Pimaszságból jeles

Csak ültem és kifejezéstelen arccal meredtem a tükörképemre, miközben anya a hajamat fésülte. Hosszú idő óta most tűnt a legkisimultabbnak, arcán halvány mosoly játszott és megragadta a pillanatot. Megannyi szinonimáját elsorolhatnám a nagyszerű szónak... hisz ezt akartam, nem? Boldognak kéne lennem. Akkor mégis miért érzek mérhetetlen ürességet? Az érdektelenség visszatükröződött az arcomról, pont úgy néztem ki, mint aki elvesztette a hitét. Vagy legalábbis jó mélyen a föld alá lett temetve az illetlen gondolatok mellé, amik akkor támadtak fel, amikor a darázs átkergetett Kyle ágyába. De a fegyházőr énem nem nagyon hagyott választási lehetőséget, elásta őket, majd elegyengette a földet, mint múltkor. Foglalkoznom kéne a gondjaimmal, nem? Akár még megoldást is találhatnák rájuk. Viszont fogalmam sincs, hogy anya ügyét miként lehetne orvosolni. Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem az a férfi tetté ilyenné, hanem már eleve ilyen volt. Csak a régen elnyomott énje egyszeriben feléledt, a sarokba szorította az általam ismert nőt és átvette felette a hatalmat. Ha ez az igazi személyisége, akkor nem tudok mit csinálni. Milyen nő lehetett az, akibe apa annyira beleszeretett? Még azt a botlást is képes volt neki megbocsájtani. Értenie kell valamihez, hogy ennyire...
Nem voltam eléggé felkészülve arra, ami történt, pedig semmi ördöngösség nem volt benne. Egyszerűen csak véletlenül hozzáért a keze az arcomhoz, én pedig a kelleténél erősebben reagáltam rá. Valami bennem lezajló reflex lehetett, de nem tudom, hogy hasoníthatom e az állatok magaviseletéhez. Annyi viszont biztos, hogy a testem úgy vélte, hogy veszélynek van kitéve. Ami már csak azért se valami jó dolog, mert a saját anyámról van szó, akit szeretnem és tisztelnem kéne. Én tényleg nem akartam így reagálni, de elegendő okot adott rá az elmúlt időben, hogy ne tudjak bízni benne. Most viszont tényleg semmi olyat nem csinált, egyszerűen csak hátrafogta a frufrumat. Visszafordultam a tükörképem felé, aki elgyötörten meredt vissza rám. Mi ez a kedvesség és hirtelenjött figyelmesség? Tényleg az történt, amitől féltem. A tegnapi énjét elrabolta valami gonosz földönkívüli lény és engem elfelejtett magával vinni! A viccet félretéve a történet igazi befejezése az, hogy ma reggel egy anyuka kaliberű nő fogadott az étkezőben. Kedves volt, aranyos és figyelmes. A látványtól el is ment az étvágyam. Azóta van bennem egy felgyülemlett feszültség, amitől majdnem elektrosokkot kaptam. Szinte már remegtem a tehetetlenségtől. A bátyám látta rajtam, hogy már nem bírom sokáig, de ő sem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Őt valamilyen szinten mindig elhanyagolták, így nem élte meg akkora pofonként a beállt helyzetet, mint én. Elvolt velük, de viszály esetén mindig az én pártomat fogta. Nigel a leghűségesebb szövetségesem és még nem volt rá példa, hogy ne számíthattam volna rá... egészen idáig. Ha minden jól megy, akkor felveszik az általa választott egyetemre. El fog menni és csak kéthetente fogom látni. Nehéz lesz, de valahogy biztos túlteszem magam rajta.

-          Riko... – Talán, ha nem egy tükör előtt ültünk volna, akkor összeteszem a kezeimet. Helyette inkább csak eltátogtam egy néma hálaimát. Mondjuk az sem kizárt, hogy ennek szemtanúja volt a nyavalyás tükörnek köszönhetően. Rettentően hálás voltam a jelenlétének, ami már csak azért is furcsa, mert a mostohaapámnak eddig még egy helyzetben sem örültem. Lassan belépdelt a szobába, tekintettel arra, hogy éppen a kezében tartott telefont figyelte. Abból ítélve, hogy hogyan állt a nyakkendője arra tippeltem, hogy már indulófélben van. – Miért küldött Kyle egy képet azzal az üzenettel, hogy mutasd meg ezt az idegesítő mostohahúgomnak?

-          Nem tudom. – Vontam meg a vállam tettetett unalommal, de közben nagyon is kíváncsi voltam arra a képre. – Lehet, hogy a másik mostohahúgára gondolt. Ő is tud olyan idegesítő és kiállhatatlan lenni, mint én.

-          Kapd be! – Kiáltotta át a szobája ajtajából, mire csókot intve bemutattam neki. Azért láttam anya helytelenítő pillantását a tükörből, de nem mondott semmit. Még jó, ha megtette volna, akkor már tényleg nem sikerült volna visszafognom a belőlem felkívánkozó horkantást. Amúgy annak is oka volt, hogy a húgom tiszteletét tette és még véletlenül se az, hogy kedve támadt hazajönni. Csupán annyi történt, hogy amikor megtudta, hogy apa is ott lesz, akkor jönni szeretett volna. Mert ez az egész úgy hangzott, mint egy elcsépelt tündérmese. Szép és jól is hangzik, csak kár, hogy mindez mese és ámítás, mert mi soha többé nem leszünk egy család. Arra talán még van esély, hogy anyáék újra összejöjjenek, de azt már nem lehet helyrehozni, ami köztünk tönkrement.

-          Szóval, milyen képet küldött az én köddé vált mostohabátyám? – Tudakoltam és próbáltam úgy tenni, mintha nem igazán érdekelne. Pedig hosszú idő óta ez a legnagyobb erőfeszítés, amit az irányomba tett az a gyökér. Fogalmazzunk úgy, hogy ezzel elég rendesen felpaprikázott.

-          Egy személyiségteszt eredményét. – Mondta ki és szerintem még ő is megdöbbent a szavain. Ha mást nem is, de annyit elértem, hogy letöröljem azt a negédes, hamis mosolyt a férfi arcáról. Még ő sem tudott átsiklani a tény fölött, hogy a fia komolyan kitöltött egy ehhez hasonló baromságot. Hát sajnálom, de csodák mégis léteznek és én is egy vagyok közülük. Elvégre az én érdemem volt ez az egész. Éppen ezért nem is bírtam tovább és elnevettem magam. Annak ellenére, hogy azt mondta felejtsem el és előbb fog megházasodni, minthogy kitöltse ezt a szemetet.. a kedvemért mégis megtette. Ez annyira rá vallott. Mondjuk amilyen ellentétes személyiség kíváncsi vagyok arra, hogy mégis milyen eredmény jött ki neki.

-          Miért nem lepődök meg azon, hogy Kyle „Vezető” lett? – Pillantottam a képernyőre, majd azzal a lendülettel ki is kaptam a mostohaapám kezéből a készüléket, hogy alaposabban is elolvashassam, hogy mégis mit írnak.  Majdnem mindennél egyértelmű volt a százalékok aránya, egyet kivéve. Csak pár százalék választotta el attól, hogy introvertáltnak titulálják. Ebben még én sem voltam biztos, míg a  többi szinte magától értetődő volt.  Nem nevezném a férfit társasági személynek, általában fel is cseszi az emberek idegeit az őszinteségével, de attól még nem fél odamenni másokhoz és beszélgetést kezdeményezni. Eszembe jutottak Mr. Lewis szavai... Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Nem hittem el, hogy az emberek ezt tették vele. Azzal, hogy senki se értékelte az őszinteségét meg kellett volna törnie és csatlakoznia a nyájhoz, de ahogy a férfi is mondta. Megkeményítette a szívét és tovább ment. Mert neki sokkal fontosabb volt az igazság, mint mások hazug szavai. Már éppen elmerültem volna a gondolataimban, amikor a telefon rezegni kezdett. Egy új üzenet érkezett Kyletól. Önkéntelenül is megnéztem, de a látványtól összeráncoltam a szemöldökömet. Szerintem a mostohabátyám arra pályázott, hogy megutáljam. Nagyon jól tudta, hogy ki nem állhatom a barátnőjét, ennek ellenére küldött egy képet a kis picsa eredményéről is, mert miért ne. – Ezt a kamut!
Nem akartam hangosan is kimondani a véleményemet, de egyszerűen kiszakadt belőlem, amikor megláttam, hogy Scarlett személyiségtípusa a „Védő” lett. Előbb hiszem el, hogy Isten teremtette a Földet, mint hogy az a liba ilyen legyen! Hát az már biztos, hogy annak a nőnek a tulajdonságai teljesen ellentétesek a személyiségével. A barátjával ellentétben az ő eredményei nagyon a határt súrolták. Majdnem mindegyik ötvenvalahány százalék lett. Egyet kivéve. Kyle nyolcvankilenc százalékban logikai beállítottságú volt, de Scarlett inkább elvi. Ez sokkal nagyobb volt, mint az összes többi.

-          Szerinted Letti vagy a te eredményed hasonlít jobban a fiam személyiségéhez? – Visszanyújtottam a férfinak a készüléket, közben igyekeztem kerülni a tekintetét. Hogy melyikünk személyisége illik jobban Klyehoz? Erre akart kilyukadni? Milyen nevetséges kérdés ez! Egyáltalán mit számít? Ha viszont jobban belegondoltam... öt szempont volt. Az első azt vitatta, hogy mennyire vagyunk közösségi személyiségek. Mi ketten a férfival extrovertáltak voltunk, míg Scarlett introvertált. Vagyis az első kört én nyertem. A másodikat viszont a kis picsa vitte, hisz mindketten a realisták táborát erősítették, míg én egész egyszerűen nem. Nagyon nem, kurvára nem. Majdnem annyira voltam intuitív, mint amennyire Kyle realista. A harmadikat, sőt a negyediket is én nyertem, bár az utóbbit éppen hogy csak. Két százalékkal, de az is számít valamit! Az utolsóban viszont egyikünk se passzolt a férfi eredményéhez, hisz ő neki öntudatos, nekünk meg óvatos jött ki. Ezeket figyelembe véve egy kicsit jobban hasonlítottam rá, mint a barátnője. De ez ki érdekel a jó édes életbe is?! Mit számít, hogy hasonlítunk? Ahogy belenéztem abba a felemás szempárba tudtam, hogy van valami... amit ő tud és én nem. Az a mosoly most nem negédes és visszataszító volt, hanem sokkal inkább gúnyos. Mi a szarra akar folyton kilyukadni...? Nem értem. Sose értem, hogy mit akar és ez az őrületbe kerget. Ahhhh! Most már biztos vagyok abban, hogy ez a csávó nem is olyan hétköznapi, mint amilyennek hittem. Kyle szerint vigyázni kell vele, most már látom, hogy nem a levegőbe beszélt. – Két dudás nem fér meg egy csárdában.

-          Ha valamit akar, tisztán és érhetően mondja vagy ha nem, akkor inkább kussoljon. – Válaszoltam ösztönből, mert kezdett elegem lenni abból, hogy félszavakból kéne megértenem a mondandóját. Bár mondjuk jobban jártam volna, ha meg sem szólalok, ugyanis anya nem túlzottan értékelte az őszinteségemet. Merész húzás volt tőlem az, hogy nekiálltam pofázni, miközben tisztában voltam azzal, hogy éppen a frizurámat csinálja. Így történt, hogy felnyikkantam, amikor meghúzta a hajamat. Felszisszentem és vetettem rá egy goromba pillantást a tükörbe. Azt hitte, hogy még mindig van joga eljátszani a felnőttet? Már régen nincs abban a helyzetben... nem tudom, hogy erről értesítették e. Azt viszont értékeltem, hogy fejbe vágta Mr. Lewist, amikor köhögéssel próbálta palástolni a nevetését. Minden kétséget kizárólag megérdemelte. Ha lenne elég merszem és nem  irtóznék ennyire az alaktól, akkor már rég beolvastam volna neki.

