaki, hogy ezt a mondatot csak képzeltem. Körülbelül a lelki füleimmel azt hallottam, hogy Megyek és megmondalak az anyukámnak! Ennél gyerekesebb már nem is igen tudott volna lenni. Mielőtt elszóltam volna magam, gyors lekopogtam az egyik asztalon.

-          Most, hogy a hisztérika abbahagyta a nyávogást, akár dolgozni is kezdhetnénk! Nem akarom, hogy az utolsó pár napom a suliban kudarcba fulladjon. Az a minimum, hogy megnyerjük ezt a béna versenyt és a szülők odáig és vissza lesznek a munkánktól holnap! – Mordult fel ellenmondást nem tűrő hangon Rau, úgy, mint egy igazi főnök, akinek már a töke is kivan. Lehet, hogy ösztönözni vagy valami hasonlót próbált, de nekem az utolsó mondatától automatikusan ráncba szaladt a homlokom. Előre éreztem, hogy az a holnapi nap lesz maga az első világháború kezdete. Csak eszembe kellett jutnia annak, hogy anya annyira lelkes volt a hírtől, mint én aktív a mai nap folyamán. Erre mondanák azt, hogy anyja – lánya? De én nem vagyok olyan, mint ő... legalábbis nagyon remélem. Kettőnk között ég és föld van! Igen, én sohasem lennék képes megcsalni a barátomat és így elhanyagolni a gyerekeimet. Az utóbbi időt figyelembe véve kíváncsi leszek, hogy hogyan fog viselkedni holnap. Az lenne a legjobb, ha megemberelné magát és igazi szülőként viselkedne, de van egy olyan erős gyanúm, hogy akkor kiborulna nálam a bili. Nem tudnám elviselni, hogy ennyire megjátssza magát mások előtt. Mit meg nem adnék azért, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint Lorelai és Rory anya – lánya viszonya. Azt hiszem, túl sokat kérek. Én csak azt szeretném, ha az egyik szülőmmel köszönőviszonyban lennénk és nem koptatna le, amint alkalma adódna rá. Apa...
A férfiról ismételten eszembe jutott az a Rúzsa Magdi szám, amitől reggel annyira kikészültem a kertészklubban. Ahogy a sorokon kezdtem gondolkodni, az értelmén és igazából a lefordított változaton... egyszerre csak úgy éreztem, hogy a szívemből szól. Nem hittem volna, hogy valaha mondok ilyet egy számra, de most rendesen beletalált a közepébe a szövegíró. Tudtam, hogy Gary Jules írta és az eredeti valamennyivel másképpen hangzik, de itt most nem ez volt a lényeg. Hanem, hogy megszólaltatott valamit és pusztán egy sorától magamba zuhantam az emlékek hatására.  Ami azt jelenti, hogy meg van a dal, ami akár rólam is szólhatna. Erre igazán szerettem volna más körülmények között rájönni, de azzal kell beérni, amit az élettől kapunk.

-          Zavarlak? – Két kopogás hangzott a nyitott ajtómon, mire a hang irányába fordultam. Mivel a családtagjaim igen nyíltan leszarják a komfortzóna fogalmát, így eléggé lecsökkent a lehetőségek száma. Ráadásul eltéveszteni se lehetett volna annak a férfinak a hangját. Miután egész nap kattogtam a fejem rendesen meg lett dolgoztatva. Pihenő és alvás után kiáltozott, de csak kilenc óra volt. A szemeimet le nem vettem volna anya barátjáról, de a kezeimmel az ásványvizes palackom után kutakodtam, amit délután felhoztam magamnak. Mindemellett az ablakom tárva nyitva volt, hogy egy kis levegőhöz jusson az agyam. Csak gáz, hogy valószínűleg az esti hidegtől holnapra tüdőgyulladást kapok.
Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire Mr. Lewis beljebb lépett. Fürkészve néztem az arcát és most először nem éreztem azt, hogy annyira utálnám az előttem álló férfit. Félreértések ne essenek, egyáltalán nem tudtam bízni benne és egy utolsó féregnek gondoltam, de muszáj volt a vasárnap este után átgondolnom pár dolgot. Nem tud az ember átsiklani az a tény fölött, hogy a mostohaapja jobban figyel rá, mint az anyja. Ráadásul ez a férfi megvédett és kiállt mellettem. Először azt hittem, hogy ez csak egy rossz vicc és mindjárt a képembe röhög. De felemelte a hangját anyával szemben, azért, hogy engem védjen. Egy pillanatra szóra nyílt a szám, de végül meggondoltam magam. Ha csak arra gondoltam, hogy valamit meg kell köszönnöm neki, arról elfogott egy bizonyos féle rossz érzés. Értitek, nem? Ezt a lépést megtenni hatalmas dolog lenne, mintha kinyitnám neki az ajtót, ahol a bizalmamat tárolom az emberek iránt. Nincs azon a szinten, oh de még mennyire! Nagyon sokat kell érte dolgoznia, de elindult felfelé azon a cuki kis csigalépcsőn.

-          Kérdezhetek valamit? – Szólaltam meg végül hosszúra nyúlt csönd után. Valami igazság csak lehetett abban, hogy Mr. Savin az ördög jobb keze. A férfinak még csak meg sem rezdültek az arcvonásai, türelmesen várakozott. Annyira nem ezt vártam volna tőle. Ő más, egy gyerek nem feltétlenül hasonlít a szüleire. Az ő esetükben sem, hisz Mr. Lewis angyali türelemmel volt megáldva és nagyon jól tudta leplezni az igazi érzéseit. Sohase láttam dühösnek, tegnap is nyugodt volt, mégis tekintélyt parancsoló hangon szólalt fel. Mindig ott ült az a kellemetlen mosoly az arcán, ami a kérdésem hallatára szélesedett.

-          Ugyanarról akarok beszélgetni veled, mint amiről kérdezni szeretnél. – Csak kérdőn összevontam a szemöldökömet, mert nem értettem, hogy mire gondol. Sohasem fordult elő, hogy mi kellemesen leüljünk és barátian csevegjünk egyet. Eddig még csak nem is viselkedett úgy, mintha az apánk próbálna lenni, de ezért inkább piros pontot érdemel. – Régen volt, hogy Kyle ennyire közel került volna valakihez. Az emberek nem szeretik az őszinteséget.

-          Én szeretem.

-          Nem, te a fiamat szereted. – Habozás nélkül mondta, ettől pedig bosszúsan lebiggyedtek az ajkaim. Mit akart ezzel mondani? Persze, szeretem a férfit, de ez most mit számít? Gondolom ő is szeret és nem csak jóindulatából barátkozott össze velem. Legalábbis nagyon remélem, hogy kedvel. – Köszönöm, hogy te nem vagy olyan. Akik más hazug szavai miatt elhagyják.

-          Ez term...

-          Ne vedd természetesnek a barátságot kisasszony! – Rovott meg játékosan, én pedig egyre jobban elvesztettem a fonalat. Pontosan mit is akar tőlem ez az alak? Mert percről percre egyre kevésbé tudom követni. – Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Szerinted Kyle mit lát, ha belenéz a tükörbe?
A kérdés hallatán majdnem visszaköptem a palackba a vizet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Most már bizonyos, hogy fogalmam sincs, miről van szó vagy miért. De mi ez a kérdés? Miért engem basztat vele és nem mást? Ha az összezavarásom volt a célja, akkor gratulálok.

-          Az arcára van írva az élet, csak alaposabban meg kell nézned. – Dorgált meg, én pedig még mindig nem tudtam mit reagálni. Egyirányú beszélgetést folytatott magával, a válaszaimat se várta meg. De végső soron választ kaptam a továbbiakban egy kérdésemre. A munkahelye elszívja az összes energiáját és mostanában a kelleténél többet dolgozik, ugyanis más lett a beosztása. Komolyabb ügyekkel foglalkozik. Mert a férfinak túl nagy az igazság – és felelősségérzete ahhoz, hogy elhanyagolja a rá bízott feladatokat. Rendőr lett, de nem azért, hogy bevarrja egy nap a húgát, azt csak szórakozásból mondta. Akkor még nem volt őszinte velem, az igazi érzéseit véka alá rejtette. Nem az van, hogy hisz a csodákban. Kyle realista és nem gyakran esik meg, hogy valamelyik végletbe átcsúszna. Tudja, hogy képtelen jobb hellyé tenni ezt az elfuserált világot, de legalább a bűnözéseket szeretné a felére csökkenteni. Igazságos, de néha érthetetlen a számomra. Mert az ő valósága más, mint az enyém. De attól még kedvelem. – Egy nap... az egymás iránt érzett szeretetetek kifogja oltani a másikét.
Nem mondott semmi többet, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

92. rész - Bekötés

-          Én ezt nem hiszem el! – Már két nap telt el azóta, mégse tudtam visszafogni magam. Ha csak rágondoltam, akkor a húrok pattanásig feszültek, a vulkán kitört, a németek támadásba lendültek és kezdetét vette a második világháború. Már az osztályfőnök szemébe is mondtam, hogy én egyszerűen nem fogadom el ezt az eredményt, tiltakoztam ellene, minden erőmet bevetettem, de mindez kevésnek bizonyult. Most az járhat a kis buksidban, hogy már megint mi a kénköves pokol miatt hisztérikázik ez a kis picsa, és hogy miért olvasod a zavaros, olykor még maga által se értett gondolatmeneteit. Most per pillanat azzal van bajom, hogy pénteken kihirdették a csapatokat. Egy másodperc töredékéig minden jónak tűnt, besoroltak az általam választott foglalkozásba, aztán folytatták a többi emberrel és odalett a jókedvem és a lelkesedésem. Amber, Viktor, Armin és bár neki örülök, de nem ezen van a lényeg. Hogy történhetett ez meg? Azzal a.. a... már egy megfelelő szót se találok rá.
-          Ez nem olyan nagy dolog, engem még csak nem is a festészetre osztottak be! – Próbált meg vigasztalni a mellettem ülő Alexy, persze eredmény nélkül. Hogy fogok egy napot kibírni Viktorral és egy kényes kis picsával, aki biztos elrontja a folytonos nyávogásával az egész művünket? Költői kérdésnek szántam, mert a válasz egyértelmű: Sehogy. Az egyetlen reményem, hogy a tizenkettedikesek motiváltabbak, mint a mi osztályunk. Ebben azért bízom annyira, mert mint később megtudtam Rau is a videózáson vesz részt, ami maga a megtestesült csoda. Ha szerencsém van, és helyesek a következtetéseim Viktor nagyon bukik a fekete hajú, kék szemű lányokra, mint az unokatesóm vagy a húgom. Mondjuk Rachel csak kék szemű, de ez egy lényegtelen infó. Szóval Rau a befolyása alá vonhatná, aztán rávehetné arra, hogy dolgozzon is, ne csak a napot lopja.

-          Te ezt nem értheted! Megfogadtam magamnak, hogy ha egy csoportba kerülök azzal a lánnyal, akkor öngyilkos leszek vagy kinyírom. És mindenki tudja, hogy a két opció közül melyiket fogom választani! – Amúgy vasárnap délután volt, én pedig életem talán egyik legnagyobb hülyeségére készültem. Ha nem a legeslegnagyobbra. Házasság előtt akartam elsütni, de csak szeretni fogom azt a félkegyelműt, aki hajlandó elvenni engem. Mert ahhoz bizony bátorság kell, hogy valaki megkérje a kezemet. Igazából most elgondolkoztam azon, hogy melyik a nagyobb őrültség. Az, amire most készültem vagy megkérni a kezemet. Egyértelműen a második, az hosszú távon halálos lehet. Az első pedig rövidtávon. Nem tudok dönteni, de tuti én vagyok az őrült, hogy ebbe az egészbe belementem. És mindezt csak azért, mert Armin azt mondta? Ha netán valami félresikerül, akkor nagy a valószínűsége, hogy visszatérek és kísérteni fogom a fiút a halála napjáig.

-          Szerintem te csak aggódsz a tandemugrás miatt, nem? – Gyengéden átölelte a vállamat és szorosan odahúzott magához. Miután majdnem halálra szorított ellöktem magamtól és gyanakvó tekintet kíséretében távolabb húzódtam tőle. Mondjuk azt is nehezemre esett elhinni, hogy ezt komolyan meg kellett kérdeznie a fiúnak.

-          Alexy szívem, drága cukorborsóm, van még egyéb hülye kérdésed? – Csaptam össze a kezeimet érdeklődő tekintet kíséretében, mert ezt egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Tudom, hogy ő az optimizmus megtestesült istene, kivétel nélkül mindenkivel jól kijön, meg miegyéb, de néha túl sok, amit csinál. – Persze, hogy aggódom! Egy repülőből fogok kiugrani!
Az se segít a helyzeten, hogy mint később kiderült, egész pontosan a helyszínen, hogy én nem ugorhatok egyedül. A fiúk elfelejtették közölni velem azt az apró tény, hogy ők hárman részt vettek egy tanfolyamon. Akár ki is akadhattam volna, de utána megláttam az árat és inkább úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Egész egyszerűen rájuk hagytam, mert a franc fog kidobni annyit az ablakon, csakhogy ejtőernyőzzön oktató nélkül. Én megleszek ezzel a.... elég izmos felsőtestű úriemberrel. Igen, határozottan jól kifogunk jönni egymással. Mert nem fogok több százezret kidobni ezért a szarért. Jézusom.... hihetetlen, hogy mennyire felelőtlenül elszórtak annyit ezek a nagyon jó anyagi helyzetben lévő fiatalok. A másik pedig, hogy anyáék különben sem engedték volna, hogy részt vegyek rajta. Nekünk most minden egyes garason spórolnunk kell, éppen ezért hatalmas marhaság az az új lakás. Anyáéknak választaniuk kell. Gyerek vagy ház és mivel az első már úton van, így nincs más megoldás, mint lemondani arról a rohadt lakásról, ami egész egyszerűen felesleges pénzkidobás.

-          A prospektus azt írja, hogy még akkor is meg tudod csinálni, ha nem bízol magadban. – Armin izgatott vigyora nem igazán hozott tűzbe, sőt le akartam törölni az arcáról egy balegyenes kíséretében. Utáltam, hogy kezdett átragadni rá Alexy optimizmusa. Túlságosan is hatással vannak egymásra, a végén még a ruhabolond fog játékkonzollal a kezében játszani.

-          Armin, őszintén és teljes szívből mondom ezt most neked. – Sóhajtottam fel és idegességemben fel – le járkáltam a repülőtéren. Mondjuk nekem volt a legkevesebb okom aggódni, hisz minden felelősség a tandempilótámra hárul, nekem csak „élveznem” kell az ugrást. Persze felnőtt engedélye nélkül nem ugorhattam, így valakit mindenképpen meg kellett kérnem, hogy aláírja nekem azt a rohadt papírt. Apát még csak elérni se tudtam, hogy rohadna szét a munkájával együtt! Mióta ebbe a tetves városba költöztünk, azóta mást sem csinál, csak robotol, túlórázik és megfeledkezik a családjáról! Ennyit arról, hogy több időt töltünk együtt meg az ehhez hasonló tündérmesék! Szóval az ő aláírását ejthettem, amikor pedig anyánál próbálkoztam ő átterelt Mr. Sátánhoz. Még az sem érdekelte, hogy konkrétan elordítottam magam, hogy ki fogok ugrani egy repülőből, ha nem figyel rám. Szerintem azt hitte, hogy viccelek. Haha, kár, hogy nem... szóval a Sátán a műmájer mosolya kíséretében kívánt jó szórakozást és megkért, hogy majd számoljak be róla... ha túlélem. Persze, ezt nem ő tette hozzá. Maximum gondolatban, de az meg kit érdekel. – Leszarom. Felőlem a rák ellenszerét is leírhatták volna oda, az sem érdekelne.

-          Már több mint fél éve ismerlek, mégse tudok kiigazodni rajtad. Azt hittem, hogy élvezni fogod. – Biggyedtek le bosszúsan a srác ajkai, a szemöldökét pedig összeráncolta. Sajnos igazat kellett adnom a srácnak, joggal értetlenkedhetett, mert normális esetben majd szétcsattannék. Mondjuk most se állt távol tőlem ez a fogalom, egy részem izgatottan, szinte nevetséges módon ugrált, mert nem bírt magával. Az őrültség benne van a véremben, egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megülni. Valamit mindig muszáj csinálnom, amivel megszűntethetem azt a belülről fakadó ingert. Persze, hogy ki szerettem volna próbálni az ejtőernyőzést vagy esetemben a tandemugrást, de mindemellett logikusan is kellett gondolkodnom. Ők nagyon jó körülmények között élnek és tudtommal semmi gáz sincs a családjukkal. Mi viszont... kevesebb, mint fél év alatt minden összeomlott. Anyagilag nem szenvedünk semmiben sem hiányt, az tény. De mi szinte már nem is nevezhettük magunkat egy családnak. Azok a kötelékek, amik régen egybetartottak minket, ma már fellazultak, talán el is szakadtak. Apa és anya látszólag külön utakon járnak, de úgyis újra keresztezni fogják egymást. Ha mást nem is, legalább ezt az egyet biztosítja az öcsém.
Feszülten tanulmányoztam a felhőket, az eget, ahonnan több mint egy óra múlva egy repülőből kifogok ugrani. Szerencsére viharnak semmi nyomát nem láttam, sőt! Majdnem megpukkadtam a hőségtől, annyira melegem volt. Amikor ezt megemlítettem, akkor a tandempilóta mosolyogva biztosított arról, hogy lehet, hogy most megsültem, de fönt fázni fogok. Mert fönt legalább húsz Celsius fokkal hidegebb van, mint a földön. Sikerült e hallatán elfojtanom a horkantást, ami ki akart szakadni belőlem. Még jó, hogy nem mínuszokban ugrálok.
A hideg futkosott a hátamon, de nem tudtam eldönteni, hogy a jóféle vagy a rossz. Mindennél jobban kiakartam ereszteni a gőzt, a magasba lökni az adrenalin szintem, majd sikoltozva zuhanni több mint háromezer métert. Ez segítene felengedni, úgy érezném, hogy élek. Eszembe juttatná, hogy eleven vagyok. Egyszer élünk bébi! Azonban az egész testemben keresztülcikázó energia és kulcsinger ellenére az agyam lázasan dolgozott. A pesszimista énem, aki a dolgok rossz felét nézte azt suttogta, hogy gondoljak arra, hogy mi történt, amikor azt csináltam, amit szerettem, megvesztem érte. Motoroztam. Igen, és meg is sérültél, rémlik? Nehéz lenne elfelejteni, tekintettel arra, hogy vannak esték, amikor álmomból felriadva belém nyilall a kín. Olyankor levegő után kapok és a fejemet a párnámba temetem. Senki se hallja a szenvedésem. 
A mellkasomra helyeztem a kezemet, oda, ahol valami égetően gyötört. Sose tudta megállapítani, hogy mikor jön, próbáltam valami közös pontot találni a fájdalmakat megelőző percekkel kapcsolatban. Rendszertelen volt, semmit se tudtam biztosra. Volt, hogy evés közben talált meg, de néha egyszerűen sétálás közben. Mindig más helyen. Volt, hogy a szívem környékéről érzékeltem, de olyan eset is akadt, hogy egyenesen a szegycsontom részéről. Csak annyit tudtam, hogy fájt és nem múlt el. Akármennyire is akartam.  
Nyugalmat erőltettem magamra és próbáltam megfeledkezni a mellkasomat és a többi testrészemet érintő fájdalomról. Égető, sajgó, szúró, döfő... És én mindezek tudatában tényleg hajlandó voltam kiugrani. Ahogy a szöveg szól: Egy bolond százat csinál!

-          Sajnállak, amiért azzal a néger Bratz babával kell egy légtérben tartózkodnod. – Ültem vissza Alexy mellé, aki erre nevetve összeborzolta a hajamat és elismerte, hogy nekem rosszabb a csapatom. Legalább mindketten egyetértettünk ebben. Ami igaz, azt nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy a bátyám lelkére kötöttem, hogy ne bratyizzon Kimmel, és ha netán készülne kitörni az apokalipszis, akkor játssza el a békebírót és teremtsen rendet. Bár nem tudta, hogy miről beszélek, de biztosított róla, hogy a tőle telhető legtöbbet meg fogja tenni az ügy érdekében. Ezzel igazából nem sikerült megnyugtatnia, de legalább elértem a célomat. Amúgy érdekelne, hogy azon a foglalkozáson mégis milyen eszközzel vagy anyaggal dolgoznak. Bár fogalmam sincs, hogy milyen egy szobrászati foglalkozás, de ott biztos vannak ilyen véső vackok. Amivel formálják a fát... vagy agyagból fognak valamit készíteni? Ötletem se volt. Majd biztos többet megtudnak róla később. Engem egyáltalán nem is érintett ez a téma... Komolyan mondom a legjobb dolgokon tudnom törni a fejem. Pedig ehelyett egy csomó más, hasznosabb, értelmesebb, engem érintő problémán is gondolkozhattam volna. Például a fakultációs papíron, ami lényegesen fontosabb volt, mint a művészetek napja. De őszintén, kinek volt azzal kedve foglalkozni? Főleg, mert a lapra volt írva, hogy a kiválasztott tanár személye bármikor változhat az órarend függvényében. Én meg azt mondom, hogy váltás idején az én döntésem is másként alakulhat. Nem fogok zsákbamacskát húzni azzal, hogy olyan faktot választok, amiről nem tudom, hogy ki fogja tanítani. Mondjuk egyértelmű, hogy a kémia, szívem csücske, amit Mr. Werner fog tanítani, egyértelműen kiesik a lehetőségek közül. Nincs az az Isten, aminek hála olyan elvetemültté és őrülté válok, hogy beülök kémia fakultációra. Mondanám, hogy szerintem senki sincs így, de aztán eszembe jutott a bátyám és inkább sóhajtva annyiban hagytam a gondolatot.

-          Pénteken nagyon zaklatottnak tűntél. Történt valami, igaz? – Ahogy aggódva bámult, szinte szuggerált engem eszembe jutott, hogy anno miért ragaszkodtam hozzá olyan makacsul. De változnak az idők és én megtanultam különválasztani a dolgokat. Abban nincsenek kétségeim, hogy mi ketten továbbra is barátok maradunk, az viszont elképzelhetetlen, hogy valaha is ennél több legyen köztünk. Ismerjük egymást, vannak dolgok, amiket előbb észreveszünk, mint mások. Mondjuk azt nem sikerült kitalálnom, hogy milyen foglalkozást fog választani, de hanyagoljuk ezt a témát. Látta rajtam, hogy milyen feszült és zaklatott voltam két napja. A köcsög kémiatanárnak már megint sikerült felzaklatnia. Igazán számítottam arra, hogy Kyle születésnapján összefutunk a fiú sírjánál, de minden igyekezetem ellenére a szavai ugyanúgy betaláltak, mint máskor.

-          Aranyos vagy, hogy aggódsz. – Barátok voltunk, de mindenkinek szüksége van arra, hogy megtartson magának pár titkot. Automatikusan a csuklómra pillantottam, arra gondoltam, hogy vannak dolgok, amikről senkinek se szabadna tudnia.  Amit az ember magával akar vinni a koporsóba. Mindenkinek van legalább egy ilyen titka, ha nem több. – De megoldom egyedül is.

-          Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, de... – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott és mélyen a szemeimbe nézett. Azzal a tekintettel, ami régen annyira elnyerte a tetszésemet. – ... de ugye tudod, hogy, ha bármi baj van, akkor rám mindig számíthatsz?
A fiúra néztem, majd lassan elmosolyodtam.

-          Persze, hogy tudom. – Felemeltem a kisujjamat, mire az övé az enyém köré fonódott. Istenigazából már a kezdetektől fogva meg kellett volna állnunk ennél a bűvös fogalomnál. Barátok... nem hiszem, hogy megerőltető lett volna, mégis mindent elbarmoltunk. Adott egy szituáció, egy srác, aki nem volt teljesen odáig értem, én pedig hirtelen hülye csitriként mindenképpen pont azt az egyet akartam megszerezni. Ami nem lehet a miénk az valahogy sokkal kecsegtetőbbnek tűnik. Vajon tényleg attól múlt el ez az egész köztünk, hogy már nem volt tiltott? – Különben is, az az idióta DÖK elnöknek sikerült végül elcsípnie... az a beszélgetés is rátett egy lapáttal a hangulatomra.

-          Elképzelni se tudom, hogy mit akarhat tőled. Ugye beavatsz, vagy netán titkos randevút kért tőled? – Kérdezte pajkosan és a szemeiben felcsillant az a huncut fény. Azt hiszem Alexy igazi Peggy kettő azzal a különbséggel, hogy ő nem ír cikket belőle, másrészt pedig fiú.

-          Már csak azt kéne. – Grimaszoltam, majd amikor belegondoltam a fiú szavaiba, akkor az undortól megrázkódtam. Jézus Krisztus, Szent Mária, József, Ábrahám, Izsák és a Biblia összes többi szereplője! Még a tíz csapás se lenne elég szörnyű, ahhoz a kínhoz képest, amit az agyamban felbukkanó kép okozott. Smirglivel kell majd átdörzsölnöm az agyamat, hogy eltűnjön ez az abszurd, nevetséges és undorító gondolat! – Alexy! Hogy tehetted ezt velem?! Fúj!

-          Nyugi, csak vicceltem! – Nevette el magát látva az undortól eltorzult arcomat. – Armin elárulta, hogy Nathnak már tetszik egy tizenkettedikes kislány.

-          Tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána pedig érettségizik, nem hiszem, hogy olyan kicsi lenne. – Forgattam a szemeimet mosolyogva, a hangulatom pedig máris sokkal jobb lett. Ameddig nem fenyeget az a veszély, hogy bejövök a stréberkének, addig azt hiszem, meg leszek és hányás nélkül megússzuk a napot. – Ballagásról jut eszembe... az igazgató a fejébe vette, hogy az összes bűnömért fizetnem kell és annak a házsártos banyának nem volt elég, hogy március tizenötödikén hajlandó voltam leégetni magam mindenki előtt, azzal, hogy abban a retardált szoknyában elénekeltem a szózatot. Sose gondoltam volna, hogy egy ruha ennyire befolyásolni tudja abban az embert, amit szeret.
Alexy elmerengve bámult maga elé, feltehetőleg próbálta felidézni az egy hónappal ezelőtti kinézetemet, amit elfelejteni se lehetne, olyan nevetségesen festettem. Az inggel és a nyakkendővel semmi bajom sincsen, de az a kibaszott szoknya és a blézer az őrületbe kerget.

-          Mondjuk az igaz, hogy a vádlid elég nagynak tűnt a szoknyától.  – Ha divatról vagy arról van szó, hogy mi áll jó az embernek, akkor a fiú hihetetlenül őszintének bizonyult.

-          Ha csak az lenne nagy! – Horkantam fel, majd végignéztem magamon. Nagy vádli, fenék és egy kisebb úszógumi is tárul ezekhez. Szerintem ez nem holmi tini lányos panasz, tényleg ott vannak és nem csak a képzeletem szüleményei. – Visszatérve az eredeti témához... A koca rám uszította a DÖK elnököt, aki most azzal zaklat, hogy énekeljek a ballagáson is. Kezdjük azzal, hogy nem két héttel előtte kéne szólnia...

-          Vagy már két hete próbál beszélni veled...

-          ... egyáltalán ki akarna kiállni mindenki elé, hogy valami nyomi kis dalt elénekeljen a hülyének, akik sikeresen elvégezték a gimnáziumot? – Hagytam figyelmen kívül a fiú közbevágását és a következőt is, amiben arra emlékeztetett, hogy a bátyám is ezek a hülyék közé tartozik. Mit számít az már nekünk? – És ezzel a tizenkettedikes „kislánnyal” együtt is vannak?

-          Dehogy! – Nevetett fel, mintha az év poénját hallaná. Én is így gondoltam, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy pont neki legyen valakije. Azt hiszem, hogy én egy nagyon bunkó ember vagyok. – Szerintem két szakítás után az ember elgondolkozik bizonyos dolgokon. Tudod, mire gondolok! A Nathaniel – re hasonlító emberek szeretnek gondolkodni, túlagyalni a dolgokat. Biztos megfordult a fejében, hogy vajon vele van – e a probléma...
A fiú tovább boncolgatta a témát, de én leakadtam egyetlen egy mondatnál. Amikor azt a két szakítást emlegette, akkor elég rendesen lebénultam és hirtelenjében azt se tudtam, hogy melyik irányban kel fel a nap. Ez most váratlanul ért.

-          Iris volt az első barátnője, de az csak gyerekszerelem volt! – Legyintett, mintha csak úgy annyiban hagyhatnánk a témát. Pedig egyáltalán nem! Itt az ideje pletykálkodni Alexy barátom! Engem minden egyes kicsi részlet elkezdett érdekelni. – Azután Liliom volt az egyetlen lány, aki felkeltette az érdeklődését. Ha jól rémlik, akkor pár nappal azelőtt szakítottak, hogy átiratkoztál volna. Szerinted nem lenne romantikus, ha újra összejönnének?
Kis csibém ne légy naiv, az élet nem cukormázzal körbevont torta. Ha minden olyan habos babosan rózsaszín lenne, mint a hajam, akkor sokkal jobb hely lenne ez a gusztustalan világ. Ha netán vagyok olyan elvetemült, hogy a kezembe vegyek egy újságot és végigolvassam, akkor a végére úgy is elmegy a maradék életkedvem. Ez szinte szabályszerű jelenség. Mocskos, undorító hely, ahová nem tudom, hogy érdemes – e gyereket világra hozni. Talán még a kleptomániás hülyéket még megértem, de azok az ártalmatlan életek, amik odavesznek... nem tudok velük mit kezdeni. Csak tehetetlenül tűrhetem, hogy szép lassan a darabjaira hullik a társadalom.

-          Alexy, azt hiszem valamit félre hallottam...  – Nagyon kész lehetek, ha arról beszélgetünk, hogy Nathaniel – nek már két kapcsolata is volt. Nem akarok köcsögnek tűnni vagy valami, de ezt kötve hiszem. Hisz az egyik lány Liliom, a csókkirálynő! Ez új, mégis mit kereshetett Nathaniel mellett? Valamivel talán megzsarolta a stréber? Nem... ahhoz nem elég tökös. Egyszerűen megfejthetetlen rejtély ez számomra! Van még egy rossz ízlésű lány a Földkerekségen, aki Melody – n kívül a szőke herceget látja a fehér lovon? Most jön egy olyan mondat, ami után tuti megköveznek az emberek. Liliom egy kifejezetten szép lány, nem az a fajta, aki kikezd az olyan nyomikkal, mint Nathaniel. Amúgy pedig már csak azért sem fog menni ez az újrakezdjük dolog, mert a buszos műsora után teljesen biztos vagyok abban, hogy még csak nem is gondol az exére. Legalábbis, amikor lenyomta a nyelvét a srác torkán kétlem, hogy őt képzelte volna a helyére. – Azt akarod elhitetni velem, hogy a DÖK elnöknek már két komoly kapcsolata is volt?

-         Riko, ne légy gonosz! Mindenki megérdemli a szerelmet! – Dorgált finoman a fiú, mire vágtam egy grimaszt. Különben is, ha már ez a téma, akkor csináljuk rendesen. Nagyon jól tudom, hát hogyne tudnám, hogy mindenki megérdemli a szerelmet? Ennek tudatában mégse tudtam elfogadni azt az eszerint megmásíthatatlan tényt, hogy bizony még a legreménytelenebb esetekre is rásüt a nap néhanapján. Ah, már megint nem tudtam megfékezni a gondolataimat. Igazán rám férne egy kontroll.

-          Még Amber is? – Végül inkább csak ennyit kérdeztem, mert nem volt erőm felesleges vitákat lebonyolítani. Túlon túl makacs vagyok ahhoz, hogy egy jottányit is engedjek a véleményemből. Lesz még időm a magasba lökni az adrenalin szintemet, leginkább akkor, amikor a repülő emelkedik. Vagy az ugrásnál. Esetleg a kettőt átkötő szakasznál.

-          Igen... még ő is. – Válaszolta hosszas gondolkodás után a fiú, úgy mintha a fogát húznák. Tudtam, hogy ki nem állhatja a lányt, így hatalmas erőfeszítésbe került, hogy helyeseljen. A saját szavait se akarta meghazudtolni, de mégse tudott őszinte is maradni mellette. Még hozzáfűzött volna valamit, de elhallgatott, amikor látta, hogy a tandempilótám felénk közeledik. Amúgy elmondta már a nevét, többször is, de valahogy nem sikerült megjegyeznem. Szörnyen rossz a névmemóriám azokkal szemben, akik nem érdekelnek. Ami nagyon rossz jel, tekintettel arra, hogy rá kell bíznom az életemet. Igazán megérdemelné, hogy legalább a nevét megjegyezzem. Lehet, erős túlzásokba estem az előző előtti mondatommal, de a pasas kijelentette, hogy hazudhatna, szépíthetné az igazságot, de a tandemugrás nem veszélytelen, hisz az extrém sportok közé tartozik. Ezután mesélt arról, hogy precizitást és odafigyelést igényel, majd a tapasztalatairól kezdett el dumálni. Végül közölte, hogy ő sem akarja eltörni a bokáját, így mindennél jobban fog rám vigyázni. Mit ne mondjak, valami sokkal lelkesítőbb beszédre számítottam. Nem lehetek rá mérges, hisz csak a dolgát tette. Elmondta, hogy mi lesz, és mire számíthatok. Mégis hirtelen szükségét éreztem annak, hogy megfelelően felkészítsem a lelkemet az elkövetkezendő körülbelül fél vagy több órára.
A tandempilóta felé fordultam, aki türelmesen várt.

-          Mindjárt megyek. – Biccentettem felé, mire megértően bólintott és arrébb sétált. Ez könnyebben ment, mint hittem. Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor türelmetlenkedni és ellenkezni fognak vele, hogy szorítja őket az idő. Mielőtt a mindjártom elment volna ezek a kifejezetten lényegtelen gondolatok boncolgatásával, visszafordultam Alexy felé. – Mi mégis mit keresünk itt? – Nem hibáztattam érte a fiút, hogy nem értette. Csak kérdőn összevonta a szemöldökét, mire kénytelen voltam pontosítani. – Vagyis leginkább az izgat, hogy engem miért kellett belerángatni. Armin világosan kijelentette, hogy ez csakis róla és Sue – ról fog szólni. Ha extrém randit akarnak, akkor miért nem kettesben mennek?

-          Ahhoz, ami most jön kell a társaság, vagy senki nem fogja elhinni. – Nevetett teli szájjal, én pedig csak értetlenül meredtem rá. Szerintem a fiú napszúrást kapott. Legalább ötször elismételték, hogy az eseményeket kamerával megörökítik. De ahogy jobban átértelmeztem a szavait valami nagyon nem hagyott nyugodni. Szinte szöget ütött a fejemben.

-          Úristen, ugye nem akarnak szexelni a repülőn?! – Kérlelően pillantottam a fiúra, még imára is kulcsoltam a kezeimet. Kiskutya szemekkel vártam a válaszát, de minden reményemről lemondtam, amikor elgondolkozott. Ne, ember... ezt ne! Nem akarok a szemtanúja lenni.

-          Ebben nem vagyok biztos. – Válaszolta, miután dűlőre jutott. – De előtte egész biztosan kilöknek minket a repülőből.
Ezt még inkább nem akartam, mert akkor biztos, hogy zuhanás közben kétségbeesettem tervezgetném a barátnőm halálát. Inkább a fiúra hagytam ezt az egészet és odamentem a még mindig hihetetlenül türelmesen várakozó férfihoz. Nagy örömömre nem ordibálta le a hajam alól a fejemet. Épp, hogy csak odaértem, amikor közölte, hogy ideje felvennem a hevederemet, utána pedig minden elmond nekem részletesen és gyakorlunk is kicsit. Mondjuk a legutolsót nem feltétlenül értettem, hogy mégis hogyan tervezte kivitelezni, de egész egyszerűen ráhagytam. Bezzeg az a másik három idióta nagyon jól elökörködték a felszállásig hátralévő időt. Szemetek!
Az csak mellékes, hogy amíg ők a normális szerkójukban bohóckodtak, addig én valami borzalmas overállt viseltem, amit rám aggattak.

-          Úgy nézek ki, mint egy idióta... – Dünnyögtem fél órával később, amikor már mindenki ugrásra készen ült a repülőben. Felszálltunk, és ha minden igaz, akkor most egy újabb húsz perces semmittevés vár rám, amíg emelkedünk. Alexy szorosan mellettem foglalt helyet, hogy legyen kivel elütnie az időt, de a szemét végig a tesóján és a legjobb barátnőmön tartotta. A tekintete úgy csillogott, mintha a születésnapját, a karácsonyt, a névnapját és a húsvétot is egy napon ünnepelnénk és elhalmoznák ajándékokkal, ruhákkal meg ehhez hasonlókkal. Igazából nem bántam, hogy nem kell csevegnünk, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a rám adott kesztyű és védőszemüveg miatt puffogjak. Engem most, sőt mindig is hidegen hagyott a játékokról meg az ehhez hasonlókról folytatott eszmecseréjük. Még akkor se rezdült meg egy arcizmom se, amikor valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Hitler lett a téma. Én az elmúlt tíz év alatt megszoktam a történelem iránti buzulását és azt, hogy nem tudom miért, de szereti a második világháborút, de ez másoknak elég fura lehet. Mondjuk fogalmam sincs, hogy tud olyan könyveket olvasni, amiben arról írnak, miket csináltak az emberekkel Auschwitz – ben. Én csak egyetlen egy oldalt olvastam el, de máris éreztem, hogy ha még egy betűt is el kell olvasnom, akkor ráokádok a könyvre. A sokk elég intenzíven kitudja fejteni a hatását, főleg ha olyan érzelmekre hatóan van megfogalmazva, mint abban a könyvben.  Szóval ameddig ők ilyen rettentően hangulatromboló dolgokról diskuráltak, addig én próbáltam letépni magamról a ruhákat.

-          De legalább élni fog a földet éréskor ez az idióta. – Jegyezte meg Alexy, mire a számat húzogatva gondolkoztam el azon a lehetőségen, hogy véletlenül kirúgom a repülőből. De az is lehet, hogy én magam ugrom ki a tandempilótám nélkül és tesztelem a hihetetlen reflexeimet és az ejtőernyőm működését.

-          Sue, eljössz a nyíltnapra? – A kérdésem hallatán abbahagyták az érzékeny füleknek nem való téma boncolgatását és mindketten rám pillantottak. Armin leplezhetetlen bosszússággal, a barátnője pedig amolyan most hajítalak ki a csukott ablakon nézéssel méregetett. Azt hiszem, választ kaptam a kérdésemre. Minden jel szerint nem tud eljönni, aminek nem tudom, hogy örüljek – e vagy ne. Általában, ha megjelenik, akkor valaki valakit megakar ölni. – Jó, vegyétek úgy, hogy semmit sem mondtam!

-          Nem azért vágtunk ilyen képet. – Sóhajtotta Armin, majd részletesen előadta ugyanazt a történetet, amit egyszer már hallottam, csak Castiel szájából. Mondjuk nem értem, hogy ők ketten mégis honnan tudhatják ugyanolyan részletességgel a történetet. Sue és Castiel tényleg ilyen jó barátokká avanzsáltak az elmúlt idő folyamán? Tudni akarom, hogy mi minden történt vele, de konkrétan az egész életéből kihagy. Ennyire nem vagyok fontos neki? Mit ér a legjobb barátnőség, ha semmit se oszt meg velem? Lényegében azt sem tudom, hogy kik a barátai! Ez az egész olyan... mintha nekem fontosabb lenne a barátságunk, mint neki. A gondolat elhatalmasodott bennem, és a mellkasom ezúttal sajgóbban és tisztábban szúrt, mint eddig bármikor. A bánat élesebb fegyver, mint a kés. Szinte fojtogatott az érzés, a vasmarok pedig összezárult a szívem körül. Na, jó! Asakura Riko, elég ebből az anyaszomorító viselkedésből! Az önsajnálat bármikor megtalálhat. Ezzel később is ráérek foglalkozni, ugyanúgy meglesz a problémám, de talán többször nem lesz lehetőségem kiugrani egy repülőből. Mondjuk az épelméjű emberek inkább leállnak veszekedni, mint hogy az életüket kockáztassák. De maga az Isten a megmondhatója, hogy én nem tartozom közéjük. Egy bizonyos őrültségi szintet kiütöttem a skálán, ennek pedig Kyle a megmondhatója. Akiről azóta se hallottam egy kurva szót. Amint hazaértem minden gátlásomat és fogadalmamat levetkőzve és megszegve odamegyek a mostohaapámhoz és megkérdezem, hogy mi van a fiával.   És ha már itt tartunk, akkor jó lenne találkozni is. Mert elegem van abból, hogy leráz, kerül, és egyáltalán nem reagál az üzeneteimre, vagy ha igen, akkor lerendezi egyetlen egy szóval vagy mondattal. Kíváncsi lennék, hogy mi foglalja le ennyire a szabadidejét. Bár igazából, ha rajtam akarja a nyelvét köszörülni, akkor jobb is úgy, hogy elkerül.
Furcsamód senki se kezdett el Shrek – et játszani, vagyis egyszer se hangzott el az „ott vagyunk már?” vagy a „mikor érünk oda?” mondat. Lehet, hogy csak nekem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben? Akkor örülhetnek az emberek, hogy végül nem nyitottam ki a számat. Biztos a halálba idegesítettem volna őket.

-          Ti elhiszitek, hogy máris április vége van? – Alexy nagyon jól értett ahhoz, hogy mindenkit sikeresen kibillentsen a lelki egyensúlyából. Például a két jómadár nagyon jól elvoltak az általuk boncolgatott témával, de most kénytelenek voltak a másik fiúra figyelni. Azt csak nem tehették meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják. Pedig még azt is kinéztem volna belőlük. Én eddig az ablakon bámultam ki, de most visszafordultam a kis társaság felé. Az idő tényleg gyorsan telik, lassan már fél éve járok a Sweet Amorisba és még nem csaptak ki, bár a veszélye ott lóg a nyakamban. Valószínűleg a bátyám sokkal többet törődött az idő múlásával, tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána lévő héten pedig érettségit ír. Ami neki szenvedést jelent, az nekem több szabadidőt, hisz egy csomó órám elmarad a konferenciák és az érettségi szünet miatt. Remélhetőleg a ballagásáról nem maradok le, ha már a szalagavatóját kihagytam egy jó kis kórházi látogatás miatt. Inkább néztem volna a béna táncukat, mint hogy kómában feküdjek.

-          Nem nagy kunszt. – Vonta meg a vállát hanyagul Sue, akit nyílván nem kötött le ez a téma. Persze, hogy őt nem kötötte le az idő múlása. A dolgok megtörténnek, öregedünk meg az összes többi baromság. Ekkor jönne a hegyi beszéd arról, hogy miért nem tudok csak élni és élvezni mindent.

-          Tízedikesek vagyunk, kompetenciát fogunk írni május közepén. – Dobtam be csak úgy mellékesen egy hangulatromboló témát, ami miatt meg is kaptam a rohadj meg tekinteteket. Igen, ez már tetszik! Ilyennek kell lennie köztünk a hangulatnak.

-          Sue... – Igazából már majdnem bekómáltam az unalomtól, amikor Armin megköszörülte a torkát. Elképzelni se tudtam, hogy mivel állt elő, mert az elmúlt öt percben fizikai fájdalmat okozott minden elhangzott szava és mondata. Volt egy rész, amikor szóba jöttek az eddig lejegyzett repülőbalesetek, halálok és az a rengeteg vér. Én meg szokás szerint rosszul lettem és megfogadtam, hogy ha túlélem ezt a napot, akkor máris önkéntesen bevonulok a börtönbe egy gyilkosság miatt. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Alexy vészesen közel húzódott hozzám és fültől – fülig érő mosollyal az arcán azt súgta nekem, hogy élvezni fogom a műsort. Először megijedtem és felrémlettek az álombeli Kyle szavai, miszerint tízedik végén szakítani fognak. Majd inkább logikusan végiggondoltam és átértékeltem a dolgokat. Alexy nem lenne ilyen boldog, ha Armin egy ejtőernyőzés kellős közepén szeretné dobni a barátnőjét. Ha mégis ez dobta fel ennyire, akkor ezek voltak a hozzám intézett utolsó szavai, hisz a tesójával együtt kihajítom őket a repülőből.

-          Lökjed. – Sue nem vette a jeleket vagy egyszerűen csak nem kapott meghívót a közelgő eseményekről. A részletek igazából még előttem is rejtettek maradtak, de legalább mindketten ideértünk. A folytatásra én is kíváncsi leszek.

-          Igazából... fogalmam sincs, hogy kell egy ilyenbe belefogni. Te vagy az első barátnőm, így nincs nagyon tapasztalatom ilyen téren. – Erősen szuggeráltam a fiú tarkóját és próbáltam telepátiával megüzenni neki, hogy gondolja át minden egyes szavát. Nem tetszett a nyitómondat. Az emberek akkor kezdik így a mondókájukat, ha valakit nem akarnak megbántani. – Együtt vagyunk már pár hónapja... voltak nehéz pályák a kapcsolatunkban, de mi nekünk sikerült leküzdenünk az akadályokat. Még a legbrutálisabb szörnyeket is legyőztük.

-          Armin... nyögd már ki, hogy mit akarsz mondani. – Most már Sue is gyanút fogott. Azon a kisimult homlokon ráncok jelentek meg, a szemei pedig résnyire összeszűkültek. Mindketten feszülten vártuk a folytatást, de a tekintetéből ítélve ő már sejtette, hogy mi lesz a történet vége. Nem hiába ő Armin barátnője, szinte már olvasnak egymás gondolatában. De szerintem már eljutott arra a pontra, hogy belefojtsa egy vödör kólába. Ameddig arra vártunk, hogy Armin végre valahára kinyögje, hogy mit akar, addig én számon kérően fordultam a másik iker felé. Szinte kétségbeesetten pillantott felém és valami olyasmit tátogott, hogy fogalma sincs arról hogyan jutottunk el idáig.

-          Szeretném, ha kipróbálnád velem ezt a játékot. – És most emberek képzeljétek el azt a helyzetet, amikor négy tini és egy tandempilóta ül egy repülőben és arra várnak, hogy valami nagy esemény történjen, de akkor kiderül, hogy a srác csak hozza a szokásos önmagát. Sue szemei csodálkozva elkerekedtek, végül csak bólintott és közelebb húzódott a barátjához. – Ha nyersz, akkor megkapod a kincset. Ugye milyen menő?

-          Meddig tart még az emelkedés? – Fordultam inkább a tandempilóta felé, mert nem tudtam mire vélni az előbbi jelentet. Reagálnom kellett volna rá, de egyszerűen képtelen voltam valami értelmeset hozzáfűzni, ezért inkább kíváncsi voltam arra, hogy meddig kell még elviselnem a társaságukat. Legnagyobb sajnálatomra még egy ideig el fog tartani. Ha jól olvastam, akkor körülbelül húsz percig szokott tartani és biztos vagyok benne, hogy tíz perc már legalább eltelt. Még egyszer ennyi? Szerintem annyi idő nem lesz elég nekik, de lehet, hogy lebecsülöm őket. Szóval amíg ők ugyanazt művelték, amit általánosságban szoktak a hétköznapokban, csak egy repülő nélkül, addig én ma már sokadjára elgondolkoztam azon, hogy mi a fenének hívtak el engem is. – Van valaki a láthatáron?

-          Tudod, nehéz olyasvalakit találnom, akinek én is bejönnék. – Csóválta szomorúan a fejét. Ebben a történetben semmi túlzás. Nekem nincs beépített meleg radarom, képtelen vagyok kiszúrni ezeket a srácokat, de ő biztos tudja, hogy az, aki neki tetszik az elérhetetlen. – Itt ül velem egy helyiségben az a lány, aki a kiszemeltemnek tetszik.

-          Lysander? – Kerekedtek el a szemeim, mert a másik lehetséges jelölt Chloe lett volna, de ő ugye a húga. Egy könyvben vagy animében egy mostohatesóval egészen elfogadott lett volna a történet, de ez a valóság és nem a Végzet Ereklyéi.

-          Nem te vagy a lány. – Egyetlen egy személyről tudok, aki kikezdett a barátján kívül még a barátnőmmel. Bár pár pofonnal és egy simsbe illő jelenettel végződött az a nap, de még mindig tisztán emlékszem. Kentin, az a szerencsétlen nyomorék, aki sohasem tudta magát velem megkedveltetni.

-          Oh, hát az tényleg nagyon nagy gond. – Ha valaki szerelmes az egyik legjobb barátjába és egyneműek, akkor az esetek kilencven százalékában rosszul fog végződni a történet. Akár el is mondhatod és megkockáztathatod, hogy tönkremegy a barátságotok (sajnálom, de ezzel kapcsolatban rettentően szkeptikus vagyok, szerintem egy százalék az esélye, hogy igen lesz a válasz), vagy akár megtarthatod magadnak ezt a titkot, felemészthet az érzés és végignézheted, ahogy összejön valaki mással.

-          Azt mondtad, hogy megkapom a kincset... – Szerintem bőven letelt az a húsz perc és még mindig nem történt semmi érdekfeszítő. Azt leszámítva, hogy épp ebben a pillanatban fejezte be a párocska a kis játékukat. Sue értetlenül nézett a barátjára, aki erre belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy kis kincses ládát.

-          A kincs már régen a tiéd. – A hangjából kihallatszó elszántság és határozottság kíváncsiságra késztetett. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor az öltözőben szerelmet vallott a lánynak. Bár szerintem nem volt valami romantikus jelenet, de a barátnőmnek bejött és ez a lényeg. – A szívem volt a kincs. Neked már csak annyi a dolgod, hogy igent mondasz.
A kincsesláda teteje felpattant és akkor mindenki megláthatta a benne lévő gyűrűt. Nem volt valami jó a kilátás, hisz majdnem hogy előre kellett hajolnom, ahhoz, hogy lássak is valamit, így fogalmam sem volt róla milyen lehet a kis ékszer. Bár ahogy a fiút ismerem... elképzelni se tudom.
Várjunk csak egy percet... Nekem... csak most jutott el a tudatomig, hogy minek is voltam az imént szemtanúja. Úristen... nem! Valaki mondja, hogy csak álmodom, és mindjárt felébredek! Istenem, nagyon vicces kedvedben vagy ott fent? Bosszút akarsz állni rajtunk amiért Sue – val és Rachel – el a pokolba kerülünk? Vissza akarod venni drága kocka fiadat az ördög karmaiból? Lucifer haverod megkörnyékezte a srácot és ilyen abszurd dolgokat suttogott a fülébe? Általában ilyenkor nem szokott egy kis angyalka lenni a másik vállán, aki próbálja jó útra terelni? Áh, mit áltatom magam, mindig a rossz győz. A jó mindig sikert arat. Szólalt meg az a kis stréber énem hangja a fejemben, aki mindig a dolgok derűs oldalát látta és hitt a tündérmesékben. A legszívesebben most géppuskával lőttem volna agyon.
Sue derülátó, pozitív énje valószínűleg már rég a földdel volt egyenlő. Ezt már csak abból is következtettem, hogy a lány másodpercről másodpercre egyre jobban elsápadt. Joggal aggódhattunk miatta és az is benne volt a pakliban, hogy mindjárt elájul. Szinte hallottam a lelki füleimmel, ahogy elismétli a Star Wars egy nagyon híres jelenetét: No...That's not true...That's impossible!

-          Te megőrültél?! – A cérna elszakadt, Sue pedig teljesen kiakadt. Minden negatív érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, de azt nem, hogy halálra van rémülve. Pedig én beláttam a színfalak mögé és tudtam, hogy fél. Fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen ezzel a felettébb bosszantó helyzettel. Próbálta legyűrni a pánikrohamokat, de nagyon úgy tűnt, hogy kiájul a repülőből. – Armin, neked elmentek otthonról! Tudod te, hogy hány évesek vagyunk?! Tizenhét, szinte még tojáshéj van a seggünkön!

-          Nem is arra gondoltam, hogy holnap házasodjunk össze! – Vágott vissza Armin és látszott az arcán, hogy nem erre számított. Igazából fogalmam sincs, hogy mit várt. Talán azt, hogy Sue majd boldogan és hálásan igent mond neki? Kiábrándítóan naiv gondolatok herceg uram.
Kérdőn a mellettem ülő srácra pillantottam és csak hitetlenül felvontam a szemöldökömet. A tekintetemmel azt üzentem neki, hogy „Mégis mit képzeltél, amikor nem beszélted le a tesódat erről az orbitális baromságról?”.  Erre csak szomorúan lebiggyedtek az ajkai. Valamiért olyan érzésem van, mintha négyünk közül Sue – val mi ketten lennénk a férfiak. Ha tőlem kérdezte volna meg valaki egy percig se gondolkoztam volna, a válasz nem. Egyrészt fiatal vagyok, másrészt nagy az esélye, hogy az esküvőmet se élném meg, hisz anyáék kinyírnának. Ha nem ők, akkor a bátyám. Bár ő valószínűleg a srácot ölné meg, aki megmerte kérni a kezemet.

-          És mit terveztél csinálni ezután?!  Vannak egyáltalán terveid? Tudod, hogy miből tervezted eltartani a családodat? – Alexy után a tandempilótám felé fordultam, hogy lássam, mit reagál erre a rögtönzött leánykérésre, de a tekintetéből ítélve ő mindenbe be volt avatva és most nagyon sajnálja azt a szerencsétlen hülyét, akit valószínűleg kikosaraznak a nap végére. És mintha csak ekkor világosodtam volna meg eszembe jutottak Kyle szavai. „Itt már szakítottak, lerágott csont. Még tízedik végén.” Hú bazdmeg, ha még egyszer találkozunk, akkor egy akkorát lekeverek neked gyerek, hogy a másik öklöm adja a másikat.

-          Sue, legalább hallgass meg! – A múltkori öltözős incidens is körülbelül így kezdődött, csak ahhoz még azt is hozzáfűzte, hogy ne üsse meg vagy fusson el. Itt az utóbbi nem lenne valami szerencsés megoldás, de ha nagyon kiakar térni a válaszadás lehetősége elől, akkor max fogja az ejtőernyőt és kiugrik. Zaklatott állapotban... nem lenne túl szerencsés ötlet. Sue, maradsz! – Te is tudod, hogy a szüleink kinyírnának minket, ha elhúznánk Vegasba és összeházasodnánk.

-          Pedig nagyon menő lenne! – Feledkezett meg magáról egy pillanatra Sue, majd észhez kapott és a fiúra förmedt, hogy ne terelje el a figyelmét.

-          Lehet, hogy csak tizenhét évesek vagyunk, de van még időnk. – Ebbe igazából nekünk tényleg nem volt beleszólásunk a tesójával, szóval tényleg nem értem, hogy miért kell itt lennem. Arminnak csak még kínosabb, hogy én is szemtanú voltam. – Először elvégezzük a közép sulit, majd egyetemre megyünk. Utána és még közben is van még egy csomó időnk gondolkozni!

-          Armin... nem érted. – Rázta a fejét inkább már megrökönyödötten, mint dühösen a lány. – Magad mellé akarsz láncolni, mintha attól félnél, hogy később már nem leszek itt. Nem bízol bennem vagy a kapcsolatunkban? Ha két évvel később teszed fel nekem ugyanezt a kérdést, akkor igent mondtam volna. Persze először elcsodálkoztam volna azon, hogy ilyen bátor vagy, mert te tudod a legjobban, hogy nehéz eset vagyok. – Mosolyodott el félénken a lány, pont úgy, mint aki nem tudja, hogy helyesen cselekszik e. – Tudod, nem sok srác volt, akinek kellettem volna és ez kellőképpen lelombozta az önbizalmamat. Próbáltam ismerkedni, de mindig csak hülye faszokba botlottam, az első barátomat is beleértve. Aztán jöttél te, akinek valami hihetetlenül elcseszett lehet az ízlése, ha engem választottál. Tényleg boldog vagyok veled, de nem tudom hova tenni ezt az egész leánykérősdi dolgot. Színtiszta féltékenységből tennéd? Ki akarsz vonni a forgalomból? Félsz, hogy találkozom valaki mással, akit jobban szeretek nálad?

-          Igazából... csak kell valaki, aki főz rám, és akivel játszhatok.
Ránéztem Alexyre, aki szomorúan megcsóválta a fejét és a kezébe temette az arcát, hogy ne lássa mi lesz ennek a nevetséges párbeszédnek a folytatása. Szívesen követtem volna a példáját, de a kíváncsiságom erősebb volt, így előrehajolva vártam a választ. Ha én lettem volna Sue helyében és a mélyen szántó gondolataim után, amit senki se nézne ki belőlem, ilyen választ kapnék, akkor az lenne a minimum, hogy kihajítom a fiút a repülőből. De igazából mit lepődöm meg? Azt se hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem, hogy ma Armin megkéri a barátnője kezét, mégis megtörtént. Tudok ellene valamit tenni? Nem... ezt rendezzék csak el ketten és hagyjanak ki belőle engem.

-          Az elsőt bebuktad, a másodikban viszont benne vagyok. – Akkor... ez most egy igennek felelt meg? Egyszerűen képtelen voltam előre látni az események alakulását. Végül is konkrétan nem mondta ki, hogy igen vagy nem, de ezt most minek lehet venni? Hogy nekem nem jött le az fix, de mivel ők ketten egy hullámhosszon voltak, így egyértelmű, hogy Armin megértette. Sugárzó arccal pillantott a lányra, aki gondolkozás nélkül a barátja nyakába vetette magát. És mivel ugyanígy kezdődött az öltözős jelenet is, ugyan az is lesz a vége. Most nem tudok csak úgy kisétálni, végignézni pedig nincs kedvem, ahogy egymásnak esnek, szóval ideje indulnom.
Pár perc múlva már a levegőben zuhantam, az arcomon egy idétlen vigyor kíséretében. A szél valószínűleg belefújta a hajamat a tandempilóta arcába, szóval remélem, nem fullad meg. Sikítani szerettem volna, ordítani, hogy mindent kiadjak magamból. Annak ellenére, hogy kaptam védőruhát, a hideg a csontomig hatolt, átjárta az egész testemet. De nem érdekelt. Ezt a napot már semmi sem ronthatta el. Hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy eleven a testem. Végre éltem, csináltam valamit, ami elütött a társadalom által elvárt normától.
A madarak is ezt érezhetik nem, Kyle? Szabadon szállnak és zuhannak az ég végtelen tengerén. Aznap te is lefele zuhantál az ismeretlen mélybe. Féltél? Tudtad, hogy sohasem látod már azt a gyönyörű szép eget, ami fölötted terült szét? Vajon mire gondolhattál utoljára?

91. rész - Tudd, miért!

Sohasem láttam ilyen megviseltnek Castielt az ismeretségünk óta és ez azt hiszem, elég sokat elárul a helyzet komolyságáról. Ha nem lett volna még elég baja a fiúnak, akkor még meg is jelent ez a lány, aki már első ránézésre se tűnt valami szimpatikus személyiségnek.  Bár ez nálam általános reakciónak számított, szóval most biztos senki se vett komolyan. De ez a lány most még az eddigieken is túltett! Abba a kategóriába tartozott, hogy ránézek, és ha a közelembe jön, akkor megtépem. Körülbelül én is ennyire lehettem szimpatikus neki, ezt már csak onnan is vettem, hogy az a mosoly, amivel nézett a rosszabbik fajtába tartozott. Gyerekek, azt hiszem, hogy ebből Cat Fight lesz. Semmi közöm nem volt a fiúhoz, mégis kötelességemnek tekintettem, hogy megvédjem a luvnyától, akik nagyon bájosan Cicusnak nevezte. Talán még szerencse is, hogy én voltam itt és nem Tina? Ha az unokatesóm hallotta volna azt a becenevet, először elnevette volna magát, utána a legválogatottabb jelzőkkel elküldte volna a halálba a csajt. Amúgy kislány elárulom, hogy halálosan gáz a srácra nézve, ha cicusnak nevezed. Biztos a megaláztatása a célod, mert akkor tökéletesen megértem a választott nevedet.
Hatalmasat sóhajtva néztem a narancslémet, amit pár perce kaptam Castiel anyukájától. Az asszony nagyon kedvesnek és megértőnek bizonyult velem, ellenben azt a másikat a szemeivel próbálta megdögleszteni. Ebből arra következtettem, hogy nem szívesen látott vendég ebben a házban. Bezzeg én egy perc után az lettem. Amíg a fiú apja elvitte állatorvoshoz vagy valami hasonlóhoz Démont, addig Castiel szinte összezuhanva ült a konyhaasztalnál. Még arra se volt elég energiája, hogy elkísérje a férfit. Kezdtem aggódni miatta. Hol van az a fiú, aki néha még a saját szerelmével is cinikus és bunkó? Nagyon messze járhatott.... Cast... kérlek... hamar találd meg magadat. Tudom, hogy nem a legkönnyebb, de azt hittem, hogy te erősebb vagy ennél. Nem hagyod, hogy mások aggódjanak érted.

-          Bocsánat, hogy nem megfelelő pillanatban kérdezem, de te ki vagy? – Zavartan pillantottam fel Cast anyukájára, aki mosolyogva figyelt engem. Öhm... nem tetszett ez a tekintet. Mintha összekevert volna valaki egészen mással. Körülbelül így, csak egy fokkal áthatóbb tekintettel nézett Alexy anyukája is. Kettejük között az volt a különbség, hogy a mellettem álló nő, Valéria igazi anyatigrisnek bizonyult. Szinte láttam, ahogy a karmait hegyezgetve pillant a Deborah névre hallgató lányra.

-          Elnézést, hogy nem mutatkoztam be.... – Igazán megpróbáltam normalizálni a hangom, mert éreztem, hogy nem a legkedvesebben szólaltam meg. Igazság szerint utálok mások szüleivel találkozni és azt se bírom, ha az enyémeket zaklatják a barátaim. Az ok szörnyen egyszerű vagy nevetségesen komplikált. A lényeg, hogy Alexy szüleivel és másokéval se szándékozok többet találkozni. Néha még az is megfordul a fejemben, hogy a sajátjaimmal se. – Asakura Riko vagyok.

-          Cassy barátnője? – Ha nem épp ez lett volna a kérdés, akkor egész biztos felnevetek a megnevezést hallva. Valljuk be, a szülők gyakran hoznak minket véletlenül vagy szánt szándékkal kínos helyzetbe. Például egy kiskori becenévvel vagy hasonlóval. Szerencsére anya leszokott erről, apa pedig... életemben először hallottam a szájából a rendes nevemet. Ez miért csak most tűnt fel?

-          Nem. Cassy barátnőjének az unokatestvére. – Valamit nagyon összekeverhetett a nő, mert én még csak a fogalom közelében sem jártam. Soha. De tényleg. Próbálom ehhez is tartani magam, mert Cast nem az én típusom. Mondjuk a félhosszú haja egészen csábít, de három olyan dolog szerepel az ellene listán, ami mindent kiüt a mellette oldalról. Cigi, pia és az a nemtörődömség meg lógási hajlam. A halálos hármas az én szemeimben. Ő úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem ne keverjen bele.  Per pillanat a májam és a tüdőm is jól van, köszönik. 
Körülbelül egy hónapja vagy mióta is vannak együtt ezek ketten? Mondjuk nem hittem volna, hogy a fiú valaha belemegy a távkapcsolatba. Ahogy ismerem szereti a közelében tudni azt, amit az övének mond. Ez esetben a barátnőjét. Amúgy valami feromont bocsájt ki a családom, hogy Castiel és Viktor mindegyikünket meg akart szerezni? Tina, a húgom és én is.... még jó, hogy Melany – ra nem nyomultak rá. Bár azt szívesen megnéztem volna... tekintettel arra, hogy az unokatesóm házas.

-          Oh, pedig reménykedtem abban, hogy Cassy végre bemutatja a barátnőjét. Szeretném megismerni minél hamarabb. – A húgom az egyetlen, aki akár egy kicsit is összekeverhető az unokatesómmal. Csak méretbeli különbségeket lehet felfedezni, hisz Yui egy kis padlócirkáló, olyan alacsony. Nem is értem kitől örökölte ezt az elképesztően kis méretet. De tényleg, a családomban mindenki magas, még az unokatesóim is. Pedig ő aztán rájuk hasonlít. Vannak ők, akik nagyon jól elvannak a fekete haj és ibolyakék szem kombóval, aztán itt vagyunk mi a bátyámmal.

-          Biztos lesz még alkalma rá. – Mondtam bíztatóan pedig épp, hogy az ellenkezőjét gondoltam. Ha eddig nem történt meg, akkor ezután se fog. Castiel már találkozott Tina szüleivel, ami fogalmam sincs, hogy sült el, de meg kell tudnom. A normális az lett volna, ha ezután a fiú is bemutatja a sajátjainak. De ezek szerint Castielnek nem voltak ilyen tervei a közeljövőt nézve. Szóval halott ügy, sorry or not sorry.

-          Ebben reménykedem én is. – Szomorú mosollyal az arcán pillantott a fiára, aki ezt nem láthatta, hisz nagyon mélyen volt a saját maga által keltett önsajnálatban. Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha üvöltözne és mindenkit elküldene az apja faszára. De komolyan. Az a megszokott Castiel, nem ez a.... valami. – És milyen lány Cassy barátnője?

-          Hát.... nagyon határozott – Nagyon határozottan tudja ontani magából a hülyeségeket. Gondoltam egy perc késéssel, miközben elhúztam a számat. Igazából fogalmam sem volt, hogy ez a nő, egy anya, aki úgy tűnik az életénél is jobban védi a fiát megérdemli – e az igazságot. Az igazságot, ami talán nem a legfényesebb. Vagy traktáljam kegyes hazugságokkal és hagyjam a tudatlanság áldást hozó világában? Végül hatalmasat sóhajtva belefogtam... a szépített valóságba. – Bettina a korához képest sokkal érettebb, ezért sokan idősebbnek nézik.
Valamikor még igaz is volt ez rá. Annyi viszont biztos, hogy a mellettem ülő kis kurva hegyezte a füleit. Többet szeretett volna tudni a kiscicája barátnőjéről. Nos megnézzük, hogy mit reagál a régi Tinára. Mert az új, aki a fiúhoz tartozik nem más, mint egy tucat lány.

-          Mindig kitart az álláspontja mellett, legalább annyira makacs, mint Castiel, ha nem jobban. Ami a szívén az a száján, sose gátolták meg olyan kisebb dolgok, hogy ezzel akár meg is bánthat valakit. – Ha minden kötél szakad, akkor ezek a tulajdonságok még most is megtalálhatóak benne. Legalábbis nagyon reménykedem, mert kezdem elveszteni a belé vetett hitemet. Castiel fenekestül felforgatta az egész lányt. – Az iskolában mindig számíthatnak rá a tanárok, nagyon szorgalmas és okos.

-          És mik a hobbijai ennek a „tökéletes” lánynak? – A tökéletes szót külön kihangsúlyozta a lány, sőt még egy kis gúnyt is csempészett a hangjába, amitől éledezni kezdett bennem a védelmező ösztönöm. Van egy olyan érzésem, hogy a jövőben én is igazi anya tigris leszek, ha már az unokatesóm lenézése miatt ki akarnám tépni egy teljesen ismeretlen lány hangszálait. Egyedül nekem van jogom lenézni az unokatesómat, egy jött ment kis kurvának nem!

-          Énekel, táncol és focizik. – A könyökömre támaszkodtam és összehúzott szemekkel figyeltem a reakcióját. Nem mondhatnám, hogy el volt ájulva, ellenben Valéria! Azt hangoztatta, hogy a fiának milyen remek ízlése van. Valóban, a családom tagjai igazi kincseket érnek, vagyis összetehetik a kezüket azok, akik legalább egyetlen egyszer is randizhattak velük! Vagyis Cast öcsém borulj térdre és köszönd meg Istennek, hogy a barátnőd lehet Bettina.

-          Lány létére focizik? Elég nőietlen. – Azt hiszem szívnom kell egy kis frisslevegőt, ha nem akarom megölni ezt a lányt. Miután kiszellőztetem a fejem, talán sikerül lenyugodnom, mert jelenleg egy felhúzott íjra hasonlítottam. Elnézést kértem és kisétáltam az udvarra. Miért is vagyok én még itt? Semmi közöm a fiúhoz vagy egyáltalán ehhez az ügyhöz. Talán érzek egy kis sajnálatot azért, ami a kutyájával történt, de semmi más. Beszélnem kell erről valakivel, aki régebb óta ismeri a fiút és talán még ezt a lányt is. Rövid gondolkozás után dűlőre jutottam. Mondjuk, amikor azt mondtam, hogy be kéne újítanom, akkor nem arra gondoltam, hogy anya vesz magának egy újat, én pedig megkapom az ő ős öreg, nyomogatós vackát. Végül is telefonálásra jó, és másra nem is kell.

-          Történt valami Riko? – Második csöngésre fel is vette a telefont, amiért elmorogtam egy néma hálaimát. Nem is tudom, miért kellett ezen gondolkoznom! Lysander az egyetlen szóba jöhető személy. Ki más is segíthetne jobban, mint Castiel legjobb barátja?

-          Lysander muszáj segítened. – Sóhajtottam halkan, közben fél szemmel az ajtó felé pillantottam. Reménykedtem, hogy nem hitték azt, hogy megszöktem vagy valami. A végén még utánam jönne valaki és az egyáltalán nem lenne jó.

-          Mi történt? – Amikor megismételte a kérdését, akkor jöttem rá, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjem el. Talán az egyszer volt, hol nem volt.... nem lenne megfelelő választás. Vágjak bele a semmi közepén vagy mi? Hát ezt jobban át kellett volna gondolnom.

-          Itt van egy Deborah nevű picsa. – Mondtam ki végül, mert nem volt jobb ötletem. Azt mégse közölhettem, hogy a barátja önsajnálatba merült és azóta meg se szólalt. Vagy pont ezzel kellett volna kezdenem. Mert minden jel szerint Lysander nem tudott mit kezdeni az előbb elhangzott információval, tekintettel, hogy néma csönd fogadott a vonal túlsó végén. – Lys?

-          Bocsánat, csak gondolkodtam. – Lassan beszélt. Ez akkor szokott előfordulni, amikor valami nincs az ínyére vagy egyszerűen csak elmerült a gondolatai között. Szerintem most az első variáns a befutó. – Hol vagytok?

-          Castiel házában. – Olyan történt, amit nem sokszor hallottam az ismeretségünk során. Lysander káromkodni kezdett és ez akár aggodalomra is késztethetett volna. Ha az exem ennyire dühös lett a lány neve hallatán és a tudattól, hogy Castiel közelében van, akkor tényleg egy aljas kis picsa lehetett. Akkor ezúttal nem hagytak cserben a megérzéseim!

-          Várj ott. – Ezzel a mondattal le is tette, amit akárhogy néztem sehová se tudtam tenni. Sok mindent jelenthetett, de akár semmit se. Elemeltem a fülemtől a készüléket és összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre. Akkor most... idejön? Ez a legésszerűbb megoldás. Viszont... Lys, annyi ideig nem maradhatok kint észrevétlenül! Az már túl feltűnő lenne! A táskám még bent van, anélkül meg úgyse tudnák lelépni. Oh, az Istenit, egy percen belül légy itt!

-          Ritkán szoktál keresni, mi a baj? – Amikor a telefonom megcsörrent abban reménykedtem, hogy a fiú keres, de összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy csak a húgom az. Mondjuk ez eléggé meglepett.

-          Mit csinálnál, ha az egyik osztálytársad zaklatna engem?

-          Kasztrálnám. – Ez a válasz ösztönösen jött és igaz is volt. Melyik nyomorék szállt rá a húgomra? Bár itt tippelnem sem kell, egyből tudtam a választ. A fekete fasz megunta a barátnőm utáni koslatást, ezért most olyanra pályázik, akinek nincs barátja? Isten a tanúm, hogy nem tud többet gyereket nemzeni, ha így van! – Mond meg neki, hogy fájdalmas halálban lesz része, ha nem kop le rólad. Ha meg tetszik neked, akkor te leszel a következő a listámon. – Fenyegettem és komolyan is gondoltam. A húgom még csak most lesz tizenhárom éves! Nem kavarhat az öt évvel idősebb osztálytársammal. Aki ráadásul még nálam is idősebb, mert eleinte egy ötosztályos gimiben kezdte, de a nulladik osztály után átiratkozott ide. Szóval ő most lesz tizennyolc. Ez a helyzet akárhogyan nézzük bosszantó és idegőrlő. Komolyan nincs más csaj, akit fűzögethetne?

-          Te meg miről beszélsz? Teljesen félreérted a helyzetet! – Csak unottan pásztáztam a tájat és nem értettem, hogy mégis mit érthettem félre. Látszólag őt is bosszantotta a helyzet, ugyanis fáradtan felsóhajtott. – Nem szó szerint értettem a zaklat szót. Csak... tudod van az a szőke, nyomorék gyerek az osztályodban.

-          Nathaniel? – Vontam fel a szemöldökömet egy fura grimasz kíséretében. Lehet, mégiscsak megkellett volna kérdeznem az illető nevét az elején és nem csak fél információkból elindulva, hamis következtetést levonni.

-          Igen, mindig elfelejtem a nevét, pedig elég sokszor panaszkodik miattad. – Én az égvilágon semmit se csinálok, csak néha beszólok a tanároknak. Példamutató magatartásomról példát vehetne az összes tanuló, de tényleg. Amúgy nem tudom, mi baja van a szöszinek. – Mivel nem vagy hajlandó visszajelölni, így folyton engem baszogat a te kötelezettségeid miatt! Szóval kurva gyorsan vond vissza a tiltását és beszélgess te vele!

-          Nem is tiltottam le! – Kértem ki magamnak, majd inkább végiggondoltam. – Szerintem nem... talán. A franc tudja, hogy mit csináltam!

-          Mindegy mit csináltál, de beszélgess vele, mert nekem elegem van! – Miért van az, hogy az ismerőseim az egyik pillanatról a másikra nyomják ki a telefonjukat? Én még beszélgettem volna, de a húgom nem ezen a véleményen volt, így egyszerűen megszakította. Hülye padló cirkáló. Még szívesen morogtam és illettem volna különböző jelzőkkel, amik a méretére utalnak, de Lysander befutott. Szó szerint. Láttam én már valaha futni? Nem hiszem, hisz most is levegő után kapkodva támaszkodott a kerítésnek.

-          Hol van Deborah? – Unottan a ház felé mutattam, mire összeráncolt szemöldökkel meredt rám. A tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy idiótának tart, amiért egyedül hagytam a barátjával azt a nőszemélyt. Ez amúgy nem igaz, ott van Castiel anyukája is. De attól még megbaszhatod a feltevésedet Lys drága. – Kivel beszéltél az előbb?

-          A húgommal. – Elkínzott grimaszba torzult az arcom, amikor eszembe jutott, hogy beszélnem kell a szöszivel. Mondjuk még most se tudtam, hogy mit követtem el, mostanában igen példamutató volt a magatartásom, ami egyéni rekordnak számított. – Mi a pitypangot csinálhattam, amiért a D.Ö.K elnök ki lehet rám bukva?

-          Sohasem hallgatod meg, amikor beszélni kezd hozzád. – Válaszolta úgy, mintha ezt meg sem kéne kérdezni. Emberek... most komolyan... volt akár egyetlen egy pillanat is, amikor az a gyerek beszélni próbált velem? Nem? Jól hallottam? Mert ez az igazság! – Azt ne mond, hogy észre se vetted!

-          De hát... ő sohasem jött oda hozzám! – Kértem ki magamnak, mert nem éreztem igazságosnak ezt a hitetlen hangnemet. Szent meggyőződésem, hogy most csak kamuznak, hogy védjék a szöszi hátát! Talán októberben beszéltem utoljára vele, más alkalomra nagyon nem emlékszem... Többet kéne azt hiszem az osztálytársaimmal társalognom. De olyan macerás, ők pedig idegesítőek és az agyamra mennek.

-          De igen, naponta egyszer legalább próbál megszólítani, de te figyelmen kívül hagyod, majd elsétálsz. – Szerintem akkor se történt ilyen, vagy ha igen, akkor a srác egy méretes fasznak gondolhat. Ami csak egy kicsit, de tényleg igaz. De ember, ez tényleg minden nap megtörténik? Nathaniel átváltozott szelemmé, mert Lys meséje alapján szabályosan átnézek rajta. Bocsánatot kéne tőle kérnem holnap? Lehet az lenne a legjobb megoldás, de egyáltalán nem fű hozzá a fogam. Túl unalmas a gyerek. Biztos megvan az oka annak, hogy Melody meglátta benne a szőke herceget, fehér lovon, de nekem ő egyelőre csak egy karót nyelt srác.

-          Lysander, örülök, hogy látlak! – Élénkült fel a nő, amikor meglátta, hogy kit hozok magammal. Szerintem megint sikerült nőnöm a szemeiben egy keveset. Mondjuk azt a másik csajt nem annyira nehéz felülmúlnom, szóval nem dicsekedhetek el ezzel. – Kérsz valamit inni?

-          Köszönöm, de nem vagyok szomjas. – Hárította el udvariasan a frissítőt, pedig szerintem igenis ráfért volna a futás után. Éppen ezért vettem el Valéria kezéből és adtam a fiúnak, akire erre zavartan nézett vissza rám. Nem vagyok az anyukája, de ha nem issza meg, akkor maga Jézus Krisztus lesz a tanúm, hogy odamegyek és leöntöm a torkán. A drága láthatta az elszántságot és a tüzet a szemeimben, így szó nélkül elfogadta tőlem, sőt még halványan el is mosolyodott. Miután megitta letette a poharat az asztalra és gyengéden megsimogatta a fejemet. Most mi...? A döbbenettől elkerekedtek a szemeim. Lys drága, te mégis mi a francot művelsz ilyen váratlanul?! Még felkészülési időt sem hagytál nekem! Ez így nagyon nem fer! Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a váratlanság miatt éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. A fene vigyen el téged és a spontaneitásodat! Miattad beállhatnék a cirkuszba, annyira nevetséges látványt nyújthatok! Ezt még vissza fogod kapni és elhiheted, hogy minél hamarabb.

-          Úgy látom, hogy ti ketten nagyon jól kijöttök. – Egyszerre fordultunk Deborah felé, aki értetlenül figyelte a párosunkat. A tekintete egyáltalán nem tetszett, mert az értetlenség mögött valami fenyegetően megvillant. Mintha nem tetszene neki a kialakult helyzet és mindenért engem hibáztatna.

-          Persze, hogy jól kijönnek. – Most már gondolkodnunk se kell azon, hogy hogyan hozzuk vissza Castiel – t a túlvilágról. Magától hazatalált. Talán tényleg van értelme annak a mondásnak, hogy az idő minden sebet begyógyít, vagy az idő majd megoldja? Mondjuk elég korán következett be, de nem bánom. Viszont mit ért azalatt, hogy persze? Mintha ez olyan természetes lenne. Tény, hogy a szakításunk után volt egy kisebb hullámvölgyünk, de mostanában egész jól kijövünk. – Hisz Riko Lysander csaja.

-          Oh... – Csak ennyit tudott kinyögni a lány, de én se voltam jobb állapotban. Próbáltam megemészteni a hallottakat, egészen eddig sikertelenül. Várj... én most jól hallottam? Azt mondta, hogy Lys csaja vagyok...? Egykor talán az voltam, de ott a múlt idő vöröske. Elvesztetted az idő érzéked? De most nagyon őszintén... MI VAN?! Nem értem ezt az egészet! Mi haszna származna Castiel – nek abból, hogy behazudja ezt a bigének? Nem látom az összefüggést! És ez felettébb bosszantott. Kérdőn néztem a mellettem álldogáló fiúra, de ő egészen higgadtan fogadta a barátja hazugságát. – Nem úgy néznek ki, mint akik együtt lennének.

-          Lys, add a telódat! – Azt hiszem, ilyen lehet egy igazi barát, aki meg sem kérdőjelezi a barátját, hanem szó nélkül átnyújtja. Én erre képtelen lennék, hisz Sue tuti szétbarmolna valamit. Kíváncsian odasomfordáltam a fiú mellé és óvatosan megérintettem a karját. Csupán szemkontaktussal megtárgyaltunk, hogy egyikünknek sincs fingja arról, hogy mire készül Castiel. – Ez elég bizonyíték?
Felénk fordította a készüléket, így láthattuk a valahonnan, a fene tudja honnan előkerített képeket. Sőt, igazából én még a létezésükről se tudtam, pedig az összesen rajta vagyok. Na jó, van egy pár ami rémlik, de ennyi. Főleg, mert ezeken a kamerába nézek.

-          Hé! – Kiáltottam fel, amikor hirtelen megakadt a szemem egy olyan képen, ahol a fiúval csókolózok. Személyi jogokat sért, először is, másodszor melyik vadbarom készítette?! És miért vannak meg még ezek Lys – nak? Oh, Istenem... haza akarok menni. Minek is jöttem én a fiúval? Vagy miért maradtam itt? Nem tartozik a fennhatóságom alá a lelkivilágának pátyolgatása! - Lys, mégis miért hagyod, hogy ezeket mutogassa egy vadidegen lánynak?

-          Bocsánat. – Láthatta rajtam, hogy ütni is képes vagyok, szóval gyorsan kivette barátja kezéből a telefont, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Ennyivel nem tudott kiengesztelni, még mindig morcosan néztem rá. – Ne haragudj rám. Nem tudtam, hogy ez téged ennyire zavarni fog.

-          Általában azokat a lányokat szokta ez zavarni, akiknek nincs önbizalmuk. – Ez a lány még mindig itt van? Azt hittem elnyelte a föld, és lezuhant a pokol legmélyére egy fortyogó üstbe, amit vörös kis ördögök kavargatnak. Sokkal jobban járt volna, mert ha én küldöm le oda, akkor az fájni fog, de úgy, hogy még a másodpercet is bánni fogja, amikor megszólalt. Felvont szemöldökkel fordultam felé, és a legszívesebben azt mondtam volna, hogy lője le magát.

-          Először is... még mindig fogalmam sincs, hogy ki a halál vagy. Egyáltalán mit akarsz ettől az idiótától.... – Mutattam Castielre, aki erre felháborodottan felhördült. Lehet, hogy most vesztettem el minden szimpátiámat az anyukájánál, de nekem most fontosabb volt, hogy tisztázzam ezzel a barna bigével a rangsort. Ne ringassa magát hamis tévhitbe, hogy jobb nálam vagy valami. – De a fajtáddal ellentétben, vannak, akik nem kötik másokra a magánéletüket. És a csókolózás egy elég intim dolog két fél között! Már azoktól is felfordul a gyomrom, akik előttem smárolnak, nem fogom magam szemen köpni azzal, hogy ugyanazt csinálom!

-          Ha ennyire biztos lennél magadban, akkor nem érdekelne mások véleménye.

-          Nem fogom lekapni a kedvedért, csak, hogy boldog légy! – Már csak azért sem, mert lejártak azok az idők. Egykor talán elgondolkoztam volna rajta, de az már lerágott csont, jelentősége sincsen. Kevés ideig tartott, mert elcsesztem valami mással, ami igaz se volt.

-          Pedig Lysander csípné ezt a spontaneitást. – Én is sok mindent csípek, mégse teszem meg. Így csak szemeimet forgatva pillantottam Castielre, aki vigyorogva megvonta a vállát. Annyira nem értettem, hogy mit keresek én még mindig itt. Volt egy csomó lehetőségem arra, hogy lelépjek, de nem, én maradtam. Éppen ezért próbáltam most már a legtöbbet kihozni a helyzetből. Először is megpróbáltam értelmezni Castiel tetteit, szavait, mozdulatait és próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből. Mondjuk abból, amit láttam, még ő maga se tudta, hogy mit akar. Féltette a csalódástól a barátját, nem akarta, hogy újra pofára ejtsem, de attól még boldognak akarta látni. És néha a nekünk legjobb megoldás nem mindig jár boldogsággal és cukormázzal. Egyáltalán a fiú miért olyan biztos abban, hogy csakis én adhatom meg az áhított boldogságot Lysandernek? Egy tucat lány él még ezen a rohadt Földön, kizárt, hogy pont én legyek a végzete! Ami egyszer megtörtént az a legnagyobb sajnálatunkra bármikor megismétlődhet. Akárcsak a történelemben. Az emberek sohasem tanultak a mások hibáiból, nekik is meg kellett tapasztalniuk. Nekem Alexy az élő példa arra, hogy ami egyszer nem működött az másodszor se fog. A saját bőrömön tapasztaltam meg, nem akarom valaki mással megismételni ezt az értelmetlenséget. Előre tudom a végét. Talán ezek csak kifogások és az igazi indok az, hogy most még nem tudok senkivel sem randizni.

-          Foglalkozz a saját életeddel és ne miattam aggódj! – A kelleténél kicsit élesebben csattant a hangom. Be kéne ismernem, hogy jelenleg nem vagyok elég érett egy újabb kapcsolatra. Mármint ezt akkor mondhatnám, ha nem lett volna előtte még négy... esküszöm, megverem Scott – ot! Akkor sem vagyok kurva csak, mert ennyi kapcsolatom volt! Nem és ezermilliárdszor is nem! Akire jelen pillanatban azt lehet mondani, hogy hülye picsa és seggbe rúgnám, az az unokatesóm. De nem én fogom beavatni a barátját az ő kétes ügyeibe, majd csak rájön magától. Azt nagyobb pofonként élné meg. Az ember csak a saját hibáiból tanul igazán. – Ott van például a következő forduló. Tudod, ti ketten vagytok és úgy...

-          Deborah! – Vágott a szavamba Castiel egy a kelleténél szélesebb vigyor kíséretében, amitől igencsak elkerekedtek a szemeim. Remélem, most jön az a rész, amikor elküldi a jó édes isten tudja hova, mert, ha nem, akkor semmi keresnivalója itt annak a mosolynak. Nagyon nem tetszett, ahogy a barna bigére mosolygott. Mit tervezel Vöröske? Néha mit meg nem adnék azért, hogy gondolatolvasó legyek. – Gyere el jövő hét pénteken a suliba, fellépünk Lysal. Riko is énekel, plusz páran az osztályból.

-          Mi a fasz? – Leginkább magamtól kérdeztem, de azért annyira halkra nem sikeredethetett, hisz Lysander értetlenül meredt rám. Tudtam, hogy nem nekem szól, hanem a meghívásnak. Én se értettem annyira a helyzetet és minél hamarabb választ akartam kapni a kérdéseimre.

-          Ez egy randi? – Ha igen elokádom magam, utána lelövöm a srácot és őt pedig a bige követi. Haljanak csak meg a szerelmükkel együtt. Mondjuk, ki vagyok én, hogy beleszóljak Castiel szerelmi életébe? Még akkor se lenne túl sok közöm hozzá, ha maga az Angol Királynő lennék, de így, hogy csak a barátnője unokatestvére vagyok, szinte semmi keresnivalóm benne. Bár szívesen a szemükbe mondanám, ilyen kis képmutatóan, hogy amit művelnek az nem szerelem. Még csak nem is stabil a kapcsolatuk. Egyszerűen a hevességük, a vágy az egyetlen összekötő szalag, ami egyben tartja őket. Olyanok, mint a nyulak a párzási időszakban. Úgy izegnek – mozognak egymás körül, a folytonos távolság pedig csak fokozza a hangulatot a viszontlátás pillanatában.

-          Mond csak Lys, a barátodnak elmentek otthonról? – Sziszegtem a fiúnak, miután feltűnés nélkül megfogtam az ingujját és arrébb rángattam. Mondjuk, biztos, hogy feltűnt nekik, csak nem szóltak róla. Az a csaj túlságosan is elégedettnek látszott. Idegesített és leakartam törölni az arcáról azt a vigyort. Annak nem sikerült megnyugtatnia, hogy Lys is ugyanolyan értetlenül és tehetetlenül állt a dolgok előtt, ahogy én. Csak velem ellentétben ő aggódott is a fiú miatt.

-          Nem tudom. – Ismerte el szomorúan és aggódva nézett a beszélgetők irányába. Mondjuk annyira lehalkították magukat, hogy tényleg semmit nem hallottunk. Titkos cselszövés? Ha annyira titkolózni szerettek volna, el kéne minket küldeni és csak utána nekiállni szervezkedni. – Azt hittem, hogy ismerem, de fogalmam sincs, hogy mire készül.
Mondjuk az egy pozitívum, hogy elismerte a fiú. Mintha egy kicsit felelősnek érezné magát a dolgok történte miatt, ez pedig elszomorított. Mondjuk, ha Castiel is olyan nehéz eset, mint Sue, akkor többé nem kérdőjelezem meg egy döntését se, csak részvétemet nyilvánítom. Mert rajtuk aztán tényleg soha a büdös életben nem tud kiigazodni az ember. De ilyet nem mondhattam éppen ezért csak bátorítóan megsimogattam a karját. Ez azt akarta jelenteni, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, megoldjuk, bár először a saját életemet kéne rendbe hoznom, meg az ehhez hasonló baromságok, amikkel az emberek másokat szoktak nyugtatni. Nekem valahogy sohasem sikerül. Nem is értem, hogy miért.