-          Tulajdonképpen Kyle miért is nem jön a nyíltnapra? – Miközben a bátyám kérdőre vonta a mostohaapámat, addig én sikeresen kiszabadítottam a hajamat anya kezének fogságából. Valószínűleg a tudtomon kívül beleegyeztem egy grimaszversenybe, ami meglepő módon holtversenyre sikeredett. Anya az elmúlt idő során több újdonságot mutatott, mint az eddigi tizenhat évem során összesen. Miután döntetlenre sikeredett a versenyünk visszafordultam a tükör felé, hogy felmérjem mennyire katasztrofális a helyzet. Hé, ez nem is olyan rossz! Döbbentem rá, ahogy végignéztem magamon.
Egyszer talán meg kéne néznem anyát munka közbe, hátha jobb fodrász lenne, mint ügyész. Még ha fogalmam sincs, hogy mit is csinál egy ügyész. Még mindig... Azt viszont most már senki se vonhatja kétségbe, hogy jó érzéke van egy tőle nagyon távol álló munkához. Ezzel pont annyira sikerült meglepnie, mint amikor Kyle ment át fodrászba. Mondjuk ő jobb munkát végzett, de igazán nem szólhatok be nekik a kétbalkezes formámmal. Viszont kijelenthetem, hogy ismételten nagyon jól nézek ki és most még csak hangyák sincsenek a közelben, hogy tönkretegyék a munkám gyümölcsét. Mondjuk az is egy teljesen más kérdés, hogy a hajamat anya csinálta, a sminkemet pedig a húgom. Félelmetes kézügyessége van annak a padlócirkálónak. Most komolyan, a jó tulajdonságok véletlenszerűen lettek elosztva köztem és a testvéreim között? A bátyámnak jutott a főzés és ha minden igaz, akkor a házimunkák elvégzésében is nagyon jó. Én pokolin tehetséges vagyok a zene minden terén és a művészeti ág azon részén, amikor nem kell varrnom.  A húgom meg... végiggondolva ő mindenben jó, kivéve, amikben mi is. Vagyis azt nem tudom, hogy mennyire tud főzni, de amennyire igazságtalan az élet tuti azt is tud.

-          Kérdezd meg magad. – Egy fél pillanatra elszakítottam a figyelmemet a tükörképemtől, hogy lássam milyen arcot vág. Meglepődni se tudtam, amikor rossz szokásához híven mosolygott. Miben le nem fogadnám, hogy egy kétszínű szar. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy azalatt a mosoly alatt egy velejéig romlott alak rejtőzik. Próbálhatja adni nekem a szépet, de még nagyon sokat kell dolgoznia, hogy elérje a bizalmamat. Kezdhetné mondjuk azzal, hogy nem tolja a képembe az akkora telefonját, ami alig fér el az ember kezében. Ráadásul videó hívást indított, így az idióta fia összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

-          Mi ez a vakolat, ami az arcodon van? – Kezdte köszönés nélkül és mintha csak valami folt lenne a kameráján elkezdte letörölni. A barom mindenit..!  Csak ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy igazából mennyire nem hiányzott. Minden találkozásunk alkalmával sikerült felcsesznie az agyamat, mégis mit vártam?

-          Egy hónapja nem találkoztunk és neked ez az első kérdésed?! – Már nyúltam, hogy kinyomjam a hívást, de Mr. Lewis gyorsabb volt és elhátrált.

-          Idióta vagy? – Nézett rám azzal az elviselhetetlenül lenéző tekintettel, ami miatt egy nap fel fogom rúgni. Mégis kinek képzeli magát? Semmivel sem tett le többet az asztalra, mint én! – Legfeljebb egy hete nem láttál, különben pedig mit vagy úgy kibukva? Nem járunk vagy valami, hogy folyton el kelljen viselnem a pofádat.

-          Kyle!  - Mr. Lewis maga felé fordította a telefonját, hogy a fia szemébe tudjon nézni. Vagy csak attól félt, hogy fogom, és a falhoz vágom azt a szart. Bevallom felmerült bennem a gondolat és talán tényleg megtettem volna. Sőt, most már nagyon is sok kedvem támadt hozzá. Még ha tudtam, hogy ezzel nem tudok az igazinak ártani. – Nem gondolod, hogy túlzásba estél?
Nem volt ideje válaszolni, ugyanis a húgom elődugta az orrát szerény birodalmából és egy igen érdekes arckifejezés közepette majdnem hogy kirántotta a telefont Mr. Lewis kezéből.

-          Vakolatnak nevezted a sminket, amit csináltam húgyagyú? – Ha nem én, akkor a tesóm fogja ripityára törni a telefont. Nem tudom, hogy melyik opcióval is járna akárcsak egy kicsit is jól a mostohaapánk. Fogalmazzunk úgy, hogy Yui se értékelte túlzottan, ha ócsárolták a munkáját. De őszintén szólva, mégis ki örül neki? Huhu, megint jönnek a költői kérdések, jegyzeteljétek gyerekek.

-          Na, itt egy bögyös Pucca is, aki ugyanolyan csúnyán beszél, mint a nővére. – Utalt a megnevezéssel a húgom adottságaira és az aktuális hajviseletére. Amint megszólalt éreztem, ahogy az indulat megújult erővel száguldott végig a bensőmben. Nagyon érett már az a pofon és ezekkel a megnyilvánulásokkal csak egyre közelebb hozza az elkerülhetetlent. Miért ilyen bunkó? Nem volt elég neki, hogy emiatt a viselkedés miatt gyűlöletem a kezdetekben? Általában a változás nem szokott ajtóstul rontani a házba, hogy ha kapcsolatokról van szó. Hanem szép lassan bénít meg, ahogy a méreg. – Szerinted félek tőled, amikor a tökömig se érsz fel?
Nekem miért kell elviselnem azt, ahogy a barátaimról vagy a húgomról beszél? Én voltam olyan kedves és sohase mondtam ki hangosan az ismerőseiről alkotott véleményemet. Nem tudom, hogy miért nyelem le folyton, hogy minden egyes alkalommal a sárga földig hordja az embereket, akiket szeretet. Még egyetlen egy kivétel sem volt. De attól tartok, hogy még nem jött el annak az ideje, hogy változtatni is tudjak ezen. A szívem mélyén reménykedem... hogy minden újra normális lesz és a helyére kerül ez a cirkusz. Éppen ezért ültem csendben tovább és csak meredten bámultam a tükörképemet. Vajon meddig vagyok képes tűrni? Mennyire erős bennem az akarat, hogy visszafogjam az indulataimat vele szemben?

-          Meglepően csendes vagy Cica. – A szokásos megnevezésemet használta és ez rosszabb volt, mintha hátba szúrt volna. Azok után, ami történt, hogy meri... még van bőr a pofáján a mondottak után így nevezni. Nemes egyszerűséggel felálltam és készültem elhagyni a szobámat, hogy rendezzék csak le egymás között, nekem nincs kedvem végighallgatni, amikor utánam szólt. Éppen ezért nemes egyszerűséggel a pólómra mutattam, amin az állt fehér betűkkel, hogy "La La La. I Can't Hear You!" – Ez jó, miért nem...

-          Fogd be a szád! – Mindenki meglepődött, amikor anya elvesztette a türelmét és ráordibált a skype másik végén ülő férfira. Valósággal izzottak a szemei, ahogy a jövendőbeli mostohafiára pillantott. Én eddig úgy tudtam, hogy kifejezetten kedvelik egymást, de most úgy tűnik, hogy megváltoztak a dolgok. – Azt hiszed, hogy bármi is jobb lesz, ha így viselkedsz?

-          Miért veszekedtek? – A húgom csak egy lesújtó pillantással jutalmazta Mr. Lewis ostoba kérdését, majd azzal a lendülettel vissza is ment a szobájába. Erről az is biztosított, hogy szinte bevágta maga mögött az ajtót. Azt hiszem, a húgom se tudja annyira kordában tartani az érzelmeit. – Most hívjam vissza?

-          Ajtót se fog nyitni neked. – Intette le anya, úgy mintha ez valami köztudott és természetes dolog lenne. Azon se csodálkoznék, ha így lenne, sőt nagyon is valószínűnek tartom. Amíg édesanyám legkisebb testvérem nyomába eredt, addig én ott maradtam kussban a Sátánnal és a fiával. Hm.. azt hiszem, hogy ezt szokták kínos csendnek nevezni. Illetve, ha pontosítani akarunk, akkor én tök jól elvoltam. Éppen farkasszemet bámultam egy léggyel a falon, amikor is egy idegőrlő hang még a partneremet is elkergette. Ő elmenekült, nekem pedig tikkelni kezdett a bal szemem.

-          Morcicám! – Én most... jól hallottam, amit Scarlett mondott? Ő komolyan így hívja a barátját? Álljunk meg egy pillanatra, ezt az infót képtelen feldolgozni az agyam! Csak pár perc kell és lenyugszom. Látszólag Mr. Lewis is ezzel a problémával küzdött, mert az arckifejezéséből ítélve sokként érte az elhangzott becenév. Szerintem nem akart ennyire belefolyni a fia szerelmi életébe és mélységesen egyetértettem vele.

-          Hová mész? – Nézett rám csodálkozva a férfi, amikor nemes egyszerűséggel felálltam és kisétáltam a szobából. Igazából hányingerem lett és teljesen felfordult a gyomrom. De eldöntöttem, hogy nem fogok veszíteni, mint amikor megtudtam, hogy kistesóm lesz. Kibírom hányás nélkül is ezt a napot. Vagyis nem tudom, hogy mit kéne ebben a helyzetben csinálnom. Nevetnem, sírnom vagy hánynom. Talán egyszerre a hármat, amit igazából elképzelni se tudok.

-          Mi Scarlett vezetékneve? – Fordultam hirtelen a férfi felé, aki utánam jött, amikor nem kapott választ a kérdésére. Igazából nem tudtam, hogy mennyire vagyok erre felkészülve, úgyhogy bizonytalanul vártam. Hú, a köcsögje már megint nagyon jól szórakozhatott, ugyanis visszatért a szokásos mosolya, amivel ki tudott kergetni a világból.

-          Miért érdekel Letti vezetékneve? – Csak összeszorított ajkakkal álltam a tekintetét és igyekeztem nem elkapni a fejemet. Fogalmam sincs, hogy ezt az alakot mivel lehetne kihozni a sodrából. De ha addig élek is megtalálom a gyengepontját és kikészítem. Pont amikor ilyen barátságos gondolatok fordultak meg a fejemben, akkor megcsóválta a fejét. Tegnap is pontosan ugyanezt csinálta és akkor se értettem. Vagyis nem igazán vágtam, hogy honnan szedte, hogy mára megértem. -  A telefonodat, ha szabad.

-          Nem tudom, hogy leesett – e, de a baleset óta nincs meg a sajátom. Amit meg anyától kaptam azon még wifi sincsen. – Adtam oda neki mosolyogva, mire megdöbbenve tartotta a kezeiben az újnak semmiképpen sem mondható darabot. Valószínűleg ilyen volt kiskorodban a telód, bár nem csodálkozom, ha nem emlékszel rá. Nagyon régen lehetett. Így történt, hogy Mr. Lewis ideiglenes időre elköszönt a fiától és megígérte, hogy nemsokára visszahívja, mert beszélniük kell. A vállamat vonogatva vártam, hogy visszatérjen. Amikor ez megtörtént, akkor felém fordította, hogy lássam a kijelzőt. A facebook volt megnyitva, pontosabban Scarlett Evans profilja. Gondolkozás nélkül kikaptam a kezéből, úgy ahogy nem régiben. Rákattintottam a profilképére, hogy jobban lássam. Azt kell, hogy mondjam... meglepődtem azon, hogy Kyle hagyta ezt. Ha valakiről eltudom képzelni, akkor a férfi pont olyan személy, aki nem engedi, hogy feltöltsön róla a barátnője egy képet. Illetve ketten szerepeltek rajta, de remélem, értitek a lényeget. Scarlett egy ujjatlan, valószínűleg fekete felsőben volt a képen, a nyakában legalább két nyaklánc és a fél feje le is lógott igazából. Ezzel ellentétben Kyle éppen odahajolt és megpuszilta a barátnője csupasz vállát. Ehhez csak annyi volt írva, hogy „Puszild baba, puszild ♥”. Ezt komolyan hagyta Kyle? Nem, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy egy ilyenbe benne lenne!
Valószínűleg nagyon érdekes fejet vághattam, legalábbis erre következtettem abból, hogy Mr. Lewis szórakozottan nézett rám. Inkább szó nélkül hagytam és az Isten tudja miért, de tovább böngésztem a nő profilját. Még párszor belefutottam pár elfuserált képbe kettejükről, de azon kívül találtam némi érdekességet vagy újdonságot. Megtudtam, hogy szombaton töltötte be a huszonötödik születésnapját. Az üzenő falán csak úgy sorakoztak a jó kívánságok, de ezen nem igazán tudtam csodálkozni. Scarlett szép nő, csak ugyanaz a helyzet nála is, mint a barátjánál. Addig elbűvölőek, amíg ki nem nyitják a szájukat. Ahogy tovább böngésztem találtam egy képet, amin a nővérével Valenciában vannak éppen, a dátum szerint pedig tavaly készült. Szóval ő is egy húg.

-          Még sohasem hallottam erről az együttesről. – Mutattam a férfi felé a telefont, mire szélesedett a mosolya. Nagyon utáltam, amikor örült valaminek. Az rám nézve a legrosszabbat jelentette. De nem akartam elsiklani a tény fölött, hogy a nő egyik kedvenc együtteséről még életemben nem hallottam. Az valami AWS nevű zenekar volt, de amiről én most beszéltem az más lehetett. Külön ki volt hangsúlyozva és rengeteg visszajelzés érkezett rá. Ösztönösen rákattintottam a linkre, mert kíváncsi voltam, hogy mi keltett ekkora feltűnést. – De hát ez...
... ez Kyle. Fejeztem be magamban a mondatot, ahogy elindult a videó. Nem voltak szavak arra az érzésre, ami akkor kerített hatalmába, amikor megláttam, hogy ki énekel. Eddig is tudtam, hogy jó a hangja, de azt sohase gondoltam volna, hogy ennyire kifejező is tud lenni. Nem tudtam mi mást tehetnék, így elmosolyodtam és tovább hallgattam a számot. A videoklip egyszerű volt, mégis ezzel érte el a várva várt hatást. Látszott, hogy sok munkát fektettek bele és nem csak egy összecsapott szemét. Csak tippelni tudtam, de ha helyesek a következtetéseim, akkor Kyle remek munkát végzett. Nem tudtam levenni a szemeimet a képernyőről. Elkápráztatott a végeredmény.

-          Scott! – Nem is azon csodálkoztam el, hogy szerepelt a videóban, hanem sokkal inkább a fél évvel ezelőtti kinézetén. Ébenfekete haja a mostanitól eltérően félhosszú volt, majdnem a válláig ért. Már ettől is megkörnyékezett egy kisebb szívroham, de a szakállát látva biztos voltam abban, hogy én most helyben elájulok. Tűzként lobbant szeme lángja a mindig hideg és metsző tekintet helyett. A büdös picsába, de rávetném magam. Higgyétek el szinte vérzett a szívem, amikor ezt gondoltam, de pont az ideálom. Ezek után még jobban utálnom kell, különben még a végén megnövelem az egóját. Bár... nem, Rau megmondta! Minden ember egoista paraszt!

-          Elvörösödtél. – Jegyezte meg Mr. Lewis, mire kínomban az arcomhoz kaptam. Ugye csak hazudott az a köcsög? Nem, bassza agyon magát, de igazat kellett mondania. Az arcom teljesen felforrósodott. – Nagyon tűzbe hozhatott a legsikeresebb számuk.

-          Fogja már be! – Inkább a hajam mögé bújtam, ami bár nem segített túl sokat, de engem legalább megnyugtatott. – Helyette inkább beszéljen erről a zenekarról!
És akkor beszélni kezdett. Mr. Lewis szerint nem hivatalos zenekar, mert csak hobbiból játszanak vagyis sehol sincsenek leszerződtetve vagy valami. A Blind Reality kétezer tizenkettőben látott napvilágot, és a tagok azóta is változatlanok. Az énekes Kyle Lewis, aki mellékállásban még akár zongorán vagy szintetizátoron is játszik, a vokalista és dalszövegíró pedig Scarlett Evans. Volt egy tag, akiről halványlila gőzöm se volt, hogy ki az, de Marco néven hivatkozott rá és ő volt a dobos. És legutoljára a basszeros Mihalecz Scott.... ez a vezetéknév nagyon ismerős nekem. Abban biztos vagyok, hogy ezelőtt már hallottam. De a mostohaapám nem hagyott gondolkozni, ugyanis rámutatott arra a tényre, hogy kurva sokan szeretik őket. Ezt már csak abból is gondoltam, hogy a feliratkozók száma egy olyan szintet ütött meg, ami sokkal jobban illett egy ismert vloggerhez, mint egy hobbi szinten zenélő együtteshez.

-          Ha ilyen híresek, akkor miért van az, hogy sohasem mentek még oda Kylehoz az utcán, hogy felismerték vagy valami? – Két magyarázatot is kaptam és az egyik logikus volt, a másik pedig várható. Egyetlen egy számukhoz készítettek klipet és az pont az volt, amit megnéztem. Mr. Lewis szerint a legsikeresebb. Amikor az indokra kérdeztem rá, akkor azt mondta, hogy azért, amit kérdeztem. Mert nem akartak nagy felhajtást.  A várható indok pedig az volt, hogy a mostohatesómnak eldurrant az agya és közölte, hogy seggbe lövi azt, aki még egyszer odamegy hozzá munka közben. Ezek után csodálkozom, hogy nem iratkoztak le a csatornájukról azonnal. Nem szeretik a beképzelt és bunkó zenészeket.

-          Már megint Scottot nézed. – A következő dolog a listámon az lesz, hogy kivágom az ablakon, a telefonját pedig megtartom. Annak ellenére, hogy ez egy behemót állat, amivel nagyszerűen lehet betörők ellen védekezni nagyon tetszik és legalább nem nyomógombos!

-          És ha visszanöveszti a szakállát, akkor le se veszem a szemeimet róla! – Közöltem vele végül, mire elgondolkozva megvonta a vállát. Az ellen nem tudok mit tenni, hogy az ideálom. Olyan magas. És férfias. De mégis visszafogott. Ráadásul szakálla van! Ez sokat nyom a latban! A legfontosabb tényező! Amúgy ez nem igaz. A szakáll maga nem lenne elég, a hajával együtt érte el ezt a hatást.

-          Dean, végre elkezdhetjük a családi megbeszélést, sikerült kihoznom a gyerekeket a szobáikból. – Mikor lett ebből a reggelből kupaktanács? És miért nevezi családi megbeszélésnek azt, ahol Mr. Lewis is jelen van? Különben pedig miért akkorra kell egy megbeszélést beszervezni, amikor az ember sietni szeretne? Nem értem az anyámat. – Mi volt olyan fontos, hogy hanyagoltad a fiadat és letetted?

-          A lányod kémkedni akart a fiam barátnője utána és azt nem lehetett úgy csinálni, hogy közben ő is hívásban van. – Közölte szemrebbenés nélkül az anyámmal, mire biztos voltam abban, hogy valósággá válik a kivágom az ablakon ötletem. Miután a húgom vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, eldöntöttem, hogy előtte megölöm és csak utána hajítom ki az ablakon.

-          Mi a családi tanács mai témája? – Nem mintha olyan gyakran lenne ilyen dologban részünk. De talán éppen ezért utáltam a szokásosnál is jobban, mert ritka alkalmakkor kerül sor rá. Vagyis, pontosítva inkább soha.

-          A nyaralás.

-          Anyám borogasson. – Emeltem égnek a tekintetemet és eldöntöttem, hogy valakit tuti ki fogok nyírni a nap folyamán. Már az se érdekel, hogy ki lesz az. Amikor legutoljára beszéltünk a nyaralásról, akkor még Pisa volt tervben. Egy nagyon kis cuki hangulatú hatfős kiruccanás. De ez még akkor volt, amikor az anyám nem volt terhes és nem akartak új házat venni.  Kíváncsian várom, hogy mivel rukkolnak elő és ha csak nem nyertük meg a lottót kétlem, hogy a fent említettek közül mindegyikre futna. Erre csak azután kaptam választ, miután Kylet ismételten a köreinkben köszönthettük, persze csak virtuális értelemben.

-          Szóval, az a helyzet, hogy nyertünk egy kedvezményes utazást. – Kezdte anya, mire amolyan „ne már” fejjel fordultam felé. Ezt nem akartam elhinni és a húgom is ezen a véleményen lehetett, ugyanis közölte, hogy „jó utat!”, utána lelépett... volna, ha Nigel nem rángatja vissza. – Május végére terveztük, mert nem szeretnék nyáron nagy pocakkal utazni.

-          Akkor csak öten mentek. – Már éppen a húgom felé fordultam volna, hogy letoljam a bunkó viselkedése miatt, amikor a bátyám folytatta a sort.

-          Négyen.

-          Most megleptetek. – Ha legközelebb találkozunk, akkor az lesz az első, hogy bemosok neki. Lehetőleg még azelőtt, hogy rájönne mit tervezek, mert most már azt is kinézem belőle, hogy kicsavarja  a karomat. Eddig sikerült figyelmen kívül hagynom a hangját, de kezd elfogyni a nem létező türelmem. Azt hiszem ordítozni fogok, de nem is kicsit. – Azt hittem Cica lesz az első, aki visszakozik, erre...

-          Kyle, most hagyd félbe ezt a mondatod. – Volt egy jó megnyilvánulása a nap folyamán a Sátánnak, szóval lehet, hogy áttérek a vallására. De amúgy komolyan hálás voltam, amiért nem engedte, hogy befejezze. – Ti pedig adjatok elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem szeretnétek részt venni a családi nyaraláson, ami bár két hét helyett négy napra szűkült, de attól még nyaralásról beszélünk.

-          Utálom magát és sehová se megyek, ahol ön is ott van. – Respect húgom, minden tiszteletem a tiéd. Örülök neki, hogy ennyire nyíltan a szemébe mered mondani a véleményedet. Nekem még nem volt hozzá bátorságom, de hamarosan eljön annak is az ideje.

-          Nem fogadom el, más indok?

-          Május végén van az Angliai utam és előre közlöm, hogy már fizettünk. – Ezt aztán nem lehet megcáfolni, szóval te biztos nem jössz. Irigyellek, de szerintem nem én vagyok az egyetlen ebben a családi tanácsban.

-          Ez már elfogadható, de később visszatérünk rá. – Yui értetlenül széttárta a karját, mint aki nem érti, hogy mit kell ezen még túltárgyalni. Nem jön és kész, mert lelép az országból, csak mi délnek, ő meg nyugatnak indul. – És te?

-          Érettségizek. – Baszki, ez is nagyon jó indok. Ha ők ketten nem jönnek, akkor ez azt jelenti, hogy én egyedül maradok anyával, a Sátánnal.. és a fiával. Na nem, én ezt nem csinálom végig! – Nem várhatjátok el, hogy elmenjek a tengerhez és tanuljak.