-          Akkor jövő hét pénteken, csá! – Még ki is kísérte a lányt, amitől csak még jobban felgyülemlett bennem a feszültség. Nagyon jó magyarázattal kell szolgálnod Cassy vagy netán megeshet, hogy megverlek itt az anyukád szeme láttára.

-          Várj.. mi a... még meg is puszilta. – Talán csak egy kicsit feltűnőek voltunk a fiúval, ahogy az ablakból leskelődtünk. Nem tehettünk ellene, emberi mivoltunkból fakadt ez a kíváncsiság. Ráadásul az aggodalom egy felettébb erőteljes tulajdonság, ami néha meggondolatlanságokra sarkallhatja az embereket. Mint például Lysandert. Nem híve a leskelődésnek, kémkedésnek meg ezeknek, de most olyan szokatlanul viselkedett a barátja, hogy az elveit megtagadva ehhez a módszerhez folyamodott.

-          Nagyon aranyos párt alkottok. – Hallottuk meg mögülünk Valéria hangját, aki egészen eddig hallgatott és néma megfigyelőként volt jelen. Nem is igazán törődtünk a mondandójával csak egyszerre elmotyogtunk egy köszönömöt. Most már teljesen mindegy ki mit gondol. Szerintem Alexy szülei még mindig abban a tévhitben élnek, hogy a fiúknak van egy barátnője. Mit számít nekem az, ha Castiel anyukája Lysander barátnőjének hisz? Most, hogy eszembe jut... meg kell kérdeznem a fiút, hogy miért hazudta be a bigének ezt. Nem lehet véletlen.

-          Beléd meg mi ütött?! – Támadtam szinte neki egyből, amint belépett az ajtón. A mellkasát is megböködtem párszor a hatás kedvéért, de a harmadik után közölte, hogy letöri az ujjamat, ha nem hagyom abba. Elég fenyegetően hangzott, így kivételesen eleget tettem a kérésének. – Ez akkor sem válasz a kérdésemre.

-          Lys, megvan, hogy mit fogunk énekelni jövő hét pénteken! – Rikkantotta boldogan a vörös sörényes, ami bár jó hír volt, de nem értettem, hogy hogyan kapcsolódik a témához. Engem az érdekelt, hogy miért viselkedett ilyen kedvesen a barna bigével. – Gyere, húzzunk próbálni!

-          Én is itt vagyok még! – Kiáltottam felháborodottan a fiú után, aki már fel is rohant a lépcsőn. Csak egy bocsra tellett tőle, amitől hitetlenül meredtem magam elé. Ennyivel azért nem rázhat le engem, főleg azok után, hogy szem és fültanúja voltam mindennek. Most már csak azért is ki fogom deríteni, hogy mit tervez ez a gyerek. Ha őrültséget, akkor talán még meg is állítom, feltéve, hogy milyen hangulatban leszek az adott pillanatban. – Mégis honnan jött neki az Isteni jel?

-          Majd fönt elmondja. – Lassan Castiel után sétáltunk, közben én próbáltam feltűnés nélkül felmérni a házat. Az egy köztudott tény, hogy utálok mások szüleivel megismerkedni, a rész elején már kifejtettem, ha nem rémlik, olvasd vissza. Viszont van valami, amit imádok. A házakat alaposabban szemügyre venni. Egyszerűen késztetést érzek arra, hogy kívül – belül megcsodáljam, minden egyes kis zugát az emlékezetembe véssem. Ki tudja, lehet, hogy a végén lakberendezőként fogok dolgozni, hisz olyan konkrét elképzeléseim vannak arról, hogy mi mivel illik össze, hogy lehetne elrendezni a bútorokat, a tárgyakat, milyenek lennének a színek. Az ikrek házával például teljes mértékben elégedett vagyok, szinte semmi kifogásolni valóm nem volt, maga a kompozíció, de főleg a kert az, ami a szívembe lopta magát. Az egész ház gyönyörű, rendezett és olyan sok szeretet lapult benne. Roderica nagyon büszke lehet magára és a munkájára. Csak nem bízza másra azt, amit ő is ugyanúgy el tud végezni. Hisz lakberendező.
Amikor először megpillantottam Castielék házát, akkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy semmi rendkívüli sincs az előttem elterülő kétemeletes családi házban. És nem is volt. Teljesen átlagos, amit a normális családi körülmények között élők megengedhetnek maguknak. Viszont a kert elrendezése és kinézete mögött meglehetett látni a rejtett üzenetet. Aki csak egy futópillantást vet rá, annak fel sem tűnik, annyira mélyen rejlik az üzenet. A járókelők csak egy szép kertet látnak, ami zöldell. De nekem szinte a képembe üvöltöttek a jelek. Csupa olyan növény, virág, amire kevés időt kell szánni. Ráadásul kövekből is feltűnően sok volt, és bár el voltak rendezve, mégis magáért beszélt ez a tény. Amint házon belülre kerültem, akkor egyre jobban fojtogatták a tények a torkomat. Szép volt, meg minden, de... számomra mégis olyan üres. Hiányoztak a házból az emlékek. A dolgok, amiknek hála azt mondhatták volna Castielék, hogy igen, ez az ő házuk. Szinte még a családnak is ridegnek és idegennek hathatott.

-          Olyan hideg ez a ház... – Mondtam halkan Lysandernek, miközben végighaladtunk egy emeleti folyóson. Reméltem, hogy megérti mire céloztam, ha már ő olyan elvont gondolkozású. Sokszor merül a gondolataiba, álmodozó típus, értenie kell. És valószínűleg eljutott az agyáig az üzenetem, hisz óvatosan megfogta a kezem. Érezhette, hogy kényelmetlenül érint ez a tény, sőt maga a környezet is.

-          Gyertek már, szobán belül romantikázzatok! – Vajon mennyire lenne mérges, ha összetörném a gitárját a fején? Csak mert emberfeletti a késztetést éreztem. Utána pedig megtudakolnám, hogy mégis miért hazudott egy csomót a csajnak, aki valószínűleg az exe.

-          Castiel... – Kezdtem lassan és higgadtan. Illetve az utóbbival csak próbálkoztam, mert az nem tartozott az erősségeim közé. – Ugye tudod, hogy csak a fejedben vagyunk még együtt?

-          Igen, akkor miért fogjátok még mindig egymás kezét?

-          Hol a gitárod? – Néztem körbe egy nagy mosollyal az arcomon. Meg is pillantottam a szoba sarkában, olyan gyanútlanul állt ott, nem is tudta, hogy ma kettétöröm a tulajdonosa fején. Tényleg a nagy szája lesz egyszer a végzete, ebben egészen biztos vagyok. Az is lehet, hogy én veszem el az életét, sőt talán pont ma. Semmit se tudhatunk biztosra.

-          Arra most nem lesz szükségünk. – Ezzel a mondattal felénk is fordította a laptopját, így rálátást nyertünk a képernyőre. Egy zeneszövegekkel foglalkozó oldal volt megnyitva. Sőt a fiú már rá is keresett a kiszemelt dalra. Legelőször a címen akadt meg a tekintetem. Azon kívül, hogy nem ismertem még az jött le, hogy szerintem nem éppen a legjobb választás. Bár lehet, hogy nem is arról szól, amire először gondolna az ember, gyakran előfordul az ilyesmi. Szóval elolvastam a szöveget is. Majd még egyszer hátha félreértettem valamit. De nem történt félreértés, ugyanaz virított ott feketén – fehéren, angolul. Nagyon próbáltam felfogni a történteket, de egyszerűen kiszakadt belőlem a hisztérikus röhögés. Jézusom, ezt nem hiszem el. Ha ezt tényleg előadják, én lehidalok és mindenki füle hallatára elismerem, hogy ő a legbátrabb ember a Földön és tisztelem. Mert a szöveget olvasva rájöttem, hogy miért hívta meg Castiel a barna bigét. Bár nem tudom, mi történt kettejük között, de ha van egy sütnivalója a libának, akkor leesik, hogy neki fog szólni a szám. Egyedül neki. Igen, annyira látni akarom a csaj arcát a felismerés pillanatában! Ha Isten nagyon kegyes kedvében van, akkor még arra is lehetőségem nyílik, hogy levideózzam. De ritkán van ilyen jótékony hangulatban.
Komolyra fordítva a szót örültem annak, hogy a fiú meglátta a fényt a sötétbe, a lehetőséget és ezért le a kalappal előtte. Ezek szerint tudta, hogy miért kapta az élettől a pofont. Ez nagyon jó jel, főleg azért, mert most már azt is tudta, hogy hogyan vágjon vissza.
Aznap délután nagyon jól éreztem magam a fiúkkal, még arról is sikeresen megfeledkeztünk, hogy holnap irodalom dogát írunk. Az csak egy mellékes kis tény volt és miután felrémlett rögtön el is feledkeztünk róla. Amíg én az ágyon ülve hallgattam őket, ők gyakoroltak. Közöltem, hogy létrehozom a rajongói klubjukat, de Castiel közölte, hogy Lysandernek már van. Hát ez nagyon váratlanul ért és olyan abszurdum. Főleg miután beavattak, hogy egy általános iskolás lány hozta létre, aki mániákusan üldözi a fiút. Ha nem kiskorúról lenne szó, akkor már egészen biztos feljelentettem volna. De Lysander túlságosan is kedves ehhez. Ő magába temeti a fájdalmát és addig tűr, ameddig bele nem roskad.

-          Akkor most már biztos, hogy azt éneklitek? – Kérdeztem másnap a fiúktól, akik először egymásra, majd rám néztek, végül bólintottak. – Király, jól meg fog lepődi a bige.

-          Szádra lakat Hercegnő, azt akarom, hogy mindenki más is meglepődjön. Deborahról pedig egy szót sem! – Az mondjuk nagyszerű hír, hogy ők megoldották a mit énekeljük dilemmájukat, de én még mindig tétlenül állok a dolgok előtt. Viszont van még több mint egy hetem, addig csak kigondolok valamit.

-          Üljetek le! Ez neked is szólt Riko. – A becsöngetés pillanatában belépett az osztályfőnök a terembe, a dossziéit pedig lerakta az asztalra. Csak unottan pillantottam a nőre, aki az idő elteltével megtanult nem tartani tőlem, sőt már szembe is tudott szállni velem. Igazán bámulatos eredmény. Meg is tapsolnám, de inkább kihagyom. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, de ő erre csak felvonta a fél szemöldökét, így ráhagytam, bekussoltam és leültem a helyemre. Higgye csak azt, hogy fölöttem áll a listán. Mondjuk ebben az iskolában minden tanárt egytől egyig lenézek, kezdve azzal a hájas kocával, de erről neki nem kell tudnia. – Fontos megbeszélnivalóink vannak.

-          Mint mindig... – Morogtam leginkább magamnak, utalva arra, hogy akármi történjen, ezzel kezdi az osztályfőnöki órákat. Mondjuk az is igaz, hogy általában igazat is mond, de sokszor képtelen a dolgok végére érni, hisz az osztályom egy rakás marhából áll, akik képtelenek elkussolni negyvenöt perc erejéig. Ha ennyi ideig nem tudnak megmaradni a seggükön, tudják hol az ajtó, menjenek vissza az oviba. Ott erre készítik fel a gyerekeket.

-          Jövő hét szerdán művészeti napot tartunk, ami egyben nyílt napként is funkciónál. – Kezdte, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Nyílt nap... ami egyet jelent azzal, hogy a szüleink láthatják, mit művelünk a suliban. Ha jobban belegondolok, akkor nekem nincs mit titkolnom, de esélyem van arra, hogy anya és apa eljöjjenek. Talán akkor elkezdődhet valami közöttük. Ezért az egyért meg kell kockáztatnom, hogy minden katasztrófába torkollik. – Kaptok egy – egy lapot, ahol be kell jelölnötök, hogy melyik tevékenységen szeretnétek részt venni kedden. Egész nap azon a művön fogtok dolgozni, szerda délelőtt pedig előkészítitek a nyílt naphoz szükséges dolgokat.

-          Tanárnő, mi lesz, ha mindenki ugyanazon a tevékenységen akar részt venni? – Akkor senkinek sincs egyénisége vagy pedig nagyon hasonlóak vagyunk. De mivel biztos vagyok abban, hogy mi ketten nagyon más személyiségek vagyunk, így képtelenség, hogy ugyanoda kerüljünk. Ha valami megmagyarázhatatlan katasztrófa során mégis megtörténik ez a baleset, akkor öngyilkos leszek. Várjunk csak... nem, van még mit elintéznem. Inkább őt nyírom ki, senkinek se hiányozna, ebben egészen biztos vagyok. Talán a sleppjének, de még abban se vagyok biztos.

-          Amber, ne légy hülye! – Ezt a pillanatot meg kellett volna valakinek örökítenie! Egy tanár az ittlétem során először nevezte azt a szőke hetérát hülyének! Oscar – t neki, Nobel díjat, tököm tudja mit! Megérdemli a nő, még ha megint el is felejtettem a nevét.... Olyan kevésszer van vele óránk és általában mindenki tanárnőnek hívja... a franc tudja megjegyezni. Valószínűleg rajtam kívül mindenki, hisz lassan két éve az osztályfőnökük. – Mindenkinek más az ízlése, az ideálja. Egyszerűen mondva, amit kérdeztél, az valósággal lehetetlen.

-          Ez egész iskolás program? – Kérdeztem, mert egy gondolat szöget ütött a fejemben. Fogalmam sincs, hogy hány tevékenység közül lehet választani, de abban biztos vagyok, hogy az a négy évfolyam nem fog elférni.

-          Szerdán a tízediknek és a tizenkettediknek lesz nyílt napja. Mivel a végzősök április végén elballagnak, így úgy gondoltuk, hogy így sokkal egyszerűbb lesz összerakni az évfolyamokat. – Ezt a baromságot, de nyugodtan folytassa, én nem zavarom meg. – A kilencedikesek és a tizenegyedikesek addig tanulmányi kiránduláson vesznek részt, ami nektek májusban lesz. Értelemszerűen nekik akkor lesz a nyílt nap. Egyéb kérdés?
Mivel nem volt, így a tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig rájöttem, hogy e közül az öt opció közül egyik sem nyerte el a tetszésemet. Festés, szobrászat, videózás, fotózás és varrás. Mivel köztudottan ügyetlen vagyok, így az utolsót már így előre le is passzolom. De ha már itt tartunk, akkor ennyi erővel a szobrászatot is. Marad három... festeni se tudok valami szépen, leégetni pedig nincs kedvem magam. Még egy kihúzva a listáról. Szóval videózás vagy fényképezés? Ez rólam kéne, hogy szóljon mégis akaratlanul is feltettem a kérdést magamnak, hogy a többiek mit választanának. Csak, hogy legyen társaságom, vagy valaki, akit nem utálok. Mivel írás foglalkozás nincs, így fogalmam sincs, hogy Lysander mit fog választani, Peggy pedig valószínűleg ezek után a fotózáshoz fog ragaszkodni.  Videó játékozás sincs a listán, szóval lehet, hogy Armin el sem jön. A többiek pedig jelen esetben hidegen hagynak, Alexyt leszámítva. De ő egész biztos varrni fog. Azt hiszem, videózni fogok. Be is karikáztam azt a kockát, pedig valószínűleg máshogy kellett volna jelölnöm.

-          Mit választottál? – Igazából én senkitől sem akartam megkérdezni, legyen meglepetés alapon, de természetesen voltak kíváncsi egyedek, akik nem bírtak várni az eredményhirdetésig, amit holnap tudunk meg. A mi osztályunk létszáma tizenkilenc, a bátyáméké tizennyolc. Ha így vesszük akkor minden tevékenységen egész biztos részt vehet hét ember, az a maradék kettő pedig el lesz szórva oda, ahová menni akartak.

-          Videózás. – Iris nagyon csalódottnak tűnt, amin pedig meglepődtem, hogy Alexy is, aki a téma hallatán odafurakodott hozzánk. Mindketten a festészetet választották, amitől egy kicsit összezavarodtam. Tűzbe tettem volna a kezemet azért a tippért, hogy a fiú a varrást fogja választani. Ezek szerint nem ismerem annyira, mint hittem. De nem baj, jó ez így. Ő is ugyanúgy meglepődött rajtam, azt hitte fotózni fogok. Úgy tűnik, ez a meglepetések napja. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy a bátyám mi mellett voksolt, ő egyikben sem annyira jó. Nem éppen művész lélek, inkább reál beállítottságú. Szörnyű, hogy senkiről se tudom megállapítani, hogy milyen tevékenységet választana. Amit végképp nem gondoltam volna, hogy Castiel is a festészetre voksolt. Lehet, hogy Amber nem is mondott olyan nagy hülyeséget? Eddig akárkivel is beszéltem, mindegyik ugyanazt jelölte meg. – Kösz, hogy megvártál.

-          Szívesen, bár már egy órája otthon lehetnék. – Mosolygott rám a bátyám, én pedig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a mondatát. Tudod Nigel nem mindenki lehet végzős, aki mindjárt ballag, ráadásul kevés óraszáma van. Csak az utolsó miatt irigylem, amúgy sajnálom, borzalmas lehet egy érettségi.

-          Hallottad, hogy milyen szuper lehetőséget adott ez a szar iskola? – Ezután részletesen beavattam a szuper és minden valószínűséggel esélytelen tervembe. Az utóbbi megállapításommal még a fiú is egyet értett. Szerinte jobb lenne elengednem, mert anya már meghozta a döntését. Gondoljak csak vissza arra, hogy azzal az undorító féreggel közös házat néznek. Mintha a miénk nem lenne elég jó neki! Szerintem tökéletesen elférnénk még egy kisbabával is, betoljuk a kiságyat a bátyámhoz vagy egyszerűen átalakítjuk a vendégszobát gyerekszobává. Az első megoldásomat egyből meg is vétózta, amit valamilyen szinten meg is értettem.

-          Milyen napotok volt gyerekek? – Anyát a dolgozószobájában találtuk meg. Az asztala fölé görnyedve írt valamit, de amikor beléptünk, akkor lefordította. Olyan De ja Vu érzésem támadt és nem a jó fajtából. Amikor Sue ott aludt nálunk, akkor ugyanezt tapasztaltam. Viszont a mostani viselkedésén már meglepődni se voltam hajlandó. Annyira megváltozott az utóbbi időben, hogy ez már egyáltalán nem is számított furcsának.

-          Nagyon jó! – A bátyám az asztalra támaszkodott és próbált úgy helyezkedni, hogy a lapokra rálátást nyerjen. Ha csak nincsenek röntgen szemei, akkor fogalmam sincs, mit forgat a fejében. Bármi is legyen az, támogatnom kell, ezért anya másik oldalára furakodtam be. – Képzeld, kedden művészetek napja lesz a tízediknek és a mi évfolyamunknak. Én a szobrászatokat választottam, Riko pedig...

-          ... a videózást. – Fejeztem be a mondatot, mert látszólag ugyanannyira nem tudott kiigazodni az embereken, mint én. Ez egy kicsit megnyugtatott. Ezek szerint nem vagyok egyedül! A másik viszont, hogy semmit érdeklődést nem láttam anya szemeiben, mintha csak kényszerből hallgatna minket. Ha sürgősen nem változtat a magatartásán, akkor én... akkor... hát... megint elmegyek? Ezt sajnos nem vethetem be. Kyle kidobott, apa szintúgy, van még más hely, ahol lakhatok? Lehet, inkább elmegyek Franciaországba a nagymamához. Vagy Tináékhoz az ország másik végébe.

-          Hát ez... nagyszerű! – Ennél azért jobban is próbálkozhatnál, mert ez elég gyengére sikeredett anya. Senki se venné be, a gyerekeid pedig főleg nem.

-          Igen, nagyszerű.... és tudod mi a még nagyszerűbb? – A lelkesedés legkisebb hiányában, most már nem is akartam annyira elhívni anyát a nyílt napra. Megpróbálkozok apával, talán neki számítunk annyit, hogy figyeljen ránk és érdekelje, amit mondunk. Anya meg sem érdemli őt! Vagy lehet, hogy nagyszerűen kiegészítik egymást, csak még nem tudunk erről. Annyi viszont biztos, hogy Mr. Lewis megdögölhet, amiért egy kötélen rángatja anyut. Mióta megjelent az életünkben, azóta ami elbaszódhat az elbaszódott. Mondjuk még nem csaptak ki a suliból, ennek jelentenie kell valamit. Mondjuk azt, hogy leállíthatnám magam, ha már van egy igazgatóim. Várjunk csak... ha a szüleim a suliba jönnek, akkor az igazgató könnyedén megtalálhatja őket és akkor... nem! Ebből semmi jó nem sülhet ki! Ezennel megvétózom, hogy eljöjjenek! Anya háta mögött próbáltam a bátyámnak kézzel – lábbal elmutogatni, hogy terv lefújva. – Szerdán nyílt nap lesz, mit gondolsz, el tudsz jönni?

-          Ha nem az se baj! – Tettem hozzá sietve, mire Nigel áthajolt hozzám és beleütött a karomba, ezzel jelezve, hogy ideje befognom a számat. Bocsánat bátyus, de vannak saját, önző érdekeim, amikből nem tudok engedni.

-          Én tudok szabadságot kivenni, de Dean nem. – Ennél jobb hírt nem is közölhettél volna. Ki nem állhatom azt a férfit, legyen akármilyen sármos és kedves is a mosolya. Kéne valami jó metaforát találnom arra az alakra. Vagy hasonlatot. Ha elég erősen koncentrálok, akkor biztos eszembe jut valami ütős. Kívül egy mutatós gyümölcs, de ha az ember közelebbről nézi, akkor férgek enyészik szét az egészet.

-          Miért nem? – Nem tök mindegy az neked?! A lényeg az, hogy maradjon a tíz méteres hatótávolságomon kívül. Neked lehet, hogy nincs bajod vele, de minden jel szerint azért, mert fiú vagy. Yui is elmenekült előle, azt viszont még nem sikerült kiderítenem, hogy miért. Ő pedig nem fogja elmondani, amiért előbb vagy utóbb, de el fogom picsázni. Nagyon jól értem, miért nem hajlandó elmondani, de elfogadni képtelen vagyok. Mégiscsak a húgomról van szó! Aggódom miatta, de kár, hogy a saját anyja nem. Az a nő már annyira nem vesz részt az életünkben, hogy nem is hívhatja magát az anyánknak. És ez... elszomorít.

-          Más a munkabeosztásunk. – Anya lassan felállt, én pedig csak meredten bámultam a hasát, ahol az egyetlen reményem növekedett. Ha ő meghal, akkor vele együtt minden odavész. Muszáj lennie megoldásnak, ami kivezet a sötétségből. Annak a kisfiúnak élnie kell, bármi áron. – Ő ügyvédként dolgozik.

-          Miért, te nem? – Igazából fogalmam sincs, hogy mivel is foglalkozik igazából, mi a munkabeosztása vagy ezekhez hasonló dolgok. Sohasem mesélt különösebben róla, mert tudta, hogy úgy se érdekel. Nagyon is igaza volt.

-          Én ügyészként. – Fogalmam sincs, hogy mi a különbség a kettő között, de jó tudni. Mondjuk úgy, hogy egy kicsikét szánalmas ez a tény, de vannak dolgok, amik egyszerűen nem működnek. A mostani helyzet egyszerűen ilyen. Ha megszabadulok attól a rothadó gyümölcstől, akkor talán kivirágozhat a kert. És ha már itt tartunk, akkor az egyik kertészt is mozgósítanom kell. Mondjuk mióta kidobott nem is igen beszéltem vele, sőt egyáltalán nem. Aminek már két napja. Nem is tűnik olyan hosszú időnek, pedig az több mint kétezer perc, ha jól számolom.

-          Tudom, milyen kényes vagy ezzel a témával kapcsolatban, éppen ezért gyors leszek. – Kezdtem bele rögtön, amikor felvette. Meg se vártam, hogy megszólaljon. – Jövő hét szerdán nyílt nap lesz az iskolánkban. El tudsz jönni a kedvemért?

-          Nem. – Mondjuk egy kicsit szíven ütött a tény, hogy még csak nem is habozott a nem előtt. Gondolkozás nélkül kimondta, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem is akar eljönni. Arra azért nem számítottam, hogy miután kidob, minden kapcsolatot megszakít velem. – Nem tudok szabadságot kivenni ilyen hirtelen.

-          Nagyon hasonlítotok az apáddal... – Mondtam ki végül. Csak azzal a féreggel ellentétben Kyle hírének egyáltalán nem örültem. Rá számítottam és bár nem lehetek önző, hisz az indoka teljesen jogos, mégis... ezt annyira nehéz elfogadni. Ha valaki fontos számodra, akkor akaratlanul is számítasz rá, történjék is bármi. És nekem Kyle nagyon fontos. Éppen ezért nem fogom hagyni, hogy eltávolodjunk egymástól. Kerüljön ez bármibe is.

90. rész - Egy életen át

 

- Ez... megette? – Castiel próbált suttogva kiakadni, de a hangja visszaverődött a plafonról. A jelenet láttán hitetlenül felkiáltott, sőt a székkel hátra is hőkölt. Nem hibáztathattam, még én is megilletődve meredtem a mobil kijelzőjére. És mindezt persze biológia óra közben. Amikor a tanár arról kezdett el beszélni, hogy a halak kívül termékenyítik meg egymást, akkor egyszerűen nem tudtam elképzelni a jelenetet. Így addig piszkáltam a padtársamat, míg rám nem áldozta a mobilnetjét. Szóval, ja... azt néztük, hogy a sziámi harcos halak hogyan szaporodnak. Váltig állítom, hogy az életem teljes lett volna e videó nélkül is. De tényleg...
- Megtudhatnám, hogy mégis mi a jó istent csináltok ti ketten a pad alatt? – Állt meg mögöttünk a tanárnő csípőre helyezett kezekkel. Abból, ahogy a szemöldökét ráncolta arra tippeltem volna, hogy nem méltányolta túlzottan a fiú témához nem illő megjegyzését. Tekintettel arra, hogy a kétéltűekről tanultunk. Mivel az anyagszállítását vettük, így még csak véletlenül se kerülhetett olyan szóba, hogy mit evett meg.
- Ez gusztustalan! – Jelentette ki Castiel elborzadt arccal. Sose hittem volna, hogy a halak szaporodása ennyire ki tudja kezelni az idegeit. Mivel a tanárnő még mindig nem értette, hogy miről van szó, így elkezdett ordítozni, hogy sürgősen fejezzük be a bohóckodást és merüljünk el a kétéltűek anyagszállításában. Ezt nem hagyhatta annyiban a fiú, így az ujját felmutatva kért egy másodpercnyi türelmet. Felemelte a telefonját és a videót visszatekerte, hogy megmutathassa a biosz tanárnak is a hihetetlenül gusztustalan jelenetet. Igazából szóhoz sem jutottam, amikor a nő szabályosan kirántotta a fülemből a fülhallgató egyik végét és használatba vette. Nagyon aranyos kis párt alkottak Castiel – el, ahogy elmélyülve nézték a szamuráj halak párzását.
- Ezt nem hiszem el... – Dünnyögte végül a nő felegyenesedve, de nem tudtam, hogy mire gondol éppen. Ő a biológia tanár, erre kételkedik a videó megkérdőjelezhetetlen csodájában? Hamar kiderült, hogy nem ezzel volt gondja. Sokkal inkább velünk. – Az eddigi pályafutásom alatt jó pár diák pornót nézett óra közben, de pont ti ketten a halak szaporodását? Ezt egyszerűen képtelen vagyok bevenni... ez az egész... lehetetlen!
- Ha annyira nem akar csalódni bennünk a ribivel, akkor nevezhetjük ezt is pornónak. – Pillantott undorodva a felvételre a fiú. – Hal pornó.
Felvont szemöldökkel meredtem a padtársamra. Nem tetszett a megnevezés. Mert egyébként ki szereti, ha ribinek hívják? Költői kérdés egy ellőve.  Utoljára az első tanítási napomon hallottam ezt a szájából, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor méltó büntetésben részesült. Elintéztem, hogy ne tudja a nagynénikémet a kora előtt nagymamává tenni. A világ és Camille megköszönheti nekem! Eme Föld maga lenne a kénköves pokol, ha mini Castiel – ek garázdálkodnának mindenhol. Jézusom, már csak az hiányozna! A gondolat is szörnyű...
- Benned sohasem fiam... – Csóválta lemondóan a fejét a tanárnő és visszasétált a táblához azzal az eltökélt céllal, hogy folytatja az órát. Azt hiszem, hogy most mondott le végleg a fiúról és ami azt illeti, nem is hibáztattam érte annyira. Talán ő bírta a legtovább a tanárok közül, bár Mr. Werner még mindig versenyben van. De az is igaz, hogy ő csak múlt hét óta tanít itt. Hála Mohamednek még nem volt szerencsém részt venni az óráján, de a többiek elmondása alapján én jártam jobban. Rettegve ülnek be a kémialaborba, mert valóságos tortúra az a negyvenöt perc. Leó egy szigorú és komoly ember, így egyértelműen rend van az óráin. Állítólag múlt órán Armin – nak kellett öt fekvőtámaszt nyomnia, mert ásítani merészelt.  A tanár elkezdett valami olyanról morogni, hogy a túlmelegedett agysejtektől könnyen ásíthat az ember, de mivel nem hiszi, hogy a fiú annyira használta volna az eszét, így nem érti.
Castiel elégedett vigyorral az arcán meredt maga elé. Oh, a kis hülye még büszke is magára, amiért megúsztuk, hogy telefonoztunk órán? Engem se hatott volna meg annyira a büntetés, de mivel most haragudtam rá, így minden megmozdulása idegesített. A szenvtelen mosolya, az hogy zenét hallgatott, sőt még a füzete szélére firkált karikatúrák és dalszövegek is. Így történt, hogy az óra vége fele már nem bírtam magamat türtőztetni, így a megtorlás nem maradt el. Nemes egyszerűséggel lerúgtam a székéről. Csak, hogy szenvedjen egy kicsit átvitt és szó szerinti értelemben is. Egy kicsit jobban éreztem magam, bár tudtam, hogy ez nem marad visszhang nélkül.
- Az ég szerelmére, tudjátok, hogy biológia tanóra van?! – Csattant fel fenyegetően a tanárnő. Amikor meglátta, hogy már megint mi rendetlenkedünk Castiel –el, akkor majdnem hogy szó szerint vörös köd ereszkedett rá.
- Ő kezdte! – A lehető leggyerekesebb megoldáshoz folyamodtunk és próbáltunk bűnünket a másikra fogni. Az csak egy mellékes tény, hogy igazából mindkét eset hozzám vezethető vissza.
- Gyerekek, tizenhét évesek vagytok! Legyen már egy kis felelősségérzetetek!  - Kérte türelmét vesztve és nagyon úgy tűnt, hogy most már nem csak a padlón fekvő fiúban vesztette el a hitétét, hanem az egész mai generációban. Ha meg kéne tippelnem a korát azt mondanám, hogy a tizenhetedik századból származik, komolyra véve a szót pedig ötvenöt egészen biztos múlt és megélt egyet és mást. Sőt azt is kinézem belőle, hogy neki áll történelem órát tartani nekünk a Kádár korszakról vagy a Bokros csomagról. Csak engem lepett meg, hogy Bokros Lajos még mindig él? Költői kérdés kettő. Azt hiszem, ma elememben vagyok. Belekezdett a kedvenc mondókájába. Az én időmben... egyszerűen imádom az ilyen kezdetű mondatait, mert egész biztos, hogy negyed órát, ha nem többet igénybe vesz. Viszont valamit elmondanák ennek a nénikének... kedves tanárnő... ön egy teljesen más időszakban nőtt fel, mint mi. Le van maradva egy századdal. Amikor ön iskolába járt, akkor még fel sem találták a mobiltelefont, szóval ne feltételezze, hogy másként cselekedett volna!  Tudjunk már mértéket tartani!
Csak pár perc volt vissza az órából, de gondolom máskor se szívesen állították volna le a tanár szóáradatát. Ezzel jelentősen csökkent a tanulásra fordított idő mennyise. Egyszer a matek tanár annyira kiakadt azon, hogy valaki nem csukta be maga mögött az ajtót, hogy negyven percen keresztül azt ecsetelte, hogy milyen elcseszett is valójában a generációnk. Komolyan, felmelegítette a lelkemet. Szinte lángoltam a dühtől, ahogy az a sok általánosítás elhangzott. Még csak hozzá sem tette, hogy kinek inge ne vegye magára, vagyis megvan győződve az ellenkezőjéről. Azt hitte, egyre megy. Csak úgy mellékesen közölném, hogy a barbi baba és én két külön pakliba tartozunk. A véleményemből egy jottányit se engedek!
A padon koppant a fejem, amikor már nem tudtam tovább kiszűrni a fejemből a nő hangját. Lehet, öngyilkos leszek, ha tovább kell hallgatnom. A múlt tisztelete fontos, azt tudom. A történelem tett minket azzá, akik vagyunk, de egy idő után elmegy az ember életkedve, ha azt olvassa, hogy a hazája mindig a rövidebbet húzta. Véres mészárlások, vallásháborúk, keresztényüldözések, törökök, világháborúk, hülye Habsburgok!
Amíg én magamban a történelmet korholtam és azt kérdeztem, hogy mi minek tanuljuk az Amerikaiak múltját, amikor ők valószínűleg arról se tudnak, hogy létezik az országunk, addig a tanárnő valóságos szenvedéllyel ecsetelte a fiatalkorát. Ami nem mostában lehetett.
Alig telt egy másodperc a kicsöngetés és aközött, hogy a hangosbemondóból megszólalt az igazgatónő idegőrlő hangja. Igen, pont ez hiányzott a napomból! Kérem tanárnő, meséljen inkább tovább a gyerekkoráról.... Én feltűnően szenvedtem, a koca pedig olyan információt szeretett volna közölni, ami igazából engem is érintett. A következő fordulóról számoltak be nekünk és elmondták az általuk választott témát: Egy dal, ami akár rólunk is szólhatna.
Általános elégedetlenséget váltott ki a bejelentés, annak ellenére, hogy szerintem megért egy misét. Úgy tűnik, hogy a zsűrik nem szenvednek fantáziahiányban és mostantól minden fordulónak megadják a tematikáját. Viszont. Ennek a menetnek van egy hibája és buktatója. A csapattagok nyílván valóan nem ugyanolyan életet éltek eddig. Castiel és Lysander tanácstalanul összenéztek, Viktor pedig dühösen pötyögni kezdett a mobilján. Minden valószínűség szerint a partnerének. Ami akár róluk is szólhatna... tekintettel arra, hogy Viktor és Tina csak pár hónapja ismerik egymást, így képtelenség ez a feladat. Biztos kigondolnak valami okosat, ha már mindketten olyan nagy kavaró és kamugépek. Azt hiszik, hogy olyan nagy okosak és megvan a karizmájuk. Bár az utóbbit nem vonhatom kétségbe. Szóval azzal a nulla barátságukkal szépen keresnek egy egós dalt, mert mindketten az égiek fölött állnak gondolatban.
Tekintetemmel ösztönösen megkerestem a másik csapat tagjait: a két fiút. Az egyik padnak dőlve beszélgettek, hangjukat halkra fogták. Máris nekiálltak megoldani a problémát. Ha ők ketten árnyvadászok lennének, akkor nincs kétségem afelől, hogy a legszorosabb kötelék fűzné össze őket, ami egy életre szól, ha minden jól megy. Parabataik.
Nincs is szebb dolog a földön, mint a legjobb baráti kötelék. Erről jut eszembe... Hiányzik Sue. Egy ideje (három teljes napja) nem hallottam róla semmit. Tőle szokatlan módon még a suliban sem tűnt fel. El kéne kezdenem aggódni?
- Jössz a büfébe? – Továbbra is a fiúk párosát néztem, amikor Armin megállt a pad mellett. Az ő arcán nyoma se volt elégedetlenségnek, feszültségnek, csak sejtelmesen mosolygott. Mintha máris tudta volna, hogy mit fog énekelni. – Biztos neked is furcsa, hogy nincs itt a törpe.
- Törpe alatt a barátnődre gondoltál? – Furcsálltam, hogy Peggy odaszegődött mellénk, amikor kimentünk a teremből, de nem tettem szóvá.
- Igen. – A fejemmel intettem Rau – nak, aki szenvedő arcot vágva felemelte az egyik füzetét. Nem tudtam leolvasni melyik tantárgy, ez pedig felbosszantott. Ha addig élek, akkor se lesz szemüvegem! – Új nevelőt kapott, akit csak a kurva anyját néven illet.  A sárkány csírájában akarja elfojtani a szabályszegéseket a kollégiumban. Esélye sincsen arra, hogy esténként csak új átjöjjön következmények nélkül. Mert az előző nevelőt nem érdekelte, hogy mit csinálnak a diákok. De ez a nő valószínűleg a katonai kiképzőtáborból szökött meg.
- Szerintem nők nem mehetnek kiképzőtáborba. – Világosítottam fel, mire megvonta a vállát. Őt nem érdekelték ilyen apró részletek.
- Nem aggódsz Bett’ miatt? – Miután visszakérdeztem, hogy kicsoda, megtudtam, hogy az unokatestvéremről beszél. Peggy miért becézi így a lányt? Egyáltalán beszéltek már valaha? A becézés alapján nagyon is jóban lehetnek.... – Ez a közös éneklés egyre közelebb hozza őket Vik’ – el. 
- Azt hiszem, ezt inkább Castiel – től kéne megkérdezned. Ő a barátja. – Meglehet, hogy mostanában valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem alakultak jól köztünk a dolgok. Az én hibám is, hisz képtelen voltam elfogadni azt az irányú változást, amin átesett. Ennél negatívabb nem is lehetett volna. – Én csak azt tudom mondani, hogy mindenki a saját maga kovácsa. Ha Tina megcsalja a vörös pöcsöt a fekete ökörrel, akkor ez az ő hibája! Ki vagyok én, hogy közbeszóljak? Az ő döntése, istenadta joga hülyének lenni! Csessze csak tönkre az életét! Legalább pofán csapja a valóság.
- Hú, kicsit idegesnek tűnsz! – Amikor már a büfésorban álltunk, Armin hirtelen felém fordult és meglepődve jegyezte meg ezt a minden kétséget kizárólag igaz mondatot. Gratulálok, nagyszerű a látásod.
- Nem mondod! Tudod, elegem van ebből... Bettina csak tetteti, hogy komoly! Egy felelőtlen gyerek, aki nagynak szeretné hinni magát. Hangoztatja mindenki előtt a véleményét, a jövőjére tud csak gondolni meg az ehhez hasonló marhaságok. Jogi vagy doktori egyetem, külföldi munka, nem fog senkitől se függeni, sőt az új kedvencem: Koreában egy ügynökségnél leszerződni. Mind szép és jó, csak kár, hogy egyik sem fog teljesülni. – Szögeztem le komolyan és így is gondoltam. Tina még csak tizenöt éves, idén lesz tizenhat.
- Honnan vagy ebben ilyen biztos? – Armin kért magának egy kakaós csigát, nekem pedig zabfalatokat. Mindig ezt csináltunk, egy valaki fizetett, utána a másik megadta neki az árat.
- Onnan, hogy annál a lánynál semmi sem állandó. –  Most már halkabban beszéltem, mert egyrészt társaságban voltunk, másrészt fájt a téma. – A dolgokhoz való hozzáállása, az ízlése, a ruhatára, a beszédstílusa, amiket szeret... és a barátai se.
- Úgy érted elkurvult? – A számba tömtem egy darab kekszet, hogy csillapítsam a dühömet. Ahogy rágtam hirtelen fájdalom hasított a mellkasomba, de olyan váratlanul, hogy majdnem megtorpantam. Mi történt? Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé és reméltem, hogy nemsokára elmúlik. A várva várt hatás csak pár másodperccel később érkezett. Azt hiszem, hogy kezd elegem lenni vagy egyszerűen csak paranoiás vagyok.
- Szebben is fogalmazhattál volna, de igen. – Nem pont nekem kéne másokat kioktatnom arról, hogy hogyan beszéljenek. Tekintettel arra, hogy valaki már szappannal akarja kimosni a számat. Még jó, hogy a gondolataimba senki sem lát bele, mert azok telve vannak vulgáris kifejezésekkel.
- Mondod ezt éppen te. – Kedvesen összeborzolta a hajamat, utána ott is hagyott. Elég hamar le lettem cserélve, már nem azért. Úgy tűnik, hogy a kis Kentin mindenkinek fontosabb, mint én. Az ikrek nagyon jóban vannak vele, ezt el kellett fogadnom. Ami viszont meglepett, hogy Armin – nak állítólag Nathaniel a legjobb barátja, mégse láttam őket olyan sűrűn együtt. Erről majd alaposabban megkérdezem a biztonság kedvéért Sue – t.
- Az óra elején játszani fogunk egy kicsit. – Kezdett bele az énektanár, aminek hallatán többen is felélénkültek. – Activity.
Mondta ki, mire nekem egy szabályos kérdőjel jelent meg a fejem felett és szerintem nem voltam egyedül. Azt értem, hogy ő a leglazább tanár az egész iskolában, de azért már hatótávolságon kívülre esik. Vagy tévedek?
- Ne nézzetek így, vagy kénytelenek leszek unalmas órát tartani. – Felmutatta a kezét, amiben papír cetlik voltak. Itt már elkezdtem sejteni, hogy a tananyaghoz lesz köze a játéknak. De mivel Schumanntól az Erlkönig – et kezdtük el venni, így nem értettem, hova fog kilyukadni a nő. – Valamelyik sora a balladának fel van írva mindegyik papírra. A pároknak az lesz a dolguk, hogy mutogatva vagy rajzolva az osztály tudtára adják a szöveget. Önként jelentkezők?
Igazából meglepődtem azon, hogy tényleg akadtak ilyen emberek. Én lusta ember lévén meghúzódtam a háttérben, hogy még csak véletlenül se terelődjön rám a gyanú, hogy szeretnék szerepelni. Majd Iris és Melody vállalják a reflektorfény okozta örömöket. Ezen a pároson igazából meglepődni se voltam hajlandó. Arra is számítottam, hogy Alexy talál magának egy félkegyelmű nótást, akit belerángathat ebbe a bohóckodásba. Imáim meghallgattatásra kerültek, ahogy Armin – éi is, hisz Kentin volt az a szerencsétlen. Mivel három cetli még gazda nélkül árválkodott és nem volt több fiatal, aki megcsillogtatta volna tehetségét, így a tanárnő random kijelölt három párt.
Azt hiszem, túl feltűnően próbáltam elbújni, ugyanis amikor már épp fellélegeztem volna, akkor kimondta a nevemet rögtön Lysander – é után. Hát legalább olyannal kell együtt dolgoznom, akit bírok. Joggal állíthatom, hogy a választott párok közül a miénket lehetett a legstabilabbnak nevezni. Bennünk megvolt a közös hang meg miegymás, de tanárnő kérem... mit gondolt, amikor összerakta azt a néger Bratz babát és az útszéli hetérát? Olyan látványosan utálták egymást, mint Kim és én. Azt hiszem, mindkettőnkkel bajok vannak, ha ennyi embert nem csipázunk. Van az a mondás, hogy az ellenségem ellensége a barátom... de én mindkettőt rühelltem.
Viola se volt a szívem csücske, de legalább már nem terrorizáltam. Vajon bárkinek is elmondta, hogy mit műveltem az őszi kiránduláson a barátaimmal? Nem hiszem, különben már rég kicsaptak volna. Legalább háromszor.
Viszont, ahogy most félénk arcára pillantottam, amivel zavartan nézett fel a mellé kijelölt Viktorra, nem éreztem semmi különösebbet. Ő csak egy lány, az osztálytársam. Egy lány, aki annyira elsápadt, hogy bármelyik pillanatban elájulhatott. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt a tanár, de a végeredményre nagyon kíváncsi leszek.
- Mi áll a lapon? – Az öt párosnak ki kellett menniük a folyosóra, hogy ott megbeszéljék, hogyan fogják előadni. „S hogy végre otthonába ér, karjában gyermeke már nem él.” Nem arról volt szó, hogy valami depis balladát fogunk venni! És erre a két sorra mindent lehet mondani, de azt nem, hogy vidám. Kíváncsi voltam, hogy Lysander mit szól hozzá, de jó szokásához híven fejben már egy egészen más helyen járt. Haver... ha nem akarod, hogy megverjelek, akkor nagyon gyorsan visszatérsz a valóságba. Nem fogok mindent egyedül csinálni! – Lys, térj vissza hozzám!
- Tessék? – Ocsúdott fel, amint elkezdtem csettintgetni az arca előtt. Döbbenten nézett körbe, tekintete végül megállapodott rajtam. – Jaj, bocsánat!
- Nem lényeg, csak találjuk ki, hogyan adhatjuk elő. – A fiú elolvasta párszor a szöveget, majd megjelent az oly ritkán látott arca. Amikor a művészetek, versek, irodalom kerül szóba, akkor Lys előhúzza a zsebéből a jobbik énjét. Reméltem, hogy a színészkedéshez is éppen ennyire ért.
- Mindenképpen mutogatni kell? – Amber elviselhetetlenül nyávogó hangja kizökkentett a lelki egyensúlyomból. Ez a lány olyan sötét, hogy a negro biztos világítana a szájában...
- Mond csak, hol hagytad azt a miniatűr eszedet, amikor a tanár elmondta, hogy mit kell csinálni? – Figyelt fel Vik is a szőke hetéra panaszkodására. Amber természetesen nem túlzottan méltányolta, ha olyanok szólnak be neki, akiket helyesnek gondol. Az osztályból a két faszfejt érte ez a megtisztelő poszt.
- Rajzoljunk vagy mutogassunk? – Inkább elfordultam a civakodó pártól és ismételten az én partneremre koncentráltam. De olyan nehéz volt kiszűrni a hangjukat. Látszólag a fiúnak ez nem esett nehezére, így könnyedén válaszolt. Bár nem igen tudtam mit kezdeni vele.
- Nem tudok rajzolni. – Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy mutogassunk. De tényleg, sokkal kevesebb energiát is fordíthattál volna ebbe a válaszba. Már majdnem megkérdeztem, hogy Miért, mutogatni olyan profin tudsz, de egy ajtó kicsapódása belém fojtotta a szót. Kíváncsi voltam, hogy melyik tanár őrült meg, de amikor megpillantottam a férfit, akkor olyan hangot hallattam, ami félúton volt a nyögés és a csuklás között. Nem, nem nem nem nem nem és még ötvenszer nem! A mai terveim között egyáltalán nem szerepelt a vele való találkozás! Akkor se túl bájos, amikor éppen boldog vagy valami hasonló, de most, hogy dühös volt, a legszívesebben berohantam volna a tanterembe.
- Mégis mi ez a zsivaj?! – Kérdezte teljesen felháborodva, barna szemeiben minden érzelem felfedezhető volt, amit negatív értelemben használunk. Kedves tanár úr elárulom, hogy a megfélemlítéssel nem fog rajongókat szerezni. Mindenki feszengve hallgatott a férfi közelében, amitől biztos voltam abban, hogy nem ő fogja elnyerni az év tanára díját. Nem fog belehalni. – Milyen órátok van?
- Ének. – Melody volt köztünk a legbátrabb, hisz megmert szólalni. Szerintem ezért mindenki fejben megtapsolta.
- Akkor mit csináltok a folyóson? – Ez viszont jogos kérdésnek lehetett tekinteni. Sőt mi több egészen elfogadhatónak, de válaszolni akkor se fogok. Az egész Földkerékségen engem utál a legjobban ez a csávó. A legszívesebben a létezéséről is megfeledkeznék. Egy normális tanár szemében az, amit most csináltunk felért egy lógással. Kollektív távolmaradás? Amit tilt a házirend?
- Activitizünk. – Egy emberként fordultunk Kim felé, aki megunta a csönd királyt és ráeszmélt, hogy Mr. Werner csak még idegesebb lesz, ha nem válaszolunk. Jé, ezek szerint néha még neki is hasznát lehet venni. Milyen újdonság! Ráadásul az az arc, amit a kémia tanár vágott ennek hallatán, valami felejthetetlen volt! Mintha a bolondok házába került volna. Szinte visszahátrált a tanterembe, annyira nem tudta hova tenni ezt a mondatot. Még tovább élveztem volna a helyzetet, amikor kinyílt a terem ajtaja és beinvitált minket a tanárnő. Nos, a fiúval nem sikerült semmit se megbeszélnünk az égvilágon, így kérdőn pillantottam fel rá. De jó szokásához híven nem figyelt senkire sem.
- Ki kezdi? – Tette fel azt a kérdést, amire a válasz általában kínos csönd szokott lenni. Ha csak nem pénzt vagy csokit osztogatnak, akkor az emberek nem szoktak tolongani.
- Szerintem legyünk túl rajta most. – Melody bíztatóan a táblához húzta partnerét, aki valószínűleg a helyzet magaslatán fog lefagyni.  Vagy elájulni. Bármelyik tippem is jön be a kettőből nagyon fogom élvezni a pillanatot. De komolyan.
A falnak dőlve figyeltem az előadásukat és próbáltam rájönni, hogy mit próbálnak elmutogatni. Ez az egész olyan volt, mint amikor a tündérek játszani hívják a gyerekeket. Melody szinte hívogatta, csábítgatta Iris – t. Legalábbis ez volt a szöveg második fele. Az elején Iris még a szokásosnál is jobban reszketett és azt mutogatta, hogy nem hall valamit. Meglepődtem, hogy az osztály másik felének mennyire jól sikerült nagyjából kikövetkeztetniük a sorokat. A végén a tanárnő megkérte a lányokat, hogy olvassák fel a pontos sorokat.
- „Úgy félek, jaj, félek, mondd, nem hallod még, hogy engem suttogva csábít a rém?”.  – Egyre inkább azt gondolom, hogy ez a ballada nekem nagyon fog tetszeni. Annyira kifejező és bár nem a legvidámabb, de az eddig hallottakból jól megírt szövegről van szó. Elkezdett érdekelni, így kíváncsian figyeltem Alexy és Kentin bénázását a táblánál, mert voltak olyan okosak, hogy megfogták a krétát és elkezdtek rajzolni. Ami sohasem tartozott az erősségük közé. Ők most komolyan arra gondoltak, hogy képesek szépen és érthetően lerajzolni nekünk egy összetett mondatot? Istenem, ezeket az okosokat... csoda, hogy alig sikerült rájönnöm, hogy mit akartak ábrázolni?! Szerencsére az utánuk következő Viola és Viktor ügyesebbnek bizonyultak. Legalább az egyikük. Szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy rajzoltak. Amíg a lány egy kész műalkotást vázolt fel, addig a fiú egy várszerű épületet pingált a táblára. Amint befejezték nyilakkal illusztrálták a szavak sorrendjét. Hála Viola gyönyörű rajzainak ezt is elég hamar sikerült kitalálniuk a többieknek.
- „Jó gyermek, jöjj, a váram szép, ott vígan játszom veled, míg élsz”. – Olvasta fel Vik, majd vigyorogva visszaült a helyére. Az is biztos, hogy a sikereteket nem magadnak köszönheted. Mégis milyen elégedettnek tűnt. Utánuk Amber és Kim következett, akik valami béna lovas rajzzal akarták kiszúrni a szemünket. Valahogy arra is sikerült rájönni, de nekünk nagyobb problémánk is akadt. Tekintettel arra, hogy utánuk mi következtünk. És nem tudtuk, hogy mit is fogunk pontosan csinálni. Vagyis... biztos, hogy mutogatni. Mert kijelentette a fiú, hogy nem tud rajzolni. Akkor azt hiszem, marad a rögtönzés. Lys nem olyan hülye, biztos rájött erre. Legalábbis nagyon remélem, hogy időben kapcsolt.
Mivel a tanárnő szólított minket, így nem volt más választásunk és a táblához menni. A fájdalom hirtelen ért, ami a mellkasomba hasított megjegyzem a mai nap alatt nem először. Mi a...? Szinte szúrt, döfött és kínzott. A hirtelensége miatt majdnem előre estem, de Lysander résen volt és elkapott. Valahogyan az előnyünkre fordította a helyzetet és úgy csinált, mintha ez a mondat második fele lenne. A karjaiba emelt, mire fejemet kábán a mellkasának döntöttem és lehunytam a szemeimet. Fogalmam sincs, mit csinált Lys, de egyre többen kiáltották azt, hogy nászéjszaka.
- Bazdmeg, meghaltam! – Kiáltottam el magam türelmemet vesztve, mire a fiú teste rázkódni kezdett a visszafojtott röhögéstől.
- Akkor miért mozogsz?
- Hogy legyen mit kérdezned! – Intettem be a vörös tökfejnek, aki válaszul szintén bemutatott. Miután lecsillapodtak kedélyek egészen eseménytelenül telt az óra. Szóval a fájdalom... ezen gondolkoztam egész végig. Olyan váratlanul szokott jönni, mint a menstruációs görcsök, csak azzal a különbséggel, hogy erre egyáltalán nem számítottam. Egyenesen idegesít, hisz rohadtul fájt és még csak nem is a szívem környékén, hanem a másik oldalon. Nem fogok senkit se ezzel riogatni, minden rendben lesz, csak ma fordult elő.
Ének után esedékes volt az első találkozóm az iskolapszichológussal, akit tegnap sikeresen levadásztam, mert nagyon kevés ideig volt egy helyen ebben az istenverte iskolában. Csak egy szünetünk volt és mivel a felét azzal töltöttem, hogy keresem, így gyorsan megbeszéltünk, hogy ma meglátogatom és akkor meglátja, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Egyedül az osztályfőnök tudott a dologról, aki bár először meglepődött, de a kezdeti sokkon túltéve magát nagyon megértőnek bizonyult. Azt mondta, hogy menjek el tesiről, ha már úgy is fel vagyok mentve. Mondjuk szívesebben léptem volna le valami másról, de igazat kellett neki adnom. Így annyira a többiek se kérdezősködtek. Valahogy úgy éreztem, hogy ha elmondom, akkor negatív végletbe fordulnak a dolgok. Kiröhögnek, sajnálnak, aggódni kezdenek meg ehhez hasonlók. Erre kinek van szüksége? Senkinek. Szóval jóformán az osztályom az áldott tudatlanságban lebegett, amíg én beültem a pszichológus egérlyuknyi kis szobájába. Amíg engem szinte elnyelt a kanapé, addig ő leült velem szemben egy székre, kezében pedig bögrét tartott, amiben feltehetőleg tea volt. Sue tévedett az első kérdést illetően, mert a nő mosolyogva csak ennyit tett fel:
- Mesélj, miért kerestél fel? – Ez a kérdés könnyebben megvalósítható volt, mint amit a barátnőm vázolt fel. Ráadásul nem is éreztem késztetést arra, hogy sírjak, miközben nagyjából annyit elmondtam neki, amennyit tudnia érdemes. Értékeltem, hogy meg sem rezdült csak figyelmesen végighallgatott. Mit szeretnél elérni? Miben segítsek? Ez tényleg egy tanácsadás volt, ahol nem úgy alakultak a dolgok, hogy a diplomát szerzett felnőtt megmondja nekem, hogy mit csináljak, hanem együtt fogunk tenni érte. De amúgy amit kérdezett arra így random nehéz volt válaszolni. Talán meg kéne tanulnom bízni az emberekben, elfogadni a kellemetlen tényezőket és túltenni magam a múlt sérelmein? Biztos van még valami, de az most nem jutott eszembe. De annyi biztos, hogy ennek a nőnek többet sikerült elérnie, mint a keresztapámnak.
- Riko, ugye tudod, hogy a szüleidnek tudniuk kell a tanácsadásról? – Kérdezte figyelmeztetően a hátamtól, mire nagyot nyelve megtorpantam. Ami azt illeti túl nagy kérés lett volna, hogy ez titokban maradjon? Mert annyi biztos, hogy anya teljesen ki fog akadni. Végig kell majd hallgatnom a prédikációját, ha egyáltalán lesz ideje rám. Mostanában eléggé el van foglalva azzal a hátborzongató alakkal. Sajnos haza kellett költöznöm másnap, pedig foggal – körömmel küzdöttem. A kedd este nem telt valami fényesen ugyanis vacsoránál volt egy kisebb nézeteltérésünk Mr. Lewis – el. Illetve csak nekem volt bajom a pofájával, ő továbbra is azzal a nyájas mosolyával nézett rám. Akármennyire is próbálkozhat, engem nem fog meggyőzni! Soha nem fogom kedvelni! Olyan, mint egy undorító féreg, amihez még hozzáérni sem akar az ember. Le is lettem cseszve, amiért olyan bunkó voltam vele. Ezt egyszerűem nem hittem el... még én voltam rossz a történet végére!
Mivel eszembe jutott a férfi, így semmi kedvem nem volt idő előtt visszamenni az osztályomhoz.
Hallom a hangját a fejemben.
Erős vagy...
Mondja.....
Akkor minek használsz mankót?
Csalódottnak tűnik, de most az egyszer nem hiszem, hogy igaza lenne.
Egykor lehet, hogy az voltam, de most?
Meg kell találnom az önbizalmamat, ahhoz, hogy erre válaszoljak.

Hatalmasat sóhajtva dobtam el a kis lapot, amire ráfirkáltam ezt a pár sort és azon gondolkoztam, hogy normális vagyok – e. Amúgy a válasz magától értetődik, de ma szeretek költői kérdéseket feltenni magamnak. Gyakran mondták, hogy milyen erős vagyok, de ebben erősen kételkedem mostanság. Egy nap talán megint lehetek valaki sokkal több.
- Peggy.... – Fáradtan sóhajtottam, amikor tesi után a lány szinte nekem rohant. Attól mondjuk megkönnyebbültem, hogy nem az eltűnésem miatt kezdett zargatni, de akkor sem voltam jó passzban. Ez a sok „nosztalgiázás” eléggé kifárasztott. – Most tényleg nincs....
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert igazából elkezdett érdekelni a mondandója. Büszkén közölte velem, hogy bár nem jött rá ki Iris barátja, de kihallgatta a beszélgetésüket és egyszer még a telefonját is el tudta venni észrevétlenül. A lány nagyon titkolta a kapcsolatát, még csak nevén se volt nevezve a fiú. Igazán nem értettem, hogy mire fel ez a titokzatosság. Az ég óvjon téged Iris! Nagyon remélem, hogy egyszerűen csak nem akarod másokra kötni a kapcsolatodat és nem belekeveredtél valamibe. Mondjuk érdekes, hogy ennyire aggódom érte, de valamennyire a barátomnak mondhatom. Szóval talán jogos az aggodalmam.
- Egyszer követnünk kéne! – Süllyedjek le Sue és Rachel szintjére, amikor végigkövették a randimat Antony – val? Tudom, hogy az én életem izgalmas és megéri nézni, de hogy én csináljam ugyanezt? Kicsit távol állt tőlem a gondolat. – Riko!
- Riko!
- Jól van, mindenkinek kuss legyen! – Elegem volt abból, hogy mindenkinek egyszerre és halaszthatatlanul kellettem. Bezzeg, amikor rá is értem volna! Akkor mindenki levegőnek nézett. A lányt leintettem, hogy majd később beszélünk erről, mire duzzogva tovább állt. – Mit akarsz?
- Vasárnap megyünk ejtőernyőzni, szóval ne szervezz más programot! – Hatalmas szemeket meresztettem a kocka gyerekre. Most vajon csak szórakozik vagy öngyilkossági vágya támadt? Nem akart volna, mondjuk megkérdezni előtte vagy valami? Mert ez így most elég váratlanul ért. Sohasem jelentett jót, ha Sue, Armin, Alexy és én egy helyiségben tartózkodunk. Ez az egész olyan dupla randi szagú. Ohoho! Én nagyon szeretném lezárni a kapcsolatom a sráccal, szóval, ha ez a szándékuk, akkor engem felejtsenek el! Ezt közöltem is vele. – Te tényleg Sue barátnője vagy. Mikor tanuljátok meg, hogy nem miattatok kel fel a nap, és még csak nem is veletek kezdődött az időszámítás? Ennek köze sincsen hozzád vagy a tesómhoz. Intézzétek el magatok között, de komolyan! Ez most csak Sue – ról és rólam szól!
Hu, nagyon komolynak tűnt a fiú. De, ha ennyire róluk szólt, akkor én minek kellek oda? Most komolyan rondítsunk bele a randijukba? Na, erre a vasárnapra is nagyon kíváncsi leszek. Talán történik is valami említésre méltó.
- Jössz?
- Nem. – Válaszoltam, amikor Castiel valamilyen érthetetlen okból kifolyólag bevárt engem suli után. Neki lehetne jobb dolga is, mint például a csapattársával megbeszélni, hogy milyen dalt fognak elénekelni. Igaz, ezen nekem se ártana elgondolkodnom, mert most csak a sötétében tapogatóztam. Időm viszont van, szóval csak kigondolom addigra.
- Azt se tudod, hogy hová.
- Az nem baj. – A fiú addig dühöngött mellettem, amíg elegem nem lett. Ráförmedtem, hogy akkor nagyon gyorsan bökje ki, hogy minek kellek neki. És csodák csodájára ennek hatására elhallgatott. Többször kéne határozottan fellépnem, bár szerintem az elutasításom se hagyott kétséget maga felől. Ennek hatására a fiú közölte, hogy a zene boltba, mert új gitárhúrokat kell vennie. Mivel ma Sue nem tudott elszabadulni, így beérte a szamárral is. Állítólag hirtelen kötelező lett kolis programokon részt venni és a barátnőm volt olyan hülye, hogy aerobicra jelentkezett ma délután. Egészen addig nem értettem a problémáját, amíg a fiú nem közölte, hogy a koli legdekoratívabb lánya is ugyanazt választotta, aki után a fiúk konkrétan megfordulnak és, ha valaki nem bámulja, akkor rászólnak. Mondjuk ezt nehezen tudtam elképzelni, már maga a helyzet is furcsa volt. Aztán megesett egy furcsa párbeszéd köztem és Castiel között. Konkrétan kijelentette, hogy nem kell aggódnom utánam is megfordulnak páran a folyosón, mert van mit nézni a seggemen. Én ezt nem akartam tudni... és NAGY A FENEKEM? Nekem komolyan ez jött le a mondandójából. Bunkó, hogy közölheti ezt egy lánnyal?!
Még mindig ezen a megjegyzésen füstölögtem, amikor Castiel hirtelen megtorpant, de olyan váratlanul, hogy nem volt időm lefékezni. Barom, legalább nem tudnál szólni?! Erre egyáltalán mi szükség volt?
- Mi a...? Az a csaj ott mit művel? – Most komolyan egy lány miatt mentem neked? Esküszöm, ha nem lesz semmi érdekes, akkor megvárom, amíg megveszed a gitárhúrjaidat és azokkal folytalak meg! Felkészülve egy jó kis gyilkossági kísérletre kerestem meg a szemeimmel az említett személyt. A francba.... a merényletemnek lőttek, mert én sem tudtam hova tenni a látványt. Nem messze tőlünk egy lány éppen léggitározott, előtte pedig ott hevert egy üres tok. Tényleg nem tudtam hova tenni az esetet. Hol a gitár? Egyáltalán ki ez és mit csinál itt? Abban biztos voltam, hogy gimis, de mivel még sohasem láttam, így úgy tippeltem, hogy nem a Sweet Amoris – ban. Az az iskola nem olyan nagy, szóval egyszer legalább látnom kellett volna! Szóval minden kétséget kizárólag a Black Stone elit magániskola egyik tanulójához van szerencsék. Ha minden tippem igaznak bizonyul, akkor már csak egy kérdésem lenne. Sue hogyhogy még nem találta meg? Így első ránézésre nagyon hasonló a zenei ízlésük. Erre már csak onnan is következtettem, hogy a lány Guns N’ Roses feliratú felsőben feszített.
- Ez meg ki? – Castiel megbűvölve nézte a lányt, mire én is jobban szemügyre vettem mondjuk az arcát és nem csak a felsőjét. Hatalmas és sötét szemeibe belelógott a majdnem hogy fekete frufruja. Esküszöm ilyet utoljára egy animében láttam. De tényleg. – Gitárra gyűjtök?
- Mi van? – Már megint mi a faszról dumál ez itt mellettem? Sikeresen kizökkentett a tevékenységemből, így morcosan pillantottam rá. Ő meg csak a földön lévő tábla felé bökött az állával. Az összeráncolt szemöldökéből ítélve nem nagyon tudta hova tenni a helyzetet. Egy lány, aki a levegőt pengeti, mert éppen gitárra gyűjt. Kicsit ironikus, de abból, amit láttam, voltak, akik megszánták.
- Oh, most már emlékszem! A bátyád osztálytársa, láttam párszor a folyosón. – Tippjeim hivatalosan is tévesnek bizonyultak. – De a nevét ne kérdezd.
- Nem is terveztem. – Meglepődve követtem a fiút, aki egyenesen odasétált a lányhoz és dobott egy ötszázast a gitártokba. Oké, nagyon fura jelenetnek voltam tanúja. – Nem úgy volt, hogy te most gitárhúrokat fogsz venni?
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Lehet, hogy nekem húrok kellenek, de azt bármikor tudok venni, de egy gitár? Felfogtad te egyáltalán, hogy mennyibe kerül egy? Nem hiába csövül itt.... bocs, de hogy hívnak? – Fordult kérdőn a lány felé, aki erre furcsa grimasz kíséretében elmondta. – Na! Szóval nem hiába csövül itt Mirtill! Egy gitár sokkal fontosabb most!
Unottan bámultam a fiú kiselőadását hallva, de a lány egy fura hangot hallatott az utolsó mondatot hallva. Köze volt az Ahwww – hoz, de az életben nem tudnám utánozni. A jelentkezési lapjaiba beírhatja, hogy kitudja adni ezt az igen egzotikus hangot. Bár nem tudom, hogy mire menne vele. Viszont...
- Ez nem túl szerencsés név.... Hisztis Mirtill. – Gondolkoztam el és el is merültem volna a Harry Potterhez kapcsolódó gondolataimban, de a lány felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy várjak egy kicsit. Összeráncolt szemöldökkel vártam és csak figyeltem, ahogy összedörzsöli a kezeit, majd úgy tett, mint aki felemeli a gitárját és.... leveri vele a fejemet. ÉS mindeközben mosolygott. Körülbelül úgy, mint én azokra, akiket utálok... ez a példa rossz. Nem szoktam mosolyogni rájuk. A döbbenettől hátráltam párat és védekezően felemeltem a kezeimet. Oké, szóval nem tolerálja túl jól ezt a becenevet.
- Oh, ha tudnád hányszor kaptam meg ezt. – Mondta és én hittem neki. De még mennyire! Baszki, majdnem lecsapta a fejem a gitárjával, amire még igaz, hogy csak gyűjt, de hát na. Amúgy tényleg elhittem, hogy hányszor szívatták már meg ezzel. Szegény lány. – Amúgy mindenkinek olyan kedvesnek kéne lennie, mint ennek itt!
Először nem értettem, hogy kinek ordítja ezt, de egyenesen egy lányra nézett, aki éppen kilépett az üzletből. A vádat hallva csak felvonta a szemöldökét és keresztbefont karokkal ennyit mondott:

- Mondtam, amiért barátunk vagyunk, dupla annyit kérek el a gitárért. – Oh, milyen ismerős sorok, azt hiszem, Sue is ilyen kedves lenne. A fiúval hagytuk, hogy ezt lemeccseljék egymás között és tovább álltunk. Igazából fogalmam sincs miért követtem, talán még mindig az volt berögzülve a fejembe, hogy valahova menni akar velem. Mivel nem telt le a kellő idő, így az agyam se kapcsolhatott át másik üzemmódba.
- Démon! – Amikor elértük Castiel – ék házát, akkor a fiú felkiáltva lökött arrébb. A hangjában érezhető volt az idegesség... félelem... aggodalom... és a végtelen szeretet. Szinte a kutyája elé esett és nem értettem a hevességét egészen addig, amíg közelebb nem értem. Magához húzta a barátját és látszott az arcán, hogy képes lenne bárkit megölni azért, hogy megvédje. A kutya sötét bundája miatt nem vehettem észre eddig, de így, hogy közvetlenül mögöttük álltam most már láttam. Az egyik lábára sántított, ráadásul vér keveredett egybe a fekete és barna színnel. Ha jól tudom, akkor Castiel – el van már pár hónapos kora óta. Jézusom... milyen szörnyű érzés lehet ez most neki.... Ember és állat között a kötelék egy életen át szól. Ha jó gondját viselik, akkor a kutya meghálálja a szeretetünket.
- Cicus? – Elsőre se hittem, hogy nekem szól a megszólítás, egyrészt mert női hangtól származott. Másodszor Kyle CICÁNAK szokott hívni azzal a selymes, mély hangjával. Szóval jah.... Megfordultam, hogy megnézzem ki az, de a mögöttünk álló lány minden volt csak ismerős nem. Ezzel egyedül lehettem, ugyanis Castiel reszketve nézett fel és majdnem hogy űzött tekintet kíséretében mondta ki a nevét.
- Deborah...

89. rész - Akkor is, ha nem

 

Már jócskán két órát ütött az óra, amikor sikerült kijutnom a temetőbe. Ja, nem igazán így terveztem a mai napomat, de a váratlanság jellemzi az életem. Bár... az is igaz, hogy erre az akadályra mindenki számított. Szóval minden volt, csak váratlan nem. Ha az ember egész este alig alszik, de amikor igen, akkor is rémálmok gyötrik és másnap reggel semmit se tett az ügy érdekében, akkor könnyen előfordulhat, hogy véletlenül neki esik egy szekrénynek. Mert úgy néz ki, mint egy holdkoros zombi, aki a következő pillanatban meghalhat. A nagy elhatározásaim közepette olyan mértékben erőt vett rajtam a fáradtság, hogy majdnem Kyle karjaiba ájultam. Először nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de amikor látta, hogy egy másodperc választ el a haláltól, csoda történt és megenyhült. Megengedte, hogy addig itt maradjak, amíg ki nem alszom magam. Milyen szép pillanat is lett volna... ha utána nem közli, hogy nem akar itt találni, amikor hazajön a munkájából. Félálomban bemutattam neki, utána hagytam, hogy azok a tetves álommanók kirángassanak a valóság fogságából. Ami ezután következett, azt sehogy se tudnám leírni. Talán álmomban szívtam egy jointot vagy nem tudom, hisz minden olyan... olyan.... kellemes volt. A gondolataim ezerrel pörögtek, a felhők tetején száguldottak az égen, míg a testem lelassulva figyelte őket egy mezőn fekve. Magyarul fogalmazva sikerült magam kellően kipihennem és még rémálmok se gyötörtek. Bár furcsán bódult állapotban ébredtem, de mivel elmúlt pár perc múlva, így nem igazán fordítottam rá több figyelmet.
A pakolás sohasem tartozott az erősségeim közé. És ha már így szóba jött, akkor a kedvenceim között se szerepelt. Ezért meg tanultam szelektálni a feleslegesnek vélt holmikat, nem ragaszkodni minden vacakhoz és csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Ide is így érkeztem, de a családom volt olyan kedves és egy halom ruhát utánam küldött. Aminek a felét mondjuk nem is használtam, de ez kit érdekel ugye. Ennek hála a legtöbb még mindig ott hevert összehajtogatva a táskában, így velük különösebb dolgom nem akadt. A szárítón maradt ruhákra pillantottam és úgy döntöttem, hogy még nem száradtak meg. Majd Kyle utánam hozza őket, úgy is felajánlotta, hülye lettem volna nem élni vele. Bár gondolom arra nem számított, hogy rendesen kihasználom a helyzetet. Ugyanis majdnem hogy csak a fehérneműimet pakoltam el, azok közül is csak a tisztákat. Plusz még pár ruhát a kedvenceim közül. Az azért mégiscsak gyanús lett volna. De amúgy semmi más ruhát nem vittem magammal. A nesze szeremet, az irataimat, a pénztárcámat és a tankönyveimet kénytelen voltam hazavinni. A legértékesebb dolgomat is magamhoz vettem: A gitáromat. Nincs az az isten, hogy azt itt hagyjam, legyen szó Buddháról, Mohamedről, Ganésáról vagy magáról a Szűz Máriáról. Még a bátyámnak se engedem, hogy hozzáérjen... nem hogy Kyle – nak! De a hangszer láttán szomorúan fordultam a szoba végében árválkodó zongora felé. Nem tehettem ellene, de rögtön eszembe jutott a nap, amikor Tony pofátlanul beállított és együtt gyakoroltunk a duettünkre, utána Máté Péter számokat kezdett el játszani rajta. Belesajdult a szívem az emlékbe és arra gondoltam, hogy a fiú most eszméletlenül fekszik egy kórházi ágyban. Megint miattam? Nem, nem és nem! Épp ma döntöttem el, hogy összeszedem magam! Kyle megmondta álmomban, ő sohasem mondta meg, hogy mit csináljak. Én se kértem a fiút arra, hogy mentsen meg. A saját döntése volt. Én pedig elengedtem, ahogy kérte.
A zongorát sajnos nem tudtam magammal vinni, pedig, ha rajtam múlt volna...! De egy napon szeretném hallani, ahogy Kyle játszik rajta. Csak nem dísznek van a lakásában! Igen... biztos vagyok benne, hogy a legkönnyebben így tudja kifejezni az érzéseit. Hisz képtelenség, hogy mindent magába fojtson. Valahogy ki kell adnia magából.
Nagyjából ezt a két érvet tudom felhozni mentségül. Ha csak nem akartam megint elaludni Kyle sírja előtt, akkor igenis szükségem volt arra a hat óra alvásra. De most teljesen felfrissülve, a cuccaimmal és a gitárommal felszerelkezve indultam meg a temető felé. Egy apró fonatból hajpántot csináltam és olyan ruhát vettem fel, ami neki is tetszene, de még belefér a temető etikett kódexébe. Egyszerű sztreccs farmert, hozzá egy könnyed inget.
Amikor az ösvényen jártam hirtelen felindulásból megálltam és a fák lombaji között átszűrődő napfény felé fordítottam a fejem. A reggeli hideghez képest most egészen kellemesre fordult az időjárás. Egy temetőben illik mosolyogni? Mert akárhogy próbáltam regulázni zabolátlan arcizmaimat túlságosan is izgatott voltam a vele való találkozástól. Azt hiszem most jutottam át igazán a gyász ötödik fázisába. Talán csak most fogadtam el igazán, hogy ő elment és sikerült lezárnom magamban ezt az egészet. Erősebbnek, határozottabbnak éreztem magam és tudtam, hogy mit kell tennem. A depresszióból volt a legnehezebb kievickélnem, de azt hiszem, hogy sikerült.