-          Tulajdonképpen de. – Miközben anya és a bátyám nagyon érdekfeszítő, veszekedésnek tűnő valamit folytattak, ami igazából csak egy kis beszélgetés volt, addig én úgy döntöttem, hogy ennél még az iskola is jobb. Gondolom átérzitek, hogy akkor mennyire lehet súlyos a helyzet. Még vetettem egy pillantást a skype másik végén, csenden figyelő Kylera, utána inkább úgy döntöttem, hogy ideje tovább állnom. Még csak el sem jön az idióta. De, mit vagyok így kibukva? Ez csak egy nyíltnap. Nem dől össze a világ.
Próbáltam észrevétlenül leosonni a lépcsőn, de igazából nem tudom, hogy mit törtem magam, úgy is mindenkinek feltűnt. Senki se szólt miatta, így folytattam azt, amit elkezdtem. Vajon mennyi kajával akarja kiszúrni a szemünket? A biztonság kedvéért inkább csomagoltam magamnak némi nassolnivalót, amivel akár még az igazgatót is megdobálhatom. Felhúztam a bakancsomat, utána vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe. Talán tönkrebasztam a sminkem, miközben elcsesztem a kedvemet Scarlett profiljával. Igazából az van, amire számítottam. Tök jó fejnek tűnik, addig ameddig nem féltékenykedik rám. Lehet, hogy csak engem tűntet ki ezzel a bájos modorral? Igazán megtisztelő. De a sminkem a helyén volt, szóval elindulhattam a suliba. Vagyis majdnem, hisz meghallottam a húgom égbolt repesztő hangját. És a mondandójából ítélve a szerencsétlen áldozata a mostohabátyánk volt. Valami olyasmit üvöltözött, hogy akkor miért ilyen seggfej paraszt velem. Sajnos nem értettem a mondat első felét. Ha a húgom jótékony hangulatában lesz, akkor biztos beavat engem is, ha pedig nem, akkor itt az ideje bevetnem az idegesítő énem. De most vár a suli.

-          Ha borotválkozni mersz az elkövetkezendő tíz évben, akkor levágom a fejedet és elküldöm a pápának. – Amikor megfordultam, akkor szembetaláltam magam a kerítésnek dőlő Scottal. A hangom hatására megfordult, és tanúbizonyságot nyert az előző mondatom. Ha hozzá se ér a borostájához, akkor szépen és békében visszanőhet a szakálla. Mondjuk, amikor rám nézett azokkal a hideg szemekkel, akkor kirázott a hideg. Megakar dögleszteni ez a köcsög. Azt hiszem nem is olyan nehéz gyűlölnöm ezt a fickót, hogy ha ilyen. Még jó, hogy nem fél évvel ezelőtt találkoztunk. – Eltévesztetted a házszámot?

-          Kyle kiadta parancsba, hogy barátkoznunk kell. – Ajj, figyelmen kívül hagyta az első mondatomat, pedig annyira kíváncsi voltam a válaszára. Mondjuk nem tudom, hogy erre mit lehet reagálni, de tuti valami jóval rukkolt volna elő. Ahogy őt ismerem a halál faszára küldött volna.

-          Várj... – Gondolkoztam el és végre valahára célba ért a mondata. Hogy mit csinált az az idióta?! Az idióta, aki képtelen eljönni, ezért elküldte a legjobb barátját, akivel csípőből utáljuk egymást? Oh, abból nem eszik! Így történt, hogy az ablak felé fordulva elüvöltöttem magam. – YUI!

-          Mit akarsz? – Bukkant elő pár pillanattal később az ablakban. Most, hogy jobban belegondoltam azzal a két konttyal a fején tényleg Puccás volt a kinézete. Amúgy pedig becsórta az egyik felsőmet, szóval ezért még számolunk!

-          Még mindig vonalban van? –Meg se kellett kérdeznie, hogy kiről beszélek, szinte egyből bólintott. Ez az én húgom, megértette. – Akkor kurva gyorsan hozasd ide a fejét!

-          Mi van Cica?

-          Menj a francba! – Kezdtem bevezető nélkül, de mivel Kyle nem volt szívbajos így meg sem rezdült egy arcizma se. Nagyon mélyen nem mentem bele abba, hogy az arcát tanulmányozzam, hisz kicsit homályos volt a kép. És ha eddig nem lettem volna elég ideges, akkor ettől felforrt az agyvizem, mint minden alkalommal, amikor ráébredtem arra, hogy romlik a látásom.

-          Csak utánad! – Hát igen, ezek voltunk mi. Még azt sem tudta, hogy miért küldöm el a retekbe, máris magával akart rántani. Bár kilogikázhatta abból, hogy a legjobb barátja pár méterre állt tőlem. Van olyan eszes. A húgom pedig olvashatott az arcomról, ugyanis a következő pillanatban „véletlenül” kiejtette a kezéből a telefont. – Utálom ezt a családot.

-          Ez van. – Nem tudtam, hogy jó hírnek számít – e, de látszólag semmi baja nem esett Mr. Lewis telefonjának. Csak lejött a hátulja, az akkumlátor pedig kiesett. Így sajnálatosan búcsút kellett mondanunk Kyle társaságának.

-          Hihetetlen a családotok.

-          Mi ez a fényképezőgép? – Abban a pillanatban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót és szembe fordultam velem, akkor szinte szemet szúrt a nyakában lógó hatalmas izé. A kérdésem hallatán felvonta a szemöldökét és úgy nézett rám, mint egy idiótára. Vajon tényleg meg akarom ismerni a klipben szereplő férfit? Ott olyan szenvedélyesnek tűnt és határozottnak. Az utóbbi megmaradt, de az elsőt felváltotta valami hideg és fagyos üresség.

-          Nyílván fényképezni szeretnék a nyíltnapon. – Adta meg a szerinte elfogadható magyarázatot, de én nem elégedtem meg ennyivel. Semmi izgalmas nem lesz ott, mégis mit akar fotózni? Vagy egyáltalán miért? Mondjuk... nem kell megkérdőjeleznem minden mozdulatát. – Szeretek fényképezni, mondhatjuk úgy is, hogy a hobbim.

-          Neked normális hobbijaid vannak. – Meredtem rá nagyra nyílt szemekkel és teljesen ledöbbentem. Fotózik, gitározik és még ki tudja, hogy mit csinál szabadidejében. Hú, hát ez most váratlanul ért és mit ne mondjak ez egy pozitív csalódás volt. – Mióta tudsz gitározni?

-          Gyerekkorom óta... de ezt neked ki mondta? – Ha nyilvánosan közzéteszitek egy szinte mindenki által használt közösségi portálon, akkor előbb vagy utóbb, de magamtól is belefutottam volna. Az, hogy éppenséggel rábukkantam miközben Scarlett után kutattam az csak véletlen volt. – Szóval tetszett neked?

-          Le is töltöttem volna, de ezzel a telefonnal... – Mutattam meg neki az anyától kapott nyomógombos mobilt, ami telefonálásra jó, de a kamerája már olyan karcos, hogy azon kívül már tényleg semmire se tudom használni. De ezt inkább nem említettem meg problémaként, tekintettel arra, hogy ott lógott egy fényképezőgép a nyakában. Ha hobbi szinten űznéd, nem lenne ilyen jó géped haver. És tuti lekicsinylően néznél, ha megtudnád, hogy csak telón szoktam fényképezni.

-          Tessék, hallgasd csak.

-          Most komolyan? – Meredtem csodálkozva a felém nyújtott telefonjára, ami Mr. Lewisével ellentétben kicsi volt és tökéletesen elfért a zsebben. De akkor is furcsállottam, hogy minden habozás nélkül odanyújtotta nekem. Nem éledt föl benne valami védelmező ösztön, hisz a húgom az előbb akart ripityára törni egy méregdrága készüléket.

-          Telefonáláson kívül nem sok mindenre használom, de rajta van pár demófelvétel vagy a kész dalaink. És nem tudom miért, de Scar az én telefonomat használja jegyzettömbnek, mert az övén nincsen. – Végül mosolyogva megköszöntem neki és elvettem tőle a telefont. Megmutatta, hogy melyik mappában találom a kész munkákat. Pár feldolgozást is találtam, leginkább Leander Rising számokat, mert megtudtam a mellettem sétáló férfitól, hogy ez Kyle kedvenc együttese. Nem tehettem ellene, de ugyanúgy meglepődtem, mint amikor tudomást szereztem a zenekaruk létezéséről. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a mostohatesóm zenét hallgat, ami egy abszurd gondolat, hisz mindenki hallgat. Valaki például jó kis Mozartot vagy Lisztet.

-          Ezt pár hete vettük fel. – Mondta, amikor észrevette, hogy mit hallgatok. Úgy döntöttem, hogy pár feldolgozásba is belekukkantok és mind közül ez annyira lebilincselt, hogy képtelen voltam továbbnyomni. A földhöz láncolt és nem hagyta, hogy szabaduljak tőle. Amint meghallottam az első hangot ledermedtem. Kirázott a hideg attól, hogy Kyle ennyi beleéléssel énekelte ezt a számot, mert a véghatástól megijedtem. Mit ne mondjak jó kis Yandere számot írt a Leander Rising, aminek van egy enyhe pszichopata beütése.

-          Soha többet nem akarom ezt a számot hallani. – Komolyan mondom még mindig a frász kerülgetett és valami kellemetlen érzés kúszott fel a gerincemen. Annak érdekében, hogy megfeledkezzek erről az érzésről megkerestem a legsikeresebb számukat, amit meg is találtam Blind Reality – Napfogyatkozás címen.

-          Már megint egy megfejtésre váró rejtvény az arcod. – Mosolygott rám Armin kedd reggel, amikor köszönés helyett inkább csak elterültem mellette a fűben. A fiúnak sikerült rájönnie arra a szerintem egyértelmű tényre, hogy a kertészklub nem tartozik a nagyon keresett helyek közé a diákok körében, így bármikor zavartalanul játszhat. Ha meg valaki keresné és zaklatni szeretné, akkor előbb gondolnak az emberek a könyvtárra, pincére, vagy netán a kémialaborba. Mondjuk az utóbbi elég abszurd ötlet volt tőlem, de sebaj. A lényeg annyi, hogy a természet lágy ölére senki nem gondolna. Engem leszámítva, mert már volt szerencsém megtapasztalni a srác gondolatmeneteit.  Most is az üvegház falának dőlve találtam, a kezében egy psp – vel és vigyorogva követte végig, ahogy elvágódok a földön. Miután pár percig nem mozdultam meg, elkezdett bökdösni.

-          Armin, örülök, hogy jól szórakozol.... – Motyogtam bele a földbe, de nem volt valami szerencsés ötlet. Valószínűleg ráfeküdhettem egy hangyabolyra, ugyanis minden erejükkel próbálták eltávolítani az illetéktelen behatolót. Vagy fogalmam sincs, hogy mit műveltek, lehet perverz vágyaikat elégítették ki. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor behatoltak a ruhámba. Mondjuk előbb is elkezdhetett volna érdekelni ez a tény, de túlságosan is elfoglalt a lusta vagyok az élethez tevékenységem. Ameddig ők bosszúhadjáratot indítottak ellenem és próbálták meghódítani a testemet, addig én csak a gondolataimba merülve feküdtem. Azt már nagyjából sikerült feldolgoznom, ami a tandemugrásnál történt, de az teljesen más pakliba tartozott, hogy utána mi várt rám otthon. Látszólag a hangyák pont leszarták, hogy mi történt velem vasárnap este, sokkal jobban érdekelte őket, hogy agyonharapjanak, szúrjanak, döfjenek vagy tököm tudja mi a szart műveljenek. Egy ideig tűrtem, de aztán nekik is sikerült áthúzniuk azt a ki nem mondott határt. – Úristen, ezek a melleimet zabálják!
Amikor már kezdett elviselhetetlen mértékeket ölteni a csípések által okozott kín és viszketettség, akkor kaptam egy hatalmas kezdőlöketet. Így történt, hogy Duracell nyuszi módba kapcsolva felugrottam a helyemről és a lehető leggyorsabban próbáltam lerázni az illetéktelen betolakodókat. Még Sue – nak se engedem meg, hogy lásson meztelenül, mit képzelnek ezek a hangyák?!

-          Ez valami új esőtánc? – Miután legyőztem ezeket a tetves kis férgeket, utána az irányításom alá hajtom őket és megparancsolom nekik, hogy támadják meg Armint! Megérdemelné, hogy jól seggen harapják ezek a gyilkos hangyák! Akkor legalább már ketten szenvednénk és nem csak én járnék szellemidéző, majom táncot.
Mivel már nem tudtam sehogy se elviselni a kis élősködőket, így döntést kellett hoznom. Leveszem a fölsőmet és véget vetek a problémának vagy még tíz percig idióta táncot lejtek Armin előtt. Mondjuk akár meg is kérhetném, hogy forduljon el vagy menjen a retekbe, de az további kérdéseket szülne, aminek hála később szabadulnék a zaklatóimtól. Mivel Sue ismer és tudja, hogy a barátja nem az esetem és én nem olyan lány vagyok, aki kikezd a legjobb barátnője pasijával, így csak kétszer gondoltam végig a dolgokat, utána nemes egyszerűséggel lerángattam magamról a felsőmet és a fiúhoz vágtam, hogy azért mégse legyen kellemes látványban része.

-          Ezt most miért kellett?! – Pár perccel később feleszmélt a kezdeti sokkból, sőt még egy kívánságom is teljesült. Őt is megtámadták a hangyák. Akár még nevettem is volna, ha közben nem én szenvedtem volna ugyanúgy vagy talán még jobban is. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rendmániás, aki még a legapróbb porszemtől is próbál megszabadulni. Vagy mint egy idióta. Bár lehet, hogy másnál a kettő egyre megy.
De ami a legvalószínűbb, hogy úgy néztem ki, mint egy lány, aki valamilyen csoda folytán bekerült a Shaolin leszámolásba és valaki alkalmazta rajta a Hangyák a gatyában Shen-Gong-Wut. Mit ne mondjak, jó alapos munkát végzett. És ha megtalálom azt a tökkel ütöttet – aki, igazából én magam vagyok – akkor seggbe rúgom.

-          Hogy letöröljem az arcodról azt az idegesítő vigyort! – Szűrtem a fogaim között, és kínomban elröhögtem magam. Csak is én lehetek az az idióta, akivel ilyen dolgok történnek. Csak máskor általában van rajtam felső is. Azt hiszem, enyhén alulöltözöttnek számítottam, kivéve, ha a vallomásom engedélyezi a nudizmust. Mert akkor még túlöltözött is voltam. – Ah, elegem van! Hogy tudok ezektől az izéktől megszabadulni?!
Sikítottam a kelleténél kicsit idegesebben és vérzett a szívem a ruhám miatt. Végre úgy éreztem, hogy igazán jól nézek ki, a hajam és a sminkem is úgy állt, ahogy kell, erre valami nyomorult hangyák tönkreteszik az egész reggeli munkámat.

-          Valaki jön. – Anélkül is hallottam a rohanó lépteket, hogy szóltál volna! Mondjuk nem értettem, hogy miért pont most kapott kedvet valaki ahhoz, hogy meglátogassa a kertészklubot, de ez az én szerencsém! Igazán számíthattam volna erre a fordulatra! – Ez nem az, aminek látszik.

-          Én nem ítéllek el titeket.  – Hangzott a válasz, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet és franciául káromkodtam párat. Én nem tudom, hogy mi van veled Istenem, de azt hiszem, ateista leszek és letagadom még a létezésedet is. Ebben a helyzetben minek szabad örülni? Mert egy teljes pillanatra összezavarodtam. Vajon az jobb, ha nem ismerjük az illetőt, vagy legalábbis ismernünk kéne, de egyáltalán nem ugrik be, hogy ki ő? Mert a hang nagyon is derengett valahol az emlékezetem mélyén, vagyis pár napja hallhattam utoljára. – Kivéve, ha odaráncigáltok a rajztanárhoz. Mert akkor igen.
Megfordultam és összeráncolt szemöldökkel bámultam az illetőt, aki az üvegház falának támaszkodott, pont úgy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Farkasszemet bámultam a lánnyal, fekete íriszei rezzenéstelenül meredtek rám. – Te meg ki vagy?
Megváltozott az arckifejezése, nem igazán tudtam besorolni, de leginkább arra hasonlított, hogy Mi másra is számítottam? Ebből a tekintetből ítélve valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Körülbelül Nathaniel is így bámult rám, ami egyet jelent azzal, hogy már megint fasz voltam. Jól van, kezdjünk el gondolkodni... Mikor is találkozhattam ezzel a lánnyal? Biztos emlékeznék arra az anime frufrura, de mégse ugrott be a név. Talán, ha lenne valami, amit az arcához tudnák kötni. A tekintetem lentebbre siklott és inkább felmértem a ruháját, hátha arról beugrik valami. Fekete nejlonharisnyát, fölötte egy fekete egybe részes ruhát viselt és ezekhez társult egy bő, farmerdzseki. Magas talpú bakancsot viselt, ez az összeállítás pedig nagyon jól állt neki.

-          Ah, te vagy a csaj, aki gitárra gyűjt! – Világosodtam meg percek elteltével és eszembe jutott a múlt szerda. Az ujjamat rázogatva mutattam rá, mert nem gondoltam volna, hogy valaha még összefutunk. Nem terveztem megosztani vele, mert már így is egy bunkónak tarthat, de annyira nem ragadta meg a figyelmet. Vagy mondanom kéne? Nem... tartanom kell a számat, jobb színben feltűntetnem magamat és.... ah, hagyjuk mit áltatom magam? Melltartóban lejtettem előtte majom táncot, ezt már nem lehet feljavítani. Rontani azt viszont bármikor lehet. – Még sohasem láttalak a suliban. Mikor jöttél?

-          My life... – Húzta el a száját és amolyan Szar az élet arccal bámult maga elé. – Már kilencedikes korom óta ide járok, de te ezt nem tudhattad, hisz csak pár hónapja iratkoztál át. Az se érdekeljen, hogy én szinte minden nap látlak a folyóson. Nem azért, de egy rózsaszín hajú csajt nagyon nehéz észrevenni ebben a kis suliban, ahová alig száz diák jár.
Armin nagyszerűen szórakozott a háttérben, magához szorítva a fehér és vörös kockás ingemet és várta a további fejleményeket. Ha nem szeretném annyira azt a felsőt, akkor megfojtanám vele. Valószínűleg utána én is holtan végezném, de ezt már régen eldöntetett. Sue fogja a vesztemet okozni, csak a körülmények változnak az évek folyamán.

-          Ha nem zabálnák agyon a melleimet ezek a hangyák, akkor a cipőm sarka a hátsódba fúródna! – Szinte már toporzékoltam tehetetlenségemben és az se segített a helyzetemen, hogy nézőközönséget kaptam. Ráadásul valaki a közelben felborított egy cserepet, ami hangos csörömpöléssel összetört. Egy húr elpattant a fejemben, én pedig ismételten az őrültség határára kerültem.

-          Bro, csak egy macska! – Látva az ideges toporzékolásomat, a lány úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, vagyis a lenyugtatásomat. Édesem, ezt tényleg elhitted? Holmi ismeretlen csaj nem tud négy mondattal lehűteni! Ahhoz, hogy az agyvizem újra normális hőmérsékletet üssön meg, minimum a hangyáknak el kéne tűnniük a melltartómból! Inkább mindenkit hagytam a fenébe és arra koncentráltam, hogy minden élőlény eltűnjön a kosaraimból.

-          Azt ne mond, hogy így fogsz kimenni a tömegbe. – Pedig pontosan azt terveztem, hogy én most azonnali hatállyal elhúzok az egyik zuhanyzóba és árvizet eresztek a behatolóimra. Az se számít, hogy ehhez az udvaron kell átvágnom, ahol egy csomó diák lézeng a jó idő miatt. Legalább legyen valami szép látványban is részük!

-          Tisztelni foglak érte, eskü. – Tette hozzá Mirtill immáron az előbb említett macskával a kezében. Egy pillanatig mintha ijedtnek tűnt múlva, de a lánynak hamar sikerült megnyugtatnia. Egy elégedett mosoly terült szét az arcán, a kertészklubot pedig dorombolás hangja töltötte be.
Végül Arminnak sikerült visszatartania attól, hogy az iskolaújság címlapján végezzem. Elég bénán, de végül eredményesen lebeszélt az állítása szerint mazochista terveimről. Nem is értettem, hogy miért. Nekem annyira nagyszerű ötleteim voltak! Csak kár, hogy mindegyiknek a végén én ittam meg a levet. Lehet, hogy erre gondolt? Törődjön vele az, akinek két anyja van!

-          Lenyugodtál? – Negyed órával később egy forró csokival a kezemben kuporogtam az üvegház falának dőlve, társadalmilag elfogadott öltözékben. Végre visszavehettem az én gyönyörű, csodálatos és kényelmes ingemet. Miután a kinézetem kifogástalan volt, sőt megint dögösnek éreztem magam, utána Armin kedveskedett nekem és vett forró csokit az egyik automatából, hogy a lelkivilágom is ismételten a helyére zökkenjen.

-          Hai... – Szürcsöltem bele a forró csokimba és éreztem, hogy az aurám olyan csillogó rózsaszínre változik. A lány valamiért ottmaradt velünk, amiért akár kérdőre is vonhattam volna, de inkább ráhagytam és úgy tettem, mint eddig bármikor, mintha nem is létezne. – Mit szóltak a szüleid az eljegyzéshez?

-          Anya gratulált életem egyik legnagyobb hülyeségéhez és közölte, hogy sohasem fogom tudni helyrehozni. – Oh, milyen szép is a szülői szeretet és az a nyes őszinteség, amivel a gyerekeiket megjutalmazzák. – Apu pedig nem mondott semmit, csak azzal a kifürkészhetetlen tekintettel bámult, úgy mintha a bensőmbe látna.

-          Mit csináltok itt? Azonnal menjetek a sportcsarnokba! – Amikor reggel megérkeztem a suliba, akkor úgy éreztem, hogy csak rám várt. Alighogy átléptem a suli kapuját szinte rám ugrott és kioktatott a helyes kinézet mivoltáról. Végigkellett hallgatnom, hogy ha az iskola kedvéért ilyen élénkvörös rúzst használok, akkor egy randin mégis hogy fogok kinézni. Az mindegy, de annyi biztos, hogy nem a kémiatanárommal fogom megtárgyalni. – Minél előbb el kell kezdenünk a foglalkozást!

-          Magának is jó reggelt tanár úr. – Intettem Kyle apjának, aki erre szúrós tekintettel mért végig. Talán majd egyszer sikerül nem utálnia engem. Valószínűleg olyan váratlan döntés lesz, mint amikor II. József a halálos ágyán egyetlen egy tollvonással visszavonta a legtöbb törvényét. Annyi biztos, hogy senki se fogja érteni a tettei mögött rejlő motivációt.

-          Armin, Asakura és... te fogalmam sincs ki vagy... – Pillantott Mirtillre, aki erre megvonta a vállát, jelezve, hogy nem nagyon érdekli egy olyan tanár véleménye, aki nem is tanítja. – Nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mindenki rátok vár, hogy elkezdhessük a foglalkozásokat!