Kiértem a fák árnyékából és hirtelen elém terült a hatalmas tölgyfa és az alatta elhelyezkedő sírkő látványa. A szél lágyan belekapott a hajamba, a napfény pedig megcirógatta az arcomat, ahogy álltam és néztem magam elé. Most vagy soha kislány! Megszorítottam a gitártokom pántját, majd miután teljesen kifújtam magam elindultam a sír felé. Kyle halála óta sohasem éreztem ilyen erősen, hogy itt van velem. Talán a tudat teszi, hogy a teste itt van. Amikor ledobtam a földre a táskámat, akkor szinte lenyomott a fűbe és rám nevetett. Visszamosolyogtam rá, miközben a gitártokomat magam mellé fektettem.
- Szia. – Mélyen magamba szívtam a tavasz utánozhatatlan illatát és azt tapasztaltam, hogy hosszú idő óta most a legnyugodtabb körülöttem minden. Nem is lehettem volna jobban... jó.... eltekintve azoktól az intenzíven sajgó sebektől, amiket szombaton szereztem. De ha azokat nem számítjuk bele, akkor tényleg jól voltam és a lelkivilágom is kivételesen kiegyensúlyozott volt. – Hogy vagy?
Közelebb másztam a sírkőhöz és megérintettem a belevésett nevet, a tizenhat évet, utána a szemem a feliratra siklott. Mr. Werner olyan idézetet választott, ami egész biztos tetszett volna a fiának. Kyle optimista mivoltához illő volt, ráadásul a kedvenc színészétől származott. „Nagyon kíváncsi vagyok, mi jön az élet után a Földön. Biztos vagyok benne, hogy egy újabb kaland következik.”
Szerette a Bud Spencer és Terence Hill filmeket, de valamiért mindig jobban szerette az előbbit. Az idézet is tőle származott.
- Megígérem, hogy ezentúl vigyázok magamra. – Mondom neki mosolyogva. – Biztos a fejedet fogod az ég pereménél és azon gondolkozol, hogyan legyél öngyilkos, annyira szenvedsz az ostobaságaimtól. Vagy tudod mit... most nevetsz és engem figyelsz. Igen... annyira unalmas lehet halottnak lenni, hogy nincs is más dolgod csak a lökött barátnődet lesni!
Tovább beszéltem a fiúhoz, ő pedig az állát támasztva hallgatott. Meséltem neki arról, hogy mi minden történt velem, hogy ne érezze úgy, hogy bármiből is kihagynám. Elismertem neki, hogy milyen butus kislány voltam és megígértem, hogy soha többé nem ártok magamnak. Megosztottam vele a félelmeimet és bár nem tudott válaszolni, de a szívem sokkal könnyebb lett.
Már fél négy is elmúlt, amikor arra lettem figyelmes, hogy Kyle felemeli mosolygós arcát és a hátam mögé néz. Nem kellett sokat várnom arra, hogy meghalljam a léptek zaját. Éreztem, hogy valaki olyan közeleg, akit mindketten ismerünk, így felkészülve a legrosszabbra hátrafordítottam a fejem. Oh, szórakozzon valaki mással az ég..! Magamban elszámoltam tízig, de még így is nehéz szívvel vettem tudomásul, hogy Kyle szülei pont a mai napot választották arra, hogy meglátogassák a fiúkat. Mindketten megtorpantak és csodálkozva néztek rám. Illetve... A drága kémiatanárom körülbelül annyira örült a látványomnak, mint én az övének. Megpróbáltam tényleg nem törődni azzal a gyilkos és neheztelő tekintettel és figyelmen kívül hagyni, mint sok más ember véleményét, de elég nehezen sikerült. Inkább Kyle anyukájára pillantottam, aki mintha csak öregedett volna tíz évet a fia elvesztése óta. Bár még így is rettentő fiatalnak nézett ki. Mindegy. Rémes lehet... nincs is annál szörnyűbb érzés, amikor egy anyukának el kell temetnie a saját gyermekét.
- Asakura, ma nem voltál iskolában. – Eleresztettem a hangját a fülem mellett, mert valami más jobban lekötötte a figyelmemet. Kyle anyukája egy csokrot tartott a kezében. Gondolkoznom se kellett, rögtön felismertem milyen virág. Jázmin.
- Milyen kedves, hogy aggódik miattam tanár úr. – Végül erőt vettem magamon és elégedett mosoly kíséretében pillantottam a férfira. Előtte soha többé nem leszek gyenge. Nem éri meg olyanra fordítanom az energiámat, aki akkor se kedvelne meg, ha előtte halnék meg, megmentve ezzel a felesége vagy a lánya életét. Kyle – nak már megint igaza volt, a férfi akkor se kedvelt, amikor a fiával jártam. – De ne aggódjon, holnap már újult erővel térek vissza és boldogítom a jelenlétemmel.
- Igazad van, nélküled nem is volt teljes a napom. – Amikor rosszallóan megcsóválta a fejét, akkor bizonyságot nyert az a gondolatom, hogy ideje tovább állnom. Nem szerettem volna további beszélgetésbe bonyolódni a halott barátom szüleivel, így feltápászkodtam a földről. Gondosan ügyeltem arra, hogy minden súlyt a jobb végtagjaimra helyezzek, de a fájdalom röpdolgozat szerűen csapott le rám. Ezek a fránya sebek.... a keletkezésük percétől fogva utáltam őket! Körülbelül mennyi idő alatt gyógyulnak be? Igazából fogalmam sincs, hisz távol állok az orvos fogalomtól! Melegen ajánlom, hogy ehhez a fájdalomhoz járjon felmentés testnevelés alól vagy Isten a tanúm, hogy eget rengető, történelembe illő háborút robbantok ki. De előtte még próbálok távozni innen úgy, hogy ne szenvedjen csorbát a büszkeségem. Értsd úgy, hogy nem esek neki egyiküknek sem, és most ezt szó szerint kell érteni.
- Minden rendben? – Aha, azt leszámítva, hogy olyan érzésem támadt, mintha valaki égő gyufát tartana a lábamhoz olyan közel, hogy égjen, de elég távol ahhoz, hogy ne aludjon ki a láng. De az se segített a helyzetemen, hogy Kyle anyja még ebben a pillanatban is milyen aggodalmas tudott lenni! Semmi rosszindulat nem bujkált a hangjában, egyszerűen csak fáradtnak hallatszott.
- Hogyne. – A hangom az ellenkezőjéről tanúskodott és a testhelyzetem is. Előregörnyedve fogtam a combom, az alsó ajkamat pedig olyan erővel haraptam, hogy kiserkent a vérem. Mr. Werner arcán  teljes elutasítás látszott, szóval tőle nem is vártam segítséget. Az mellékes, hogy nem is fogadtam volna el, tekintettel arra, hogy a halálomat kívánja a nap mind a huszonnégy órájában. Fogadjunk, hogy még álmában is azt az egy mondatot motyogja. – Tanár úr, amikor pénteken énekeltem, akkor volt egy rész, amikor nagyon furán viselkedett. Elrontottam a dallamot vagy miért?
Csak egy szimpla kérdésnek szántam, hogy eltereljem saját magamról és a szenvedésemről a figyelmet, de arra nem számítottam, hogy fáradtan felsóhajt, majd a hátam mögé néz, egyenesen a sírra.
- Egész életem során mindig a racionalizmusra törekedtem, éppen ért váratlanul veled való találkozás. Amikor a közelemben vagy, akkor intenzívebb a fájdalom és nagyobb lyuk tátong bennem, mint általában. Igazságtalan, hogy te ott voltál mellette és nem tudom elfogadni, hogy hozzád intézte az utolsó szavait. – Nagyon sajnálom, de higgye el, hogy szívesen kisétálnék abból a történetből. Nem volt valami kellemes élmény. – Rád nézek és olyan ellentétes érzések rohamoznak meg, hogy fogalmam sincs, hogyan fejezzem ki magamat. Sohasem kedveltek igazán....
- Feltűnt...
- ... most pedig egyenesen utállak. – Az érzés kölcsönös. De ezt Kyle anyja előtt nem szívesen mondtam volna ki hangosan, így az orrom alatt motyogtam. – Az ég kíméljen attól, hogy megtudjam milyen messze jutottatok el, de minden kétséget kizárólag fontos voltál a fiamnak.
Oh, egek! Tizenhat éves voltam, amikor meghalt a fia. Mégis mit gondol, hogy mi mindent tudtunk volna csinálni? Jó, igazából nagyon is határozott elképzeléseim voltak arról, hogy mire gondolt. DE, én nem vagyok olyan. Az a mai fiatalság hatvan százaléka, tisztelet a kivételnek. Azokra gondolok, akik nem cigiznek vagy isznak.
- Leo, tudom, hogyan érzel, de ne vesd el a sulykot! – Szólalt meg figyelmeztetően a fiatal nő. Ha minden igaz és jól emlékszem, akkor a harmincas évei végén járt. Ahhoz képest, hogy a zsémbes kémiatanárom milyen komolynak tűnik elég felelőtlenül csinált egy gyereket, a középiskolás barátnőjének. Ez lenne Nicole. Szóval sokkal emberibbé teszi a tudat, hogy valamikor ő is hibázott. Hö, nem is kicsit.
Örültem, hogy végül kijutottam különösebb kellemetlenségek nélkül a temetőből. De tényleg. Semmi kedvem nem volt Kyle szüleivel veszekedni. Az például kifejezetten fejlődésre utal, hogy még csak a hangomat se emeltem fel az apjával szemben. Pedig szívesen megitattam volna vele egy kis metanolt. Ha már kémia tanár, akkor végezzek vele ahhoz méltóan. Sajnos a szadista énem megnyilvánulásait sehogy se tudtam elrejteni. Bennem, velem él, én magam vagyok ő. Szóval még jó, hogy néha felszínre bukkan. A mazochista énem pedig úgy tűnik, hogy tavaszi álmot alszik, mert egy jó ideje nem hallottam róla.
De annyi pozitívuma volt ennek a találkozásnak, hogy megtudtam: Nem vagyok őrült. Más emberek furának titulálnának azt hallva, hogy néha érzem Kyle jelenlétét, de a fiú szülei ma világosan a tudtomra adták, hogy amikor a közelükben vagyok, akkor intenzívebben érzékelik, mint általában.
Biztos valami közvetítő vagyok, vagy nem tudom, de a barátom csak huncutul mosolygott, amikor rá néztem. Ha élne biztos belebokszoltam volna a karjaiba, de így csak egy grimaszt vágtam. Az, hogy úgy beszélek róla, mintha itt lenne csupán egyet jelent. Szükségem van a tudatra, hogy még nem ment el teljesen. Semmi több, a képzeletem csalóka játéka. De azért jól esett fantáziálgatni, kiszakadni a mindennapok rohanó vágtájából, megállni és beszélgetni valaki olyannal, aki biztos magával viszi a sírba a titkaidat. Mert már ott van.
Viszont legközelebb ügyelnem kell az idő intervallumra, mert már jócskán elmúlt négy óra, amikor elindultam haza. Mennyi esély van arra, hogy Kyle végzett és áthozta a cuccaimat? Szerintem ezt az ötletet már most azonnal el is vethetem. Mintha mostanában sűrűbb lenne a beosztása. Talán kapott valami ügyet, ami még nem zárult le és éjjel – nappal azon dolgozik. Vajon ezekről beszélhet, vagy titoktartás kötelezi? Azt hiszem, túl kotnyeles lettem.
Lemondóan megcsóváltam a fejem, amikor elhaladtam egy kolduló férfi mellett. Lemondóan megcsóváltam a fejem, amikor arra gondoltam, hogy ez lett a világból. Egyre több hajléktalan lesz az utcákon, végül pedig eljutunk arra a pontra, amikor az emberek végleg tönkreteszik azt, amit az ég adott. Vagy valahogy létrejött, de nem ez a lényeg. Azok az emberek tapasztalják meg először, hogy mennyire is vigyázni kéne a Földre, akik arra kényszerülnek, hogy a szabadég alatt aludjanak abban a mocsokban, amit az emberiség hagyott maga után. Az a férfi is megismerte az élet ezen oldalát és a napjait ugyanúgy töltötte, aki egy apró pokrócon ült az út szélén, az ölébe pedig egy kutya hajtotta a fejét. Soha életemben nem láttam még ennyire sovány Beagle – t. Ahogy szomorú szemeivel utánam nézett a szívem és az eszem egyszerre kiáltottak fel és követelték, hogy azonnal forduljak vissza. Ez a frontális támadás váratlanul ért, így megtorpantam ott helyben a járda közepén. Nem lehet, hogy azok a szomorú szemek ennyire megváltoztassák a véleményemet. Tény, hogy nem szeretek szó nélkül elmenni a ténylegesen rászoruló emberek mellett, de így idő után már annyi olyannal találkoztam, akiknek az első útja a kocsmába vitt, hogy egész egyszerűen már senkinek sem adakoztam. De ez a férfi... senkire se kényszerítette rá magát, csak ült ott és bízott az emberek jólelkűségében. Minden jel szerint hiába, mert pár kétszázason és egy százason kívül nem igen volt pénz a kis konzervdobozában. Ha ezek az érzések után nem kerülök a mennybe, akkor én feladom, de egyszerűen valami odabent nem engedte, hogy szó nélkül tovább sétáljak.
Miután dühösen felmordultam sarkon fordultam és viharzottam be egy közeli kisboltba. Legelőször keresnem kellett valami ételt az ott fekvő blökinek, aki ki tudja, hogy mikor evett utoljára normális ételt. A sorok között sétálva a gondolataimba merültem. Világmegváltó csodát nem hajthatok végre, minden hajléktalannak képtelen vagyok segíteni. Főleg, mert valaki igazán megérdemli a sorsát. Halványan észleltem, hogy belülről ütlegel a bűntudat, de nem törődtem vele. Miért olyan fontos tényező, hogy csak a kutya miatt gondoltam meg magam? Képtelen vagyok egy szenvedő állatot magára hagyni.
Miután vettem pár zsömlét nem messze a férfitól megálltam és csakúgy, mint a temetőben egész egyszerűen ledobtam magam mellé a cuccomat. Megmozgattam a kezeimet, utána elővettem a gitáromat, a tokot pedig magam elé helyeztem, én pedig leültem a földre.
Sajnálom anya, de azt hiszem, hogy megint feltűnést fogok kelteni.
Behangolás képen pengettem párat, ekkor még senki sem figyelt fel rám. Tették, amit tenniük kell, rohantak. Mindenki ezt csinálta kivétel nélkül. Néha lassítaniuk kéne, körülnézni és nem csak előre haladni.
Tony tiszteletére először elpengettem az egyetlen Máté Péter számot, amit fejből tudtam. Miközben játszottam a Most élsz! sorait folyamatosan a fiúra gondoltam. Magamban énekeltem a számot, de a külvilág ugye ezt nem hallhatta. Kíváncsi voltam, hogy hányan veszik a fáradságot, hogy megálljanak legalább egy másodpercre. Elkeserítően alacsony volt a szám, így csak lemondóan sóhajtottam. Szomorú, hogy többre van szükség ahhoz, hogy felhívjam az emberek figyelmét magamra. Csak röpke pillantásokat kaptam. Hát jó, akkor nagyobb feltűnést fogok kelteni, de azt egész biztos megbánom. Egy nap vagy a következő percben. Talán van az itt sétálók között olyan, aki látta az Antony – val közös duettünket, olvasta a megjelent cikket arról, ahogy kizuhantam a házból és a fiú kapott el, meg az ehhez hasonló véletlen egybeesések. Lehet, hogy a többségük utál, amiért fogalmunk sincs róla, hogy milyen kapcsolatban állok Antony Wilson – al, de kérem szépen, ez legyen a legnagyobb gondjuk.
Amint énekelni kezdtem a duett dalunkat jóval többen figyeltek fel rám, sőt páran még meg is álltak.
Volt egy erős késztetés bennem, hogy mindent félredobva mutassak be azoknak, akik a mobiljukat maguk elé emelve fotóztak vagy videóztak, de végül csak mosolyogni voltam képes. Nem akartam tönkretenni azt, amit bár nem nagy nehézségek árán, de elértem. Azt hiszem, hogy büszkén megveregethetem a vállamat. Ötletem sincs, hogy kitől örököltem a zenei tehetségem, de millió csók és ölelés érte.
Eljátszottam még néhány mindenki által jól ismert dalt, hogy növeljem a tömeget, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy elegen gyűltek össze ahhoz, hogy átadjam az üzenetem, elkomorultam és ott ahol tartottam a számban megálltam. Moraj futott végig az embereken, de még nagyobb lett a csodálkozásuk, amikor elkezdtem énekelni az Echonald – tól a Figyelj rám! – ot. Különösen kihangsúlyoztam a második versszakot, de a tekintetekből ítélve nem sok embernek esett le a tantusz. Akiknek igazán magukra kellett volna venniük, észre se vették, hogy célom volt ezzel a dallal. Legközelebb jobban fogok igyekezni.
Egyre többen ismertek fel és ennek speciále annyira nem örültem. Főleg, mert a hírnevemet egyből az ex barátomhoz kapcsolták. Nélküle is vagyok valaki, sőt szerintem tehetségesebb is, mint ő! Két hangszeren is játszom, a hangommal felléphetnék az Euróvíziós dalfesztiválon, van kellő magabiztosságom, majdnem kitűnő tanuló vagyok, ráadásul anyanyelvi szinten beszélek két nyelvet és középszinten még kettőt. Tisztában vagyok az értékeimmel, amit mások csak egónak neveznek, de olyan is akadt, aki maximalistának hívott.
Mielőtt jönnének az olyasféle hozzászólások, hogy inkább menjek és lőjem le magam, nagyon jól tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Különben is, ha van valami, amire büszke lehetek, akkor miért ne hangoztathatnám? Mutass fel valamit te is ahelyett, hogy engem ócsárolsz! Bevallom, hogy a türelmemmel és a fegyelmemmel gondok vannak, önző, hisztis és beképzelt liba vagyok, ha nagyon akarod, akkor mondhatod azt is, hogy szűz kurva. Azt a négy fiút sehogy se tudom letagadni. Ja és hát főzni se tudok, vagyis de, csak meghal kóstolás után az ember.
- Imádom a Harry Potter fan lányokat. – Mára felfüggesztettem az utcazenész szakmámat és visszaavanzsáltam normális tizenhét éves lánnyá. Hiányzik a feltételes mód, mert a taps után a többség azt csinálta, amit a műsorom előtt és tovább álltak. De akadtak, akik odajöttek hozzám beszélgetni. int például ez a srác, aki fogalmam sincs, hogy miért ezzel a mondattal indított. Minden lányhoz odamegy és így mutatkozik be? Összeráncolt szemöldökkel néztem a fiúra és legelőször felmértem, hogy helyes – e. Mégiscsak a szinglik táborát erősítettem. Talán Isten, akiben nem hiszek azzal jutalmazott, hogy személyesen elém küldte a másik felemet. De ennek a srácnak pocok feje volt. És a vigyora is olyan volt, hogy idegesítette az embert.
- Szuper, és mit kezdjek ezzel az információval? – Az az idegesítő vigyora valamivel elviselhetőbbé változott és a homlokon bökött, aminek hatására először azt hittem, hogy letöröm az ujját. Szerintem a tekintetem elárulta, hogy mire készülök, ugyanis inkább visszahúzta. Továbbra is vigyorogva nézte a homlokomat, amikor hirtelen koppant, hogy miért mondta. A sebhely, amit szereztem egyáltalán nem hasonlít villámra! A legszívesebben betörtem volna a nyomorult pocok pofáját, de mivel éppen próbáltam helyesen cselekedni, így nem mutatott volna valami jól az önéletrajzomban. – Ez egy motorbaleset következménye.
- Most már még jobban randira szeretnék menni veled. – Soha a redvás életben nem mondanék igent ennek a pocoknak. Ha ő lenne az utolsó férfiszabású egyed ezen a rothadó bolygón, akkor inkább szűzen és magányosan halnék meg. Egyszerűen taszított a viselkedése és a kinézete. – Cserélünk számot?
Eltévedtél kisfiam, az ovi balra van. Fordulj vissza, a néni majd odakísér! A legszívesebben a vállánál fogva megforgattam volna, majd miután seggbe rúgom elküldöm a jó édes anyjába. Ehelyett csak annyit mondtam:
- Bocs, de lezbi vagyok. – Minden érdeklődés kihunyt a szeméből és zavartan összehordott pár szót. Látszott, hogy nem tart százasnak. De nem ő az első, szóval nincs harag. Illetve nagyon is van, amiért azt feltételezte, hogy leállok egy hozzá hasonló nyomorék pocokkal! Hogy miket nem képzelnek magukról.... Miután még válaszoltam pár ember kérdésére és kaptam egy telefonszámot egy lánytól, utána fogtam magam és odamentem a kéregető férfihoz. Nem mondhatnám kedvesnek azt a tekintetet, amivel fogadott. Lehet, hogy neki se jutott el a tudatáig az üzenetem? Mert akkor hiába törtem magam és mondtam vagy húsz ember füle hallatára azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy lezbi vagyok.
- Nyílván, ha nem lenne rászorulva mások sajnálatára, akkor nem kéregetne az utcán fényes nappal szóval tegyük félre ezeket a szarságokat. – A mondatom hallatán összehúzta a szemöldökét és fenyegetően előrehajolt. Az ég irgalmazza, ha bármilyen módin is ártani mer nekem! Dacosan álltam azt a jéghideg pillantást. – Az ott – Böktem a fejemmel a gitártokom felé, amiben a zenélésért kapott pénz volt – a magáé. És ez is.
A friss zsemléket letettem a kutya elé, aki erre felemelte a fejét. A gazdája még mindig nem volt hajlandó megbízni bennem, de ezt sohasem kértem. De legalább egy kis hálát elvárnék... jól van, feladom. Csak annyit akarok, hogy elfogadja a segítségemet. Nagyjából megvan mennyi pénzt sikerült gyűjtenem és nem volt valami eget rengető összeg. Pár ezer, amiből legalább lehetett venni ennivalót vagy valami ruhát.
- Remélhetőleg többször nem futunk össze, talál magának egy állást és utána sínen lesz az élete. Ismerek egy férfit, aki onnan épített fel egy életet, ahol most ön ül. Ha akarja, akkor beszélek vele, mert nála nagyobb szívű embert nem ismerek. Néha csak egy kedves gesztusra van szükség, hogy az ember kilábaljon a veremből. – Árián is volt egyszer utcán, de hála pár kedves embernek, akik meglátták a valódi énjét segítettek neki. Annyiszor elhangzott a férfi szájából, hogy mennyire sokkal tartozik nekik. Talán egyszer majd ennek a férfinak is megadják azt a bizonyos kezdő löketet. – További szép délutánt.
Még utoljára megsimogattam a kutya fejét, utána elraktam a gitáromat és most már tényleg elindultam haza. Mentálisan teljesen elfáradtam, főleg mert kikezdett velem egy pocok. Ráadásul akadt egy női udvarlóm is, amitől igazából nem kellett volna meglepődnöm. Chloe már tudatta velem a szándékait, de nemet mondtam a bátyjára hivatkozva. Aki akkor még nem, de most már nevetett az egészen. Ez egyet jelentett azzal, hogy most már nem olyan komolyak a szándékai.
- Iris, mit keresel itt? – Összeráncolt szemöldökkel néztem a kapunkban ácsorgó lányt, aki egészen elveszettnek tűnt. A cipője orrával a betont rugdosta, a fél karjával pedig átölelte magát. A szája szélét harapdálta, amikor meghallotta a hangomat. Megrémült, ez pedig minden volt, csak normális nem. Úgy nézett rám, mintha egy szellem lennék, egész egyszerűen lefagyott. Nem vagyok ennyire rémisztő egyéniség és még mindig az én otthonom előtt áll! Szóval semmi indítékot nem láttam a tettei mögött. Kezdtem dühös lenni. Már majdnem mondtam volna valami nem túl szépet, amikor tett egy lépést és a következő pillanatban már a nyakamba ugrott. Olyan szorosan ölelt, hogy ez már fizikai fájdalmat okozott, így felnyikkantam.
- Annyira aggódtam érted, de a bátyád azt mondta, hogy már egy ideje nem laksz otthon. Megadta a mostohabátyád lakcímét, de nem bírtam magam rávenni arra, hogy egy idegenhez csöngessek be. Ennél jobban nem is időzíthettél volna! – A karom szinte már a halálért rimánkodott, én pedig néma szitokáradatot tátogtam és gyilkolási módszereket. Ha két másodpercen belül nem enged el, akkor ütök, de nem kicsit.
- Kurva gyorsan engedj el, vagy nem állok jót magamért! – Mondtam kissé hisztérikusan hangon, miközben levegő után kaptam. Azt hiszem, túl hangos voltam. Iris gyorsan elhátrált, mintha égő vashoz nyúlt volna, a bátyám pedig kinyitotta az ajtót és csodálkozva nézett rám.
- Hazafújt a szél húgom? – Még mindig fenyegetően néztem a lányt, miközben magamban a halálát fontolgattam. Nigel addigra mellettem állt, fél karral átölelte a vállam és óvatosan magához húzott. Tény, hogy mostanában nem igen törekedtem arra, hogy a családommal jó viszonyt ápoljak.
- Hülye gyerek, ma este apánál alszunk. – Nem biztos, hogy erre célzott Kyle, amikor azt mondta, hogy anyának szüksége van a lányaira. Most pedig a fiát is magammal viszem.
- Mond csak, neked feltett szándékod lett, hogy életed hátralévő részében nem alszol itthon? – Nézett rám összeráncolt szemöldökkel, de a tekintetéből tudtam, hogy nyert ügyem van. Ilyen könnyen még sohasem értem el semmit se.  De azt még mindig nem tudtam meg, hogy Iris miért áll még mindig itt. Meggyőződött arról, hogy élek és virulok, nem fogok elpatkolni, akkor meg? Nigel ma már egyszer elküldte, nem hiszem, hogy számított volna arra, hogy kétszer is meg kell tennie. Egyszerre néztünk fel rá, mire ő szomorúan sóhajtott egyet.
- Riko, azt hiszem, hogy mostanában nem lesz alkalmas az idő... – Halványlila gőzöm sincsen, hogy ez a lány most miről beszél.
- Mit gondolsz húgi, mikor lenne alkalmas? – Csak ellöktem magamtól a bátyámat, majd minden további szó nélkül bementem a házba. Nekem aztán nincs türelmem ilyen baromságokra. Vagy beszéljen valaki érthetően és világosan vagy hagyjon békén a fenébe. Általában az ilyen személyek közé tartozik Tony is, aki múltkor rébuszokban kezdett el hozzám dumálni.
- Szia Riko. – Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem voltam eléggé felkészülve arra, hogy találkozzam a férfivel. Talán megfogadtam, hogy próbálok kedves lenni Mr. Lewis – el, de azt egy szóval sem említettem, hogy megszűnnek a kellemetlen előjeleim vele kapcsolatban. – Milyen csinos vagy.
- Köszönöm. – Válaszoltam kelletlenül és megfordultam, hogy lássam az arcát. Utálom az övéhez hasonló nyájas mosolyokat. Ráadásul a tekintetétől meztelennek éreztem magamat. Hogy lehetséges az, hogy egyetlen egy pillantástól védtelennek érzi magát az ember?
- Biztos vagyok benne, hogy a fiamnak is tetszene a látvány. – Nem. Én pedig biztos vagyok abban, hogy Kyle talált volna valami kivetnivalót az öltözékemben. Mindenben talál hibát, ami velem kapcsolatos. – Szereti azt, ha meg kell erőltetnie magát. Olyan inget viselsz, ami nem emeli ki a domborulataidat. Elrejti őket. És ez arra késztetné, hogy levegye rólad.
- Maga nem normális. – Mindjárt hánynom kell. Undorodva húztam el a számat és hitetlenkedve ráztam a fejem. Most már egészen biztos apánál fogom töltei az éjszakát. Nincs az az Isten, hogy egy házban maradjak ezzel az alakkal. – Kyle áthozta a cuccaimat?
Az elutasító válasz után nem is bírtam tovább egy helyiségben maradni azzal a férfival, aki éppen arról fantáziált, amint a fia levetkőztet. Vagy ha nem is fantáziál, akkor utal rá. És ez undorító. Nem is értem, ha anya mit lát benne. Azon kívül, hogy a fiáéhoz hasonló kinézete.... nem, Kyle sokkal helyesebb, okosabb, nemesebb lelkű. De valami nem akart összeállni... így erőt vettem magamon és egy újabb táska bepakolása után visszamentem a sátánhoz.
- Van valami, amiben Kyle kiemelkedően jó?
- Mások lelkébe taposása. – Sajnos ebben igazat kellett adnom a férfinek, de én valami kézzel foghatóra gondoltam. A tekintetemmel meg is üzentem neki, mire hatalmasat sóhajtva rám nézett, de a mosolya nem fagyott le az arcáról. Ez pedig még mindig kényelmetlenül érintett. – Mióta elvesztette az emlékeit, azaz nyolc éves kora óta van valami, ami aggaszt. Könnyedén megjegyzett mindent, amit hallott, így majdnem hogy kitűnő tanuló volt. Mégis volt egy tantárgy, ahol kiemelkedő sikereket ért el. Szerintem téged is meg fog lepni a válasz. Informatika. – Jó, erre tényleg nem számítottam. Egészen eddig azt hittem, hogy technikai analfabéta. – Programozásból szerezte a diplomáját. Egy valóságos zseni. Szinte mindent kivétel nélkül át tud kódolni, levédeni úgy, hogy soha a büdös életben senki se férhessen hozzá. Simán elmehetett volna informatikusnak is, de tudta, hogy abban a szakmában úgy se lelte volna örömét. Ahogy semmiben sem, aminek köze van az elektronikához. Ért hozzá, sőt félelmetes tehetséggel van megáldva, de.... nem él vissza vele. Ezért van az, hogy valószínűleg sohasem láttad számítógép vagy laptop előtt ülni. Hagyja kárba veszni ezt az áldást. Micsoda pazarlás.
Jaj, Istenem, majdnem elnevettem magam! Ez annyira a férfira vallott és olyan aranyos tulajdonsága volt, hogy most a legszívesebben szorosan átöleltem volna. Kyle maga nem rossz ember, csak nehezen tudja kifejezni az érzelmeit. De akkor se fogom tudni, hogy mi jár a fejében. Ahhoz sokkal jobban meg kéne ismernem.
- Menjünk már! – Emberek, eljött az a nap, amikor a bátyám türelmetlenkedett helyettem.  Azt hittem, hogy ilyet sohasem élek meg. De mint mindennek, ennek is meg kellett történnie. De arra számítottam, hogy ez a halálos ágyamon történik meg.
- Helyettem a barátnődet baszogasd! – Akivel kapcsolatban hazudtál drága bátyuskám! Csak te még nem tudod, hogy nekem erről tudomásom van. Azt hitted, hogy ha azt mondod Anne – vel jársz, akkor nem kezdek el nála is kérdezősködni? A testvérem vagy te félnótás, és én ugyanúgy megvédelek, mint te engem! Anya gyakran elmeséli azt a történetet, amikor a játszótéren egy fiú belekötött Nigel – be, én pedig odaálltam és egy hatalmasat behúztam azt ordítva, hogy „Ne bántsd a bátyámat, te barom!”. Így kölcsönösen óvjuk a másikat. Szóval Mohamed lesz a tanúm, hogy megverem a tesóm, ha egy hülye csitrivel kezdett ki!
- A tankönyveidet is pakold be. – Nem vagyok hülye, gondoltam rá. Ha apánál alszom, akkor nyílván onnan is megyek iskolába. Barom lennék megnehezíteni a saját helyzetemet. Bár, ha jobban belegondolok... Holnap dupla matek is lesz. Ne már... azt hiszem, otthon maradok. – Apa tudja, hogy megyünk?
- Most majd megtudja! – Vágtam rá, miközben becsöngettem. Igazából nyilvánvaló tény volt, hogy apa új „otthonában” alig ha fért volna el ő és még a három gyereke is. Haza biztos nem megyek szóval én akár az asztalon is elalszom ma éjjel.
- Riko...? – Azért ennél jobban örülhetnél a lányodnak. Vagyis... igazából meg kéne értenem a helyzetét. Most mondtam ellent mindennek, amit anya a védelmem nevében tett. De arról fogalma sincsen, hogy csak rontott a helyzeten. Kyle nem tudja, hogy mit tett az a nő. Ezért védi olyan elszántan, mert ezt diktálja az igazságérzete. – Neked... nem szabadna itt lenned... anyád...
- Leszarom anya önző vágyait. – Vágtam apa szavába és azt tettem, amit tennem kellett. Szorosan átöleltem. A fejemet a mellkasába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Újra van apukám. Nem hagyom, hogy anya elvegye tőlem. A szerepek megcserélődtek és hirtelen anya állt a mérleg rosszabbik oldalán. Fél éve... még gondolni se bírtam volna rá, hogy egyszer... ez a férfi... inkább őt választom, mint azt a nőt. Sajnálom azokért, amin keresztülmegy, de nekem miért kell szenvednem miatta? – Hé, együtt meg fogjuk tudni oldani. És szerintem Kamilla is segíteni fog nekünk.
- Hogy te milyen önfejű vagy. – Feddésnek szánta, de a hangja meghatottan ellágyult és tudtam, hogy büszke rám, de egyben aggódik is. – Várj... mi az, hogy Kamilla is segíteni fog?
- Apa, képzeld ma kikezdett velem egy lány. – Váltottam témát, mert tudtam, hogy erre rá fog harapni. A hír hallatán még a bátyám szemei is kikerekedtek.
- Akarjam én ezt tudni? – Kérdezte előre félve a választól, miközben beterelt a lakásba. Apa úgy rendezkedett be, mintha a nap bármelyik pontjában fel lenne készülve rá, hogy anyával kibékülnek. És ez szomorúsággal töltött el. Ő szerette azt a nőt.
- Nincs mit titkolnom. – Intettem a húgomnak, aki a fotelben ült és az érkezésünkre felkapta a fejét. – A temetőből jöttem haza, amikor elmentem egy kolduló férfi mellett. Nem bírtam tétlenül nézni, így leültem és gitározni kezdtem. Miután azt mondtam egy pocok képű srácnak, hogy lezbi vagyok hirtelen nagyon népszerű lettem a lányok körében.  – Apa sokáig szótlanul meredt rám és nem tudtam, hogy melyik részen gondolkozik ennyire erősen. Végül csak ennyit kérdezett:
- Miért volt nálad gitár?
- Mert Kyle kidobott. – Válaszoltam a vállamat vonogatva. Ezt követően a férfi tekintetében annyi szeretet lapult, mint térdkalácsban a mazsola. Ha eddig Kyle nem volt apa szíve csücske, akkor ezután egészen biztos meggyűlöli. – Ma este maradunk, jó?
- Szerintem nem férünk el négyen ebben az egérlyukban... – Mondta bizonytalanul, mire csöndre intettem és a mai nap folyamán már nem először, de a cuccaimat a padlóra hajítottam. Utána nem törődve semmivel a húgomra vetettem magam és adtam neki egy barackot még a szombati ordítása miatt. És baszki, még mindig nem néztem meg azt a rohadt videót, amit apa küldött. Majd legközelebb, ha a férfinél járok. Ami valószínűleg mostanában nem gyakran fog előfordulni.
- Hidd el megoldjuk majd valahogy, de most éhes vagyok! – Mielőtt apa válaszolhatott volna a bátyám elégedetlenkedő hangja hallatszott ki a konyhából. Zavartan néztünk arra és vártunk, hogy felbukkanjon a fiú feje.
- Mi ez a sok instant szemét, amit eszel? Apa! – Feddően nézett az apánkra, aki zavartan arról kezdett motyogni, hogy nem igen tud főzni. Mintha ezt személyes sértésnek vette volna Nigel felmordult és követelte, hogy most azonnal menjenek el a boltba valami normális ételért. Így történt, hogy apa kelletlenül beleegyezett és látszott az arcán, hogy nem érti, miért pont a fiával kell erről beszélnie.
- Mr. Lewis miatt költöztél ide? – Amint becsukódott az ajtó a húgomra pillantottam. Kelletlenül bólintott és a világért se nézett volna rám. Nem esett valami jól, hogy ennyire el akar zárkózni. Ezt általában az áldozatok teszik, nem kérnek segítséget.
- Kyle vigyázott rád ameddig nála laktál, így nyugodt lehettem. Ő egy jó ember és szeret téged, sohase akart volna veszélynek kitenni. Tudja, hogy az apja mellett minden megtörténhet, de biztonságban egészen biztos nem vagy. Akkor meg miért...?
Mert össze akart cuccolni a tsundere barátnőjével. Ezen nincs mit ragozni, Kyle is férfiból van. Ha együtt laknak, akkor sokkal több időt tölthetnek együtt. Elszabadulhatnak a vágyak és az indulatok. Hogy én miért gondolok bele ilyenekbe....
Jól éreztem magam apával és a tesóimmal. Nem volt feszült a hangulat, sokat nevettünk és beszélgettünk. A bátyámról kiderült például, hogy tud főzni, így ő készítette a vacsoránkat, ami meglepő módon finom is volt. Ez annyira nem fer! Én hozzáértem ahhoz a rohadt paradicsomszószhoz és máris ehetetlenné varázsoltam... Miért ő kapta a főzést én pedig az éneklést? A jövőben az előbbinek több hasznát venném.
- Húgom!
- Melyik? – Kérdeztem felnézve a kártyáimból, mert ameddig mi lányok és apa ádáz UNO harcot vívtunk, addig Nigel a Honfoglalón tesztelte a tudását. Ez szép és jó, de túl gyakran kért tőlünk segítséget. Saját erejéből nyerjen!
- Bármelyik! – Általában a húgunkat kérdezte, ami akár bántó is lehetett volna rám nézve. De Yui sokkal felvilágosultabb a Világ dolgait illetően, mint én. Mert nos... őt érdekli. Engem meg hidegen hagy. – Hány hajszála van a Kis Vakondnak?
- Három. – Ezt se tudtam, így természetesen a törpe válaszolt. De hát ő nem az a típus, aki ilyeneket néz... honnan tudja? Csak én nem vagyok felvilágosodva ezzel? Bár igazából ez annyira nem is volt fontos információ. Ma még pihenhettem, de holnap vissza kell térnem abba a pokolba. Juhú....

Írói utószó: Tisztában vagyok azzal, hogy a Bud Spencer - től választott idézet sehogy se kerülhetne be a történetbe, hisz Kyle 2014 - ben halt meg. De megláttam és rögtön tudtam, hogy ez lesz a tökéletes. Gondoltam szólók és megértitek mégha ügyelek is arra, hogy olyan zenék ne kerüljenek be a történetbe, amik akkor még nem jelentek meg, de ma már igen.

88. rész - Kit választasz?

 

Üveges szemekkel meredtem a végtelen sötétségbe, ami körbevett. Akármerre is néztem nem láttam mást csak szurokként kavargó feketeséget.  Most maradjak vagy induljak el? Sose volt a kenyerem a várakozás. A tehetetlenség egyik legrosszabb fajtájába tartozott, mert önként vállaltam. Tettem a lépést, de a talpam alatt a talaj ingataggá vált. Szóval, ha küzdök, akkor az itt egyenlő azzal, hogy elnyelhet bármelyik pillanatban a sötétség? Jó tudni, de akkor se vagyok hajlandó tétlenül ülni és várni. Inkább a halál. Megmakacsoltam magam és tettem még egy lépést előre. Ekkor a csontomig hatolt a fagyos szél, szinte felborzolt szőrű macskaként dörgölőzött hozzám, majd felkúszott egészen a tarkómig. Őszintén megremegtem. Ez valami rossz. Érzem a jelenlétét a levegőben. Szinte torkon ragadt és fojtogatni kezdett. Alig tudtam lélegezni, a levegő megsűrűsödött körülöttem. Mi ez az érzés? Egyáltalán hol vagyok vagy miért? Haza akarok menni és most nem arra a házra gondolok, ahol Kyle lakik. Egy olyan otthonba szeretnék visszatérni, ahol Mr. Lewis be sem lépett az életembe. Még az se érdekelne, ha ez által sohasem barátkoztam volna össze a fiával. A családomat szeretném látni, a testvéreimet és a szüleimet. Bármit megtennék azért, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint régen. Tényleg akármit... Azt hiszem, sohasem voltam még ennyire kétségbeesett. Levegő után kaptam, miközben egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Nem engedhetem meg magamnak ezt a féle gyengeséget! Erősnek kell maradnom, hisz... ez csak a jéghegy csúcsa, biztos nem értek véget a megpróbáltatások. Várjunk csak... mi ez a hang? Tikk – Takk.... egy óra? Hangosan és kétségbeesetten szólított, szinte a nevemet kiáltozta. Nem, az nem lehet. Képtelenség, hogy megjelenjen álmomban az az ósdi vacak, amit az ominózus nap után kidobtunk. Az emlékek élénken éltek bennem... túlságosan is. Nem akartam visszagondolni a napra, de ahogy lepillantottam a talaj tisztavizű patakként terpeszkedett alattam. Amikor megláttam a víz felszínén tükröződő kilenc éves kislányt kétségbeesett nyöszörgés tört fel a torkomból. Hátráltam, a fülemre szorítottam a kezeimet, de a kép mindenhová követett. A metálzöld gömbök beleégtek az elmémbe. Azok egy gyerek szemei voltak. Az én szemeim. A szívem szakadt meg a lányért, hisz akkor még őszintén kimondta az érzéseit. Zokogott, az arcát könnyek áztatták és a szája újra és újra csak egy szót formált. Az apját hívta végeláthatatlanul. De az a köcsög fasz meg sem fordult, hanem elsétált.
- Ne! Nem akarom!  - Sikítottam fel a könnyeimmel küszködve. A lábaim olyan szinten remegtek, hogy biztos voltam abban, hamarosan összerogyok. Szerintem ez az álom után soha többé nem akarom lehunyni a szemeimet. Az a nap a második helyen szerepel a top három legrosszabb élményeim listán.
Nem akarok emlékezni. Amikor múltkor felelevenítettem a listám első helyét elfoglaló eseményt, akkor szilánkokkal a kezemben végeztem. Most mégis mire számítsak? Világvégére? Csak megráztam a fejem, mintha ezzel letagadhattam volna ezt az egész képtelenséget, közben tovább hátráltam. Azt hiszem, a legbénítóbb méreg, amikor a múltad elől menekülsz. Mert az emlékek veszélyesek, akkor döfnek hátba, amikor nem számítasz rá.  Felejteni akarok. A legeslegegyszerűbb az lenne, ha képes lennék magam mögött hagyni mindazt, amin eddig keresztülmentem. Azt az elmúlt tizenhét évet egy csettintésre képes lennék semmissé tenni? Vajon, ha a kezemben lenne a lehetőség, akkor élnék vele? Tényleg megválnék attól, akivé lettem egy új esély reményében?
- Én a helyedben nem tenném. – Csendült fel egy hang a hátam mögött, amitől elakadt a lélegzetem, de nem jó értelemben. A félelem hurkot kötött a hangszálaimra. Magamban anyáztam kettőt és nem hittem el, hogy már megint itt van. Ez tényleg egy kicseszett rémálom, efelől nincsenek kétségeim. Rohadványos egy helyzet, ahol a negatív gondolatok kiszorítják a pozitívokat. Lehet, hogy újra beszélhetek az én drága és HALOTT barátommal, de az istenért! Már kétszer elköszöntem tőle. Ha harmadszor is meg kell tennem, akkor lehet, hogy a végén a két saját kezemmel fojtom meg. Hogy biztos legyek abban, hogy sohasem kell újra átélnem a pillanatot, amikor felébredek és ő nem lesz ott mellettem. Félek a fájdalomtól, ami abban a másodpercben elszorítja a szívemet, hogy tudatosul bennem. Meghalt, ez csak egy álom volt. Szeretem és sajnos tudom, hogy ez már sohasem fog változni. Meg sem próbálom tagadni, jár nekem a piros pont emberek. Az eszem elfogadta, hogy ő nincs többé, ezért, ha most felbukkanna, akkor az idők végezetéig is várhatna, akkor is nem lenne a válaszom. Hisz már egyszer sikerült többé-kevésbé lezárnom magamban a helyzetet. Nem fogom engedni, hogy újra átéljem az elvesztése utáni időszakot. De az nem szánalmas, hogy álmaimban sokszor feltűnik?
- Nem vagyok kíváncsi rád! Te csak a képzeletem szüleménye vagy! – Pördültem meg a tengelyem körül, de nem állt mögöttem senki se. Erre csak kérdőn felvontam a szemöldökömet. Szuper, szóval még bújócskázik is. Egyre jobban kezdett felidegesíteni ez az álom. Itt semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem, kicsúszott az irányítás a kezem közül. Utálom a meglepetéseket és a váratlan helyzeteket, aminek úgy is negatív végkifejlete lesz. Ebben az álomban semmi sem a kedvem szerint történik.
- Mert ez egy rémálom. Tényleg azt vártad, hogy megkapod a Happy End – et? – Csendült mögülem a hangja, mire dühösen felmordultam. Igazán abbahagyhatná a bujkálást, mert már jócskán fogytán volt az a kevéske türelmem is. – Mindig is kíváncsi voltál arra, hogy mit gondolok arról a napról, nincs igazam?
Csak némán meredtem magam elé, mert a szavak feleslegesek voltak. Tudtam, hogy felhasználná ellenem. Sokkal zaklatottabb lennék, ha megtudnám a srác gondolatait. Így felemeltem a fejem és egyenesen belenéztem a fiú barna szemeibe. Biccentettem, jelezve, hogy kezdje el.
- Tudod... igazam volt. – Ez a kezdés kibillentett a lelki egyensúlyomból. Mire gondolt és miért pont most mondja el? Különben is, ez csak egy álom. Nincs köze a valósághoz, vagy csak annyiban, amit én gondolok róla. Ez az egész a képzeletem szüleménye. – Már az elején megmondtam, hogy ez egy orbitális baromság.
- Én ilyenre nem emlékszek. – Vontam fel a szemöldökömet rosszallóan. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor ő röhögött a parton, mint állat. Visszagondolva mennyi mindent másként csinálnék. Már arra sem emlékszem igazából, hogy miért mentünk a tópartra. Volt valami konkrét okunk vagy csak úgy? Erre már utólag nem tudok választ adni.
- Mert szelektív a memóriád drágám. – Nem tetszett a becézése, mert sohasem hívott így azelőtt. A nevem vagy valami idétlen szarság. A szüleim nem hiába adták nekem, még ha utálom is születésemtől fogva. Szentül hiszem, hogy nem az volt a céljuk, hogy mindenki máshogy szólítson, csak úgy ne. – Még csak nem is rémlik? Én ott álltam a parton és kiröhögtelek, majd utánad szóltam.
Nagy levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna. Nem akartam elhinni. Tényleg ott tartok, hogy a rémálmomban a halott barátom arról oktat ki, hogy mi mindent csesztem el aznap, hogy idáig jutottam?
- Bocs, de nem hallottam semmit a nevetésedtől. – Ami igaz is volt, ha jobban belegondolok. Csak azt hallottam és láttam, hogy nevet. De biztos sejthettem legbelül, hogy valami mást ordított oda nekem, és nem támogatta az őrült ötletemet. Különben most nem mondaná a saját tudatom által létrehozott másolat.
- Szerintem nem lep meg, ha azt mondom, hogy ez az egész a te hibád volt. – Megrándultam, amikor meghallottam a mondat utolsó felét. Mindig is tudtam, de teljesen más, ha a szememre vetik. Sokkal nehezebb az ember lelkiismerete. Ha mások is elismerik és nem csak én gondolom így, akkor biztos ez az igazság.
- Ha tudtad, hogy egy orbitális baromság, akkor miért nem próbáltál meg róla lebeszélni?! Simán megúszhattuk volna azt a napot és még most is velem lehetnél! Élhetnénk tovább az életünket. Egy iskolába járnánk, együtt terveznénk a szalagavatónkat majd két évvel később... erre te... annak ellenére, hogy tudtad... nem tettél semmit se... – Csuklott el hangom, a dühtől pedig már nem bírtam tisztán gondolkodni. Hogy lehetek ilyen elutasító magammal a saját álmomban?! Jó lenne már felébredni vagy egész biztos, hogy többet aludni se akarok. Ha ez vár rám, miután lehunyom a szemem, inkább ébren leszek, amíg el nem ájulok.
- Nem mondhatom meg neked, hogy mi csinálj. – Válaszolta olyan nyugodtan, hogy már ettől is bepöccentem. Még jobban. Hát ez egyszerűen csodás. Hogy tudja megtartani még ebben a helyzetben is a higgadtságát?! Miért nem lett dühös attól, hogy leordítottam a fejét?! A normális ember ezt tenné! – Azt hittem, hogy tudod. Én csak támogattalak az úton, amin kézen fogva sétáltunk. Utána pedig utánad ugrottam a tóba, mert fuldokoltál.
- De az Istenért! – Csattantam fel türelmemet vesztve. – Az életed volt a tét, te marha! Komolyan mondom, kettőnk között inkább te vagy az idióta! Szerinted milyen volt az életem miután meghaltál? Miattam! Ne hidd, hogy az emberek csak sajnáltak... a szemük tele volt indulatokkal, vádakkal és tudtam, hogy engem okolnak mindenért! Nem is hiába... annyira szánalmas voltam, egyáltalán nem számoltam a következményekkel. Csak a pillanatnak éltem és meg akartam mutatni, hogy mi mindenre vagyok képes! Hogy én nem félek semmitől sem. Annyira... azt szerettem volna, ha az emberek figyelnek rám. De nem erre a fajta figyelemre vágytam! Egy örök életre megjegyeztek maguknak. Egy labilis elmeállapotú lány, aki hajlamos a depresszióra. Ez lettem és ez voltam! Csak most már a bűntudat társként szegődött mellém. Jól gondolom, hogy ezzel nem is számoltál? Tönkretetted a lelkivilágom azon a napon! Sohasem bírom feldolgozni a történteket. Tovább tudok lépni, de.... egyszerűen egy életre nyomott hagyott bennem.
Valaki árulja már el nekem, hogy miért sírtam ordítva. Még jó, hogy ez csak egy álom és senki se láthatja ezt a szánalomra méltó viselkedést. A szívem belátta, hogy tévedett, ezért kigördültek a könnyeim, de az eszem még nem adta fel. Makacsul ragaszkodott az elveihez, ezért támadtam, próbáltam magam védeni.
De a velem szemben álló fiú csak szánakozva mosolygott. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy mennyire idegesített a sajnálata. Ez a nézés fájdalmasabb volt, mintha megütött volna. Mégis éreztem valami csípős fájdalmat, ami minden erős pofonhoz járni szokott. Rohadtul fájni kezdett, a szemeimet még jobban csípték a könnyek. Utoljára Sue csapott ekkorát és az sem volt kispályás, de ebbe mégis több erő szorult. Nem tudtam uralkodni magamon és még jobban rákezdtem. Kyle meg sem mozdult, vagyis ő nem üthetett meg. De én ezt tényleg éreztem és a fájdalom nem akart szűnni. Egyre intenzívebb lett.
És végül a fájdalom megtette a hatását. A fiú képe elmosódott, a pilláim megrebbentek, majd végül felnyíltak. A nappali sötétsége fogadott, ami először megrémített, de utána megnyugtatott. Viszont mivel a fájdalom nem szűnt meg az álommal együtt, így csak egy dologra tudtam gondolni.
- Kyle Lewis, te megütöttél?! – Meredtem szemrehányóan a sötétben kirajzolódó alakjára. Az egyik kezemet az arcomhoz emeltem, a másikkal pedig próbáltam kitörölni a könnyeket a szememből, de megállás nélkül folytak. Bár most keltem fel, de sokkal fáradtabbnak éreztem magamat, mint előtte. Azt hiszem, kifárasztott ez az álom. Ráadásul a fejem is fájni kezdett. A gondolattól, hogy kaptam tőle egy kurva nagy parasztlengőt, amíg aludtam nem csak, hogy éledezni kezdett a vadmacska énem, de még a rosszullét is kerülgetett.
- Végre felébredtél, azt hittem beleőrülök a bömbölésedbe! – Fakadt ki, mire a szemeim előtt felrémlettek a képek. Megremegtem és fogadkoztam magamban, hogy vége, nincs mitől félnem. De a szobában egyre hűvösebb lett, a szívverésem és az óra hangja pedig olyan hangos volt, hogy azt hittem beleőrülök a hangok kavalkádjába. Ne... tűnjetek el a fejemből! – Cica... mi van veled?
Most már előttem guggolt és próbálta letépni a füleimre szorított kezeimet. Nem hagytam neki. A képek, a hangok, minden egybefolyt, csak egy őrült kavalkád zúgott bennem. Megint magam előtt láttam apa arcát azon a bizonyos napon. Semmi lágyság nem volt benne, csak színtiszta kegyetlenség. Mintha neheztelne rám. Ádámcsutkája ugrott egyet, arcán pedig megrándultak az izmok. Az ajkai szétnyílnak. Mozog a szája és beszél. A fejemben csendül komor hangja, minden egyes szóra emlékszem.
Miközben zokogtam folyamatosan szitkozódtam. Legalább ötvenszer elküldtem a pokolba és teljesen elfogadhatatlan szavakkal illettem. Lehet, nem volt szép tőlem és igenis bízni akartam benne, de ezek a múltbéli sérelmek újra és újra megsebeztek. Sue megkérdezte, hogy hiszek – e apának.... és én azt feleltem, hogy szeretnék. Azt komolyan gondoltam. Minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében, de néha ez nagyon is kevésnek bizonyul. Hisz apának kell a legtöbb akadályt leküzdenie. Ha minderre képes lesz, akkor elölről kezdhetjük a kapcsolatunkat. Remélhetőleg.
- Cica! – Ordította valószínűleg nem először Kyle, miközben még mindig azon ügyeskedett, hogy a fülemhez ragasztott kezeimet elmozdítsa és figyeljek rá. Nem hagytam neki, egész egyszerűen a kezei között vergődtem. Hogy nézhettem volna a szemeibe azok után, hogy elrontottam ezt a napot? Végre fesztelenül együtt töltöttünk egy kis időt, úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, erre mindent elcsesztem! Hogy én mennyire utálom az életemet és az álmokat! Egyre mélyebbre zuhanok és félek, hogy már nem is tudok megállni.
Hirtelen minden zúgó moraj megszűnt és csak Kyle érintése maradt az arcomon. Abbahagyta azt a tervét, hogy erőszakosan rángasson vissza a valóságba, ehelyett a gyengédséghez folyamodott. Óvatosan megsimogatta az arcomat és kitörölte a könnycseppeket a szemem sarkából. Utána felállt és az ajtó felé indult. Hirtelen elöntött valami kellemetlen üresség. Lehet, hogy már nem rázott a hideg, de a testem még mindig remegett a sírástól. A férfi csak rontott a helyzeten. Ahogy néztem hátának távolodó alakját hirtelen elöntött a kétségbeesés, ő is ki fog sétálni az életemből és magamra hagy! Az lenne a kegyelemdöfés.
- Ne, ne menj el! – A hangom hatására megtorpant és felém fordult. Ha megnyúznak akkor se tudtam volna megfejteni az arckifejezését, de abban biztos voltam, hogy rám nézve semmi jót nem jelent. – Kyle... Kérlek... Maradj velem ma este.
Az arcán megrándult egy izom, ahogy nézett, majd lassan kifújta a levegőt, hogy ne ordítsa le a fejemet.
- Idefigyelj kislány. – Mondta végül és közelebb lépett. Látszott, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a hidegvérét.  – Két lehetőséged van. Az egyik, hogy nagyon gyorsan abbahagyod a bömbölést és úgy viselkedsz, mint egy normális tizenhét éves lány. Mindkettőnknek ez a kedvezőbb megoldás. A másikat csak én fogom élvezni és hidd el, hogy egy pillanatig se haboznék vagy bánnám meg. De te utálnál miatta és fájna is neked.
Egy pillanatra a tüdőmbe szorult a levegő, a sírásomat pedig mintha elvágták volna. Döbbentettől kerek szemekkel meredtem a férfira és azt hittem, hogy csak rosszul hallok. MEGINT hajlandó lett volna megütni. Így is egyel több pofont adott, mint amit kinéztem volna belőle. Erre még rá is tesz egy lapáttal és fenyegetőzik. Különben is... mégis ki lenne képes egymás után kétszer is megütni egy síró lányt?! A normális szekcióról beszélek, mert egészen eddig azt hittem, hogy Kyle is közéjük tartozik. De annyi biztos, ha megpofoz, akkor olyan fight – ot rendezek, hogy beleremeg az egész ház. Már hegyeztem a cicakarmaimat, de ő magamra hagyott. Tahó...
- Amikor már kezdem azt hinni, hogy ismerlek, akkor kiderül, hogy semmit se tudok rólad. – Suttogtam a plafonnak. Körülbelül még fél óráig meredtem magam elé a sötétben, egy árva szó nélkül és hagytam, hogy a könnyeim elapadjanak. Utána erőt vettem magamon és kimentem a nappaliból. Kyle pont abban a pillanatban csukta be maga mögött a bejárati ajtót. Mégis hová megy ilyen későn? Biztos rohan a kis barátnőjéhez. Mintha nem bírnának ki egymás nélkül pár órát. Hányingert kapok ettől a kapcsolattól. A férfi már így is egy méretes tahó, de az a nő kihozza belőle a legrosszabb énjét. Nem akartam rájuk gondolni, így gyorsan letusoltam és az arcomat is valamennyire rendbe szedtem, de tudtam, hogy reggel sok jel fog arról árulkodni, hogy sírtam. Ma már másodjára.
Nem akarom, de egyre jobban eltávolodok a férfitól. Már ha valaha is közelinek lehetett mondani a kapcsolatunkat. De nem! Igenis volt idő, amikor kifejezetten jóban voltunk! Mielőtt hozzáköltöztem volna. Talán, ha hazaköltöznék, akkor megoldódnának a gondjaink és minden olyan lenne, mint régen. De akkor ritkábban látnám, csak még messzebbre sodródnánk egymástól. Maradnom kell, meg kell beszélnem vele ezt az egészet, még ha per pillanat rettenetesen is utáltam. Az agyam eldobom... A rohadt keze nyoma kirajzolódott az arcomon.
A fejemet rázva vonultam be a szobámba, majd szinte szabályosan bezuhantam az ágyba. Hullafáradt voltam, a végtagjaim nem akartak nekem engedelmeskedni, de a szemeim talán soha a büdös életben nem csukódnak le még egyszer. Féltem az álmoktól, attól, hogy mi vár rám, ha elalszom. Egyszer volt egy olyan pillanat, amikor már majdnem, de akkor ismételten elözönlötték a képek a fejem órákról, síró kislányokról és halott barátokról. A testem megremegett a visszafojtott érzelmektől. Nem tölthetem életem hátralévő részét alvás nélkül. De... istenem, muszáj kezdenem magammal valamit. Valakinek segítenie kell nekem. Egy pszichológusnak. Viszont az is biztos, hogy semmiképpen se fordulok Andorhoz, bármilyen csábító is legyen, hogy a történtek felét már tudja. Megkeresem kedden az iskolapszichológust és elbeszélgetek vele. Együtt talán sikerül rendbe tenni engem. Arra is fel kell készülnöm, hogy nagyon kemény munka árán érek el apró, szinte észrevehetetlen sikereket. Na igen, ez egy hosszú és rögös út lesz. De bármire készen állok. Csak ki akarok kerülni ebből a szánni való, nyomorult állapotból. Azt szeretném, ha nem undorodnék magamtól, amikor tükörbe nézek. Újra magabiztos akarok lenni, olyan amilyen régen voltam.
- Reggelt... – Köszöntem körülbelül öt órával később, amikor beléptem a konyhába. Éreztem egy kis elégedettséget a kinézete láttán. Legalább nem csak nekem volt egy átforgolódott éjszakám. Bár abban is biztos voltam, hogy rosszabbul festek jelen pillanatban, mint ő. Neki csak sötét és mély karikák húzódtak a szemei alatt, emellett olyan nyúzott volt, mint egy menstruáló nő. A fejét az összekulcsolt kezeinek döntötte, előtte pedig egy kávésbögrében gondolom kávé gőzölgött. Eddig nem különösebben figyeltem oda ilyen kis részletekre, de azt például tudtam, hogy Kyle sohasem iszik. Mintha lepra vagy kolera lenne. Menekül az alkohol elől. Mindig ingerült és ideges lesz, ha szóba kerül a téma. Nem hittem volna, hogy valaki lehet ilyen szent életű.
- Cica... – Szólalt meg halkan és fáradtan. Szinte ösztönből éreztem, hogy már megint a sértegetésemre készül. Tényleg haragudhatok rá, ha rögtön a legrosszabbat feltételezem. Vagy egyszerűen csak ismerem. Mogorván hümmögtem, jelezve, hogy figyelek. Igazából semmi kedvem nem volt beszélgetni. Az arcom még mindig sajgott és ezt nem fogom egyhamar lenyelni neki. – Költözz haza. Még ma. 
Most meg ki is akarsz dobni? – A belső hangom keserűen, szinte dacosan csendült a fejemben. Erre igazán számíthattam volna, most mégis váratlanul ért a férfi parancsa. Ha most megfordulnék, akkor hozzávágnám a bögrémet és akkor hátrébb lépnék a pályán. Nem akarok rontani a helyzeten, de a harag belülről mardosott, egész egyszerűen kikívánkozott belőlem. A teakészítés legalább lefoglalt, te pedig addig se nyaggattál. De éreztem a pillantásodat a hátamon. Ettől pedig egyáltalán nem sikerült megnyugodnom, egyre idegesebb lettem. Ennek ellenére végül sikerült elkészítenem azt a rohadt teát.
- Kyle... – Azt hittem, hogy eléggé felkészültem és sikerült magamat lenyugtatnom. Így megfordultam, de az a tekintet, ami fogadott... arra soha nem lett volna elég időm felkészülni. Azt hittem, hogy... az évek hirtelen egybefolytak és úgy éreztem, hogy újra az a kilenc éves kislány vagyok. Igen, azt hittem, hogy sohasem látok még egyszer az életben egy apáéhoz hasonló szempárt. Minden melegséget mellőző, kegyetlen és rendíthetetlen szemek... máig kísértett az a tekintet, de most... látva, hogy Kyle ugyanígy néz rám... újra összetörtem. – Mi az indok zsarukám?
A szám szélét harapdáltam, hogy leplezzem az idegességemet. Ha nem áll elő azonnal valami épkézláb magyarázattal, akkor a képébe öntöm a teát, utána pedig még fejen is dobom a bögrével. Ez csak a töredéke lenne annak a fájdalomnak, amit most éreztem. Azt mondjuk pozitív jelnek vettem, hogy tartotta a szemkontaktust, de a tekintete semmi jót sem ígért.
- Már miért tartoznék magyarázattal? – Nem akartam felesleges vitákba bonyolódni, így csak egy jelentőségteljesebb pillantást vetettem rá. – Jó.... este ki kellett szellőztetnem a fejemet... így sétálás közben elkezdtem gondolkodni. A végeredmény egyedül Scar’ - nak kedvez. Megbeszéltük, hogy összeköltözünk, hisz úgy ismerjük a másikat, mint a saját tenyerünket. De... egyetlen egy feltételt szabott nekem. Választanom kellett közte és közted.
- És te őt választottad.  – Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. Különben nem tartanánk ott, ahol most álltunk. Mondhatom gyönyörű ez a történet, csak az a gáz, hogy sosem én kapom a tündérmesét. Valaki más elhappolja előlem, és ez kezd idegesítővé válni. Sue kapta a tökéletes kapcsolatot, bár ebben Rachel se panaszkodhat. Sőt, a barna hajú szépség most még a bátyját is visszakapta. Állj... mi ez a rosszmájúság? Örülnöm kéne, hogy az ő életük sínen van és abbahagyni a siránkozást! Vannak sokan mások, akik szívesen lennének a helyemben, végtére is nem olyan szörnyű az életem. Csak nehéz beleképzelnem magam más helyzetébe. – Általában ilyenkor a srác nem a barátot szokta választani?
- Tudod... ebben a szituációban neked esélyed sem volt. Mert Scar a barát és a lány is egyben. – Au. Azt hiszem, ez jobban fájt, mint vártam volna. Már pusztán a tudat, hogy el sem gondolkodott a lehetőségen, hogy engem válasszon... haver, nem tudod, hogy mit veszítesz! Lehet, hogy nem dugom a nyelvem a szádba, vagy tolom le a bugyim előtted, mint az a tsundere picsa, de jó parti vagyok! És hé! Nekem is vannak érzéseim.  Néha azért erre is gondolhatnál és nem csak az önös érdekeidre! Nekem fontos vagy.... vagy az voltál... már magam se tudom, mit érezzek.
Csak annyiban vagyok biztos, hogy nem akarok hazamenni. Az a ház, ahol anya vár, a haldokló kisöcsémmel a hasában és Kyle apjával, aki semmilyen értelemben sem nyerte el a szimpátiámat. Van abban a férfiban valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami taszít tőle. Lehet, hogy a húgom is ezért lépett le? Ha nem sikerült saját erejéből elküldenie, akkor visszavonulót fújt és elment egy nyugodtabb helyre, ahol tovább szövögetheti a terveit. Vajon Kyle akkor is kidobna, ha megosztanám vele a félelmeimet? Már majdnem megkérdeztem, szóra is nyílt a szám, de végül inkább csöndben maradtam. Hisz még csak el sem gondolkozott a lehetőségen! Csak egy koloncnak gondolhat, akit a nyakába varrtak. Egy mostohahúg, amikor van már neki egy vérszerinti, akivel rémes a kapcsolatuk.
- Hova mész? – Szó nélkül a szobámba vonultam, majd elővigyázatosságból magamra zártam az ajtót. Gondolom a tökfej nagyon büszke volt magára, amikor elvette a kulcsot, csak arra nem számított, hogy az első adandó alkalommal felkutatom utána az egész lakást. Sikerrel is jártam, amiről ugye eddig nem tudott. Csak pár másodpercet kellett várnom arra, hogy utánam jöjjön. Megpróbált bejönni, de nem igen jött össze neki. Egy ideig rángatta a kilincset, utána, mint minden ember, ugyanahhoz a dologhoz folyamodott. Elkezdte ököllel verni az ajtót. – Nyisd ki azt az istenverte ajtót!
Jó szokásomhoz híven elengedtem a fülem mellett. Most per pillanat nem is lehetett volna erotikusabb a hangja. Kibaszottul baszta a fülemet. Ha itt maradok a szobában, és tovább hallgatom ezt a szart, attól semmi sem lesz jobb. Az a kevés emlék, ami idekötött hirtelen fojtogatni kezdte a torkomat. Belebújtam a hálóköntösömbe, majd felkaptam egy tollat az asztalról. Gondolkodás nélkül nyitottam ki az erkély ajtót... oh, hogy az a... Szent Pongrác! A lábaimon lévő kis lázadó pihék minden valószínűséggel égnek meredtek. Ez a reggeli hideg mellbimbó meresztő. Az április így is egy szeszélyes hónap, de ez az időjárás... legalább egész biztos felébred tőle az ember. Ha félálomban lettem volna, mostanra egész biztos éber lennék. De csak rohadt kialvatlan és fáradt voltam. Ennek ellenére, ahelyett, hogy visszasprinteltem volna a meleg takaró alá, én itt kint maradtam a növények társaságában. Ők legalább nem küldenek el és pofoznak meg és még meg is hallgatnak. Bár a válaszra várhatnék egy darabig. Mondjuk, amíg be nem zárnak a bolondok házába.
Egy darabig néztem a munkába, illetve iskolába igyekvő embereket. Igazából valamennyire örültem, hogy nem vagyok a helyükben, pedig semmi irigyelnivaló nincs a helyzetemben. De az is igaz, hogy néha megszabadulnék ettől a zűrös vénától. A nagynénikém, Camille szerint két dolog biztos a családunk női tagjaira.  Az egyik, hogy minimum két gyerekünk lesz, de mindig a lány gén veszi át a hatalmat. Magyarul szülj hármat, ha akarsz egy fiút is és akkor talán szerencséd lesz. Ennek tudatában eléggé elment a kedvem a gyerekneveléstől. Szülni egyáltalán nem akarok, de az Isten verje meg, akkor is lesz egy Hallie – m! Még, ha rám tört a frász, hogy esetleg kinyírom szerencsétlen gyereket. Amíg én tizenhét éves létemre a lányomról ábrándoztam, addig két osztálytársnőm éppen a suli felé sétáltak elég ráérős tempóban. Iris a telefonján beszélgetett valakivel, a szája szinte fülig ért és valószínűleg észre se vette a háta mögött settenkedő Peggy – t. Mivel a harmadikon voltunk, így konkrétan semmit sem hallottam abból, amit Iris cseverészett. Észre se vett igazából, de Peggy..! Ő feltartott hüvelykujjal vigyorgott rám. Ebből arra következtettem, hogy ráállt az Iris ügyre. Ha még meg is osztja velem, akkor arcon csókolom. Na, jó... ezt azért még át kell gondolom. Válaszul én is feltartottam a hüvelykujjam, majd azzal a lendülettel a kezeimbe is vettem egy, a kisasztalon hagyott szórólapot. Megfordítottam és örültem annak, hogy üres a hátoldala. Így elkezdtem írni.
Egy elátkozott név.
Most már tudom, hogy sohasem szabad félvállról vennem a Kyle nevet.
És sohasem szabad közelebb engednem magamhoz őket.
Mert elvesztettem mindkettőt.
Csak más – más módon.
Ő elment. Itt hagyott. Egyedül. Magányosan. Nem számolva a következményekkel.
De utoljára még megcsókolt.
Esélyt adott. Egy új élethez.
De meghalt.
Ő viszont él. Itt van és nagyon is valóságos.
Miért fáj jobban az egyik elvesztése, mint a másiké?
Miért nehezebb, hogy látom, de el nem érhetem?
Nem értem.
De....
Tovább kell élnem.
Nélkülük.
Amint befejeztem ezt a pár sort hagytam, hogy a szél kikapja a kezemből, majd a magasba lökje és csak a sors tudja hova vigye. Valahol földet fog érni ez a kis papír és akkor talán valaki felveszi a földről. Vagy bánom is én honnan. Vajon elolvassa vagy egyszerűen csak a kukába hajítja? És ha elolvassa, akkor mit fog gondolni? Azt, hogy ezt ki írta és miért? A gondolat abszurdságától elmosolyodtam. Esélytelen. Mégis azt hiszem, többször fogom ezt csinálni. Csak úgy hirtelen felindulásból írni valamit. Utána otthagyni, nem törődve azzal, hogy ki látja és ki nem.
- Cica, mi a fenét művelsz? – A hangja hatására megrándult a szám széle, a kézfejem pedig automatikusan szorult ökölbe. Féloldalasan hátrapillantottam, ott állt, kezeit mellkasa előtt összefonta és a falak dőlt. Az arca mit sem változott, amitől, ha lehet még jobban kezdtem elveszteni a hidegvéremet. Komolyan gondolta ezek szerint.
- Hogy jutottál be? – Nem tudtam eldönteni, hogy képes teleportálni vagy rosszul emlékszem. Én bezártam azt a tetves ajtót és még a kulcsot is a zárban hagytam a biztonság kedvéért. Akkor meg, hogy a bűbájos francba került ide? Lehet, hogy a majdnem, de még nem egészen mostohatesóm Superman? Vagy Batman?
- Majd megjavítom. – Válaszolta miután hátrapillantott a válla felett. Erre a mondatra igazán nem számítottam. Összeráncolt szemöldökkel húztam összébb magamon a köntösömet. Hogy értette azt, hogy majd megjavítja? Miért, elromlott? Várjunk csak... Úristen! Mi a fenét művelt az ajtóval?!
- Te betörted az ajtómat?! – Üvöltöttem el magamat felháborodva és hitetlenül, amikor megláttam, hogy milyen káoszt okozott. És mindezt csak azért, hogy bejusson a szobába. Szerencsétlen ajtó milyen állapotba került. Szerintem ezen már nem volt mit megjavítani, újat kell vennie. Mégis mennyi erő szorult a testébe? Jó, tegnap volt szerencsém szemügyre venni milyen szép kis izmokkal rendelkezik, de az teljesen más tészta.
- Az ÉN ajtómat. Ez az ÉN lakásom. – Hangsúlyozta ki magát minden egyes mondatában. Hát akkor én meg a saját lábaimmal fogom seggbe rúgni. Most már egyenesen fortyogott bennem a düh. Nem elég, hogy úgy viselkedik velem, mint egy hülye picsával, de még kidobni is hajlandó annak tudatában, hogy miért menekültem el otthonról. Az Ő hülye apja miatt. Nem az enyém miatt. Vagy nem tudja? Gondolom érzi, ráadásul még bogarat is ültetett a fülembe.
- Ja és TE voltál az is, aki kurvára elcseszte ezt az egészet! – Végül nem bírtam tovább és kiszakadt belőlem. Egy kapcsolathoz ketten kellenek, legyen ez barátság vagy szerelem. Én megbaszhattam magam az igyekezetemmel együtt, amíg ő szinte minden egyes szavával hozzáadott egy métert a köztünk lévő távolsághoz. Mit kéne tennem, hogy kedves legyen hozzám? Haza kéne mennem és ráhagynom, hátha megbékél? De ez színtiszta gyávaság! És én minden vagyok csak gyáva nem! Most már azért is kihozom ebből a beszélgetésből a legtöbbet. – Mióta megismertük egymást mást sem csinálsz csak bántasz és még akkor is köcsög vagy, amikor állítólag kedvesnek kéne lenned! Tegnap valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag jól éreztük magunkat, erre te neked tényleg muszáj volt mindent tönkretenned! Nem hagyhattál volna tovább abban a hitben, hogy a kapcsolatunk jobb lett és jobban megértelek téged, mint előtte? Minden egyes nap elteltével úgy érzem, hogy kevesebbet tudok rólad. Elzárkózol előlem, pedig én megakarlak ismerni. Miért olyan nagy baj ez? A szüleink valószínűleg összefognak házasodni és akkor nem küldhetsz csak úgy el. Mostohatestvérek leszünk. Miért olyan nehéz kérés ez? Had ismerjelek meg!
- Lehetetlen kérsz Cica.  – Rázta meg automatikusan a fejét. Utáltam az arckifejezését, mert szánakozó volt. Mintha sajnálna az ostobaságom és a vágyaim miatt. Olyan közel állt mégis... mintha egy egész világ lenne köztünk az akadály. Sohasem éreztem idegenebbnek az előttem álló férfit, mint ebben a pillanatban. Mégse akartam feladni.
- Nem hiszem el, hogy Scarlett miatt történik mindez. – Motyogtam leginkább magamnak, de ő is meghallhatta, ugyanis összerezzent. Mintha bevittem volna neki egy ütést, úgy nézett rám. Hát sajnálom, de te a mai nap folyamán képletesen és a szó szoros értelmében is pofon vágtál! Nekem miért ne lenne jogom hozzá?
- Ez nem igaz, ne keverd bele. – Még ő maga sem hitte el azt, amit mondott. Bár volt mögöttes tartalma ennek az egésznek, valami sokkal mélyebb és komolyabb, aminek közelébe Scarlett sohasem ér fel. De én még nem tudtam, hogy mi az. Egyszer talán megtudom, de most pontot kell tennem az i – re.
- Már, hogy ne keverném bele? Szó szerint közölted, hogy miatta kell hazaköltöznöm! Ha kettőnk közül valaki belekeverte, az te voltál! – Félrelöktem és bevonultam a szobába, mert csak abban a pillanatban ébredtem rá, hogy a veszekedésünk ki volt téve az egész környéknek. Bent legalább valamennyire tompítják a hangomat a falak.
- Nem értem, mi a problémád. – Tényleg nem érti vagy a legrosszabb pillanatban éledt fel a vicces énje? Ha komolyan gondolta, akkor csak sajnálni tudom. Szörnyű érzés lehet a tudatlanság. Persze, miért pont én beszélek? Néha annyira rémesen tudok viselkedni, sőt még hegyi beszédeket is tartok másoknak, miközben a saját tanácsaimat szegem meg nap mint nap. – Semmi ördöngösség nincs ebben. Ugyanazt kell tenned, mint amikor ideköltöztél. Fogni a cuccaidat és lelépni.
Dacosan emeltem magasba az állam. Valósággal forrt az agyvizem, és nagyvalószínűséggel a pulzusom is az egekbe szökött. Már nagyon érett egy pofon és azt hiszem nem is lehetne tökéletesebb alkalmam rá. De még van esélye rendbe tenni a dolgokat. Ha abbahagyja ezt a hülye viselkedést és elnézést kér, akkor nem lesz más választásom, mint megbocsájtani neki. Önzőségem határtalan. Sohase senki nem mondta rám, hogy kedves lennék, de valamiért, akik fontosak azokra nem akarok haragudni. Megpróbálom helyretenni kettőnk között a dolgokat, mert senkinek sem jó a feszültség.
- Nem akarok! – Jó, fogjuk rá, hogy nem számíthatott ilyen heves ellenállásra és arra se, hogy pofám dobom egy... kettő... na jó... három párnával. – Nem akarok hazamenni! Fogd fel végre! Tényleg nem veszed észre, hogy mit érzek, amikor belépek abba a házba?! Nem akarom látni, ahogy az apád teljesen behálózza anyát! Felfordul tőle a gyomrom és úgy érzem, ha egy fél óránál több időt együtt kell töltenem azzal a férfival, akkor sikítani fogok. Te vagy az egyetlen, aki megért, veled akarok maradni! Tudom, azt kéne mondanom, hogy szeretnék, de az nem fog célba érni. Nyomatékosítani akarom benned, hogy mennyivel is tartozom neked igazán. Nem vagy az apám, de még a bátyám se. Tudod... néha azt érzem, hogy erősebb köztünk a kötelék, mint a családommal. Pedig minket nem köt össze a vér. Vigyázol rám, elfogadsz minden hibámmal együtt, megnevelsz és kirántasz a legmélyebb sötétségből. Együttérzés nélkül mondod meg az igazságot. Ezért nagyon szoktalak utálni, pedig te csak őszinte voltál. Én is az szoktam lenni, és ez a jó benne. Sokszor vannak nézeteltéréseink, de a végén mindig megbocsájtasz nekem.... pedig nem érdemlem meg. Én... annyira nem értelek téged! – Megtöröltem a szemeimet, mert a szent beszédem közben természetesen eleredtek a könnyeim. Szeretném, ha vége lenne ennek az egésznek. Annyira beütött az élet, hogy kezdtem érzékennyé válni. Minden csip – csup szarságtól beindultak a könnycsatornáim.
- Cica...
- Melletted mindig őszinte tudok maradni. – Fogalmam sem volt, hogy mit gondol. Tökéletes pókerarc, ami most kifejezetten bosszantott. Legalább láttam volna valami apró jelét annak, hogy eljutott a szívéig, az, amit mondtam. Mivel nem reagált, így fintorogva folytattam. – Most is az próbálok lenni, hogy egy kis értelmet verjek abba a kőkemény és makacs fejedbe. Tudod, amikor nem idegesítesz a halálba, akkor egészen kedvellek. Talán, mert valamennyire hasonlítunk egymásra. Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy te már eljutottál egy bizonyos pontra. Amikor már nem érdekel mások véleménye, csak mész tovább. Gondolkodni kezdtem. Hogy sikerült elérned? Miért beszélsz erről úgy, mintha negatívum lenne? Sokan a tűzbe tennék a kezüket, azért, hogy megszabaduljanak ettől a tulajdonságuktól: Túl sokat adnak mások véleményére és éppen ettől szenvednek. Mindenkinek meg kéne találnia az arany középutat. Erre te mit csinálsz? Mindenkire fittyet hányva tovább mész. Téged miért nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad mások? Még most is erős tudsz lenni. Hogyan? Hogyan vagy erre képes?! És én miért nem...? Akárhogy próbálom legyőzni a gyengeségem, folyton ugyanoda jutok vissza. Egy tükörszoba, hogy sohase szabaduljak a képtől, amitől undorodok. Csak árnyéka vagyok a régi önmagamnak. Ha belenézek azokba a szarokba, csak egy megfakult és lelkileg összetört lány néz vissza rám. Egyre nehezebben viselem. – Ismertem el. – Úgy érzem, hogy elhagy az erőm. Vannak pillanatok, amikor feladnám, és inkább meghalnék.
Nem hittem el, hogy ezt most komolyan kimondtam előtte. A közelsége tényleg őszinteségre késztet engem. Nem vagyok gyáva, mégis... szégyellem magam a gondolataim miatt. Azért, hogy ne kelljen az arcába néznem elfordulok és a hajam mögé rejtem az arcomat. Égek a szégyentől.
- Cica... – Hallom halk és komor hangját, majd lépteinek zaját. A fejem búbjára helyezte a kezét. Szerintem ő is meglepődött magán, amikor a megnevezésemhez híven kezdett bánni velem. Úgy simogatta a hajam, mintha egy macska bundája lenne. Egymás után többször végighúzta a kezét a hajszálaimon és kezdtem érteni, hogy a macskák miért szeretik annyira. De mindez csak egy pillanatig tartott, utána elhátrált. Szinte sóvárogtam azután, hogy újra olyan gyengéden és szeretetteljesen érjen hozzám. – Olyan önző és hisztis liba tudsz lenni!
Jó, ennyit a sóvárgásról meg a pozitív gondolatokról. Nem tetszett a hangnem, amivel a hátamhoz beszélt. Igen, megesik, hogy néha egy hisztis és kiállhatatlan lány vagyok, de ez a pillanat, pont nem tartozott közéjük!
- Azt hiszed, hogy pár mélyről jövő gondolatnak köszönhetően meggondolom magam? Ne légy ennyire naiv, mert kezdek kiábrándulni belőled. Hol van az a lány, aki szinte megakart fojtani a szemeivel? Akinek nem kellett bókokat osztogatni, mert tisztában volt az erényeivel és még a negatív tulajdonságait és pozitívumként fogta fel? Az az erős és határozott lány, tele önbizalommal és álmokkal. Egy bunkó, nagyszájú, de annál okosabb vadmacska, aki szenvedélyes. Hol van? Mert nem ő áll előttem. Hanem egy szánalmas kis bömbölő masina, aki a legapróbb széllökéstől is elesik és segítségért könyörög. Az ember életében vannak bukkanók és te nem tudod átlépni a halott barátod apját? Mi a francért élsz a múltban, amikor ez a jelen?! Amiért törődsz annak a férfinak a véleményével tönkreteszed az egész életed! Ez a legnagyobb bajod neked, mert gyenge vagy. Ha elengednéd a füled mellet a szavait, ahogy az enyémet szoktad és nem nyafognál a súlyod miatt, akkor visszatérhetne az a határtalan önbizalmad! Azt mondtad, hogy én erős vagyok. Igen, mert nem érdekelnek olyan hülyék véleményei, akik akkor sem kedveltek, amikor élt a fiúk. Hogy a francba tudtál ennyire szétesni? Nem mondom, hogy légy optimista, mert akkor csak még kilátástalanabb lesz a helyzeted. Húzz haza az anyádhoz és a bátyádhoz! Azt hiszed, hogy csak neked van nehéz időszakod?! A bátyád érettségizik, mellette mégis képes megbirkózni a ténnyel, hogy apa is ott van. Te miért nem tudod elfogadni?! Az emberek szoktak szakítani és hidd el, nem akarnak egyedül megöregedni.... természetes, hogy keresnek valaki mást. Ráadásul Rosetta és apa már egyetem óta ismerik egymást. Gondolj anyukádra. Terhes! A családja támogatására lenne szüksége, erre a húgod és te is elmenekültök tőle. Milyen lányok vagytok ti?! Az anyátoknak szüksége van rátok! Ne légy ilyen kicseszett önző Asakura Riko!
Üvöltötte le a fejemet. Csak meredten bámultam magam elé, miközben fejben szép lassan összeegyeztettem a szavait a valósággal. Az agyamban valami elkezdett pörögni. Azt hiszem, ezt hívják keréknek. Hosszú percekig némán álltam és kerestem. Majd amikor megtaláltam a választ, a mondandójának a valóságalapját, akkor felsikoltottam. Mert tudtam, hogy minden szó igaz. Igaza van, mint mindig. És ezt nem bírtam kimondani, akármennyire is a szavait igazolta ez a megállapítás. A hitemet már elvesztettem, nem tudtam mindehhez pozitívan hozzáállni, de még a reményt se találtam. Sikítottam, azokért a dolgokért, amiket az elmúlt idő során elvesztettem, pedig egykor az enyémek voltak. Sikítottam, mert az élet még nem bocsájtott meg nekem. És sikítottam, mert jól esett. Ez az utolsó mondat akár lehetne zárójeles is, de végül is igaz volt. 
- "Hol az út, hol a fény, a kiút, a remény...?!" – Változni akartam, és tudtam, hogy ezzel nem birkózóm meg egyedül. Még ahhoz is segítség kellett, hogy minderre rájöjjek. Haza kell mennem, de elsősorban más lesz a célom. Először apával kell rendeznem az ügyemet, utána jöhet anya terhessége, majd Mr. Lewis.... talán... meg kéne próbálnom kedvesnek lenni vele. Nem is... először el kell látogatnom Kyle – hoz. Régen voltam nála. Biztos unatkozik, és azon morog, hogy miért nem megyek. De rögtön ez a beszélgetés után elmegyek hozzád a temetőbe. Ígérem.
- Úristen... – Miután rekedtségig sikítottam magam, sikerült lenyugodnom. Azt hiszem, megütöttem egy őrültségi szintet. Vagyis eddig is az voltam, de az még nem volt feltűnő. Most viszont.... úgy meredt rám Kyle, amikor megfordultam, hogy biztos voltam benne. Ő szeretné visszakapni azt a Riko – t, akit megismert. Mostantól ezen fogok dolgozni, hogy minél hamarabb megtaláljam önmagamat. – Minden rendben? Nem fogsz minden ok nélkül nekem támadni vagy kiugrani az ablakon?
- Jól vagyok. Tényleg. – Mondtam teljesen őszintén, mert végre úgy éreztem, hogy egyenesbe kerültem önmagammal. Tudtam, hogy mit kell tennem, mikor és, hogy milyen fontos ez. – És köszönöm.
Gyanakodva méregetett, mint aki nem hisz a füleinek. Ja, nem sokszor köszönök meg neki bármit is. Ezután se terveztem, de most mindenképpen ki kellett mondanom.
- Szívesen... – Mondta nagyon lassan, mint aki még mindig kételkedik bennem. Ezúttal ráhagyom, de ha legközelebb kételkedik a szavaimban, akkor adok neki! Úgy is tartozom egy pofonnal... vagy megtorolom valami mással.
- Tényleg összeköltöztök Scarlettel? – A kérdésem hallatán enyhültek az arcvonásai, mert kivételesen nem volt semmi rosszindulat a hangomban, amikor kiejtettem a nő nevét.
- Igen. Lehet, hogy neked gyorsnak tűnik, mert nem rég óta ismersz minket, de hidd el, hogy ennél alkalmasabb időt nem is találhattunk volna. Régóta ismerjük egymást, ő majdnem hogy az egyik legjobb barátom. – Én éppen ettől félek, hogy csak barátnak tekinted és összetöröd a szívét. Akármi is lesz ennek a kapcsolatnak a vége, valaki szenvedni fog. Hogy lehet, hogy vele kapcsolatban ilyen határtalanul nagy a szíved? Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, kimondta azt a gyilkos szót, amivel szabadjára engedett egy démont. – Szeretem őt.
És baszki, tényleg. Az arca, minden gesztusa, mozdulata az előző mondatát igazolta. Szerette azt a nőt, meglátta benne a szépet. Ami nekem nem sikerült, mert még csak időt se fordítottam rá, hogy jobban megismerjem.
- Mi van, ha Scarlett egy hónap múlva már nem lesz a barátnőd és szakítotok?
- Cica... – Mondta olyan halkan és gyengéden, hogy összerezzentem. – Én Scar’ – al leszek, amíg a halál el nem választ minket.

 

87. rész - Érintés

Nem akartam ennyire kiborulni mégis sikerült. Csak visszakellett gondolnom az előbbi szóváltásunkra és máris gőzölgött a fejem, az agyam vulgáris szavakkal telítődött meg, ráadásul még be is akartam mosni egy nagyot. Eddig sohasem sikerült ennyire kitérítenie a hitemből. Persze, máskor is felkaptam a vizet, de a mostani eset leverte nálam a lécet a helyéről. Ez nem kis ártatlan limbó volt, ahol véletlenül nem hajolt elég mélyre, itt szándékosan rongált. És mivel semmi értelmes indokot nem láttam a tette mögött, így csak egyet mondhattam.
Elmehet és bekaphatja a jó édes apja faszát, de úgy igazán. Tövig. Lassan kezd eljutni arra a pontra, amikor már nekem édes mindegy lesz a szinte fantomnak tűnő kedves énje, mert gyűlölni fogom. Legalábbis elsöprő erővel tombolt bennem a harag, égtem a vágytól, hogy tökön rúghassam. Amikor elköszönt, akkor a mellkasom megremegett a dühtől, a kezeim pedig ökölbeszorultak. A puszta látványa felcseszte az agyamat. Egy pillanatra elszorult a torkom, majd hatalmas levegőt vettem, bár az is igaz, hogy kicsit szakadozottra sikeredett. Nem sírhatok miatta. Ilyen hülyeségeken kiborulni, egyszerűen nevetséges. Próbálta visszatartani a bennem fellobbanó kéretlen indulatokat, de csak nagy nehézségek árán sikerült. Valamivel el kell terelnem a figyelmemet.
A fejemet forgattam jobbra és balra, majd a szemeim győzedelmesen megcsillantak. Megtaláltam a tökéletes megoldást, ami bár nem tudtam előre mennyi időmet emészti fel, de még egy ilyen áldozatot is hajlandó voltam vállalni. Tétovázás nélkül elindultam a kávézó teraszán üldögélő Peggy felé. Álmomban jó fej volt, megér egy misét.
- Szia, Peggy! – Fogtam meg az egyik üresen árválkodó szék támláját és a lányra villantottam egy mosolyt. Ő bezzeg nem örült annyira a látványomnak. Először összeráncolt szemöldökkel nézett fel rám, az arcra pont olyan volt, mint aki nem hiszi el, hogy tudom a nevét. Jó, beismerem, hogy február után jegyeztem meg, ami bő öt hónappal a megismerkedésünk után volt, de most legalább tudtam. Az miért nem számít senkinek se? De végül kisimultak az arcvonásai és elővette az újságíró mosolyát. Mint, aki észen áll arra, hogy friss pletykákat halljon, és bármi áron kiszedje belőlem az igazságot.
- Riko, ha jól rémlik pénteken még nem néztél ki úgy, mint aki kiugrott egy mozgó autóból. – Kezdte a dolgok közepébe vágva. Aha, mindig ilyen bájos kérdéseket tesz fel másoknak? Mert úgy is mondhattuk, hogy ez amolyan első benyomás féleségnek számított. Hisz most beszéltünk talán másodszor, mióta átiratkoztam.  Annyi szent, hogy ő nem tétovázott és még véka alá se rejtette a véleményét.
- Nem, pénteken csak a kezem nézett ki úgy, mint aki gyurmázott az üvegekkel. – Válaszoltam az övéhez hasonló magabiztos és mindenre elszánt hanggal. Jó, az én tekintetem az övével ellentétben egy kicsit gúnyos volt, de hibáztatott bárki is? Az egész iskola egy egós, nagyszájú, szűzpicsának ismert meg. Maradjon is így. Engem nem igazán zavart. – Tegnap pedig gondoltam egyet és leugrottam a gyorsuló motorról, hogy a betonnal hemperegjek. Életem legrosszabb afférja volt, annyira kikészültem utána, hogy a kórházban ébredtem fel.
- Érdekes. – Nem pont az a válasz, mint amire az ember számít egy ilyen mese után. Talán a barátnőmnek tényleg igaza volt. Van egy enyhe öngyilkos hajlamom. – Van bármi köze is ahhoz, hogy Antony Willson, aki történetesen az ex barátod ugyanazon a napon szenvedett motorbalesetet?
Miért van az, hogy a kicseszett média néha sokkal hamarabb informálódik, mint én? Elméletileg többet kéne tudnom, de jóformán a sötétben tapogatóztam. Ha megkérdeznék egy Antony rajongó, őrült csitrit először tuti arcon karmolna, utána elecsetelné a baleset minden egyes részletét. Biztos, olyat is hallanék tőle, amivel én vagyok tisztában.
- Megeshet. – Válaszoltam leülve, az ép könyökömet pedig megtámasztottam az asztalon. Nem kellett olyan sokat várnom, a pincérnő odasétált hozzám és felvette a rendelésemet. Egyszerű narancslevet kértem és egy szelet csokis tortát. Most mi az? Tudtommal a csoki olyan sok boldogsághormont termel, hogy még a Holdról is ki lehet szúrni mennyire örülök. És nekem most rohadtul szükségem volt erre. Tekintettel arra, hogy Peggy átment újságíróba, legalábbis a szemei csillogásából erre következtettem. Élvezte a velem való játékot, mert én kihívást jelenthettem.
- Mit kerestél mellette, ha annyira utálod, mint amennyire állítottad az iskolában? – Ez a csaj közel sem olyan szimpatikus, mint ahogy először gondoltam. Túlon túl rátapintott a dolgokra, ráadásul hülyének se tűnt. Ha most sikerült magamat beleártanom egy igen kellemetlen beszélgetésbe, akkor szent, hogy valakihez odamegyek és lefejelem. Legyen az idegen vagy ismerős.
- Tíz éve ismerjük egymást és már nem azért, de tudjuk, hogy mi tenné boldoggá a másikat. A motorok a gyengéim. – Mosolyodtam el látva az arcát. Nem tetszett neki ez a semmit mondó válasz. Nagyon is jól tudtam, hogy mit akar. Miért találkoztunk. Milyen kapcsolatban állunk. Mi történt. De, ha rajtam múlik, akkor semmit se fog megtudni. Nem vagyok hülye. Sokakat érdekelne ez a téma, mert van egy pár rajongója a suliban Tonynak. Peggynek nagy olvasottsága lenne. Nem akarom, hogy boldog és elégedett legyen magával. Az újságírás egy szörnyű szakma, szinte megbecsteleníti az írás szépségét. Arra használni a tehetséget, ezt a gyönyörű szenvedélyt, hogy erre a Földnek nevezett mocsokra pazaroljuk? Ugyan már emberek, ezt ti se gondolhatjátok komolyan. – Van még kérdésed?
- Nem vagy mérges rá? Amiért megsérültél miatta. – Fogalmam sem volt, hogy már megint ki mondta ezt a hülyeséget, de én már abban is elfáradtam, hogy magamban tisztáznom kellett mindent. A másokkal való megértetés nem tartozott a kedvenceim közé, így hagytam, hogy gondoljanak azt, amit akarnak. Én tudtam az igazságot és ez több, mint elég volt. A velem szemben ülő lány sohasem fogja megérteni, hogy pár másodperc töredéke alatt a sok éves gyűlöletem, ami megmérgezte az egész lelkemet, hirtelen eltűnt. Ahogy a felismerés könnyeket varázsolt a szemembe, a tudat pedig, hogy a világ legegoistább embere önzetlenül cselekedett azért, hogy valaki mást helyezzen maga elé... eltűntette minden felgyülemlett haragomat. Sírtam az engem gyötrő elviselhetetlen fájdalomtól és a legszívesebben felsikoltottam volna tehetetlen dühömben. Amikor az ember még mozdulni sem képes, saját magán se, nemhogy másokon... senkinek se tud segíteni, akkor a pánik nagyon gyorsan megtudja találni. Feléled benne az a görcsös félelem, ami miatt egyre ingatagabb alatta a kötél, amin az életért küszködve lépeget. Egyre messzebb kerül a másik oldal, kétségbeesett lesz és próbál csökkenteni a fellépő távolságot. A kötél megremeg, érzi, hogy már nem sokáig bírja. Nem akarja elengedni és beletörődni. De a kötél elszakad ő pedig az alatta tátongó szakadékba zuhan. Lehet, hogy eltűnik a fájdalom és minden más is, de ez nem tart sokáig. Egyszer úgy is fel fogsz ébredni. És akkor megint felizzik benned minden elhalványult kín. Izzó parázsként fog égetni. Nincs nyugtod. A nap minden pillanatában érezni fogod, még ha nem is mutatod jelét. A bűntudat talán, ami a legjobban kínzott engem. Lehet, hogy senkit se öltem meg a saját két kezemmel, de mégis úgy éreztem, hogy vér tapad a kezemhez és féltem, hogy még egy élet követi. Tony többet tett értem, mint amit megérdemeltem. Azok után, ahogy bántam vele... ez az egész felért egy ökölcsapással. Megmentette az életemet. És ez egyet jelentett. Azt, hogy ő sokkal jobb ember nálam.
Csak komoran figyeltem a lányt, aki türelmesen várt. Talán azt hihette, hogy nehéz erről beszélnem, mert megviselt az eset. Valamilyen szinten tényleg, de nem olyan értelemben. A felismerés sokkal fájdalmasabb volt, mint a sebeim.
A pincérnőnek csak egy mogorva köszönömöt vakkantottam oda, amikor kihozta a rendelésemet. Szerintem nem hallotta meg vagy egyszerűen hidegen hagyta. Akármelyik is volt nem érdekelt. Lepillantottam a csoki tortámra és keserűen állapítottam meg, hogy nevetségesen kis adagot kaptam, hihetetlenül pofátlan áron.
- Hiba hinni az újságoknak Peggy, nem mindig megbízható a forrás. – Beleböktem a villát a sütibe és ahogy felemeltem vele együtt a tetején lévő csoki máz is távozott. Csak felvont szemöldökkel néztem a villámra ragadt édességmennyiséget. Ha egyben bekapnám, az túl intenzív lenne? Nos, legalább lefoglaltam magam valamivel. – A te cikkedben is vannak hipotézisek. Az ember semmiben sem lehet elég biztos, ezért a leglogikusabb következtetésre máris rámondja, hogy az az igazság. Néha viszont meg kéne állni és elgondolkodni. Ha nem akartam volna, akkor egy egészen más helyen lettem volna. Ha igazán utálnám, akkor a közelségét se tudnám elviselni, én mégis felültem mögé arra a motorra és megkapaszkodtam vállaiban. Csak hogy értsd: Teljes mértékben megbízom Tonyban. Csak a pasimként volt egy csapnivaló idióta, mert ezen felül megbízható. Ez az oka annak, hogy sohasem fogok újra összejönni vele és csak barátok maradunk.
- Meglehet, hogy van pár hipotézis a cikkeimben, de az is biztos, hogy most mondtál ellent magadnak. A vak is észrevette, hogy mennyire rühelled. – Lassan kavargatta az elé rakott kihűlt kávéját, a szemkontaktust azonban végig tartotta. 
- Az árulást nagyon nehéz elfelejteni. – Válaszoltam a lehető leghalkabban. – Adhatsz második esélyt, de van mikor minden jóindulatod ellenére félsz. Aki egyszer eljátszotta a bizalmadat, azt nehéz közel engedni, de még fájdalmasabb eltaszítani. Valamikor az életed része volt és kilökni egyik pillanatról a másikra... veszélyes. Ha már annyira felfordul a gyomrod, hogy látni se akarod, akkor előtte mindenképpen zárd le. És ne járj úgy, mint én... – Az utolsó mondatot szinte csak suttogtam, alig hallhatóan, amit biztos nem hallhatott meg. Abban se voltam biztos, hogy tényleg kimondtam – e.
A másodpercek csak teltek, de egyikünk se szólalt meg. Én tökéletesen elvoltam a süteményem széttrancsírozásával, amiből még egy falatot se ettem.  Csak az volt a gáz, hogy ezért majd fizetnem is kell. Még akkor is, ha nem eszem meg. Ezt jobban átkellett volna gondolnom.
- Más vagy, mint aminek mutatod magad. – Sóhajtottam. Igen, az emberek gyakran meglepődnek, hogy néha milyen mély gondolataim is tudnak lenni. Könnyebb eljátszani valakit, aki nem törődik a körülötte zajló dolgokkal, mint a túlérzékeny kiscsajt, aki igazából vagyok. De a rohadt életbe... ha csak sajnálom a velem történt rossz dolgokat, azzal semmire sem megyek!
- Az Isten bassza meg, elég az önsajnálatból! – Dühösen csaptam az asztalra, amitől a poharak és a tányérok megremegtek, a körülöttünk ülők pedig érdeklődve fordultak felénk. Hát, azt hiszem, hangos voltam. Még egy Isten káromlás is becsúszott.  – Azt hiszem, itt ért véget a téged érdekel egy infó és én válaszolok rá játék. Meguntam...
- ...de mégse mentél el, mert akarsz valamit. – Fejezte be a mondatomat, bár én egészen máshogy fogalmaztam volna. Mondjuk úgy, hogy vártam valamit cserébe azért a kevésért, amit elárultam neki. Túlon túl önző lettem volna? De, nem már... olyan embernek semmit se adok ingyen, akit még csak kedvelni se kedvelek.
- Tudtam, hogy nem vagy te olyan hülye. – Egyenesedtem fel vigyorogva, de a kezemmel gusztustalan, ehetetlen dombocskává varázsoltam a csoki tortámat. – Van két... három dolog, amiről biztos vannak információid, engem pedig nagyon érdekelnének a válaszok.
- És mi okom lenne elmondani? Szerinted megadom neked ezt az örömöt? Én egyáltalán nyerek – e valamit? – Viszonozta azt a kedvesnek nem mondható mosolyt, ahogy én néztem rá ebben a pillanatban. Kicsit elüt az álmomban megismert lánytól, de attól még tudja, hogyan működik az élet. Semmi sincsen ingyen, az információkért is fizetni kell. Csak azt nem tudom, hogy megéri – e.
- Te aztán kemény ügyfél vagy. Egyezzünk meg. Kérdezek és minden válaszod után mondok valamit, amit tudni szeretnél. Persze ésszerű keretek között. – Vannak határok, amiket nem mondunk ki nyíltan, de mindenki tudja, hogy nem érdemes átlépni. Az ajánlatom elgondolkodtatta Peggyt, amit jó jelnek vettem. Amíg ő magában vívódott, addig én nagyon merészen megkóstoltam azt a széttrancsírozott gusztustalanságot, amit teremtettem. Ha már fizettem érte, akkor egy morzsa se mehet kárba. Bár az is igaz, hogy még nem rendeztem a számlát, azt majd távozáskor.
- Rendben. Ebből talán még valami jó is kisülhet. – A kezét nyújtotta, én pedig a testi érintkezéstől ódozkodva nyújtottam a sajátomat. Miután megrázta villámsebesen húztam vissza. – Mi az első kérdésed? Mi az, amit annyira tudni szeretnél, hogy hajlandó vagy miatta szóba állni velem?
- Tudom, hogy még ebben a tanévben jön két új lány. Az egyik Liliom? Visszajön? – Fogalmam sincs, hogy honnan jött, csak tudni szerettem volna. Az, hogy hirtelen miért bukkant fel az álmomban, sőt még az életemben is azt csak a jóisten vagy Peggy tudhatta. Ha visszajön, akkor az álmom üzenni akart nekem valamit. Ha pedig csak beképzelem ezt a szart, akkor nem tudom. Mert nem véletlen, bassza agyon magát az élet. Véletlenek márpedig nincsenek!
Peggy azonban elnevette magát.
- Paranoiás vagy! – Kacagott vidáman és meglehetősen hangosan. Sőt sokáig is, ami egyrészt az idegeimre ment, másrészt kezdett rosszul esni. Azért annyira nagy hülyeséget nem mondtam. Szerintem még értelme is volt! Erre ő... annyira megpofoztam volna. – Fogalmam sincs, hogy miből következtettél erre vagy miért utálod ismeretlenül.
- Engem az érdekelne, ő miért utál! – Mert ez egy nagyon jó kérdés volt, amire magamtól nem sikerült rájönnöm. Komolyan mondom, ténylegesen csak ma találkoztunk a buszon és akkor se hangzott el közöttünk valami barátságos párbeszéd. Leginkább, mert Kyleal veszekedett.
- Már mondtam, ezt az egészet beképzeled magadnak. – Már megint nevetett. Én meg véletlenül az arcába fogom nyomni a csoki tortám maradványát. Ami nem is volt olyan rossz ízű mellesleg. – Viszont, érdekelne, hogy honnan tudsz az új diákokról. A tanárokon és rajtam kívül még senki sem tudja.
- Ezzel eljátszottad a kérdésedet. – Számon tartottam a dolgokat, szóval hiába is próbált volna átverni. Végül is, választ kaptam a kérdésemre. Liliom nem jön vissza a képbe. És csak ez számított, semmi más. – John edzőtől.
Hagytam, hogy elgondolkodjon. Mindkettőnknek jól megkellett gondolni, hogy mi lesz a következő kérdés. Annak tudatában, hogy nem kérdőjelezhetjük meg a másik válaszát úgy kellett megformálni a kíváncsiságunkat, hogy egyértelmű választ lehessen rá kapni. De ilyen létezett egyáltalán? Az igen és nem kaliberű szívások. Ott konkrét és pontos volt az, hogy mit akarunk tudni és a rá érkező válasz is. Valószínűleg éppen magával vívódott, hogy akarja – e tudni a részleteket. Nem bántam, legalább nekem is volt időm gondolkodni. A tájat nézve elmélkedtem, amikor szinte félreütött a szívem. Először nem akartam elhinni, utána az a semmihez sem fogható tehetetlen düh lett úrrá rajtam. Ilyen egyszerűen nincs. Megremegtem a rám törő heves érzelmektől. Már a puszta tény, hogy ha nem teszek valamit ellene, akkor visszafordíthatatlanul elromlik bennem valami felhergelt, sőt majdnem egy könnyet is kicsikart belőlem. Mikor történt meg ez? Komolyan mondom... még nem lehet olyan rossz a helyzet, hisz messze volt az a hirdető tábla, amin elmosódtak a szemem előtt a betűk és nem tudtam sehogy se kibogarászni, hogy mi van oda írva. Ha meg is kell döglenem, de nem hagyom, hogy szemüveges legyek.
- Riko, ugye tudod, hogy ki kell majd fizetned azt a villát? – Peggy hangja rángatott vissza a valóságba, oda ahol igazából vele szemben ültem egy kávézó teraszán. Pár másodpercig még dühösen meredtem magam elé, utána lenéztem és megpillantottam a kezeim között megnyomorodott villát. A hitetlenkedéstől csak haragosan fújtam egyet. Nem fogom kifizetni.
- Leszarom. – Ráztam meg a fejem, bár nem tudtam miért. Talán máris szabadulni akartam, de a válaszaim nélkül egészen biztosan nem mozdultam. Volt még pár és nagyon reméltem, hogy ennek a beszélgetésnek a végén mindketten elégedettek és boldogok leszünk. Illetve az övé nem is olyan fontos. – Tudsz valamit arról, hogy kivel kavar Iris?
Az előző kérdésem után elég váratlanul érhette az, hogy hirtelen az osztálytársnőkről kezdtem el kérdezgetni. Ráadásul a kapcsolatáról. Az a lány olyan szinten topa és naiv, hogy kíváncsi vagyok, kibe futott bele. Már csak a tekintetén is látszik, hogy mennyire szerelmes. Legalább próbálhatná leplezni vagy valami. Ez engem amúgy miért érdekel? Lehet, hogy aggódom a kis szende szűz miatt? Még mindig létezhetnek csodák.
- Nem... – Húzta el a száját Peggy, amiből arra következtettem, hogy zavarja ez a tény. – Azt hittem, hogy Irisből a világ legegyszerűbb feladata információkat kihúzni, de minden kérdésemet kikerülte. Ráadásul felkapta a vizet. Ez nekem nem tetszik.
- Sohasem láttam Irist dühösnek. – Miért titkolja ennyire? Semmi oka sincs rá, ha csak nem nagyon gázos az alak. Jézusom, mibe keveredtél, te lány? Erre majd nagy figyelmet fordítok, ha visszamentem a suliba.
- Én se, de ha már a pasiknál tartunk... milyen kapcsolatban vagy azzal a szőke férfival, aki szinte mindig veled van? – Tudakolta csillogó szemekkel, nekem pedig kellett pár perc, amíg rájöttem, hogy már megint Kyle a téma. Miért hiszi azt mindenki, hogy kavarunk? Ennyire különös a köztünk lévő viszony?
- Ő a mostohabátyám. A szüleink.... együtt vannak. – Minden izmomat megreguláztam, hogy ne mutassam jelét az undoromnak, de kudarcot vallottam. Hányinger tört rám, ha arra gondoltam, hogy az a férfi egy ágyban alszik anyával és még csókolóznak is. Valamiért mindig undorral töltött el, ha a szüleimnek szerelmi életük volt. És nem egymással.
- Ezek szerint, ha nagyon akarnám, lenne esélyem. – Gondolkodott el, mire mellettünk megszólalt egy hang.
- Nem, nem lenne. – Kíváncsian pillantottam Kylra és egyből megállapítottam, hogy történt valami. Kicsit megviseltnek tűnt, ráadásul még frusztrált is volt. Biztos nem sikerült jól a randija a kis picsával. Viszont az együttérzésem elmaradt és csak egy haragos pillantást lövelltem felé. Még mindig nem felejtettem el, hogy burkoltan kijelentette, hogy egyszer megfektetne, aztán eldobna magától. Még jó, hogy csak testvérként tekintünk a másikra. – A kinézettől eltekintve finom.
- Akkor már fizesd is ki. – Mondtam neki, amikor egyszerűen fogta a tányért, a meggörbült villát és elkezdte enni a süti szeletet. Még csak meg sem kérdezte. Bunkó.
- Otthon majd kárpótollak a máért Cica. – Ölelte át fél karral a nyakamat, majd amikor Peggyre nézett összeráncolta a szemöldökét. Ugyanis a lány szemeiben furcsa fény villant. Mintha megütötte volna a főnyereményt vagy valami hasonló. – Ő pedig rohadtul nem szimpatikus.
- Jó, most húzz innen! – Parancsoltam rá, majd küldtem egy goromba pillantást a háttérben álldogáló Scott felé. Ő csak unottan meredt rám, még szóra se méltatott. Utálom, nem is értem, hogy ők ketten hogyan lehetnek barátok. A bunkóság még nem ok erre.
Miután elmentek egy ideig még folytattuk a kis játékunkat a lánnyal. A legtöbb kérdésemre kielégítő választ kaptam, viszont amikor nekem kellett beszélni, akkor olyan lelkesedéssel tettem, mintha betömnék a fogamat és előtte kéne adniuk egy zsibbasztó érzéstelenítőt. Tudta, hol kell megrúgni ahhoz, hogy dühös legyek. Mármint átvitt értelemben. Kényes témákat érintett, de amin a legjobban felbosszantottam magam az a kémia tanár volt. Kyle apjáról és a mi kölcsönös utálatunkról nem volt kedvem órákat zengeni. Az osztályomban mindenki észrevette, állította, hogy mennyire vibrál közöttünk a feszültség. Egy nap majd behúzok neki a sok szemétségért, amit az ő felbukkanása indított el. De nem most, talán miután leérettségiztem. Mégis kénytelen voltam válaszolni. Próbáltam a lehető legtöbb részlet nélkül elárulni neki a történetet. Kevesen is tudták, hogy mi is történt igazából és nem pont neki terveztem elmondani az egész történetet. Próbáltam annyiban lezavarni, hogy Leo a halott barátom apja, és azért utáljuk egymást, mert engem okol a történtek miatt. Majdnem behúztam a lánynak, amikor közölte, hogy jogosak a férfi sérelmei és teljesen megérti. Ha a te szemedbe mondta volna, hogy neked kellett volna meghalnod, akkor máris más lenne a helyzet. Körülbelül ezen a ponton telt be nálam a pohár és közöltem, hogy eddig és ne tovább. Fogalmam sem volt arról, hogy kedden fogunk – e beszélgetni a suliban, mert holnap nem terveztem bemenni. Hülye lennék, még ha nagyon jól is tudom, hogy kibaszottul sok órám van, ráadásul mind szarok. Azt bepótolni maga lesz a megtestesült álom. Mégse érzem úgy, hogy képes lennék szembenézni mindazzal, ami rám várt.
- Hogyan szándékoztál kárpótolni? – Léptem be a lakásba, de a szemem elé tárult látványtól megtorpantam. Nem mondom, hogy pocsék látvány volt az izmos kocka hasa, ami fénylett az izzadságtól, majd időnként megrándult. Szemeimmel követtem, ahogy a férfi felhúzza, majd leengedi magát. Lehet, tényleg megbékéltem volna, ha végignézhetem az edzését, viszont ezt semmiképpen se lettem volna hajlandó neki beismerni. Már így is nagy az egója, nem akarom még jobban növelni.
- Meguntad a locsogást Cicám? – A birtokos jelzőtől ugrott egyet a szemöldököm, majd közelebb léptem. Éppen leengedte magát, így a szemünk majdnem egy vonalba került. Látni azt a végtelen kétségbeesést és szomorúságot a szemeiben, ami a magánnyal vegyült egybe... felért egy halállal. Ez az egész, ahogy szép lassan eltávolodtunk egymáshoz... a haldoklásra emlékeztetett. Az emlékek keserűvé változtatták a szám ízét. Amikor Nigel betöltötte az első születésnapját, akkor anyáék örökbe fogadtak egy kutyát. Gyönyörű németjuhász volt. Szóval én már abba születtem, abba hogy ott van. Idősebb volt, mint én és együtt növekedtünk. Rettenetesen szerettem, olyan okos, de egyben bolondos is volt. Megnevettetett, rosszabb napokon ott volt és hozzám bújt. Ő segített, megvigasztalt, de én nem tudtam semmit se tenni érte. Az utolsó éveiben már nem hallott jól és simogatni se lehetett, mert mindenkire rá morgott. Apát kivéve, őt szerette a legjobban, hisz ő volt az igazi gazdája. Ahogy elértünk a végpontra, már összeszorította a bensőmet a fájdalom. A tehetetlenség fájt. Kettős harcot vívtak bennem az érzéseim. Látni, ahogy szinte vonszolta maga után a hátsó lábait, majd egyszerűen összerogyott. Azt hittem, sohasem lesz vége. Megakartam érinteni, magamhoz szorítani, tudatni vele, hogy ott vagyok mellette, de rettentően féltem, hogy ezzel csak rontok a jelenlegi dolgokon. Amikor pedig végül erőt vettem magamon és bizonytalanul megsimogattam a fejét, akkor mindig összerezzent. Lehajtotta a fejét, mire megijedtem, azt hittem, fájdalmat okoztam neki. Abbahagytam és elhátráltam. De sohase bírtam megállni, hogy ne forduljak vissza. Tudtam, hogy engem néz, azok a hatalmas barna szemek szomorúsággal voltak tele. Mindig megpróbált követni, botladozva tett pár lépést, majd mindig összecsuklott. A félelem csak erősebben szorította össze a mellkasomat. Amikor anyáék eljutottak arra a pontra, hogy muszáj lesz elaltatni, akkor szinte rohantam haza az iskolából, mert féltem, hogy elkéstem. Hogy már nem lesz ott. Attól, hogy még időm se volt elbúcsúzni. Aztán hirtelen kiszakadt az életemből, már nem volt ott, amikor hazaértem. És ez egy örök törést okozott, amit még ma sem tudtam lezárni. Kyle halálánál legalább ott voltam, tudtam, hogy vége... Tizenhét éves fejjel túl kéne esnem már egy öt éve szerzett traumán, de egyszerűen nem megy.  – Cica, miért sírsz?
- Ne akarj ellökni magadtól te is... – Mondtam halkan, miközben a kicsorduló könnyeimet letöröltem. Ha elmondanám az igazi okát a bánatomnak, biztos, dühös lenne. Először apa, majd anya... ha ő is eltaszítana, akkor lehet, hogy mindenki szeme láttára bőgni kezdenék. Elkerekedtek a szemeim, amikor kezek híján a lábaival átölelte a derekamat és azokkal húzott közelebb magához. Talán szavak nélkül próbált meg vigasztalni, ugyanis a tekintete nem változott semmit se. Amikor gondolkodás nélkül átöleltem, fejemet pedig a mellkasába fúrtam, akkor hirtelen öntött el megnyugvás. Nem törődtem azzal, hogy ragadt az egész teste, ráadásul izzadság szagot árasztott. Szerintem egy férfi inkább ettől bűzölögjön, mint kölniktől meg erős szagú dezodoroktól. Azok egyszerűen facsarták az orromat. Végül addig álltunk ott, míg Kyle be nem látta, hogy nem fogom egyhamar elengedni, így szép lassan újra két lábon járt, majd ügyetlenül megpaskolta a hátamat. Ezek szerint vigasztalni se tud, hisz ahhoz együttérzésre van szükség. De nem bántam, annak kell örülni, amit az élet adott.
Viszont éreztem, hogy valami akkor sem volt rendben. Ha megkérdezném mi történt, akkor megint begubózta és szúrna. De úgy tenni, mintha észre se venném? Nem lennék rá képes, csak így egyedül hagyni. Most viszont, ha csak a háttérből figyelem, abból sem baj nem sülhet ki, igaz?
- Mivel a konyha minden kísérleted után úgy néz, mintha öltél volna, így készítettem kaját. – Akár fel is háborodhattam volna, de igaza volt. A konyha nem áll jól nekem.
Rá jellemző módon betolt a konyhába, utána minden további szó nélkül eltűnt és lezuhanyozott. Arról persze szó sem lehetett, hogy nélküle kezdjek el enni, így türelmesen megvártam, amíg végez. Kicsit ugyan sajnáltam, hogy fürdés után illatozott, mint valami... már rendes példa se jut eszembe.
- Mi a mai menü séfúr? – A tekintetünk egy pillanatra találkozott, de én nem bírtam tovább. Valahogy úgy éreztem, hogy pusztán a szemeivel kivetkőztet önmagamból és olyanra késztet, amit megfogok bánni.
- Majd miután sikerül valami ehetőt készítened, utána leállok veled veszekedni. – Semmi rossz szándék nem volt a hangomban egyszerűen csak megkérdeztem, hogy mi a kaja. Amiére még mindig nem kaptam választ. Átkukucskáltam a válla felett és szemügyrevettem a spagettihez hasonlító ételt. Jól nézett ki és az illata is megkongatta a gyomromat. Ekkor Kyle elmosolyodott és úgy kezdte a fejemet simogatni, mintha egy macska lennék. Erről jutott eszembe.
- Miért hívsz cicának? – Azért valamennyire hasznossá tettem magam és megterítettem. Ő is összevissza tevékenykedett, majd mikor már mindketten az asztalnál ültünk, akkor rám nézett. Elgondolkodva oldalra döntötte a fejét, majd válaszolt.
- Mert nyilvánvalóan a macska jut rólad eszembe. – Amikor nem folytatta dühös pillantást vetettem rá. Hatalmasat sóhajtva adta tudtomra a véleményét. – Hajszolod a szeretet, ahogy ők is. Figyelemre vágysz, arra, hogy törődjenek veled. Máskor olyan bolondos és szeleburdi vagy, mint azok az átkozott szőrpamacsok. Viszont az ember idegeire tudsz menni, amikor minden ok nélkül ereszted ki a karmaidat és bántasz másokat. Beléjük harapsz, mert védekezni akarsz vagy csak szórakozni. Ha valami nem tetszik, akkor fújsz, és konkrétan azt hiszed, hogy bármit megtehetsz. Ezek elég jó indokok?
- Őszinteséget vártam és meg is kaptam. Mégse tudom, hogy mit mondjak. Annyira nem voltak pozitív tulajdonságok. – Nevettem fel keserűen.  Valamiért nem voltam túlzottan boldog attól, hogy ilyeneket gondol rólam. Még ha talán a nagy része igaznak is bizonyult. Oldalra fordította a fejét, de ennek ellenére a kezem után nyúlt. Amikor hozzám ért, akkor a szó szoros értelmében éreztem, ahogy szikra pattant, a következő pillanatban pedig meg is rázott. És rohadtul fájt, így felszisszentem és még ő is átkozódva rántotta vissza a kezét. Nem tudom, melyikünk volt feltöltve statikus energiával, de ez nem hiányzott a napomból. Ez volt a kajálás mélypontja utána csak felfelé haladtunk a lejtőn. Tényleg nagyon jól szórakoztunk, beszélgettünk, nevettünk és a kialakult feszült hangulat semmivé foszlott. Néha élcelődött velem, sőt egyszer megjegyezte, hogy úgy eszek, mint egy kismalac és letörölte a szám szélét. Összességében élveztem. Jól éreztem magam. A szemei csillogásából megítélve pedig arra tippeltem, hogy ő is. Fogalmam sincs, hogy mi váltotta ki belőle ezt a kedvességet és figyelmességet, de jól esett. 
- Te komolyan vettél nekem fagyit? – Csak megkövülve néztem, ahogy előhalássza a fagyasztóból a pár órája vett fagyos finomságot. Már pusztán a gesztus is meghatott, de amikor megláttam, hogy milyen ízű, akkor Kyle nyakába vetettem magamat és szerintem megsüketítettem olyan hangosan visítottam. Eleinte örömömben, majd fájdalmamban, mert a sebeim felizzottak.
- Legközelebb csak tisztes távolságból köszönd meg, oké? – Erre majd visszatérünk akkor, amikor már semmim sem fog fájni. Már ha egyáltalán lesz ilyen időszak. Ezeket a gyászos gondolatokat félretéve eltulajdonítottam tőle a sajttorta ízű fagyit, felkaptam egy kanalat és a nappaliba rohantam. Lehuppantam a kanapéra és vártam, hogy csatlakozzon hozzám. Nincs is jobb annál, mint fagyival az ölünkben és Kyleal a társaságunkban megnézni egy jó kis filmet. A férfi nem is váratott olyan sokáig, hanem szorosan mellém huppant, majd bekapcsolta a televíziót. Először azt hittem, hogy csak úgy random keres egy csatornát, amin megy egy film, de nem is tévedtem olyan nagyot. Én tényleg próbáltam odafigyelni, ha az életem is lenne a tét, akkor se tudtam volna megmondani, hogy miről szólt. Mondjuk úgy, hogy Kyle túlságosan elterelte a figyelmemet. Egész végig cukkolt, így a filmből csak annyi jött át, hogy valaki meghalt és a szellemét csak egy személy látja. Vagy valami ilyesmi. Bár még ebben se vagyok olyan biztos.
A filmek csak váltották egymást és valamilyen különös okból kifolyólag egyik se tudta lekötni a figyelmemet. A férfi tényleg kitett magáért és próbálta elterelni a figyelmemet a valóságról. Szerintem nem is tudta, hogy mennyire hálás voltam neki. Szinte a végére már csak háttérzajnak ment a televízió, mert mi egymással beszélgettünk. Kyle még le is halkította, így tényleg csak egy apróbb zaj volt. Nagy szerencséje volt, hogy egyszer se hoztam szóba Scarlettet, így cserébe én se beszéltem a fiúkról. Biztosan valamilyen néma megállapodás lehetett közöttünk. Egyikünk se akarta elcseszni ezt a napot.
Épp a fagyival vacakoltam, amikor Kyle hirtelen felmordult. A hangtól összerezzentem és sikeresen újra leettem magamat. Mindketten összehúzott szemekkel meredtünk a másikra, csak az volt a különbség, hogy én közben az ujjammal igen nőietlenül letisztítottam a felsőmet. Nehogy már kárba vesszen a fagyi! Ekkor értettem meg, hogy valószínűleg ezzel volt a baja. Attól félt, hogy leszem a drága kanapéját. Kis smucig, rosszabb, mint egy öregasszony.
- Ne nézz már így! – Pöcköltem meg vigyorogva az orrát. Őszintén elmosolyodtam és nem is hittem, hogy az elmúlt idők történése után képes vagyok erre. Kyle annyira keményen próbálkozott, bár voltak pillanatok, amikor még az ő idegrendszere is készült felmondani a szolgálatot. Bevallom, nem egyszerű velem, de aki igazán számít az ki fog mellettem tartani. Rettentően reménykedtem benne, hogy a férfi is ehhez a csoporthoz tartozott. Viszont a morgását hallva egész egyszerűen lerugdostam a kanapéról, akármennyire is fontos volt nekem.
- Milyen rossz cica lettél hirtelen! – Kapta el a lábamat, de már a szőnyegen ült. Ahogy találkozott a tekintetünk valami megvillant a szemében és elképzelni se tudtam, hogy ez rám nézve mit jelentett. Azt hittem, hogy elkezd csikizni esetleg maga után ránt, de ami történt az még csak ezek közelébe se ért. Sőt egyenesen sokkolt, majdnem leájultam a kanapéról. Ugyanis Kyle alulról átölelte a jobb combomat. Ahogy a keze a sima bőrömön pihent, megéreztem, ahogy ujjai szorosan fognak, egyre közelebb húzott magához. Bár éreztem némi zavart, amiért a lábaim közt fekszik, mégse szólaltam meg. Hisz láttam, ahogy a vállai engednek, és egész egyszerűen megnyugszik. Talán el kellett volna húzódnom, de ehelyett hagytam, hogy a fejét a hasamnak döntse. Rossz döntést hoztam? Ha igen, akkor sem mutattam hajlandóságot arra, hogy tegyek ellene valamit. Ritkán nyílt meg előttem ennyire és bár egy szó sem hangzott el, de éreztem a nyugalmát és a sebezhetőségét. Bár nem számítottam ilyen bensőséges cselekedetre tőle, valahogy mégsem bántam.
A félhomályban a digitális órára pillantottam. Bár csak fél tíz múlt pár percre Kyle nagy valószínűséggel sikeresen bealudt. Nem tehettem ellene, de a pír felkúszott a nyakamon, amikor megéreztem meleg leheletét a combomon. Csak le kell nyugodnom, úgy tekinteni erre az egészre, mintha teljesen hétköznapi lenne. De vajon tényleg az volt? Ezt majd máskor eldöntöm, de jelen helyzetben megsimogattam Kyle fejét és édesen rámosolyogtam, még ha tudtam, hogy nem is látja. Mintha megérezte volna az érintésemet még jobban megszorította a lábamat.

86. rész - Valami kezdődik

Minden kívánságnak ára van. Az ablakban ülve emésztgettem ezt a mondatot, közben átölelve ringattam magam. Meleg takaróként borított be a nyugalom, a hideg pedig felborzolt szőrű macskaként bújt hozzám. Ezek az ellentétes érzelmek annyira idegesítettek. Magamban vívott háború, két fél között, akik sohase fognak jól kijönni egymással.  Mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy elrejtsem azt a zavart kislányt, aki a legszívesebben sírva ölelte volna át az anyját. Az ember azt hinné az évek múltával majd halványulni fognak az ehhez hasonló gondolatai. Pedig pont, hogy most van az anyukámra a legnagyobb szükségem. Olyan akarok lenni, akárcsak Kyle. Őt arra nevelték, hogy a férfi az erős, ő a nő támasza, neki kell fenntartania a családot, az érzéseit pedig ne mutassa ki olyan nyíltan. Bár a haragját és a dühét nem sikerült annyira lepleznie, de speciále sohase láttam sírni vagy gyengének mutatkozni. Leszámítva azt, amikor lázas volt. Lehet, hogy ezért lett annyira dühös. Hisz láttam abban a sebezhető állapotban... Azt hiszem, ezek elvi kérdések. Kyle... azt hiszed, hogy kevesebbnek foglak gondolni, csak mert sírsz? Hülyeség, ugyanolyan nagyszerű személy leszel, csak kicsit emberibb. A legnagyobb baj az, hogy napestig is győzködhetném, akkor se lenne hajlandó változtatni. Nehéz elszakadni valamitől, ami megszokott és talán megnyugtató. Amilyen makacs alak, egész biztos, hogy ellökné a segítő kezemet. Ez az egész fejben dőlt el, a helyzet pedig különösen nehéznek bizonyult, amikor valaki változtatni se akart.  És Kyle bizony a szokások rabja. Mindenkinek megvoltak a saját mizériái, és ő ehhez tartotta magát. Ehhez a hülyeséghez.
Mondjon bárki bármit, de szeretem, ha egy férfi férfiként viselkedik. Tudja a helyét a kapcsolatban, nem képzel többet magáról. Álljon ki magáért és a családjáért, ha kell, menjen ölre, de mindennek van egy határa. Magával őszintének kell maradnia. Ez az egy szabály mindenek felett kell, hogy álljon. Mégis mit várhatnék el egy olyan pasitól, aki saját magával se tud egyenesbe jönni? Elveszne a hazugságok hálójában, amivel meggondolatlanul teleszőtte a kapcsolatunkat. Egyikünknek se hiányzik egy halálra ítélt szerelem. Már ha ezt lehet annak nevezni. Ki kell ismernem, mielőtt úgy döntök, hogy adok neki egy esélyt arra, hogy boldoggá tegyen. Isten a tanúm, hogy ez az elv fogja az elkövetkezendő kapcsolataimat meghatározni.
Örülök, hogy Kyle nem gondolatolvasó, mert miközben a cuccaimat pakolta össze ilyen mélyenszántó gondolataim támadtak. Van egy komolyabb oldalam is, és kevés olyan ember akadt az életemben, aki méltónak bizonyult arra, hogy megmutassam neki. A férfi talán megértené, de egyenlőre csak a depressziós kiscsajt látja bennem. Ha ő nem akar hinni, akkor látni se fog.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán ellövöd az évi egy jócselekedetedet. – Igazából segítenem kellett volna neki, hisz az én holmiimról volt szó. De olyan szórakoztató volt nézni azt, hogy ilyen talpraesetten pakolgat. Ő annyira nem osztotta a véleményemet, de azt a mecset már lejátszottuk. Hajlandó volt elfogadni az érvemet, miszerint tegnap szenvedtem motorbalesetet. Meg is lepődtem rajta, azt hittem megkapom a nem érdekel címszó alatt futó dumát.
- Évi egy? Cica, azt hiszed, hogy ötven éve ismerjük egymást? – Néha annak tűnik, pedig a másfél hónap az csak másfél hónap. Mióta felbukkant az életemben nagyon elvesztettem az időérzékemet. Kevesen tudják, hogy hogyan is ismerkedtünk meg a férfival igazából. Kettőnkön kívül, alig ha vannak ilyenek. Utálom a nem publikus első találkozásunkat. Életem egyik legszörnyűbb napja, amit sohase akarok újra átélni. Lassan tíz hónapja... Négy nap és.... hirtelen elszorult a torkom a rám törő heves érzelmektől. Annyi minden összejött körülöttem az elmúlt időben, hogy teljesen meg is feledkeztem arról a dátumról. Április tizennyolcadikán nem csak tíz hónapja lesz, hogy meghalt Kyle, a másikat pedig megismertem, hanem azon a napon lenne a szerelmem tizenhét éves. Sajgóan dobogott a szívem, ahogy a gondolatok egymást követték. Olyan fiatal volt, előtte állt az egész élet. A legnagyobb baj, hogy belehergeltem magam ebbe az egészbe és kezdtem elhinni a köcsög kémia tanárom minden egyes szavát. Ami egy rettenetesen rossz döntés volt, tekintettel arra, hogy a halálomat kívánja. Megértem meg minden, de azért hé! Ne essünk túlzásokba. Mások halálát kívánni nem szép dolog, főleg nem egy olyanét, mint én.
- Kyle, tudod, hogy mi lesz tizennyolcadikán? – Önkéntelenül is megkérdeztem, pedig egész biztos, fogalma sincs arról, hogy mi is zajlik le bennem ebben a pillanatban. Annyira fájt... megmérgezett az emlék, próbált az elmém mélyére hatolni és összetörni.
- Kyle születésnapja. – Lassan ráemeltem a tekintetemet, de háttal állt nekem. Mintha semmi érdekes nem történt volna, folytatta azt, amit elkezdett. Nézz már rám, te idióta! Látnom kell a szemeidet, tudnom kell, hogy honnan tudod... Eleinte ez volt a célom, de önkéntelenül is összehasonlítottam őket. A szerelmem bár nem volt olyan magas és izmos, mint a férfi, de a kedvességét nem lehetett vitatni. Ég és föld van a modoruk közt, ezt mindenki elismerné. Mindketten különböző jellegű tapasztalatokban gazdagok, amik nagyban hozzájárultak a személyiségükhöz. Máshoz van tehetségük, mások az elveik, más a gyengéjük. Az egész lényük két külön világ. Egyedül a keresztnevük ugyanaz. Ezt el kell fogadnom és akkor talán könnyebb lesz. – Szerinted mi a fenéért írtam neked Húsvétkor, hogy hamarosan itt van az a nap?
- Egészen máig nem jöttem rá. – Sóhajtottam egy hatalmasat, majd mivel vesztettem a magammal vívott harcban, így felálltam, hogy segítsek neki. Bár szerintem már rég végzett és csak úgy rendezgette a ruháimat...? Ez túl abszurd ahhoz, hogy megértsem. – De az is benne volt a pakliban, hogy írtál valami random hülyeséget.
- Halálvágyad van kölyök?! – Mi a fenétől húzta fel magát annyira, hogy hozzám kellett vágnia a saját táskámat?! Ha már verekedni akar, akkor rongálja meg a kórház tulajdonát! És ne az enyémet! Esküszöm mondom, ez a gyerek fárasztóbb, mint az összes többi, akivel eddigi életem során találkoztam!
- Nem gondolod, hogy ezzel a kérdéssel késtél egy napot?! – Ebből az egészből nem lett hajtépés vagy olyan hangos ordítozás, hogy kidobjanak minket a kórházból és vissza se mehessünk. Csak dühösen farkasszemet néztünk és ebbe a pillantásba próbáltam minden haragomat belesűríteni. Bezzeg ő nagyon jól szórakozott az arckifejezésemen, ez tisztán lerítt róla. Talán, ha egy percig álltunk így, amikor benyitott a szobába egy ápolónő engem keresve. Arra hivatkozott, hogy jó lenne még egyszer, utoljára megvizsgálni engem. Szívesen megmondtam volna neki, hogy mit vizsgáljon meg, de akkor biztos kaptam volna Kyle – tól. Tudtom szerint a saját felelősségre távozás nem erről szólt. A nagyon jól éreztem magam erős túlzás lenne, de megvoltam. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy a férfi arcán hatalmas és elégedett mosoly terült el. Az én győztem vigyor. Köcsög fasz.
- Tudod, nagyon ronda vagy, amikor ilyen arcot vágsz. – Éppen a karomat dörzsölgettem fájdalmamban, amikor meghallottam annak a baromnak a megjegyzését. Na, ő aztán tudja, hogy hogyan bókoljon egy nőnek. Vagy vegye el a magabiztosságát. Már kezdtem érteni, hogy miért annyira népszerűtlen. Persze, a kinézetével hódítana, de folyamatosan kinyitja azt a kurva idegesítő száját.
- Nem tudtál volna kussban maradni? – Az ép könyökömmel oldalba könyököltem, de valószínűleg meg sem érezte, ugyanis kegyetlenül kiröhögött. Haver, nem mindenki lehet rendőr! Ráadásul nemrég szenvedtem motorbalesetet, igazán tekintettel lehetne rám. Ez túl nagy kérésnek bizonyult, ugyanis még arra se vette a fáradságot, hogy kocsival jöjjön értem. Elhitte, hogy én felfogok szállni egy buszra, ami ráadásul jó szokásához híven megint, vagyis mindig zsúfoltságig volt emberekkel! Vasárnap délelőtt ezeknek nincs jobb dolguk? Általánosságban is irritálni szoktak, de úgy, hogy a könyökük az oldalamba csapódott, a lelki szemeim előtt láttam már a holttesteiket. Leginkább azért, mert rossz oldalon találtak el. A fájdalom felizzott és olyan mélyre hatolt, hogy bekellett harapnom az alsó ajkamat. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik fog hamarabb kinyírni. A mérgező gondolataim vagy ezek a rohadt emberek, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy rajta voltak ezen a buszon és mellettem nyomorogtak. De ez elég súlyos véteknek számított, vagyis kurva gyorsan szálljanak le! Az se érdekel, hogy ők előbb voltak itt! Az se segített a helyzetemen, hogy két fiatal megtalálta a szardínia bulinak az előnyét. Egymásba gabalyodva nyalták és falták egymást az emberek legnagyobb „örömére”. Szerintem még levegőt se vettek, annyira elmerültek egymásban.
- Elegem van ebből. – Mielőtt megkérdezhettem volna a férfit, hogy miből, már késő volt. Kezével hatalmasat taszított rajtam, így én pont a csókolózó pár közé estem, akik ennek hatására végre szétrebbentek. Jé, ezek szerint nem voltak összeragadva. Megnyugtató tény, az viszont nem, hogy így én a padlón kötöttem ki. Fúj de... mocskos és.. á! Ezért még ezer százalék, hogy meg fog fizetni az az isten barma.
- Ez meg mégis mi volt? – Az ismerős hang hatására ösztönösen futott végig rajtam a hideg, sőt még a libabőr is kirázott. Komolyan, élet, nem lehetnél kevésbé szarkasztikus? Bár még csak álmomban hallottam, így is fejfájást okozott a gondolat, hogy itt van. Hisz ott se volt egy nagyon barátságos személyiség, sőt ellenkezőleg. Első pillanattól fogva úgy nézett rám, mint egy darab húsra. Túl sokat képzelek bele abba az álomba, nem hiszem, hogy ötvözné a valóságot. Gyilkos szemekkel néztem bele a Castiel – hez hasonló, füst szürke szemekbe, amik most dühösen meredtek rám. Annyi szent, hogy több volt ebben a lányban, mint amit gondoltam róla. Legalábbis az a tekintet erről árulkodott. Nem csak egy hülye liba, mint aminek először hittem. De ezt a nyilvános smárolást igazán elnapolhatta volna. Mert az égvilágon senki se volt kíváncsi rájuk.
- Minden ember álma! – Villantak meg Kyle szemei a hangnem hatására. Valahogy nem tűrte, ha az emberek oktalanul hőbörögnek. – Örülök, hogy jól megy a kapcsolatotok, de tartogassátok hálószobán belülre ezt a hevességet! Ha pedig csak most találkoztatok és csak szerettétek volna kellemesen eltölteni az elkövetkezendő utazást, akkor csináljátok úgy, hogy én ne lássam!
Direkt azért, hogy ne tudják folytatni a tevékenységüket közöttük vágott át és nyalábolt föl engem a busz padlójáról, ami gusztustalanul koszos volt. Csak fintorogtam és ezt még maga a jóisten se tudta volna meggátolni. Nem tudott volna úgy ellökni... egyáltalán nem is kellett volna engem felhasználni a célja elérése érdekében! Akárhogy is nézem, ez mindenhogy köcsögségnek számít.
- Nem akarom, hogy egy olyan oktasson ki, aki ezt tette egy barátjával. – Tényleg más ez a lány és ezt Kyle is láthatta. Több van benne, mint aminek tűnik. Csak sajnos egyikünk se volt elragadtatva a gondolattól, ezt már csak abból is leszűrtem, hogy Kyle Liliomra förmedt.
- Oh, inkább dugd vissza a nyelved a pasid torkába! Addig se hallom a hangod! – Nem hiszem, hogy az utasok ilyen eseménydús buszozásra számítottak, de ez történik, amikor valaki felidegesíti Kylet. Ami a világ legegyszerűbb feladata mellékesen. De engem se kell félteni, rekordokat tudok dönteni hisztizés és duzzogás terén, az ő példájával élve pedig az agyvizem olyan gyorsan forr fel, mintha csak egy vízforralót használna az ember. Éppen ezért ütöttem mellkason a férfit, utalva arra, hogy rohadtul tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. Értette a célzást, de megmakacsolta magát és még csak véletlenül se nézett rám. Hogy az a... majd én adok neked, ha hazaértünk! De addig is nagyon gyorsan csinálj valamit ezzel a sok emberrel vagy elszabadul a káosz. Így történt, hogy sok lökdösődés és anyázás árán a férfi elérte, hogy helyet tudjunk cserélni. Sok ezer másik ember helyett most már csak ő préselődött nekem, de ezt legalább eltudtam viselni. Az se zavart különösebben, hogy a keze elnyúlt a fejem mellett és megtámasztotta magát az ablak üvegén. De még a széles vállai se tudtak eltakarni a szemeim elől azt a borzalmat. Az ember azt hinné, hogy egy figyelmeztetés után az ember észbe kap, de az a kettő újra elmerültek egymásban. Bahhhhh.... Liliom eleget tett Kyle kérésének..!
- Csinálj már valamit és lehetőleg most ne engem használj! – Néztem egyenesen a férfi szemeibe, amit akárhogy is tagadott, de vörösnek láttam. A dühös sziszegésem hatására egyszerűen csak megforgatta a szemeit. Szóval jah, így történt, hogy egy negyedórás buszúton egy csókolózó pár kellett néznem, miközben agyonpréseltek. Bekerülhet a top tíz legrosszabb buszozási élményembe. Bár ki tudja, mit tartogat számomra a jövő. – Hihetetlen, hogy ennyire önfejű vagy!
Böktem ki, amikor már az emeletes ház felé tartottunk az utcán. A kijelentésemre csak elhúzta a száját, de nem válaszolt. Mi van, elvitte a cica a nyelved? Máskor minimum fejbe vernél és utána leoltanál, de most... mintha tartózkodna a szóváltástól. De miért? Tegnap még nem vált meg attól a jó tulajdonságától, hogy mindenkinek beszól, sőt a buszon is megvolt még neki. Ezek szerint csak velem szemben veszett el a harci kedve. Ettől.. valahogy... nem éreztem annyira jól magam.
Igazából az út további részében se szólalt meg igazán, egyedül akkor amikor az ikrek szembejöttek velünk, széles mosollyal és egy – egy fagyival a kezükben. Nem ítélkezem, főleg azért, mert még anno, Sue és én januárban rendeltünk egy Kukac Tóni névre hallgató fagylaltos kelyhet. Igaz, majdnem lefagyott a fejem a mennyiségtől, de megérte. Mert finom volt.
- Ha – li – hó! – Szótagolta vigyorogva Alexy, valamiért túlon túl nagy lelkesedéssel. Sajnálom, de nekem azért ennyire nincs jó hangulatom. Egy kis motorbaleset és tizenöt perc tömör gyönyör a buszon. Utána meglátjuk, hogy kinek lesz olyan jó a kedve. – Kérsz?
- Azt hittem, sohasem teszed fel ezt a kérdést. – Elfogadtam a felém tartott tölcsért, majd habozás nélkül belenyaltam a fagyiba. A hibának is van egy formája. Annak is meg kell adni a módját. Nincs is annál felemelőbb érzés, amikor egy rohadt szar buszút után olyan ízű fagyit nyomnak a kezedbe, amitől a világ egy pillanatra sötétbe fordul, megremeg és a rajta élő összes ember potenciális hullajelöltnek tekinthető. Egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy Alexy a mai napon nagyon megszeretne halni. Az ízlelő bimbóim felsikoltottak, nekem pedig azonnal undorodó grimaszba torzult az arcom. Még leplezni se lett volna értelme, mert, ha valamit igazán utálok az az ananász minden formája. Ilyenkor képtelen lennék lakatot tenni a gondolataimra. Nem túl nőiesen oldalra köptem, a tölcsér pedig a szó szoros értelmében kifordult a kezemből. Alexy szomorúan nézte a most már ehetetlennek minősített fagyit, bár nem tette rá megjegyzést. Kyleban volt annyi tartás, hogy csak azután kezdett el röhögni, miután elfordult. Örülök, hogy ő ennyire jól szórakozik mindenegyes alkalommal, amikor én szenvedek. – Fúj.
- Látom, most már elemedben vagy. – Jegyezte meg egy elfojtott nevetés kíséretében Armin. Nyílván arra utalt, hogy tegnap én lehettem a világ legrosszabb beszélgetőpartnere. Mindegy, túlélem. És ők is.
- Mindjárt megyek, te menj csak előre. – Még reagálni se volt időm, amikor Kyle az összes nála lévő cuccot a kezembe nyomta és elhessegetett. Meg a jó édes... na annak parancsolgasson, ne nekem! És mi az, hogy csak így elküld? Beszélgetni akar az ikrekkel vagy mi a szent szar?
- Nincs jogod, ahhoz, hogy elküldj! – Kértem ki magamnak felháborodottan és még a földre is vágtam volna a kezembe nyomott cuccokat, ha történetesen nem az enyémek lettek volna. Ilyen apróságokra azért jobb odafigyelni.
- Miért ne lenne? – Az Isten verte egód meg a beképzelt pofád! Kinyalhatjátok mind a ketten! Tegnap este sikerült levennie a lábamról a figyelmességével és kedvességével, majd elhagyta a számat egy kibaszott mondat és a hangja kifürkészhetetlen lett! Szerintem semmi gáz nem volt abban, amit kértem. Egy normális emberi vágy. Bár kitudja, hogy neki vannak – e ilyenjei, mert az egész gyerek egy négy fallal körbevédett erőd. Esküszöm, lerombolom azt a kibaszott erődjét és kirángatom a világba, hogy lássa van pozitív oldala is az életnek! Bár nem most és nem itt, de valahol biztos van.
- Kapd be! – Intettem be neki, majd dühösen hátat fordítottam. A feje tetejére fordult a világ, máskor én szoktam otthagyni, hogy az ismerőseimmel beszélgessek. Az viszont kicsit megnyugtatott, hogy minden jel szerint nem csak engem ért meglepetésként a férfi fejéből kipattant ötlet. Alexy arca bizonytalanságot tükrözött és kétségbeesetten nézett rám. Minden jel szerint attól félt, hogy elkövetett valamit ellenem, amiért Kyle véres bosszút akar állni. Fene tudja miért, de a férfi imádott megvédeni másoktól, ellenben ez nem jelentette azt, hogy ő ne csesztetett volna agyon. Ki érti ezt a logikát? – Te meg az isten szerelmére, férfi vagy! Állj ki magadért!
- Riko... – Motyogta egy kicsit bűnbánóan és mielőtt észbe kaptam volna már átölelt. Egyik kezével a tarkómat tartotta, másikkal a derekamat. Annyira hirtelen történt, hogy teljesen ledermedtem ebbe a furcsa helyzetben. Mikor is ölelt meg utoljára? Két hete? Egészen elszoktam az utóbbi időben az érintésétől. A legnagyobb gáz, hogy még csak nem is vidultam fel vagy valami. Kérdőjelek sokasága villogott eszeveszettül a fejem felett. Azt hiszem, ezt meg kell majd beszélnem vele. Egy másik helyzetben, négyszemközt. – Ne becsüld le az alkalmatlanságom!
- Ezzel most arra céloztál, hogy továbbra is papucsként fogsz viselkedni? – Ugrott egy nagyot a szemöldököm és tüntetően eltoltam magamtól. Csípőre helyezett kezekkel néztem az immáron vidáman csillogó szemekbe. – Isten a tanúm, hogy egyszer agyonverlek.
- Mindig ezt mondod, de túlságosan is bírod ahhoz, hogy bántsd! – Kiáltotta a távolodó alakom után Armin és hálás voltam, amiért nem a szereted szót használta. Kétértelmű, tudom.... mégse éreztem volna igaznak. Talán jobb is ez így, hogy nekem sohasem jönnek össze a kapcsolatok. Akárhányszor is próbálkoztam mindig szenvedésbe torkollott ez az egész. Kezdtem megunni. Közel sem normális, hogy megszoktam... változtatnom kéne, de az sokkal biztonságosabb, ha egyszerűen kikerülöm ezeket az érzéseket. Ha senki iránt nem táplálok vágyat vagy gyengédséget, akkor megbántani se tud. Igen... így minden egyszerűbb lesz.
A lépcsőházban felfele menet megállásra kényszerítettek, én pedig nem akartam bunkónak tűnni és faképnél hagyni őket. Stenly és Árián a maguk módján fejezték ki az aggodalmukat, amiből egy hihetetlenül idegesítő hangzavar keletkezett. Egyikük eszeveszetten káromkodott és a sofőrt szidta, a másikjuk megállás nélkül azt kérdezgette, hogy jól vagyok – e. Ami egy idő után idegesítővé vált. Be is pöccentem, csak nem engedtem, hogy rajtuk csattanjon az ostor. Inkább magamat korbácsoltam a hideg udvariaskodásommal és a kimért válaszaimmal. Kedvtől és kérdéstől függően változott a stílusom. Végül sikerült elszabadulnom, de akkor is öt percet vett igénybe, ez pedig mentálisan teljesen kimerített. A hírességek hogyan bírják idegekkel ezt? Hangulattól függetlenül jó pofizniuk kell és a szebbik oldalukat mutatniuk. Én nem bírnám szemen köpni magam ezzel a sok bájolgással. Azt hiszem, szar színésznő lennék.
Volt pár nyugodt percem, amikor felértem, így leheveredtem a kanapéra. Szinte rám szakadt az elmúlt idő fáradsága, ettől pedig rohadt álmosnak éreztem magam. Nem volt könnyű az élet, ha az ember árral szemben úszott egy fos tengerben. Sajgott minden tagom, bár egy baleset után nem kéne ilyen semmisségeken csodálkoznom. Ideje lenne egy kicsit lazítom, különben összeroppanok ettől a sok szartól. A legjobb az lenne, ha most sétálnék egyet és kiszellőztetném a fejemet.
- Mész valahová? – Ráncoltam össze a szemöldökömet, amikor Kyle becsörtetett a házba és ahelyett, hogy levette volna a dzsekijét és a cipőjét egyenesen a konyhába ment. Valami után matatott, utána annyit láttam, hogy egy hátizsákkal, egyetlen egy szó nélkül elment volna. Azt nem... – Nehezedre esni válaszolni, baszd meg?!
- Akarod, hogy kimossam a kurva mocskos szádat egy szappannal?! – Még, ha csak azért is, mert kihoztam a sodrából, de sikerült megállásra késztetnem. Ezt jó jelnek vettem, ha nem érdekelné a véleményem, akkor szó nélkül lelépett volna. Bár... valljuk be, hogy elég közel állt hozzá.
- Bagoly mondja verébnek! – Kihívóan álltam a tekintetét, közben elnyomtam egy ásítást. Tényleg rohadt fáradt voltam, de a sétámról nem voltam hajlandó lemondani. És, ha minden kötél szakad, akkor őt is magammal rángatom. Megígértettem vele, hogy több időt szán rám. – Azt hittem, hogy többet fogsz velem törődni.
- Sajnos most nem érek rá. – Hű, valahogy őszinte érzelmek lapultak a hangjában. Tényleg úgy tűnt, mint, aki sajnálja. Végre az életben először? Csoda vagy nem, de úgy is kiderül a végére. – Megígértem Scarlettnek, hogy ma mindenképpen vele leszek.
Na, kibújt a szög a zsákból. Már megint az a nő, és ez még csak meglepődni se voltam hajlandó. Mindig ő az első velem szemben. Ennek így kell jól lennie, hisz a barátnője, nem? Ennek ellenére nem tudtam magam türtőztetni és megkérdeztem.
- Miért próbálkozol ilyen keményen? – Az ujjai elfehéredtek, annyira erősen szorította az ajtófélfát. A tekintete pedig egészen fátyolossá változott. Hű, balhét fog rendezni később, amiért ilyen állapotban mutatkozott előttem.
- Ő az első komoly barátnőm és szüksége van arra, hogy mellette legyek. Nem hagyhatom magára, ki tudja, mi történne akkor. – Álljon meg a fáklyás menet! Tudod öcsém van egy kis különbség a szerelemnek nevezett szarság közt és aközött, amit most kivettem a szavaidból. Az, hogy magad mellé láncolod, hogy ne csináljon semmi baromságot, mert egy labilis állapotú ribanc... amit amúgy nem is nézek ki belőle. És ez az érzelem teljesen megdöbbentett. Mindig, amikor találkoztunk akkor egy magabiztos és talpraesett nő állt előttem, akinek a szemei hideg pengeként megvágták az embert. De ezek szerint van egy kis gáz vele... márpedig ahogy észrevettem az ő érzései igaziak, a férfié pedig meglepően gyengédek. Szóval biztos van valami, de az is biztos, hogy a háttérben lapul még egy tényező. Várjunk csak.... Hogy érti azt, hogy az első komoly barátnője?! Ez most rohadtul kibillentett a lelki egyensúlyomból.
- Ha most elvárod azt, hogy ezt elhiggyem.... sokat kell érte gürizned! Még te vágtál fel azzal, hogy mennyi csaj akar téged megkapni! – Eltűnt az a sebezhető arckifejezés, helyette valami dühös és türelmetlen hibriddel néztem szembe.
- Amint mondtam... Scarlett az első, akit komolyan veszek. A többi csak ágymelegítő ribanc volt, akik nem voltak elég jók ahhoz, hogy egy éjszakánál is több időt szánjak rájuk. – Hadarta dühösen, én pedig döbbenten és talán kissé undorodva meredtem rá. Azt hittem, hogy ő... más.
- Haver, sok a fölös infó! Én ezt nem akartam tudni. – Kell a francnak a társasága, egyedül is lehet sétálni. Sőt, akkor még beszélgetnem se kell senkivel sem.
- Rajtad meg éppen ellenkezőleg, kevés a ruha. – A sok fölös infóból jött ez a csodálatos megállapítása? Mert, ha igen, akkor itt az ideje, hogy behúzzak neki egy jó nagyot. Az öltözékemmel semmi baj sem volt! Biztos az volt a problémája, hogy pántos fölsőt és rövid farmert viseltem. De hé! Volt rajtam pulcsi! Az nem sokat nyom latban? Komolyan mondom... de mielőtt folytathattam volna olyat mondott, amitől elvesztettem a maradék önkontrolomat is. – Te se lennél több egy éjszakánál.
- Azt próbáld meg és kiheréllek, te köcsög fasz! – A fejéhez akartam vágni egy párnát, de könnyedén elkapta és az arcán megjelent egy gúnyos mosoly. Direkt hergelt volna? Mintha elakart volna érni valamit. De miért akart a béka feneke alá küldeni? Nem értem ezt a férfit. És ez talán jobb is így. Ha megpróbálnám megérteni a gondolkodásmódját... fizetnem kéne... hisz ahogy ő mondta... Minden kívánságnak ára van.

85. rész - Mi lesz az ár?

 

- Nyomim... – Sue aggódva figyelt, szokatlan lehetett neki ilyen hosszú idő után a némaságba burkolózó barátnője. Igazából azok után, ami ma történt nekem az a furcsa, hogy elhitte. Ezt az egészet. Hogy majd minden jóra fordul egy idő után. Ugyan már, ez nem egy tündérmese. A mindenki megkapja a boldog befejezést, itt nem létezik. Lehet, hogy most árasztottam magamból a negatív energiát, de érdekelje azt, akinek jobb az élete, mint az enyém! Akinek nincs tele a keze hegekkel, nem szenvedett motorbalesetet, az exbarátja nem fekszik ájultan az egyik kórházi ágyban, a szülei együtt vannak és az öccse éppenséggel nem haldoklik. Úristen, ez végiggondolva még szarabbul hangzik. Valaki nem akar véletlenül életet cserélni velem, mert igencsak kezd elegem lenni a sajátomból. Ezen a rothadó szemétdombon nem találom a garasomat. Pedig annak reményében ébredtem fel, hogy én most igenis megkeresem. Nos, nem jött össze, ugyanis nyakig vagyok az űrülési végtermékben. - Ne már, mondj valamit legalább!
Kyle azt mondta, hogy tízedik végén szakítani fognak. Most egész jól alakulnak közöttük a dolgok, szóval lehet rá esély, hogy az álom nem válik valósággá. Legalábbis ha bekövetkezik az az igen elbűvölő helyzet, hogy a jó dolgokat mellőzi, de a rosszakat ötletként felhasználja, akkor nagyon dühös leszek. Végül úgy döntöttem, hogy ha a táj az elmúlt húsz perc alatt nem változott semmit, akkor most se fog. Éppen ezért fordultam vissza a barátnőm felé. Azon a széken ült, amin nem rég még a férfi. Remélhetőleg ő nem fog olyanokat a fejemhez vágni, hogy pofon akar vágni, mert ha igen, akkor én fogok ütni, de nem is kicsit.
- Ne szakíts Armin – al. – Nem bírtam magamban tartani, ki kellett mondanom. Csakhogy az említett ezt elég rosszul értelmezhette és kiborult, hogy a barátnője dobni szeretné. Ez ma nekem nagyon nem ment. Az ellenkezőjét sikerült elérnem és egész véletlenül összeugrattam őket. Emberek, megakarok halni. Életérzés felsőfokon.
Mivel ők ketten sohase voltak tekintettel másokra, így nem is zavartatták magukat. Bele se gondoltak, hogy netán zavarják a többi beteget. Ameddig ők ezt a kevésbé boldog tevékenységet űztek, addig én úgy döntöttem, hogy kitöltök egy online személyiség tesztet. Legalább csinálok valamit és nem csak tétlenül ülök és várom, hogy történjen valami csoda. A személyiségtípusom parancsnok lett, amivel nem is lenne bajom, csak túl sok olyan dolgot írtak alá, ami kezdett nagyon távol állni tőlem. Mikor kerültem én olyan helyzetbe, hogy a kisugárzásomnak köszönhetően több ezren álltak mögém, hogy támogassák a célt, amit szentesítek? Viszont nem volt annyira haszontalan ez az elemzés, mint amilyennek először gondoltam. Szeretem a kihívásokat és a céljaimat tényleg az akaraterőmre támasztva érem el, de mit kezdjek magammal, ha a sors keresztbe tesz nekem? Ilyenkor az élettől kapunk egy intelmet, mint ha például azt mondaná, hogy Bocs haver, de rosszul döntöttél? Mert, ha ez a helyzet, akkor igazán szólhatott volna előbb is. Mint például mielőtt elkövetem ezt a hibát.
- Elegem van belőletek! – A nyíló ajtó hangjára hajlandó voltam felemelni a fejemet, hogy megnézzem azt a bájos személyt, aki ki merte nyilatkoztatni a véleményét. Hiábavalónak bizonyult, hisz csak egy sablonos barbi baba utánzatra futotta az élettől. Csak unottan bámultam azt a tulipiros rúzst, ami szinte kiáltozott, hogy vegye észre az ember. Ha egy kórházi látogatás miatt így kikente magát, akkor vajon randin milyen a feje? – Ah, te!
- Mi van? – Ha letöröm a szépen megcsinált körmeit, amiért eszeveszettül mutogat rám, akkor mekkora patáliát fog csapni? Csakhogy tudjam, megéri – e. Nagyon úgy tűnt, hogy ma jelenetet fogok rendezni, hisz a kiscsaj nem volt hajlandó megszólalni csak eszeveszettül mutogatott rám. Szinte sértett a tekintete, arról nem is beszélve, hogy idegesített a jelenléte és a belőle áradó hülyeség. – Az értékes perceimet arra pazarlom, hogy veled beszélgetek, szóval szájtátás helyett inkább mond, mit akarsz és húzz el!
- Ezt utálom bennetek! Ha szert tesztek egy kis hírnévre máris azt hiszitek, hogy jobbak vagytok másoknál? – Összeráncolt szemöldökkel pillantottam le a kijelzőre, amin a szöveg éppen azt ragozta, hogy többre tatom magam másoknál, ráadásul legtöbbször jogosan. Csak vállat vonogatva mutattam felé a telefont, mert nála tényleg több voltam. Lehet, hogy néha dermesztő érzéktelenséggel közlöm az észrevételeimet, de abban mi a rossz?
Miután Sue kiröhögte magát a személyiségtesztemen vigyorogva fordult a barbi baba felé.
- Figyelj, csak én hiszem azt, hogy jobb vagyok másoknál, de kellően alá is tudom támasztani. – Barátnőm magabiztosságát bárki megirigyelhette volna, bár szavai hagytak némi kívánni valót maga után. Egyértelmű tény, hogy csinos volt, már a lányosságát se vonhatta senki se kétségbe, a modorán viszont volt mit csiszolni.
- Mégis mivel?
- Néztél te már ezekre? – Biztos nincs rendben valami a lány fejében. Erre a megállapításra jutottam, ahogy büszkén kihúzta magát és elégedetten mutatott a melleire. Amik egyértelműen nagyobbak voltak az enyémeknél. Többen is mondták azt, hogy ne akarjak olyan nagyokat, mert nehezek, fáj tőle az ember dereka, de azért legalább a felsőmön látszódjon már, hogy lány vagyok! Csak annyit szeretnék, hogy domborodjon! Olyan nagy kérés ez? Amíg én ilyen értelmes és kicsit talán szánalmas dolgokon gondolkoztam, addig a barbi baba tetőtől talpig végigmérte a barátnőmet, utána nemes egyszerűséggel elhúzta a száját.
- Hát... eh.
- Na, idefigyelj! – Váltott hangnemet azonnal Sue, aminek hatására eleresztettem egy halvány mosolyt. Szegény lány, nem tudja, hogy mibe keveredett. Aki a vörös hajú lánnyal kezd, az nem kerülhet ki győztesen. Kivéve engem. Ahogy a mondás tartja: A kivétel erősíti a szabályt. – Egyél sminket és akkor nem csak kívül, hanem belül is szép leszel!
Armin büszkén ölelte át barátnője vállát és ez azt is jelentette, hogy szent a béke köztük. A döbbenettől eltátott szájú csaj látványa nem csak engem irritált, hanem a szobába belépő Kyle – t is. Csak egy futópillantásra méltatta, utána undorodva elhúzta a száját. Hát, ha valaki bíráskodik az emberek felett, akkor az ő. És még nekem mondják, kikérem magamnak, mint a mekis kaját!
- Ez meg ki a halál és mit keres itt? – Célzott az ezek szerint kővé dermedt lányra. Már hosszú másodpercek óta nem pislogott. Talán bokán kéne rúgni, hogy ellenőrizzük él – e még. Mivel választ nem kapott, így a saját kezébe vette az irányítást és nemes egyszerűséggel kitolta a szobából majd rácsukta az ajtót. Hogy lett ebből az emberből rendőr? Vagy pont azért választotta ezt a munkát, mert ilyet csinálhat másokkal. – Visszakapom a telefonom?
Ja, igen. Mivel senki se tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy hol a mobilom, így elkunyeráltam valaki másét. Pedig hű barátom volt éveken keresztül a kis csodaszerkezet és még a baleset után is működött. Hol találok még egy ilyen strapabíró készüléket?
- Még nem olvastam végig. – Ezzel a mondattal bele is mélyedtem a személyiség teszt eredményébe. “Az időd véges. Ne vesztegesd azzal, hogy valaki más életét éled! Ne váljon az életed dogmává, ne fogadd el mások gondolatait sajátodként! Ne hagyd, hogy a többi ember véleményének zaja elnyomja saját, belső hangodat! És legfőképp: legyen bátorságod szívedet és megérzéseidet követni, mert csak így tudhatod meg, hogy igazából kivé kell lenned - ennél pedig semmi sem fontosabb.” – Hm, végre valami, ami tetszik és hé!
- Eleget olvastál, időd volt bőven és egy személyiség teszt lényege nem az, hogy tetsszen az eredmény! – Nem tudom, hol volt eddig, de menjen vissza oda. Most a szokottnál is bunkóbb és még a telefonját is kikapta a kezemből. Az utóbbi miatt igazán nincs okom panaszkodni, de na. – Most érnél rá, miért nem pihensz? Annyi szar történt veled, örülj a nyugalomnak!
- Próbálkozz jobban. – Félig eleget tettem a kérésének és elfeküdtem a matracon, hogy úgy tűnjön, hogy pihenek. – Minden csak most kezdődik el.
Az a nyugalom, ami körbe vett minket csak egy hazugság volt. Rosszul felépített illúzió, amiről mindenki tudta, hogy ott van, de senki nem akart vele törődni. Miért elégednek meg egy hamis boldogsággal? Mondhatott bárki bármit, tudtam, hogy igazam van.
Valaki viszont nem méltányolta túlzottan az igazamat, ugyanis a férfi a fél kezébe vette az arcomat, ami nem csak, hogy fájt, de úgy néztem ki tőle, mint egy hal. Ezzel az ostoba mozdulattal kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.
- Dühösnek tűnök? – Szívesen beszóltam volna valamit, de az állkapcsom körül összezáródó kéz meggondolásra késztetett. Durva és hideg érintése kicsit idegennek hatott, de nem volt kellemetlen. És pont e miatt a fogság miatt, végül csak bólintottam. A szemeiben tomboló hóvihar alábbhagyott, de a jég még mindig nem akart felolvadni. Komolyan mondom, volt egy olyan érzésem, mintha Kyle lenne a Hókirálynőben a kissrác, akinek jégszilánk ment a szemeibe és minden érzését komor magányba burkolná. Hogy is hívták a fiút? Valami K betűs lehetett. Kay? Igen, ez volt az. Baszki, még a név is majdnem stimmelt! Tényleg ő lehet az a gyerek. Ezek szerint én vagyok Gerda és nekem kell megmentenem attól a retkes királynőtől, értelmezésem szerint Scarlett – től. Én tényleg meg szeretném menteni a benne élő félő kisfiút. Azt a gyereket, aki elvesztette az emlékeit és mindent elölről kellett kezdenie. De ahhoz előbb magamon kell segítenem, nem? Oh, istenem, már megint.
- Már csodálkozni se tudok azon, hogy a nővérem mellett találom. – A férfi izmai megfeszültek, egyértelműen róla beszélt a húgom. Mi a baj Kyle? Zavar, hogy mit gondolnak rólad? De miért? Eddig fel sem tűnt, hogy minden véleményt meghallgatsz és elraktározol, de sohase reagálsz szinte. A gyengeséged, ez is a démonod? Túl sok, nálam is többet szenvedsz. Most már lehetetlen, hogy ne segítsek neked. Sue megmondta, te vagy az én dörmögő medvém. És ami az enyém, azt megakarom védeni. Angyal akarok lenni az oldaladon, aki kardot ránt, ha kell. Viszonozni akarom a kedvességed. És akkor talán megtalálom a garasom.
Meleg mosollyal az arcomon felemeltem a kezem és végigsimítottam a haján. Meglepődtél Kyle, de miért? Olyan szokatlan ez a kedvesség és szeretetteljes tekintet tőlem? Eleve csak egy kedves gesztusnak szántam, de végül ez is az önzőségembe fulladt. Sajnálom! Olyan puha és selymes, szinte kifolytak az ujjaim közül az ezüst hajtincsek. Szőke. A tudatomban a hangod szinte azonnal kapcsolt és kijavított. El kell viszont, hogy keserítselek. A fények úgy sütöttek be az ablakon, hogy simán azt hihette az ember, hogy ezüstös színű a hajad. A lemenő nap sugarai megteremtették a hangulatot. Karamellaként folyt szét az égen az a gyönyörű narancssárgás rózsaszín szín. Akár romantikus jelenet is lehetett volna, de természetesen a történet nem erről szólt . A medve maradjon medve, az angyal pedig angyal. Kyle is osztozott a véleményemen, szóval egy hullámhosszon voltunk. Csak unottan várta, hogy mikor hagyom abba.
- Olyan idegesítő vagy. – Mondta, de ennek ellenére a mosolyom még szélesebb lett.  Ahogy lecsúszott a keze az arcomról a vállamra, olyan biztos voltam abban, hogy semmi rossz szándék nem lapult a hangjában. Ahogy néztem az arcát, elgondolkoztam, hogy milyen lehet a párjával szemben. Biztos ellágyul a hangja és megenyhülnek az arcvonásai. A büszke tartását nem hagyná el, ahogy a rideg őszinteségét se.
- Valamiben azért csak hasonlítotok. – Miért nem tudom sohasem megfejteni a húgom gondolatait? Annyira érthetetlen és általában követhetetlen. Apától örökölt ibolyakék szemei kivételesen nem engem szemeltek ki, hanem Nigel – t. Aki ugyanúgy tanácstalan volt, mint én. – Kísértetiesen hasonlítasz a bátyámra, amikor Riko mellett vagy. Szerencsére nem vagy olyan vészes eset, mint ő. Már csak az kéne nekem! Kérnék is távoltartási végzést ellened. Bár mivel a nővéremet nem zavarja, beleszólásom sincsen. Szóval, vissza a témára... Nem tehetek róla, de mindig a kicsi Nigel jut eszembe rólad. Bah, olyan volt a gyerek, mint egy rossz szexuális zaklató. Hogy voltál képes akkoriban felnézni erre az alakra? Nekem hányingerem volt tőle. El is kerültem mindig. Most, hogy kinőtte a húg fétises időszakát, lehet arról szó, hogy normális testvéri viszonyt ápoljunk.
Nigel unottan vette tudomásul, hogy a legkisebb húga pedofilnak gondolta. Igazából az ilyenek sohase kötötték le igazán. Legalábbis az, ami Yui – hoz köthető. Szerette meg minden, ha bajban volt számíthatott rá, de azt hiszem, hogy sohasem védelmezte úgy, mint engem. A húgommal más tészták voltunk. Ameddig ő határozott, ravasz és talán egy kicsit álszent, addig nekem a lelki világom sokkal sebezhetőbb volt, arról nem is beszélve, hogy annyira vágytam arra, hogy valaki szeressen, hogy már kezdett mindegy lenni. Persze, én is ki tudok állni magamért, de egy öncélú liba vagyok.
- Nem hiszem azt, hogy kinőtte volna. – Te meg mi a francért szólsz bele a beszélgetésbe?! Dühös pillantást vetettem Kyle – ra, aki képtelen volt kimaradni a beszélgetésből. Azért annyira komolyan nem érintette a téma, szóval, nyugodtan kussolhatott is volna. Ezek szerint tényleg a család tagjának tekintette magát. Ezt azért legalább jó tudni.
- Mi, te egy siscon karakter vagy? – Oh, arról a kettőről teljesen megfeledkeztem. A többiek nagy valószínűséggel észrevették őket, de nem fordítottak rájuk különösebb figyelmet. Ha Armin nem szólalt volna meg, szerintem a kutya se törődött volna velünk. Sue viszont még mindig kussban ült a helyén és a mobilját bámulta mániákusan. A tekintetéből ítélve várt valamire. Valamire, ami jobban lekötötte, mint ez az egész.
- Te meg hülye vagy? – Kérdezett vissza összeráncolt szemöldökkel a bátyám, miután felfogta, hogy a srác hozzá beszél. Nem szereti a barátaimat, az egy köztudott tény és az is, hogy mindegyik különc a maga módján. Ameddig nekem sokat jelentenek, és nem árulnak el, addig elfogadja őket, de csak ennyi. Senkinek se hajlandó jó pofizni, akit utál vagy csak egy kevés unszimpátiát is érez iránta. – Sue!
- Mi van? – Nézett fel csodálkozva a lány a mobiljából. Mindketten érdeklődve vártuk a folytatást, hisz a bátyám nem nagyon szokott bántó szándék nélkül a barátnőmhöz szólni. Általában soha. Nem tartja normálisnak és igaza is van. Egyikünk se az.
- Jól vagy? – A lány szemei tökéletesen kerekek lettek a kérdés hallatán. Igazából én se akartam hinni a füleimnek. Sőt, Nigel – től kellene ezt megkérdezni! Érdeklődik Sue állapota felől minden rosszakarás nélkül? Ez egyáltalán nem stimmelt. Mit tervezel bátyó? És miért az én jelenlétemben teszed? Nekem most rohadtul pihennem kéne, de mindenkinek sikerül felhúznia. Ma már bemutattam egy orvosnak és kiáltoztam vele, amitől egy pillanatra úgy tűnt, hogy pofon fog vágni, de végül türtőztette magát a férfi. Szóval nem hiányzik több konfliktus. Mindenki kussol és nyugton marad! Engem is beleértve.
- Te most hozzám beszélsz? – Miközben Sue kiakadt azon, hogy Nigel akar tőle valamit, addig a bátyám valami egészen mással ütötte el az időt. Az ütötte szót szó szerint kell érteni, hisz fogalmam sincs milyen okból kifolyólag, de leverte rólam Kyle kezét. A bátyám szemeiben sötét fény csillant, a másodpercek pedig olyan fájdalmasan lassan teltek, mint ahogy a vér lüktetett a felsebzett sebeim alatt. Valahogy ez az egész nem volt normális, furcsa, hosszan tartó álldogálásra emlékeztetett. Ahogy ezek ketten szemeztek egymással úgy mélyültek el mindkettejük homlokán a ráncok. Kyle szemeiben dühös tűz lobogott, látszólag elege volt már ebből a tekintetből. Erős késszúrásként hasított a fájdalom a fejembe, ahogy ideges lettem. Mi baja van a családom férfi tagjainak? Ez az egész.... annyira kitudta kezdeni az idegeimet. A legszívesebben ordításban törtem volna ki. Vegyétek észre, Kyle nem olyan, mint az apja! Ez az egész „Az alma nem esik messze a fájától” szarság egy nagy baromság! Én vagyok mindig ott mellette, ismerem! Alig beszélnek vele, mégis mit tudhatnának róla? Ettől a sok baromságtól egész egyszerűen elborult az agyam.
- Mindenki húzzon ki a picsába a szobából! – Üvöltöttem el magam. Igazából akkor szakadt el a cérna, amikor a két bátyám utálkozása közepette megütötték a bal karomat. Először szóra nyílt a szám, de csak levegő után kaptam fájdalmamban. Végül magamba fojtottam azt a káromkodást, ami ki akart szakadni belőlem. Gyerünk kislány, megtudod csinálni! Ez csak egy apró sebecske, kibírod. Ha még igaz is lenne... Néha nem tudtam eldönteni, hogy átok vagy áldás ez a hangos, bolygó baráti társaság. Lehet, hogy sohasem fogok unatkozni, de a magány fogalma egy idő után luxus dolognak fog számítani. A halántékomat masszírozva pillantottam fel, de egy ér kidagadt, amikor megláttam, hogy barátnőm is készült távozni. – Sue, te maradsz!
- Döntsd már el, hogy mit akarsz! – Most igazán nem volt szükségem arra, hogy vele is összevesszek. Ahogy a tenyerembe temettem az arcomat, úgy mélyedtek bőrömbe a körmeim. Ha tudtam volna, lenyúzom magamról az egészet, hogy sikításban törhessek ki. Igen, nem volt elég nekem az a fájdalom, ami szüntelenül a sarkamban loholt. Igazi mazochista lélek voltam.
Csak akkor voltam hajlandó felemelni a fejemet, amikor végre kettesben voltunk. Majdnem hogy kétségbeesetten figyeltem a lányt, akinek csak erre enyhültek meg az arcvonásai. Odalépett az ágyhoz és minden szó nélkül átölelt. Úgy ölelt, ahogy csak egy legjobb barátnő tudott. A szavak feleslegesek voltak, mert a tetteiben ott volt az a határtalan szeretet, amit minden pillanatban érzett irántam. Az a sok év, amit a hátunk mögött tudtunk... Mi már nem is legjobb barátnők vagy tesók voltunk, hanem lelki társak. Azt akartam, hogy ez sohase érjen véget. Mert a barátságnál nem is létezhetett volna szebb kötelék, ami létrejöhetett két idegen között. Előbbre valónak tartottam minden más kapcsolatnál.
- Most már jobb? – Nem távolodott el tőlem, hanem az ágy szélén ült és kedvesen figyelt. Bár a kérdésére határozott választ tudtam volna adni, ennek ellenére mégis az ellenkezőjét mondtam. Ő tényleg mindent megtett azért, hogy jobban érezzem magam. Sue is csak emberből van, nem tehetem meg vele, hogy folyton aggodalmat okozok neki. – Nézd, megérkeztek a képeim!
Felém fordította a mobilját, hogy megnézhessem az emlegetett képeket. Mindegyik szürkés háttér előtt készült, vagyis bizonyára egy fotóssal készítette. Legalábbis gondoltam, mert ehhez nem igazán értettem. Az első képen fekete sportmelltartót és hozzá passzoló rövidnadrágot viselt és éppen kézen állt a rúd mellett. Cseresznye vörös haja az arcába hullt, de a tekintetem mégis azon akadt meg, hogy milyen vékony a lány. A következő három képen a fekete szerkóját lecserélte rózsaszínre és olyan mozdulatokat hajtott végre a rúdon, amitől automatikusan fájni kezdtek az izmaim. Már ránézésre is bonyolultnak tűnt, amihez sok türelem és gyakorlás kell. Az utolsó két kép erejéig ismételten a fekete sportmelltartó és gatya volt rajta, de kapott hozzá egy lángvörös fátylat is. A legutolsó kép lett a kedvencem. Nem csak azért, mert itt az arca is látszódott, hanem maga a póz és az az elszánt mégis határozott és büszke tekintet megnyert.
- Elkezdtem irigyelni Armin – t. – Miután az első és a legutolsó képet átküldtem magamnak messengeren, hajlandó voltam visszaadni a mobilját. Ha én is olyan hajlékony lennék, mint ő... és lenne barátom... De minden csak feltételes módban van. A megérzéseim szerint pedig ez még egy ideig így fog maradni.
- Gyere rám! – Csak pislogás nélkül meredtem a lányra, aki széttárt karokkal és hátravetett fejjel várta, hogy rámásszak egy kórházi szobában. Szerettem meg minden, határtalanul megbíztam benne, de nem vele terveztem elveszteni a szüzességem. Ráadásul nem egy büdös kórházban. – Nem tudod, mit hagysz ki. Eddig panasz se érkezett rám.
- Tényleg ennyire jó kapcsolatban lenni? – Ha igen, akkor én mindig a negatív végletet tapasztaltam meg. Nehogy félreértsétek, előre közlöm, hogy szerettem Kyle – t és jó volt vele együtt lenni. De őszintén, amikor összejöttünk, akkor még mindketten gyerekek voltunk!
- Semmi extra. – Vont vállat hanyagul, de igen furcsán nézett közben. Valószínűleg nem értette, miért kérdezem, hisz volt már egy pár kapcsolatom.  Viszont a válaszával sikerült meglepnie, hisz egészen idáig azt hittem, hogy az ő kapcsolatuk olyan, akár egy könyvben.– Sokkal unalmasabb, mint hinnéd. Többet vártam volna egy normális kapcsolattól.
- Mi számít neked normálisnak? – Az vesse rám az első követ, akinek Sue a legjobb barátnője és nem ez az első kérdés, ami felötlik benne! Látszólag Sue is ezen a véleményen volt, hisz még csak fel sem háborodott. De valószínűleg félreértelmezte a kérdésemet, ugyanis közölte, hogy Armin az első, normális barátja. Akivel tovább volt együtt egy hónapnál. Na jó, az igaz, hogy kapcsolat terén rekordot döntött a lány és még komolyan is vette a fiút. Baszki. Amíg Sue szinte bele pofátlankodott a kapcsolataimba, addig én szinte semmit sem tudtam az övéről. – Mesélj már nekem a kapcsolatodról, mert jóformán semmit sem tudok. És minden pöcs részlet érdekel.
- Te akartad, felelősséget nem vállalok. – Azt hiszem, ez egy elhamarkodott döntés volt a részemről, de a fene kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. A tény, hogy jól működik a kapcsolata, minden szenvedést megér számomra. Legalábbis azt hiszem, de ezt így előre kijelenteni merész. – Na szóval, a könyvek és a filmek hazudnak. Kapcsolatban lenni rohadt unalmas. Semmi extra nincs benne. Ugyanazt csinálom, mint előtte, azzal a különbséggel, hogy ő is ott van mellettem. Az egyedüli, amit újdonságként kaptam tőle, az egy cuki kis háj. De Armin is velem együtt hízik, szóval semmi gáz. – Ha ő hízik, akkor meg én vagyok Szűz Mária. Gondoltam beharapott ajkakkal, miközben ő a nem létező úszógumiját fogdosta. Meg kell hagynom, hogy nem erre a kezdésre számítottam. – Várj, az a barom eltörte az egyik játékkonzolom, vagyis mostanában a felállás az, hogy amíg ő játszik, addig én rajta tehénkedem. Ez a true love. A szülőkről még nem is nagyon meséltem. Sokkal jobban szeretünk nálam lenni, mert anya egyszerűen imádja. Lassan jobban, mint engem. El sem hiszed, de amikor ott van nálunk, akkor kész svédasztalt állít össze, győzni se tudom azt a sok kaját, amit elé pakol. Teletömi, biztos megakarja sütni, ha elég kövér lesz.
- Anyukád tényleg ennyire rajongana érte? – Ezt nem akartam elhinni. Amikor múltkor ott voltam náluk, akkor majdnem hogy emberszámba se vette. Erős túlzásokkal ez a történet lényege.
- El sem tudod képzelni. – Rázta meg drámaian a fejét, mintha értenem kéne a helyzetet. Sajnálom, de nem. Anya egyik barátomat se ismerte vagy kedvelte túlzottan. Apáról pedig már ne is beszéljünk. Sorry Sue, ezt most bebuktad. – Aztán van a másik végkifejlet, az ő anyja. Közölte, hogy a fia ezerszer jobbat érdemel nálam. Én is szeretem. Nem. Utálom. De úgy tényleg.
Valamennyire átéreztem, de csak is azért, mert a köcsög kémia tanárom miatt kerültem már ilyen szituációba. Én tényleg próbáltam jó fej lenni ahhoz a köcsög kecskéhez, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Most már hajlandó vagy megérteni a helyzetem te nyomorék?!
- Oh, majdnem elfelejtettem! – Ember.... anyáddal ordibálj és ne velem. Így se vagyok a legbarátságosabb kedvemben, de ha még hangoskodnak is, akkor nagyon morcos leszek. Még ennél is jobban. – Azt mondod, hogy romantika, én meg erre: Az mi a lófasz? Soha köze nem volt hozzánk, vagy ha igen, akkor az első szex után elmenekült. Amúgy készülj fel arra, hogy az sem egy leányálom. Kibaszott szar érzés és kurvára fáj az első alkalom. Nem tudom, miért vannak érte annyira az emberek. Sokkal másabbnak képzeltem el ezt az egészet.
- Sue, ekkora ellent ne mondj magadnak! – Utaltam arra, hogy nem én voltam az, aki a pasijával dugott egy öltözőben. Hanem ő. És gondolom nem csak egyszer.  Úristen, miért gondolok ilyenekre?! Valaki lőjön le, kérem...
- Most meg miért nézel így? – Csak azért, mert kezdek nem hinni a szavahihetőségedben drága barátnőm. – Mintha nem te ismernél engem a legjobban. Hitvallásom, hogy egyszer él az ember, élvezd ki minden pillanatát. – Sajnos Sue ennek az elvnek szentelte az életét. Bármit kipróbált, amihez kedve volt, leszarta mások véleményét, de azért mindig volt egy határ, amit sohase lépett át. Akár az életemet is felteszem kockára, hogy elhitessem másokkal, ő a büdös életben nem fog cigizni, viszont az alkoholizmussal még bajai lehetnek. Legalábbis a mostani állások szerint. De az is lehet, hogy ez csak tipikus, normál kamasz eset? Vagyis inkább a társadalom rosszabbik fele. Ah, majd kinövi! Ha nem, akkor teszek róla, hogy igazam legyen. Igazából, abban is biztos vagyok, hogy nem éri be egyszerű fülbevalókkal és pár piercing is becsúszik a képbe. De ezért ki hibáztatja? Én ugyan nem, főleg azért, mert én tetkókat szeretnék, plusz két lyukat fúratni a fülembe. Akárki akármit gondol, nekem kell három fülbevaló, fülgyűrű, sőt a másikba talán rakok piercinget. Az viszont megint egy más kérdés, hogy valószínűleg cserébe kitiltanak otthonról. Hülyeség ellőni azt a klisét, hogy ez az én testem? Vagy Lokit idézve, azt csinálok, amit akarok? – Felkészítelek a jövődre, légy hálás érte. Szó mi szó... rohadtul fájni fog, ha még nem említettem volna. Ha még én is sírtam, akkor elhiheted, hogy milyen szar. Ráadásul a fejem is megfájdult utána. Most már értem, hogy miért lesznek olyan sokan fiatalon terhesek. Szó sincs felelőtlenségről, egyszerűen csak nem akarják többször csinálni! Viszont ezt szavakkal leírni nem lehet, különben is hamarosan megtapasztalod.
- Öhm... sajnálom, hogy elkeserítelek, de mostanában nem igazán terveztem megtapasztalni. – Ok, a tekintetéből ítélve csalódott bennem. Ez viszont egy ideje nem tudott meghatni. Hát, nagyon sajnálom, hogy ahhoz a csoporthoz tartozom, akik az efféle ügyeket rohadtul túlgörcsölik. Vagyis, igazából a következményektől féltem. Mi van, ha csak kihasznál a srác, vagy teherbe esem? Esetleg mind a kettő egyszerre? Hú, de utáltam magam emiatt a gondolatok miatt.
- Úgy is elfogod veszíteni húsz éves korodig. – Én meg akkor se értek egyet veled és pont. Akár ilyen könnyen le is zárhattam volna a beszélgetés e fonalát, de sajnos makacsságom győzedelmeskedett és elmondtam a véleményemet. Már vártam azt, hogy mikor fogja a fejemhez vágni, hogy ha továbbra is Alexy után futok, akkor nem is fogom. Kisebb változtatásokkal meg is kaptam, amit egyrészt kikérnék magamnak, másrészt megcáfolnék. Mintha nem Húsvétkor történt utoljára valami köztünk, de azért tényleg, igazad van, én még mindig utána futok! Ember, azóta majdnem hogy nem is beszéltünk. Azt hiszem, a nem létező kapcsolatom holtpontra jutott. Viszont a helyzet az, hogy ez még bántani se bántott, sőt lassan nem is érdekelt. Viszont ebből az esetből megtanultam azt, hogy sohase bocsátkozzak még egyszer vitába Sue – val. Valahogy, már nem is tudom mikor vagy miért, de fogadtunk. És csak későn kaptam észbe, hogy nem kéne arra fogadnom, hogy mikor tapasztalom meg. Bár magamat ismerve talán még meg is nyerhetem.
- Tudod, most igazán elvetted a kedvem a párkapcsolatoktól. – Jelentettem ki elégedett mosoly kíséretében, ami annak szólt, hogy elfogja veszíteni a fogadást. Ha nem akarok barátot, akkor egy ideig veszélyben sincs az ártatlanságom. Ráadásul Sue alám tette a lovat a kis meséjével, aminek alig volt olyan része, ami pozitív hatást gyakorolt volna rám. Ezt végiggondolva elkezdte szépíteni a történetet, de nem igazán jött össze neki.
- De figyelj, vannak nagyon cuki dolgok is! Például, amikor együtt fürödtünk Armin – al, akkor megmosta a hajamat. Látod, megéri egy kapcsolat az ilyen pillanatokért! Ott a legszívesebben elolvadtam volna, annyira aranyos volt! – Azt hiszem ebben a pillanatban tudatosult valami a barátnőmben, mert az arcát elnézve valamin erősen töprengett. – Te, azt hiszem, hogy tuti én vagyok az érzéketlen a kapcsolatunkban. Ő próbálkozik a romantika megteremtésével, de még kihajtani se hagyom szerencsétlen csírát. A legnagyobb hibája az, hogy mindig reggel próbálkozik. Te tudod a legjobban, hogy milyen morcos vagyok olyankor.
- Igen, volt már szerencsém találkozni azzal az éneddel. – Amikor lelökött az ágyról, mert felakartalak kelteni tizenegy órakor. Fejeztem be magamban a mondatot. Azt hiszem, Sue – nak sikerült elérnie a lehetetlent. Elment az életkedvem. Mármint, az a kevés, ami volt. Egyre távolabbra menekült, most talán országon túlra. Ideje lenne megkeresnem.
- Veled aztán élvezet beszélgetni. – Sajnálom, mondtam volna, de nem akart a számra jönni. Lényegében egy nagyon nehéz szakaszt élek és kezdett elegem lenni abból, hogy senkitől se kaptam meg a támogatást.  Persze, másoknak is megvoltak a problémái. Bár azt speciále nem tudom, hogy Kyle – nak mi az. Szóval igazán segíthetne.
- Tudod, rohadtul felbassza az agyam, hogy nem lehetek szingli. Én se csesztettelek, amikor szakítottál Armin – al. – Igazából nem az van, hogy nem tudok, hanem nem akarok. Látva a szüleimet, valahogy elment a kedvem ettől az egésztől. Ha csalódást csalódásra halmozok, akkor egy idő után biztos elegem lenne. Ebbe viszont Sue nem akart beletörődni, így türelmemet vesztve förmedtem a szobába éppen belépő férfira.
- Kyle, legyél a pasim! – Amúgy már a gondolat maga is nevetséges volt. Ő és én? Ugyan kérlek, fél nap alatt megölnénk egymást. A vicceket se értékeli, ráadásul olyan komor, hogy néha felpofoznám, azt kiáltva, hogy mosolyogj. A kegyetlen őszinteségért nem hibáztatom, kell ebben a világban. De azért jó lenne, ha néha megtanulná visszafogni. A másik pedig, hogy minden jel szerint neki a tsundere picsák jönnek be, mint Scarlett.
- Bocs Cica, de van barátnőm. – Tudtam, hogy nemet fog mondani, de ez mégis meglepett. Hogy pont ezzel hozakodjon elő. Ilyet csak egy normális ember mond, Kyle minimum közölte volna, hogy álmaimban se. Valami kezdődik, és nem tudom, hogy mi. Ez pedig felcsesz idegileg. – Talán legközelebb, de inkább akkor se.
Fogjuk rá, hogy meglepődtem, amikor a mondatát követően a kezembe nyomott egy üveg Green Teát. Összezavarodva figyeltem az üdítőt és nem értettem, hogy honnan tudja. Ez volt a kedvencem, talán csak egy véletlen? Túl sok a véletlen, biztos Nigel vagy Yui mondta neki.
- Ti olyan rohadt szerencsétlenek vagytok. Azért rád bízom az én suicide hajlamú nyomimat. – Kyle bosszúsan, én pedig zavartan néztem a távozó barátnőmet. Ezt komolyan elköszönésnek szánta? Majd legközelebb én is így lépek le a betegszobájából. A másik pedig, hogy tényleg nem értettem a gondolkodásmódját. Az emberek bizalma a fiú – lány barátságokban... bár nem is hibáztattam érte annyira.
- Mondtam már, hogy utálom a barátaidat? – Igen, egy párszor már említetted. Ellenben én egy nagyon kedves személyiség vagyok és sohase mondtam a pofádba, hogy gyűlölöm azt a kettőt, akit az ég hibájából megismertem. Csak a kettőnk helyzete között az a különbség, hogy az érzéseim kölcsönösek, míg tudtom szerint Kyle – t annyira nem utálják. Talán csak Rachel, de még abban se vagyok biztos.
- Azt hiszem, nem elégszer.
- Akkor igyekszem többször mondani, hogy ne felejtsd el. – Elkezdtek forogni a kerekek a fejemben. Valami, ami a későbbiekben is eszembe juttat dolgokat. Esetleg figyelmeztet... Kell, hogy legyen egy kézzel leírt bizonyíték a gondolataimról és a vágyaimról. Amit a későbbi énem is elolvashat. – Nagyon fura fejet vágsz.
- Írjunk egy levelet a jövőbeli énünknek! – Azt hiszem, megéri ez az egész. Kevés munkát kell belefektetni mégis kifejti a hatását, legyen akármilyen összecsapott és szar is. Ha a tíz évvel későbbi Riko előveszi a fiókból és elolvassa, akkor legalább egy kis lendületet adhatok neki. Talán kinevet és megmosolyogja az üzenetemet, de az is lehet, hogy elgondolkozik rajta és segítek. Fogalmam sincs, hogy mit érek el vele, de egy próbát megér. A gondolataimat is sikerül egy kis időre elterelnem az engem körülölelő problémákról. Már megszámolni sincs kedvem, hányan vannak. Inkább foglalkozom a gondolataimmal és azzal, hogyan adjam át a jövőbeli énemnek. Vannak dolgok, amikről nem akarok megfeledkezni. Viszont lehet, hogy ezzel csak ártok neki. Lehet, hogy ő pont magába akarja mélyen temetni, én pedig feltépem. Tíz év múlva semmi sem lesz ugyanilyen. A dolgok is megváltoznak, és ki tudja, talán ami ma még fontos nekem, az a jövőben már idegen.
- Írjunk. – Megajándékoztam egy hatalmas mosollyal, amiért belegyezett az ötletembe. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik – e neki vagy csak a kedvemért vállalta be, de értékeltem a gesztust. Másfelől az a kissé zavart mosoly, amivel nézett belopta magát a szívembe. Nagyon aranyos volt ilyenkor. Mondanám, hogy mosolyogjon gyakrabban, de akkor szerintem elveszíteni a varázsát. – Ugye nem vagy öngyilkos hajlamú?
- Ha legközelebb mond valamit Sue, akkor csak bólogass és hagyd figyelmen kívül. – Van, amikor én is ezt csinálom. Mostanában viszont kezdtem leszokni róla.
- Ez egy kiváló ötlet. – Kyle nem maradt olyan sokáig, így elköszönt. Viszont megígérte, hogy este felhív, hogy ne érezzem magam annyira egyedül ebben a ronda szobában. Neki hála eszembe jutott, hogy bent kell töltenem az éjszakát. Pedig olyan jól elvoltam, de ez most rendesen elkedvtelenített. Utálok itt aludni, ez egyáltalán nem jó móka. Ráadásul a köcsög családom itt hagyott, és már megint Kyle volt itt velem. Mintha jobban szeretnének, mint a többiek. Értem én, hogy anyának pihenésre van szüksége, nyugalomra és kórház mentes környezetre, de van egy lánya. Akit meg se látogatott az ittléte alatt. Minden jel szerint nem is fog, mivel holnap már, ha törik, ha szakad, de én lelépek innen. Felelősséget vállalok a testi épségem miatt, elkerülöm a motorokat és a felelőtlen sofőröket is!
Estig egész érdekes programot találtam magamnak, ugyanis a férfi itt hagyta nekem a mobilját, tekintettel arra, hogy az enyém meghalt és nem tudtam, hol van. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi személyiség, Kyle pedig nem hülye, így a személyes dolgait lekódolta. Ez volt az első akadály, amibe botlottam, így elfogadtam egy lehetetlennek tűnő kihívást. Nevezzenek kotnyelesnek, de egy beszélgetés igazán érdekelt. Ha már semmit se mond az a barom a kapcsolatáról. Még mindig nem hittem el, hogy együtt vannak. Egyáltalán hogy történhetett meg a felügyeletem alatt?! Kyle, rohadj meg. Sohase értem a tetteid mögött rejlő rejtett nyelvet. Mit miért csinálsz? Megismerhetem azt a megkeseredett embert, akit elrejtesz a világ elől? ÉS VALAHA KITALÁLOM A RETKES JELSZAVAD?! Nem, bármit is írtam be elutasította, sőt egy idő után már feladtam. A túl sok helytelen próbálkozás még több problémát okozna. Nem szeretnék gondot okozni neked. Ennek ellenére úgy érzem, hogy mindig bántalak. Pedig annyira igyekszem, és mégis megsérülsz a kezem által! Azok a láthatatlan sebek, amiket okozok... be kell gyógyítanom őket.
Végül feladtam az üzenetek csesztetését és inkább a képeket támadtam meg. Ha ti tudnátok, hogy mennyi faszságot írtam be, Bob Marley – től egészen a babokig. Azon lepődtem meg, amikor az egyik random, teljesen váratlan ötletem helyes volt. Némán meredtem a képernyőre és próbáltam felidézni, hogy mit írtam be utoljára. Azt hiszem, hogy... Virág. Mi...?  Ez abszurdum. Biztos valami más volt, de egyszerűen kiürült az agyam. Semmi se jutott eszembe. Az időből is kifutottam, ugyanis összerezzenve tapasztaltam, hogy már este tizenegy volt és Kyle az otthoni számáról hívott. Még mindig kábult állapotban vettem fel a telefont. Ez az állapot elmélyült, amikor meghallottam a hangját. Ugyanis tőle szokatlan módon énekelt. Ő! Ráadásul fejben elkezdtem lefordítani az angol szöveget. Hosszú idő óta először zúgott a vér a füleimben, a szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Ez a gyerek.... mindig képes az egyik végletből a másikba lökni. Azt mondta a dal, amire a legnagyobb szükségem volt. Ő pedig azt mondta, hogy tudja. Hát akkor hiszek neki és bízom magamban.
- Köszönöm. – Mivel egyedül voltam, így zavartalanul sétálgattam az üres és egyhangú szobában. Nem mintha társaságra vágytam volna, de ez így, azért kicsit para volt. Jól van, nyugtassuk le magunkat, ürítsük ki az elménket és beszélgessünk normálisan a férfival. Gyerünk kislány, menni fog! Fél kézzel kinyitottam az egyik ablakot és hagytam beáramlani a hideg, esti levegőt. Április közepe fele kezdett valamennyire felmelegedni a levegő, de még így is cseszettül fáztam. Rohadt időjárás, annyira szeszélyes is bolond.
- Újra fel fogsz emelkedni Cica, én hiszek benned. Az árral pedig ne foglalkozz, mert az élet az adósod lett. – Rohadt sokkal tartozik, ha már így szóba hozta. Ideje lenne rá rúgnom az ajtót a köcsögre és kamatostul behajtani rajta minden egyes könnyet, amit az elmúlt tizenhét évben hullajtottam.
- Nem fogom többször megköszönni, ha ez a célod. – Most már egyszerűen csak vigyorogni tudtam a hülye fején. Akármilyennek is mutatja magát, a szíve mélyén biztos szeret és aggódik miattam. Ezt pedig jó érzés tudni. – Viszont bárcsak többször törődnél velem ilyen nyíltan.
Csend. Kurva hosszúra nyúlt volt a férfi válasza. Először azt hittem, hogy megszakadt a vonal, így grimaszolva emeltem el a fülemtől a készüléket, de a kijelző számolta tovább a másodperceket.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – Kérdezte végül halkan és a szokásosnál is komolyabban.
- Igen.
- Legyen. – Egyezett bele, de mintha a hangja sötétebb árnyalatot nyert volna pár másodperc töredéke alatt. Nem értettem, mi ördöngösség van ebben a kérésben. Akkora feneket fog ennek keríteni, én pedig szidni fogom ezt a másodpercet. – De ne feledd. Minden kívánságnak ára van.