-          Nagyszerű, csak tudnak még várni addig, amíg megiszom a forró csokimat. – Tudtam, hogy túlfeszítem a húrt, de nem tehettem ellene. Ha megláttam ezt a férfit, akkor ösztönösen feléledt a versenyszellem bennem, hogy bizonyítsak vagy egyszerűen csak borsot akartam törni az orra alá.
Bár nagyon úgy tűnt, hogy mondana valamit, de inkább csak kidagadó erekkel a homlokán várakozott, mint egy jól nevelt kiskutya. Mindenki hallgatott, ezt a csendet pedig a szürcsölésemen kívül az iskola gondnoka szakította meg. Nem is törődött velünk, amikor elcsoszogott mellettünk és letette az egyik ládára a kis rádióját, amit be is kapcsolt. Az egyik zenés csatornát állította be, hogy ne unatkozzon munka közben. Éreztem, ahogy az egész testemben valami változás megy végbe és megfeszülök a sorok hallatán. „Ők is hallják, amit apám mondott: Ne így üljél, viselkedjél!”
Egy pillanatra néma csend borult rám, azt is lehet mondani, hogy vihar előtti csend. Mi ez a vicc...? Árulja már el nekem valaki, hogy tud ekkora hatást gyakorolni az ember tudatára pár sor? Erősnek kell maradnom, nem szabad engednem, hogy túlságosan is befolyásoljon ez az idióta dal! És mégis... minden igyekezetem ellenére testet öltött bennem. Éreztem, ahogy szép lassan felkúszik a gerincemen és befészkeli magát az agyamba. Olyan volt, mint egy külvilág számára láthatatlan, bennem lezajló robbanás. Tudtam, mi jön ezután mégsem voltam képes megállítani. A fájdalom tompán, lüktetően jutott el a fejembe, miközben a harag vérként folyt az ereimben. Egyszerűen kikészített ez az érzés. Kikészültem már pusztán a tudattól, hogy mi történik velem.  Annyira keményen próbálkozok, miért tud legalább egyetlen egyszer meghallgatatásra találni az imám?! El kéne égetnem minden emlékemet arról a napról, a pokol tüzére vetni! Hogy ne tudjon mindig ekkora fájdalmat okozni... hülyeség, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azon az áruláson túltenni magam képtelen vagyok, intenzívebben fáj, talán, mint eddig bármikor. El kellene felejtenem, hogy tovább élhessek... de minden azon a napon kezdődött el! Valahogy ez nem ment nekem... Az a pillanat az életem részét képezi, az tett azzá, aki vagyok. Gyűlöltem annak a napnak minden percét... hogy lehetnék hálás azért a pillanatért, ami véget vetett a gyerekkoromnak és az álmaimnak?! Valaki árulja már el nekem, hogy egy kilenc éves kislány mégis mit fog fel az ember arcmimikájából és a mozdulatai mögött rejlő üzenetből?! Ő csak azt hallja és érti, amit a szemébe mondanak! Azok a kegyetlen, minden melegséget mellőző, rideg szemek... az emlékezetemben élnek... A pillanat, amikor kimondják azt, amivel már amúgy is tisztában voltál... úgy érzed, hogy most már tényleg valósággá vált. Az a végtelen gyermeki sértettség és harag a szívembe tódult. Hogy lehet egy gyerek szemébe mondani, hogy soha meg sem kellett volna születnie?! Hogy nem akarták... hogy soha nem ismerik el sajátjának...? Hogy... hogy.... Egyszerűen nem értettem! Még felnőtt, vagyis majdnem felnőtt fejjel se tudtam rájönni! Elmondta apa, hogy miért csinálta vagy mondta, de... még ha azt is mondtam neki, akkor, hogy megbocsájtok... ahhoz rá kellett volna szolgálnia az elkövetkezendő időben. Tettem egy szép gesztust és ő a szemetesbe dobta. Miért nem próbálkozik? Ennyire fél anyától? Nevetséges. A szüleim egyszerűen nevetségesek, lehetetlenség felnézni rájuk. Ők nevetségesek, én pedig szeszélyes és következetlen. Azt hiszem, ilyen család voltunk mi.
Előregörnyedtem, reménykedtem benne, hogy ez által gátat szabok a bennem dúló harcoknak, háborúnak, vérontásnak, fájdalomnak. Összeszorított fogakkal próbáltam megálljt parancsolni a szívem mélyéről feltörő káromkodásnak és ordításnak. Sikítani akartam. Megint. Ez jellemző rám, a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám ez az érzés. Az igazság az, hogy féltem és megijedtem. Féltem, hogy elveszítem a józan eszem felett az irányítást és engedek az igazi érzéseimnek.

-          Mit műveltél már megint velem, te fasz? – Suttogtam magamnak elszorult torokkal, akadozó levegővételekkel. Mi ez az érzés? Mintha egy fagolyó szorult volna a torkomba. Alig kaptam tőle levegőt, ettől pedig kétségbeestem. Az egész testemmel remegtem, a szemeimbe könnyek tódultak, amiket minél hamarabb próbáltam visszapislogni. Előtte nem sírhatok... nem... inkább a halál! Bárki más előtt lemerném engedni a védelmem, de előtte soha!

-          Asakura... – Hallottam a hangját, de azt akartam, hogy tűnjön el és hagyjon magamra! Az ég szerelmére, csak menjen már el innen! Nem tudom, mikor történt, de elvette a kezemből a papírpoharat, amiért egy nagyon kicsit, de hálás voltam. Talán azért is, hogy elzavarta Arminékat. De ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Az arcomhoz szorítottam a tenyeremet, hogy ne lássa a könnyeimet. Már sötét foltok táncolnak a szemeim előtt, a levegő pedig összesűrűsödött a tüdőmben. Nehézkesen lélegeztem, a fejem mintha egyre jobban tágult volna, míg eléri azt a pontot, amikor felrobban. Azt hiszem, elértem a határaimat. Ha álltam volna, már biztos a földön kötöttem volna ki. De így most csak remegve összekuporodtam és könnyezve próbáltam levegőt tuszkolni a tüdőmbe. Nem volt valami kellemes érzés. Gyengének éreztem magam. – Asakura... figyelj rám!

-          Mit akar?! Tűnjön már el innen! – A legszívesebben visítottam volna. Lehet, hogy azt csináltam, nem tudom. A percek egybefolytak, nem tudtam különbséget tenni. Parázsló tekintettel néztem a férfi barna szemeit, amik mindig olyan haragosan meredtek a nagyvilágba. Most is dühös volt. – Élvezi a helyzetet, igazam van?! Mindig is szenvedni akart látni!

-          Mások szenvedésétől én nem szoktam jobban érezni magam. Még a tiedtől sem, bármely meglepő. – Mondta szemrebbenés nélkül, a szavaim pedig csak úgy lepattantak róla.
Utáltam, hogy ilyen nyugodt és nem érdekli, mit vágok a fejéhez. Idegesített. Nem kifejezetten kedveltünk egymást, mégis tanárként és emberként viselkedett velem. Megvárta, amíg lenyugszom, még zsebkendőt is adott. Nem tetszett, hogy ilyen kedves. A maga módján. Vele kapcsolatban semmi sem tetszett. Azt hiszem, ezen nem lehet változtatni. Mivel nem tartozott a kedvenceim közé, így minél hamarabb próbáltam összeszedni magam. Látszott a szemeimen szerintem, hogy sírtam. De nem érdekelt.

-          Sajnálom, hogy késtünk. Akadt egy kis probléma. – Amikor az igazgatónő számon kérte, hogy mi tartott eddig, akkor Mr. Werner semmi gond nélkül, ellenvetést nem tűrő hangon lerendezte az ügyet. Onnantól, hogy beléptünk a sportcsarnokba a férfi többé egy perc figyelmet se fordított rám. Nem baj. Örültem neki.
Odasétáltam az osztályomhoz, de ahogy végigfurakodtam magam a tömegen, a hátamon éreztem a pillantásukat. Nem csak az övékét, de tudtam, hogy a bátyám is engem néz. Abban is biztos voltam, hogy amint elszabadulunk erről a szarról, ő ki fog faggatni engem, hogy mégis mit műveltem a drágalátos kémiatanárunkkal. Nem mintha miattam aggódna ennyire, inkább attól félt, hogy valami rosszat tettem vagy mondtam, amivel magamra haragítottam. Az a világ legegyszerűbb feladata, mármint nekem, hisz a puszta létezésem is felkavarja az állóvizét. Ebben az egyben kitűnően teljesítek. Már csak azzal, hogy egy légtérben tartózkodunk sikeresen felbosszantom. Ebből kéne érettségiznem, biztos maximális pontot érnék el.
Akár válaszolhattam volna a többiek kérdéseire, de elég látványosan figyelmen kívül hagytam őket. Nem akartam a történtekről beszélgetni. Senkivel sem. Inkább a tornaterem közepére szegeztem a tekintetem, ahol Borisz egy külföldi bácsikával társalgott. Valószínűleg ő az előadó, akiről a tanárok annyit beszéltek. Egészen kedvesnek tűnt, mint azok az öreg bácsik, akik kiülnek sakkozni vagy malmozni.

-          Nem lesz egyszerű, de magukba kell nézniük, hogy megtalálják az ihletet. – Kellemes mély hangja volt, a szemüveg mögött ülő szemek pedig okosan meredtek a férfira. Legalább valaki értelmes alakot kerített az iskola, nem valami jött ment csalót. Mondjuk az egy teljesen más kérdés, hogy Borisz semmit sem értett az előadó mondatából.

-          Jó napot kívánok! Kérem, csendesedjenek el! – Már csak két hónap és megszabadulok egy időre ettől az álszent és idegesítő kocától. Már a hangja is rettentően irritált, szinte ösztönösen torzult grimaszba az arcom. Inkább a karkötőimet kezdtem el piszkálni, hátha ezzel kizárom a fejemből a hangját. – Ezen a különleges napon szeretettel köszönthetjük magunk között Mr. Patrick Savin művészeti előadót! Mr. Savin Ausztráliából jött, ahol rendszeresen vannak kiállításai. Egész nap a segítségünkre lesz!
Nem jött össze a tervem, tisztán és érthetően hallottam minden egyes szavát.
Különben is... nekem csak egyetlen egy kérdésem maradt ehhez a férfihoz. Mégis hogy lehet olyan idióta, hogy egészen Ausztráliából eljön pont ide? Ráadásul ezek szerint ott is ugyanezt csinálja. A logikát egyszerűen nem tudtam megérteni. Ha már nagy távolságról beszélünk, akkor az ő helyében inkább Spanyolországot választottam volna. Mindegy, még egy fura taggal bővült a suli.

-          Kérem, hívjanak Patricknak! – Akkor az lenne a minimum, hogy maga se kezd el minket magázni, ahogy az igazgatónő teszi idegesítő módon. Fura érzésem támad, amikor egy felnőtt magáz engem. Még a hideg is kiráz tőle. – Ne vesszünk el a formaiságok között! A lehető legnyitottabbaknak kell lennünk a mai napon. A művészet spontaneitás útján születik újjá.
Szerintem ez a bácsika egész egyszerűen eltévedt és valamilyen módon kiszökött az álmomból. Lehet, hogy feltűnt már neki, de ez nem az a Sweet Amoris, ahol két tagozatra bomlik az iskola. Itt nincs művészeti vagy sport osztály. Nem csoda, hogy egy csomó, értetlenkedő pillantás volt rá a válasz.