 

84. rész - .... és hálás vagyok neki

Azt már régen megtanultam, hogy az ő mosolya szívből jött és nem pusztán egy hamis gesztus. Nagyra értékeltem ezt a tulajdonságát, hisz azok a ritka pillanatok örökre az emlékezetembe vésődtek. Amikor az ajkai felfelé görbültek és megjelentek a gödröcskék az arcán, mintha minden egy pillanatra a háttérbe szorult volna. A fájdalomról viszont nem sikerült megfeledkeznem, hisz intenzíven ölelt, szinte keringőre kért. Fogalmam sem volt arról, hogyan mondhatnám meg neki, hogy nekem ebből a táncból egy életre elegem van. Igazából a felkérést már akkor fogadtam el, megjegyzem elég meggondolatlanul, amikor felültem arra az átkozott motorra. Értelemszerűen magamat soha az életben nem fogom ócsárolni, a hibámat elismerem, de ennyi. Azért annyira nem ütöttem be a fejemet, de nekem az a kicsi is éppen elég volt.
- Úgy a nyakamba vetetted magad, mintha nem reggel láttalak volna utoljára. – Már közel sem az a szeretetteljes pillantás volt felfedezhető az arcán, hanem egy magabiztos, talán egy kicsit cinikus mosollyal megspékelt arckifejezés. Az ágyam mellett ült egy széken. Nem akarta elkerülni a figyelmemet, hogy feltűnően nem nézett a kis éjjeliszekrényen lévő vázára. Amiben egy kiszáradt rózsát találtam és ezt nem is igazán tudtam hova tenni. Amikor felébredtem, akkor magamban morogtam egészen addig a pillanatig, amíg szerencsétlen néni el nem ment. Még szerencséje, hogy épp most engedték ki, különben a szemeimmel állandóan a pokolba kívántam volna. Pedig ő igazából semmiről sem tehetett. Egyszerűen csak idegesített a jelenléte. Szóval addig dúltam és fúltam, amíg teljesen ki nem ürült a nekem szánt szoba. Utána viszont hajlandó voltam a férfira figyelni, sőt tudatosult bennem, hogy tényleg itt van. Önkéntelenül is elmosolyodtam és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Ebben a világban ismertem és a családomat képezte a hülye feje. A mostani életemnek egy elengedhetetlen része, szóval ez volt az a csöppnyi jó abban a tökéletesnek álcázott látszatvilágban. Az az énem szegényebb volt egy remek mostohatesóval.
- Hé, tisztázzunk valamit! – Emeltem fel legnagyobb balszerencsémre a bal karomat, amibe azonnal belehasított a fájdalom. Nagy levegő és csak utána anyázzunk. Nagyot szisszenve kaptam oda a másik kezem. Örülnöm kéne, hogy ennyivel megúsztam, de az elmúlt időben történtek után már kezdtem unni ezt az egészet. A kézfejem se volt valami szép látvány, de most már áttranszformáltam magam egy fél múmiává. Egyetlen pozitívuma a balesetnek, hogy jobb kezes vagyok, így ilyesfajta dolgokban nem fog akadályozni és még nagyobb fejfájást okozni. Kyle türelmesen várt arra, hogy összeszedjem magam, de az istenért se akart volna segíteni. – Nehezedre esne egyszer az életben nem így viselkedni? Inkább örülj annak, hogy nagyjából jól vagyok...
- Ha te tudnád, hogy mennyire viszket a tenyerem egy pofon után, már attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, mi történt. – Vágott közbe, természetesen egy olyan mondattal, ami a szimpátiámat iránta csökkentette. Ennek a gyereknek muszáj mindig elrontania a hangulatot... Ez egy kifejezetten negatív tulajdonsága. Tudom, azt szokták mondani, hogy az embert a tökéletlenségei teszik tökéletessé, de e felett egy kicsit nehéz szemet hunyni. Amikor már azt hihette az ember, hogy van lelke a mellette ülőnek és félretolta az egocentrikus világnézettét, hogy vessen egy pillantást a valóságra, akkor kiderül, hogy az illető még mindig a magasból tekint le rád. Közelebbinek és valóságosabbnak éreztem, amikor megfeledkezve magamról a nyakába ugrottam, ő pedig egyszerűen csak átölelt. Kivételesen én rontottam el a szép pillanatot azzal, hogy egy kurva nagyot káromkodtam, amikor a bal oldalam konkrétan égni kezdett. Egyel több okom lett arra, hogy egy huzamosabb ideig a motor közelébe se menjek. A felett viszont nem tudtam szemet hunyni, hogy felébredve az ő arca volt az első, amit megláttam! Bárki más ülhetett volna itt, de nem. Kyle volt az és szinte felélénkültem ettől a jeltől. Főleg, amikor megláttam, hogyan néz rám. Az a megkönnyebbült és egy kicsit talán fáradt mosoly kisimultabbá tette az arcát, sőt fiatalított rajta egy keveset. Nem mintha annyira öreg lett volna a maga majdnem huszonhárom évével, de azért értitek mire gondoltam. – Nem fogsz meghatni ezzel az arccal. Az alaptörténettel még nem is lenne bajom, azt leszámítva, hogy felelőtlenül felültél valaki háta mögé, amikor feldúlt voltál. Ergo meggondolatlan. Ha csak ennyi történt volna, akkor nem lennék dühös, csak aggódó. De amikor az ember meghallja a legjobb barátja szájából ezt a hírt és azt hiszi, hogy nem lehet rosszabb, akkor csak úgy mellékesen hozzáteszi, hogy kivel is voltál. Én bárkit elnéztem volna neked, de az a szőke fasz túltesz a határon! Annyira nehéz lett volna elkerülni vagy nem hozzászólni?!
Pár pillanatig csak üres szemekkel meredtem magam elé és a hallott információkat próbáltam emésztgetni. Csak egy késleltetett reakcióként jutott el a tudatomig a mondandója, de amikor felemésztettem éreztem, ahogy jeges révület cikázik végig az egész testemen.
- Tony... – Mondtam halkan ex barátom nevét. A felismeréstől könnyek futották el a szememet és nem tudtam ellene mit tenni. Annyira megzavart az a másik világ, amiben jól volt! De a valóság nem más, mint leplezetlen szemétdomb és maga a nagybetűs élet. A szemeimet dörzsölve próbáltam lenyugodni, de jelen helyzetben ez nehezen akart sikerülni. Amikor utoljára láttam éppen karambolozott és... Jézusom! – Mi történt Tony – val?!
- Honnan tudjam? – Hőkölt hátra a heves kirohanásomtól. Láttam a szemeiben az elégedetlenséget és azt, hogy már maga a kérdés se nyerte el a tetszését. Drága mostohabátyám, ilyen az élet! Ki nem szarja le, hogy neked mi tetszik és mi nem?! Ítélkezel, pedig semmit sem tudsz. Ha sejtenéd, legalább egy kicsit is, hogy mi történt... más lenne a véleményed. Tony pedig.... Az a fiú az életben először olyan önzetlenül cselekedett, hogy kénytelen voltam átszervezni a gondolataimat. Tényleg egy baleset volt szükséges ahhoz, hogy megmutassa ezt az énjét? Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. – Különben is, nem mindegy neked? Azok után, ami történt, ne mond, hogy még mindig tudod kedvelni! Meg is halhattál volna!
- Hogy lehetsz még Alexy – nél is idegesítőbb? – Ráztam meg a fejem hitetlenül, mire duzzogva másik irányba nézett. – Nem értesz semmit. Nem tudod, hogy mire gondolok. Nem tudod mi történt. És még meghallgatni se vagy hajlandó. Persze, hogy így rossz véleménnyel vagy Antony – ról.
- Rendben, ha szerinted ennyire nem látom tisztán a helyzetet, akkor magyarázd már el, mit értettem félre. – Néha olyan gyerekesen tudott viselkedni, mintha nem egy huszonkét éves férfi lenne, hanem egy nyolc éves kisfiú. A keze után nyúltam, ő pedig nem sokat gondolkodott, megfogta és segített felállni. A tükörhöz sétálva néztem a fiatal lányt, aki visszapillantott rám. Bár kötés fedte a fejemet, de tudtam, hogy egy varratot rejt el a kíváncsi szemek elől. Volt egy olyan erős gyanúm, hogy egy életre emlékeztetni fog az utána megmaradó heg. Ezen viszont már meglepődni se voltam hajlandó. Ami pedig a többit illette... nem szívesen néztem volna meg közelebbről a bal oldalamat. Még ha teljesen be is voltak kötözve.
- Azt nem tagadhatom, hogy Tony egy görény, de legalább van gerince ennek a görénynek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szent. Nála egoistább ember szerintem nem létezik a földön, ráadásul bűntudat nélkül felhasznál másokat a tervei végrehajtásához. Tagadhatatlan tény, hogy nem tudja megbecsülni azt, ami az övé. Csak akkor jön rá, hogy milyen fontos neki, amikor már elvesztette. Viszont sohasem hódol be senkinek sem, ha hibázott, akkor elismeri. Mint ember nagyon megbízható, de férfiként egy csapnivaló barom. Saját magán kívül ritkán gondol másra is, de nem rég megláttam a másik oldalát. Legalább létezik egy olyan ember, akivel önzetlen és fontosabb neki az ő boldogsága, mint a sajátja. – A tükörből láttam a férfi unott tekintetét. Minden jel szerint ezekkel nagyjából tisztában volt és nem akarta más szájából hallani. – Neked aztán beszélhet az ember, csak a lényeg érdekel, mi?
Mielőtt még válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó és egy számomra váratlan ember lépett be rajta. Civil ruhát viselt, vagyis nem volt szolgálatban. Bár sohasem jöttünk ki jól, de segített a balesetnél, szóval illendő lenne megköszönnöm. Azonban mégse tudtam a fura grimaszt letörölni az arcomról. Mert ahogy jobban szemügyre vettem, csak akkor tűnt fel, hogy a szemei ugyanolyan ijesztő barnák, mint Kamillának. A másik indok pedig nyílván az volt, hogy itt van és tiszteletét teszi a beteg szobámban.
- Oh, a Kis Csitri talpon van és az arcát elnézve kutya baja sincsen! – Még mindig nem kedvelem ezt a férfit, sőt most már megköszönni se fogom. Az emberek egyre bájosabb beceneveket aggatnak rám, amiktől lassan tele van a hócipőm. Hamarosan pofán rúgom őket ezzel a „cipővel”.
- Ó, drága jó istenem, Jézus Krisztus, szent szar, miért büntetsz engem? – Az istenkáromlás miatt mindkét férfi szemöldöke ugrott egyet, nem mintha vallásosak lette volna vagy valami. Egyszerűen csak biztos meglepődtek a megnyilvánulásomtól.
- Mintha kicsit feszült lenne. – Amúgy elárulná valaki, hogy miért pont ők ketten vannak itt és nem a családom?! Például Nigel, Yui, apa vagy... anya. Amikor először gondoltam a nőre elfogott a harag, de aztán eszembe jutott az álmomban lévő kép az öcsémről. Olyan picinek és sebezhetőnek tűnt. Én komolyan amiatt a gyerek miatt haragszom az édesanyámra? Nem... ezzel talán még bajom se lenne, de a költözéses rész már kitérített a hitemből. Anyára is dühös vagyok, de nem annyira, mint Mr. Lewis – re. A kettejük bűne között hatalmas különbségek vannak, a nőé szinte lényegtelennek tűnik. – Most miért nem beszél? Általában be nem áll a szája.
- Biztos nincs mit mondania. – Vont vállat hanyagul a férfi, miközben elsétálva mellettem megsimította az ép karomat. – Megyek, megnézem, hogy van az a szőke fasz. Csak, hogy megnyugodjál.
Scottal kettesben maradni nem szerepelt az álmaim között. Csak hűvös tekintettel figyeltem azokat a hideg és metsző szemeket. Az tudott a legjobban megfogni a férfiban, hisz volt valami benne, ami arra késztetett, hogy le ne vegyem róla a szemeimet. Mellette még az ébenfekete haja is eltörpült. Csak figyeltem és nem akartam megszakítani a csendet, de egy idő után ő mindkettőt megunta.
- Bosszantó egy nőszemély vagy. – Anyád. Gondoltam egyből, de a biztonság kedvéért inkább semmit se mondtam. Annyira azért nem ismertem a férfit, csak a kölcsönös utálatunkról tudtam. Ezek szerint nem csak első látásra szerelem létezik, hanem unszimpátia is. Milyen romantikus történet, ez lesz minden idők legmeghatóbb befejezése. Álmaitokban. Azt hiszem, tartom a tisztes távolságot. – Hogy lehet egy... nem, külsőre se tűnsz bájosnak. Pont annak nézel ki, mint ami vagy. Egy nagyszájú, idegesítő csitri.
- Kösz... – Feleltem fura grimasz kíséretében, mert elég hülyén vette ki magát a helyzet. Nehogy már mindenki sértegetni kezdjen, aki meglátogat! Bár... ebből legalább látszik, hogy ők ketten barátok. Majd biztos alapítani fognak nekem egy rajongói klubbot. – Még valami?
- Sajnálom Kyle – t, hogy el kell viselnie téged. – Ja, ezt mondták már párszor a hangok a fejemben, de eddig nem igazán törődtem velük. Jobban el kéne gondolkodnom a történteken, ha már többen is mondják. Vagy nem... Scott mondta, akkor meg mit számít?
- Ezt én is mondhatnám. – Duplán kurva anyád az előző megjegyzésed miatt. Szerintem itt én vagyok az áldozat és még egy csepp együttérzést se kapok senkitől se. Ez azért elég bántó tud lenni egy idő után. Mintha mindenről én tehetnék és a megjelenésem csak bajt szülne. Érzékenyebb vagyok annál, mint aminek látszom. Ezt miért nem hajlandóak észrevenni az emberek?
- Egy pozitív tulajdonságot mondj, és akkor hajlandó vagyok átgondolni a helyzetet. – Ajánlotta fel nagylelkűen, bár elég sokat gondolkozott előtte. Nem hitte azt, hogy tudok helytálló dolgot mondani, ami meggondolásra késztetné.
- Ha akarod, akkor ezret is felsorolok itt helyben. – Ez egy egyszerű feladat, nekem, aki becsben tartja az értékeit. Talán kellett nekem ez a baleset. Persze, szívesen mellőzném a fájdalmat, de ami igaz, az igaz. Arra késztetett, hogy meggondoljam a dolgokat, mielőtt robbanok. Ha még egy alapos átgondolás után és időzített bomba vagyok, akkor az nem az én hibám. – Most őszintén, mi alapján ítéltél meg? Nagyon jól tudom, hogy vannak hibáim, tisztában vagyok velük! Mert ha hiszed, ha nem, de nem vagyok hülye! Sok dolgot utálok magamban, kérlek ne bővítsd még te is a listámat. Az eszem az egyik, amire nagyon büszke vagyok, mégis mindenki úgy kezel, mintha csak egy tudatlan, hülye tyúk lennék. Te is meg Kyle is...! Miért nem veszitek észre, hogy nem vagyok olyan, mint a többi lány?! A mai lányoknak nevezett izékhez képest még visszafogottan is nézek ki! Kurva se vagyok, mégis Kyle első kérdése az volt, hogy nem vagyok – e egy emós kurva.
- Szerintem annyira nem volt alaptalan a kérdése. – Ha a férfi beszélt ennek a pojácának a nem publikus első találkozásunkról, akkor isten a tanúm, hogy elvágok minden rohadt kis fonalat, ami egybe köt minket. A franc fog beszélni vele! Szóval folytasd csak Scott, kíváncsi vagyok, hogy lesz – e holnap mostohatesóm. – Tudod, nem csak azokra mondják, hogy kurva, aki úgy néz ki, hanem akinél a fiúk száma megüt egy bizonyos számot.
- Haha.... nagyon mulatságos vagy Scotty. – Forgattam undorodva a szemeimet. Utáltam ezt a megkülönböztetést. A férfiaknál dicsőség, a lányoknál pedig szégyen? Mi ez a hülyeség?! Elegem van a rühes férfiakból. Már a középkorban is jelen volt az a szar hierarchia. Miért kell a nőt alárendelni? Azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, csak mert van valami a lábuk között? Esküszöm mondom, hogy ha megházasodom, akkor nincs az az isten, hogy én hagyjam magam a konyhába parancsolni! Főleg azért, mert nem tudok főzni és sütni. Ugyanazon a szinten fogunk ülni, mert nekem ugyan nem kell papucs férj! Majd felváltva elnyomjuk egymást. – Eltakarodnál a szobámból, mert nincs kedvem tovább bájcsevegni veled! Neked mondhatok bármit, soha nem lesz elég jó.
- Csak had mondjak még egy dolgot utoljára. – Biccentve adtam meg neki az engedélyt. Az előbbi beszélgetésünk után, mondjuk furcsán vette ki magát, de mindegy. - Ne haragudj Kyle – ra.
Mindenre számítottam, de erre nem. Tudtommal most semmit se csinált az az idióta, de lehet, hogy valamiről nagyon lemaradtam. Vagy lehet, hogy a kirohanásom miatt kért meg erre? Most már kezdett érdekelni a történet vége. – Nehezen tudja kifejezni az érzéseit és bár nem tűnik úgy, de nagyon aggódik miattad.
- Hát tényleg nem vettem észre az igyekezetét. Eddig csak azt közölte, hogy pofon akar vágni. – Van, ami a szemnek láthatatlan, de a szív rögtön megérzi. Ilyen volt a férfi aggodalma is. Bár nem mutatta, de éreztem. Az igyekezetét látva úgy döntöttem, hogy teszek még egy utolsó próbát. Ha nem sikerül, akkor elegem lesz, és nem erőltetem a barátságunkat. Csak nem halok bele abba, ha egyel több ember utál. – Tudod, pozitív tulajdonságként feltudom mutatni a hangomat. Jól éneklek.
Hoppá, sikerült felkeltenem a figyelmét. Legalábbis erre következtettem abból, hogy már nem ásított pofátlanul nagyokat. Kyle legalább úgy tesz, mintha figyelne. Néha. Amikor kedve tartja. Na, jó. Ritkán. Ezek ketten tényleg nagyon összeillenek. Lehet, elkezdem őket shippelni. Ők lennének a... hm.. ScoLe! Már csak szakítania kéne azzal a luvnyával és akkor létrejöhetne e remek párosítás. #ScoLe for life!
- Ebben talán igazad lehet. Énekelj valamit. – Csak egy lesajnáló pillantással méltattam a kérésnek tűnő mondatát. Az eszem mellett még a hangomra is büszke vagyok! Szóval sértette a büszkeségemet a kételkedése. Most már csak azért is eleget fogok tenni a kérésének és megmutatom, hogy mire vagyok képes. Mivel egész biztos beszólt volna a zenei ízlésem miatt, így inkább egy semleges, mindenki által ismert népdalt választottam. Azzal senkinek se lehet baja.
- Erdő erdő erdő, Marosszéki kerek erdő... – Jól láthatóan elkerekedtek a szemei. Szinte sütött az arcáról a hitetlenség. Mégis ki gondolta volna rólam, hogy ezt a dalt választom? Senki, még én magam se. Oh, olyan szép is a káröröm. Ezt neked hülye zsaru! Valószínűleg valami a visszájára sülhetett el, ugyanis másodpercek alatt egy kisebb közönséget kaptam. Kialakult az az igen kellemetlen helyzet, hogy a dal többeket is idevonzott. Betegeket, ápolókat, orvosokat, hozzátartozókat és végül a családom egyik tagja is tiszteletét tette. Nigel mosolyogva dőlt neki az ajtófélfának, ami nála csak annyit jelentett, hogy örül ennek. Mármint annak, hogy annyira jól vagyok, hogy önfeledten dalolok népdalokat. Nem is értem, hogy miért örül, valaki vigyen már el pszichológushoz. A normál Asakura Riko sohase bocsátkozna ilye mini előadásokba, ráadásul nem népdalokat adna elő!
- Öhm... Köszönöm? – Amint befejeztem a dalt egy fülsértő tapsvihar harsant fel. Igazán nem voltam felkészülve a közönségre, vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy kórházban elég kellemetlenül érintett. Különben is, mi mást lehetett volna reagálni ebben a helyzetben? Küldjek el mindenkit a jó édes csillagközbe, csak mert idegesítenek? Azt nem tehettem, pedig csábított a lehetőség. – Te pedig dicsérj meg szépen és vond vissza az előbbi szavaidat!
- Felejtsd el. – Csak ennyit kellett mondania, hogy megránduljon a szemöldököm. – Valamit nagyon félreértelmezhettél. Azt mondtam, hogy hajlandó vagyok átgondolni, csak feltételesen beszéltem. – Én se vagyok tévedhetetlen, kerek nyolc percig tartott a ScoLe iránti szeretetem. Ennyit a szomorkodásról, most shippeljünk mást. Bárkit csak ne azt a luvnyát. Leginkább azért, mert Kyle sokkal jobb ember, mint az a kettő. Mármint Scott és Scarlett. Jöjjenek össze ők és hagyják békén a mostohatesómat!
A tömeg szerencsére ugyanolyan gyorsan oszlott szét, mint ahogy idegyűltek. Nem is tudom mit csináltam volna, ha kérdezgetni kezdenek és zaklatni. Egyedül a bátyám maradt, ezért pedig kifejezetten hálás voltam. Nem tudom mit csináltam volna vele, ha ő is lelép. Talán elevenen megnyúzom vagy leordítom a haját a fejéről.
- Ki ez? – Nigel és Scott elég furán méregették egymást. Igazából semmit sem értettem a néma, amolyan „férfias” beszédükből, mert nő vagyok...
- És te ki vagy? – Kérdezett vissza kapásból Scott egy olyan stílusban, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Ő itt vendég volt, idegen, egy senki, aki nem jelentett számomra semmit se. Szóval ajánlom neki, hogy sürgősen válogassa meg a szavait a bátyámmal szemben!
- Neked egy senki, másoknak a bátyám! – Dühösen a férfi lábára tapostam, mire egy csukáshoz hasonló hangot hallatott. Hogy fájt – e neki azt nem tudom, de nekem minden esetre jól esett. Ahogy a bátyámra mosolyogtam és belenéztem a szemeibe... eszembe jutott anya és az, hogy nincs itt. Mivel semmit sem mondott, így gondoltam nincs baj se, de azért a biztonság kedvéért rákérdeztem. – Nigel, hol van anya?
- Valamelyik szobában. Miután meghallotta, hogy mi történt nagyon rosszul lett. – Húzta el a száját egykedvűen, majd az ajtó felé pillantott, mintha azt várná, hogy az említett személy bármelyik pillanatban beléphet. – Anya túl sokat stresszel és ez nem tesz jót a gyereknek. Mindig van valami, ami miatt az ájulás kerülgeti. Különben is, emlékszel, hogy mit mondott otthon? Már így is zűrök vannak az öcsénk körül, nem lenne jó, ha még több kárt okoznánk.
Az álmomban egészségesnek tűnt és boldognak. Ha csak a töredéke is igaz annak, amit láttam, akkor nem lesz semmi baj sem. Legalábbis nagyon remélem. Naivan. – Hallod? Igyekezz nem aggodalmat okozni a körülötted élőknek. A kezed, most meg ez a baleset.... mi lesz a következő? Terhes leszel vagy kiszúrod a szemed?
A kérdését követően odasétáltam az egyik kis komódhoz és lekopogtam. Nem mintha múltkor működött volna, de jobb az elővigyázatosság. Még csak az kéne nekem, egy gyerek. Különben is, ahhoz el kéne veszítenem az elveszítenivalómat. De a közelemben sincs az erre megfelelő személy. Egy nő megérzései általában nem tévednek. Azt a rohadt nagy Ő – t is meg kéne már találnom és nem csak a billentyűzeten. Talán nyolc év múlva bevállalok egy gyereket, de annál előbb tuti nem. Huszonöt lesz a bűvös szám. Ha rajtam múlik legalábbis, akkor biztosan. De ahhoz egy férj is kell.
- Ezzel még viccelni se viccelj... – A bátyám védekezően felemelte a kezeit, majd azzal a lendülettel közölte, hogy elmegy megnézni anyát. Mellékes információként közölte, hogy Yui és apa is ott vannak... plusz a Sátán is.
Nigel – t nem más váltotta, mint maga a Sátán fia. Édes Jézus, könyörgöm hozzád, alázatos szolgádként, hogy semmiben se hasonlítson Kyle az apjára! Mert azt egyszerűen nem bírnám elviselni.
- Scott, eleget beszéltél Riko – val. – Bár nem mondta ki, mind ketten éreztük a levegőben a befejezést. Egy életre. Szerintem is, soha többé nem akarok szót váltani ezzel a férfival. Néha az életben talán mégiscsak hasznát veszem a még nem egészen az, de majdnem mostohatesómnak. – A szőke faszod a helyzethez képest jól, de úgy általánosságban elég szarul néz ki. Eltört pár bordája, a jobb keze és lába, volt pár nyílt sebe, amit össze kellett varrni, a fejbőre is felrepedt. Amúgy még mindig nem tért magához. De, ha mindezektől eltekintünk, akkor meg fog maradni.
- Köszönöm. – Hálásan rámosolyogtam, magamban pedig köszönetet mondtam Istennek, hogy a fiú életben van. Nem tudom mit csináltam volna magammal, ha netán... értitek. Egy életre tönkretett volna engem, ha még egy fiú hal meg miattam. Ráadásul mindkettővel jártam... Jézusom! Egy pillanatra megállt a szívem a gondolattól.
- Kyle... – Scott magához intette barátját majd olyan halkan kérdezett valamit, hogy nem értettem. De mivel mindketten egyszerre pillantottak rám, így nagy valószínűséggel rólam beszélhettek. Végül Kyle elgondolkozva bólintott. – Öhm, kis csitri...
- Kuss, szívrohamot akarsz neki okozni?! Majd én elintézem. – Rosszat sejtve hátráltam tőlük pár lépést. Fogalmam sincs, hogy miről beszélgettek ezek ketten, de nem tetszett. Főleg, hogy valamit eltitkoltak előlem. A másik pedig... miért kapnék szívrohamot? – Cica, ne mozdulj.
Mielőtt reagálhattam volna előrehajolt, szinte egy vonalba került a fejünk. Zavarba ejtően közel hajolt, de csak egy fura grimaszra telet tőlem. Leginkább azért, mert nem értettem, hogy mi történik. Mégis mit csinál, és mi köze van ennek az előző beszélgetésükhöz. Felemelte a kezét és megsimogatta a hajamat.
- Mit csináltál? – Kérdeztem döbbenten, amikor felegyenesedett és az ablakhoz sétált. Minden kérdést elfelejtettem, amikor megláttam, hogy egy Büdös Bencét tart a kezében. Másrészt a rosszullét kerülgetett, hogy az az ízé a hajamban mászott. – Kyle!
- Nyugi, ez csak egy Bence.
- Nem! Ennek a dögnek a neve az, hogy Kurva Anyád! – Semmi hasznuk és mégis annyi van belőlük, mint a csótányokból és az ingyenélőkből! Utálom őket... ugyanúgy, ahogy a pókokat és a darazsakat is. Irtsuk ki az összeset!
- Nevezd annak, aminek akarod. – Hagyta rám a férfi, majd miután kidobta az ablakon azt az átokfajzatot megfordult és... egyszerűen lefagyott. Az arckifejezése egészen megváltozott, mintha megakadt volna valamiben. Vagy szégyellné magát. Abba az irányba néztem, ahová ő, de csak apa állt az ajtóban.
- Anya jól van? – Kérdeztem egyből, mire oldalra fordította a fejét. Azt hiszem ez egy határozott nemet jelent. Ettől a felismeréstől pedig ideges lettem.
- Ő jól van.
- Mi? – Ha anya jól van, akkor ez azt jelenti, hogy... az öcsém viszont nincs. De ez egyszerűen nem lehetséges! Annak a gyereknek meg kell születnie. Ő lenne a kapocs, aki újra összehozná a szüleimet. Jól kell, hogy legyen! Miközben apa után mentem ilyesfajta dolgokkal próbáltam nyugtatni magam. – Anya...
Minden megmaradt haragom elszállt abban a pillanatban, amikor megláttam a zokogó nőt. Remegett és megállás nélkül sírt. Az orvosok azt mondták, hogy nem születhet meg a kisöcsém. Anélkül feladták, hogy bármit is tettek volna az ügy érdekében. Kiderült, hogy már az első vizsgálatkor úgy küldték ki anyát, hogy vetesse el. Szárazon, érzelemmentesen közölték, hogy meghal, anélkül, hogy élt volna. Nem gondoltak a mi érzéseinkre, figyelmen kívül hagyták egy anya könnyeit. És ezt nem tudtam nekik megbocsájtani...

83. rész - Illúzió

 

Ez a rész kicsit más lesz.
Igazábóla  történet szempontjából lényegtelen, töltelék.
Azt is mondhatjuk, hogy filler.
De ezt a részt már régen elkezdtem írni!
Azt is mondhatjuk, hogy élveztem, kicsivel jobban felépíthettem egy világot.
Azért remélem valakinek tetszeni fog ez a történettől különálló rész.

Tovább»

82. rész - Félreismertem...

- Ne aggódj, jól vagyok. – Mondtam kényszeredett mosollyal az arcomon, bár nem értettem miért erőlködtem. Nem láthatta az arcomat, csak a hangomon érződött a fáradság és a keserűség. Nehezen viseltem, pedig nem kellett volna. Ez az élet rendje, a változások természetes velejárói a hátköznapoknak. Néha viszont megállhatna a rohanó világ, odaállhatna elém és kikérhetné a véleményemet. Ha pedig ő nem teszi, akkor legalább anya legyen olyan kedves. Mert az eddigi állás szerint összefogtak ellenem. Komolyan olyan nagy kérés lenne, hogy a szülőanyám megkérdezzen engem ilyen nagyszabású tervekről? Mert nem dönthet egyedül. A mi életünkre is kihatnak (elég rendesen) az önző döntései. Alig hét hónapja költöztünk be ebbe a házba és egy kisbaba miatt miért is kell ezen változtatni? Simán elférnénk! A kis krapek max beköltözik Nigel szobájába. A terhesség teljesen elvette anya józan ítélőképességét. Pazarol, nem is keveset, ráadásul szétszakítja a családunkat is. A húgom ugyanolyan zaklatott állapotban viharzott el, mint később én. Elszaladtam, féltem, hogy két igazán sokkoló hír után egy harmadikat is a vállamra dob teherként. Azt már tényleg nem bírtam volna ki ordibálás nélkül. Sajnos ezt most rendesen elbarmolta a nő. Nem kell mostohaapa, kis öcsi vagy egy új ház.
- Meséld be annak, aki elhiszi. – Válaszolta a saját stílusában a férfi, mire a szememet forgatva néztem fel az égre. A hangja szokásához híven idegesen csengett. Olyan volt, mint egy kifeszített íj. Csak egy kar tartotta vissza attól, hogy kilőjön. Nem tudom mikor történt, de egy ideje én voltam az íjász, vigyáztam arra, hogy ne legyen megfeszülve. Rajtam állt, hogy mikor fúródik bele valamibe. Hálátlan meló mindig felügyelni az állapotára. – Miután mindketten leléptetek, anyukád felhívott, hátha velem vagy. El kellett keserítenem, de én dolgozom! Aggódik miattad és a húgod miatt is. Elmesélte az egészet, hogy kerek legyen a történet. Csak azt nem értem, hogy miért engem keresett meg!
Ez egyszerűbb. Csendült a fejemben egy nyugodt, tőlem távolálló hang.
- És mit tervezel csinálni? – Pattogott a tűz, ropogott a talpam alatt. A szívemben pedig egyenesen lángolt. Felgyulladt a szikra, a kanóc pedig még nem égett le. Tettem előre egy lépést, majd hátra, egész egyszerűen vártam a válaszát. Az a pár ember, aki elhaladt mellettem nem törődött a kacskaringózásommal, így zavartalanul folytathattam.
- Semmit. – Ez a kedvenc szavam. Olyan sok titkot és elfojtott érzést rejthet, de akár egyszerűen önmagát is jelentheti. A férfi hangja hirtelen ellazult, mintha lenyugodott volna.  – Nem mondhatom meg mindig, hogy mit csinálj. Hogyan kezeld a kialakult helyzetet. Mert valljuk be, ez nem nagy dolog. Azt még értem, ha a barátod halálán kiborultál, sőt emésztgetem a tükrös incidenst is. De most még csak a városból se kell elköltöznöd! Gondolj bele, hogy miket éltél át eddig és utána kezdjél el hisztizni meg nyávogni. – A telefont eltartva a fülemtől morogtam. Abba bele se gondolt, hogy haza akarok menni? Vagy nem akarok egy légtérben tartózkodni az apjával? Arról se kérdezett meg anya, csak döntött. – Lassan felnőtt leszel, a démonjaid pedig egyre csak szaporodnak. Egyedül kell megküzdened velük, hisz mindegyik másmilyen nehézségű. Mint egy videó játék, amiben a különböző pályákon visszatérhetnek kezdő szintű ellenfelek.
- Van egy démonod. – Suttogtam gondolkodás nélkül, amikor meghallottam a példáját. A vonalra néma csönd borult. Szemeimmel követtem egy autót, ami elhajtott előttem. – Egy visszatérő ellenfeled, ami mindig akkor támad meg, amikor nem vagy rá eléggé felkészülve. Azt is mondhatjuk, hogy a fődémonod. Egyedül képtelen voltál megküzdeni vele és veszítettél. Elhatalmasodott rajtad, leigázott. De megosztottad velem, ezért az én szemeim számára is jól láthatóvált. Most már nem csak a te démonod. Együtt küzdünk ellene. Nem hagylak egyedül vele, hisz ez lehetetlenség. Ez most már engem is érint. Miért hiszed azt, hogy csak rád tartozik? Egy pokollal nézünk szembe, osztozunk rajta és ugyanazzal küzdünk csak más – más démonokkal. De Ő közösen gyötör minket. Az apádról és az anyámról van szó. Egy kicsit sem érdelek?
- Apa már felnőtt ember, ahogy én is. – Jelentette ki makacsul, mire elhúztam a számat. Miért nem vagy őszinte magaddal? Annyira megrugdostam volna, de komolyan. Ez már nem először fordult meg a fejemben. És itt volt az ideje megvalósítani. Csak ki tudja, hogy hol volt most éppen.
- Te meg fafejű, ha panaszkodsz a zajra, amikor csak a lehetőség kopogtat az ajtón! – Vágtam rá dühösen. Felbosszantott a viselkedése, már kezdtem azt hinni, hogy ő normális, lehet vele felnőtt módjára viselkedni. A hallottak alapján viszont kiderült, hogy nem. Túl sokat kértem. – Menj a francba, de most már komolyan...
Még ordítani se volt kedvem, annyira elment a kedvem. Arról nem is beszélve, hogy csak dél múlt, vagyis vissza van még a nap fele. Az eddig történtek alapján semmi jóra nem számíthatok. Erősen lehangoltnak éreztem magam, így jött az elhatározás, hogy elmegyek Morgen bácsi éttermébe és rendelek valami finomat. Például csokoládétortát, puncsbombát, ah, csak édesség legyen! Így lecsaptam a telefont és az első utamba kerülő buszra felszálltam.
- Lányom, mindig akkor esz ide a fene, ha túl vagy egy nehéz időszakon? – Szánta köszönésnek a kérdését Morgen bácsi, amikor beléptem az étterembe. Egy pillanatra megtorpantam és elgondolkodva néztem a falon lógó kitömött állatfejeket. Lehet igazság ebben az észrevételben, csak az a gáz, hogy nekem mozgalmas életem van. Mindig történik valami. Pedig néha jó lenne nyugton maradni, pihenni és nem csinálni semmit! Mosolyogva odaléptem a pulthoz és üdvözöltem a férfit, aki izmos karjaiba zárt, majd ez csontropogtató ölelésben részesített. Aú, ez fájt. Azt hiszem, el kell mennem csontkovácshoz. – Dominic unokaöccse mesélt egy s mást, de a részletekbe még így se vagyok beavatva! Az újságból kellett megtudnom, hogy kizuhantál egy épületből! – Förmedt rám, látszólag dühösen, de aggodalom rejtőzött a tettei mögött.
- Megesik az ilyesmi. – Vontam meg a vállam hanyagul, magamban pedig jót mosolyogtam, amikor Morgen bácsi kiakadt és az orra alatt motyogni kezdett. Eltartana egy ideig, míg mindenről beszámolnék, szóval ma mellőztem a történeteket. Felidézni azt a sok szörnyűséget... kösz, inkább kihagyom. Vegye meg, akinek van hozzá étvágya. – Tudsz ajánlani valami finomat? Utána egy desszert is jól jönne.
Gondoltam meg végül magam. Az órára pillantva megállapítottam, hogy ebédidő, én pedig farkas éhes vagyok. Eleinte úgy terveztem, hogy anyáékkal ebédelek, de a történtek után.. azt is passzolom. Az étlapot nézegetve gondolkoztam, végül pedig rendeltem görög salátát, hozzá vaddisznó hússal. Igaz, furcsán néztek rám, amiért párosítottam a kettőt, de csak akkor lett még nagyobb a szemük, amikor meghallották, hogy kérek desszertnek mogyorós és epres palacsintát. Természetesen két különbözőt. És Morgen bácsiék palacsintája nagyon nagy, szóval egytől is tele lehet az ember. Én pedig kettőt rendeltem, plusz egy kiadós ebédet.
- Te most szívatsz engem? – Azt hiszem, hogy ezt hívják úgy, hogy De Ja Vu érzése támad az embernek. Ösztönösen húztam el a számat, amikor megláttam. Ha az ember olyannal találkozik, akit nem kedvel, sőt egyenesen utál és hadilábon állnak egymással, akkor az első gondolata nem valami kedves. Nekem például megfordult a fejemben, hogy széttörök egy széket a fején, aminek hála elájul. Jó, csak vicceltem... pedig milyen szép ábrándok követték egymást. Félreértések elkerülése érdekében kijelentem, hogy nem vagyok rasszista, nincs bajom a négerekkel. Feltéve, ha nem Kim – nek hívják. Egyszer már kifejtettem a véleményem a véletlenekről, szóval nem akarok megint belemenni. Mesélhetnék é napestig, akkor se érnék a végére, mert ez az egész egy láncfolyamat, mindig követi valami. Talán az életem is ilyen. Akármit teszek, az beindít egy másik folyamatot. Ezért tűnik olykor egy véget nem érő mókuskeréknek. Rohanhatok bármilyen gyorsan, a végén úgy is ugyanott kötök ki. Az élet túl sok mindenhez hasonlítható. Össze se tudnám számolni a tíz ujjamon. Mert mindig találok valamivel legalább egy közös vonást, aminek hála újabb részletek nyílnak meg a szemeim előtt.
Elkaptam a mellettem elhaladó Dominic karját és egy elegáns mozdulattal visszarántottam magamhoz. Egyrészt majdnem kiesett a tálca a kezéből, másfelől kaptam tőle egy morcos pillantást. Felvettem a szemkontaktust és egész kitartóan bámultam, amíg meg nem unta a kis párbajunkat. Fáradtan felsóhajtott, Alex pedig elhaladva kivette a rendelést a kezéből és felszolgálta. Később majd meg kell köszönnöm neki. Fejemmel biccentettem a velem szemben lévő hely felé, ő pedig gyanakvó tekintet kísértében leült. Hát, ha akarok valamit az emberektől, akkor előjön hirtelen a bizalmatlan énjük. Ez nagyon nem kedves!
- Mi van veled? – Nos, így kell az embert kizökkenteni a gondolatmenetéből. Köszi, Dominic. Már egy tök szuper gondolattérképet barkácsoltam a fejemben, hogy mi alapján kezdek bele ebbe az egészbe, erre ő egy jól irányzott mozdulattal, ami elég szépen ívelt, a szemetesbe hajította. Ráadásul a kérdése se volt egyértelmű, bármire következtethetett az ember. Mi van velem? Kösz haver, de éppen romokban hever az életem, és készülök visszazuhanni a depresszió legmélyebb bugyrába. – Mármint veletek.
- Ezzel csak még jobban összezavartál. Mi ez a többes szám? – A villámmal beleszúrtam egy sajtdarabba majd a számhoz emeltem. Valami halványan derengeni kezdett, de inkább elhessegettem és miközben a salátámat majszoltam, vártam a férfi válaszát.
- Régebben mindig volt valami. Mármint, ne gondolj tolakodónak, de Alexy szeret pletykálni, így a szerelmi élete számomra egy nyitott könyv. Sajnos, így a tiéd is. – Nézett rám elnéző mosollyal, mire a szemöldököm megugrott a villát pedig a húsba állítottam. Ezt jó tudni, ha már mindenki az én szerelmi életemen csámcsog. Még azok a kibaszott rendőrök is.. Nincs életük?! Ráadásul a telefonom egy ideje folyamatosan rezgett. Nem volt kedvem beszélgetni, szóval jobban tenné az illető, ha leállna! – Amikor ott voltam, akkor mindig rólad beszélt. Jó dolgokról, rosszakról vegyesen. Viszont Húsvét után valami megváltozott. Amikor hazajött, akkor boldogan mesélte, hogy remek úton haladtok. Most meg mintha megfeledkezett volna rólad. Kérdeztem én, de csak annyit mondott, hogy megvan a saját életetek, miért kéne folyton veled lennie. Ez teljesen fura! Nem is hasonlít az én unokaöcsémre! Szerintem talált magának valami jó seggű pasit, akiért olvadozhat.
A gondolat hatására elnevettem magam, ráadásul ez olyan furán hangzott egy férfi szájából. A legérdekesebb az, hogy nem volt rám hatással. Ahogy Dominic mondta, mintha megfeledkeztem volna Alexy – ről. Jól van, most már egész biztos vagyok benne, hogy nem tudom mit jelent szerelmesnek lenni. Antony, Lysander és Alexy egyértelműen csak egy kisebb fellángolások voltak, ami pedig Kyle – t illeti. Talán ő volt az egyetlen barátom, aki közel állt ehhez a fogalomhoz. Az ember hogyan is érthetné meg mi az a szerelem? Egyáltalán mikor tudhatom biztosra? Mindenkinél máshogy nyilvánul meg, az eddig világos. De ha megtetszik egy pasi, akkor honnan az anyám kínjából veszem észre, hogy hahó, ez már nem szimpla bejön kategória? Van erre valami külön szabály? Az ember lánya folyton azt hiszi, hogy szerelmes, de miután véget ér csak akkor jön rá, hogy mégse volt az. Néha napján engem is elkap az olvashatnék, így kerestem pár idézetet. Valaki azt mondta, hogy addig, amíg nincsenek elvárásaim a másikkal kapcsolatban, hanem csak vakon vele vagyok, akkor létezhet a szerelem. Mások azt mondják, hogy ha a hibáival együtt szeretem, akkor van. Túl sok féle vélemény van, mégis találtam egyet, amit Kyle halála óta nem tapasztaltam. „Sokszor érezzük azt, hogy szerelmesek vagyunk, de az csak egy pillanatnyi fellángolás. Az igazi érzés, amely valóban szerelem, az nem ilyen. Nem felszínes, hanem mély.
- Szerintem ne reménykedj. – Támasztottam meg az állam a kezemmel és elmosolyodtam. Ha létezik a nagy ő és nem fulladt meg, akkor ebben a kurva nagyvilágban ott vár rám valahol... Annyian élnek ezen a tetves földön, hogy nyolcvan éves koromra akár még találkozhatunk is. – Van, amin nem lehet segíteni.
- Riko! – Nézett rám kétségbeesve, ez pedig azt jelentette, hogy számomra valami igazán kellemetlen fog következni, amit egy idő után megbánok vagy most azonnal. – Adj még egy esélyt annak a bolondnak! Ha nem megy a kémia, akkor békén hagylak!
- Alexy biszexuális. – Jelentettem ki kissé ingerülten, mert már megint belepofáztak az életembe. Hagyjanak már békén a kívülálló személyek! – Egy ideig ment neki ez az egy lánnyal vagyok típus, de szerintem neki tök mindegy. Nincs baja az én nememmel sem, de jobban érdekli a sajátja. Szerintem velem is csak azért sikerült összehozni, mert vannak fiús vonásaim. Azt mondta szereti, ha izmos az illető. – Mutattam fel a karomat, ami bár nem volt egy muszkli királynő, de nekem megtette. A röplabdázás eléggé fellendítette. – Tudod, vannak a yaoi mangák. Alexy biztos az uke akar lenni, bár nem tudom mi abban a jó... – Egy pillanatra elkalandoztam, de amikor visszatértem azt láttam, hogy Dominic teljesen zavarban van. Hupsz, talán nem egy férfival kellett volna ilyenről beszélgetnem. Viszont ő kérdezett! Viselje el a vele járó kitérőket is!
- Azt mondod, hogy ha fiú lennél, akkor száz százalékig biztos vagy abban, hogy seme lennél? – Mégis tudja, hogy miről van szó! Most lebuktál Dominic! Bár azok alapján, amit megtudtam Alexy – ról ezen meg sem kéne lepődnöm.
- Ja. – Bólintottam végül. Egy kívülálló fülével ez a beszélgetés egész bizarrnak tűnhet. Remélem, azért nem kerül bajba a férfi, amiért ilyenekről beszélget egy kiskorú vendéggel. Bár az is igaz, hogy én kezdeményeztem ezt a beszélgetést. Csak engem tudnak ezért felelősségre vonni. Nem lesz vele semmi bajom, az életem így is úgyis mozgalmas. – Kussolj szöszi és ne zavarj!
- Ez meg mi volt? – A telefonomat nemes egyszerűséggel repülő üzemmódba helyeztem, hogy még csak véletlenül se lehessen elérni. Úgy is csak azok kerestek, akik ma jól felbaszták az agyamat. Kezdve anyával, egészen Kyle – ig.
- Ne kérdezz. – Miért gyötrődök ennyire? Utálom Scarlett – et, de ami még ennél is jobban nyomaszt... lassan felemészt a harag és annyira gyűlölni fogom a férfit, hogy még a megmaradt ragaszkodásom se fog segíteni. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy keskeny határ választja el egymástól a szeretetet és a gyűlöletet.  A kettőnk kapcsolata olyan, mint egy hervadó rózsa. Még kitart, de csak a gondozáson múlik, hogy meddig. Még meg lehet gyógyítani. Kibimbózhat. Virágot bonthat. De akár el is hervadhat. A rózsa nem tud igyekezni, ő csak egy áldozat. És azt hiszem, itt én vagyok a rózsa. Ha Kyle nem akar változtatni, akkor baszhatom. Attól fél, hogy megszúrom? Hisz a rózsának tövisei vannak. De nézzen a bekötözött kezemre, utána majd tárgyalhatunk erről az egészről.
- Már tegnap is meg akartam kérdezni... mi történt a kezeiddel? – Arra lettem figyelmes, hogy egy kar elnyúlt a fejem mellett és nemes egyszerűséggel kivett egy paradicsom darabot a salátámból. Már hangról is felismertem. Összerándultam, a gondolataimat pedig rendezni kellett. Mit keres itt? Ennyire nem fut a szekér vagy mi a szösz? Azt hittem, hogy sikerült tőle megszabadulnom. Azt tudtam, hogy a külföldi sztárok jóval többet keresnek egy munka alkalmával, mint Tony egy év alatt, de azért az már a pofátlanság csúcsa, hogy folyton ellógja a munkáját! Ezt az utat választotta, szerezzen zenéket, majd énekelje fel őket! Magántanuló lett, ráadásul a tini lányok hatvan százaléka megveszik Tony kinézetétől és hangjától. Még csak ma töltötték fel a hivatalos oldalára a tegnapi két szereplését, mégis elérte az ötvenezret. Valamit nagyon tudhat ez a srác. De per pill leszarom, hisz most már összetudtak egyeztetni vele. Volt az a nyamvadt cikk, majd a tegnapi közös duettünk. Általánosságban egy tini sztárt mindenhol felismernek és most se történt másként. Persze, hogy engem is kiszúrtak, mert miért ne! Megérdemelne egy hatalmas pofont, de akkor elárasztanának az imádóinak mocskolódásai. Nem kételkedem a veszekedőképességemben, de az ötvenezer az mégiscsak ötvenezer....
- Közöd? És az meg az én parim volt! – Háborodtam fel, amikor eljutott a tudatomig, hogy szép lassan megzabálja a salátámat. Rácsaptam a kezére, a tálat pedig arrébb húztam. Nehogy már játssza itt az ingyenélőt, amikor sokkal több a keresete az én nem létező összegemnél! Ahhoz el is kéne kezdenem dolgozni... de, mint megszokhattátok... áldott lusta teremtés vagyok.
- Múlt idő. – Húzta incselkedő mosolyra a száját. A szemeimet forgatva elgondolkoztam azon, hogy miért ilyen idegesítő ez az alak. Olyan kis ártatlannak tűnt első osztályban. De ez a cukiság kiveszett belőle az évek múltával. Ki kéne töltetnem vele azt a Japán kocka tetszet, ami utalhat arra, hogy milyen a személyiséged.
- Fizess paradicsomonként százat! – Közöltem ellenvetést nem tűrő hangon, mert ínséges időket éltünk. Nem lehet mindenki tini sztár és nehogy már a fika egye az óvódást!
- Száz micsodát? – Normális, ha annyira idegesítő az arcán elterülő mosoly, hogy a legszívesebben azonnal behúznék neki egyet? Vissza kéne térni a középkori szabályokhoz. Lopás esetén vágják le az ember kezét.
- Fontot. – Dominic belátta, hogy már nem igen figyelek rá, így elköszönt. Mindketten láttuk a tekintetében a neheztelést és azt a bazi nagy kérdőjelet. Rosszalló pillantást vetett a szőke srácra, utána visszament dolgozni.
- Látom, még mindig tudsz zabálni. – Annak ellenére, hogy részben igaz volt a megállapítása, mégis sikerült rajta besértődnöm. Megtanulhatná, hogy mit mondhat egy lánynak, főleg ha ez a lány az exe is ráadásul! Másfelől az egyik fél rettentően utálja a másikat, az érzés pedig nem talált viszonzásra. Ilyen kapcsolatban állunk mi Antony Wilson – al.
- Akarsz valami konkrétumot vagy csak bosszantani jöttél? – Arcán megjelent egy elégedett mosoly, mire rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet. Nem tetszett a szeme csillogása és a tekintete. Csapdát sejtettem, amibe, ha belesétálok úgyis én kerülök ki vesztesen.
- Nem szeretnél motorozni? – Hatalmasat nyeltem és türtőztetnem kellett magamat, hogy ne sikoltsak fel és kiáltsak igent. Imádtam, ahogy a szél áthatol a ruhámon és intenzívebben érzem a körülöttem lévő dolgokat, mint az autóban! Ahogy a bukósisakon keresztül észlelem a dolgokat... oh, Istenem. Én ezt nem bírom ki! Muszáj igent mondanom, különben megőrülök. Különben is, mi baj lehet abból, ha felülök mögé és csak úgy megyünk? Szükségem van arra, hogy kilevegőztessem a fejemet.
Az ezután történtek bekerültek életem egyik ma is vitatott szituációjába. Még hosszú évekkel később se tudtam dűlőre jutni. Pozitív és negatív hatása ugyanúgy volt, mint minden másnak az életben. Ha azt kérdeznéd tőlem, hogy megbántam – e és visszacsinálnám, akkor nem tudom, mit felelnék. Ha csak az utána következő eseményeket nézném, a válaszom igen lenne. Megbántam, elakarnám törölni. De, ha az évekre kiható következményét venném figyelembe, akkor azt mondom, megérte az a kis szenvedés.
És így történt, hogy talán túlságosan is izgatottnak tűntem, miközben villámsebesen magamba lapátoltam a megmaradt ételeket. Lehet, hogy később még lesz utóhangja, de Tony egész jól szórakozott rajtam. Mivel nem ez volt a célom, így próbáltam lassítani. Azon viszont meglepődtem, hogy milyen jól elbeszélgettünk közben.
- Milyen régen nem ültél motoron? – Adott a kezembe egy bukósisakot, miközben a sajátját megigazította. Éppen azon nyünyörögtem, hogy ilyen fos sárga színűt adott, de a kérdésére felnéztem.
- Szerintem több mint két éve. – Eddig még nem bántam meg, hogy felültem a háta mögé. A bizalmam az pedig megint egy más kérdés. Mint emberben bíztam benne, de mint barát... most jön az a bizonyos késes idézet. Az ő kezébe oda nem adnám, megfordulni meg pláne nem lennék képes. Ha már megtámadnak, akkor legyen szemből. Hátulról igazságtalan, szemét, ráadásul még unalmas is.
Igazándiból nem kell mindig a rosszat feltételezni az emberről. Az is lehet, hogy Tony végre valahára kilépett a beszűkült látóköréből és észrevette, hogy nekem most rohadtul nincs hangulatom ehhez. Bár akár le is mondhatok erről az egészről és feltételezhetem simán csak azt, hogy azt csinálja, amihez kedve van. És nagyon reméltem, hogy nem bánom meg ezt a hirtelen jött ötletemet. Már csak azért is, mert Tony hirtelen megmerevedett ültében. Elég furán viselkedett, mintha ideges lenne. Tekintettel arra, hogy ő volt a sofőr, ez ránk nézve elég rosszat jelentett.
- Minden... – Én csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van – e. Meglehet, hogy csak a saját testi épségem miatt aggódtam, de ezért ki hibáztat? Ő pedig lehetett volna olyan kedves, hogy értékelje az igyekezetemet! De ehelyett rám kiáltott. Normális esetben ezt nem tűrtem volna, de összerezzentem a hangja élétől és komolyságától. Úgy beszélt, amitől megijedtem. Hihetetlen, de ha Tony komoly, akkor tényleg baj van. Vagyis most az volt, ez pedig elegendő indok volt, ahhoz, hogy szót fogadjak neki. Kivételes esetek egyike. Csak most minden olyan hirtelen történt, hogy mire észbe kaptam, hogy nem kéne elengednem a vállait, már késő volt és megtettem. Ne, ezt nem akarom. Olyan kétségbeesetten hangzott a belső hangom, de nem hiába. Hisz a fiú éppen ebben a pillanatban fordul be egy kanyarnál, ráadásul lassítani se volt hajlandó. Annyira igyekeztem, hogy megtudjam fogni a vállát, de persze, hogy egy bukkanónál kellett elmennünk, így még esélyt se kaptam. Kapaszkodás híján pedig... igen... leestem a motorról. Milyen szép is lenne, ha az idő ilyenkor lelassulna, de igazából az még inkább megijesztett volna. Hisz basszus az a halál előtt szokott történni! Viszont előttem még az életem se pergett le, egyszerűen csak megtörtént. Vagyis remélhetőleg élni fogok még pár évig és nem egy rosszul kivitelezett motorozás fogja elvenni az életemet.
Amikor a vállam a betonnak csapódott mintha valami kattant volna, a fájdalom pedig hirtelen hasított a karomba. Oh, ha csak az fájdult volna meg. Felkeltem volna és örömtáncot lejtettem volna mindenki szeme láttára. De miközben azon gondolkoztam, hogy miért... tehetetlenül tűrtem a beton kaliberű csúszdámon való „játszást”. Azt is megállapítottam, hogy rossz napot választottam az ujjatlan felső viseléséhez. Fogalmam ugyan nincs arról, milyen érzés az, amikor az embert megnyúzzák, de mivel centiről centire több bőr jött le a kezemről, a lábamról és úgy az egész bal oldalamról, így joggal állíthattam, hogy hasonlót éreztem. Gyerekek, maradjatok a csúszdánál, mert én egy életre megtanultam a leckét. Ezt nem tudod fájdalommentesen megúszni. A fájdalom őrjítő volt, de annyira, hogy úgy éreztem, ha megszólalok belehalok a kínba. Ismertem azokat a kis horzsolásokat, azok is tudtak fájni, de higgyétek el az még egy kellemes fagyi, ehhez az érzéshez képest! Hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul, a fájdalom pedig egyre jobban eluralkodott a testemen. Hiába is vártam arra, hogy elmúljon, mert tudtam, hogy nem fog. A semmit tevés annyival segítette elő a helyzetemet, hogy akaratlanul is elfutották a könnyek a szememet. Miért fáj ez ennyire? Mikor fog elmúlni? Meddig kell még eltűrnöm? A bukósisak egy katasztrófától választott el, mégis olyan volt az egész, mintha egy serpenyővel jól kupán vágtak volna. Folyamatos zúgás, a következő pillanatban pedig már nem tudtam kinyitni a bal szemem, a vér teljesen elborította. Amikor a számhoz is elért köhögni kezdtem... oh, édes Istenem! Valaki... segítsen.
A másik szememmel próbáltam valamit kisilabizálni a megrepedt műanyagon keresztül, de hosszú percekig nem állt össze a kép. Azt tudom, hogy konkrétan mi történt, de a miértjét azt nem. Idióta Antony, megakart ölni? Vagy mi volt a célja ezzel a nevetséges akciójával? Azt gondolta, hogy ez szórakoztató?! Mert én nem nevettem, hanem sírtam! Igazán kellemes érzés volt, ahogy a könnyeim a véremmel folytak egybe, de tényleg. És mire végre rendesen láttam az előttem elterülő képet, addigra egy erőteljesebb ütés érte a mellkasomat. A látvány pedig olyan mértékben kihatott rám, hogy a legszívesebben felordítottam volna. Néha tényleg voltak gonosz gondolataim, amiben millió szenvedést kívántam a fiúnak, de egy percig se gondoltam komolyan. Karma vagy Tony ezt már előre látta? A kocsi vezetőülési ajtaja teljesen behorpadt, és minden jel szerint sofőr is megsérült. Hármunk közül azt hiszem még így is én jártam a legjobban. Annyit kitudtam venni, hogy egyikük sincs eszméletnél. Ha valaki sürgősen nem segít nekik, akkor komolyabb bajuk is lehet!
A jobb karom még egészen használható volt. Fényévekkel jobb állapotban volt, mint a bal, amire estem. A zsebemet tapogatva megnéztem, hogy egyben van – e a telefonom. Pár karcolás, igazán strapabíró vagy, öreg barátom. Fel kell hívnom a mentőket.... A gyorshívóba léptem, amikor hirtelen valaki lenyomott a földre, de olyan hirtelen, hogy kiesett a kezemből a telefon. Utána kaptam volna, de a fájdalomhullám meggondolásra késztetett.
- Ne mozogj. – Ezt a hangot ismerem. Suhant át lassan a fejemen, miközben az illető a hátamra fektetett. Úristen, fektessen vissza oldalra! Ez kurvára fáj! – Nehéz eset vagy.
- Scott? – Végre eszembe jutott, hogy kinek is a hangja. Kicsit erőtlen volt és halk a hangom, de meghallotta. A barna szemű férfi bólintott.
- Mi történt? – Sablonkérdés és igazából válaszolni se tudtam nagyon. Leginkább azért, mert a fájdalom végül tette a dolgát és elég rendesen kiütött. Semmit se tudtam tisztán, de azt igen, hogy Tony megmentett attól, hogy komolyabban megsérüljek. Ezek szerint tényleg félreismertem.

81. rész - Hányadik?

 

Mikor felébredtem kellett még pár perc, amíg beazonosítottam, hogy hol is vagyok igazándiból. Nem a szobámban, az eddig oké. Ablakból is kettővel kevesebb volt, mint megszoktam, szóval Kyle szobáját is kilőhettem. És, hogy miért fordult meg a fejemben ez az eshetőség? El se hinnétek, hogy milyen egyszerű, de nagyszerű magyarázatom volt rá. Tegnap este, mint minden normális ember, én is lefeküdtem aludni. Hosszú ideig forgolódtam az ágyamban, de csak nem tudtam bedurmolni. Az a hosszú idő órákat foglal magába, mielőtt bárki is megkérdezné. Szóval inkább elővettem a mobilomat és lefoglaltam magam. Cikkeket olvastam, zenét hallgattam, animét néztem vagy éppen egy sorozatot.... egyszóval elvoltam. Igyekeztem kizárni minden zavaró vagy káros gondolatot az elmémből, amik leginkább anyához voltak köthetőek. Tény, hogy egyenesen rettegtem a találkozástól és a hírtől, amit közölni szándékozik. Egyik negatív tulajdonságom, hogy a sejtéseim általában beigazolódnak. És most kurva rossz érzésem támadt, szóval elkezdtem félni. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de hajnali kettő tájékán hallottam, ahogy valami hatalmas és egy idő után idegesítő zajjal hozzábaszódik valamihez. Én, kis naiv morcosan felkapcsoltam a villanyt és akkor szembetaláltam magam egy büdösbence hadsereggel, aminek az élén egy darázs állt. Az ember azt hinné, hogy túlzok, de mondom én! Az a három darab is felért egy haderővel. Szinte láttam a sapkájukat és a tankjaikat. A légi haderejük meg önmagában is halálos volt rám nézve, szóval nyúlcipő és átsprinteltem a férfi szobájába. Nem túlzottan méltányolta, hogy hajnalok hajnalán voltam olyan kedves és átmásztam rajta ezzel a térdem a gyomrába csapódott párszor. Szóval pár nyögés kíséretében felébredt.
- Mit akarsz? – Mordult fel rekedtes hangon, még mindig az álmossággal küszködve. Önkéntelenül is kirázott a hideg, amikor meghallottam azt a mély torokhangot. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, de hamar visszahúztam őket és mélyen magamba temettem őket. Miközben a belső, fegyházőr énem egy ásóval egyengette a földet, ahol az ide nem illő gondolatok nyugodtak, addig a régi, félénk énem felébredt bennem. Az a kislány, akire a szülei oly kevés időt szántak, így egyedül érezte magát. Most ő ült itt a férfi mellett és reménykedett benne, hogy nem elutasítás lesz a kérésére a válasz. Lehet, gondolnom kellett volna arra, hogy neki ma is kell dolgoznia, de az a lány megengedhette magának az efféle önzést. Ráadásul a férfinek négy óra múlva már kelnie is kell. Hupsz, na mindegy. Megesik az ilyesmi, ha az ember velem él együtt. Csak hatalmasra tágult pupillákkal figyeltem, ahogy lassan ülőhelyzetbe tornászta magát, a szemeit dörzsölgetve. Én egy türelmes ember vagyok, megvárom, amíg teljesen rám nem figyel... vagy, ha sokáig szándékozik ezt csinálni, akkor arcon puszilom. Ez is egy megoldás, sőt a lehető legjobb mód arra, hogy felébresszem abból a mély álomból, ahonnan nem szándékozott visszatérni. De nekem szükségem van erre az idióta, szóval kurva gyorsan ébredjen fel!
- Ébren vagy már? – Vontam fel a szemöldökömet türelmetlenül, mire a jutalmam egy csúnya pillantás volt. Hát... legalább most már tudtam, hogy nem aludt vissza. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, vártam, hogy teljesen rám koncentráljon. Amikor eljött ez a pillanat, fáradt tekintetét rám emelte, mire nagyon mélyen, az eltemetett gondolatokból egy kis bűntudat csírát bontott. A lehető leghamarabb kiakartam tépni, lehetőleg gyökerestül.
- Szóval... mit akarsz? Ha valami lényegtelen faszság, kint alszol a lábtörlőn. A jó voltadból felszabadult az a hely. – Mondta két ásítás közepette, közben tekintete lentebbre vándorolt, egészen a hálóingnek használt pólójáig. Az arca rezzenéstelen maradt, de tudtam, hogy megannyi kérdés gyülekezett fel a fejében. És igazság szerint egyikre se akartam válaszolni, mert milyen jó indok van erre? Hisz még csak nem is járunk, a testvérem se. Csak a szívbátyám.  Valószínűleg az aggályaimmal együtt elküldene a francba, ha megtudná, hogy miért nem tudtam eddig elaludni. Ha otthon lennék, Nigel pólóját kértem vagy egyszerűen csak elvettem volna. A gyomrom így is a tizedére zsugorodott, nincs szükségem egy veszekedésre is még hozzá.
- Ne mond azt, hogy lényegtelen! – Csattantam fel. – Akár az életem is lehet a tét! Ha nem akarod, hogy hajnalok hajnalán kórházba kelljen szállítanod, mert allergiás rohamot kaptam egy darázscsípéstől, akkor most azonnal felkelsz és megölöd azt a dögöt! – Ennyit arról, hogy szépen és emberi módon megkérem valamire. Azt mondják, hogy a kedvességgel sok mindent elérhet az ember, talán meg kéne fogadnom ezt a tanácsot.
- Allergiás vagy a darázscsípésre? – Valószínűleg költői kérdésnek szánta, ugyanis amikor szóra nyitottam a számat, megérezhette, hogy nem túl szalonképes, így leintett és folytatta. – Nem is fontos válaszolnod rá. Az igazság az, hogy nem érdekel. Egy kicsit sem! Tudod te mennyi az idő? – Pillantott ingerülten az éjjeliszekrényen hagyott digitális órára. Csak némán odafordítottam a tekintetemet és megállapítottam, hogy hajnali kettő múlt. A heves kirohanása meglepett, azt hittem ebben a helyzetben számíthatok rá. – Ha a csöppnyi agyad nem fogná fel, nekem dolgoznom kell! Nem fogok nekiállni bogarakat hajkurászni hajnalok hajnalán. Menj át a nappaliba aludni!
- Kyle! – Igyekeztem olyan hangot megütni, ami hatást gyakorol a férfira, de nem sokra mentem vele. Ezt már csak onnan is veszem, hogy ő csak unottan megrázta a fejét és az ajtó felé mutatott. Azt lesheti! Én innen addig ki nem megyek, amíg tálcán nem hozzák elém a rohadt dögök holtestét! Majd örömtáncot fogok járni a tetemük felett és csak utána nyugszom meg. Ez az én egyetlen egy feltételem. Azt hiszem, nem kérek olyan sokat. Csak ki kell nyírnia pár bogarat. Emberek után rohangászik fényes nappal, lecsukja őket, leszereli, faszom tudja, hogy van ez. A lényeg, hogy pár bogártól csak nem riad vissza. Viszont minden jel szerint a fáradság erősen hátráltatta a munkája elvégzésében. A szemhéjai félig le voltak csukva, sőt még a feje is lefelé billent. – Nehogy visszaaludj itt nekem! – Löktem meg a karját morcosan, mire hatalmasat sóhajtott.
- Addig nem hagysz békén, amíg nem csinálok valamit, igaz? – Csak egy határozott bólintás volt a válaszom rá. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fel készülne állni, de ezt az ötletemet hamar elvetettem. Egyszerűen csak fejen dobott a takarójával.
Azt hiszem, ezután nem kell észlénynek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk mi történt. Győzködnie se kellett a férfinak, viszont a takarót nem fogadtam el. Az már a pofátlanság teteje lett volna. Csúnyán visszaéltem a vendégszeretetével, ezt én is beláttam. Igyekeztem változtatni rajta, de volt egy olyan rossz szokásom, hogy nehezen tudtam alkalmazkodni. Önző is voltam mindemellett. Szóval azt hiszem tíz év múlva sikerül elérni a lehetetlent. Amint eltűnt a félelemtől érzett adrenalin a testemből, erőt vett rajtam a fáradtság és hamar elaludtam. Valamikor félig felébredtem és éreztem, ahogy a kezeibe vesz, olyan óvatosan, ahogy eddig senki se és átvisz a nappaliba. Akkor nem akartam törődni vele, gyorsan visszaaludtam. Panaszkodni nem tudtam, a kanapé egész kényelmes volt, bár reggel úgy ébredtem, mint akit agyonütöttek. Nagyon nehezen akaródzott a felkelés. A torkom kapart, a fejem pedig fájt. Félreértések elkerülése érdekében kijelentem, hogy ez teljesen szokványos esetnek számított nálam, ha keveset, sőt még akkor is, ha sokat aludtam. Jelenleg a kettő között helyezkedtem el, miután kidörzsöltem a szememből az álmosságot, ránéztem a falon lévő órára és megállapítottam, hogy kilenc óra lesz pár perc múlva. Ráérek még, anya azt mondta, hogy menjek tizenegyre. Van még három egész órám, hülye lennék, ha elpocsékolnám.
- Nagyon remélem, hogy nincs igazam... – Motyogtam bele a párnának használt plüssmedvébe, amit Kyle hozott Kanadából. Nagyon kreatívan az ideköltözésem napján elneveztem Kumának és magamhoz öleltem. Nem tehetek róla, hogy ez a kis izé olyan nagy volt, mint az éjjeli szekrény, ráadásul még puha is. Takarónak is elment, szóval kész ezermester volt. És olyan kényelmes, hogy már kezdtem volna visszaaludni, amikor valaki az ellenségévé tett azzal, hogy becsöngetett. Akárki is az, halott ember. Nem érdekel, eldöntöttem, hogy teljesen figyelmen kívül fogom hagyni. Éljen csak még pár évig, lusta vagyok bármilyen merénylethez is. Az oké, hogy én ezt nagy gondosan eldöntöttem, de az illető nagyon megakart halni. – Menj a retkes francba!
- Én is szeretlek! – Jött a válasz az ajtó túloldaláról. Sajnos már nem tudtam meglepődni az érkezésén, annyira hozzászoktatott, hogy ez a trükk soha többé nem jön be. Annyiszor játszotta ezt már el, hogy még morogni sincs kedvem, vagy számon kérni. Én jobban szeretek otthon lenni, így nem értem a lányt, hogy miért van itt. Menjen haza a családjához! Biztos hiányolják... Ha pedig nem, akkor mindent értek. – Hol a morcos medvéd?
- Elment dolgozni. – Hulla módjára, holdkórosan vánszorogtam ajtót nyitni és akkor megláttam legjobb barátnőmet, aki egye meg a fene, de olyan hiperaktív volt, hogy leakartam csapni. Ásítottam, miközben félreálltam, hogy beengedjem a lányt. Nos, körülbelül én is olyan morcos lehettem, mint a macim. Még ha belegondolva ez Kyle – t is takarta.
- Szuper, akkor most nem fog kidobni! – Mennyire egyszerű dolgok tudták lázba hozni, ezen mindig is elcsodálkoztam. Lelkesen és pofátlanul is nekiállt felfedezni a ház minden szegletét. Már épp örültem volna, hogy leszállt rólam, amikor hirtelen megtorpant és nemes egyszerűséggel odatolatott elém. A szemei egészen elkerekedtek, amit nem tudtam hova tenni. Alaposan végigmért, majd olyat tett, amitől köpni – nyelni képtelen voltam. Felhajtotta a fölsőt és mielőtt reagálhattam volna le is hajtotta. – Miért nem szóltál?
- Miről? – Döbbentem meg teljesen, hisz olyan vádló volt a hangja. Már megint mit csináltam és ehhez miért kellett leellenőriznie a fehérneműemet?! Néha teljesen képtelen vagyok kiigazodni ezen a lányon.
- Valami bánt téged, nem? – Megmerevedtem, majd leeresztettem. Vajon érdemes a kételyeimről beszélni? Nem fog kinevetni? Rosszat sejtve húztam el a számat és éreztem, hogy ismételten remegni kezdek. Most már komolyan kezdett elegem lenni. Véget akartam vetni annak, hogy a félelem ilyen látványos és megállíthatatlan dologra készíteti a testemet.
Mindketten a konyhába vonultunk, ahol találtam a férfitól egy kis üzenetet. Szerintem csak nekem szánta, de úgy tűnik, hogy a közeli szeretteim körében elterjedt szokás a magánlevelek elolvasása. Komolyan, mint tegnap a bátyám. Mellékesen csak annyit írt, hogy bogártalanította a szobámat, plusz egy kedves üzenetet, hogy ne aggódjak, minden rendben fog menni anyával. Az üzenet első fele megmosolyogtatott, a második része pedig szomorúvá varázsolta ezt a mosolyt. Ezek után már le se tudtam tagadni Sue előtt, hogy valami bánt engem. Mindkettőnknek csináltam egy kakaót, majd az asztalhoz ülve elmondtam a félelmeimet. Félelmetes tehetségem van, ahhoz, hogy előidézzek dolgokat. Múltkor le is kopogtam, mégis most ott vannak azok a rohadványos hegek a kezeimen. Nagyon úgy tűnt, hogy azt a kisebb részletet elfelejtettem közölni a barátnőmmel, hogy szétvertem az öklömmel a tükröt, ugyanis könnyes szemekkel ordítani kezdett velem. Nála ilyen módon nyilvánult meg az aggódás és a félelem. Kénytelen voltam megmutatni a hegeimet a lánynak, aki miután látta őket, halálra ölelgetett. Ezek után kijelentette, hogy nem enged el egyedül anyához, ő is velem fog jönni. Mondjuk ennek kifejezetten örültem, de csak egy halvány mosollyal köszöntem meg.
- Amúgy hallottad, hogy jön két új diák az osztályodba? – Közölte velem csak úgy mellékesen, mire összeráncolt szemöldökkel kortyoltam egyet a kakaómból. Na, ne röhögtessen ki, mindjárt év vége van, erre két szerencsétlennek most támadt kedve átiratkozni? Egyáltalán ezt ő honnan veszi, vagy miért van az, hogy előbb tudja meg, mint én?! Látszólag az arcomra volt írva a kérdés, ugyanis megválaszolta. – Elfelejtetted, hogy a keresztapám ott tanít? Mindegy is, nem félsz?
- Mi van? Mitől? – Ami azt illeti tényleg féltem, de még mindig a mai találkozásomtól anyával. Szerintem nem ugyanarra gondoltunk... már megint.
- Hát eddig te voltál az új hús, mindenki rád figyelt, mi van, ha megkaparintják a helyedet? – Ennek a lánynak komolyan ilyen az élete, mert akkor elkezdtem sajnálni. Mióta kötne le engem az, hogy nem figyelnek rám azok, akik eddig se tették? Vannak barátaim, ők nem fognak otthagyni egy új srác vagy lány miatt. Ezt a gondolatomat a lánnyal is megosztottam, mire a száját húzogatta. Valami nagyon nem tetszett neki. – Mennyire vagy beszélő viszonyban az osztálytársaiddal? Nem a fiúkra gondoltam most, szóval jól gondold meg a választ.
- Iris és Rosalya hajlandóak beszélni velem. Bár az utóbbi mióta szakítottam Lysander – el nemes egyszerűséggel levegőnek néz, vagy nem tudom. Szűkítsük le a kört Iris – re. – Gondoltam meg magam végül. És a többiekkel mi van? Lisa, Charlotte, Amber és Carla... körülbelül úgy viszonyulok hozzájuk, mint a pestishez. Hátha fertőző a hülyeség vagy a picsaság. Kim, Viola, az elválaszthatatlan duó, akik még egy púpnak se felelnének meg a hátamon. Mindkettejüket ki nem állhatom, bár ellenszenvem leginkább arra a néger kurvára összpontosul. Végül Melody és Peggy... nem túlzás az, ha talán egyszer beszéltem velük az életben. Ez az eredmény nagyon anyaszomorító, talán változtatnom kéne rajta, vagy nem tudom.
Mivel untam a rólam való társalgást, így gyorsan témát váltottam és elkezdtem a lányt faggatni. Olyan keveset tudtam az iskolájáról, az osztályáról vagy arról, hogy mi is történik vele igazából. Nem sokkal lettem okosabb, de azért ez is több volt, mint a semmi. Sohase állítottam, hogy Sue olyan hülye lenne, csak hát a Black Stone egy elit magániskola. Szerintem nem tűrik az ehhez hasonló magaviseletet, amit a lány tanúsít.
Tíz óra körül még mindig nem jutottam el odáig, hogy átöltözzek. Kyle pólóját gyűrögettem, ami még a barátnőmnek is feltűnt. Nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy miért nem szóltam arról, hogy összejöttem a férfivel. Elég bambán nézhettem rá, ugyanis elröhögte magát.
- Ha nem vagytok együtt, akkor miért viseled a cuccait, ami pedig fontosabb... csipkés bugyi van rajtad! – Szóval nem felejtette el azt, amit látott. Ennek igazából nem örültem annyira. De végre kezdett összeállni a fejemben a kép. Sue azt hitte, hogy mi valami egészen más dolgot műveltünk Kyle – al, és ezért viselem a pólóját, valamint szexi fehérneműt. Pedig erről szó sincs igazából. Véletlen és balszerencsés egybeesés.
- Látta rajtam tegnap este, hogy nagyon kikészültem és megkérdezte, hogy tehet – e értem valamit. Én pedig elkértem az egyik pólóját. Nem akart nemet mondani. – Vázoltam fel röviden és tömören a helyzetet és ezzel a mondattal lezártnak is tekintettem a beszélgetést. Ezután nem igen szólaltunk meg, Sue pedig némán végignézte, ahogy a ruhákkal szerencsétlenkedem. Egy kicsit sem zavart a fürkésző tekintete, áhhh dehogy! Még szép, hogy zavart! Lehet, hogy legjobb barátnők vagyunk, de azért ez már túlzás nem? Lehet, hogy más elképzeléseink vannak a legjobb barát fogalomról és a vele járó feladatokról. Az én listámon biztos nem szerepelt a láthatom meztelenül vagy csak bugyiban a másikat tétel. Ezek szerint az övén igen.
- Írt neked a medvéd. – Nézegette a telefonomat, mintha ez totál természetes lenne kettőnk között. Szóval magánélet nuku, megértettem. Ha biztonsági kódot is raktam a telefonomon az alkalmazásokra, a lány egyből kitalálta, mert már olyan jól ismert. Éljen a barátság, meg a tököm tudja mi. – Nyomatékosította a lapon leírt üzenetet és megkért, hogy hívd fel, ha bármi baj történne. Nagyon cukker pasi, hogyhogy még nem estetek egymásnak? Én a helyedben rávetettem volna magam az első adandó alkalommal.
- Látod, ez a különbség kettőnk között. – Magamat is megleptem, amikor felhúztam egy harisnyát, a fekete melltartó fölé pedig egy combig érő fekete trikót. Sue szerint úgy néztem ki, mintha egy térdzoknit, egy kisgatyát és egy ruhát húztam volna magamra. Semmi nagyszabású dologra nem készültem, miért kellett volna kiöltöznöm? Megteszi, nekem tetszett a látvány. A hajamat és a sminkemet a lányra bíztam és isten a tanúm, de ennek a lánynak félelmetes tehetsége volt a divathoz. Viszont miközben a sminkemet csinálta történt valami számomra zavaró dolog. Több szájfényt is elővarázsolt a táskájából és amikor az egyiket kérte rosszat adtam oda neki. Amikor számon kérte rajtam teljesen összezavarodtam, mert igazából beismerni is képtelen voltam, hogy nem láttam élesen a címkét. Hogy kitérjek a válaszadás elől, masszírozni kezdtem a szemem körüli területeket. Azt olvastam, hogy ez segíti ellazítani az izmokat. Bár nem kérdezett semmit, láttam a szemein, hogy ezzel még nem zártuk le a témát.
Remek, most már eggyel több dolog volt, ami miatt aggódhattam.
Épp, hogy csak kiértünk az utcára, amikor éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A gyomrom émelyegni kezdett és dió nagyságúra összezsugorodott. Sue aggódva fordult felém, amikor teljesen lesápadtam, sőt még a víz is kivert, ha pedig ez nem lenne elég, akkor a torkom is elszorult. Levegőt is alig kaptam... A házunkig vezető úton megúsztam ennyivel, de ahogy megpillantottam az ajtóban álló anyát rögtön éreztem, ahogy az epe ádáz módon próbál a torkomon keresztül a felszínre törni. Nyugi kislány... nagylevegő, nem lesz semmi baj. Persze ezt magam se hittem el hisz csak rá kellett néznem anya falfehér arcára, erőltetett mosolyára és kócos hajára. Sohasem volt ilyen rendezetlen a kinézete. Ez már egyenlő volt azzal, hogy egy kisebb gond biztosan van.
- Sue, te mit keresel itt? – Ráncolta aggodalmasan a szemöldökét , amikor elhaladtunk mellette. Valószínűleg nem úgy kalkulálta a délelőttöt, hogy az én nyomi barátnőmmel is kelljen foglalkoznia. Sue – nak pedig félelmetes tehetsége van ahhoz, hogy ne érezze magát kellemetlenül. – Ami azt illeti ez a beszélgetés csak a családunkra tartozik.
- És én nem vagyok a család része? – Háborodott fel, aminek hála kicsikart belőlem egy halvány mosolyt. Egyszerűen imádom ezt a lányt! Mindig sikerült elérnie, hogy valamivel jobban érezzem magam.
- Nem. – A szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam a feltörő nevetésemet. Most már az is biztos, hogy anya is megmondja a tutit. Az étkezőbe lépve még hallottam a veszekedésüket, de nem igen törődtem vele, tudtam mi lesz a vége. Sue a végére olyan idegesítővé fog válni, hogy anya kénytelen lesz igent mondani neki. A lány mindig elérte azt, amit akart, még ha komplett hülyét is kellett magából csinálnia. Ezt bizonyítja azt, hogy nemes egyszerűséggel a földre vetette magát és hisztizni kezdett. Nigel a fejét fogta, válla rázkódott a visszafojtott röhögéstől, húgom pedig idegesen masszírozta a halántékát. A rosszullétem csillapodni látszott, amikor felfedeztem, hogy Mr. Lewis nincs jelen. Már csak ő hiányzott volna. – Jó, maradhatsz, csak fogd be!
- Szóval, miről van szó? – Pattant fel egy pillanattal később a lány, arcán nyoma se volt a műsírásnak, hanem széles mosollyal nézett körbe. Anya arca meggyötört volt, szinte lezuhant az egyik székre. Mintha folyton fáradt lenne és minden pillanatban szembe kéne szállnia az egész világgal. Hatalmas levegő után kaptam, és úgy éreztem magam, mint egy grillcsirke a sütőben. Azt hittem meggyulladok, olyan melegem volt. Istenem, könyörgöm, legyél kedves, ne pedig egy köcsög! Miközben anya valami olyasmit motyogott, hogy nagy az isten állatkertje, de alacsony a kerítése a kezeibe temette az arcát. Egészen olyan volt, mint aki menten elbőgi magát.
Megéreztem a vállamon bátyám kezeinek erős szorítását, mintha ezzel csak azt akarta volna sugallni, hogy minden rendben lesz. Nagyon reménykedtem abban, hogy igaza lesz.
- Talán ti is észrevehettétek, hogy túl hirtelen értek köztünk végek a dolgok apátokkal. – Fellélegeztem, eddig semmi betegségre vagy halálra utaló hír nem bújt meg a sorok között. Másfelől elkezdett érdekelni a mondatának története. Igen, túl hamar történt, még felfogni se volt időm.
- Nagyon is jól tudtuk, hogy mennyire megváltoztak köztetek a dolgok. – Vágta rá ingerülten a húgom, amitől anya nagyon megilletődött és még össze is rezzent. Engem is meglepett, hogy mennyire látszott az arcán és érződött a hangján, hogy elege van, még egy levegőt se akar szívni anyával. – Ne próbáljatok ilyen hülyeségeket beadni nekem. Minden nap veszekedtetek és ordítoztatok egymással, mióta ideköltöztünk!
- Yui... – Bár a rosszullét kerülgetett, azért mégis sikerült megütnöm egy normális hangot. Mi a fene történt ebben a házban, mióta leléptem? Elképzelni se tudtam, a húgom eszelős pillantása pedig kétséget se hagyott efelől. Mielőtt folytathattam volna, anya megköszörülte a torkát, ami nála azt jelentette, hogy a legszívesebben ezen már túlesne.
- Igazad van és sajnálom, hogy ki kellett ennek tennem titeket. Mindenre megvan az ésszerű magyarázat. – Hadarta, mire én rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet. Hihetetlen, de felvillant a fényképalbum, az egyetemen készült képek, Mr. Lewis, sőt még az is, hogy anya megcsalta apát. „Az is rátett egy lapáttal, hogy anyád különösen viselkedett mióta ide költöztünk és egy gyanú feléledt bennem. Mi van, ha...” Jutottak eszembe apa szavai és ekkor kezdett összeállni a kép.
- Köze van ennek ahhoz, hogy az egyetemen megcsaltad apát? – Szakítottam félbe és nem hittem, hogy lehetséges, de anya arca még jobban elfehéredett. Most már joggal lehetett érte aggódni, egy hullával is felvehette volna a versenyt, egész biztos nyert volna. Hupsz, lehet, hogy nem kellett volna olyat kikotyognom, amiről azt hitte, nem tudom. Megesnek az ilyenek. Nem hittem el, de Nigel arcára méla undor ült ki és hitetlenül, sőt kimérten nézett anyára, míg Yui idegességében a terítőt gyűrte.
- Ezt...
- Arra vagy kíváncsi, hogy honnan tudom? Apa mesélte. – Folytattam kíméletlenül. Örültem a ténynek, hogy visszatért a hangom, sőt még a rosszul létem is elmúlt. Fűtött a harag, a félelem és ezeknek társai. Tettre késznek kellett lennem, hisz nagy lélekerő kell a hírhez, amit közölni szeretne velünk. Ha nem így lenne, már rég kibökte volna, és nem rizsázna és köntörfalazna. Engem viszont kicsit sem érdekelt a mellé beszéd, rohadtul választ akartam kapni a kérdéseimre. Arra, hogy miért fordult ki a négy sarkából a világom. Most soha vissza nem térő lehetőséget kaptam erre, Sue pedig volt olyan kedves és befogta. Látszólag semmit se értett ebből az egészből. – Yui azt mondta, hogy apa nem találkozhat velem, vagyis az ő szavaival élve nem teheti. Mi ez az egész?
- Megnézted azt a rohadt videót, amit adtam? – Ordította el magát a húgom, mire meglepetésemben elfelejtettem becsukni a számat. A lány most komolyan ellenem lépett fel? – Ha nem csak magaddal lennél elfoglalva, akkor már mindent értenél! Egész évben a rohadt pasik után csorgattad a nyáladat, csodálkozol, hogy semmiről se tudsz, ami körülötted folyik?! Szállj már le a földre királylány!
- Neked meg mégis mi bajod van?! – Lehet, hogy nem néztem meg azt a rohadt videót, de csak nem lehet olyan fontos, hogy a húgom így kiakadjon rám. Yui helyett viszont anya válaszolt az előző kérdésre, amitől rögtön meg is feledkeztem a lányról. A testhőmérsékletem elhűlt, amikor meghallottam a válaszát és az indokát. Valami fájdalmasan belenyilallt a mellkasomba és nem hittem el, hogy ekkorát csalódtam anyában. – Kibékültem vele, nyolc év után végre azt éreztem, hogy legalább egy kicsit visszakaptam! Erre te elvetted tőlem!
Valljuk be: anya rendesen elcseszte ezt az egészet. Hatalmasat esett a szememben és nem hittem, hogy valaha is megtudok neki bocsájtani ezek után. Ezt már nem lehet helyre hozni, akármilyen keményen is próbálkozik.
- Terhes vagyok. – Mondta ki, mire szabályosan megdermedt a levegő a helyiségben. Yui felkapta a tenyerébe tartott fejét, a szemei alatt elhelyezkedő ráncok pedig mélyültek. Nigel elképedve, én pedig a történtek ellenére megkönnyebbültem, hogy semmi komoly baja sincsen. Viszont, amikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott igazából, akkor szó szerint lezuhantam az egyik székre és éreztem, hogy ismételten a rosszullét kerülget. Hallottam, ahogy mögöttem Sue beszívja a levegőt, majd mellém sétált. Kétségbeesett szemekkel néztem fel rá, mire megértően megveregette a vállamat.
- Megszívtad öregem, mostantól osztozkodnod kell, még jobban, mint eddig. – Alighogy kimondta, éreztem, hogy kivert a víz. Az utóhullám se maradt el, nemes egyszerűséggel a padlóra hánytam, ami nagyon komikus volt ebben a helyzetben. Nem hiszem, hogy sok olyan ember van, aki elokádta magát, csak, mert megtudta, hogy nagytestvér lesz. – Basszus, ne az új csukámra, ember!
- Oh, fogd már be! – Üvöltöttem fel ingerülten, mert el sem hittem, hogy valaha ilyet fogok hallani a negyvennégy éves anyám szájából. Basszus! Nem szép ilyet mondani, de túllépte már azt a kort, amikor az ember babát vállalhat! Ráadásul... ez azt jelenti, hogy Kyle – al lesz egy közös féltestvérünk. Valamiért a hírtől még rosszabbul lettem. Most már egész biztos, hogy félelmetes tehetségem van a dolgok előidézéséhez. Lehet, hogy anya nem beteg, de a másik tippem viszont helytálló volt.
- És én még azt hittem, hogy azt közlöd, összefogtok házasodni Mr. Lewis – el. – Sóhajtott fel fájdalmasan lassan és hosszan a bátyám, miközben nekidőlt a pultnak. – De ez ezerszer rosszabb. Komolyan, anya.... hány évesek vagytok ti? Ez annyira nem vall rád. Túl felelőtlenek voltatok Mr. Lewis – el!
- Mi van Dean – el? – Kérdezte értetlenül anya, mire három kérdő szempárral találta magát szembe. Ő a gyerek apja vagy nem? – Oh, van még itt két dolog, amit jó lenne tisztáznunk. A gyerek nem tőle van, hanem apátoktól.
- MI? – Talán kicsit túlzás volt ordítani, de ennyi váratlan hírt közölni, méghozzá felkészületlenül...! Ezt nem hiszem el! Lesz még egy vérszerinti kistesónk. Aki nincs rokoni kapcsolatban a sátánnal, sőt még a fiával sem! Valamiért egészen feldobott ez a hír... – Szóval... ti újra...
- Gyerekek, tizenhat hetes terhes vagyok. Még a válásunk előtt történt meg ez az aprócska baleset. – Húzta el a száját, de a kezét védelmezően a hasára helyezte, mintha attól félne, hogy eltudnánk venni tőle a gyerekét. Már pusztán a felvetés is nevetséges volt, de inkább meg sem szólaltam. – Apátok tud róla. Ami azt illeti nagyon boldog volt a hírtől. Főleg, amikor megtudta, hogy fia lesz.
- Fiú? – Csodálkozott a húgom, mire anya félénken bólintott. Mindhárman anyu hasát szuggeráltunk, de valljuk be, hogy nem sok látszódott. Ezt nem értem. Valamennyire domborodnia kéne vagy nem? Anya nagyon szomorúnak tűnt, így megböktem a húgom karját. – Valami baj van?
- Azt mondták az orvosok, hogy nagyon lassan fejlődik és kisebb is az átlagnál. – Fordította el szomorúan a fejét, mire minden haragom ellenére késként nyilallt a szívembe a fájdalom és az együttérzés. – A másik dolog, amiről beszélni szerettem volna veletek... költözünk. Ebben a házban nem igen férnénk el az öcsétekkel együtt, így úgy döntöttünk, hogy veszünk egy nagyobb házat.
- Döntöttünk...? Te meg ki? – Vonta fel a szemöldökét a bátyám, én pedig előre rosszat sejtve lejjebb csúsztam a széken.
- Hú ember, te aztán jól megszívtad! Osztoznod kell, új környezet, sőt még ismerkedned is! – A legszívesebben jól behúztam volna egyet Sue – nak, de nem voltam rá képes. Csak feszült figyelemmel vártam, hogy anya megszólaljon.
- Dean meg én. – Ezt nem hittem el... az a férfi képes valaki más gyerekét felnevelni? Miért nem fogja fel, hogy csak rontja a légkört és a jelenlétével mindenkinek fájdalmat okoz?! Én ezt nem akarom tovább hallgatni. Csendre van szükségem és egyedüllétre!

80. rész - ... mikor kialszik a fény

Igazándiból nem hiszek a véletlenekben, mert egyszerűen képtelenség, hogy létezzen. Van, hogy azt hallom az emberektől, a szerencse az véletlenek sokaságából áll össze. Az a helyzet, hogy nem vagyok sok istenhívő, a rómaiak vallását nem érzem a magaménak, így nyílván Fortunát se ismerem el. És itt le is zárul, hogy miért nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben. Bár néhanapján elhagyja a számat az istennő neve, de attól még nem változtat a tényeken. Mindkettőnek ő az istene. Ez pedig sok mindent megmagyaráz. Régebben olvastam, hogy sok minden saját magunkon múlik, valamennyire az önbizalmunkon és a gondolatainkon. Ha elhiszem, hogy például megnyerem ezt az idióta versenyt, elképzelem, hogy mit kapok érte cserébe, akkor bevonzom, felkészítem magamat az eshetőségre. Ez csak egy példa volt, de nyílván nem szeretném megnyerni.

Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a telefonom rezegni kezdett, pár perccel azután, hogy Castiel és Lysander levonultak a színpadról. Amíg Sue felzarándokolt, mint következő fellépő, addig én rezzenéstelenül néztem a két üzenetet, amit majdnem hogy, ugyanabban a pillanatban kaptam, más – más személyektől. Az egyik rövid, de lényegre törő volt, Shanda megkérdezte, hogy ráérek – e most, mert szeretne beszélni velem. Némi gondolkodás után válaszoltam, hogy pár perc és hívom. Ő rá nem igen haragudtam, mivel mióta középiskolások lettünk, azóta nem volt napi vagy heti kommunikáció köztünk, akkor beszéltünk, amikor valamelyikünknek eszébe jutott. De anya üzenete... azon felhúztam magam. Semmi bevezetés vagy valami, bocsánatkérés, magyarázkodás... egyszerűen figyelmen kívül hagyta a történteket! Van egy olyan érzésem, hogy észre se vette, hogy én most beduzzogtam rá. Azt is eltudom képzelni, hogy egyáltalán nem érzi magát hibásnak.
- Neked is küldött üzenetet anya? – Persze a bátyám nem ismerte a magánüzenetek fogalmát, így természetesnek gondolta, hogy megnézheti. Vetettem rá egy haragos pillantást, majd lemondóan sóhajtottam. Ezek szerint nem csak velem kell holnap beszélnie. Erős gyanú: el lesz cseszve a szombat délelőttöm. Nincs kedvem találkozni vele és azzal az izével... bocsánat... a barátjával. Tudom, hogy Kyle apja meg minden, de még ő is veszélynek ítélte meg! Haragszom anyára, de Mr. Lewis – re még jobban. Nem létezik, hogy valamit ennyire tönkretegyen és darabjaira zúzzon valaki, ha ő képes rá, akkor először megtapsolom, majd pofán verem. Végtére is a családomról van szó, nem hagyhatom egy szó nélkül, hogy széthulljon!
- Neked mit írt? – Csúsztattam a zsebembe a készüléket, eldöntve, hogy nem felejtem el felhívni a lányt. Legalábbis nagyon reménykedtem az elhatározásomban. De a pár perc egészen biztos dugába fog dőlni, ugyanis ahogy felpillantottam a fiúra, nagyon nem tetszett az arckifejezése. Ösztönösen telepedett rám az a bizonyos rossz érzés. Itt valami nagyon nincs rendben. Történt valami... valami nagyon rossz... amiről nem tudok.
- Nekem semmit, én még ott lakom a házban, de ti ketten szépen elhúztatok. Lehet, hogy nincs a helyzet magaslatán, kicsit szétesett, de nem viseli valami jól, hogy mindkét lánya fogta magát és elment. Az sincs az ínyére, hogy Yui apához cuccolt át. Számomra ez egy rejtély, min tudtatok annyira összeveszni anyával, hogy már a jelenlétét se bírjátok elviselni?
Felvontam a szemöldökömet, majd amikor szóra nyitottam a számat, Sue abban a pillanatban énekelte azt az igen helyzethez illő sort, hogy mindenki bekaphatja. Fejemmel a színpad felé biccentettem, majd a saját szavaimmal élve folytattam.
- Tudod mit? Menj haza és tanulgasd szépen a rendi országgyűlés kialakulását. – Vontam össze bosszúsan a szemöldökömet. Egy ilyen fontos dologról lemaradtam! Hát hallottatok már ilyet? Nem voltak hajlandóak beavatni abba, hogy Yui is lelépett, méghozzá apához! Most már kifejezetten utálom Mr. Lewis – t.
- Nincs ilyen tételem, hál’ istennek. – Hogy én mennyit szívtam azzal a tétellel, az szóban el nem mondható. Hülye kistanár tanította, ráadásul nagyon bénán is. A legszívesebben más szót használtam volna, de azt hiszem, megint kezdek átesni a ló másik oldalára. Még most se értem igazán, hogy mi történt, mikor vagy valami, csak arra emlékszem, hogy 1215 – ben kiadták a Magna charta – t.
Szerintem rajtam kívül nem sokan gondolkoztak kilencedikes érettségi tételeken, de ki tudja. Az egyik évfolyamtársam olyan magasztos gondolattal igyekezett haza, hogy Aragóniai Katalin, VIII. Henrik felesége, rokoni kapcsolatban áll – e Aragóniai  Beatrix – al, Mátyás király második nejével. Nagyon választ szeretett volna rá kapni. Nos... mindenkit más hoz lázba. Ha őt ez érdekelte, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem? Én is gondolkodom faszságokon, az emberek többsége pedig már nem is néz rám ferde szemekkel. Megszoksz vagy megszöksz, életigazság vagy mi a túró.
Igazság szerint egy idő után feltűnt, hogy túl nagy a csend a teremben. Sue se énekelt, a zsűri is kussolt, sőt még a tömeg is döbbenten meredt a színpad felé. Lemaradtam volna valamiről? Mindenki úgy bámulta a barátnőmet, mintha Szent Mária képében újjá éledt volna. Nem a világ hetedik csodáját hajtotta végre, csak elénekelt egy rohadt, magyar számot, amiben a kelleténél több káromkodás fordult elő. Lehet, hogy ez volt a probléma. A csönd forrása. Esküszöm, még egy tücsök is ciripelt! Óvatosan körbepillantottam, de szinte azonnal elfordítottam a tekintetemet, amikor megláttam, ahogy Scarlett undorítóan nyálasan átöleli Kyle – t. Egyáltalán nem segített az egómon az enyelgésük. Ők már felnőttek, csinálják diszkrétebben. Nem mintha valami szűzpicsa lettem volna, hogy folyton pasi után vágyódom, de valljuk be... szükségem volt arra, hogy valaki szeressen. Talán ez volt az én drogom. Azt akartam, hogy szeressenek mindegy milyen áron. A széjjelkaszabolt lelkemnek balzsam lett volna az az egy szó is, hogy hülye. Persze a hozzátartozó hang barátságosan és lágyan csendülne, ezzel kifejezve, hogy nem bántószándékkal mondta. Most már biztos, hogy szükségem van arra a pszichológusra. Valakivel beszélnem kell erről, aki segíteni is tud vagy megoldást kínálni. Legfőbbképpen egy olyan valaki, aki nem csesz le, hogy már megint elkúrtam mindent!
Ha valaki kurva gyorsan nem szólal meg, fejen dobom a nyanyát! – Körülbelül erről árulkodott Sue testhelyzete. Tény, nem szerette a csöndet és a feszült helyzeteket, de ezzel szerintem más is így volt. Iris a helyében már rég leájult volna a színpadról. Senki se hibáztatta, bár jobban örülnék, ha a mikrofon a kezében maradna, Rachel már ellőtte azt a poént.  Nem tudom, hogy Castiel gondolatolvasó volt – e vagy nem, de ő törte meg a jeget. Nevetni kezdett és előregörnyedve tapsolt és nagyokat hahotázott. Minden benne volt ebben: szeretet, barátságosság, ugyanakkor rosszakart és gúny. Pofátlanul kiröhögte, mert tudta, hogy úgy is jobbak voltak a lánynál és esélye sincs a győzelemre. Maximum hátulról.
- Nagyon ismerős vagy nekem... – Folytatta hirtelen az újdonsült kémiatanárunk, mire felvontam a szemöldökömet. Csodálkoznék azon, ha kitalálná a lány nevét. Sohase figyelt oda a fia barátaira, mélyen állította, hogy átmenetiek és majd lesznek újak. Engem megjegyzett, mert utált. Azt mondta hátráltatom, és csak leláncolom Kyle érzéseit, nem hagyom érvényesülni. Nem hagyom élni!
- Nem is tudom... lehet, onnan vagyok ismerős, hogy négy évig a fiad osztálytársa voltam, öt évig a barátja és már tíz éve a csaja legjobb barátnője! – Sue nem zavartatta magát, simán letegezte a férfit, bár joggal állíthatom, hogy nem engedte meg, sőt megtiltotta Werner Leo! Milyen kis bátor a BFF – em. Ahogy sejtettem, a tanár úr vállai megfeszültek és bár az arcát nem láthattam, de már az elképzelés is megért egy mosolyt. Imádlak Sue! De ez az este után tuti létrehozok egy mini zen kertet és azt fogom gondozgatni.  Csupa témába nem illő gondolat. Szuper, úgy tűnik, ma elememben vagyok. Sue végül mellém ugrált és boldog volt attól a tíz ponttól, amit kapott. Kevesebbre számítottam, úgyhogy elismerően megveregettem a vállát.  Közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni Alexy vizslató tekintetét. Mióta megkaptam az SMS – eket egészen érdekesen tanulmányozott. Basszus! Megígértem annak a hülyének, hogy felhívom!
- Mi a franc tartott eddig neked, Emo?! – Üvöltötte pár perccel később a készülékbe a lány, mire eltartottam a fülemtől. Behúzódtam az öltözőbe és arra felkészülve, hogy tízszer, ha nem húszszor, de bocsánatot kell kérnem.
- Bo.... Emo? – Ennyit a sajnálkozásról. Mert nem tetszett ez a becenév. Túl depressziós és hogy is fogalmazzak... copy volt. Másrészt eszembe juttatta a tavalyi nyaramat. Hideg borzongás futott végig a gerincemen és éreztem, hogy egyre jobban elveszítem a fejemet. Még a lábaimból is kifutott a vér, így erőtlenül rogytam le az egyik padra.
- Ja, Sue mindig így hívott téged általánosban. – Újabb infó, amiről jó tudnom. Vagy inkább jobb lett volna a létezéséről se hallanom. Mert ezek után fix, hogy most én verek szét egy gitárt, de a vörös hajú lány fején. – De nem ezért kértelek, hogy hívj vissza!
- Akkor meg?
- A sulitokban van spanyol szak? – Tudakolta, a hangja pedig komolyan csengett. Ha nem tudná... ez nem egy spanyol tagozatos gimnázium. Két osztálytípus van, az egyik az általános, a másik pedig az angol.
- Nincs. – Egyáltalán mi a francnak kell ennek a lánynak spanyol szak? Olasz tagozatos gimnáziumba jár, hahó! Talán át akar iratkozni ide? Kétlem, túl messze van innen. És túlságosan is közel lenne Sue – hoz, ami nem jelent túl sok jót annak fényében, hogy mostanában nem jönnek ki valami jól. Hetedik után egészen összemelegedtek és azt hiszem ez egészen most félévig tartott. Shanda – nak és nekem is megvan a véleményünk, nem kell mindenkinek tudnia. – Mert?
- Az a köcsög folyton azzal jön, hogy a csaja a ti sulitokba jár, hosszú, szőke haja van, rich bitch és spanyolt tanul. – Ez aztán a széles körű választék! Annyit szőke, kurvát ismerek a sulinkban, hogy meg se lehetne számolni. De a főkolompos egy osztályba jár velem. A ruháit elnézve és a hencegéseit hallva, tuti, gazdag a picsa. Ezek szerint Nathaniel is...? Belőle aztán ki nem néztem volna. Meg is feledkeztem a kárörvendő táncomról. Én megmondtam, hogy az a rohadt szerelem nem tart örökké, főleg, ha Valentin napon jönnek össze! Már megint igazam volt, és ez most... szar érzés. Hisz mégis csak milyen lelkes volt, amikor utoljára találkoztunk. Jó, a szemembe mondta, hogy kinyalhatom, de ettől eltekintve nem vagyok boldog a hírtől, hogy eljött az ő boldogan élünk, míg meg nem halunk komplementere. Magyarán az a retkes szakítás. – Nem árulja el a nevét, hogy milyen szakra jár vagy, hogy hány éves!
- Ennyire utál téged? – Bunkóság, ha csípőből nemet mondok a kérésére? Mert bizony nemet fogok válaszolni, mert semmi kedvem sincsen más emberek problémáit a nyakamba venni, és orvosolni őket. Ez a helyzet viszont a többinél is jobban idegesített, hisz egy pasi miatt történt. Mindketten tizenhét éves, az érett fogalomhoz közel álló nők vagyunk, legyen már más témánk a hülye hímeken kívül! Szerelem? Hah, kinek kell az?! Megmutatom a világnak, hogy nem minden tini lány felajzott kis szuka! Esküszöm, miután leérettségiztem elmegyek és a diakonissza leszek, szüzességi fogadalmat teszek és úgy is fogok meghalni, olyan tisztán, ahogy a világra jöttem! Leszarom, hogy nem segítettem hozzá a világot a fajfenntartáshoz. Szerintem egy minimális szinten mindenképpen betéptem, normális embernek vagy fantáziátlan hülyéknek ilyenek nem jutnak az eszébe. – Nekem dolgom van, szóval most hagyom, hogy egyedül hajtsd végre az önmarcangoló rituálédat. Ha bármi baj ér, én előre szólók, hogy még csak nem is hallottam az esetről.
- Kinyalhatod. – Ezt a mondatot követően kinyomtam a hívást és azzal a lendülettel el is terültem a padon. Vissza kéne mennem a tornaterembe, hisz nemsokára én következem. De nehezemre esett mosolyogni, hisz kétségek között gyötrődött a szívem, a gondolataim pedig újra és újra visszatértek anyához és a húgomhoz. Ez az egész túl bonyolult, és komplikált ahhoz, hogy egyedül megtudjam oldani. Nigel – nek kisebb gondja is nagyobb, mint ez az egész. A család is fontos, de a jövője véleményem szerint elsőbbséget élvezett. Őt ezzel most nem szabadott zavarnom.
Csak lehunyt szemekkel feküdtem és még akkor sem nyitottam fel őket, amikor hallottam, ahogy az ajtó kinyitódik, ezzel beeresztve az öltözőbe unokatestvérem és Viktor hangját. Csak egy részletet kaptam el máris halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. Ismertem a számot, de csak is egy AMV – ből. Hogy te vagy a jel... hogy minden most kezdődik el... Itt tartott a dal, amikor az ajtó becsukódott, ezzel megszűntetve a kettejük hangjának csodás melódiáját.
- Riko? – A hang nem tartozott a baráti körömhöz, de még csak az utálóimhoz se. Mivel az osztályomba járó lányok többségével nem igen beszéltem, így váratlanul ért Peggy jelenléte. Beszéltünk mi már valaha? Nem hiszem, arra talán emlékeznék. Lassan elemeltem a szemem elől a kezemet és kifejezéstelenül bámultam a lányt. Ő ugyancsak így engem. Ez a beszélgetés jelenleg nem haladt se jobbra se balra. Ilyen, amikor az ember egy teljesen új emberrel készül megismerkedni? Vagyis... egy osztályba járunk lassan hét hónapja, de még így se tudtam megkedvelni vagy megutálni. Ő írta a suli újságot és bár voltak cikkei, amik nem tetszettek mégsem ragadt meg a fejemben.
- Mhm... – Néztem elgondolkozva a lányra. Vajon akarhat tőlem valamit, vagy egyszerűen csak idefújta a szél? Nem tudtam eldönteni, ez pedig felettébb felkeltette az érdeklődésemet. – Szeretnél valamit?
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy nem fog megszólalni. Az a fajta csend telepedett közénk, amit jobb volt nem megtörni, mert akkor a helyzet csak még kínosabb fordulatot vett volna. De a tekintete fokozatosan tört meg, ezek szerint ő sokkal rosszabbul viselte a csöndet, mint én. Ohó, ha én nem akarok megszólalni, akkor rekordot tudok dönteni! Mert engem senki se tud rászedni arra, hogy olyat tegyek, ami az ellenemre van. Őszintén, ez a beszélgetés kezdett abba a körbe tartozni. Felőlem álldogálhat egymagában, kifejezéstelen tekintet keretében, csak az ne legyen a közvetlen közelemben.
- Én... – Kezdte furcsán, rekedtes hangon, ami a következő pillanatban elcsuklott. Felvont szemöldökkel vettem tudomásul, hogy annyira zavarban volt, hogy összevissza makogott, érhetetlen ragokat helyezett szavak után, sőt semminek se volt egy fikarcnyi értelme se. Nem hasonlított a bátor, akaratos, mindenre elszánt suli újságos csajra, aki bármire hajlandó információ fejében. Lassan felültem, most már biztos, hogy akart tőlem valamit. A szemei idegesen mozognak ide – oda, egy pillanatra se állt le. Mi a...? Rohamot fog kapni, esetleg elájul? Nem vagyok az a különösebben szívbajos csaj, kivéve, ha darázsról van szó. Amikor utoljára szerencsém volt közelebbről is megismerkedni egyel, akkor kifogtam egy kifejezetten szerencsétlen és ostoba példányt, aki úgy gondolta, hogy inkább megdöglik, annak fejében, hogy fájdalmat okoz vele. Szerintem a haláltusája közben elégedetten vigyorgott látva, hogy a lábam a kétszeresére dagadt és még ráállni is képtelen voltam. Megérdemelte a halált. Rusnya, haszontalan, hülye dögök. Utálom mindegyiket!
Mivel (remélhetőleg) a helyiségben egy fekete – sárga csíkos ellenség se tartózkodott, így minden figyelmemet a falfehér lányra fordítottam. A szemeim kidülledtek, a szemöldökömet pedig összeráncoltam.  Mit akar tőlem? Most már kezdett rohadtul érdekelni. Értenem kéne a testbeszédet? Mert furcsa hangokon kívül nem igen adott ki értelmet magából. Viszont beharapta az alsó ajkát, szemei pedig egészen kétségbeejtően csillogtak. Végigpásztázott tetőtől – talpig, mire elfintorodtam és hasonlóan cselekedtem. Semmi extra nincs a kinézetemben vagy a ruhámban... Egyszerű, kopott farmergatya, egy pántos, fekete fölső és pulcsinak avanzsálódott, kockás ing, amihez egy sportcipőt társítottam. Hajam azt a benyomást keltette, hogy elkezdtem egy kontyot megcsinálni, de meguntam, így félbehagytam. Smink? Az nem igen volt rajtam, kivéve azt, amit Sue rám kent.
Már épp megszólalt volna, emberi hangon, amikor az ajtó kivágódott én meg azzal a lendülettel mutattam be, annak, akárki is legyen az, aki benyitott. AZ én estesemben a rosszkedvű, összehúzott szemű Kyle. Ennek is mi baja lett hirtelen? Nekem nagyon úgy tűnt, hogy egész este valami részeges boldogság lengte körbe. Őméltósága talán elszakadt a barátnőjétől és azt jött ellenőrizni, hogy nem kavarok – e egy csajjal?
- Cica, ketten keresnek és melegen ajánlom, hogy ne a szépséged, hanem a hangod miatt. – Közölte, mire nekem szabályos kérdőjel jelent meg a fejem fölött. Miért, létezik szabálytalan is? Haha, de vicces lettem hirtelen. Hagyjuk, a lényeg annyi, hogy nem vágom, miért szakadt ki a mámorító boldogságból és lépett be a mérgező, általam sugárzott légtérbe. Mai felfogással és szemlélettel nézve Kyle most egy randin volt a potenciális barátnő jelöltjével. Ráadásul ezen a gagyi koncerten, amin bár jó hangú fiatalok léptek fel, de azért na. Magamhoz is lenne egy rohadt kérdésem... Miért vágom saját magam alatt a fát?! Különben is, miért vagyok ilyen kotnyeles? Mániámmá vált a családtagjaim és a közeli barátaim szerelmi életébe bemászni? Anya, Nigel, Tina, a húgom és még Kyle is? Le kell állítanom magam. Bár az is igaz, hogy egyáltalán nem könnyítettem meg a családtagjaim életét. Sőt! Azt hiszem öregedtek miattam minimum húsz évet. Apa magasról leszarta, hogy kivel kavarok és kivel nem, anya néha úgy tett mintha érdekelné, ilyenkor átment feddőbe és ott volt a bátyám, akinek azt hiszem a legtöbb galibát okoztam. Ő tényleg féltett és a legszívesebben harminc éves koromig bezárt volna egy kastélyba, mint aranyhajat. Nem voltam és még most se vagyok olyan könnyű eset. A húgom meg... na őt hagyjuk. Észrevétlenül alakítja a háttérben a szálakat és csak akkor jut el ez a tudatunkig, amikor már elérte a célját.
- Te meg kikről beszélsz? – Ráncoltam össze bosszúsan a szemöldökömet, mert nem tetszett a tekintete. Hogy is mondjam... amikor a szemeibe néztem, akkor úgy éreztem, mintha kereszttűzben állnék egy harcban. Nem nagyon érdekelte volna, ha engem is eltipor csak, hogy legyőzze a másikat. Villanások, szempillantás alatt történtek, én pedig magamat is meglepve könnyű szerrel hárítottam. Kezdett rólam lepattanni mások dühe. Igazából akkor kellett volna megtartanom az akaraterőmet, amikor jogtalan másik dühe, de nem bírom visszafogni magam. A kezeim ökölbeszorultak, szinte azonnal megéreztem a vele járó fájdalmat. Sok pofont adtam már ezekkel a kezekkel, és most mégis milyen könnyen tönkretettem őket. Lehet, hogy pár hét múlva már nem fogom érezni a kínt, viszont a vele járó hegek egy örök életre emlékeztetni fognak arra a napra. Sohasem fog begyógyulni, ez pedig már most égeti a tenyerem. Egyelőre kötés fedi, eltakarva mások kíváncsi szeme elől, de egyszer le kell vennem.
- Szomszédlány! – Stenly szinte fellökte a férfit, de nem azért, mert olyan hevesen sietett be. Az csak mellékes indok volt. Az alattunk lévő szinten lakó úgy gondolta Kyle nagyon rossz helyen áll, így nemes egyszerűséggel arrébb taszította, arcáról viszont nem tűnt el az a furcsa mosoly. A szemei is csillogtak, a kelleténél kicsit jobban. Ezer százalék, hogy van egy kis alkohol a férfiban. Az ő biztonsága érdekében ajánlom, hogy ne rendezzen semmilyen jelenetet se. – Kösz, hogy meghívtál! Szarrá untam az agyam a kocsmában. – Bingó. – A zene viszont fos, nincs valami metálosabb vagy rockosabb?
- Csak magyar számokat fognak ÉNEKELNI ma este. – Világosítottam fel elkerekedett szemekkel. Ennek tényleg nem tűnt fel, hogy valaki áll a színpadon, a kezében egy mikrofonnal? Jézusom, mit ivott ez és mennyit? Van egy olyan erős gyanúm, hogy emiatt még bajba fogok keveredni a mai nap folyamán. Viszont a szekrényt, na azt nem fogom kifizetni, bánom is én, hogy Stenly káromkodva elkezdte szétverni! A másik... ami miatt aggódtam, az az volt, hogy Peggy visszanyerte a természetes arcszínét ugyan, de földbegyökerezett lábakkal figyelte a férfi dührohamát. Ez egészen addig ment így, amíg Árián be nem futott. Bocsánatot kért a földre lökött férfitól és igyekezett lenyugtatni a dühöngő férfit. Neki egész hamar sikerült ez a lehetetlennek tűnő feladat. Ez a férfi egy kész angyal, biztos rendelkezik valami különleges képességgel! Remélem, felruház isteni képességeivel, hogy ne menjek neki a kémiatanáromnak. Hisz angyali türelem kell ahhoz a köcsöghöz.
- Jól vagy? – Kérdezte Peggy az én drága „bátyámtól”, akinek ebben a szent percben legszívesebben betörtem volna az orrát. Nem tehettem róla, teljesen jogtalanul lett dühös rám! Van ilyen, nem lehet mindenki szemében szerethető. Máris ellent mondtam magamnak, mert az igazság az, hogy imádtam a férfit és örültem, hogy megismerhettem. Ritkán futok bele ilyen emberekbe... egyszer ő is volt középiskolás, aminek már az elgondolása is felfájással jár... szóval inkább hanyagolom az ehhez hasonló képeket és a lényegre koncentrálok. Kyle már hat éve leérettségizett és pontosan ennyi év körkülönbség van köztünk.  Igazándiból érződnek az évek, amelyek elválasztanak minket, csak nem negatív értelemben. Totálisan pozitív hatást gyakorol rám. Ez az egész mizéria egy nagy hülyeség. Nagyon jól elvagyok a férfival, példát statuál és vigyáz rám. Számíthatok rá és tényleg olyan ez az egész, mintha kaptam volna még egy testvért.
- Persze. – Morogta válaszként a férfi, amitől egy pillanatra megfeledkeztem magamról és elmosolyodtam. Nem fogja megjátszani magát mások kedvéért, ritkán látom felszabadultnak és boldognak, de amikor ez megtörténik, akkor szinte sugárzik. Szeretem, amikor nevet. Mert biztosra tudom, hogy őszinte. Ha egy valamit megtanultam az elmúlt pár hónap alatt róla, az az, hogy hozzá bármikor fordulhatok őszinte véleményért. A kezemet nyújtottam neki, mire gyanakvó tekintet kíséretében megragadta. Mintha képes lennék visszalökni... bár.... ez nem is olyan rossz ötlet! Nem, semmi ilyesmit nem fogok csinálni! Jó kislány leszek, hogy bízni tudjon bennem. Nos, amikor rászorított a kezemre és elkezdtem felhúzni, akkor rádöbbentem, hogy sokkal nehezebb, mint én. Az izmaim pedig nem voltak olyan erősek, hogy egyedül elboldoguljon egy életerős, egészséges és tettre kész rendőrrel. Még szerencse, hogy ezt ő is belátta és a munka 70% - át átvette magára.
- Miért vagy ilyen magas? – Ráncoltam egyből a szemöldökömet, amikor fölém tornyosult. Kérdésemre unottan pillantott rám, látszólag utált erre válaszolni. De komolyan, ha húsz centi különbség nem volt köztünk, akkor egy se! – Hé, a szemedre is van kifogásod vagy elfogadod, hogy vörös és kék színűek?
- Színvak vagy, cica. – Engedte el a kezemet, ami eddig fel sem tűnt. A válasza viszont nagyon nem tetszett. Tuti vörös, efelől nincsenek kétségeim. – Ez egyszerű heterokrómia. Semmi varázslat nincs benne. A szemem pedig ugyanolyan barna, mint anyának és apának.
Belegrimaszoltam a mondandójába, hisz a halál fogja elhinni, hogy barna a szeme.
- Ezzel az arccal olyan vagy, mint egy hörcsög. – EGY HÖRCSÖG?! Ez mégis mit akar jelenteni? – Most meg, mint egy hal.
- Úgy látom, nagyon jól szórakozol. – Ez a gyerek... nem tudtam eldönteni, hogy utáljam vagy bírjam. Annyira lehetetlen és kiszámíthatatlan volt.
- Na, végre valamit jól látsz! – Csettintett tettetett elismeréssel a hangjában.  Valószínűleg megláthatta a duzzogó arcomat, mert óvatos mosolyra húzta a száját. – Akkor is igazam van, ha tetszik neked, ha nem. Lehet, hogy az emberek megbámulnak egyszer – kétszer, de semmi különleges sincs a kinézetemben. A hajam szőke, heterokrómiám van: az egyik szemem barna a másik kék. Csak egy bizonyos fényben látszik vörösnek. Te is zöld szemű vagy, csak a hajad és a bőrszíned miatt türkiznek tűnik.
Válasz nélkül hagytam a megjegyzését, indultam volna már vissza a tornaterembe, amikor eszembe jutott Peggy. Ő csak meredten nézett, nagyon úgy tűnt, hogy megszólalni nem igen fog. Ha ő nem lép, akkor engem hidegen hagy ez az egész.
- Hány pontot kapott az unokatesónk? – Ugrottam Nigel hátára vidáman, igyekezve elterelni a gondolatait. Ahogy közelítettem felé elég magányosnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy mélyen a gondolataiba merült. Lehet, valami bántja. Vajon elmondaná nekem, ha rákérdeznék?
- Tizennyolc. Nem tudom, mi baja van a majdnem apósodnak, de úgy tűnik, mindenkiben a hibát keresi, ki akarja élni a dühét valakin. Egy pozitívumot se mondott eddig senkire se, de a hangja nem csend rosszindulatúan. Betti mégis majdnem fejen dobta a mikrofonnal, amikor közölte, hogy egyszer elpróbált vacak a számuk, ami egy hamis és érzelemmentes szerelemről szól, ráadásul még a hangjuk sem passzolt egymáshoz. – És még csodálkozik, hogy utálom. Belegondolni is rémes, ez az alak akár még az apósom is lehetett volna, ha úgy alakulnak köztünk a dolgok a fiúval! Bleh, elcseszte volna az egész életemet. Ebben biztos vagyok. Jézusom, akármennyire is haragszom most Ian – ra, elkezdtem sajnálni, amiért Werner Leo lesz az apósa. Szerintem nem gondolta alaposan végig ezt az egész „Kérjük meg Werner Nicole kezét” dolgot. Basszus! Ha ezt Rachel megtudja, akkor bele se merek gondolni, hogy milyen jelenetet rendez. – Mindjárt te jössz, nem?
- Ja, Chloe magánszáma után téphetek fel a színpadra mindenki előtt leégetni magam. – Ebben a pillanatban kezdett énekelni a lány, én pedig mozdulatlanná dermedtem ott, ahol voltam. Speciále a bátyám hátán. Eleinte azt hittem, hogy ő is úgy jár majd, mint Iris, de tévednem kellett. Annyira azonosult az általa választott számmal, hogy az ember simán elhihette, hogy mindezek az énekes érzései. Holnap már mindent bánok... A fájdalom ott ült a szemében, a lábait lógatta, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt az észrevételemet. Helyette a lány testvéreit kerestem, de a látványtól teljesen összezavarodtam. Armin tüntetően elfordította a fejét, arca komoly és feszült volt, míg öccséé szomorú és keserves. Ezek hárman titkolnak valamit. Tudatosult bennem, a felismeréstől pedig összerezzentem. Ki gondolta volna, hogy az ikreknek is van egy múltjuk, amit el szeretnének titkolni? Vajon Sue tudja? Mintha csak a kérdésemre válaszolt volna kérdő tekintetével megkeresett engem. Ezek szerint halott ügy, még Armin sem mesélt erről. Tényleg valami komoly dologról lehet szó.
Lassan lecsúsztam a bátyám hátáról, majd mellé sétálva a pulcsija ujját kezdtem el húzogatni, ezzel jelezve, hogy figyeljen rám. Amikor végre valahára hajlandó volt rám figyelni, akkor még jobban megrántottam a pulcsiját, hogy közelebb hajoljon hozzám.
- Nem gondolod, hogy Armin – ék furán viselkednek? – Szemeivel megkereste az említett személyeket, Sue szinte belemászott barátja aurájába és ijesztően közelről vizslatta, összehúzott szemekkel. Mintha erről tudomást se venne a fiú, továbbra is komoran meredt maga elé, leplezve az idegességét.
- Te meg a nyomi barátnőd smároltok velük, szóval jobban ismeritek őket, mint én. Csak annyit látok, hogy a bohóc szomorú, a kocka pedig emberien komoly. – Akár meg is sértődhettem volna az első mondatán, hisz egy ideje már nem is.... smároltunk. Jesszus, de utálom ezt a szót használni. Csókolóztunk, nyalakodtunk, puszilkodtunk, bármi csak ne smár! Dühöngve figyeltem Chloe – t, aki a dal abbahagyta után, lehunyta a szemeit és pár másodperc erejéig csöndben összeszedte a gondolatait. Csak miután visszatért lélekben is a színpadra, utána állt neki a zsűri kivesézni a produkciót. Nem kételkedtem abban, hogy magas pontszámot fog kapni. Nem is csalódtam akkorát. Az ének tanár le volt nyűgözve, határozottan kijelentette, hogy sok hasonlóságot lát a bátyja és közte, valamit olyan tisztán és érzelmesen adta vissza a dalt, hogy még ő is elérzékenyült egy pillanatra. A lány csak halkan megköszönte, utána tovább hallgatta az igazgató dicshimnuszát. A koca még meg is kérte, hogy iratkozzon be a mi sulinkba, mire Chloe arca ijesztően fehérre színeződött. Sohasem gondoltam bele, hogy miért nem jár ide, sőt Sue elmondása alapján a Black Stone– ba se. Talán magántanuló vagy kollégista valami másik városban? Annyi biztos volt, hogy a lány nem hagyta, hogy a szerep játssza őt. Lehetséges, hogy egy teljesen új ember bőrébe bújt. Vagy az is lehet, hogy... ahogy néztem... arra a következtetésre jutottam, hogy őt összemosták a testvéreiből. A kinézete mindenki szemében Armin – t idézték, a tökéletes hangjáról már nem is beszélve. Nyitott, barátságos, a saját neméhez vonzódik, vidám és optimista. Ki ez, ha nem Alexy? Hogy nem vettem ezt észre eddig? A szemeiben lapuló magányt és fájdalmat?
- A feje tetejére fordult a világ? Erik edző négy pontot adott, de Werner tanár úr maxot? – És így lett az összesített eredmény tizenkilenc pont. Attól kapott a lány levonást, akitől az ember a legkevésbé se várta volna. Ő eddig mindenkinek öt pontot adott kivétel nélkül. – Egy kalappal húgi.
- Köszi. – Öleltem meg gyorsan, gondoltam erre még szükségem lehet a színpadon. Ahogy mindenkit ellöktem az utamból, úgy találtam magam szembe Tony – val. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mikor megláttam széles és magabiztos mosolyát. Érthetetlen szavakat suttogott, amit a zajtól nem értettem, a szájról pedig képtelen voltam leolvasni. Azt hiszem ez így volt jól.
Hagytam magamnak egy szusszanásnyi időt, ez alatt a mikrofont szorító kezemet bámultam.
- Messze a város, ahol születtem.... – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kémiatanár szemei a kezdő sorok hallatán összeszűkültek. Ahogy Kyle neheztelő pillantása, ez is lepattant rólam. Miért hiszi azt, hogy hatással lehet rám? Az csak egy egyszeri eset volt. Viszont most itt állok a színpadon és szívemet és lelkemet is beleadom ebbe a számba. Mert minden sorát komolyan gondoltam. Még egy éve sincs, hogy elköltöztem, mégis visszasírom azokat az időket. Egyik helyet sem könnyű elviselni számomra, mindenhol fenn áll a veszély, hogy rohamot kapok az emlékektől. Az „eset” után még ott éltem még három hónapig, szinte némaságba burkolózva, mégse történt semmi említésre méltó. Ebben a városban pedig, ahol a teste nyugszik és a családja lakik... Több kárt tettem magamban, mint eddig bármikor az elmúlt tizenhét év folyamán. Hatalmas fájdalom nehezedett a mellkasomra, most, hogy a halott barátomra gondoltam. De egyben úgy is éreztem, mintha itt lenne mellettem és engem nézne. Amikor ahhoz a sorhoz értem, hogy „ha kell, válassz másik csillagot..”, akkor a velem szemben ülő kémiatanár szemei rémülten kerekedtek el és feltehetőleg rosszul vett levegőt, mert köhögni kezdett. Összezavart, hogy nem ő volt az egyetlen, aki furán reagált erre a sorra. A bátyám leesett álla, Tony űzött, szinte rémült tekintete, Tina elborzadása, Kyle hitetlen és megrökönyödött arca... valamint a legjobb barátnőm zokogása... minden volt, csak érthető nem.
- Mr. Werner, jól érzi magát? – Tudakolta aggodalmas arckifejezés közepette az igazgatónő, amikor abba hagytam az éneklést. Miután a férfi megnyugtatta az állapota felől, bezsebeltem egy kedvesnek nem mondható pillantást. De jó... most már ezért is én vagyok a felelős? Mi lesz, ha szívrohamot kap, börtönbe zárat?
- Kivételesen szeretném én kezdeni az értékelést. – Fojtotta bele a szót az énektanárba Mr. Werner, mire rosszat sejtve összeráncoltam a szemöldökömet.  Lehet, hogy elsőként akar mindenki füle hallatára megalázni! Ha ez így lesz, akkor esküszöm, hozzá vágom a mikrofont, nem érdekel, hogy a tanárom! – A dalválasztással kapcsolatban... köszönöm. Igazán jót tett a lelkemnek. Tudom, vannak ellentétek kettőnk között, egyikünk se kedveli a másikat, sőt, én kifejezetten utállak.
- Az érzés kölcsönös... – Morogtam az orrom alatt, miközben éreztem, hogy az össze vart sebek lüktetni kezdenek a kötés alatt. Igyekeztem elnyomni az érzést, de nem igen sikerült. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy a szemem sarkából megpillantottam, ahogy Nigel és Kyle beszélgetnek. A bátyám egészen komoly volt, míg a másikjuk hitetlen arccal megrázta a fejét. Ritkán láttam őket beszélgetni, rohadt kíváncsi vagyok, hogy miről lehetett szó. Hm.. és tetszik Kyle felsője, ha hazaértünk talán lenyúlom. Kettejüknek hála lemaradtam a sátán mondandójának a feléről. Biztos nem lehetett olyan lényeges, de mivel egészen elérzékenyült az arca már bántam, sőt szidtam azt a két majmot.
- ... Most már belátom, hogy tényleg szerettétek egymást a fiammal. – Mi?! Erre a mondatra sebesen felkaptam a fejem és megfeledkeztem mindenféle más gondolatról. Ez az alak... izé... a majdnem apósom, ahogy Nigel mondaná... elismerte, hogy nem csak kihasználtam a fiát, hanem valós érzéseket tápláltam iránta? Öhhh.... Egy másik univerzumba csöppentem, egy párhuzamos világba? Még mindig döbbenten pislogtam, amikor megadta a max pontszámot, és már épp készültem volna megköszönni, amikor az igazgató villanó tekintetével találtam magam szembe. Úgy néz ki, valamiért nagyon fontos lett neki ez a férfi... Elkezdett rajongani érte, csak mert utál engem? El kell, hogy szomorítsalak koca, júniusban még sugárzó boldogságban éltek Kyle édesanyjával. Az alatt a négy év alatt beláthattam a családjuk életébe és őszintén meglepődtem rajta, hogy milyen kellemes ott minden. A barátomnak volt egy apja, egy anyja, akiket tényleg érdekelt, hogy mi van a gyerekeikkel. Ilyen gondolatokkal a fejemben hallgattam végig a litániát és a szidást, amit kaptam. Valahogy már nem tudott annyira meghatni a nyanya rikácsolása, hisz semmi újjal nem kecsegtetett. Azt adta vissza nekem, amit adtam. Ő a világ legrosszabb zsűrije, az érzelmei és az irántam táplált ellenszenve megváltoztatja az ésszerű bíráskodásban. Ha még alá tudná támasztani a döntését, de ő még erre se volt képes. Mindegy, nem érdekelt, kaptam tizenhét pontot, ez nekem bőven elég.
Amikor lementem a színpadról, akkor szembe találtam magam a még mindig hullasápadt Antony – val. Megálltam, de nem nézett rám, direkt kerülte a tekintetemet, a vállam felett egy pontra szegezte a szemeit, mintha csak valami nagyon érdekeset talált volna. Én is megfordultam, de csak az üres színpad képe köszöntött vissza, ami csak a fiúra várt. Nem értettem az emberek reakcióját, sőt még a kémiatanárét se. Semmi mocskolódó megjegyzés vagy hiba. Inkább megráztam a fejemet és kicsit megpofoztam az arcom, hogy észhez térjek. Lassan visszasétáltam a bátyámékhoz, pedig egy pillanatra tényleg elgondolkoztam azon, hogy odamegyek a barátnőmhöz és megkérdezem mi ütött mindenkibe. De őt éppen a barátja vigasztalta hihetetlenül aggodalmaskodó arckifejezés kíséretében. Nagyon cuki is tudsz lenni Armin. Alexy pedig pont engem nézett, azokkal az átható, színezett kontaktlencsés szemeivel. Egyszer megnézném, milyen szép kékek is igazándiból.
- Sosem tudok kiigazodni a csajodon. – Lépett mellém Castiel és Lysander, az előbbi pedig összeráncolt szemöldökkel figyelte a sírástól rázkódó vállat. Ezek szerint rájuk semmi mélyebb hatást nem gyakorolt az énekem ennek örülök.
- Azt hiszed, ezzel egyedül vagy így? – Horkantottam, jelezve a véleményem az egészről. Ennyit arról, hogy tíz éve legjobb barátnők. Mindig változik az a lány, sehogy se tudok kiigazodni rajta. Lesz egy elérhetetlen pontja, amit magának tartogat. Miközben én a fiúkkal társalogtam a kamerák a helyükre kerültek, Tony pedig énekelni kezdett. Igazság szerint számíthattam volna arra, hogy valami ilyesmit választ. Ki ne hatódna meg attól, ha az Európát adná elő gyönyörű hangjával és meggyőző színészi tehetségével? 
- Van egy olyan érzésem, hogy nem Európát szereti ennyire. – Csak néztem a fiú arcát, a színészi tehetsége nem hagyta cserben. Tökéletes álcát hozott létre. Az érzelmek csak úgy váltakoztak az arcán, a szemei viszont nem is lehettek volna komolyabbak. Castiel megjegyzése után az ember azt hinné, hogy engem nézett, de egy teljesen másik irányba szegezte a szemeit. Leginkább annál a résznél, hogy becsüld meg őt.  Ki a francnak énekel ez a gyerek?! Szinte idegbetegen kapkodtam a fejemet, de majdnem hogy semmi. Alexy vagy Lysander lehet a befutó. De mivel nem erre nézett, így csakis az ikrek másik felének szólhat ez a sor. Különben is Lys itt állt mellettem és nagyon úgy tűnt, hogy lélekben egy egész másik helyre került. Ismételten. Azt hiszem, túl sokat ábrándozik, mintha nem is evilági lenne.
Természetesen sok üdvrivalgás és taps fogadta a dal végét, ennek ellenére én csak unottan megforgattam a szemeimet. Nem vagyok süket, hallom, hogy jó, de előbb halnék meg, minthogy ezt beismerjem neki. Elég magas az egója, ne vadásszon már még több bókra!
Sue nálam kötött ki, ugyanis Armin produkciója még hátra volt. Hagytak egy szusszanásnyi időt Tony – nak, mielőtt velem duettezne. És na jó, most már komolyan pofán fogom vágni az ikreket! A dalválasztás, az előadás mód, mit titkolnak ezek előlünk?!  Ki vagyok én? Mi vagyok én? Hogy tudja valaki ilyen beleéléssel elénekelni ezt a Leander Rising számot? Szinte új értelmet kapott a dal, pofán csaptak a belőle áramló érzések... életre keltek az emlékek, a fájdalom, a szenvedés és a kétségbeesés. Hálás voltam az égnek, hogy Alexy botfülű, mert, ha ő is egy ilyen számot adott volna elő, akkor egész biztos, nem bírtam volna ki anélkül, hogy számon nem kérem legalább az egyikükön. Ő is tizenkilenc pontot kapott, szinte meg sem lepődtem rajta. Nekem pedig ebben a furcsán bódult állapotban kellett énekelnem, ráadásul duetteznem. Sikerült magamra erőltetnem a szerepemet és rendesen előadnom azt a hülye dalt. Mentálisan elfáradtam a mai este folyamán, csak arra vágytam, hogy hazamehessek és aludhassak. Kyle nagyon félreérhette a kívánságomat, ugyanis előtte még hazavitte Scarlett – et, így én kénytelen voltam Árián – al és Stenly – vel hazasétálni, Sue pedig rossz szokásához híven nem akart hazamenni. Szerintem ilyen későn már nem is igen volt busz. Választhatott, hogy a barátjánál vagy nálam alszik, és minden jel szerint rám esett a választása. Kár, hogy ebbe a férfinak több beleszólása van, mint nekem.
A lépcsőházban elköszöntem a két férfitól, majd barátnőmmel együtt lekuporogtunk az ajtó elé, tekintettel arra, hogy nem hoztam magammal kulcsot. Sue csak a szemeit meresztgette és felmérte a környéket, hisz még nem járt itt. Szerintem hosszú ideig nem változtatott volna ezen az álláson Kyle, de egyszer mindennek eljön a vége.
- Ez mit keres itt? – Intett a fejével Sue felé, amikor fél órával később hajlandó volt hazajönni. Az idegeim már így is ki voltak feszítve egy húrra, de ennek a gyereknek sikerül még jobban felbosszantania. Most már biztos, hogy elcsóróm a pólóját, csak kerüljön a kezeim közé! Fortyogtam magamban az arcát tanulmányozva. Próbáltam a szemeimmel hadüzenetet küldeni, de ezek szerint nem ment át a hír.
- Ennél értelmesebb kérdésed nincsen? – Elkaptam az egyik karját és anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogy felhúz – e magamat segítettem talpra. Igazság szerint még csak egy bosszús pillantást se küldött felém, mintha egészen kisimult lenne. Még mindig a karját fogtam, egészen közel álltam hozzá, így megéreztem a határozottan nem hozzá tartozó illatot. Ez női parfüm, ráadásul már ismerem is... Scarlett. Szóval azért volt képe megvárakoztatni, hogy a csajával enyelegjen? Vagy bánom is én milyen kapcsolat van köztük! – Nem egyértelmű? Itt szeretne maradni éjszakára.
- Erről nem kellett volna megkérdezned engem is? – Mikor meglátta a tekintetemet elhúzta a száját és inkább a zár kinyitására koncentrált. – Aludhat a lábtörlőn.
Nem tetszett a válasz, amit adott. Legalább egy kis tisztelettel legyen a barátaim iránt! Én se beszélek lekezelően azzal a hülye Scott –al vagy mi a neve a legjobb haverjának. Scarlett pedig kivívta maga ellen a sorsot, vagyis engem! Ezzel a gondolattal álltam be az ajtóba, amitől igencsak meglepődött. Nem hagytam, hogy elsőként menjen be. Elszántan meredtem a szemeibe, mire szemöldöke szinte a plafonig ugrott. A háta mögött Sue akkorát sóhajtott, hogy szerintem a legfelső emeleten is meghallották, kezdtem sajnálni a lányt. Ő is feltápászkodott, majd a cuccával együtt a lépcsőhöz sétált. A tekintete egészen kifürkészhetetlen volt.
- Akkor már inkább megyek a pasimhoz.
- Kurva gyorsan vidd el, késő van, bármi baja történhet! – Utasítottam a férfit, aki már épp válaszra nyitotta a száját, de én egyszerűen becsaptam az orra előtt az ajtót, majd kulcsra zártam. Amit tettem azt a legnagyobb jóindulattal se lehet kérésnek nevezni, sokkal de inkább utasításnak. Ha szép szóval nem megy, akkor bekeményítek.
- Te most komolyan kizártál a saját lakásomból? – Csendült hitetlenkedő hangja, mire rávágtam, hogy igen. Annak tudatában, hogy mi történt velem, amikor Sue – tól mentem haza... nem akarom, hogy ez vele is előforduljon. Kyle megtudja védeni, rendőr. – Utállak.
- Tudom, hogy a szíved mélyén szeretsz. – Csiripelte elbűvölő hangon a lány, mire nem is vártam mást a férfitól, mint egy semleges „nem, én tényleg utállak” – ot. Egészen addig ott álltam az ajtóban, amíg a lépéseik zaja távolodni kezdett. Kinyitottam az ajtót, hogy majd Kyle betudjon jönni, utána elmentem lezuhanyozni. Azt hiszem egyéni rekordot döntöttem, nem álltam fél óráig a zuhanyzóban, már csak a vízszámla miatt se. Mivel semmit sem fizetek a férfinak, így elvárható, hogy ne pazaroljak. Miután alváshoz készen álltam, nem az ágyat startoltam meg, hanem a teraszt. Kezemben a mobilommal és egy fülhallgatóval. Szükségem volt egy kis csendre és magányra, a zene egyedüli társaságában. Ehhez mi is lenne tökéletesebb, mint egy kis Whitney Houston – When You Belive? A táj valamennyire elcsendesült, leszámítva a szomszéd teraszról átszűrődő hortyogást és a rádió halk sercegését. Lehet, veszek neki egy újat búcsúajándékként. Megszínesítette a napjaimat, akármennyire is utáltam. Még az is lehet, hogy Stenly Sebastian – al ütötte ki magát, aztán eszébe jutott, hogy elhívtam. Néha – néha elment egy autó, de azon kívül tényleg csak a rádió zavarta meg a csendet. Azt is sikerült elnyomnom Whitney hangjával. A korlátra támaszkodva bámultam a sötét várost, a távolban feltűnő fényeket és, hogy az emberek csak most kezdenek el igazán élni. Én a legszívesebben lehúztam volna a rolót és holnap délig ki se dugtam volna a fejemet. Nem akartam anyával találkozni. Már az is felcseszte az agyamat, ha csak a nőre gondoltam. Kiskoromban se vitte túlzásba a nevelésemet, de akkor, azt hittem, az az alja. Erre tizenhét éves fejjel kell szembesülnöm vele, hogy milyen, amikor az embert elhanyagolják a szülei? Megértem, nekik is vannak problémáik, amik talán hatalmasabbak, mint az ő szemükben, az én gyerekes gondjaim... anya nagyon rossz színben volt. Folyton sápadt, fogyott és még el is ájult. Kórházban is volt. A gyomrom hirtelen összerándult. Mi van, ha... anya beteg? Amit nem lehet gyógyítani? Jézusom, remélem nem! Egészen idáig haragudtam rá, amikor neki segítségre, szeretetre és támogatásra lett volna szüksége! Neh, neh, neh, Istenem, kérlek ne!
- Remegsz. – Borított valaki egy pokrócot a vállamra, mire kétségbeesett szemekkel néztem fel a férfira. Beharaptam a felső ajkamat, hogy ne kezdjek el sírni. A fájdalom jó. Segít kitisztítani az elmédet. Biztos megint csak túlreagálom ezt az egészet. Mindig ezt csinálom. Túl sokat képzelek bele a helyzetbe. Anya jól van. Jól kell, hogy legyen. Győzködtem magam elszántan, de annyira kétségbeesett látványt nyújthattam, hogy Kyle esetlenül és kissé vonakodva magához húzott, majd átölelt. – Mi a baj?
- Anya... nem.. de... remélem nem! – Hadartam össze – vissza, szinte éreztem, ahogy a torkomban keletkezett csomó egyre nagyobb lesz. Lélegeznem kell... Muszáj levegőt vennem. Összefüggéstelenül helyeztem szavakat egymás mögé... – Annyira félek! Jól kell, hogy legyen...!
- Nyugodj meg és lélegezz! – Utasított rendre tevő hangon, mire még mindig remegve markoltam meg a felsőjét, fejemet pedig a mellkasának döntöttem. Egészen addig álltunk ott, amíg alább nem hagyott a remegésem. – Tehetek érted valamit?
- Megkaphatom az egyik felsőd? – Pillantottam fel rá hatalmasra nyílt szemekkel, mire le se tudta volna tagadni, hogy mennyire megdöbbent. Gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet, nos azt hiszem ez nem segített. Egészen kételkedő lett az arca. De végül hatalmasat sóhajtva bólintott.
- Ha ez téged boldoggá tesz.
El sem tudnád képzelni mennyire. Szükségem volt valami kézzel foghatóra. Valamire, ami nem tűnik el egyik pillanatról a másikra. Ahogy az emberi élet és a szeretet. Nagyon remélem, hogy csak túldramatizáltam ezt az egészet.

79. rész - Mert a bűn az csak bűn marad

 

- Hé Rach, mi a helyzet?
Egy pillanatig pislogás nélkül meredtem a színpad felé, utána nemes egyszerűséggel homlokon csaptam magam. Most már azt is megállapíthattam, hogy a srác képtelen észrevenni azt, hogy minek, mikor van itt az ideje. Ha én lennék Rachel bátyja és halottnak tettem volna magamat négy évig, akkor egész biztos mással indítanék. Például félrehívnám, hogy nyugodt és békés körülmények között megtárgyalhassuk ezt az egészet. Elmagyaráznám a helyzetet és megpróbálnám elfogadható érvekkel alátámasztani a döntésemet. Ő ehelyett rontott a helyzeten, ezzel az egyszerű mondattal, ami normális körülmények között teljesen átlagos lenne. Valószínűleg a barátnőm se akarta elhinni, ugyanis megkövülve nézte testvérét. Minden tiszteletem a lányé, a helyében én már rég sírni és ordítozni kezdtem volna, de ő még csak nem is remegett. Ujjai kicsit erősebben fonták körbe a mikrofont, de ezen kívül csak az az egy eltévedt könnycsepp árulkodott arról, hogy teljes mértékben kikészült. Ők ketten tipikusan az a testvérpár volt, akik nagyon jól kijöttek, miközben egymás agyára mentek az esetek többségében. Ha bajban voltak számíthattak a másikra, és a szívük mélyén nagyon szerették egymást. Fél szemmel a bátyámra pillantottam, akivel valószínűleg egyre gondolhattunk, mivel engem vizslatott. Ellöktük magunkat a faltól, majd ahogy egyre közelebb kerültünk a másikhoz, úgy gyorsítottam a lépteimen. Szorosan átöleltem és hálát adtam az égnek, hogy itt van nekem és egészséges. Még ha nem is mondom olyan sokszor... remélem tudja, hogy nélküle már ezerszer a mélybe zuhantam volna. Nem! Hogy is gondolhattam ezt az egészet? A tetteim olyan félreértelmezhetőek, mégis honnan kéne tudnia, hogy én mit érzek? Az emberek csak akkor fogják megérteni biztosra, ha a szemükbe mondják.
- Nigel... – Inkább nem szólaltam meg, valahogy úgy éreztem elrontanám a hangulatot. Így csak némán tűrtem, hogy ringasson. Kiskorunkban csinálta ezt utoljára, ezért már el is felejtettem, hogy milyen jó érzés. Hálás voltam, amiért eljött megnézni, de az is biztos, hogy megrovom. Aggódtam, hogy netán miattam nem lesz képes tanulni és megbukik. Már megint kezdtem árasztani a negatív energiát... Bíznom kell a tesómban. Ezzel kapcsolatban pedig szeretnék tenni egy fogadalmat. Ha a hónap végén zökkenőmentesen elballag, akkor visszafestetem a hajam barnára, vágok belőle és talán (!) hagyom, hogy natúr szépségében, vagyis hullámosan tündököljön. Fogalmam sincs a kettőnek mi köze egymáshoz, de jó volt megígérni. Bízok benned tesó, szóval ne csessz el semmit! De ezt félretéve, nehéz volt fenntartani a békés és nyugodt légkört, tekintettel arra, hogy Rachel a szemeivel próbált végezni a bátyjával. – Ha halottnak mered magad tettetni, akkor megkereslek, és tényleg megöllek!
- Ez rád is igaz.  – Mondtam már, hogy nehéz eset vagyok, de ilyen szintű slamasztikába sohasem sodornám magam..! Szándékosan. Viszont, ha Fortuna és a karma ellenem játszik, akkor megeshet, hogy várnak rám hasonló esetek. Halottnak tettetni magam nem fogom. Izé... nem terveztem.
- Most nekem is meg kéne, öleljelek? – Elnéztem a bátyám válla felett és érdeklődve figyeltem, ahogy Kyle a mellette álldogáló lányhoz beszél. Először nem ismertem fel, de ahogy felemelte a fejét és megláttam a vad tűzben égő, kék szemeket, jött egy hirtelen fuvallat, a fejemben pedig villanykörte gyúlt. El kell ismernem, hogy Sadie rengeteget változott az utolsó találkozásunk óta, kezdve azzal, hogy nőtt. Nem tudom hogyan csinálta, de le a kalappal előtte. Ami még rendesen szemet szúrt, az az alsó ajkában lévő két karika piercing látványa volt. Azok múltkor még nem voltak ott, ebben egész biztos vagyok! A szemeit elég erősen kihúzta, a szempillái pedig.. hööö... egyezzünk abban, hogy hatalmasok és dúsak voltak. A haja egészen a melléig ért és látszott, hogy ki van vasalva, de... az első találkozásunkkal ellentétben állt a színe. A hajvégektől kiindulva egészen az álláig feketék voltak a tincsei és csak utána köszöntött vissza a szokásos kékség. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy ő is szőke, mint a bátyja vagy az anyjától örökölt feketeséget hordozza. A lány Black Veil Brides – os toppot viselt, hozzá tépett, fekete csőfarmert választott és egy sportcipőt. Meg kellett hagyni, hogy volt stílusa a húgicának. Én ezt elismertem, sőt a nyakpántját szívesen elcsórtam volna, a karkötőiről nem is beszélve.
- Ha megpróbálod, akkor nem úszod meg élve. – Sadie résnyire húzta a szemeit és gyanakvóan meredt a testvérére, ettől pedig látszólag megnyugodott a férfi. Tudtam azt, hogy vannak olyan testvérpárok, akiknek nem olyan bensőséges a kapcsolatuk, mint nekem és a bátyámnak. A Parker lányok vagy éppen Kyle és Sadie. Az utóbbi kettőt elnézve láttam, hogy egy minimális szinten szerették egymást, annyira, hogy a halál közeli bajban segítsenek a másiknak. Viszont a testi érintkezés nem szerepelhetett a listájukon. Én személy szerint el sem tudnám képzelni az életemet testvérek nélkül. Ebbe születtem bele, a bátyám pedig mindig vigyázott rám. Ha Nigel elmegy... és nagy valószínűséggel el fog, akkor nem tudom, hogyan fogom túlélni. Lehet, hogy túlreagálom ezt az egészet, de nekem még is csak fontos a hülye feje. Minden megváltozik, sőt lehet, hogy addigra mostohaapám és testvéreim is lesznek. Két húg és báty. Azt hiszem egy is elég belőlük. Különben se kedveltem meg annyira Mr. Lewis – t. Kegyetlen azt mondani, hogy takarodjon el a retkes picsába az életünkből? Anya egyre lejjebb süllyed a tóban és én nem tudok rajta segíteni, mert az a férfi megakadályozza. Apa pedig nem hajlandó a társaságomat keresni, illetve Yui szavait idézve nem teheti. Mi a fészkes fene? Én ebből már egy szót sem értek, de komolyan.
- Az a helyzet, hogy visszamehetsz oda, ahol eddig voltál! – A legtöbben a fülökhöz kapták a kezüket, ugyanis a kirohanást követően a férfihoz vágta a mikrofont. Pedig megígérte, hogy csak akkor teszi, ha elmenekül. És ennek a kis manővernek köszönhetően lehet, hogy kérnem kell egy beutalót a fülészetre. Rohadt hangos volt már nem azért! Nem is értem mit gondoltam... Kyle és Sadie kapcsolatát bármikor elemezhetem, de Rachel kirohanását csak egyszer hallhatom az életben. Kár volt levennem a szemeimet a színpadról. – Idióta barom!
- Áruld el, hogy mi a fészkes fene van a barna hajú bigének! – Természetesen Castiel – hez tartozott ez a sziporkázó mondat, ami tele volt csupa jóindulattal. Fáradtan fordultam a hang irányába, ahol a fiú minden útjába kerülő embert félrelökött, illetve rátaposott a lábukra. Jó páran utána kiáltottak nem túl szalonképes szavakat, de ez se késztette megállásra. A bocsánatkérés a szorosan mögötte haladó Lysander – re hárult. A kezeit felemelve mentegetőzött, ránk se figyelt. Így volt alkalmam szemügyre venni az arcát. Ahogy néztem felrémlett, hogy a selejtezőnél ugyanitt álltunk, ő a derekam köré fonta a karjait és megcsókolt. Emlékszem mennyire felforrt a vérem a színpadtól és attól az egésztől, hogy bármi félsz nélkül néztem a Lysander arcán váltakozó fényeket és hagytam neki, hogy azt tegyen, amit akar. Belegondolva... az nem is volt olyan régen, most mégis külön vagyunk. – Ébresztő!
- Mit akarsz? – Miután Castiel kettőt csettintett az arcom előtt, hajlandó voltam rá is figyelni, bár eléggé nehezemre esett. A tekintetem mindig visszakalandozott a barátja felé, ezt pedig nem tolerálta túl jól. Egész egyszerűen megragadta a vállaimat és ordítozni kezdett nem túl szalonképes szavakat és azt, hogy válaszoljak a szájba tekert kérdésére. – Törődj a saját dolgoddal!
Visszanéztem a színpad felé. Egy erős ütést éreztem a mellkasomban, amikor megláttam barátnőm dühtől és fájdalomtól eltorzult arcát. Szenvedni látni a barátaidat... szörnyű érzés. Főleg, ha nem tehetsz ellene semmit sem. Rachel elég erős idegzetű lány, így a mostani helyzet minden mennyiségben meghaladta a képzeletemet. Amikor vetett még egy utolsó gyilkos pillantást a bátyjára, akkor ökölbe szorultak a kezeim. Vétkesnek éreztem magam a mai nap miatt. Tudtam, hogy Ian életben van, találkoztam vele és mégsem szóltam a húgának. Csak mert megkért rá. Hogy hihettem akár egy pillanatra is azt, hogy jót cselekszek ezzel? Már azon a napon tudnom kellett volna, hogy ezzel csak Rachel – nek ártok!
Könnyes szemekkel néztem fel a nőre, akinek a mosolya ugyanolyan kedves és élettel teli volt, mint mindig. A temetésen láttam utoljára, és akkor éppen az öccse sírja fölé hajolva zokogott.
- Jól van, most már nem árthatnak neked. – Még mindig remegő végtagokkal ragadtam meg a felém nyújtott kezet. El sem hittem, hogy azok után, ami történt képes így nézni rám. Ilyen szeret teljesen és kedvesen. Neki lenne a legtöbb oka haragudni rám, most mégis megmentett. Akármilyen apró jelet kerestem, nem találtam. Ő tényleg nem haragudott rám, vagy, ha igen akkor teljesen megbocsájtott. A ténytől megremegtek a lábaim és visszarogytam a földre. Léteznek még ennyire jószívű emberek? Ebben az elfuserált világban tényleg találkoztam egy kivétellel?
- Miért? – A nő arca tanácstalan volt, ahogy felnéztem rá. Legalábbis abból, amit ki tudtam silabizálni, hisz egész arcomon könnyek peregtek végig, majd a földre hullva hagytak egy sötétebb foltot a poros úton. Megállás nélkül szipogtam és az orromat törölgettem, de nem bírtam megállni a sírást. Rohadtul féltem és talán még ebben a percben is belülről emészt fel a rettegés.
- Őszintén nem értelek. – Ezt nekem kéne mondanom. A legtöbb ember... pf... mindig ezzel jövök. A legtöbb ember..! Istenem, inkább örülnöm kellene neki, hogy Nico nem olyan, mint mások. Erre itt ülök a poros földön és megállás nélkül zokogok. Valami baj lehet a fejemmel. Erősebbnek kell lennem, több önbizalmat gyűjtenem és szembe kell néznem az élettel. Erősnek kell lennem, mert nagyon félek.  – Fanée, tudom mi a baj.
- Az jó, mert én nem. – Nevettem fel kissé erőltetetten. Ennek a napnak igazán vége lehetne, de tényleg. A tegnapi nap majdnem tökéletessége után miért kellett ennyire bemutatnia az életnek? Majd nézhet, ha visszamutatok neki.
Nico aggódva tanulmányozta az arcomat, sőt még le is guggolt elém. Gyengéden megpofozta az arcomat, majd fene tudja miért, de kitapogatta a pulzusomat is. Jézusom, de aggodalmaskodó ez a nő. Miután meggyőződött arról, hogy jól vagyok elnézett a vállam felett, az arca pedig egyenesen felragyogott. Már majdnem hátrafordultam volna, amikor egy hang belém fojtotta a szót.
- Nicole, beléd meg mi ütött hirtelen? Csak úgy elrohantál, egy szó nélkül. – Mi... a hideg futkosott a hátamon, amit egy percre nem tudtam hova tenni. A mögöttem lévő férfi jelenléte felkavarta a testemet, mintha a lelkem előbb tudta volna ki az, mint az eszem. Akárki is az nem akarom tudni. A gyomrom is ezen a véleményen volt, ugyanis összerándult, majd a következő pillanatban előregörnyedve ismételten elhánytam magamat. – Mi a franc...?!
.... Ki ez a törpe? Amikor először találkoztam vele, akkor így folytatta a kérdését. Tisztán emlékeztem ezekre a szavakra, majdnem mintha tegnap történt volna. Miután Rachel – el megvívtuk a harcunkat a parton, belelöktem a tengerbe. Mondani se kell, hogy rendesen bepöccent és az elkövetkezendő napokban azon mesterkedett, hogyan álljon bosszút rajtam. A hülyéje miatt beleléptem egy tengerisünbe. A minimum az volt, hogy segít nekem felbicegni a kempingbe! Anyáék ügyesen inkább elmentek boltba a bátyámmal és a húgommal, Tináék pedig a városba mentek nézelődni, így automatikusan maradt Rachel és a családja. A mi családunkkal ellenben ők nem sátort béreltek, hanem mobilházat. Most is látom magam előtt, ahogy feltuszkol a teraszra, ahol egy félmeztelen fiú feküdt az egyik napozóágyon. Első ránézésre is sokkal idősebbnek tűnt, olyan tizennyolc körülinek, míg mi ketten csak tizenegy évesek voltunk. Én szívesen ellettem volna a kockás hasának a bámulásával, de a lány más véleményen volt. „Hé, Ian!!” Ezt kiáltotta, mire a fiú feltolta a napszemüvegét és kérdőn nézett végig rajtunk.  Rachel – t csak egy futó pillantással jutalmazta, aztán a tekintete továbbsiklott, egyenesen rám. Végül a vérző lábamon állapodott meg a tekintete. „Mi a franc...?! Ki ez a törpe?” Kezdjük ott, hogy a megszólítást hallva kidagadt egy ér a homlokomon és már készültem volna válaszolni, amikor kinyílt a lakás ajtaja és egy, az anyukámnál egész biztosan fiatalabb nő lépett ki rajta.  Napbarnított bőrén, rikított fehér színű bikinije, de akkor csodálkoztam el a legjobban, amikor megszólalt. Mert egy szót se értettem belőle. Elgondolkoztam azon, hogy milyen nyelv lehet, és mivel a franciát kizártam, amire elsőre hasonlított, így kizárásos alapon maradt az olasz. Kétségeim se maradtak a felől, hogy ez a család ebbe az országba valósi, max pár várossal arrébb mentek nyaralni.
- Ian... – Nyögtem nagy nehezen, miután a pulcsim ujjában megtöröltem a számat. Yeah, anya igazán hálás lesz érte.
- Oh, beszélni is tud és nem csak okádni. – Ja, asszem kétségeim sincsenek afelől, hogy ez az alak Rachel bátyja. Az a jól megszokott stílus az ő beszédében is visszaköszönt. – De honnan tudja a nevemet?
- Dögölj meg... – Lassan feltápászkodtam a földről, de mindeközben a fogaimat csikorgattam. Ian meghalt, egy négy évvel ezelőtti autóbalesetben! Emlékeztem Rachel összetört tekintetére, amiben a fájdalom elmosta a szomorúságot és a magányt. Örülnöm kellett volna, de mivel száz százalékig tisztában voltam a következményekkel, képtelen voltam rá.  Egy elcsépelten rossz film legklisésebb jelenete? Tessék, itt van emberek! Örüljetek. Már csak a magyarázatra leszek nagyon kíváncsi. Mit fog mentségként felhozni ez az Istenbarma.... hogy miért tette magát halottnak. Isten a tanúm, hogy, ha az amnéziával jön, akkor kiherélem és teszek róla, hogy ne csak egy hazugság legyen a halálhíre!
- Mi van? Ki a franc vagy te, hogy ezt ilyen nyíltan kimondd?! – A férfi elkapta a vállamat és kicsit sem kedvesen maga felé fordított. Egy pillanat erejéig düh sugárzott a szemeiből, de a felismerés minden haragot elmosott.
Már a puszta emléke is a magasba lökte a pulzusomat, az agyvizem pedig rekordot döntve forrt fel. Önzőség lett volna, amit tett? Miután majdnem sikeresen elviharoztam azt kiáltva, hogy várjon az, akinek két anyja van... végül meggondoltam magam és maradtam. Hagytam, hogy Nico lenyugtasson és kedvesen naiv szavakkal traktáljon. Meggondolatlanul beültem a nő kocsijába és egy szó nélkül végighallgattam Ian magyarázatát.
Daniel, az apjuk egy nagyon szigorú, de igazságos ember. Rachel elmondásából annyi derült ki, hogy egy üzleti megbeszélésre kísérte el az apját a bátyja, mivel azt szerette volna, ha majd ő örökli a vállalatot. Ebből jött barátnőm következtetése, hogy az apjuk mellett volt a fiú, amikor a baleset történt. Hosszú évekig nem állt össze a kép, de miután meghallgattam Ian szemszögét, minden sokkal tisztább lett. A baleset pillanatakor nem volt a kocsiban, mert összevesztek az apjával. Ő nem akarta átvenni a vállalat vezetését, ott akarta hagyni az egyetemet és dolgozni kezdeni. Ahogy az lenni szokott, Daniel ezen a kijelentésen felkapta a vizet és elhordta mindennek a fiát, veszekedtek egymással, végül Ian közölte, hogy ha nem fogadja el a döntését, akkor mostantól soha többet nem akarja látni.... és kiszállt a kocsiból.  Nem gondoltam komolyan, csak az indulatok beszéltek belőlem. Mesélte lehajtott fejjel a férfi, közben az ujjait tördelte. Az út szélén állva figyeltem apa kocsijának távolodó alakját és azt, ahogy hirtelen átsiklik a másik sávból egy kamion. Tudtam, hogy ezt nem lehet baleset nélkül megúszni, és milyen igazam lett. Apa elrántotta a kormányt és lecsúszott az útról, egyenesen az erdőbe.  Nekicsapódott egy fának, az ütközéstől pedig kigyulladt az autó. Nem tudtam segíteni az apámnak, annyira tehetetlen voltam. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy az én hibámból halt meg apa. Nem mertem anyáék szemébe nézni a történtek után. Ezért inkább, hagytam, hogy higgyenek azt, amit akarnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy engem is hullának könyvelnek el. Először azt hittem, hogy csak viccelt, amikor befejezte a történetet, de a bűnbánó tekintete és a beharapott ajka az ellenkezőjére utalt.  Én őszintén elkönyveltem egy orbitális baromnak. Nem is jogtalanul.
- Rach, várj már meg! – Mivel Castiel még mindig nem tudta mi történik, így érdeklődve követte végig az eseményeket. Kornél barátnője után rohant, aki nem bírta tovább és a színpadról leugorva kiviharzott a sportcsarnokból. Persze a drága bátyuska ordította el magát és hasonlóan cselekedett volna, de Kevin meggátolta. Nemes egyszerűséggel megragadta a vállát és visszarántotta. Nem a legjobbkor, de mégis eleresztettem egy elégedett mosolyt. Már csak a férfi zavart tekintete miatt is megérte végignéznem ezt az egészet. Igen, általában így járnak azok, akik nem tudják, hogy Kornél és Kevin ikrek. Vagy akik négy évre lelépnek a térképről, halottnak tettetve magukat.
- Azt ugye vágjátok, hogy mindezt felvette a kamera? – A körülöttünk állók egytől – egyig Castiel felé fordultak, aki kivételesen gondolkodott. És nem is mondott olyan nagy hülyeséget. Sőt, értelme is volt! Követtem a fiú tekintetét, szemeim alatt pedig elmélyültek a ráncok, amikor tudatosult bennem, hogy az ego lego Antony miatt a fél országnak látnia kellett a Hunter családi botrány címen futó kisfilmet. Ha másért nem is, remélem, ezért legalább megkapja az úgynevezett égi büntetést.
Az igazgatónő fellépett a színpadra, majd zavartan megköszörülte a torkát. Valószínűleg ő sem számított arra, hogy ilyen irányt is vehetnek az események. Ha nem az egyik legjobb barátnőmről lett volna szó, akkor maga a helyzet hidegen hagyott, viszont a koca szenvedésén jól szórakoztam volna. De most csak komoran pillantottam körbe felmérve a felfordulás után kialakult helyzetet. A legtöbb embert nem érintette meg olyan mélyen, de például Viola szomorúan szipogott. Ugyan kicsit meglepett, hogy Chloe vigasztalja, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Nem messze tőlük másik barátnőm a karját dörzsölgette, feltehetőleg libabőrös lett a történtektől, végtére ő is úgy tudta, hogy Ian meghalt. Barátja mellette állt és tanácstalanul megrázta a fejét, amikor ikeröccse a történtekről faggatta.  Hiába kérdezősködsz, Nico és az én kivételemmel senki sem tud semmit. Ennek tudtam be azt, hogy az igazgatónő mindenkitől bocsánatot kért, megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, utána a következő fellépőt kérte a színpadra, aki nem más volt, mint Iris. A lány zavartan húzogatta a pólója ujját, közben szerencsétlenkedve felvánszorgott a mikrofon elé. Valamennyire meg is értettem, hisz az előző műsor után nehéz lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Iris kétségbeesetten szétnézett a teremben... majd lágyan elmosolyodott, miközben halványan elvörösödött. Újdonságként hatott, hogy van valakije. Félreérthetetlen arckifejezés, megkereste a barátja tekintetét, aki pusztán egy pillantással lelket öntött belé. De vajon ki lehet az? Érdeklődve tanulmányoztam a tömeget, de... aztán rájöttem, hogy sehogy se tudnám eldönteni melyik fiú Iris választottja. Igazándiból abban a pillanatban feladtam a keresést, amikor meghallottam a kezdő sorokat.
- Csak egy angyal képes mindent látni, lelkünk tükrén át.... – A színpad felé fordítottam a fejemet és hatalmas elvárásokkal a szívemben hallgattam tovább, ahogy énekel. Bár nem értettem, hogy miért ezt a dalt választotta, hisz képtelen volt azonosulni a számmal. A személyisége, a bensője, teljesen más világot alkotott. Nem tudta átérezni a dalból sugárzó érzéseket. Kevesen képesek visszaadni, talán még én magam se. Szó mi szó... Péter Szabó Szilvia számai nem illettek a lányhoz és ezt neki is be kellett volna látnia. Mégsem kell aggódnia, tovább fog jutni, hisz a zsűri középiskolás tanárokból áll. Ha már itt tartottunk...
- Az az alak mégis miért lett hirtelen zsűritag?! – Mutattam feldúlva az asztalnál ülő kémiatanárunk hátára. A férfi unottan támasztotta az állát és csak fél szemmel figyelte a produkciót. A másikkal igen feltűnően az előző műsor sztárját vizslatta. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Mr. Werner sokkal jobban kedvelte a férfit, annak ellenére, hogy a szeme fényének a vőlegénye. Mert igen, Ian és Nico eljegyezték egymást, ha ez nem lenne még elég. Szerintem, amíg a lánya meg nem hal, minden kérőt jobban fog nálam szeretni. – Csak most jött az iskolába! Miért bánnak vele ennyire kivételesen?!
- Mert egy elismert író? – Kérdezett vissza kapásból a bátyám, mire küldtem felé egy szúrós pillantást. Ki a bűbájos francot érdekel, hogy mennyire híres író? Vagy mi a bánat köze van ennek a tanársághoz? Egyáltalán miért kémia és nem irodalom szakos?! Már nem mintha attól jobban kedvelném, de akarok egy kis értelmet felfedezni a tettei mögött. Már azzal is sikerült meglepnie, hogy nem a Black Stone híres, magángimnáziumába ment tanítani, hanem ide. Ebbe a kis porfészekbe. Ahonnan a lehető leggyorsabban el akarok húzni. A férfi csak egyel több okot adott rá. És az is biztos, ha ma kiesek, az az ő hibájából következik be! Tuti, hogy kivételezni fog velem, csak nem pozitív értelemben. Pont ezt az alakot berakni Borisz helyett... Kész röhej. – Ha a köztetek lévő rossz viszony miatt nem megyek át a kémia érettségin, akkor nagyon dühös leszek.A bátyó :D
- Te kémiából fogsz érettségizni? – Csodálkoztam rá, mire pislogás nélkül meredt rám és inkább válasz nélkül hagyott. Vissza is fordult a színpad felé és mosolyogva hallgatta Iris énekét. Amennyire nem értett a zenéhez, meg is értettem, hogy miért tetszett neki ennyire. Fel sem tűnt neki, hogy az ember nem kapta vissza a dalba beleírt érzéseket. Viszont Nigel az egész napos tanulás után kikapcsolódásra vágyott és ez megfelelt annak a célnak. A hónap végén írásbelizik, erre itt van ezen a... nem tudom, minek nevezzem... eseményen. Tőle vártam a legkevésbé, hogy eljön. Nagyon unhatta a tanulást, ha még erre is hajlandó volt. – Nem volt rossz.
A négy zsűri először elmondta a véleményét a produkcióról, utána egytől – ötig pontozták. Természetesen az énektanár beszélt a legtöbbet, mivel ő értett hozzá a legjobban. Elmondta az összes észrevételét, utána közölte, hogy erre sajnos csak három pontot tud adni. Látszott a lányon, hogy elkezdett feszengeni, de rögvest felengedett, amikor a tesi tanár az egekig dicsérte az előadását és max pontszámot adott. Ez eddig nyolc, kíváncsi leszek az igazgatóra és az újdonsült kémiatanárra. A koca elsőként megdicsérte a dalválasztást és megsúgta, hogy nagyon szereti Szilvia összes számát. Az ember azt hihette, hogy ezután nem jöhet rossz vélemény, de még engem is meglepett. Azt a módszert alkalmazta, amit köcsögségnek gondoltam. A boldogság ingatag mocsarába ringatta, hogy utána jól lehúzza a mélybe. Azt mondta, hogy látta már Iris – t fellépni és magához képest gyengén teljesített. Többet is ki tud magából hozni, ezért sajnálja, de nem tudja a maximális pontszámot megadni. Tizenkettő, már csak az a bájos író maradt. Végre valahára teljesen a színpad felé fordult.
- Előre leszögezném, hogy nem vagyok annyira tapasztalt a zene terén, mint a kollégám. Csak beugróként funkcionálok, amíg Mr. Borisz vissza nem tér közénk. – Remélem, csak ezt az egy estét érti ez alatt. – Őszinte leszek. Lehetett volna magabiztosabb is, egyből szemet szúrt az embereknek a kezdeti tétovázása, majd a lábai remegése, ami végigkísérte az egész előadás alatt. Ennek az idegességnek hála a hangszíne nem volt teljesen tiszta, jól észrevehetően rontott is, még ha sokan észre se vették. Élveznie kell a zenét, átadnia magát a dallamoknak és az érzéseknek. Ha tehetném, akkor két és fél pontot adnék, de mivel ez nem matek óra, így jószívűen megajándékozom egy hármassal.
What?! Ez a részletes elemzés meg mégis mi a ménkű akart lenni? Hogy szakadna rá az ég és még ő mondta, hogy nem ért annyira a zenéhez, mint a kollégája. Sokkal többet nyújtott, mint Erik edző és az igazgató, Ms. Shermansky!
- Basszad meg magad. – A körülöttem állók furcsálló pillantásokkal távolodtak el tőlem, amíg Nigel csak lemondóan megrázta a fejét. Egy csomóan néztek már idiótának, miért kéne azzal foglalkoznom, hogy még tíz ember nem akar ismerkedni velem? 
- És még én vagy a skizofrén. – Állt meg mögöttem Sue és azzal a lendülettel át is ölelte a nyakamat, a fejét pedig megtámasztotta a vállamon. Halványan elmosolyodtam, a tudat pedig boldogsággal öntött el, hogy ilyen barátnőm van. Őszintén megvallva nem érdekelt, hogy kik tartanak őrültnek, amíg vannak olyanok, akik tudják, hogy az vagyok, mégis szeretnek és elfogadnak. Ameddig nem maradok egyedül... hidegen hagy az utálkozóim véleménye.
- Ha nem szexeltünk volna, azt hinném, hogy lezbik. – Most hívtak másodszor az életben lezbinek, az első egy öreg néni volt, aki nem méltányolta, hogy lusta voltam állni a buszon, így inkább lehuppantam Sue ölébe. A második pedig Armin volt... nem is értem, hogy miért mindig a vörös hajú barátnőmmel kerülök ilyen helyzetekbe.
- Attól még lehetek biszex! – Bár az öccsével beszéltek, de konkrétan mellettünk álltak és a fülünk hallatára beszéltek ki minket. Egyikünk se méltányolta túlzottan, talán éppen ezért válaszolt ilyen stílusban a lány, felmutatva az egyértelműen nem gyűrűsujját. Persze viccnek szánta, de Armin szokás szerint felkapta a vizet és újabb, éjbe nyúló vitába bonyolódtak. Sokszor vesznek össze, hamar békülnek ki és igen szenvedélyesen, amit nem értem nekem miért kell tudnom. Ennek a kettőnek köszönhetően.... a nemtörődömségük és nyíltságuk miatt... mindent tudok! Pedig tényleg nem akartam belebonyolódni Sue szexuális életébe. Mégis én voltam az első, akit értesített arról, hogy elvesztette a szüzességét. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy legjobb barátok már tíz éve? Elméletileg nekem is neki kéne majd elmondanom először. De ahhoz barátomnak is kéne lennie. És le is kéne feküdnöm vele. De egyelőre nem érzek semmi késztetést rá. Még a helyzetet is nehezen tudtam elképzelni, tekintettel arra, hogy Sue úgy fogalmazott, hogy amint elvesztettem. Belegondolva... ez úgy nézni ki, hogy miután végeztünk előveszem a mobilom, tárcsázom a lányt és belebököm, hogy elvesztettem a zsebkendőmet?
- Min gondolkozol? – Állt meg mellettem Alexy, látva töprengő arcomat. Igazából bele se gondoltam, hogy mit mondok, így kijöttek az első szavak a számon, amik eszembe jutottak.
- Azon, hogy kinek fogom adni a zsebkendőmet. – Ezek a népdalok milyen perverzek, tini fejjel teljesen más értelmet nyernek. Mennyire perverzek voltak a régi emberek, jézusom! Szívesen töprengtem volna még ezen, de az igazgatónő nagyon türelmetlen volt, így Castiel és Lys szinte félrelöktek minket, hogy a színpadra siessenek. Azt az egyet élveztem az egészben, szabadon mászkálhattunk, nem volt megszabva hol kell várakoznunk és végigülnünk az egészet. Már csak azt kellett volna, hogy ezt is megszabják.
Valamiért megkönnyebbülést éreztem, amikor a mikrofonban felcsendült Castiel mély és bársonyos hangja. És a hányinger is kerülgetett, hogy ilyen szavakat használok, de erre majd később visszatérek. A csapatukban Lysander volt a fő énekes, Castiel hangja mégis jobban megfogta az embereket. Határozottabb kontúrú és fülbemászóbb volt, jó volt vele beszélgetni, az én esetemben veszekedni. Ellenben Lys kissé mélyebb és baritonosabb hangja megborzolta az idegeket, olyan mély benyomást tett az emberekre, hogy egy ideig biztos nem felejtik el. Legalábbis én emlékeztem még a szavakra, amiket a fülembe suttogott. Édesen, vágytól túlfűtötten, mégis udvariasan. Ő tudta, hogy mitől döglik egy hozzám hasonló légy. Micsoda? A mai napon túlon túl váratlanul gondoltam a kelleténél többször a fiúra. Hevesen megráztam a fejem, sőt még pár pofonnal is megjutalmaztam magam.  Gyerünk Cast, kezdjetek el énekelni, hogy elvonjátok a figyelmemet!
- Neveket akarok hallani, kik '56 hóhérai.... – Elképedve meredtem a színpadra és először nem akartam hinni a füleimnek. Az várható volt, hogy ők ketten Kárpátia mellett voksolnak, ha magyar számot kell választani, de annyi lehetőségük volt... és pont ezt? Ha nem tudják rendesen visszaadni a dalt, akkor a zsűrik szétfogják őket szedni. Saját magukkal toltak ki, hisz az ember sokat vár azoktól, akik ezt a számot éneklik. Magasra helyezték a lécet, az egyszer már biztos.
Nem csalódtam a fiúkban, vagyis csak pozitív értelemben, ugyanis Castiel hangjából sütött a hazája iránti szeretet, amit sehogy se néztem ki belőle. Azt hittem ő lesz az első ember, aki lelép innen, amint befejezi a középiskolát. Mégiscsak van jó oldala ennek a srácnak és még meglepetéseket is tartogat! Olyan beleéléssel énekeltek, hogy szinte az arcunknak csapódtak a dalból áramló érzések.
- Mert a francba is.... én szeretem a hazámat! – Üvöltötte bele a mikrofonba Castiel, amikor befejezték a dalt. A kijelentés hatalmas üdvrivalgás és taps fogadta, az igazgatónő és Erik edző pedig még szipogtak is. Nem kérdéses, ezt az estét ők vitték. Jöhetnek utánuk még ezren, de nem fogják az érzést felülmúlni. A fiúk önszántukból választották ezt a dalt, senki nem kényszerítette őket. Így akarták kifejezni, hogy igaz hazafiak. Ahogy ott álltak a színpadon, mosolyogva hallgatták a zsűritagok áradozását, majd megköszönték a maximális pontszámot... tudtam, örülök annak, hogy megismerhettem őket. Bár Castiel eleinte rosszabb volt egy púpnál is a hátamon, de mostanra már közel sem olyan vészes köztünk a helyzet. Akár, ha nagyon próbálkoztunk, akkor barátoknak is nevezhettük magunkat. És Lysander.... rá nem tudok mást mondani, mint, hogy kívül – belül egy tömör gyönyör.