-          Továbbá szeretném megköszönni  azoknak a szülőknek a fáradalmait, akik eljöttek lebonyolítani ezt a napot. – Egy pillanatra felemeltem a fejemet, majd inkább úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna. Két anyuka is volt olyan elvetemült, hogy bejöttek segíteni az iskolába. Az egyiküket ismertem, és nem is tudtam nagyon meglepődni azon, hogy itt találom. Roderica a szokásos nyugalmával állt a helyén, a tekintete pedig kifürkészhetetlenül nézelődött. A másik anyukát viszont felismerni se tudtam. Senkire se hasonlított igazán. Magas volt, kész csontkollekció, az arcán megfeszültek az izmok és olyan széles mosollyal nézett körbe, hogy azt utánozni nem lehet, max botoxal. Aranyló, szőke haj és kísértetiesen zöld szemek? Senkire se illett igazán ez a meghatározás. Talán Amber és Nathaniel anyja? Valahogy, nem nézném ki ebből a nőből, hogy engedné a kislányát elkurvulni. Sokkal erősebb egyénisége van annál. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Kérem, menjenek el minél előbb a foglalkozások szerinti terembe! Ott megtudják, hogy milyen téma alapján kell dolgozniuk.

-          A szobrászat foglalkozás tagjai jöjjenek utánam! – Mr. Werner nem tűnt túl boldognak, amikor végignézett azon a körülbelül hat diákon, akik odatódultak hozzá. Ott volt a bátyám, Dave, egy ismeretlen csaj, Lysander, Kim és Alexy. Én viszont hálaimát rebegtem az Istenhez, akit ma már vagy háromszor letagadtam. Azt hiszem Péter lettem.

-          Én a varrás foglalkozás tagjaival leszek! – Jelentette ki az ismeretlen anyuka, mire az osztályunkból odagyűlt Kentin, Rosalya és Carla. A bátyám osztályából csak az egyik tagot ismertem. Ő is ott volt nálunk az ott alvós bulin. A nevét azt elfelejtettem sikeresen, de annyit legalább tudok, hogy Lily bátyja. Ugye Lily – nek hívták a kiscsajt? Mondtam már, hogy nem valami jó a névmemóriám?

-          Én pedig a festészetet választókkal. – Folytatta Armin és Alexy anyukája azzal a kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Arra mondjuk számítottam, hogy olyan foglalkozás választ, ahol nem a fiaira kell felügyelnie. Mindig is érdekelt, hogy Chloe miért nem jár ide. Vagy a Black Stoneba. A húguk mindig is egy kényes téma volt az ikrek számára, nem nagyon beszéltek róla. Vajon Armin dühös lesz, ha kérdezősködök róla?
Ezen gondolkoztam miközben Viola, Iris és Castiel elhaladtak mellettem, hogy odaférjenek a nőhöz. A narancs hajú lány még vetett rám egy aggódó pillantást, mire értetlenül felvontam a szemöldökömet. Senkivel sem terveztem a történtekről beszélni! A véleményem több óra múlva is ez lesz, ezen nem tudnak változtatni. Mielőtt még jobban belehergeltem volna magam a témába észrevettem, hogy Mirtill is elkezdte követni az ikrek anyját. Elkezdett a vörös loboncos sráccal beszélgetni, ezek szerint ők azóta nagyon összehaverkodtak.

-          A fotós diákok jöjjenek utánam! – Amúgy volt valami konkrétum, amikor kiválasztották, hogy a tanárokat melyik foglalkozásra osztják be? Mert én nem láttam rendszert benne, tekintettel arra, hogy Mr. Faraize nem tűnt annak a nagy fotóművésznek. Ennek ellenére Peggy, Melody és Nathaniel szó nélkül követték. Plusz a tizenkettedikből volt egy lány, aki nagyon ismerősnek tűnt. Kávébarna haja a melléig ért, sőt ugyanolyan frufruval dicsekedethetett, mint Mirtill. De még a szemük is ugyanolyan volt, az a szinte már fekete írisz.

-          Én a videósokra fogok felügyelni. – Oh, miért volt ilyen jókedvű Borisz ettől a hírtől? Én a legszívesebben sírva fakadtam volna, de végül nem tettem. Azt hiszem még egész jól is jártunk. Mindenkire ezt mondtam volna, aki nem Mr. Werner. De akkor is! Nem találhattak volna valaki olyat, aki mondjuk legalább egy kicsit ért a kamerához? Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, mert akkor Borisz egész biztos megorrol rám. A nem létező bajszom alatt morogva hagytam, hogy Armin belém karoljon és elkezdjen ráncigálni a férfi után. Egyenesen a könyvtárba mentünk. – Íme a mai legjobb barátjuk! Egy új, könnyen használható kamera!
Szívesen tettem volna megjegyzést a legjobb barátos mondatára, de mielőtt megszólalhattam volna Armin belém fojtotta a szót. Hatalmas mosollyal az arcán tanulmányozta a kamerát. – Király!

-          Ja, alig várom, hogy elkezdjük. – Bólintott Rau is, közben fél kézzel eltolta a közelében sertepertélő Viktort. Na, mit mondtam?! Tudtam, hogy rá fog mozdulni szerencsétlen lányra! Hol a tapsom, vagy a nyereményem?

-          Patrick a „főbűnöket” választotta témának. Ki kell választaniuk a hét főbűn egyikét, és azt kell megfilmesíteniük. – Jó, az agyam hivatalosan is felmondta ma a szolgálatot. Általában a művészetek közben az ember egészen kikapcsolódik, belezuhan az általa választott világba, de ez itt most nem fog menni. Ha ők mondják meg, hogy mit csináljak, akkor biztos nem.

-          A féltékenység, lustaság és egyéb ilyesmik közül kell választanunk? – Én inkább meghúzódtam a háttérben és nem kívántam részt venni a társalgásban. Inkább a gondolataimba szerettem volna merülni, elkerülni a felesleges párbeszédeket ezzel a szőke hetérával, aki minden jel szerint tudja, hogy mik azok a főbűnök.

-          Ott van még az irigység, a harag, a kevélység, a jóra való restség, a fösvénység, a torkosság és a paráznaság. – Sorolta szép sorjában Rau. Ezekről eszembe jutott egy Leander Rising szám. Nyolcadik főbűn, én vagyok tűz... kezdtem el magamban dúdolgatni, közben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a paráznaságot választanánk. Az egy jó téma és izgalmas anyagot lehet kihozni belőle. Az már viszont egy másik kérdés, hogy hogyan terveztük mindezt megvalósítani.

-          Köszönjük szépen, mindentudó kisasszony! Ezt én is tudtam! – Amikor Amber arrogánsan hátravetette a haját, majd úgy nézett Raura, mintha a következő pillanatban kiakarná tépni a torkát, akkor csak a lány kérdőn felvonta a szemöldökét.  Unottan meredt az osztálytársamra. Persze, hogy nem félt tőle, mégis ki fél Ambertől? Valami jellemtelen kis szarházi talán, de hogy ijesztő nem volt, az egyszer biztos. Sokkal inkább nevezném szánalmasnak, idegesítőnek, kényes kis kurvának. És ahogy elnéztem a végzős lányt megállapítottam, hogy most leginkább bosszantja a szőkeség és mindjárt elfogy a türelme. Valamilyen szinten megtudtam érteni.

-          Nekem tetszik a téma. – Végül Viktor visszavonulót fújt és ideiglenesen felfüggesztette a lányt ostromlását. Mindemellett persze, hajlandó is volt odafigyelni a feladatra. Azt hiszem, hogy ennél többre ne is számítsunk tőle. Leginkább azért, mert körülbelül oly annyira tűnt lelkesnek, mint én. Ha tippelnem kéne, hogy melyikünknek fogják kevesebb hasznát venni, akkor nem egoizmusból, de minden kétséget kizárólag magamra szavaznék. Mondjuk ez nem nevezhető valami jó dolognak, de máris elegem lett a mai napból. Pedig még szinte el sem kezdődött.

-          Mindenesetre mindenkinek le kell adnia a voksát valamelyik főbűnre. Egyenlő szavazatok esetén nekem kell döntenem. – Szerintem senki se lepődött meg azon, hogy Armin a jóra való restségre szavazott, arra hivatkozva, hogy legalább nem lesz fárasztó a munka. Ámen! Nekem is ennyi kedvem volt dolgozni, de a mai nap folyamán másodszor kellett meglepődnöm a szőke hetérán. Amikor a fiú felvetette az ötletét, akkor a lány egyszerűen csak megkérdezte, hogy mégis mit akar ezzel kezdeni, egész felvétel alatt aludni? Sajnos így történt, hogy elég hamar le lett szavazva a jóra való restség, de ami azt illeti a paráznaság is. Elég egyhangúan lehurrogtak minket Viktorral, talán kicsit hátborzongató is volt, hogy ugyanarra voksoltunk. Különben is, kit érdekel, hogy zavarba ejtő lesz az eredmény? Legalább lesz.

-          Armin, a témád unalmas, Rikoé legalább izgalmas, de megvalósíthatatlan. – Zárta le ennyiben a témát Rau, mire ugyanolyan mozdulattal felvontam a szemöldökömet, ahogy ő az előbb. – Szerintem van itt egy főbűn, ami az itt tartózkodók kilencven százalékára igaz. Bocs, de kimondom, mindannyian kevélyek vagyunk, egoista parasztok.

-          Szerintem fel kéne vennünk Ambert. – Kapott a lány szavain Viktor és máris elkezdte tervezgetni, hogy milyen nagyszerű és nélkülözhetetlen szereplője lenne a kisfilmünknek a hiú kis fruska. Emberek, én megmondtam, hogy neki több hasznát fogják venni, mint nekem. Nem szívesen, de kimondom. Már megint igazam volt.

-          Tényleg fel akartok venni? – Mielőtt édesem olyan téveszmék pattannak ki a fejedből, hogy tetszel a srácnak, jobb lenne leállítanod magad. Bár látszott az arcán, hogy még mindig nem találta meg az összefüggést, odáig és vissza volt a gondolattól, hogy egész nap őt filmezzük. Amilyen felfuvalkodott, önhitt kis fruska, rá is szolgált erre. Különben pedig, ameddig nem jön a közelembe az a kamera, addig felőlem alieneket is filmezhetünk, az se érdekelne. –Benne vagyok! Tőlem lehet a kevélység is, ha én lehetek a főszerepben.
Miután a két végzős is a kevélység mellett döntöttek, már nem volt visszaút. Négyen voltak ellenünk, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy öten. Ameddig Amber a fellegekben szállt és elégedetten mosolygott mindenkire, addig Armin valami kalózátok féleséget morgott az orra alatt. Borisz mit sem törődve velük elkezdte magyarázni a kamera helyes működését. Szerintem majomnak nézett minket, vagy nem tudom, de szerintem betanulta a leírási útmutatót és azt adta elő most nekünk.

-          Neki is aztán sok hasznát vettünk... – Most már hangot is adott a nemtetszésének a kocka fiú. Felháborodva meredt a könyvtár ajtajára, ahol az imént tűnt el a felügyelőtanárunk. Ösztönösen fogott el az elégedettség és csak a józan eszem gátolt meg abban, hogy ne táncoljak erre. Már megint igazam volt, babe! Lehet, hogy csak magamban mondtam, de az is körülbelül annyit számít, mintha hangosan jelentettem volna ki. Borisz egyáltalán nem ért ezekhez a dolgokhoz, technikai analfabéta. Annyira nem akarta közel tudni magához a kamerát, hogy még itt is hagyott minket. Ami mondjuk nem volt valami szép dolog, de legalább nem hátráltat minket. Már csak az a kérdésem, hogy ő mégis hova ment el? A tanária? És ott mit csinál? Csupa rejtély, de egyikre se fogok választ kapni. Szomorú az élet, pedig jobban érdekelt volna, mint ez a kis film.
Valószínűleg a fekete fasz felfedezte az elégedett mosolyomat, ugyanis pillanatok múlva megszólalt. – Akár Rikot is felvehetnénk.