78. rész - A vér cinkossága

 

Hátradőltem a kanapén, majd belenyúltam az ölemben tartott popcornos tálba. Majdnem hogy megbabonázva néztem a televíziót, amiben az egyik kedvenc filmem ment. Vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor én raktam be a lejátszóba, mert ezer éve nem játszották egyik csatornán se. Meg amúgy se volt jobb dolgom reggel kilenckor, mint pizsamában ülni a nappaliban, tekintettel arra, hogy iskolában kellett volna lennem. Meggyőztem a lakótársamat, hogy ne kelljen ma bemennem az órákra, a fájó kezeimet használva indokként.
- Hihetetlen vagy... – Dünnyögte az orra alatt a férfi, ahogy lehuppant mellém. Az asztalra tette a poharakat és a narancslét, plusz egy tál tejbegrízt. Felvontam a szemöldökömet az utóbbit látva, de inkább nem tettem rá megjegyzést. Inkább a számba tettem egy nagy adag kukoricát és csak utána válaszoltam.
- Mire gondolsz? – Legalábbis ezt szerettem volna mondani, de a teli számnak köszönhetően másnak hallhatta. Arról persze szó sem lehetett, hogy egyedül itthon hagy, megjegyzem jogosan aggódott. Kitudja, hogy mikor tör rám megint egy újabb roham. Ha nincs mellettem, akkor... inkább belegondolni se akarok. Kyle nekem egy biztonságot nyújtó bástya, ami mindig megment önmagamtól.
- Nekem azt állítottad, hogy fájnak a kezeid. – Nem ronthatja el a napomat ez a férfi, nehezen sikerült rábeszélnem arra, hogy nézze meg velem ezt a filmet. Úgy tűnik, csak én vagyok reménytelenül romantikus típus. – Amúgy... így kell kinéznie egy EHETŐ tejbegríznek.
- Mindenképpen megkóstolóm. – Fordultam vissza a televízió felé, ahol Elizabeth és Nick egymás mellett ültek a medencénél, a napozószéken. Mivel nem figyeltem rá, így ő is tovább nézte a filmet. És minden előjel nélkül kikapta az ölemből a tálat. Amikor felmordultam nem tetszésem jeléül, akkor közölte, hogy reggelizzek és ne a fejemet tömjem egészségtelen szarokkal. – Ha egyszer lesz egy lányom, akkor Hallie – nek fogom nevezni.
- Ebbe a férjednek is bele kell egyeznie. – Felé fordítottam a fejemet és hosszú percekig egymás szemébe néztünk. Nem szólaltam meg, ő pedig némán meredt rám. Lassan felvontam a szemöldökömet, megpróbáltam kérdőre vonni, mire megvonta a vállát. Meghökkenve kerekedtek el a szemeim, egész biztos, hogy megijesztett ez a tény. Megértette, hogy mit üzentem neki gesztusokkal! Mióta ápoltunk mi ilyen bensőséges kapcsolatot? De őszintén, fogalmam sem volt, hogy mi zajlott le kettőnk között, hangtalanul, de az biztos, hogy eltátottam tőle a számat. Annyira szokatlan volt és új. De nem kellemetlen. Valahogy, ez a csend meghitté varázsolta a légkört.
- Természetesen megkérdezem majd az ő véleményét is, de úgy gondolom, hogy, ha igazán szeret, meg fogja érteni. Anya kiskoromban sokszor olvasta A Két Lottit, ebből adódóan az Apám, anyám idejöjjön – t rettenetesen imádtam. – Felhúztam a térdeimet és átöleltem őket. Vártam arra, hogy válaszoljon, de ez nem történt meg, így tovább néztem a filmet. Most már nem is fordultam oldalra a történet végéig. Nem akartam megszólalni, így automatikusan a következő filmre nyomtam, ami... nem volt túl szerencsés választás. Bár mindig szerettem azt a témát, amit feldolgozott, elszomorodtam tőle. Kutyavilág.
- Helyén van a szíved és az eszed is. Most pedig egyél, mert kihűl a reggelid. – Nem volt nehéz felülmúlni a tegnap esti borzalmas kotyvalékomat, így meg sem lepődtem. Az viszont kezdett bosszantani, hogy ennyire finomnak találtam a főztjét. Olyan volt, mint kiskoromban, langyos, a híg és az sűrű között helyezkedett el, a tetején pedig megolvadt csokoládé. Magyarán, nagyon ízletes volt. – Ha majd megszületik Hallie, akkor szeretnék jóban lenni vele.
- ... mi? – Egy pillanatig döbbenten meredtem a férfira, mert tőle aztán tényleg nem vártam ilyen megnyilvánulásra. Hamar legyűrtem a csodálkozásomat és meghatottan elmosolyodtam. Ő tényleg egy rendes ember, még ha néha tele is van ellentmondásokkal. Azt mondja, hogy utálják egymást a húgával, de létezhet olyan, hogy az apja iránt érzett gyűlölete felülmúlta azt? Annyira, hogy képes legyen megvédeni? Biztos, hisz ő se tesz másképpen. – Biztos nagyszerű nagybácsi leszel.
- Ezt majd meglátjuk. – Valami rosszat mondhattam, hisz az a mosoly, inkább volt szomorú, mint vidám. Egyszer, legalább egyszer megszeretném érteni, hogy mi jár a fejében. De ő elérhetetlen olyan emberek számára, mint én.  Tökéletesen palástolja a fájdalmát, de dühét szabadjára engedi. – Ha most azt fogod mondani, hogy Mázli lesz a kutyád neve, akkor lehidalok.
- Hülye vagy, ha rajtam múlik Nico – nak fogják hívni. – Az ötlet akkor pattant ki a fejemből, amikor a barátnőmmel egyik nyáron elmentünk egy állatmenhelyre segédkezni és olyan kutyát kaptam, aki rögtön a szívemhez nőtt. Sokszor elvittem sétálni a kölyök németjuhászt, simogattam és gondoskodtam róla. Hiperaktív egy kölyök volt azt meg kell hagyni. Olyan messzire mentem, hogy meggyőztem a szüleimet, hogy fogadjuk örökbe, csak hát... amikor elmentünk megnézni őt, akkor közölték, hogy ő már nincs a menhelyen. Egy másik család örökbe fogadta. Akkor is kettős érzéseim voltak. Az egyik felem nevetett, hisz reményeim szerint egy jó helyre került. A másik sírt, hisz el kellett engednem, örökre. – Németjuhász vagy Golden Retriever lesz.
- Esetleg Kuvasz? – Igen, Mázli is ilyenfajta volt és gyönyörűnek gondoltam. Lehet, hogy csak egy film volt, de az alapján hűséges barátnak tűnt. Olyannak, aki mindig ott lesz mellettünk a nehéz pillanatokban. A francba is már, minden vágyam egy kutya. Az egyetlen lehetőségem Nico volt, de még őt se kaphattam meg. – Ne mondd nekem azt, hogy ez a film ennyire meghatott!
- Ne izélj már! – Sértetten kaptam felé a fejemet, ajkaim szomorúan lebiggyedtek. – Gondolj bele Mázli helyzetébe! Meghalt egy autóbalesetben, amikor pedig kutyaként újjáéledt emlékezett a régi életére. Próbálta megmenteni a családját, majd otthagyta őket, hogy tovább éljék az életüket.
- De ez akkora egy baromság!
- Már miért lenne az?! – Hangomat felemelve fejeztem ki a haragomat. Kyle annyira szkeptikus volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ha kicsit pozitívabban állna hozzájuk, akkor nem kapná fel ilyen gyorsan a vizet. – Senki sem tudja, hogy mi történik a halál után. Te sem vagy különb! Lehet, hogy kutya leszel a következő életedben.
- Akkor legalább büntetlenül megharaphatnám a hülye embereket. – Nem éppen ezt a szót használta, de nekem jobban tetszett ez a változat. És már megint téves volt a feltevése. A vad és erőszakos kutyákat elfogják a sintérek és elaltatják. Ez a rosszabb forgatókönyv.
- Lehetetlen eset vagy. – Csóváltam a fejem mosolyogva. A távirányítót megfogva kinyomtam a televíziót, mielőtt elindulhatott volna egy másik film. Az órára nézve meghökkenve tapasztaltam, hogy már majdnem dél felé járt az idő. A filmnézéssel rendesen el tud menni az idő, még felöltözni is elfelejt az ember. És akkor még nem is említettem meg a rám váró feladatokat. Be kell kennem a kezemet, mielőtt bepirosodna a seb. Ezzel még úgy, ahogy megbékéltem, de a rám váró holnapi fellépés kiborított. Az a nyavalyás iskola egyszer még kikészít. – Gyakorolhatom a dalt, amit holnap előadok?
- Persze, a gyakorlás szükséges, ha nem akarsz beégni. – Hálásan rámosolyogtam, majd torokköszörülést követően belekezdtem. Eltűntek... nos, azok az úgynevezett „barátok” tényleg szép lassan elszállingóztak mellőlem, ahogy elköltöztem. Sue és Rachel voltak azok, akik a végsőkig kitartottak mellettem. Ezért a mai napig se tudok elégszer köszönetet mondani. A szülővárosom pedig az a hely, amit bármikor meglátogatnék, egyszerűen odahúz a szívem. Az is biztos, hogy visszafogok költözni, veszek egy házat a nyugodt, régi negyedben és a családommal ott fogok élni. Ha már család, akkor Kyle megbabonázva nézett, a tekintetében felvillant majd elhunyt valami fény. Látszott a szemein, hogy nem békélt meg a választásommal. Mégis itt tartotta valami, nem engedte, hogy másfelé fordítsa a tekintetét. Egészen addig, amíg az asztalon hagyott mobilom rezegni nem kezdett. A névtől dühös és csalódott lettem egyszerre. A vonal túlsó végén egy idióta várt. Ha ő lassan nem lép, akkor majd én fogok. Nincs joga ehhez, amit csinált az egyszerűen elfogadhatatlan.
- Szi..
- Nem érdekel a süket duma, a lényeget mondd! – Szakítottam félbe ellenségesen. Nem lett volna bajom vele, hogy ha eltekintünk bizonyos tényezőktől. A helyzet tette unszimpatikussá ezt az alakot és az, amit művélt. Rachel az egyik legjobb barátnőm, erre ő akkora fájdalmat okozott neki, amit az ember egy életen át se tud elfelejteni.
- Mikor fogod túltenni magad azon, amit tettem? – Soha. Vagyis van egyetlen egy variáns, és az csak Rachel – en múlik. Talán megbocsájthatom, de elfelejteni sohasem fogom. Egy dühös barátnőnél nincs is rosszabb.  – Azt mondtad, hogy holnap Rach’ énekelni fog. Gondoltam szólók, hogy én is ott leszek.
- Mi? Nem! – Kyle a füleihez kapta a kezét, amikor felsikoltottam. Meg kellett akadályoznom, hogy tönkretegye a hangulatot. De ő nem hallgatott rám, hanem kinyomta a telefont. Idióta! A jó édes életbe. Én ezt nem akarom. Csalódást okozni valaki számomra fontosnak... barom. Ő is betarthatná. Ha tényleg ennyire fontos neki Rachel, akkor... nem tudom, mit tennék. A helyében fogalmam sincs, mit választanék. Lehet, hogy magamat is hasonlóan katasztrofális helyzetbe hoznám, de ő még rajtam is túltett. Idióta, menjél vissza oda, ahol az elmúlt négy év alatt bujkáltál! – Annyira felelőtlen.
- Nálad senki sem lehet felelőtlenebb. – Normális körülmények között sohasem tettem volna. Viszont most annyira ideges voltam, hogy muszáj volt megölelnem valakit. A két vállát átkarolva, összekulcsoltam az ujjaimat, a fejemet pedig megtámasztottam a kezemen. A csodával határos módon nem tolt el, üvöltözni se kezdett, csak felsóhajtott. Tudom, hogy reménytelen eset vagyok. – Jól van, ennyit jótékonykodtam mára, most engedj el.
- Mész valahová? – Ha igen lenne a válasza, akkor azzal sikerült volna meglepnie. A szemöldökömet felvonva vártam, miközben ő összeszedte a koszos poharakat és tányért. Ahogy a konyha felé ment, még visszaszólt nekem. Azt mondta fél egykor jön Scarlett és együtt ebédelnek a városban. Már megint az a nő. Barátoknál többek voltak, lerítt a férfiról, a hangjából és abból, ahogy beszélt róla, hogy fontos neki. Persze nekem is vannak másik nemű barátaim, akikkel szeretek időt tölteni, például Armin, Achilles, Kornél, Lysander (?), és talán Castiel. Ha csak nem az ex barátnője, akkor a jövendőbeli. Vagy egyszerűen csak túl sokat képzelek ebbe az egészbe? Tekintettel arra, hogy nem igen hiszek a fiú – lány barátságokban.
Nézzük meg az én listámat: Armin – nak egy egészen kevés ideig felkeltettem az érdeklődését, majd találkozott a barátnőmmel és beköszöntött a nagy szerelem. Achilles volt az a fiú, akit kiszúrtam Rachel születésnapi buliján és hiú női vágyaim feléledtek, mert tetszett a látvány. Még mindig kurva helyesnek gondolom, ezt még Rau kedvéért se fogom letagadni. Szerintem ő is tisztában a ténnyel, hogy a barátja egy Adonisz. Kornél, akit egy napon ismertem meg az előbb említett sráccal. Talán azért, mert úgy ismertem meg, mint a srác, aki tetszik a barátnőmnek, így meg sem próbáltam rá szemet vetni. Vagyis... nem. Rachel – nek Kevin tetszett, aztán megjelent egy rá hasonlító srác. Hm... azért annyira nem vagyunk jóban, hogy barátoknak nevezzük egymást, inkább kellemes ismerősök, akik megtűrik egymást. Szóval ejthetjük a listáról. Lysander. Na, bassza meg. Az exem. Róla nem akarok több szót ejteni. Castiel, aki kicsit kitartóbb volt Armin – nál, de a vége nála is ugyan az lett. Szóval... jah.. ennyit a fiú – lány barátságokról. Vagyis nem, azt hiszem még egészen elfogult voltam a kapcsolatukat illetően.
- Jó szórakozást... – Az orrom alatt morogva tápászkodtam fel. Ideje volt felöltöznöm, tekintettel arra, hogy lassan delet ütött az óra. A narancslét magamhoz véve a szobámba vonultam. Ajtó bezártam... volna, ha.... hol a kulcsom? – Kyle!
- Mi van? – Nem túlzottan méltányolta a dühös arckifejezésemet és a mellkasom előtt keresztbefont kezeimet. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, amitől úgy nézhettem ki, mint egy kacsa. Ezt ő is észrevehette, ugyanis a válla egy pillanatra megrándult. Néha elgondolkoztam azon, hogy miért vagyok még mindig itt. A férfi nagyon kevésszer vett komolyan, csak mert hat évvel idősebb. Illetve a jövő hónapban lesz huszonhárom. Négy nappal a húgom születésnapja után. Csak is ezért jegyeztem meg, semmi másért.
- Hol a szobám kulcsa?
- Úgy érted az én szobám kulcsa? – Miért kell mindig az orrom alá dörgölni, hogy ez az ő lakása?! Annyira idegesít, hogy ennyire nem képes felnőttként kezelni. Megértem, vannak szabályai, amiket szeretne betarttatni a béke érdekében, de ez azért túlzás. Jogom van az egyedülléthez. Tinédzser vagyok, ő is volt egyszer az. Igazán megérthetné, hogy mit érzek! – Utalni akartam arra, hogy menj haza. Mondanám ezt, ha nem történt volna meg a tegnapi eset! Nem bízok benned, te pedig saját magadban. Amikor képes leszel uralkodni a tudatod felett, akkor nem büntetlek meg. Nálad így lehet a legjobban megbosszulni a dolgokat. Ha megfosztalak a gondolataidtól és nem hagylak egyedül.
- De hát... én... amnesztiát élvezek!
- Nem. – Ha nem, hát akkor nem. Meg kell elégednem ezzel a válasszal, még ha pofátlannak is gondolom a mondandója miatt. Még, hogy nem bízik bennem. Ezt kikérem magamnak! Annyira azért nem vagyok felelőtlen, hogy ezt lehessen gondolni rólam. Úgy az arcába mondtam volna, csak... az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Ilyenkor mi fordul meg a normális ember fejében? Betörők, pedofil, tököm tudja mi... de a férfi még csak meg sem rezzent. Ebből pedig hamar levágtam, hogy ő várta ezt a személyt, vagyis Scarlett lehet az egyedüli befutó. Honnan van ennek a libának kulcsa? Azt ne mond, hogy Kyle másoltatott neki! Azt hiszem, kezdek rémképeket látni.
- Szia...sztok. – Az a látványos változás, ami az arcán keresztülsuhant, amikor meglátott engem is. Nos, így szoktak a féltékeny nők és azok, akik utálnak nézni. A szimpátiád kölcsönös luvnya! Takarodj innen, mert seggbe rúglak! Ch... minden igyekezetemre szükségem volt, hogy magamban tartsam, hisz ez mégis csak Kyle lakása. Azt hív ide, akit akar, ellenben velem, aki csak egy vendég.
- Szia. – A férfi elmosolyodott, ahogy ránézett az érkezőre. Mivel ez már több volt a sokknál, így meredten bámultam a párosukat. Mi az, hogy... vagy... egyáltalán... én... ah! Semmit sem értettem már! Tényleg ennyire közeli viszonyban vannak? A kapcsolatuk annyira bensőséges, hogy csupán attól, hogy egy helyiségben tartózkodnak ilyen pihe puha és édes lesz a hangulat? Rohadjatok meg, rosszul leszek tőletek! Kyle, please ordibálj, káromkodj és vágd azt a zsémbes arcot! Hogy megnyugodjak... mert ahogy a nőre néztem ismételten tudatosult bennem, hogy mennyire szép is valójában. Hosszú és tépett mézbarna haj? Nekem is lehetne! Csak kettőnk között az a különbség, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag örököltem anya hullámos tincseit, amit csak a hajsütővassal tudok eltűntetni. – Köszönj már.
- Francokat! – Kaptam el sértetten a fejemet, annak reményében, hogy nem látja az arcomon keresztülsuhanó érzéseket. Rohadtul elegem volt ebből a helyzetből. Hogy lehetséges ez egyáltalán? Miért zavar ez ennyire? Kyle ugyanolyan, akár Nigel. A bátyáim. Jogom van leszavazni azokat, akiket választanak? Vagy ez nem így működik? Őket nem fogják meghatni az érveim, hogy ha szeretik a választott lányt. El kell fogadnom, ebbe nekem nincs beleszólásom. De nem tudom... Scarlett annyira ellenszenves. Hogy tudnék megbékélni a ténnyel, hogy ő az a nő, aki Kyle oldalán van?! – Mit akarsz?
- Beszélgetni. – Nem akarok egy percet se pazarolni rád. Főleg az eddigi tapasztalataim után. Mit kezdjek egy olyan nővel, akit csak a legrosszabb ellenségemnek kívánok? Mint például a kémiatanáromnak. Ellenségesen meredtem az ajtóban álló nőre, aki tettetni se próbálta, hogy kedvel. Az érzés kölcsönös. A szemöldököm ugrott egy nagyot, amikor becsukta maga mögött az ajtót, hogy még véletlenül se hallja a férfi a mondandóját. Hát.. nagyon kíváncsi leszek erre a.... „beszélgetésre”. Tett pár határozott lépést felém, majd a tisztes távolságot felvéve, csípőre vágta a kezeit. – Kyle túlságosan is jószívű ahhoz, hogy kidobjon. Pedig megérdemelnéd, amilyen idegtépő teremtmény vagy.
Most mondjátok meg, hát nem egy tündéri teremtés? Szinte látom, ahogy szivárvány hidal át a feje felett, rajta pedig unikornisok lovagolnak. Majd jön egy viharfelhő és villám sújtja agyon azt a rusnya állatot. És igazság szerint azt se bánnám, ha őt is eltalálná. Talán tesz egy fogadalmat, hogy ha túléli, akkor az életét Istennek adományozza és apáca lesz. Filmes ismereteim szerint volt ilyen ember. Azt hiszem Luther. De az istenért is, miken jár az agyam?! Ugyanolyan hangulatromboló vagyok, mint ez a nő, aki elgondolkozva tanulmányozta a pizsamámat. Még mielőtt leszólhatta volna gyorsan végigfutattam szemeimet a szerelésemen. Egyszerű, szürke póló, amin Ace háttal álló alakja volt látható. Éppen intett egyet, mellette pedig az a szöveg, hogy „Start living, before you start dying”. Ehhez pedig sima, kék gatyát húztam. Szerintem nem volt semmi kivetnivaló a kinézetemben, ő mégis gúnyosan elvigyorodott. Annyira idegesített, a legszívesebben elkaptam volna a haját, de nem tehettem. A dühömet nem tudtam másként levezetni, így beleharaptam az alsó ajkamba, kezeim pedig ökölbe szorultak. Kettőnk közül engem venne elő Kyle, ha verekedésbe keverednénk, és az is biztos, hogy Scarlett fél kézzel lenyomna. A fizikai felépítése biztos jó, hisz ahhoz, hogy valaki rendőr legyen, szükség van erre. Ha rosszul tudom, akkor nyugodtan javítsatok ki emberek! Lehet, hogy erős vagyok, de egy mindennap edző nőt képtelen lennék legyőzni. Rohadna meg ott, ahol van. Nem igaz, hogy még ez sem sikerül!
- És ezzel én most mit kezdjek? Tapsikoljak örömömben vagy álljak neki sírni? Arra várhatsz Kisanyám! – Egy szópárbajban viszont bármikor legyőzöm. Eddig verhetetlen vagyok, néha viszont sikerült másoknak döntetlent elérniük. Lényegében Sue és Rachel az, akik lépést tudnak velem tartani ebben. Másoknak eddig még nem sikerült és teszek róla, hogy ez így is maradjon.
- Szóval így állunk? – Én felveszem a kesztyűt, jöjjön csak! Igazság szerint bármire felkészültem volna, de még így is váratlanul ért a következő mozdulata. Benyúlt a fölsőjébe és előhúzta a nyakláncát. A láncon egy egyszerű, műanyag gyűrű himbálózott, amiben semmi extra sem volt. Halványan elmosolyodott és a melléhez szorította a kis csecsebecsét, ebből pedig megértettem. Egy lány csak akkor reagál így egy értéktelen vacakra, ha valaki, számára fontos embertől kapta. A karomon pihenő bőrkarkötőt fixíroztam. Még a halálod után is képes vagy megmosolyogtatni, te idióta. Nem akarom levenni a tőled kapott karkötőt, annyira egyszerű, mégis nagyszerű. Nem úgy, mint az. Ki vesz mostanában ilyeneket? Ha vakon szeretnék egy fiút, akkor is megkérdőjelezném azt az ajándékot. – Amikor kicsik voltunk, akkor Kyle odaadta az ígérete bizonyítékaként.
Igazság szerint, így már mindent értettem, illetve azt hiszem. Miért nem gondoltam rögtön erre? Csak egy gyerek képes ilyen... már bocsánat a kifejezésért, de vackot venni. Gyerek?! Mégis mióta ismerik ezek ketten egymást? Amikor kicsik voltunk.... A hangja gúnyosan csendült a fejemben, amitől egyből felkaptam a vizet. Vegyük úgy, hogy a kilences a szám a határ. Nyolc éves voltam, mikor egy baleset ért. Legyen inkább nyolc, visszaidézve Kyle szavait. Biztos vagyok benne, hogy a balesete előttről származott a lánynak ez az emléke. De akkor is... Mégis milyen mély gyökereket eresztenek az érzelmei? Az ígérettel kapcsolatban pedig... kezdett igazán felhúzni ez a tyúk. Féltékeny, csak azt nem értem, hogy miért. Közben úgy osztja nekem az észt, mintha semmi sem történt volna.
- Kyle! Lennél szíves kikísérni a vendégünket?!
- Hogyne. – Scarlett odébb állt, amikor az ajtó kinyílt és a nőre pillantott. A tekintetével megkérdezte, hogy indulhatnak – e, ettől pedig leesett az állam. Hát, amikor elordítottam magam, akkor nem pont erre a reakcióra számítottam. Azt hittem, hogy helyreálltak kettőnk között a dolgok, de még mindig abban az állapotban lehet, amikor az éjszaka közepén nekiállt velem ordítozni. Idegesített, hogy ennyire nyugodt. Idegesített, hogy ennyire mély a kapcsolata a nővel. Idegesített, hogy még csak rám sem bagózott. És kurvára elegem volt abból, hogy ez a téma ennyire kiakasztott!
- Menjünk. – Ezt most csak azért csinálta, hogy engem bosszantson. Résnyire összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy megfordulnak és a nő elég látványosan belekarolt a férfiba. Oké, ő tudja.... én teljesen nyugodt vagyok... lettem volna, de a következő mozdulatát már nem tudtam lenyelni. Muszáj volt provokálnia. A fejét felém fordította és a győztesek vigyorával nézett engem. Azzal a tipikus „ezt megkaptad, én nyertem” fajtával. Oh, abból már nem eszel! Felkaptam az egyik párnámat és az éppen becsukódó ajtóhoz vágtam. Nem sikerült lenyugodnom, a francba is már! Tehetetlen dühömben belerúgtam a szekrénybe. Érezni akartam a fájdalmat és levezetni a feszültséget. Csak én utálom ennyire ezt a nőt?
Ha harc, akkor legyen harc!

 

Péntek este és egy olyan eseménynek a kezdete, amit igazából nem tudom, hogy várt is – e valaki. Nekem a hócipőm tele volt és inkább dühös voltam, mint izgatott. Az értékes szabadidőmet erre a fosra kellett szánnom, ráadásul még gyakorolnom is muszáj volt! Az csak a ráadás, hogy még mindig dühös voltam a tegnapi nap miatt. Scarlett, az a kis hülye liba egészen hazáig kísérte a férfit, majd a szemem láttára egy puszival búcsúzott tőle. A terve sajnos célba ért, ugyanis a hírtől, hogy még csak randiznak teljesen felrobbantam. Utána természetesen Kyle torkának estem, hogy neki mégis mit mond az ebéd szó, mert kettejük között több történt. A szópárbajunkat követően megígérte, hogy cserébe eljön a ma esti fellépésemre. Ennek örülnöm kellett volna.... azt is csináltam addig a percig, amíg meg nem láttam azt a nőt, az oldalán. Lehet, hogy én vagyok szenilis, de róla nem volt szó. Egyáltalán nem, csak a rémálmaimban.
- Meddig fogsz még duzzogni? – Sue a falnak támaszkodva tanulmányozta a mobilját és tőle szokatlan módon emberien öltözködött fel. Fekete cicanadrágot viselt, hozzá pedig egy háromnegyedes ujjú, bordó fölsőt választott. Haját lazán cofba fogta, már a válláig ért! Amin viszont sikerült elmosolyodnom az a nyaklánca volt, azt a barátjától kapta. Armin – tól az is csoda, hogy emlékszik valamilyen dátumra, de még, hogy ajándékot is vesz? Le a kalappal előtte!
- Ha tudni akarod, akkor sokáig. – Felnézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Mostanában a kelleténél többször volt komoly, ezt pedig jó jelnek vettem. Az ő feje lágya is kezdett benőni. Ahogy idősödtünk úgy tűntek el belőle a negatív dolgok. Még mindig szeleburdi, szókimondó és cserfes volt, de tudta, hogy minek mikor van itt a helye. Az esetek többségében. – Megkérdezhetem, hogy hova akarsz fogyni?
- Ez színtiszta izom! – Kérte ki magának, miközben felemelte a pólóját, hogy megmutassa a hasát. Oké, a látványtól majdnem a földet súrolta az állam. Neki aztán lapos volt, nem is.. inkább csupa domborulat és lágy idom. Az a rendszeres sportolás rendesen meghozta az eredményt. Hat éves kora óta lovagolt, amitől a combjai olyan erősek voltak, hogy még én is féltem ellene kiállni. A másik rendszeressé vált sport tizenöt éves korában köszöntött be az életébe. Vannak, akik még nem fogadták el teljesen, de én támogatni fogom. Mindenki megpecsételte a rúdtáncot a sztriptízesek miatt, pedig szerintem hasznos sport. Látva, hogy Sue milyen hajlékony és azokat a sebeket a testén... keményen edzett. Videókat is láttam, ilyenkor pedig feléledt bennem az a VATTA FÁK érzés. Nézni olyan egyszerű volt, de megcsinálni az már teljesen más kérdés. Viszont sose tudtam kihagyni, hogy ne jegyezzem meg neki: Hagyd már békén a gravitációt! – Én eszek rendesen, csak az a bajom, hogy még a dió nagyságú barackoktól is a kétszeresére dagadok. Muszáj egy nap két órát edzenem, különben úszógumim nőne!
- Nekem is el kéne kezdenem, csak azt nem tudom, hogy mit. – Imádtam röplabdázni. Az volt az a sport, ahol még a fáradság is felüdítő volt, majdnem hogy imádtam. Ez alapján nyilvánult meg, hogy igen is rendesen dolgoztam. Talán vissza kéne térnem. Hisz a többi sport annyira nem kötött le, barátnőmet pedig nem akartam utánozni. A lovaktól rendszerint megijedtem, mivel az egyik elkezdte zabálni a kabátomat, amikor pedig nem engedtem neki megharapott. Plusz Sue egyszer elvitt egy órára lovagolni. Azt hittem kiugrik a szívem. Vagyis nem ülök még egyszer annak az állatnak a hátára. A rúdtánchoz pedig türelem kell, ami belőlem köztudottan hiányzik.
- Hogy te milyen bénán sminkelsz. – Vette ki a kezemből a szemceruzát, majd nemes egyszerűséggel kezelésbe vett. Néhanapján jó volt más segítségére támaszkodni, főleg, ha az illető, az egyik legjobb barátnőd. Az idő miatt nem aggódtunk, hisz a közzétett lista szerint nem mi kezdtük. – Láttad már azt a kiscsajt, aki tizenegy éves létére azt tolta, hogy nőt úgy lehet csak szerezni, ha pénze van az embernek?
- Oh, akiről készült reakció videó? – Nos, kortükör. A drága kislány sikeresen beégette magát azzal, hogy közzétette a csatornáján. Mégis mit képzel magáról az a kis taknyos? Azt hiszi, hogy ő mindent tud, aztán osztja az észt. Annyira felidegesített a feltevésével, miszerint egy nőt csak a pénz érdekli, hogy majdnem követtem a példáját és a földhöz vágtam a mobilom. Aláírom, hogy vannak ilyenek, de mi más utakon járunk. Kit érdekel mennyi money van a srác tárcájában, ha nem érzed jól magad vele? Ha még csak egy kicsit sem vonzódsz hozzá? – Lehet, hogy sekélyesen fog hangzani, de engem inkább a kaland vonz. Azt mindennél előbbre valónak tartom, hogy legyen vér a pucájában a srácnak! Utálom a nyámnyila és papucs embereket. Szeretnék egy társat, akivel jól érzem magam és hosszú ideig kitart mellettem. Akivel bármiről tudok beszélgetni, mert nyitott. Túl nagyok az elvárásaim?
- Nem, de ugye te is tudod, hogy akkor Alexy nem a te embered? – Már, hogy a búsba ne tudnám? Eltelhet akár ötven év is, neki elsősorban a fiúk fognak tetszeni. Lehet biszex vagy meleg, a saját neme elsőbbséget élvez. Ez ellen nem tudok mit tenni, meg kell tanulnom együtt élni vele. Vele se leszek együtt olyan sokáig, ezt már most érzem, viszont egyelőre jól érzem magam. Még egyszer megpróbálom, de ha nem működik, akkor passzolom. Hanyagoljuk egymást, mert kezd elegem lenni ebből a hercehurcából. – Én viszont a sze...
- Ki ne mond! – Figyelmeztettem, előre félve a folytatástól. Ha jóra gondoltam, akkor nem akarom hallani. Ezen pedig szokás szerint megsértődött a lány, mivel duzzogva nézett rám.
- SZERETETET akartam mondani, te fogyatékos! Persze, a szex is fontos, de az istenért ki az, aki kapcsolatba kezd a jó kis dugás miatt? – Még ő is megforgatta a szemeit, amin elmosolyodtam. Armin ugyanolyan szerencsés, mint a barátnőm, hogy egymásra találtak. Annyira jó rájuk nézni. Együtt vannak, és bár egyszer szakítottak, mégis sikerült kibékülniük. Viszont még mindig nem tudom elfogadni azt az indokot, amiért dobta a srácot. – Egy szót se mondj. Még mindig a kezemben van a szemceruzád, vagyis okosan azokkal a szavakkal.
- Idekezz! – Próbáltam mondani, de megfogta az arcomat és jobbra – balra forgatta. Fogalmam sincs mit bámult úgy rajtam, de kitéptem a fejemet. – Úgy hallom, hogy elkezdődött az első szám. Rachel picsán rúg, ha most is lekésem az előadását.
- ..... Letagadnám százszor, de úgy is látni.... – Csalódottan vettem tudomásul, hogy az első versszakról máris lekéstünk. Rachel a színpadon állt és tökéletes magabiztossággal énekelt. Most se vitte túlzásba az öltözékét, ugyanúgy nézett ki, mintha velem találkozott volna. A dal viszont, mivel kevésszer hallgatott magyar számokat, így kicsit meglepődtem, de nem több. Mosolyogva hallgattam, miközben a sportcsarnok falának dőltem, de hamar alábbhagyott a jókedvem. Rachel arca kezdett egészen elszíneződni, leginkább egy hullához hasonlított. A hangja fennakadt, majd bennakadt. Leejtette a kezét, a mikrofon a combjának csapódott. Úgy nézett maga elé, mint, aki szellemet látott.
- Hülye... barom... – Annyira haragudtam Scarlett – re, hogy meg is feledkeztem a férfiról. Megígérte, hogy el fog jönni, akárhogy tiltakoztam is ellene. Az ujjaimat x – be téve rimánkodtam, hogy kapcsoljon, de tudtam, hogy ez már maga a katasztrófa.
- Mi történt? – Tudakolta az igazgatónő elszántan. Azért még neki is volt szíve, bár olyan kicsi, hogy nem hittem a létezésében. Barátnőm lassan a szájához emelte a mikrofont és halkan beleszólt.
- Ian Hunter, ha most elmenekülsz, akkor utánad hajítom a mikrofont.

 

77. rész - A szürke bizonyosan sok árnyalata

Nem, a címmel még véletlenül se akartam utalni a filmre, de még a könyvre se. A kedélyállapotomat próbáltam művészien kifejezni, de ezek szerint nem jött össze. Röviden: a szürke egy lehangoló és ocsmány szín. Nem véletlenül használják az esős idő ábrázolásához vagy a szomorú, depressziós képekhez. Egyszerűen elmegy tőle az ember életkedve, olyan semleges és üres. Senkinek érzi magát tőle az ember, eltűnik a sok másik között. Elméletileg egy fokkal barátságosabb szín, mint a fekete. A szürkével nem fejezzük ki a gyászt, sőt még a depressziósokon se látom és mégis... megtudom érteni. Én is inkább a fekete mellett voksolok, és nem szeretném megmagyarázni az okát. Valamilyen szinten magam is depressziós voltam, egyszer még öngyilkos is próbáltam lenni. Ironikus vagy sem, de a franc gondolta volna, hogy másnap meghal Kyle. Természetesen tudtam, hogy nem leszünk örökre együtt, engem se ejtettek kiskoromban a fejemre. Persze, szép volt kislányosan arról ábrándozni, hogy, amíg a halál el nem választ, de valljuk be... az élet egy rosszul megrendezett film. Őszintén, melyik az a film, aminek senki sem tudja mi a vége vagy, hogy mikor fejeződik be? Az egész egy talány, semmit se lehet biztosan tudni. Mi a csattantó, kik a főszerepelők, egyáltalán milyen műfajú? Vígjáték, dráma, thriller, krimi, fantasay, ponyvaregény? Hát... legalább a fantasyt azt biztosra kilőhetem. Elnézve az elmúlt éveket tuti, hogy valami elcseszett szappanoperába vagy vígjátékba csöppentem. Azokban történik csak ennyi minden. A rendezők meg biztos azt hiszik, hogy a nézők hasukat fogva, a lábaikkal tapsikolnak a képernyő előtt, ha a szereplőket annyi dráma éri, hogy kiteszik a lelkivilág skáláján a szürke bizonyosan sok árnyalatát. Hát abból nem esznek, még csak az kéne, hogy az én nyomorúságom nyújtson szórakozást másoknak! Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Nem, a rohadt életbe is! Megvan a magam baja is, miért törődjek másokkal, akiket méghozzá nem is ismerek? Azért vannak a pszichológusok és a terapeuták. És már csak azért se fogok telefonálni Andornak a beállt krízis miatt. Itt van a halott pasim apja, ráadásul valami hihetetlen véletlen folytán ő lett az új kémiatanárom, erre az elbűvölő három hónapra. Az szinte semmi, fél lábon ugrálva is kibírom. Talán... három hónap sok mindenre elég. A Fairy Tail – ből okulva egy perc is sorsfordító következményekkel járhat. Azt hiszem a magam hülyesége miatt kerültem verembe.

Amikor felébredtem az orvosi szobában, Nigel ott ült mellettem egy széken, arcán gondterhelt ráncokkal. Mielőtt bármit mondhatott volna, feltartottam a kezemet. A húgomnak igaza van, ő most fog érettségizni. Ha minden áldott hülyeségemmel hozzá rohannék, akkor azt még ő se bírná.
- Meglepődtem, a sokktól pedig elájultam. Ennyi történt. – Szögeztem le, mire felvonta a szemöldökét, pont úgy, mint, aki nem hisz nekem. Mintha mániákus hazudozó lennék és egy szavamnak se lehetne hinni. Köszi bátyus, én is szeretlek. Különben pedig, kettőnk közül az ő szavahihetőségét kérdőjelezem meg. Tudtom szerint, én csak pofátlanul őszinte vagyok, ami a hazudás szöges ellentétje. Nigel az, aki belepofátlankodott az igazságba. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha... itt valami nagyon nincs rendben. Az egy tény, hogy a tesómnak tetszik valaki. Túl boldog, szóval ez nem lehet kamu. Az a része viszont erősen megkérdőjelezhető, hogy van – e barátnője. Azt simán bemesélhette Anne – nak, hogy van valakije, azért, hogy békén hagyja. Nem is ilyen okos a bátyám... A fene tudja már és őszintén nincs most kedvem ezen gondolkodni. A pukliból ítélve nagyot koppanhatott a fejem. Rohadék, fiúnak nevezett kis nyomorékok, még elkapni se voltak képesek. Biztos kőszobor formában figyelték, ahogy elvágódok. – Meddig voltam kiütve?
- Körülbelül... – Húzta fel a pulcsija ujját, hogy megnézze az órája számlapját. – ... nyolc egész percig.
- Szuper, bár nem döntöttem egyéni rekordot. Na, majd legközelebb. – Fontolgattam, mire bezsebeltem egy rosszalló pillantást. Hát, lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom, de visszaszívni se akarom. A drága bátyuskám ismer, mint a rosszpénzt és ennek ellenére szeret. Minden elismerésem az övé. Még a barátaimon is kiigazodik, legalábbis erősen próbálkozik. Azon a kettőn, akiket évek óta megtartok magamnak. Imádom őket minden rossztulajdonságuk ellenére. Lehet, hogy Sue néha egy kurva, és az is biztos, hogy ezért a gondolatomért állon fog vágni, de nem igazán zavartatom magam emiatt. Tudom, hogy a szíve legmélyén szeret, nekem pedig csak ez számít. Rachel se normális, mint, ahogy az elvárható a barátaimtól. Egyszerűen vonzom őket, mondta egyszer anya.
- Ez nem vicces. – Rázta meg a fejét szomorúan. Próbáltam elkerülni, hogy átragadjon rám a hangulata, de elég nehezen ment. Valami pocsék érzés látni, hogy valaki számodra fontos rosszkedvű. Ráadásul miattad. Nem szeretem meghazudtolni magam, így eszemben sem volt mosolyogni, csak leeresztve ültem az ágyon és magam elé bámultam. – Komolyan vissza kéne venned, még a végén bajba keveredsz.
- Ne légy ennyire naiv bátyó. Én csak valaki mással szeretnék bajba keveredni, egyedül unalmas. – Mondtam ki gondolkodás nélkül és még csak nem is visszakoztam. Egyszerűen csak megvontam a vállam, majd felálltam. Átmozgattam a végtagjaimat, csak utána voltam hajlandó a bátyám szemébe nézni. – Azt hiszem el is kezdem az unalmas bajkeverésemet. Hazamegyek.
- Van még három teljes órád, plusz ez. – Mutatott rá, mire ismételten vállat vontam. És aztán? Érdekelt is engem valaha, hogy köteles vagyok betartani az iskola szabályzatait? Nem különösebben, különben két igazgatóival kevesebbem lenne. Azt hiszem most már értem, hogy miért aggódik annyira értem a bátyám. Erre a tanévre takarékba kéne tennem magamat, különben eltanácsolnak. Őszintén, az lenne a legfőbb vágyam. Nem igazán szerettem ide járni. Túl sok volt nekem. Ez az iskola tönkretesz, összeroppant, elpusztít, darabjaira zúz... nem is az iskola, hanem a benne lévő emberek. Nehéz lenne megérteni, hogy vissza akarok menni... Azt hiszik, megint meg fogom tenni. Attól félnek újra el akarok venni egy életet. A sajátomét. Észre se vették, hogy az óta szüntelenül itt van körülöttem a halál. Sőt, bennem van. Ellep, beborít. Lassan zúzzák össze a világomat, azt hiszem ez a legrosszabb fajta halál. Mégis... miként tudnék változtatni?
- Kész vagy? – A kelleténél erősebben szorítottam a lépcsőház hideg korlátját, majd lassan kifújtam a levegőt. Tompa szemekkel néztem az ajtófélfának dőlő férfit. Egyszerű, fekete póló takarta el a kíváncsi szemek elől a tetoválásait és egy hosszú, farmergatya. Haját most kivételesen kiengedte, így megdöbbenve tapasztaltam, hogy a háta közepééig ért. Nos, ami az arcán volt azt nem nevezhettem még szakállnak, inkább csak borostának. Mivel hosszú ideje hallgattam, így Stenly ellökte magát és elindult felém. Kyle hibája az egész, ha ő nem dönt úgy, hogy csöndkirályt játszik, akkor minden másként történt volna. Magabiztosan kijelentem, hogy az ember, társas lény, így szüksége van másik, hozzá hasonló élőlényekre. Ezért kezdtem a többi lakossal beszélgetni és megismerni őket. Egyelőre még nem bántam meg.  – Úgy látom, hogy szomszéd lány maga alatt van.
- Hát, akkor még mindig ugyanolyan jó megfigyelő vagy, mint amikor még szakmában voltál. – A múlt idő hallatán felvonta a szemöldökét. Én pedig figyelmeztetően bámultam, nem törődve azzal, hogy a férfi akár életveszélyes is lehet rám nézve. Tudtommal eddig még nem ölt embert, szeretném, ha megtartaná ezt a jó szokását. Valamilyen különös okból kifolyólag megkedveltem Stenly személyiségét, van benne valami, ami megragadja az embereket. Ja, nagyon jól tudok vele kommunikálni, így semmi kedvem sincs ahhoz, hogy Kyle gondoljon egyet és bevigye valami miatt. Felelőtlen lennék? Meglehet, hisz (vakon azért nem) bíztam egy öt évet börtönben töltött férfiban. Nem, ez a szó nem fejezi ki, hogy mit is gondolok. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tekintettem rá rossz emberként. Ezért szerettem volna pusztán szemkontaktus alapján megüzenni neki, hogy mostantól minden lépést húszszor gondolja meg. Erre kihúzta magát, a testtartásával jelezte, hogy ő sohasem vét hibát. Kérdő szemöldökömre megadóan megvonta a vállát. Egyetlen egyszer azért sikerült neki.
- Valami téma...? Kezd unalmas lenni az egzotikus szemed bámulása. – A feszes, büszke tartása eltűnt. Hanyagul dőlt az ajtófélfának, a következő pillanatban pedig elnézett a vállam felett. Igazság szerint már én is kezdtem unni, így örültem neki, hogy ő lépett először. Stenly elmosolyodott, majd intett egyet. – Arián, jókor jössz!
- Sziasztok. – Köszönt meglepetten a ház legrendesebb lakosa. Teljes magabiztossággal állíthatom, hogy a férfi nem érdemelte meg Kyle gyűlöletét. Akárhányszor csak beszéltem vele szörnyen kedves volt, látszott, hogy hatalmas a szíve. Az, hogy elvált és hajléktalan volt egy ideig... szerintem senki nem róhatja fel neki. Mindenki hibázik, és ő ezt elismerte. Most viszont van lakása és munkája is. Éppen ezért nem értettem, hogy miért utálja annyira. – Jasmine, miért nem vagy iskolában?
Egyszer hallotta, amikor a húgom így hívott, ezért megkérdezte, hogy miért. Elmeséltem neki, hogy igazság szerint Jasmine vagyok, kinek Jázmin, de a lényegen nem sokat változtat. Jövőre úgy is át fogom íratni az anyakönyveztetőnél. Már csak az hiányozna, hogy örökre ezzel a béna névvel kelljen élnem. Amikor a földrajz tanár a Coriolis-erőt tanította, akkor példának folyton a Madagaszkár pingvinjeit hozta fel. Úgy kezdte, hogy az Északi félgömbön Fújlyuk doktor egyik rákja célba vette a pingvineket. Mivel ostoba szegény, ezért a Coriolis – erő hatására a kimért távolságról sokkal keletebbre fújta a centrifugális erő. Majd úgy folytatta, hogy a pingvinek ezt megneszelték és bosszút forraltak, ezért Kowalski... itt mindig megakadt és közölte, hogy nem ő, mivel Kowalski okos és számol. Szerintem mindenki tudja, hogy mi jön ezután. Eszébe jutott, hogy Riko imád robbantgatni és hülye, mint a seggem. Az osztálytársaim alig bírták visszatartani a nevetést és a gúnyos megjegyzéseiket. Szó mi szó, utáltam a nevemet. Csak a jelentése tetszett, éppen örültem meg nagyon, amikor Arián megkérdezte, hogy hívhat – e ő is Jas – nek. Lelkesen bólogattam, sőt még meg is köszöntem! És, ami azt illeti... ez a kedves bácsi most gyanakvóan mért végig. Gondolom annak a lehetőségét fontolta, hogy megléptem az iskolából, ami valamilyen szinten igaz is volt, de ezt nekik nem kell tudniuk!
- Elájultam, ezért hazaküldtek pihenni. – Füllentettem elhúzott szájjal. Mintha elhinnék, hogy nagyon megrázott ez a sajnálatos eset. Úgy tűnik a férfit jobban megérintette, mint hittem, ugyanis a következő pillanatban gyengéden átölelt és az iskolámat szidta. Közölte, hogy mégis ki az a felelőtlen védőnő, aki hagyja, hogy egyedül mászkáljak haza, amikor bármelyik pillanatban össze is eshettem volna. Igazat kellett adnom neki, bár az is egy tény, hogy senki sem engedett el. Önkényesen vállaltam az ezzel járó következményeket.
- Keveset ettél vagy ittál? Megsütött a nap? Szédültél? Valamilyen betegségben szenvedsz? – Meghatódtam a bácsi szóáradatán. Lehet, hogy már elmúlt ötven éves, haját ősz szálak tarkították és bajszát is, de a szíve még a helyén volt. Ő még abból a korból származott, amikor az számított értéknek, hogy ki mennyire kedves és a belsőt nézték. Az a kor igen.... ha én is oda születhettem volna, minden mennyivel könnyebb lehetett volna. Az emberek észre sem veszik, hogy ahogy egyre előrébb halad az idő, úgy tűnnek el a szép és jó dolgok. A gyerekkorom játékai, meséi.... hova lettek? És mik ezek a mocskok, amiket most adnak ki? A régi számítógépes játékok... sokkal jobb a történetük és a lényegük, nekem még a megrajzolásuk is tetszett. A mesék... oh, istenem. Totally spies, Galactik Football, Szuper robotmajom csapat akcióban, Bátor, a gyáva kutya, Scooby-Doo és még sorolhatnám. Hol vannak most ezek?
- Csak sokkot kaptam. – Az új kémiatanárom... erősen megakadályozza, hogy a könyvekben ismert minden jó, ha a vége jó történetemet éljem. Túlságosan is hagyja, hogy a holtak irányítsák az életét. Nem azt mondom, hogy ne haragudjon rám, mert emberi és apai joga, hogy megtegye...  csak megérhetné, hogy ez a helyzet nekem sem egy leányálom. Mondjuk ki: elcsesztem. Ezen még évekkel később se fogok tudni változtatni. Minek nevezzem magam azért, hogy végre békén hagyj? Meggondolatlan voltam, hülye, tehetetlen és gyenge! Most örülsz? Beismerem, már az első pillanattól fogva nem titkoltam, hogy ez az egész miattam következett be! Oh, igen. Ennél rosszabb már úgy sem következhet be. Még mielőtt valami meggondolatlanul nagy bajt idéztem volna elő, ahogy ma tettem, gyorsan lekopogtam.
- Mitől? – A magasba ugrott Stenly szemöldöke. Mindkét férfi ugyanolyan értetlenül nézett, szinte a retinájukba akarták égetni az arcomat. Én legalábbis így láttam a helyzetet, az más kérdés, hogy mi volt a valóság. Mivel elég vizslatóan bámultak, így kénytelen voltam a lehető legtömörebben elmesélni a történetet. Nem akartam mindent az orrukra kötni. Így viszont elég hézagosra sikeredett a történet, a hiányzó részeket pedig, a személyiségüktől függetlenül bármivel kitömhették. Így történt az, hogy Stenly a kezét felmutatva jelezte, hogy van megoldása a problémámra. – Stenly fogná a férfi torkát, a magasba emelné, és úgy beszélgetne el vele.
Az ötletét hallva, egy egészen pici időre elkalandoztam és elképzeltem, hogy milyen lenne. Az már egész biztos, hogy rettentően jól esne, csak beszélgetés helyett üvöltenék vele. Nem tudom milyen okból kifolyólag, vagy miért. Én már csak ilyen vagyok, nehezen tudom kifejezni az érzelmeimet. Azért jobban, mint Scarlett, amit valljuk be nem nehéz felülmúlni. Viszont... az is igaz, hogy a véremben van az ordítozás, feleselés, veszekvés és a verekedés. Élvezem, ez tölt fel adrenalinnal. És jobban bevallva nem kell nekem papucs barát, azok olyan unalmasok. Ugyanolyan vérmérsékletű fiú jól jönne, akivel felváltva nyomjuk el a másikat. Jó, azért legyen nálam komolyabb, mert valamelyikünknek észnél kell lennie. Alexy – vel kapcsolatban pedig... semmiben sem hasonlítunk.
- Stenly, ne adj neki ötleteket! – Ennek a mondatnak sikerült visszatérítenie a valóságba, ahol a két férfi elkezdtek veszekedni. Arián kifakadt, hogy a konfliktusokat békés módszerekkel is el lehet intézni, mire a másik felhorkant, ezzel jelezve a véleményét. Láttam a tekintetében, hogy most olyan rész jön, ami egyikünknek sem fog tetszeni.
- Ezzel a módszereddel nem sokat értél el az életben. A feleséged megcsalt, majd elhagyott, mert nem talált elég tökösnek, a munkahelyedről pedig kicsaptak. Azért elismerésem, hogy depressziódban nem kezdtél el inni vagy dohányozni, sőt ugyanolyan jóindulatú maradtál, mi több még a veremből is kikecmeregtél valahogyan, de nem tudsz mindent elintézni erőszakmentesen. – Ennek az embernek mégis vannak értelmes gondolatai. A mondandója első felébe nem igazán akartam belekötni, mert fogalmam sem volt az egészről, másrészt a nők ilyen hiú élőlények. Simán el tudtam képzelni a férfi által leírt történetet. Vannak ilyen emberek, akik első adandó alkalomkor lelépnek egy kapcsolatban, még ha már elmondták az esküt is, hogy örökké együtt lesznek. Viszont a mondókája második fele nagyon adta magát, a lényege átjött és egyetértettem. Hiába az ember kedves és nyíltszívű, hogy ha a vele szembe kerülő egy alpári, iskolázatlan barom, aki emberszámba se veszi a társait.
- Jasmine, te se gondolsz elég.... tökösnek? – A szám elé kaptam a kezemet, különben egész biztos felkuncogtam volna. Érdekes volt hallani Arián szájából a tökös szót, annyira nem volt hozzá való.  Vannak emberek, akiknek természetes, vegyük példának Castiel – t vagy a példa okáért Stenly – t. Nekik talán még jól is állt volna. De egy olyan ártatlan férfinak, mint Arián? Nem, neki soha, sőt fura!
- Sajnálom, nekem az olyan fiúk jönnek be, akiknek a vérmérséklete az enyémet közelíti meg. – Emeltem fel védekezően a kezemet. Sikerült elnyomnom egy mosolyt, lehet, hogy sikerült volna megbántanom vele.  Őt végképp nem akarom elkeseríteni. Annyira kedves és segítőkész. Kárba veszne egy ilyen különleges ember, akiből mostanában ritka kevés van.
- Még a szomszédlány is egyetért velem! – Halványan elmosolyodtam, amikor Stenly diadalittasan emelte magasba a kezeit. Hát benne is van egy kis gyermekded lélek, amit akárhogy próbál, sohasem tud kitörölni. Az az ő része, ha kiszakítaná magából, akkor más emberré formálódna. Az ebben a házban élő emberek egytől egyig egyedi személyiségek és mindegyikükben megvan a maga bája. Talán még Sebastian – ban is ott rejtőzik, csak én azt még nem vettem észre. Ezért hagytam meg nekik, hogy rendezzék le egymás között ezt a harcot. Elköszöntem tőlük és szép lassan felsétáltam Kyle lakásához. Fájni kezdett a fejem. A gondok ismételten rám nehezedtek. Akárhogy masszíroztam a halántékomat, nem múlt el az a lüktető érzés.
Rendben leszek.
Hah, és még el is hittem. Csak egy kis magányra volt szükségem ahhoz, hogy megtaláljanak a démonjaim. Azok a rohadtul idegesítő és soha szűnni nem akaró dögök, akik élnek. Velem. Bennem. A részeim, ahogy én nekik. Ahogy körbenéztem, láttam, ahogy táncolnak és mosolyognak, itt voltak, pedig egy időre sikerült kizárnom őket a fejemből. Akárhányszor felbukkantak nem kaptam levegőt és valami katasztrófa történt. Azt hiszem, most is elindult egy lavina. Az ajtó becsukódása kulcs záródásával vegyült egybe. Elzártam az elmémet a külvilágtól, senkinek se hagytam, hogy zavarjon. Nehéz lesz majd megmagyaráznom a bennem végigcikázó folyamatot. A falnak dőltem és szép lassan lecsúsztam a padlóra. Elgondolkodtam azon, hogy milyen vegyes érzéseim voltak a ma történtekkel kapcsolatban. Dühös voltam, leginkább talán magamra. Értetlenül álltam az események előtt, hisz mikor lett Kyle apja tanár? Utolsó értesüléseim szerint könyveket írt az utazásairól. Hát persze, ebben az országban senki sem tud megélni íróként. Még ha hoz is egy színvonalat, akkor se kap annyi bevételt, mint a világ legbénább, és rosszul megírt amerikai könyve.
És mégse akartam megbékélni a helyzettel.
Miért abba az iskolába jött, ahol én tanultam? Karma lenne, azokért a bűneimért, amit elkövettem? Amiért mindenkinek hazudtam? Azt hiszem, ideje lenne elővennem a naplómat, és feljegyeznem, hogy magadnak ne hazudj. Másoknak szabad. Időnként. Amikor a helyzet megköveteli. Az én hibám volt, hogy mostanában a kelleténél többször fordult elő.
Hallottam egy hangot, azt a szokásos mély, édes, mégis mérgező dallamot, ami tovább taszigált a sötétbe. Kezeim a hideg falon nyugszanak, hogy lehűtsék felhevült testem minden porcikáját. Sokszor, egymás után, szakadozott és apró lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. De azon kaptam magam, hogy a tüdőm összeszorult, a levegő pedig, izzó és forró pokolként ereszkedett rám. Valami megmagyarázhatatlan félelem koncentrálódott a gyomromba. Émelyegtem és öklendeztem. Szemeim előtt sötét foltok perdültek táncra, a fénybe feketeség és romlottság költözött. A helyzet egyre csak rosszabb lett. A szituáció... olyan keserűen élénk és valós volt, mintha már átéltem volna. Mihez hasonlított ez az állapot....
A szívem mellkasomat verte, miközben a pupillám ijesztően nagyra tágult. Szinte láttam magam előtt a levegő buborékokat, ahogy tüdőmet elhagyva megnyilvánulnak a vízben. Érzékeltem a sötétséget, amely egyre sűrűbb lett körülöttem. Hiányoltam a fényt, ami távolodott. Majdnem hogy éreztem a bőrömhöz tapadt, vizes ruhák hátborzongató érintését. A lábamban lévő görcs bosszúságát. Kapálóztam, de csak a semmit sikerült eltalálnom.  Ösztönösen kaptam levegő után, a hátam ívbe feszült, mégse éreztem mást, csak a torkomat kaparó gyötrelmet. A víz égette a szememet, mégse bírtam lehunyni. Fel akartam ébredni. Valaki mentsen meg... kérem! Körmeimet a bőrömbe vájtam, talán a fájdalom majd észhez térít.
Újraéltem azt a pillanatot, amikor fuldokoltam.
Annak a férfinak sikerült felszakítania Pandora szelencéjét.
Ajkaim sikításra nyíltak, de senki nem hallotta meg néma segélykérésemet. Pedig én sikoltottam és ütöttem a víz megfoghatatlan mivoltát. Késő lenne szólni, hogy elfogyott a levegőm? Vajon... én most... tényleg feladom? Nem! Újabb ütéseket mértem magam elé, kapálóztam, próbáltam a felszínre törni. Hangokat hallottam. Valaki a nevemet kiáltozta a partról olyan dühösen és kétségbeesetten, hogy el sem hittem van ilyen. A kettő egyszerre uralkodott a hangján.
- Fejezd be! – Eljutott a tudatomig, de nem tudtam miért kellene neki engedelmeskednem. Azt akarja, hogy megfulladjak? Mindjárt ott leszek... csak egy kicsit kell még próbálkoznom.. Felfelé löktem magamat, mégis... mintha... valami rám nehezedett volna. A kezeim sajgóan fájtak, valami pedig egyre csak visszahúzott. A karomat szorította, magához ölelt, karjaival átfonta a mellkasom és visszafojtott hangon könyörgött, susmorgott a fülembe. Arra kért, hogy fejezzem be és még millió szitokszót társított hozzá. Annyira... őszinte volt, hogy... hirtelen a felszínre buktam és hatalmas levegő vételt követően előrebuktam. De az a látvány, ami fogadott... sohasem fogom elfelejteni. Rémült, majdnem hogy űzött tekintetemet visszaverte a törött tükör. Arcom halottfehérbe burkolózott, szemeim ijedten kerekedtek ki, ruhám pedig izzadságtól nedvesen tapadt a testemhez. A fájdalom intenzíven hatolt belém. Remegtem, egész lényemmel... mégis lenéztem. A kezem... csípős fájdalom járt át, ahogy néztem a saját vérem. Megannyi szilánk hevert előttem, néhány darab viszont a kezembe fúródott. Szóval, ez lett volna az a fájdalom, amit éreztem? Betörtem a tükröt és, aki megállított az nem lehetett más, mint Kyle. A hangja visszarángatott a valóságba.
- K – Kyle.... – A hangom elcsuklott, ahogy beszélni kezdtem. Remegtem a félelemtől, mégsem sírtam. Ez az egy érthetetlen maradt számomra. – Kyle...
A szorítás egy pillanatra erősödött, majd kezei elernyedtek, ahogy homloka a vállamnak csapódott. Remegett, csak ő az indulatoktól. Ahogy a felsőmet markolta olyan megmagyarázhatatlan erő áradt belőle, amit nem értettem. Egész biztosan csak annyit látott az egészből, hogy megőrültem és tombolni kezdtem. Megint ordibálni fog velem.
- Mond el... – Olyan halkan kezdett el beszélni, hogy megijedtem. Ezt az oldalát még nem ismertem, az ismeretlenbe pedig tudatlanul belevágni veszélyes. – .... mi volt ez?! Amikor arról az esetről kérdeztelek, azt mondtad, hogy nem csinálod többé. Akkor ez mi volt?
- ... Nem tudom. – Suttogtam halkan és meglepően őszintén. Az érzés, aminek hála újraélem az egyik múltbéli traumámat? Ötletem sincs arról, hogy mi lehet az. De megijedtem tőle. Bár minden zsigerem hevesen tiltakozott úgy éreztem, hogy ideje lenne megnyílnom Andornak. Talán érti a dolgát és nem csak a levegőbe beszél. Beszélgettem erről nem rég Sue – val, és azt tanácsolta, hogy adjak egy esélyt a pszichológusnak. Mivel komoly volt, így ráébredtem arra, hogy neki tényleg segített az, hogy kiönthette a szívét egy vadidegen embernek, aki úgy se tudta volna kinek továbbadni. Mostanában sokszor gondolkodtam el, ami önmagában nem lenne gond, de. De... folyton egyedül vagyok. Egyre mélyebbre süllyedtem. Segítséget kell kérnem valakitől. Hogy újra nevessek, mosolyogjak és élhessek. Ez így nagyon nincs rendben. Tudom, én is azt gondoltam, hogy úristen, ez egy vadidegen ember, mi a francot akar tőlem.. feszengtem is rendesen.  Ott ültem némán, ő pedig kérdezgetni kezdett. Először még csak félszegen, egy mondatos válaszokat adtam, de öt perc után azon kaptam magam, hogy ömlenek belőlem a szavak. Már kérdeznie se kellett. Oké, beismerem, hogy az elején a sírásig fog kergetni, mert az első kérése az, hogy beszélj a múltadról, de én is túlestem rajta. Csak egyszer próbáld meg. Ha nem jön be, akkor tíz perc után kijössz és vissza se kell nézned. Nem minden esetben jó valami, ha Sue hasznosnak gondolja, de mivel komoly témáról van szó, így azt hiszem meg kell fontolnom.  – Mit csinálsz...?
A szemeim döbbenten kerekedtek el, amikor Kyle a nyakamhoz hajolt és finoman megharapta a bőrömet. Őszintén megmondva teljesen kirázott a hideg tőle és libabőrös lettem.
- Nem tudom. – Szórakoztatónak találja a szenvedésemet? Ha igen, akkor lekeverek neki egy parasztlengőt, akkorát, hogy a fal adja neki a másikat. De nem most... most kurvára fáj a kezem és őszintén... nem túl szívderítő látvány az, ha üvegszilánkok állnak ki az emberből,körülötte pedig pocsolyába gyűlik a vére. – Szedd a lábad cica, megyünk a kórházba.
- Megvesztél?! Én innen el nem mozdulok...! – Háborodtam fel, majd felszisszentem. A büdös életbe, egyre jobban fájt a kezem, még mozgatni se mertem. Kihúzni pedig végképp nem engedem az üvegszilánkokat egy olyannak, mint ő. –A sebeket ki kell tisztítani és néhány öltéssel összevarrni! Hívd apát, ő mentőtiszt, tudni fogja, hogy mit csináljon!
- Annak ellenére, hogy alig beszéltek ragadt rád valami a szakmájából. – Dörmögte, ennek ellenére eleget tett a kérésemnek. A táskámból előhalászta a mobilomat és kikereste apa számát, utána a sajátjába ütötte be és hívta. A parkettán, szilánkok és vértócsa közepén ülve figyeltem az eseményeket. A férfinak néhányszor el kellett tartania a fülétől a készüléket, ugyanis apa nagy valószínűséggel kitért a hitéből és ordítozni kezdett. Viszont így színtisztán hallottam minden szavát. Minden előjel szerint ők ketten se lesznek puszipajtások. De senki se kérte és engem se különösebben izgatott.
Olyan hatalmasat sóhajtottam, hogy szerintem a felettünk lakók is meghallották. Duzzogva levágtam magam az egyik székre, míg Kyle a pultra pakolta a szatyrokat. Persze, hogy útközben kellett megállnia, vásárolni. Mintha nem lett volna még elég bajom, neki is fel kellett idegesítenie. Látszólag nem akart erről tudomást venni. Még mindig dühös volt rám, amiért összetörtem a tükrét és a kezem. Ha már így szóba került felemeltem a karom és morcosan néztem a bekötözött és még mindig sajgó részt. Életemben nem volt még ennyire elegem a kórházból és abból a sok emberből, akik körülvettek. Azt hiszem ez fordítva is elmondható. A kórháznak és az embereknek is sok volt az én jelenlétem. Ha nem betegként tartózkodom ott, valószínűleg már rég kidobtak volna. Szerintem apa már ötvenszer letagadott, legalábbis annyiszor csuklottam a nap folyamán. Másfelől ránéztem az összevarrt sebekre a kezemen és teljesen rosszul lettem.
- Elképzelhetetlen, hogy ennyire felelőtlen légy! – Rám sem nézett, úgy tolta a rizsát, ennek hála pedig nyugodtan kiparodizálhattam. Miközben beszélt a hűtőbe és a kamrába pakolta az ételeket, majd egyszer csak megperdült a tengelye körül és nemes egyszerűséggel hozzám vágott egy konyharuhát. – Ne vágj pofákat, inkább légy hálás! Mi lett volna, ha nem vagyok itthon?
- Hidd el, akkor is megoldom. – Nagyon hinni akartam a szavaimban, mert igazából ki tudja, hogy alakult volna egy másik forgatókönyv szerint. Lehet, hogy addigra elvéreztem és nagyobb kárt tettem volna magamban.
- Cica, ez így nincs rendben... – Nem tudtam másra koncentrálni, mint az arcára. Annyira sebezhetővé és kifejezhetővé vált, hogy le se tudtam venni róla a szemeimet. – Megijesztettél.
- Sajnálom. – .... hogy mindent elrontottam. De nem mondtam ki, csak gondoltam. Nehéz volt józanul gondolkodni és másokkal is törődni. A húgom megint megmondta a tutit. – Megcsináljam én a vacsorát?
- Te most hálás vagy, vagy egyszerűen csak meg akarsz mérgezni? – Semmi rosszindulat nem bujkált a hangjában, mégis kiparancsoltam a konyhából arra utasítva, hogy várjon. Annyi galibát okoztam neki, hogy legalább ebben segítenem kellett. Most már csak azért is meg fogom mutatni, hogy tudok valami értékelhetőt összeütni! Neki úgy is akadt jobb dolga, tekintettel arra, hogy valaki idegbetegen ráakaszkodott a csengőre. Majdnem hogy anyázva ment ajtót nyitni, de ezzel nem törődve elővettem a tejet és a búzadarát. Egy retkes tejgrízt csak el tudok készíteni normálisan. Miközben a tejet forraltam öntudatlanul is hallgatózni kezdtem. Ez Scarlett hangja... valamiért nem lepődtem meg rajta, hisz a nő minden jel szerint többet érzett Kyle iránt, mint egyszerű partner. És ezzel a férfi is tisztában volt, mégsem akart a dolgokon változtatni. Vagy... az is lehet, hogy ők ketten együtt vannak? Sohasem beszélt arról, hogy igazából milyen kapcsolat van köztük. Különben is... miért gondolkozom most ezen? Inkább a tűzhelyre kéne figyelnem, mert a tej buborékolni és habzani kezdett. Lejjebb vettem a tüzet és megszórtam búzadarával. A gondolataim önkéntelenül is az ajtó felé kalandoztak. Lényegében semmit sem tudtam a férfiról, akivel együtt éltem. Mesélt a múltjáról, tudtam mi a foglalkozása és a családi hátterével is tisztában voltam. Ez mégis olyan kevésnek tűnt.
- Tessék, nézd, milyen jól néz ki. – Tettem elé a gőzölgő tányért, aminek a tetejét megszórtam egy kis kakaóval. Dühösen meredtem rá, bár már semmit sem értettem. Ez az egész... olyan bonyolult volt. És látni, ahogy gyanakvóan méregette az ételt, amit szívvel és lélekkel készítettem... dühítő volt.
- Ne ítélj borító alapján. – Ennek ellenére megfogta a kanalat és a széléről szedett egy keveset.  Kyle, tudod mennyire idegesítettél ebben a pillanatban? Ahogy kavargattad a gőzölgő vacsorát, amit én készítettem, azzal a furcsa grimasszal az arcodon, egyre csak rajtad gondolkodtam. Megint. Keresgéltem a választ, hogy miért pont te... hogy kerültél az életembe. Céllal, okkal vagy véletlen folyamán? Nem, ritkán ilyen kegyes az univerzum. Vagy egyáltalán miért hasonlítasz rám ennyire?
- Baszd meg, inkább egyél. – Elfordultam tőle, inkább a mosogatóban ázó fazékra pillantottam. El kellene mosnom. De reménytelenül lusta teremtés vagyok. Ez ellen nincs mit tenni. – Mi ez a fej? Csak nem ízlik?
- Dehogy, ehetetlen ez a szar. – Megint csak őszintének tűnt, sőt a mozdulatai is erről árulkodtak. Undorodva vett még egy kanalat és tolta a szájába. Ezzel kapcsolatban kettős érzéseim támadtak, boldog voltam, hogy megeszi és dühös, amiért ehetetlennek nevezte a tejbegrízemet.
- Ha ennyire pocsék, akkor miért tömöd hét pofára?! – Nem akartam megütni, mert az nekem sokkal jobban fájt volna. Legközelebb jobban meggondolom, hogy mennyire fog érdekelni Werner Leo feltűnése és utálata. Sokkal jobban kéne magammal törődnöm és azokkal, akiknek fontos vagyok. Erre én mit csinálok? Csak azok véleményét vettem figyelembe, akik ki nem állhatnak. Mondhatom, nem vagyok normális.
- Hogy ne sírjon a szád. Bár nem tudom, minek töröm magam, ennek vacaknak köszönhetően egy pillanatra betekintést nyertem a túlvilágba. – Szerintem pedig nem lett olyan rossz, bár az is igaz, hogy megkóstolni se voltam hajlandó. Viszont kiállok az igazam mellett, ami ilyen jól néz ki, hogy lehetne rettenetes és ehetetlen kotyvalék?
- Az ízlelőbimbóid a bénák! – Felvonta a szemöldökét és egy jó nagy kanállal a számba tolt, az mondva, egyél. Visszavághattam volna... de. De. Le kellett öblítenem a számat, mert azt hittem szörnyet halok. Nem akartam elhinni, hogy ezt a halálos valamit én készítettem. – Sajnálom... te egy hős vagy.
- Tudom. – Mögém sétált és megütögette a hátam, hogy ne fulladjak bele a saját kotyvalékomba. – A hangod és az eszed talán kárpótol emiatt a defekted miatt.
- Kösz...  – Kyle arrébb taszigált, hogy a mosogatóhoz férjen. Felhúzta a fölsője ujját, majd nekilátott a mosatlanok megtisztításához. A pultra támaszkodva figyeltem, közben elgondolkoztam.
Eltelt 77 fejezet, és mégse éreztem úgy, hogy előrébb kerültem volna.

76. rész - Nesze neked Fortuna!

Ha minden igaz, akkor a harmadik óra utáni tizenöt perces szünetet élveztem, a padomon ülve. Körülöttem az osztálytársaim nyüzsögtek, a tavaszi szünetben történteket ecsetelték. Szinte lehetetlenség volt tanítani, a többiek csípőből lázadtak az órák, a tanárok és úgy az egész iskola ellen. Az ő lelkesedésük csak a szünet beálltával éledt fel, azon kívül olyan érzésem támadt, mintha egy zombi apokalipszis egyetlen túlélője lennék, a többiek pedig agyevő, üresfejű szörnyek lennének körülöttem. És ez minden, csak nem normális, legalábbis az én részemről, a többiek hozták a szokásos formájukat.
Castiel szintén a padját támasztotta, lelkesen mesélt a párkapcsolatáról legjobb haverjának, miközben egy üveg Sprite – ot iszogatott. Ez mind szép és jó, annak hangzik, egy tökéletes barát, csak az a bajom, hogy reggel óta tolta a szöveget. Megállás nélkül, még az órákon is, és olyan részleteket is hallottam, amihez kifejezetten nem volt gyomrom. Ez egy komolya kérdés akar lenni, a férfiak tényleg ennyire részletbemenően megtárgyalnak egy ilyen esetet? Mert azt már nem bírtam ép ésszel felfogni mikor nyomatékosított egy szót vagy bánom is én mi volt. És ekkor került Castiel kutyaszorítóba, ugyanis két, dühös, női szempárral találta magát szembe. Mivel megfeledkezett arról az apró részletről, hogy a jövendőbeli sógornője, történetesen az angoltanárunk. És vele volt a második óránk szóval olyan mértékben leizzasztotta az unokatestvérem, hogy egy hatalmas karóval ült le a helyére.
Na igen, szóval Castiel és Lysander jól szórakoztak, legalábbis a látottak alapján. És ami számomra teljesen hihetetlen, hogy a felemás szemű srác lelkesen bólogatott a fiú minden szavára. Hogy nem unta még meg azt, hogy több mint három órája ugyanarról dumálnak neki? Isten a tanúm, hogy én most fogom pofán baszni, ha nem hagyja abba! Nekem ezzel telt a szüneteim nagy része, hogy megpróbáltam nem a vörös torkának esni. Neki köszönhetően, az elmondottak alapján elkezdtem megkérdőjelezni az unokatestvérem épelméjűségét. Azt hittem, hogy Tina valamivel eszesebb, erre kiderül az ellenkezője. És ez rohadtul kiábrándító. Júliusban lesz tizenhét éves, az is lehet, hogy szinte semmi az az egy év korkülönbség kettejük között, de mégiscsak... A középiskola első osztályát végzi az unokatesóm!
Mások szinte észre se vették, hogy ma mennyire harapós kedvemben vagyok és, hogy a legszívesebben belerúgnék mindenkibe. Vagy feltűnt nekik, de nem érdekelte őket túlzottan, biztos azt gondolták, hogy na ennek is megjött, ne menjünk a közelébe. És mivel ők nem léptek, én maradtam a helyemen és eszelősen figyeltem, hogy mivel ütik el a szünetük fennmaradt részét. Tekintettel arra, hogy a gondolataim körülbelül olyan instabilak, mint... na tessék, már egy normális példa sem jutott eszembe!
Unott tekintettel figyeltem, ahogy Rosa és Alexy az ajtófélfának dőlve beszélgettek, mosolyogtak és nevettek a másikon. Mióta a húgom elállt azzal az ötletével, hogy a fiú láncon tart engem, azóta egészen szokatlanul viselkedtem a közelében. Úgymond egy másodperc alatt felforrt az agyvizem és a legszívesebben az ambulanciára küldtem volna pihenni. Nem tehettem róla, de felbosszantott a gondolat, hogy valaki ennyire a befolyása alatt tartott. Eddig azt hittem, hogy önálló, szabad akaratú lány vagyok, akinek senki se tud parancsolni. Erre előállt az a helyzet, hogy van egy fiú, aki valamilyen hatást gyakorol rám. És a húgom jól mondta, egyikünk se biztos az érzéseiben. Ezért az arcát fürkészve próbáltam rájönni, hogy a bolond szívem szórakozik – e velem, vagy végre úgy döntött, hogy igen határozott válasza van. Cseppnyi bosszúságot éreztem, de mivel valamennyire a barátomnak vallottam a lányt, így úgy gondoltam, hogy sohasem lenne képes megcsalni a barátját egy olyan kaliberű fiúval, mint Alexy. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, már csak az ő testi épségük érdekében is. És ezzel nem akartam célozgatni, á dehogy! Biztos nem tenne jót a fiúnak egy nyaktörés, most, hogy betöltötte a tizenhetedik életévét. És persze, az is mellékes, hogy ez már több mint tíz napja történt, bolondok napján.
Ahogy Armin is, aki most a padlón gubbasztott és a telefonján pötyögött valamit hihetetlen gyorsasággal. Azt mondta neki a töri tanár, hogy mozduljon el végre a helyéről, így a változatosság kedvéért beült a sarokba, hogy ott zárja ki a külvilágot és ne a padjánál. Ő eleget tett Mr. Faraize kérésének, senki se róhatja fel neki.
Amikor a csengő megszólalt hatalmasat sóhajtva kecmeregtem le a padomról és leültem a székemre. A fejembe húztam a kapucnimat, hogy kizárjam a külvilágot, de ez nem volt olyan egyszerű, mint amennyire szerettem volna. A cél érdekében még a fülhallgatót is bedugtam, gondosan elrejtve, hogy ne szúrjon szemet a tanárnak. Úgy is csak azzal lesz elfoglalva a banya, hogy húzzam le a maskarát a fejemről, azt észre se fogja venni, hogy zenét hallgatok. Automatikus lejátszásra kapcsoltam, a ceruzát pedig a kezembe véve elkezdtem a füzetem sarkába rajzolgatni. Nem különösebben hatott meg a tanár beszámolója, mert olyan lényegtelen semmisségeket emelt ki, amiket szerintem még egyetemen se tanulnak az emberek. Húztam a vonalakat, satíroztam, radíroztam, mindeközben unottan támasztottam a fejemet. Még a tanár hirtelen ordibálása se tudott kizökkenteni. Ameddig nem velem kiabált, addig teljesen hidegen hagyott. Hm... még vissza van ezzel együtt négy órám. Hogy fogom én azt kibírni? Ráadásul az utolsó óra tesi, ott még rajzolni se tudok. Mindemellett nincs kedvem bájcsevegni John edzővel, azok után, hogy idehívatta az újságírót és fényképészt. Arra is rájöttem, hogy az osztálytársaimnak okoztam ezzel problémát, mert én lehet, hogy sikeresen kikerültem őket, de ezt megunva mást kezdtek el zaklatni. Hülyék, ha azt hiszik, hogy bármit is tudnak az iskolába járó emberek. Akiknek halvány sejtésük is van, az Sue és Rachel. De ők nem ide járnak, és ezért ezer ölelés a teremtőnek.
Hirtelen rezzentem össze, a kezemből pedig kiesett a ceruza. Megkövülve néztem a rajzomat, miközben a fülemben elindult az Exo Peter Pan című száma. Véletlen egybeesés lenne? Vagy valami egészen rossz vicc? Mert én nem nevettem, egész egyszerűen tehetetlenül pillantottam a ceruzarajzra. Fancsali képet vágva szemeztem a lapon díszelgő Pán Péterrel, de a legszívesebben széttéptem volna. Tony szavai vízhangoztak a fejemben megállás nélkül, majd az aznap este történtek, amikor nemes egyszerűséggel kihúztam a gyufát Kyle – nál.
- Jas’! – Kiáltotta ki a konyhából húgom, mert engem egész egyszerűen kitiltottak onnan. Közölte velem a férfi, hogy soha nem enged sütő közelébe, mert a végén még leégetem a tetőt, a feje fölül. Ezen akár fenn is akadhattam volna, de inkább meghagytam máskorra a duzzogást. Ennél fontosabb dolgaim akadtak. Például, hogy Yui konkrétan a fürdőkádból próbált kirángatni engem a hangján keresztül. Figyelmen kívül hagytam volna, ha nem kezd el hangosabban és türelmetlenebbül ordibálni. Ez pedig azért sem volt a legjobb ötlet, mert Kyle belázasodott a sérülése miatt és ténylegesen ágynak esett. Sohasem láttam még ilyen tehetetlennek és gyengének, a látványtól pedig összeszorult a szívem. Idióta, miért választottál ilyen munkát? Te is tudtad, hogy bármikor megsérülhetsz, ennek ellenére mégis kockáztatod az életed. Én nem hittem el, hogy Sadie miatt lett rendőr, sokkal inkább gondoltam az apjára. Azt mondta megakarja védeni, a húgát és az anyját. Csak erre tudtam gondolni, hogy emiatt. – Húzd már ki a segged a kádból, már eleget áztattad!
- Idefigyelj... – Magamra csavartam egy törölközőt, majd nemes egyszerűséggel kivágtam a fürdőszoba ajtaját. Villanó tekintettel trappoltam a konyhába, hogy kioktassam azt a taknyos törpét. Mégis milyen jogon kiabál velem? Ő csak egy potyavendég itt! A legszívesebben hazaküldtem volna, de Kyle – nak semmi ellenvetése nem akadt, ezen pedig kellő mértékben fennakadtam. Addig pattogtam, amíg kupán nem vágott azt morogva, hogy „hallgass el, idegesítő vagy!” Szóval, abban a pillanatban kevésbé aggódtam miatta, hisz hozta a szokásos bunkó formáját. Aztán hidegzuhanyként ért a perc, amikor szinte összeesett, annyira elgyengült. Ott helyben lefagytam és az nem írható a javamra, hogy Kyle anyja minden bizalmát belém helyezte és úgy hagyta itt a fiát. Igaz, hogy Scarlett előtte még kiabált velem egy öt percet, de mások szerint nála ezt annak tudhatjuk be, hogy nem tudta rendesen kifejezni az érzéseit, aggódott és a tehetetlensége miatt dühös volt. Igazán ennivaló személyiség lehet. Őszintén nem irigyeltem Kyle – t, és szerintem a férfi legjobb barátja, Scott ugyanilyen cipőben járt, csak neki, velem volt baja. Nem is értem, hogy miért, hisz én egy lehengerlő személyiség vagyok, aki mindenkiben mély nyomot hagy! Csak az nem mindegy, hogy pozitív vagy negatív értelemben. – ... ki hatalmazott fel rá, hogy így beszélj velem? A nővéred vagyok, megkövetelem a tiszteletet!
- Sajnálom, de kishúgodként külön kiváltságot élvezek. – Fel sem pillantott az újságból, csak tovább böngészte a sorokat, közben kakaót iszogatott. Mert nem volt jobb dolga este, fél tizenkettőkor. – Ugyanannyi jogom van a piszkálásodhoz, mint a bátyánknak. Sőt, több is.
- Én középső gyermek vagyok! – Toppantottam dühösen, ezzel kifejtve a véleményemet. Erre már hajlandó volt felnézni, de csak a szemöldökét vonta fel. Szürcsölt egyet a kakaójából, majd válaszolt.
- Nigel volt két évig a kiskirály, övé volt a trón, minden figyelem ráirányult. Aztán jöttél te és lejárt az ideje. – Kezdte egész egyszerűen, mire unottan megforgattam a szemeimet. Nem volt kedvem végighallgatni a kis meséjét, lévén, hogy majdnem megfagytam egy szál törölközőben. Legközelebb egyszerűen leszarom, ha kiakadni készül, esetleg beviszem a fülhallgatómat, hogy senki se tudjon megzavarni. És ráncosra áztatom magam. – Imádnivaló kislány, akiért mindenki odavolt, még a letaszított királyfi is. Védelmezte a húgocskáját, a hercegnő pedig példaképként követte a bátyját. Négy évig mentek így a dolgok és végül mindketten háttérbe szorultatok, mert megérkezett az igazi trónörökös. – Ökölbeszorítottam a kezemet és igyekeztem nem robbanni.  Mégis... hogy érti azt, hogy igazi trónörökös? Majd én adok annak a kurva nagy egójának! Simán leszedem a „trónjáról”, akkor majd hisztizhet nekem, senkit nem fog érdekelni. Szinte láttam ahogy nőni kezd az orra, ezzel Pinokkiót utánozva. – A gyönyörű, tehetséges, okos...
- ... törpe. – Majdnem úgy bámult rám, mintha széttörtem volna egy széket a fején. Sohasem tolerálta, ha a méreteivel vicceltünk, mert ő volt az egyedüli a családban, aki megállt a fejlődésben egy bizonyos szinten. És nem csak ebben az egyben. Sokat örökölt apa génjeiből, kezdve az ibolyakék szemeivel és a hollófekete hajával. A hófehérsége anyától származik, de azt senki se tudja, hogy miért ilyen apró. Ellenben mi a bátyámmal magasak, barna hajúak és zöldes szeműek vagyunk. Állítólag kiskoromban annyira letudtam barnulni, hogy cigánynak is elmehettem volna, de anya szerint ez megszűnt, amikor elkezdtem a szobámban gubbasztani és egy kis napfény se érte a bőrömet.
- Szóval... ott tartottam, mielőtt pofátlanul közbeszóltál volna, hogy Nigel a csendes, mert tudja, hogy lejárt az ideje. Te a balhés vagy, hogy középsőgyermekként is figyeljenek oda rád, én pedig a tehetséges, akire még akkor is legkisebbként fognak gondolni, ha már negyven éves nő lesz. – Hogy a húgom honnan szül ilyeneket, az nekem örök rejtély marad. Mindig elő tud hozakodni olyanokkal, amik másnak sohasem jutnának az eszébe. De most nem árthatok neki, van e nélkül is elég gondunk. Legalább, mi testvérek tartsunk össze. – Igazán szexi vagy testhez tapadt törölközővel, de szerintem Kyle nem fogja annyira értékelni.
- Mi? – A témaváltozás teljesen összezavart. Tudom, hogy mindig bátyámnak hívom a férfit, de ez szigorúan csak a fejemben történt meg. Vagy lehet, hogy máskor is, de azt elfelejtettem. De a lényeg az, hogy a húgom előtt biztos nem hívtam így, ergo semmi keresnivalója sincs ebben a beszélgetésben. Hacsak nem tekinti ő is a bátyjának... kétlem, Nigel – t is nehezen fogadta el.
- Tulajdonképpen ezért hívtalak. – Pillantott rám unottan, majd feltápászkodott az asztaltól és a konyhapulthoz odasétálva kutakodni kezdett az egyik polcon. – Köztem és közte szinte nuku a kommunikáció, veled pedig szinte minden nap beszél. Talán kedvel is, amit elég nehéz elképzelni, de nem lehetetlen. Szóval te fogod beadni neki a gyógyszert és te borogatod vizes kendővel, mert én frászt kapok tőle. A láza pedig nem fog lemenni, ha ilyen szerkóban állítasz be. Csak megugrik és kiüti a mércét.
- Jó – jó, értettem. – Forgattam meg unottan a szemeimet és ezzel a mondattal be is vonultam a szobámba. Úgy gondoltam, hogy nem nagy kunszt egy kis ápolás és különösebben semmi jelentősége sincs. Éppen ezért kotortam elő pizsamámat, persze egy ízlésesebb darabot. Fogadni mertem volna, hogy a láztól függetlenül tartogatna nekem néhány csípős megjegyzést. Sőt! Bunkóbb lenne, mint valaha. Ha pedig ez megtörténne, akkor véletlenül megfeledkeznék magamról és pofán vágnám az állapota ellenére. Erre pedig most egyikünknek sincs szüksége. Szóval már eleve felkészülve a legrosszabbra léptem ki a szobámból. A testvérem azonnal elém is sietett, kezében a szükséges dolgokkal. Volt ott mindenféle gyógyszer, pohár víz, nedves rongy és ehhez hasonlók. Mindketten lefékeztünk a férfi szobája előtt, majd egy ideig szemeztünk a másikkal.
- Ha lehet, gyere ki élve. – Nem tudtam erre mit mondani, főleg, mert vigyorgott. Örülök, hogy téged szórakoztatott a helyzet kishúgom, de engem egyáltalán nem. És hát, ja... körülbelül ilyen állapotban nyitottam be az alvó férfihoz. A szobában félhomály uralkodott, ugyanis Kamilla nem engedte le teljesen a redőnyt, csak félig. Remélem nem bánja az anyja, ha csak Kamillának hívom, mert a Mrs. Lewis az annyira bénán hangzott és lényegében már igaz sem volt. Vajon mi történhetett a családjukkal..? És Kyle mégis mi a fenére utalt, mielőtt elutaztam Sue – hoz... vannak szokásai, ami miatt félti anyát és engem is. Hát bármire lehet következtetni már nem azért.
Hatalmasat sóhajtva tettem le az éjjeliszekrényre a kezemben tartott dolgokat. Arrébb toltam egy könyvet, de előtte jó alaposa megvizsgáltam a címét. Rekviem. Elkezdtem olvasni a leírását, de azon nyomban vissza is csaptam az éjjeliszekrényre. Nem tetszett nekem ez a templomos rend, mi az, hogy szövetséget kötöttek Edward királlyal és segítik a Skócia elleni harcban?! Skócia jó hely! Ettől függetlenül biztos jó könyv lehetett, hisz a könyvjelző már a vége fele kandikált ki. De én egészen biztos nem fogom elolvasni.
- Hm, álmában egész ártatlannak tűnik. – Állapítottam meg arcát tanulmányozva. Némán figyeltem arcának markáns vonásait, megrebbenő szemhéjait és a kelleténél kicsit teltebb ajkát. Összeszorult a szívem, amikor meghallottam nehézkes levegővételét. A félhomályban láttam, hogy bőre szinte fénylett az izzadságtól. Platinaszőke tincsei nedvesen tapadtak nyakához és arcához. Egyszerűen rémes volt így látni. Óvatosan leültem az ágy szélére, majd eltűrve a haját a homlokához tapasztottam a kezemet. A megdöbbenéstől egy percig nem jutottam szóhoz. Jézusom! Ez a gyerek szinte lángolt! A magas láz... komolyabb következményeket is vonhat maga után nem?  Hirtelen rándult össze a gyomrom a félelemtől. Halálra stresszeltem magam és a helyzeten az sem segített, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan adjam be neki a gyógyszert. A borogatást még a homlokára tudtam helyezni, de csak nem fogok egy alvó ember torkán pirulákat lenyomni. Nem kéne kórházba vinni? Ott biztos jobban eltudják látni, mint én... Aggódva figyeltem, ahogy a szemeit összeszorítja és nyugtalanul mocorog. Levegő után kapkodott, az arca pedig egészen eltorzult a fájdalomtól. – Kyle... Kyle!
Zihálva ült fel, szemei ijedten kerekedtek ki, testéről patakokban folyt az izzadság. Minden olyan lucskos volt, hogy egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy nem kéne – e hozzányúlni.
- Kyle, minden rendben? – Lassan felém fordította a fejét. Hosszú percekig némán meredt rám, mint, aki fel sem fogja, hogy mi folyik körülötte, utána egész egyszerűen az indulatok eltorzították az arcát. Ordítozni kezdett velem, mindennek elhordott és közölte, hogy azonnal húzzak ki a szobájából. Senki nem kért meg rá, hogy gondoskodjak róla, ennek ellenére mégis mindenbe beleütöm az orrom. Őszintén... megijedtem. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, ha vigyázok rá, ennek ellenére kiderült az ellenkezője. Ezt egyszerűen nem bírtam elviselni. Azóta az este óta egy szót se szóltunk a másikhoz. És ez lassan felőrölte az idegeimet.
Egész órán nyugtalanul fészkelődtem. Amikor kicsöngettek, akkor Lysander szinte automatikusan lépett a padom elé, amit nem tudtam mire vélni. Majdnem hogy egy szót sem beszéltünk a szakításunk óta. Erre most önként és dalolva jött ide hozzám.
- Minden rendben? – Kérdezte aggodalmasan, szemeivel pedig a füzetem szélére rajzolt Pán Pétert és az üres sorokat figyelte. A francba... egész órán egy szót sem jegyzeteltem, azt se tudtam, hogy miről volt szó.  – Riko, te reszketsz.
- Én...
- Lys, mit szarakodsz?! – Ordította oda nem túl diszkréten a fiúnak Castiel, mire a tanárnő bosszúsan összevonta a szemöldökét és felnézett. Beharaptam az alsó ajkamat és igyekeztem rendezni a gondolataimat. Ha továbbra is ilyen szánalmasan festek, akkor tuti, hogy még a bátyám is kifogja szúrni. Lysander viszont nem törődött a hangnemmel, egész egyszerűen megához intette a barátját. Cast unottan odasétált hozzánk, majd vetett rám egy pillantást. – Hú, de szarul nézel ki.
- Cseszd meg! – Vágtam vissza dühösen. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy veszekedjek. Ez rossz volt, nagyon rossz! Mi az, hogy már ahhoz sincs kedvem, hogy kiosszam Castiel – t? A halántékomat dörzsölve próbáltam megnyugodni, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult.
- Megköszönném, ha nem rajtam vezetnéd le a dühödet! – Húzta össze résnyire a szemeit. – Ezt a bájos oldaladat tartogasd az új kémiatanárnak. Talán meggondolja magát és elmegy. Akkor visszakaphatjuk a régit.
- Mrs. Sarah gyengén tanított, a rendet se tudta fenntartani, ezért elbocsájtották. Ne reménykedj. – Fűzte hozzá a másik fiú, még én csak bambán pislogtam. Nem is tudtam róla, hogy új tanárt kapunk. Igazából nem volt bajom a régivel, azt leszámítva, hogy nem tanította meg normálisan a tananyagot. De fogadni mernék, hogy olyat vett fel az a disznó, aki fegyelmezni is tud és keménymarkú. Igazából még azt is eltudtam képzelni az igazgatóról, hogy direkt olyan ember után halászott, aki el képes viselni az én lehetetlen stílusomat.  Talán tényleg el kéne ijesztenem.
Megembereltem magam és még egy mosolyt is eleresztettem. Nem fogom hagyni, hogy az emberek szánakozzanak rajtam. Az rosszabb, mintha mindenki szeme láttára megaláznának.
- Megyek veletek. – Álltam fel, táskámba pedig úgy ahogy voltak, besöpörtem minden cuccomat, ami az asztalon volt. Cast csak biccentett, míg Lys fürkészve tanulmányozta az arcomat, aggodalomra utaló jelek után kutatva. Hálásan rámosolyogtam és őszintén felvidított egy kicsit. Ezzel a tettével bebizonyította, hogy nem kell kínos csöndekre és kerülésre számítanom, ott folytatjuk, ahol a kapcsolatunk előtt. Barátokként.
- Én is jöhetek? – Iris vidáman szökdécselt mellénk. A fiúk megvonták a vállukat és ki vagyok én, hogy elrontsam a lány örömét? A kedvem úgysem lehet már rosszabb, vagyis még egy személy nem oszt, nem szoroz. Miközben a kémia labor felé mentünk Iris – el arról beszéltünk, hogy be kéne pótolnunk az elmaradt korrepetálást. Kivételesen én vetettem fel az ötletet, de a hátsószándékomat természetesen nem akartam elárulni. A matek tökéletesen elfogja terelni a gondolataimat, még időm se marad arra a sok vacakkal foglalkozni.
Ahogy sétáltunk megakadt a szemem egy bizonyos személyen. Mereven bámultam Anne – t, aki éppen kedélyesen csevegett egy fiúval. A szőke lány nevetett, mosolygott és szinte csillogott a szeme. Az illető viszont egyértelműen nem a bátyám volt. Úgy döntöttem, hogy utánajárok ennek, így szó nélkül odaálltam a lány elé és számon kértem rajta a dolgokat. Kissé döbbenten hallgatta a vádjaimat, majd egyszerűen közölte, hogy ő sohasem randizott Nigel – el. Körülbelül egy hónapja szerelmet vallott neki, de a fiú visszautasította azt mondva, hogy neki már van barátnője. Ettől a hírtől majdnem padlót fogtam és még pislogni is elfelejtettem. Vagyis a bátyám nem csak, hogy hazudott, de el is titkolt előlem egy ilyen hatalmas dolgot! Hú, de rossz emberrel kezdett ki!
- Mindjárt becsöngetnek! – Iris gondtalanul ragadta meg a karomat és rángatott maga után, míg én próbáltam kikászálódni az új információk fergetegéből. Azt hittem nem lehet rosszabb kedvem. Nos... ezt hívják úgy, hogy előidéztem a problémát. Amikor ugyanis beléptünk a kémialaborba egész egyszerűen megtorpantam és mozdulni se tudtam a sokktól. Hulla fehérre sápadtam és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Amikor felnézett, akkor szemeivel egyenesen engem keresett meg. Mogyoróbarna szemeiben düh villant, ajkai hangtalanul mozogtak. Szinte ott lógott a levegőben az a ki nem mondott mondat. Neked kellet volna meghalnod. Lábaimból minden vér kifutott, szemeim előtt pedig apró, fekete pöttyök kezdtek táncolni. Mielőtt elájultam volna az volt az utolsó gondolatom, hogy bárki megtette volna, igazán bárki, én mégis Werner Leo – t, a halott barátom apját kaptam meg kémiatanárként, aki utált engem. Megjegyzem, nem ok nélkül.

75. rész - Szorul a hurok

 

- Na, ne szórakozz velem! – Ráncoltam zavartan, egyben bosszúsan a szemöldökömet. Kezdett igazán elegem lenni abból, hogy mindenki belepofázott az életembe és megmondták, hogy mit csináljak. Komolyan, mintha jobban tudnák, hogy mi a jó nekem. Már nem egy kisbaba vagyok, önálló akarattal rendelkezem! Különben is.... mi az, hogy szakítsak vele végleg? Per pillanat nem is vagyunk együtt és a kapcsolatunk is csak barát stádiumban lubickol. Azok után, amit művelt, nem igazán tudtam volna minden zokszó nélkül ott folytatni, ahol állítólag abbahagytuk. Jártunk mi egyáltalán normálisan? Sohasem mondtuk ki, hogy egy pár vagyunk, de engem az érdekel, hogy volt – e időszak, amikor azt lehetett – e mondani.
- Itt te vagy az egyetlen, aki szórakozik. – Nézz a szemébe és mond meg, hogy mit gondol. Mert őszintén látod a választ. Én tudom. A szavak csak hazugságok. Előbb vagy utóbb, de úgy is azok lesznek, efelől nincsenek kétségeim. Mert mindenki ember és ez egyet jelent a lehető legrosszabbal. Úgy érzed vagy valaki, azt hiszed, tényleg megbecsülnek, ha igazságosan játszol. De az igazság az, hogy ezt a világot úgy, ahogy van, de elcseszték. Ezen nincs mit szépíteni, mindenki tudja. Van, aki jobban, mint mások, de a tudatuk legmélyén nekik is ott motoszkál a gondolat. Miért dolgozom olyan keményen, ha a jutalom feleannyit sem ér, mint a belé fektetett erő és munka? Nem térül meg, pedig annyit dolgoztál érte. Az életet élvezni kéne, nem elvárások és szabályok köré felépíteni. Mert semmi értelme sincs annak. Úgy fogsz meghalni, hogy semmi lényegeset se csináltál. És Istenemre mondom, hogy bánni fogod azt a pillanatot, amikor ráébredsz erre. Én már csak tudtam, hisz ebben a minutában eszméltem rá, hogy lényegében csak vagyok, és nem csinálok mást, mint bárányként követem a nyájat. Élni akarok, tenni valamit, jól érezni magamat, nem pedig a világ szerint elvárt dolgokat tenni. Hajaj, azt hiszem tényleg elérkeztem a lázadó korszakomba. És ahhoz, hogy erre rájöjjek tényleg csak komolyabban el kellett merülnöm a tizenhárom éves húgom gondolataiban? Olyan tisztán és élesen rajzolódtak ki az ibolyakék tengerben, hogy vétek lett volna nem észrevenni őket. – A gyerekes viselkedéseddel mindenkinek ártasz magad körül. Miért nem veszed észre, hogy a felelőtlenséged kihat a szeretteidre is? Tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer az életben ne csak magadra gondoljál? Önző vagy, de nem hibáztatlak, valamilyen szinten mindenki az. Csak beléd a kelleténél több szorult. Elvárod, hogy mások különösebb fenntartások nélkül figyeljenek rád, ha úgy adódik, de ezt te egyszer is viszonoztad? Mikor hallgattál meg, úgy, ahogy én téged annyiszor, csak az elmúlt fél év alatt? 
- Yui... – Annyira... nehéz volt tartani a szemkontaktust, de mégsem kaptam el a fejemet.  Miért ilyen nehéz válaszolni? Máskor kapásból rávágnám a gondolataimat, de most egyszerűen képtelen voltam rá. Talán köze lehetett ahhoz, hogy a testvérem? Nem hiszem. Akkor viszont mi az oka? Bárcsak tudnám, akkor képes lennék ellene tenni valamit.
- Hm? Ez szokatlan. – Pillantott rám elmerengve, arcára mosoly kúszott, ugyanaz, mint az imént. A nyugtalanság erőt vett rajtam, amikor táskáját ledobva támaszkodott neki a tükörből húzott falnak/ szekrénynek. Egyáltalán nem tetszett a helyzet, egyszerűen képtelen voltam lépni a kialakult pályán. Fogalmam sem volt, hogy mikor kerültem rá vagy miért, de csapdába ejtett. És az a mosoly... kirázott tőle a hideg és azt jutatta eszembe, hogy elvesztettem egy csatát. Tud valamit, amit én nem? A húgom jellemét ismerve unatkozott, de a mostani helyzet teljesen lázba hozta. Annyira érdekelte, hogy úgy gondolta megéri közbeavatkoznia. Vagyis katasztrofális a helyzetem. Erre a megállapításra jutottam, amikor a lány jókedvűen felnevetett, fekete hajzuhatagát füle mögé tűrte és élvezettel a hangjában felkiáltott. – Érdekes! Azt gondoltam, hogy elköveted az élet egyik legalapvetőbb hibáját és ciklikusan megismétled a történteket, de izgalmas fordulatot vett a darab! Nem tudhatod, hogy milyen változásokat írt bele a forgatókönyve a sors, és én se mondhatom el, különben tönkretenném az előadást. Annyira látni akarom az arcodat, amikor szembesülsz mindazzal, ami rád vár, de ahhoz az kell, hogy örökre elfelejtsd azt a fiút, aki sokkal inkább vonzódik a legjobb barátjához, mint hozzád, az állítólagos barátnőjéhez. Szinte szánalmas nézni, ahogy azért szenvedsz, mert az, akiről azt hiszed, hogy szereted, béklyót tesz a nyakadba és leláncol.  Szomorú, de igaz. Mit ér ez az egész, ha ti sem vagytok biztosak a saját érzéseitekben? Álmodj tovább nővérkém, nem szándékozlak felébreszteni! Hátha szebb lesz az a valóság, mint ez a rémálom.  – Két dologra tudtam gondolni, hogy miért viselkedett így a húgom. Az egyes variáció, ami senkinek se jó... az, hogy megőrült. A második, amire gondolni tudtam, hogy amíg távol voltam, addig történt valami, amit nem tudott érzelmileg feldolgozni és rosszul fejezi ki magát. Annyira... fájt így látni. Az én okos és bölcs kishúgom... összetört. – Ne nézz így Jas’, hisz mindketten tudjuk... nem mi rontottuk el. Minden baj forrása egy személyhez vezethető vissza. Ő már akkor is jelen volt a szüleink életében, amikor mi még terven sem voltunk. Talán évek munkáját és tervezését hagytuk célba érni, azzal, hogy ide költöztünk. Minden felelősséget rád hárítottak... Könnyebb volt azt mondaniuk, hogy miattad történt, mert nem akarták a saját hibáikat elismerni. Undorító. Ne higgy el semmit sem, amit mondanak.
Egyszerűen nem értettem. A szavait, a mosolyát és a testtartását, de a szemei... azok még mindig őszinték. Ott láttam a választ, félt, szinte reszketett. De az istenért se mondta volna ki. Miért kell nekünk ilyen makacsnak lennünk?
- Milyen szomorú, már egyikükre se tudok felnézni. – Mosolyogsz, de nem gondolod komolyan. Megrázod a fejed és széttárod a karod, mint aki nem érti, hogy miért történt. Pedig kettőnk közül te vagy az, aki mindent jobban tud. Mond meg... miért nem sírsz? Azért jöttél utánam, nemde? Hogy a nővéred megmondja, hogy mit kell tennünk. Azt hiszed, hogy én jobban tudom idősebb lévén, mint te? Sajnos nem. – Nem tudom elhinni, hogy Nigel volt a legokosabb hármunk közül.
- Szerintem ő nem örül annyira neki, mint mi. Túl kényelmes ember, csak is azért jelölte meg azt az egyetemet, mert... mert... milyen szakra is jelentkezett? – Ráncoltam bosszúsan a szemöldökömet. Valami rémlett... talán.. Asztrológia?
- Nem jut eszedbe? Ez szánalmas. – Meredt rám azzal a tipikus lenéző tekintettel. A húgom egy kész rémálom. Az előttem álló, százötven valahány centis törpe az idegeimre ment már a születése pillanatától fogva. Nem hiszem, hogy tényleg most változnának meg a dolgok. Idősebb vagyok nála négy évvel és mégis, hogy visszapofázik. Ki kéne mosnom a száját egy szappannal? Nem tudom, hogy működne – e.
- Miért, te tán tudod?! – Nagyon felhúzott ezzel a kijelentésével, majdnem mintha azt közölte volna, hogy rossz testvér vagyok. Mondhatjuk azt is, hogy rosszul esett. Majdnem mindent elmondhatnak rólam, de tényleg. Azt viszont semmiképpen sem, hogy rossz testvér vagyok. Nagyon szeretem őket, bár vannak pillanatok, amikor a legszívesebben inkább eltörném az orrukat.
- Még szép! – Húzta ki magát büszkén, és még el is mosolyodott az álszent törpe mindene. Bár elég nehéz volt komolyan venni a méretei miatt, de megpróbáltam. – Teológia. Várj... ez egyáltalán nem vall a bátyánkra. Hm... talán turizmus? Meg a francokat, oda majd én akarok menni. Kizárásos alapon marad a gyógypedagógia.
Komolyan nézett rám, mint, aki tényleg elhiszi, hogy, amit mond az nem egy orbitális baromság. Pedig az volt. És ezt a szemébe is mondtam. – Én fogok gyógypedagógiára menni.
- Akkor biztos valami unalmas hülyeség, ami annyira lényegtelen, hogy már megjegyezni is felesleges.  – Ez a húgom. 156 cm tömény kedvesség. És ez a tömény kedvesség Jas’ – nek hívott, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Csak öt éves volt, amikor apa utoljára Jázminnak hívott, a Jasmine – ről pedig én is csak nem rég szereztem tudomást. Kezd kiakasztó lenni, hogy neki olyanokról van infója, amiről egyébként nem szabadna lennie.
- Látom most is túlteng benned a kedvesség. Ettől eltekintve miért is jöttél igazából? – Fontam össze mellkasom előtt karjaimat és türelmetlenül vártam a válaszára. Eddig csak annyit tudtam meg, hogy véget akar vetni a nem létező kapcsolatomnak. Most pont megvagyok a fiúval és nem ment az idegeimre az elmúlt... pár napban. Lehetséges, hogy ez csak a tavaszi szünet hatása.
- Hm... – A húgom elkezdett a táskájában kutakodni, majd egy CD – vel a kezében felegyenesedett. Pajkosan elmosolyodott és kinyújtotta a nyelve hegyét. – Ezt apa küldi neked, azt mondta a régi szobádban találta. És nem... nem adhatta oda neked személyesen.
- Miért nem? – Húztam össze résnyire a szemeimet. Nem tetszett ez az egész és mégis, hogy érti azt, hogy nem adhatta oda nekem személyesen? Miért nem?! Én azt hittem, hogy teszünk egy próbát, erre felém se nézett mióta elvitt Sue –hoz. Annyira bosszantó, hogy semmit se tudok arról, ami körülöttem történik.
- Nem fog tetszeni, amit mondok.
- Nem érdekel, bökd ki! – Parancsoltam rá, mire hatalmasat sóhajtva mélyen a szemembe nézett. Ez kezd érdekes lenni, a húgom elkomolyodott.
- Fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttünk. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy kiderítsem, de Mr. Lewis megakadályozott benne. Ha anyával kettesben akartam beszélgetni, akkor nem hagyta, sőt volt olyan, amikor egyenesen ki is küldött a szobából. – Jól észrevehetően beleharapott az alsó ajkába, feltehetőleg le akarta vezetni a feszültséget. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy az az alak mosolyog. Nigel – re még egy pillantást se képes vetni, de anyát és engem egyenesen beborít a figyelmével. Ez rendesen felbosszantotta a bátyánkat, de muszáj volt azt mondanom, hogy ne törődjön velük. Érettségizik a hónap végén, elballag és utána a szóbelire kell készülnie. Nem tehettem meg vele, hogy még ezt is az ő nyakába zúdítom. Jelenleg van elég gondja, nem hiányzik egy kisebb családi botrány.
- Hiába mondod ezt, az ő szemét is kifogja szúrni egy idő után. Különösen allergiás arra, ha a húgait bántja valaki. – Jas’, azt hiszem neked is intézkedned kell, ha nem akarod, hogy váratlanul érjen a pofon. Nem vagyok őzike, aki a saját lábában botlik meg, hanem farkas. Erős, határozott, bátor és tettre kész. Ha kell, akkor túlszárnyalom még magamat is. Nehogy már ez legyen a legnagyobb akadály.
- Igazad lehet, de most tegyük be a lejátszóba ezt a CD – t és nézzük meg, hogy mi is a te féltve őrzött kincsed. – Kissé későn kaptam észbe, ugyanis a húgom már elindult az ideiglenes szobám felé, ahol minden kétséget kizárólag ott van Tony. A fiú, akit szinte az egész családom megvet azok után, ahogyan bánt velem a kapcsolatunkban.
- Várj...! – Kiáltottam és már mozdultam, de ekkor ő már benyitott és meg is torpant a küszöbön. Gyorsan mögé léptem és azonnal be is vágtam volna az ajtót, ha nem sokkol le engem is ugyanúgy a látvány. Tony az ágyon ült, póló nélkül (Mi a francért vette le?!!!) és haláltermészetes arccal meredt ránk. Akkor most egy elméleti kérdés. Hogy a francba keveredek én mindig olyan helyzetekbe, amik ennyire félreértelmezhetőek?! És még mosolygott is az a kis... ha még egyszer keresztezi a Jóisten az útjainkat, akkor egész egyszerűen letaszítom magam mellől, egyenesen a cápákkal és krokodilokkal teli folyóba! Dögöljön már meg, hogy lehet valaki még egy púpnál is rosszabb? Próbáltam a szemeimmel elküldeni a jó édes anyjába, de ezt csak egy kárörvendő mosollyal nyugtázta. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen lenne, ha Kyle hirtelen hazaállítana és meglátná a félmeztelen ex pasimat konkrétan az ő egyik szobájában, de aztán gyorsan lemondtam erről a gondolatról. Teljesen begőzölne, hisz titkolni se próbálta eddig, hogy mennyire utálja. Aztán ott lennék én, akit szitkok tömkelegével árasztana el és számon kérné rajtam, hogy miért akartam ezzel a szőke fasszal ágyba bújni. Mert bizony egy külső szemlélődő így látná a helyzetet.
- Oh... – Egyszerre fordultunk a húgom felé, aki hosszú ideig burkolózott a némaság biztonságába. Az arca egészen... értetlen volt. Úristen! Ugye nem hiszi azt, amire gondolok?! – Maradtál volna a tollas kis seggeden, vagy repültél volna tova, te rút kiskacsa. Azt hittem tudod, hogy ez nem az a történet, amikor gyönyörű hattyúvá válsz, ha más tavába szállva felkavarod a béke vizét.
Na, Nem! Nem fogom tűrni, hogy a húgom példázatokban beszélve közölje velem, hogy hülye vagyok és már megint mindent elrontottam. Túlságosan is nagy az egóm hozzá, semmiképpen se fogok ehhez az ügyhöz egy vesszőt se hozzáadni! Ő biztos azt várja, hogy mondatokkal bővítem a kis meséjét, de azt lesheti! Én nem vagyok olyan balfácán, hogy magam alatt vágjam a fát.
- Idefigyelj, ha én vagyok a rútkiskacsa, akkor neked tegnap még tojáshéj volt a seggeden! – Ragadtam vállon és arrébbtaszigáltam. Azt hiszem volt egy kis elintézendő ügyem Antony Wilson – al, vagyis melegen ajánlom neki, hogy írjon egy végrendeletet. A tekintetemmel ölni lehetett volna jelen pillanatban, de a srác meg se rezdült, csak önelégült mosollyal az arcán hátradőlt az ágyamon. Kezdett az idegeim húrjaival játszani a kis tetű. Megérdemelné, hogy összezárjam Frank – el, a nudista szomszédunkkal. Azután tuti lehervadna az a rohadtul idegesítő vigyor az arcáról, helyette én nevetnék diadalittasan. Milyen szép is lenne, csak kár, hogy ez sohasem fog bekövetkezni.  – Zavarlak?
- Tulajdonképpen igen. – Kényelmesen szétterpeszkedett az ágyon. Erős kényszert éreztem, hogy hason tapossam, de egyelőre türtőztettem magamat. Egyelőre! Ha a nap végére nem talál ki valami kárpótlást, akkor teszek róla, hogy ne tudjon velem duettet énekelni. Meg kéne kérdeznem a börtönből szabadult csávó nevét. Szoktam látni, nagyon faja tetkói vannak és hosszú, barna haja, amit mindig lófarokba köt. – Tetszik ez a lakás. A bejárati ajtón az állt, hogy Kyle Lewis.
- És akkor mi van? – Szinte duzzogva fontam össze mellkasom előtt a karomat. Ennek a srácnak mindig sikerült elérnie, hogy kényelmetlenül érezzem magam vagy visszasüllyedjek egy óvódás értelmi szintjére. Tényleg, ezer köszönet érte...
- Ő az új Pán Pétered? – Logikusan kikövetkeztetve mire is utal ez a kérdés? Mert nekem egyszerűen nem sikerült rájönnöm. Talán valami ember, akire felnézek? Hisz Wendy is mennyire rajongott érte, végig kitartott az álláspontja mellett, hogy létezik is él. Igaza lett amúgy, de én mégis mit kezdjek ezzel a kérdéssel? Egyértelműen nem nézek fel Kyle – ra, hisz csak egy idegesítő férfi, aki a kelleténél többször tesz helyre. Ezt nem nevezhetem csodálatnak. Megtűröm a társaságát, cserébe kialakult köztük valami kölcsönös bizalomféle.
- Semmilyen Pán Péterem sincsen! – Jelentettem ki végül és végtére is nem hazudtam. Senkit se csodáltam annyira, hogy azt mondhassam ő a példaképem. Fogadjunk, hogy Sue ilyenkor pofátlankodna be a képbe, azt ordítva, hogy „Én, én, én, én, én!”. Na meg a nagy francokat ő! Egyenlőre nincs senki és az életemet elnézve nem is lesz. Mégis kire nézzek fel? A szüleimre, amikor ők majdnem olyan gyerekesen kezelik a konfliktusaikat, mint én magam? A bátyámra, akinek a gyorsaságát, még egy csiga is megirigyelhetné? A húgomra, akinek az egész teste tömény szarkazmusból és rideg őszinteségből áll? Vagy a nagymamámra, aki szó nélkül pofon vág minden jött ment idegent és attól se riad vissza, ha netán az illetőnél fegyver van? Azt hiszem ezek közül Alienor nagymama a befutó. Micsoda fájó felismerés...
- Tegyük fel, hogy elhiszem. – Mi az, hogy tegyük fel, hogy elhiszi?! Majd pont az fog érdekelni, hogy mit gondol rólam az újdonsült tini sztár Antony Wilson! Azt hiszem, tényleg érdekelnie kellene, nem is értem mi a baj velem. Nem vagyok olyan, mint más lányok, jaj, istenem, ez egyszerűen rettenetes! Remélem érezhető volt az irónia... Ha nem, az se baj, legközelebb jobban igyekszem.  – De akkor is feltevődik egy apró kérdés. Lássuk, hogy tudsz – e rá válaszolni.
- Csak tessék. – Tony elmosolyodott, ami egyáltalán nem tetszett. Nem ült fel vagy valami, továbbra is a mennyezetet bámulta, mintha valami érdekeset látna.
- Nézem a hatalmas barnaságot és elgondolkozok rajta, hogy minden nap hullámzik – e, amikor Cinderella sűrű sóhajtozások közepette rá pillant. Mi mindent élhet meg, akkor is jelen van, amikor éjjel álomra hajtod fejed, vagy mikor reggel felkelsz. Ha egyszer a helyébe bújhatnék, akkor azt látnám, ami szinte magától értetődő.  Egyszerűen gyönyörű, törékeny, finom, mint egy porcelán. Egy csésze talán? Vagy egy kakukkos óra? Mi az, ami keménynek mutatja magát, de hamar összetörik, ha a földre hull? A hercegnő nem tudja micsoda, de érzékeli, hogy a közelben van. Minden nap látja, rápillant hosszú, sűrű szempillái alól és azt gondolja, hogy létezhet ilyen csoda, mint ez. Néha durvábban bánik vele, de a szíve mélyén szereti. Sohase vallaná be, hogy szüksége van rá és mégis... majdnem hogy elválaszthatatlan része az életének. És mégis nézi az arcot, amin szépen sorakoznak a számok. Számolgat, de megakad, mert a tizenhármas elmarad. Pont az, a balszerencse száma, azt hiszem ez lett Cinderella átka.
- Istenem, nehezedre esne nem rébuszokban beszélni? – Nyögtem ki végül, amikor feleszméltem a kezdeti sokkból. Azt pont nem gondoltam volna, hogy Ő fog rébuszokban dumálni nekem, és különben is hol itt a kérdés? Vagyis.. pontosítok. Melyik kérdésre gondol, mert, ahogy észrevettem több dolgot is elrejtett benne.
- Ecc pecc kimehetsz, holnap után rájöhetsz. – Pimaszul kidugta a nyelvét és még kacsintott is hozzá. Mennyire lenne gáz, ha szólnák a húgomnak, hogy ő dobja ki helyettem? Semmi kedvem nem volt ehhez a gyerekes perpatvarhoz, ráadásul egyértelműen se tudott fogalmazni. Hülye rébuszok, utálom őket!
- Yui! – Kiáltottam el magam, mire a húgom a semmiből jelent meg mellettem, kezében egy játék pisztollyal. Abból a fajtából származott, amit, ha megtöltesz tölténnyel, akkor kedvedre lőheted szét az emberek testét sárga kis bogyókkal. Tapasztalatból mondom, hogy fájdalmasak tudnak lenni, ha a lövész nem ész nélkül használja a pisztolyt, hanem céloz is. – Ezt meg honnan szerezted?
- Találtam. – Egyenesen az ágy mellé lépett és a fiú mellkasára fogta a játékot. Tony csak unott tekintettel vette szemügyre a húgom és a kezében tartott fegyvert, majd nevetni kezdett. Ezt annyira nem értékelte a lány, hogy fél szemöldökét felhúzva célra tartott és lőtt. – Megsemmisítés.
Nem tudom mennyire tartott bunkónak Tony azok után, hogy minden habozás nélkül röhögni kezdtem, amikor szinte sikonyálni kezdett, de nem érdekelt. Mert ahhoz nincsenek szavak, hogy kifejezzem, én mennyire tartottam közönségesnek a viselkedését! Megtudtam érteni, hogy fájt neki, meg minden, de az Isten szerelmére, ő egy fiú volt! Jövőre tizennyolc éves, átlépi a felnőttség határát, igazán meg tanulhatna már viselkedni. Azt hiszi, hogy mindenki el fogja nézni a nevetséges viselkedését, csak, mert egyelőre híres? Ha nem nő fel sürgősen, akkor azon nyomban keresztbe lefogja nyelni ez a világ. Még az sem fog segíteni neki, ha egy táblával a kezében azt kiáltozza, hogy „Én egy ex tini sztár vagyok, kérem, adjanak egy kis aprót!”. Az teljesen más kérdés, hogy amikor valami csoda folytán sikerült elvennie Yui – tól a fegyvert, akkor egyenesen rám szegezte és gondolkozás nélkül lőtt. Épp ez volt az ő baja, hogy gondolkodás nélkül! Nem is célzott, így néhány töltény mellé ment, de azok közül, amik eltaláltak, csak egy fájt, úgy istenigazából. Ami a kulcscsontomat találta el. Azt hiszem eldöntetett, hogy soha többé nem veszek fel inget, mert sehogy se tudtam megvédeni a csupasz felületet. Éppen ezért vártam ki azt a pillanatot, amikor elfogyott a tölténye. Utána nemes egyszerűséggel elkoboztam a pisztolyt és azzal vertem fejbe. Nem tudom mi ütött belé hirtelen, de megjelent, arcán az a jól ismert kétely. Mintha ráeszmélt volna arra, hogy valami rosszat csinált. Szívesen kérdezősködtem volna, de ő egy pillanat alatt magára kapta a felsőjét és elsuhanva mellettem két igen egyszerű mondatot suttogott, úgy, hogy a húgom ne hallja. Az egyik mondata az a duettünkre vonatkozott, közölte, hogy megvan, mit éneklünk és az a Ha volna két életem lesz. A másik mondata ennél sokkal bonyolultabb volt és annyira megrökönyödtem tőle, hogy reagálni is képtelen voltam. Ez egy személyes megjegyzés volt a részéről, bár kifejezetten hálás lettem volna azért, ha megtartja magának. Egyszerűen nem volt joga ahhoz, hogy kimondja, majd válasz nélkül lelépjen! Mégis mit gondolt?! Hogy tapsikolni fogok örömömben, ha azt mondja? Hát közlöm vele, hogy rohadtul nem vagyok boldog. Ez az egész, annyira kusza. Nincs szükségem még az ő marhaságaira is!
- Jas’, úgy nézel ki, mint, aki mindjárt elsírja magát. – Pillantott rám húgom, mire tehetetlenül megráztam a fejem. Mit mondhattam volna? Úgy is éreztem magam. Nem volt kedvem megvitatni az idióta exbarátom, képtelen mondatait a tesómmal, így fáradtan csuklottam össze. Igaz, csak pár méter lett volna az ágyig, de az nekem már nem számított. A lány pár percig kérdőn várt, majd inkább fogta magát és teljesítette a mostani legfőbb vágyamat; egyedül hagyott. Tinihez híven kiterültem a padlón, majd némi gondolkodás után a szőnyegre kúsztam. Az mégiscsak kényelmesebb és nem gondoltam komolyan a Kyle – nak tett szadomazo megjegyzésemet. Még nem tudok róla, hogy mazochista lennék.  Őszintén... én mi a francot gondoltam? A valóság nem egy Disney mese. Bár, ha az eredeti történetet vesszük alapul, akkor lehetséges. Csipkerózsikát megerőszakolják, Pinokkiót felakasztják, Alice – é a drog és a kábítószer, Pocahontas nemi betegségben meghal, Ariel képtelen végezni a hercegével, ezért inkább önkéntes száműzetésben él, habként a tengerben, szerencsétlen Notre Dami barátainkról nem is beszélve...
A bejárati ajtó nyílt, hozzá pedig idegen és ismerős hangok vegyültek egyaránt. Hallottam Kyle és Scarlett beszélgetését, a férfi már megint veszekedett. Ha jól értettem, akkor a nő kioktatta és számon kért rajta valamit. A beszélgetésbe belefolyt egy halványan ismerős női hang is. Próbáltam felidézni honnan, de egyszerűen nem ment.
- Kyle, mi történt veled? – Erre már felkaptam a fejem. A húgom hangja nyugtalan volt, majdnem, mint, aki aggódik. A gondolat leülepedett bennem, a félelem pedig felkúszott a torkomon. Ha a húgom aggódik, akkor az nem ok nélkül van. Ő mindig reálisan körüllátja a dolgokat.
- Semmi! – Lassan felálltam és mielőtt kimentem volna, gyorsan fölsőt cseréltem. Egy kicsivel nagyobb trikót kaptam magamra, ami minden feltevés szerint kényelmes is. Mert ingben fetrengeni a szőnyegen nem volt az. Egyáltalán nem! – Scarlett, mit művelsz?!
- Mi a....? – Nem épp arra a látványra számítottam, hogy a nő éppen Kyle pólóját próbálja róla lerángatni, ez egyszer már biztos. Kivételesen nem szóltam bele a veszekedésükbe, csak az ajtóból figyeltem, ahogy Scarlett végül győzelmet arat és diadalittasan felemeli a ruhadarabot. Ennek köszönhetően sikerült észrevennem, hogy a férfi egész felsőteste be van fáslizva, a vállánál pedig átüt a vér. Éreztem, hogy elsápadok a felismeréstől, sőt még a szoba is forogni kezdett velem. Kyle megsérült... de hogyan? Vagy mikor..?
- Minden rendben van? – Felnéztem és akkor megértettem, hogy miért is volt olyan ismerős a női hang. Már találkoztunk egyszer, bár nem szép körülmények között. Kyle anyjának hideg, barna szemei engem fürkésztek. Ijesztő volt látni, hogy az íriszét fekete gyűrű ölelte körbe, ezzel még jobban elmélyítve a barnás színt. Az pedig nem segített a helyzeten, hogy a férfi egyenesen engem nézett. Semmi gyengédség nem volt a tekintetében, inkább volt semleges, mint goromba, de akkor is... – Oh, hogy ő. Már megint hősködött munka közben, ezért az egyik tolvaj vállon lőtte.
- Mi az, hogy már megint?! – Csattant fel ingerülten a férfi, mire az anyja minden további szó nélkül leintette. Látszott Kyle arcán, hogy nem tetszik neki a helyzet, de csak magában morgott.
- Riko, igaz? – Kérdezte, mire erőtlenül bólintottam. – Megtennéd, hogy gondoskodsz róla? Én nem lehetek vele itt, napi huszonnégy órát, te pedig jelenleg vele élsz. Ugye nem kérek nagy dolgot?
Kyle minden idegszálával azt üzente, hogy utasítsam el az ajánlatot, de ez csak ráerősített arra az elhatározásomra, hogy bólintsak. Bár nem tudtam semmit se arról, hogy milyen a sérült Kyle Lewis, de a mogorvánál csak nem lehetett rosszabb. És legalább valami elterelte a figyelmemet Tony idegesítően hiányos mondatáról. I’m glad I fell in love with you... Szinte ott lebegett a levegőben az akkor, de nem tudhattam biztosan, hogy direkt hagyta – e a ki vagy csak az igazságot mondta...

 

74. rész - Miért nem fejezek be soha semm

Kedves Naplóm!
Bár régebben eldöntöttem, hogy sohasem fogok engedni ennek a baromságnak, most mégis itt ülök és írom a sorokat. A terapeutám szerint jót fog tenni, ha legalább magammal tisztázom a dolgokat. Az életben először mondott valami értelmeset is, ami tőle igen szokatlannak számított. Egyszóval azért írok, hogy megértsem saját magam által a világomat. Születésem óta ismertem a férfit, mert történetesen ő volt apa egyik legjobb barátja, nem mellesleg Camille férje és az én keresztapám is egyben. A keresztapám, akivel a legszívesebben megszüntetném a kapcsolatomat. De csak is azért, mert nyáron először volt hozzá szerencsém, mint hivatalos terapeuta. Sosem felejtem el azt a három kínkeserves hónapot, amikor hetente kétszer részt kellett vennem az egy órás terápiáin. A nyaramat szinte csak a bájos, szőrős kis pofija tette ki, így a gyászolást el kellett napolnom olyan időpontokra, amikor még csak a közelemben sem volt a férfi. Nem volt az az Isten, aminek hála megnyíltam volna előtte és őszintén megvallva azért mégiscsak le a kalappal. Egyetlen egyszer sem üvöltözött velem, csak annyit mondott, hogy majd elmesélem, ha úgy érzem, hogy készen állok rá. (Hát, mellékesen közlöm, hogy az a nap sohasem fog eljönni.) Elismerem, hogy nem volt könnyű velem, de azt is meg kell értenie, hogy semmilyen agyturkásznak nem fogom hagyni, hogy a fejemben kutakodjon, majd nem létező tanácsokkal lásson el. Nem szólalok meg a terápiák során, pedig lenne miről mesélnem. Dolgokról, amik összepréselik a bensőmet és szétmarcangolnak. Érzésekről, amik teljes idegronccsá tesznek. Lehet, hogy nem kellett volna, de teljesen felhúztam magam az eltelt idő változásain. Pedig csak el kellett volna fogadnom, hogy az élet változik és nekem azokkal a lapokkal kell tovább játszanom, amiket a sors osztott. De én mégis kiakadtam, fél év elteltével azután, hogy elköltöztünk elpattant a húr. Nem bírtam tovább ebben a városban, mert semmi mást nem okozott csak szenvedést. Az idő is képes szétszakítani a kapcsolatokat, de ez a hely ugyanolyan képességekkel van felruházva. És igen, ezt a rohadt várost fogom okolni, mert csak így tudom elviselni a zűrös és őrült életemet. Ha még az önbizalmamat is elveszíteném, akkor nem maradna nekem semmi. Most már oly annyira nem érdekelt ez az egész, csak el akartam tűnni ebből a városból. Vajon képes arra az ember, hogy ezerszer is szembeszálljon a sorssal és a saját ügyetlen lépései által építsen fel egy jövőt? Mert ha nem, én akkor is kapálózni fogok és átírom a „Nagykönyvbe” leírt dolgokat. Már nem azért, de ez a helyzet most rohadtul nem tetszik. Mást sem látok, minthogy ellazulnak és felszakadnak az eddig kialakult kötelékek. Ez bizonyítja azt, hogy a szüleim már nem is próbálkoztak azzal a megoldással, hogy leülnek velem beszélgetni. Ők azelőtt feladták, hogy megpróbálták volna. Így tűnt fel a képben már megint a pszicho mókus. Annyira berágtam emiatt a szüleimre, hogy dacból egyáltalán nem szólaltam meg. Nem mintha annyira érdekelte volna őket.  Egyszerűen mondva teljesen szartak rám. Apától nem volt annyira váratlan ez, de anyában akkorát csalódtam, hogy már a jelenlétét se tudtam elviselni. Hol boldogan, máskor boldogtalanul lebegett abban a világban, amit az elmúlt pár hónap alatt felépített. És minden jel szerint én nem kívánatos személy voltam ebben a valóságban. Egyre csak üvöltözött velem, miden ok nélkül dühkitörései lettek és elküldött a fenébe. Teljesen elhidegült tőlem, egyáltalán nem érdekelte mi van velem, arról pedig ne is beszéljünk, hogy csak Mr. Lewis véleménye számított neki. Ez volt az a pont, amikor végképp elegem lett. Nem azt mondom, hogy rettenetes az életem, csak most egy kisebb (NAGYOBB) hullámvölgybe került, amit lelkileg nehezen viselek. Nem akarom feladni, mert akkor ugyanaz lesz a vége. Hinnem kell a csodákban. Hinnem kell abban, hogy képes vagyok rá. Hinnem kell magamban.

Azt hiszem igazi tini vagyok, akármennyire próbáltam elkerülni és különbözni a többi hisztis picsától, nekem mégse sikerült. Az időjáráshoz hasonlóan változtak az érzéseim egyik pillanatról a másikra, nem mellesleg sűrű hangulatingadozásban szenvedtem. Volt amikor teljesen oké voltam, minden annyira jónak tűnt és nyugodtnak, de ez amolyan vihar előtti csend lehetett. Legalábbis a történtekből erre következtettem. Mert hurrikánként változott meg a kedvem. Elég volt fél órát egy helyiségbe zárva töltenem az anyámmal. Szeretem, de most éppen úgy viselkedik, mint egy menstruáló nő, akit nem lehet elviselni. Csak ez vagy már két hete tart és rimánkodva könyörgök azért a napért, amikor véget ér. Addig a percig viszont kerestem magamnak egy átmeneti lakást és mivel nem engedtek akárkihez, így Kyle vendégszobája lett az új otthonom. Nem szívesen, de befogadott az áldott jólelkű jövendőbeli mostohabátyám. Szép ház volt, amin viszont meglepődtem, hogy egy férfihoz képest egészen tiszta is. Nem tudtam mire, de valami egészen másra számítottam. Csalódtam, de csak is pozitív értelemben. Mindig is kiakartam próbálni, hogy milyen lakni egy emeletes házban és most alkalmam is nyílt rá. Az erkélyt például egészen megszerettem, és ezt az állításomat az támasztotta alá, hogy most is kint álldogáltam, a korlátnak támaszkodva. Lepillantottam a kezemben tartott jegyzetfüzetre. Még pár percig néztem a leírt, kissé girbegurba szavakat, amik a szemem előtt rajzoltak ki egy történetet. Az én történetemet. Egyszer még gyorsan végigfutattam a szemeimet a lapon, utána felegyenesedtem és a mellettem lévő asztalra dobtam a pár napja kapott füzetet. Megmozgattam a nyakamat, mivel elgémberedett olvasás közben. A hátam is roppant párszor, de mivel annyira megszoktam már, így nem is törődtem ezzel az érzéssel. Ahogy megpillantottam a fedélen lévő francia szavakat ösztönösen sóhajtottam fel.  Amikor megkaptam Castiel – től még csak véletlenül se akartam arra gondolni, hogy a pszichológuskésnt dolgozó keresztapám arra kényszerít, hogy beleírjam életem minden olyan pillanatát, ami olyanná tett, amilyen most vagyok. Az a sok bú és baj, most őszintén... ki emlékszik vissza rájuk szívesen? Sohasem értettem azokat az embereket, akik terapeuták akarnak lenni vagy azok. Az embereknek van elég gondjuk az életben, erre még másokét is a vállukra akarják venni? Miért? Először a saját életüket kell egyenesbe hozniuk és csak utána papolni és osztani az észt valami világmegváltó tanácsról. Ha a jövőben esetleg el is hiszem, hogy teljesen oké az élete és semmi gondja sincsen, akkor sem biztos, hogy megfogadnám egyetlen egy tanácsukat is. Ha ez valaha befog következni, akkor ahhoz is köze lesz, hogy az egyikük segített Sue – nak, többnyire.
A pszichológusokról folytatott gondolatmenetemet a szomszéd házból átszűrődő förtelmes ricsaj zavarta meg. Mióta úgy határoztam, hogy haragszom a szüleimre és szüneteltetem velük a kapcsolatomat, azóta minden áldott nap hallgatnom kell ezt a fülsértő, zenének nevezett zajt. El se hittem, hogy Kyle – nak ilyen idegőrlő szomszédjai vannak. A 10 – es lakásban egy idősebb házaspár lakott az értelmi fogyatékos gyerekükkel, a 11 – esben pedig egy alkoholista cigány. A szembe szomszéd meg egy őrült bácsi volt, aki minden jel szerint imádott meztelenkedni, mert akárhányszor átmentem kiabálni csak egy fürdőköpenyt viselt. Lehet, hogy kíváncsi voltam arra milyen lenne az élet egy emeletes házban, de most, hogy már megtapasztaltam, pár nap után hazaköltöznék. Ennek hála viszont sikerült megértenem, hogy miért lebzsel a férfi inkább a mi lakásunkban a sajátja helyett. Nem lenne olyan rossz hely ez, de a szomszédokat nem lehet megválogatni. Legnagyobb bánatomra.
- Fogja már be! – Üvöltöttem el magam áthajolva a korláton. Mivel nem mutatott hajlandóságot arra, hogy válaszoljon, így megfogva a kis füzetet berobogtam a házba és a konyha falához sietve elkezdtem ütögetni, hogy vegye már észre magát az a rohadék. Képes volt azzal a mulatós zenéjével egy perc alatt felhúznia. Ha egyszer az életben meghallgatná a Nézését meg a járását, akkor még nem kapnám fel a vizet, de napi ötször... na, azt már nem! Nap, mint nap táncra hívtam és ő elfogadta a felhívásomat. Sue tanácsára elindítottam max hangerőn egy kis Metallica – t, csak, hogy átérezze a fájdalmamat. Eddig még nem jelentettek fel csendháborításért, bár szóbeli figyelmeztetés érkezett a lakóktól. És a lakógyűlés elnökével is meggyűlt már a bajom, a mindenesről pedig már ne is beszéljünk. Vagy már ötször elmondták, hogy utálnak és költözzek haza, de ilyenkor csak nemes egyszerűséggel rájuk csaptam az ajtót. Sajnos ugyanazon a véleményen voltak, mint a drága mostohabátyám. Kyle vagy egy tucatszor lecseszett, hogy hagyjam a fenébe az idióta szomszédjait és költözzek inkább haza, de én már csak dacból se tettem eleget a kérésének. Sőt egyiknek sem, ami valljunk be nem túl jó ómen, ahhoz képest, hogy az ő házában csöveztem. – Nem hallja?!
Jól észrevehetően hangosodott a zene, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Úgy döntöttem, hogy inkább elnapolom mind a kettőt, mert igazából egyikhez sem volt nagyon kedvem. Dühöngeni és ordibálni... azt annál inkább! De most erőm és energiám se volt hozzá, mivel a koponyám pár perc utáni sajogni kezdett, majd újabb másodpercek elteltével már úgy éreztem, mintha egy vizes tartáj lenne a fejem helyén. Normális esetben már rég visszavágtam, esetleg a gitáromat megfogva játszottam volna valamit, de nem olyankor, amikor egy láthatatlan manus kalapáccsal ütlegeli a fejemet.
- Utálok itt lakni... – Hajtottam a fejem a tenyerembe. Elgondolkoztam azon, hogy melyik lakásban jobb élni. Ebben, ahol a szomszédok szinte kikergetnek a világból vagy otthon, ahol az anyám egy igazi hárpiává változott? Mindkettő olyan csábítóan hangzott, egyelőre viszont maradtam ennél. Bár azt nem mondhattam, hogy több nyugalmam volt, de azt igen, hogy sokkal többször lehettem egyedül. A gondolataimmal viszont soha, mivel ez az állat egy perc nyugtot se hagyott nekem. Utáltam, utálom és utálni is fogom a kiköltözésem, illetve a halálom napjáig. – És magát is utálom!
Dühösen kaptam fel a fejemet, mikor az egyik tányér a földet érését követő percben három darabra tört. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy magyarázkodjak Kyle előtt, de egész biztos nem hinné el, hogy a szomszéd olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy összetört egy tányér. Pedig kivételesen igazat is mondtam volna. Igazából egyáltalán nem bántam, mivel ronda egy darab volt, de semmi jogom nem volt ítélkezni a férfi cuccai felett. Ha ez tetszik neki, ki vagyok én, hogy megmondjam milyen béna ízlése van? Igazából simán elmondhatnám, egyáltalán nem érdekli a véleményem. Szóval olyan lenne, mintha nem is mondtam volna semmit.
Az utóbbi pár napban annyira elfáradtam mentálisan, hogy amikor felmerült a gondolat, hogy talán össze kéne szednem a tányérokat, akkor megesett, hogy túl sokáig haboztam mielőtt kimondtam volna a nemet. Kétlem, hogy a bűntudat hátráltatott, mert semmi ehhez foghatót nem éreztem. Egyszerűen csak rájöttem, hogy a pihenés és a megnyugvás ígéretében választottam ezt a helyet. Erre belecsöppentem egy kész komédiába. Emellett még a nyakamban ott lógott a keresztapám azzal a világmegváltó céllal, hogy megtisztítja a lelkemet. Mintha valami ősi guru lenne, aki érzi a pozitív és negatív hullámokat. Igazság szerint nem szívesen tartózkodtam vele egy helyiségben és ha el is akarnám felejteni, akkor abban a pillanatban küld egy üzenetet egy békéről vagy filozófiai dolgokról. Azt mondta, hogy olvasgassak Oscar Wilde idézeteket és gondolkozzak el rajtuk. Igazság szerint, drága keresztapu.... egyáltalán nem vagyok gondolkozós kedvemben, szóval megköszönném, ha tüstént leszállnál rólam.
Éppen ezért fogok most venni egy forró fürdőt, a mobilomat pedig itt hagyom az asztalon, hogy még csak véletlenül se zavarjon meg valaki. Úgy is azt látom az utcán, hogy mindenki telefonnal a kezében járkál és még csak fel sem néznek. A legszívesebben odamennék valakihez és egy szia kíséretében kiverném a kezéből. Nem tudom mennyire venné ki magát furcsán a helyzet, de nem érdekel. Jelen pillanatban szörnyen önző leszek és csak a saját kényelmemre fogok gondolni. Mivel mindig is ki akartam próbálni, így veszek egy habos fürdőt, lágy zenével, pezsgő helyett forró csokival és valami nassolnivalóval. Nem hangzik rosszul, de a könyvről se feledkezzünk meg emberek! Elengedhetetlen hozzátartozója ehhez a programhoz, amit csak most találtam ki. És hasznát veszem a haszontalan Kentin ajándékának. Nem olyan vastag, a leírás alapján jónak is tűnik az a könyv.
Mivel már eleve a konyhában álldogáltam, így vállamat vonogatva léptem a hűtőhöz és egy határozott mozdulattal kinyitottam. Igazság szerint jól jött a hideg levegő, ami megcsapta az arcomat, mert a szomszéd kötekedős kedvében volt. Valami, még az eddigieknél is borzalmasabb számot rakott be a lejátszójába. A fejem pedig kezdett szétmenni vagyis lehet, hogy egy Algopyrinre is szükségem lesz.
- Csessze meg, van oroszkrém torta és Kyle még csak nem is szólt róla?! Ezt nem fogom szó nélkül hagyni... – Kutakodás közben persze megakadt a szemem az édességen. Valahogy bekapcsolódhatott a torta radarom, mert azonnal kiszúrtam. És még csokis eprek is voltak a tetején. Ezért duplán meg fog fizetni a férfi. Kivéve akkor, ha hoz sajttortát, mert akkor megbocsájtok neki bármit, legyen akármilyen hatalmas bűn is. Imádom és a kedvenc sütim, vagyis jobb, ha tudja az ember mi a gyengepontom. – Megeszem az egészet... neked pedig nem marad semmi. Vagyis marad, mert csak az állatok képesek befalni egy egész tortát. Én pedig nő vagyok. Leszek. Egy év múlva. És vigyáznom kell az alakomra, mert tele van ez az ízé kalóriákkal. Be kéne fejeznem a magamban beszélést. Senki se hallja, akkor pedig mit érdekel?
Senki sem hallja, pedig most lenne a legnagyobb szükségem arra, hogy kiöntsem a szívem egy olyan személynek, akinek a füle és a szíve is nagy. A lakótársam viszont egyikben sem bizonyul jó partnernek. Hogy is fogalmazzak? Kyle az a fajta ember, akit addig nem érdekel más problémája, amíg nem súrolja az ő hatáskörét. És mivel ilyen elcseszett szokása van, ezért egy akkora gondot sózok a nyakába, hogy megbánja azt a napot is, amikor megismert. Igen, magamat. Tudja milyen elviselhetetlen szoktam lenni ilyenkor, szóval jobb, ha felköti a gatyáját, majd önként és dalolva lesz a lelki szemetesem. Azt még magamnak se tudom megmagyarázni, hogy miért pont őt szemeltem ki... talán mert a legjobb barátnőim se éppen azok a beszélgetős fajtákhoz tartoznak. Együtt nagyszerű tanácsokkal tudnak ellátni, de külön... igazán silány eredményt nyújtanak. Rachel – nek a füle nagy, viszont nem igen tud olyan megoldással szolgálni, aminek a hasznát is veszem. Vagy ő nem érzi át a helyzet súlyosságát és csak megvonja a vállát. A másik barátnőmnél éppen fordított helyzettel állunk szemben, csak az a probléma, hogy nem szívesen hallgatja meg az ember gondjait, mert az az ő kedvét is rendesen strapára vágja. Az is egy megoldás lenne, ha egyszerre kérdezném a kettejüket, de mostanában annyira elviselhetetlenek és olyan mértékben utálják a másikat, hogy az már nekem kellemetlen. Inkább külön találkozom velük, az mindenkinek kényelmes. Leginkább nekem, mert nem fájdul meg a fejem a folytonos civakodásuktól. Kyle csak annyiban másabb, hogy érettebb gondolkozású és több tapasztalat van a háta mögött. Az az öt év is számít valamit, legalábbis nekem biztosan. Ha pedig jobban belegondolok, akkor kételkedni sincs nagyon okom benne. Ő annyira, hogy is mondjam? A megértő nagyon rossz fogalom. A segítőkész is... kedves...? Nem... Van egyáltalán valami jó tulajdonsága? Biztos van, hisz akkor nem kedvelném ennyire. Kap tőlem egy piros pontot azért, mert csak egy kicsit akadt ki, amikor közöltem, hogy nála fogok lakni pár hétig. Egy fél napig még meg is próbált lebeszélni róla, de azóta csak elvétve ejt szót róla. Nem hinném, hogy beletörődött volna éppen ezért nem értem. Ő mindig annyira őszinte, tuti, hogy a szemembe mondta volna, ha zavarnám, de még csak ehhez hasonlót se vágott az arcomba. Lehet, hogy sikerült megkedveltetnem magam vele. A gondolat gúnyos mosolyt csalt az arcomra és horkantva fejeztem ki a véleményemet.
- Még, hogy Kyle kedveljen engem... legközelebb mi lesz? Anya bejelenti, hogy terhes? – Röhögtem a saját hülye gondolataimon. Egyik képtelenség követi a másikat, tényleg nagyon fáradt lehetek, ha azt hiszem, ezek valaha is bekövetkeznek. Mielőtt beléptem volna a fürdőbe, még utoljára a kijelzőre pillantottam és hatalmasat sóhajtva vettem tudomásul hogy jött egy üzenetem. Sejtettem, hogy kitől és éppen ezért nem volt lélekjelenlétem megnyitni. Ha látnám Rachel sms – ét, akkor elhatalmasodna rajtam a bűntudat és mindent kitálalnék neki. Erre pedig senkinek sincsen szüksége. Az emberek általában azért tartják meg a titkaikat, mert megakarnak velük védeni valakit. De vajon tényleg a lánynak akar jót ezzel az egésszel? Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Megígértem neki, hogy egy szót sem szólók, ameddig ő meg nem keresi. És az mikor lesz? Komolyan mondom, lehetett volna konkrétabb is az a gyökér. Isten a tanúm, hogy legközelebb seggbe rúgom, ha ehhez fogható dolgot kér tőlem.
Ezzel a gondolattal vonultam be a fürdőbe és végül kint hagytam az oroszkrém tortát, mivel ráébredtem, hogy nem túl higiénikus ott enni. De fürdés után egész biztos befalom. Legalábbis egy szeletet biztosan, még mielőtt hazaállít a drágalátos lakótársam. Még a végén elkobozná tőlem az édességet. Minden joga meglenne hozzá, de tanúbizonyságot teszek arról, hogy akkor a képébe kenem. Már épp elkezdtem kigombolni az ingemet, amikor a kezem egy pillanatra megbénult, majd őrületes tempóban remegni kezdett. Csodálkozva néztem végtagjaimat egészen addig, míg meg nem hallottam egy bizonyos hangot. Bzzz Bzzz Bzz. Pupilláim teljesen kitágultak, a testem pedig teljesen megmerevedett. Már messziről felismertem a kis köcsög hangját. Rémálmaim visszatérő alakja, életem legnagyobb természetes ellensége: A darázs. Kántálhattam volna, hogy nem félek, de az hazugság lett volna és senki se hinné el. Magamat is beleértve. Mióta kiskoromban megcsípett az egyik rohadék és úgy bedagadt a torkom, hogy még levegőt se kaptam, azóta ki nem állhatom őket. Leginkább azért, mert az egyetlen dolog, amire allergiás voltam, az egy fullánkos kis dög. Gyanakodva pillantottam körbe és meg is pillantottam a fogkefék körül zümmögő bestiát. Éreztem, hogy teljesen lesápadtam a felismeréstől: egy lódarázs. Erős ütést éreztem a mellkasomban, amit a félelemnek tudtam be. Utáltam ezt az érzést, olyan sebezhetővé és gyengévé változtam. Tettem egy lépést hátra, majd még egyet is így haladtam egészen a küszöbig, ahol dobtam egy hátast. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a bal lábam elzsibbadt és a bizsergető keménységen kívül semmi mást nem éreztem. Az ajtófélfába is belerúgtam vagy háromszor, de mintha a levegőbe bokszoltam volna az alsó végtagjaimmal. Így csak összeszorított szemekkel tűrtem a szenvedésemet és imádkoztam, hogy a darázsnak ne legyen szimpatikus a padló, hanem inkább a felső végtáj kösse le a figyelmét. Még pár gyötrelmesen lassú perc várt rám, utána szép lassan visszaszállingózott az élet a lábamba. A legnagyobb sajnálatomra viszont a fájdalom partnerként megérkezett. Egy kis görccsel megfűszerezve. Anyázhattam volna, de inkább elvágtam az ellenségem menekülőútját, magyarán szólva becsaptam az ajtót. Igazán hiányzott az életemből egy allergiás roham, aminek következtében én lettem volna Michelin baba helyettese. Na, akkor tuti, hogy senki nem akarna velem randizni. Nem csak most, hanem soha többet.
A lábam alkalmatlannak bizonyult a járásra, mivel rettentően fájt, így kommandósat játszva elkúsztam egészen az ideiglenes szobámig, ami minden tekintetben megfelelt az elvárásaimnak. Vagyis megeshet, hogy a kelleténél tovább fogok élősködni a férfin. Nem csak, hogy volt tető a fejem felett, hatalmas, sok fényt áteresztő ablakok, de még egy mini terasz is dukált hozzá! Ezért hatalmas puszit nyomtam a férfi arcára, ami miatt egy napig hozzám se szólt. A fal nagyon szép narancssárga volt, a padlót pedig egy hatalmas fehér szőnyeg fedte. Imádatom tovább nőtt, amikor megláttam a kétszemélyes pihe – puha ágyat, mellette pedig kis éjjeliszekrényeket. Mindemellett találtam egy kényelmes fotelt, pont szemben a televízióval és a ruhásszekrényekkel. Az ablakok előtt két számomra meglepő dolog helyezkedett el. Egyrészt növények: orchidea, páfrány, sőt még olyanok is, amiknek a nevét se tudtam. Másrészt egy zongora, amivel hosszú ideje szuggeráltam, de eddig még egyetlen egyszer se mertem játszani rajta. Valahogy féltem, elrontom. De őszintén, erre az érzésre már nincs is szó. Szóval amíg másztam ilyen barátságos gondolatok kúsztak az elmémbe. Aztán jött a következő agymenésem. Aki kitalálta az emberi test működését és felépítését az egyszerűen nem lehetett normális. Görcsök, fejfájás, csonttörés/repedés, izomláz, bokaszalag szakadás és a többi hülyeség. Őszintén, ez mégis kinek jó?! Arról pedig már inkább nem is ejtek szót, hogy a teremtő egy hím soviniszta. Minden nehézséget a nők nyakába varrt. Mindezt egyetlen egy nő miatt... Ez már olyan szinten nevetséges, hogy kénytelen vagyok elhinni.
- Mi a francot követtem el az élet ellen? – Ha Rachel hív és leteszem, akkor teljesen be fog gőzölni, arra pedig most semmi szükségem sincsen. Viszont felvehetem és... egyszerűen nem mondom el neki a törtéteket. A kérdés már csak az, hogy mennyire tudom tartani a számat. Nico és annak a tökkelütöttnek a felbukkanása minden mennyiségben felkavart. Az pedig csak az abszurdum, hogy a nő nem haragudott rám. Mindegy hány év telt el az utolsó találkozásunk óta.... mindegy, hogy hány és hány csatát vesztettünk el... mindegy, hogy mennyi hibát követtünk el.... a tényeken még évekkel később sem tudunk változtatni. Csak néztem azokat a barna árnyalatú, csokoládé szemeket, az emlékek pedig örvényként sodortak magukkal. – Igen?
- Mi lesz a duett dalunk? – Unottan forgattam meg a szememet, a hang hallatán. Megkérdőjeleztem a józan ítélőképességemet, hisz felvettem a telefont egy rejtett számnak. Pedig milliószor elismételték, hogy ezt sosem szabad, mert bármilyen vadidegen állat felhasználhatja ellenem. De sajnos nagyon is ismertem a vonal túlsó felén lévő fiút, bármennyire is könnyebb lenne az életem, ha semmi közöm nem lenne hozzá. Meg amúgy is... köszönni mégis ki fog?! Ezzel az egy mondatával teljesen felhúzott, mi az, hogy egy sziát se tud benyögni?!
- Miért hívsz rejtett számról, és honnan a retkes anyám kínjából tudod az új elérhetőségemet?! – Nevetni kezdett, szórakoztatta a tudatlanságom. Dühösen toppantottam párat, hátha érzékeli, hogy nem vagyok vicces kedvemben. Már majdnem sikerült megfeledkeznem a tényekről, ő Antony Wilson, a modell és énekes, akiért megdöglenek az eszetlen, dekoratív tyúkok. Tűrhető keretek között bármit megkaphatott, és ő rendszerint vissza is élt vele. Vegyük példának a mostani esetet. Isaac, az a tapló barom, a menedzsere, világosan felvázolta előttem a helyzetet. Tony kérte meg erre a munkára. Annyira utáltam, hogy az egója magasabb lett a kibontakozó karrierje miatt. Kíváncsi leszek, hogy amikor a süllyesztőbe kerül és mindenki megfeledkezik a nevéről, akkor mennyiben változik meg a viselkedése. – Az Isten szerelmére, dugulj már el! Nem vagyok kíváncsi a nevetésedre, szóval, ha akarsz valamit, azt gyorsan bökd ki vagy leteszem!
A szavamhoz híven kinyomtam, amikor még jobban rákezdett. Mi vagyok én, hülye, hogy hagyjam magam ennek kitenni? Na, nem! Abból aztán nem eszik.
- Ne tedd le, amikor beszélek! – Méltatlankodott pár perccel később, amikor feltűnt neki, hogy már nem vagyok vonalban.
- Drágám, nem akarlak elkeseríteni, de egy szót sem szóltál. Csak pofátlan módon röhögtél. Ami miatt ideges vagyok, szóval ne próbálj meg még jobban felhúzni. – Figyelmeztettem, mire szórakozottan cöcögött. A tudatom legmélyén élő utálatos mini terrorista éledezni kezdett. Ahogy elnéztem ez a nap se fog bekerülni a best listámba, arról már nem is beszélve, hogy mindjárt vége a tavaszi szünetnek. Vajon kiátkoznának, ha azt mondom, suliba szeretnék menni? Nos, egy perc hatásszünet után minden kifog derülni. – Nyögd már ki milyen dalról pofáztál az előbb.
- Pénteken lesz a Sweet Amoris X második fordulója, ahol van egy randink a színpadon, a mikrofon társaságában. Ne mond, hogy elfelejtetted. – Inkább volt szórakozott, mint döbbent a hangja. Az rám nézve pedig semmi jót nem jelent. Az eddigi tapasztalataim szerint.
- Kisebb gondom is nagyobb, mint ez. Mégis mikor jutott volna rá időm? Amikor vadidegen férfiak üldöztek vagy netán akkor, amikor Nico – val és az anyjával kellett szembenéznem, arról a gyökérről már nem is beszélve, esetleg anyám kórházi ágya mellett, de igazad van, amikor szinte leordította a fejemet a hajam alól, akkor pont arra gondoltam, hogy mit fogunk énekelni egy nevetséges iskolai rendezvényen! Brávó, Antony Wilson, sikerült alulmaradnod a képzeletemet! – A kirohanásomat követően egyikünk se szólalt meg. Az én hibám volt, megfeledkeztem önmagamról. Tényleg nem akartam ezzel a hülye versennyel foglalkozni, annyi nyűg és macera megtanulni egy dalt, majd a fél iskola füle hallatára elénekelni, miközben a zsűri árgus szemekkel figyeli minden mozdulatodat. Viszont túlszárnyaltam magamat és a baromi hosszú busz utam alatt sikerült kiválasztanom, hogy mi lesz a szólódalom. Az csak megerősítette az elhatározásomat, hogy éppen a szülővárosomban töltöttem két csodás napot. „Az a város, amit szerettem olyan rég!”
- Szóval... most, hogy kiüvöltözted magad. Nem akarunk visszatérni valami létfontosságú problémára? – Sosem hittem volna, hogy lehet még ennél is érzéketlenebb. De már megint sikerült tévednem. A fiú pedig mélyebbre süllyedt a szememben.
- Mondták már, hogy egy tapintatlan majom vagy? – Fél szemmel a szobám sarkában lévő gitár felé sandítottam, annak ellenére, hogy felbosszantottam magam, igazán kedvet kaptam a zenéléshez. Majd ha leráztam ezt a piócát, akkor kivonulok a nappaliba és megpengetem a húrokat. A szomszédok had halljanak egyszer az életben értékelhető zenét.
- Szó szerint még senki sem, de utaltak már rá. – Ösztönből éreztem, hogy mosolyog. – Drága veled beszélni, szóval átmegyek. Otthon vagy?
- Nem. – Már csak az hiányozna, hogy a napom hátralevő részét ezzel a fiúval töltsem. De végül is nem hazudtam, hisz ez Kyle háza. Én pedig csak ideiglenes vendég vagyok. Ő pedig páros lábbal hajítana ki, ha megtudná, meghívtam az exemet.
- Na, idefigyelj! Rohadtul nem vágom ennek a lényegét, de ezer jobb dolgom akad. Ne játszd a hisztis primadonnát, különben picsán rúglak és abban te is tudod, hogy nincs köszönet! – Még ő van felháborodva? Ezt mégis, hogy képzelte?! Semmi oka sincs háborogni, egyszerűen sodródnia kéne az árral és akkor nem esne különösebb baja! – És ne pofázz vissza, mert tudom, hogy arra készültél!
Ami azt illeti megfogott, így inkább meggondoltam magam és becsuktam a szóra nyitott számat. A végén még azt fogja hinni, hogy teljesen ki tud rajtam igazodni. Valamiért nagyon nem akarom, hogy így legyen. Csak pontot akartam tenni a mondat végére, mert a mi fejezetünk már lezárult. Ja, jövök én a pozitív gondolataimmal, aztán pedig kiderül, hogy a karakterét még nem írták ki az életem filmjéből és a közeljövő epizódokban is szerepelni fog. Na, meg a nagy francokat! Had kerekedjek már felül a sorsomon, mert bizony én leszek az, aki megírja a saját történetemet! Éppen ezért vettem erőt magamon, majd a következő mondatommal lediktáltam neki Kyle címét. Megdöbbent, mégis érezhető volt a hangján, hogy elégedett magával. Mégis mit hisz? Remélem azt, amit én. Minél gyorsabban túlesem rajta, annál előbb megszabadulok a hülye fejétől. Köszönés nélkül raktam le és egy percig se bántam, hogy nem tudom visszahívni. Úgy döntöttem, igen bölcsen, hogy nekem nincs szükségem telefonra, így az ágyra hajítottam, utána magamat is. Pár percig szenvedtem, majd úgy döntöttem elég lesz ebből a magaviseletből. A gitáromra sandítottam, amit a világ összes kincséért se hagytam volna otthon, majd a zongorára. Sohase kérdeztem, hogy tud – e rajta játszani, talán, mert nem is érdekelt, de nekem most nagy szükségem volt rá. Feltápászkodtam, odalépve végigsimítottam a tetejét. Húzz a fenébe félelem, biztos tudok rajta egy év kihagyás után is játszani! Azért annyira nem lehet defektes az agyam. Először még csak Chopin egyik számával szenvedtem, mert sokat rontottam, vissza kellett zökkennem a régi kerékvágásba. Fokozatosan tűntek el a hibáim, így vettem a bátorságot és rákerestem egy dalnak a kottájára, hogy majd azzal szerencsétlenkedjek. Nem volt olyan nehéz, csak beütöttem, hogy Zaz Je veux piano. Nem különösebben érdekelt, hogy a dal francia, mivel szerettem, és csak ez számított.
- Donnez-moi une suite au Ritz, je n'en veux pas... – Az ajkaim mosolyra gördültek éneklés közben, amikor az ismerős dallamok megütötték a fülem. Arról nem is beszélve, hogy elégedett voltam magammal, hisz ahhoz képes, hogy egy éve nem játszottam semmit se, mégis milyen jól szólt. Bár, lehet, hogy az is közrejátszott, hogy az egyik kedvenc számom volt Zaz – tól. A sorok mögött rejlő üzenet és tanulság... nagyon adja magát. Én azt mondom, mindenkinek meg kéne fogadnia. Akiket csak a gazdaság és a hírnév érdekel, ők mégis mit kezdenek a szabadsággal? Ha eggyel is találkozom, akkor az egyik sorhoz híven a szemébe mondom: „Bocs, de kimondom, amit akarok és őszinte vagyok..
Egészen elmerültem ebben a világban, de az illető, aki rátenyerelt a csengőre, nem igazán méltányolta ezt. Erőszakosan próbált kiszakítani, így bosszúsan varrtam el a számot. Nem akaródzott a találkozás, de túl kellett esnem rajta. Felálltam, megmozgattam a végtagjaimat, kiropogtattam az ujjaimat, végül kisétáltam a borzasztóan szűk folyosóra. Elsétáltam a tükörből húzott szekrény mellett, majd ajtót nyitottam. És jól meg is döbbentem. Tony mellett nem más állt, mint a szembe szomszéd. Természetesen fürdőköpenyt viselt, ami alól kivillantak csupasz combjai. Igazából nincs bajom a nudistákkal, egészen addig, amíg nem előttem teszik. Az viszont egy teljesen más kérdés, hogy Kyle nagyon mellélőtt ezzel a házzal kapcsolatban, mert jó volt meg minden, de olyan szomszédokat és lakókat kapott, akikkel a mindennapokban nem szívesen találkoznék. A mi szintünkön lévők se voltak valami bizalom gerjesztőek, de a fölöttünk lévők túltettek ezeken is. Kezdjük ott, hogy egy feminista, leszbikus csaj és egy kopasz fiatal össze volt zárva egy emeleten, aki Harcos márkájú cuccokban és Árpádsávos sálban mászkált.  Ők folyton veszekedtek egymással és nem egyszer esett meg, hogy Kyle – nak közbe kellett avatkoznia. Ők voltak a kemény mag, utánuk viszont ott voltak a drága szomszédjaik. Pont fölöttünk lakott egy zsidó vállalkozó, szerencsére nem sok vizet zavart, de a gyesen lévő, egyedülálló, háromgyerekes anya az őrületbe kergetett! Elhiszitek, hogy ők voltak a szerencsésebb eset? Az alattunk lévő emeleten ezerszer rosszabb alakok laktak, akiket Kyle olyan szinten megvetett, hogy az már nekem volt kényelmetlen. Azt még megértettem, hogy a börtönből szabadult, tetovált csávót nem komálta, sőt még a menekült arab családban is egyetértettem, de fennakadtam azon, hogy utálta az elvált, ex hajléktalan bácsit. Vele mindennap beszéltem, amikor összefutottunk a ház előtt és mit ne mondjak kedvesebb, mint egyesek! Akit még nem tűrt meg, az a prostituált nő volt. Azt mondta, hogy nem fog emberként bánni egy olyan nővel, aki pénzért árulja a testét. Nem akartam előítéletes lenni, olvastam is egy olyan blogot, amit egy kurva írt, ezen felül egy – két szót sikerült váltanom a nővel. Lehet, hogy nem fogok szoros barátságot kialakítani vele, sőt hozzá se akarok érni, de értelmesnek tűnt. Mielőtt Kyle elrángatott volna mellőle, elmondta, hogy ő azért választotta ezt a munkát, mert nem tud tartósan megmaradni egy kapcsolatban, családja sincsen és szeret ilyesfajta módon örömet okozni az embereknek. Férfiaknak és nőknek is egyaránt. Jó, bevallom, hogy én sohasem lennék képes ilyesmire, de ha neki ez tetszik, akkor miért kell elítélni? Abszurdum, hogy ő teltebb is volt az átlagnál, erősebb csontozatú, mégis szerették a kuncsaftjai. Amiért ezt megtudtam a mostohatesóm olyan mértékben kiosztott, hogy ma már kétszer is meggondoltam, hogy köszönjek – e neki. Mindemellett hülyének is nevezett, hogy esélyt akartam adni ilyen legalja népnek.
- Azt mondja, hogy a szomszédod. – Kezdte Tony köszönés nélkül. A nyomaték kedvéért még a férfi felé is bökött gyanakvó pillantással körbeölelve. – Szerintem hazudik és csak egy pedofil állat, aki meg akar erőszakolni téged. Láttad már valaha, mert, ha nem, akkor hívom a zsarukat.
- A nevem Frank, ezt pedig vagy húszadszorra mondom fiú! Nudista vagyok, nem pedig pedofil. – Ez a válasz közel sem nyugtatta meg Tony – t, hanem pár méterrel errébb sétált. Túlságosan is látványosan, amitől Frank – nak még a szeme se rebbent. Szerintem már hozzászokott az évek folyamán ezekhez, ez pedig elkeserített. – A nagyszájú kislánnyal szerettem volna pár szót váltani.
- Itt vagyok, hallgatlak.
- Köszönöm, hogy ordibálás nélkül képes voltál elhallgattatni Sebastian – t. – Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy kiről beszél, de végül leesett, hogy a cigány férfiról. Jó tudni a nevét, mert kezdett kellemetlenné válni, hogy folyton cigány csávóként emlegetem. – Ezzel a szép zongorajátékkal mindenkit megleptél, azt hittük, hogy csak veszekedni vagy képes.
- Nem, azt csak hobbi szinten űzöm. – Vontam meg a vállam hanyagul, persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szőke srác eközben leesett állal bámul. A leplezetlen mohó tekintete teljesen felbosszantott, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy lehajítom, innen, a második emeletről. Az a baj, hogy megígértem anyának, hogy semmi címlapfotó szintű hülyeséget nem csinálok és tartani szeretném magam a kijelentésemhez. Szóval, miközben az exem meggyilkolásán töprengtem a szomszéd férfi beszélt hozzám. Csak nagyon keveset fogtam belőle, így bólogattam, mint valami figura. Csak azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt hatalmas fejem. Valamiről... eldiskuráltunk, utána elköszönt tőlünk Frank és visszament a lakásába. Addig Tony is erőt vett magán és becsukta a száját, amiért kifejezetten hálás voltam. Mogorván beljebb taszigáltam, pár parancsot odavakkantottam neki, ami körülbelül abból állt, hogy vedd le a cipődet, a kabátodat, a szekrényben lévő egyik üres fogasra akaszd fel és stb. Olyan magabiztosan mozgott, hogy az ember azt hihette volna, itt született. Kérdés nélkül elment a mosdóba, utána pedig a fürdőbe, mintha tudta volna, mi hol található. Nagy nehézségek árán sikerült túljutnunk a kezdeti nehézségeken, így a nappaliba vonultunk, még csak véletlenül sem a szobámba! A végén még ő is megtalálná a fehérneműimet és leszólná, ahogy Kyle tette. Nagymamás a feje, adok én neki...
A szobába vonulva le is huppant az ott lévő egyetlen kanapéra, persze előtte felmérte, hogy mennyire modernek a bútorok. Csak egy biccentéssel fejtette ki a véleményét, utána nagylelkűen minden figyelmét nekem szentelte.
- Szívből szeretni? – Gutaütést kapnék, ha el kéne énekelnem a színpadon azt a csöpögős valamit, ráadásul nem mással, mint az ex barátommal. Sajnos ebből semmit se fogok engedni, mert nem tudnék apait – anyait beleadni. Nem mintha meg akarnám nyerni, de nehogy már kiessek a legelején! Képes vagyok túlszárnyalni Iris – t, sőt még a barátnőimet is! Akiket, még, ha akarnék se tudnék legyőzni, az a Betti és Viktor féle duó, mindamellett fájó szívvel kell beismernem, de Armin ellen sincs esélyem. Ki nézte volna ki belőle, hogy egy született dalos pacsirta? Mert én ugyan nem!
- Klisé.
- Van jobb ötleted? – Vonta fel a szemöldökét érdeklődően. Már épp válaszoltam volna, amikor a kezei közé vette a hatalmas plüss medvét, ami eddig a kanapé támláján pihent. Szórakozottan mozgatta a mancsait, látszólag nagyon élvezte új barátja társaságát.
- Ha volna két életem... – Dünnyögtem magam elé, közben még mindig nem tudtam ebből a sokkból feleszmélni. Na igen, az érett tizenhét éves srác és a plüssmedve. Érdekes történetnek nézünk elébe, az már biztos.
- De nincs...
- Hülye, a dalra gondoltam! – Nevettem el magam, a fejemet fogva. Azt hiszem estére sem fogunk végezni, ha így alakulnak a dolgok. Elénekeltük, majd miután lecsesztem Tony – t, hogy mi az, hogy nem tudja tovább a szöveget sikerült végig végigénekelnünk. Ötször próbálkoztunk, de csalódottan vettem tudomásul, hogy ez nem az igazi. Vagyis ejtettük. – Elég volt?
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, ezt most meg kell csinálnunk.
- Baszd meg, nem vagy vicces! – Vágtam volna a fejéhez egy párnát, de a medvével kivédte. Utána idegesítő mosoly kíséretében elkezdett integetni a mancsával. Ha én lennék Ace, akkor most felgyújtanám a tetves fejét, de mivel nem ettem démongyümölcsöt, így meg kell elégednem a saját, fizikai erőmmel. Miután megvívtuk a saját csatánkat elkoboztam tőle a plüssmedvét, mert nehogy már azzal szórakozzon egész végig! Meglepődtem, hogy az Irány az élet milyen jól ment nekünk, annyira, hogy azt hittem ezt fogjuk választani. De komolyan, a szöveg mindkettőnknek tetszett, a dallam egészen fülbemászó volt és nekünk is jól állt a dal. Nem is szólt szerelemről, vagyis nem értettem, hogy végül miért lett csak tartalékterv. Nincs A tervünk, akkor mi a fenének van B?
- Elegem van, kell öt perc szünet vagy szétrobban a fejem! – Kérdőn emeltem magasba a szemöldökömet, hisz csak három dalt próbáltunk a közel másfél óra alatt. – Hol van a zongora? Játszani szeretnék valami olyat, ami nekem is tetszik.
- Tudtommal a legutolsóval nem volt semmi problémád sem. – Mondtam, de ennek ellenére feltápászkodtam és még mielőtt meggondolhattam volna magam benyitottam a szobámba. Tony szinte félrelökött, úgy igyekezett a zongorához. Körbe se nézett csak lehuppant és pár percnyi gyakorlás után, úgy ahogy volt, fejből játszani kezdett. – Most élsz...
Ismertem fel a dallamot egy perc töredéke alatt, és olyan halkan mondtam, hogy meg sem hallottam. Összeszorult torokkal figyeltem az arcát, ami sohasem volt még ilyen felszabadult, egyben komoly. Nem tudtam megmondani, hogy lehet valaki ennyire beletemetkezve a zenébe, hogy még a körülötte lévő külvilágról is megfeledkezik.
Leültem az ágy szélére és a fejemet megtámasztva hallgattam, ahogy váltják egymást a Máté Péter számok. Sohasem hittem volna, hogy ennyire rajong értük. Egészen sokáig figyeltem, némán, ámulattal, amikor az ágyra hajított mobilom rezegni kezdett.„Fejezzétek már be a piano csépelését, helyette inkább engedjetek be! U.i:  Énekeljétek a Jöjj, szörnyű az éjt.”
- Yui? – Mentem ajtót nyitni, a telefonommal a kezemben. Elkerekedett szemekkel néztem a szokásosnál is fehérebb arcot, a féltés és a szeretet elsöprő erővel tört fel a szívem legmélyéről. Mi történt a húgommal?
- Ne nézz már így nővérkém. – Még mindig aggódva figyeltem a húgomat, de félreálltam, hogy be tudjon jönni a lakásba. Történt valami, amiről velem szeretne beszélni. Ez a megállapításom, akkor nyert tanúbizonyságot, amikor megláttam a hátán lévő táskát. Mivel tavaszi szünet volt, így semmiképpen se lehetett az iskolai... nehogy már! Neki is elege lett anya hangulatingadozásaiból? – Ugye Kyle barátságos kedvében van, mert ma éjszakára itt maradok.
- Yui, mi történt?
A húgom elgondolkozva nézett rám, végül elmosolyodott és kimondta. – Azt szeretném, ha örökre szakítanál Alexy – vel.