-          Nyald ki a seggem Viktor. – Pillantottam élesen a fiúra, amikor akár egy perc erejéig is megfordult a fejében, hogy egy szinten emlegessen engem Amberrel. Szerinted hagyni fogom, hogy ennyire negatív értelemben tűntessetek fel az egész iskola előtt? Arról álmodozhatsz kisapám. Előbb fogom megengedni, hogy ledugd azt a gusztustalan nyelved a húgom torkán, minthogy akár egy másodperc erejéig is benne legyek ebben a nevetséges kis filmben. Azt elismerem, hogy néha egy egoista paraszt vagyok, Rau szavaival élve, de sohasem vetném el annyira a sulykot, mint a primadonna hercegnő. Különben is, majd miután fogytam egy tízest és edzettem egy kicsit a karomra, utána megint önelégült leszek és behúzok neked ezért. Addig is viszont maximum a haragot tudják rám kenni a főbűnök közül. A többit teljes bizonyossággal letagadom.

-          Arról szó sem lehet! – Amber foggal és körömmel küzdött azért a szerepért, amire igazából rajta kívül senki sem jelentkezett. Minden szánalmas kis szalmaszálat megragadott annak érdekében, hogy a többieket lebeszélje arról, hogy akár én is eljátszhatnám azt a szerepet. Először is önmagát az egekig dicsérte, néhány mondatának értelme sem volt. Utána az önbizalmamon próbált csorbát ejteni. Rondának nevezett, vattacukor fejűnek, a ruháimat szedett – vedettnek hívta, közölte, hogy egyáltalán nem illenék a szerepbe, utána meg nemes egyszerűséggel lekövérezett. Az utolsó mondatodért halott leszel te istenverte picsa, ebben pedig maga a jó Isten sem gátolhat meg. De majd csak holnap, különben belekényszerítenének abba a retek szar kisfilmbe. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a lány, de megakartam bizonyosodni arról, hogy még mindig jobban nézek ki nála. Csak felvontam a szemöldökömet, majd végignéztem magamon. Fekete cicanadrágot vettem fel az inghez és egy ugyanolyan színű magas talpú szandált választottam ehhez az összeállításhoz. Kiegészítőnek pár gyűrűt, karkötőt és nyakláncot magamra aggattam, a sminkemről pedig tudtam, hogy kifogástalan. Nem tudom mi baja volt, én megelégedtem a látvánnyal, ráadásul sikerült barnulnom valamennyit tegnap délután. Bocs, de sokkal jobban és ízlésesebben néztem ki, min te. – Mikor kezdtek már el felvenni?

-          Csigavér királylány! – Idegesített, hogy még mindig úgy nézett rám, mintha elakarnám tőle bitorolni a szerepét. Nem vagyunk már gyerekek, a játékodat se fogom elvenni, szóval ezzel a lendülettel hűtsd le magad! – Filmötlet is kell, vagy csak úgy vakvágtában neki akarsz kezdeni?

-          Ha már ez a témánk, csinálhatnánk egy valóság show – t a szőkeség hétköznapjairól. – Armin már közel sem volt olyan lelkes, mint kezdetben. A modellért, az ötletért, úgy általánosságban semmiért sem volt oda. Szerintem már arról is lemondott, hogy akár még jól is fogjuk magunkat érezni. Nem is értem, hogy mi volt a problémája. Pedig Amber tökéletes mintapéldája a kevélységnek. Kár, hogy ezt csak kevesen látják be.

-          Nagyszerű ötlet! – Szerintem mindenkinek volt egy igen összetett véleménye a lányról és nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek pozitív legyen. A legtöbb ember ki nem állhatta a hozzá és a barátnőihez hasonló libákat. Valószínűleg, legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok benne biztos, Amber is tisztában volt azzal, hogy a kevélység egy negatív tulajdonság. – Tisztában vagyok az értékeimmel. Bocs, de ez egy erősség.

-          Mintha ezt már hallottam volna ezelőtt egy egoista szájából. – Gondolkoztam el tettetetten, de őt ez nem igazán hatotta meg. A megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, ahogy én szoktam az idegesítő emberekét. Még a haját is dobálta, tette – vette magát és próbált úgy viselkedni, mint egy nélkülözhetetlen személy. Ez egészen addig ment, amíg rá nem förmedt a kamerát tartó Raura. Számon kérte rajta, hogy mégis mi a fenét művel, mire a lány csak felvont szemöldökkel, lazán válaszolt.

-          Felvettem, ahogy beszélsz. – Közölte, utána újra ráfókuszálta a kamerát. Ahogy annak rendje és módja a szőkeség teljesen bepipult, a nyakán kúszott fel a vörösség. Rikácsolni kezdett, körülbelül olyan hangfrekvenciákkal, amiktől még a denevérek is megsüketülnek. Szerintem ennek a lánynak is pont ugyanilyen a kommunikációja. Amíg kibocsájtja ezeket a hangokat, addig megsüketül, különben velőt rázó sikolyként élné meg. Legalábbis én így éltem meg, amikor elkezdett arról hadoválni, hogy nem volt eléggé felkészülve, biztos rémesen állt a haja, meg a tököm tudja még milyen kifogásai voltak. Annyi viszont biztos, hogy Rau nem tartozott a türelmes személyek közé, ugyanis pár másodperccel később elszakadt nála a cérna. A kamerát szinte a földhöz baszta, de még épp időben kapott észhez, így csak a fogait csikorgatva közölte a lánnyal, hogy tegyen már úgy, mintha nem is egy felvétel készülne róla. Mert általában a spontán beszélgetések szoktak a legjobban elsülni és ebben félig meddig igazat adtam neki.

-          Követelem, hogy valaki más tartsa a kamerát! – Ennek a lánynak mindig akad valami mondanivalója? Nincs olyan pillanat, amikor befogná a lepcses, idegesítő csőrét? A hisztérikájától a falnak mentem volna, de Rau is ezen a véleményen volt. Nemes egyszerűséggel beintett és elküldte a jó édes isten tudja hova. Már mindenki a határait súrolta, idegesek és feszültek voltunk. A szőkeség folyton adta a műsort, a veszekedő partnere pedig nem bírta idegekkel és olyan válogatott szitokáradatot zúdított a könyvtárra, amennyi káromkodást még az életben nem hallottam. Hát, legalább minden nap tanul valami újat az ember.

-          Mielőtt eltöritek a kamerát, átveszem. Ha vérfürdőbe fulladna a dolgok mindenképpen meg kell örökítenem.  – Vette ki vigyorogva Rau kezéből a kamerát Armin, máris sokkal jobb kedve volt. A két lány csak közömbösen megvonták a vállukat, utána ott folytatták a veszekedést, ahol felfüggesztették. Úgy acsarogtak egymásra, mint két veszett pitbull. Raunak egyáltalán nem tetszett Armin ötlete és ezt Amber szemébe is mondta, aki jó szokásához híven kiakadt és kikérte magának. Megvádolta azzal a végzőst, hogy csak kiakarja fúrni a helyéről, de ez úgy sem fog sikerülni. Már megint azt hitte, hogy el akarjuk tőle venni a főszerepet? Kezdett elegem lenni ebből a témából.

-          Gyere, keressük meg az előadót! – Fogyott el végül a türelmem. Inkább elmenekülök az ausztrál bácsihoz, minthogy tovább kelljen hallgatnom ezt a cirkuszt. Csoda, hogy a szomszédos termekből még nem jött át valaki, hogy duguljunk el. Eleinte Armint akartam magammal vinni, de ő lerázta magamról a kezét és közölte, hogy itt akar lenni, ha összeverekednek. Így kötöttem ki Viktor mellett, akinek még ideje se volt reagálni, amikor karon ragadtam és kihúztam magam után a könyvtárból. Igazából nem volt más választási lehetőségem. A végzősöket nem ismertem, még csak látásból sem. Az pedig elég furán vette volna ki magát, ha egy szó nélkül kirángatom őket. Oh, lehet, ezt kellett volna tennem. Én sokkal jobban, ők meg ezerszer rosszabbul jártak volna. – Mr. Savin!
Mondhat bárki bármit, engem még maga Gandhi se vett volna rá, hogy tegezzem ezt a bácsit. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem mennek az embernek. Az csak mellékes dolog volt, hogy valamilyen formában a tanárunknak számított, de az igazi indok...!  Úgy nézett ki, mint az ördög jobb keze, azokkal az apró szemeivel, a mindig naprakész mosolyával és a kis szakállával... brrr.... kirázott tőle a hideg. Azok tuti nem a szentlélek szemei..! Még azt a lehetőséget se zárom ki, hogy nagyon is közeli ismeretségben vannak Mr. Lewis – el.

-          Ó, jó napot kedves diákok! A videós foglalkozás tagjai, nincs igazam? – Nézett fel a lapból, amin az imént még nagyon komoly arckifejezésében dolgozott. Ez az alak még a szabadidejében is rajzol és alkot? Igazi művészlélek, nem hiába pont őt hívta meg az igazgató. Lehet, hogy egyszer az életben végre valamit jól csinált az a koca? Azért ennyire nem innék előre a medve bőrére, még a végén el kéne ismernem, hogy igazgatóhoz méltóan viselkedett. Most viszont nagyobb gondom is akadt, mint például az előadó. Kedvesen mosolygott ránk és türelmesen várta, hogy mit fogunk mondani. Én nem viszont nem hittem el ezt az álcát. Valaminek kell lennie a háttérben, mert valami mindig van. Én ilyen komoly dolgokon gondolkoztam, erre Viktor képes volt leakadni azon, hogy honnan tudja a faszi milyen foglalkozáson veszünk részt? Ugyan már kérlek, ez egyáltalán kit izgat? Engem biztos nem, mint rájöhettetek! Még csak meg sem fordult a fejemben. Meg amúgy is, ennél sokkal fontosabb dolgaink is akadtak. – Jó a memóriám. Láttam, ahogy az előbb elhagyják a tornatermet Borisszal.

-          Ez mind szép és jó, de fontosabb megbeszélnivalóink is akadnak! – Mielőtt még jobban belegabalyodtunk volna az előadónak félelmetesen jó az arcmemóriája témába, én egyetlen egy mondattal véget vettem ennek az egésznek. Ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal meredt rám, ahogy Alexy anyukája szokott, ennek hatására pedig elhúztam a számat. Már csak ez hiányzott nekem, még egy pókerjátékos. De ha az életem is múlik rajta, akkor is megoldást találok a problémámra, hogy minél hamarabb elszabadulhassak. Ha végre erőt vesz magán a bácsika és elmondja, hogy milyen formában dolgozzunk, akkor máris boldogabb ember leszek. –  Megakadtunk a munkában, a felügyelő tanárunk pedig lelépett valahová Isten tudja hova. Nézeteltérések akadtak a csapaton belül, fogalmunk sincs, hogy milyen technikával kéne dolgoznunk, ráadásul a film témája sem biztos.

-          Mit értesz technika alatt kedvesem? – Ha még egyszer kedvesemnek szólít, akkor azt, ahogy egy ceruzával átszúrom a gégéjét és hagyom a saját vérében megfulladni. Most már biztos voltam abban, hogy ez alak az ördög jobb keze! A szemeimmel próbáltam visszaküldeni a Pokolba, közben Viktor felvázolta a helyzetet. Elmondta, hogy valaki szeretné előre megírni a szöveget, ami néha beválik, de a mi esetünkben hatalmas katasztrófához fog vezetni. Persze, ezt csak én fűztem hozzá magamban, mert a fiú azzal folytatta, hogy a többiek improvizálni akarnak. Annyira sikerült közös nevezőre jutniuk, mint nekünk, kettőnknek. Mintha elkezdtem volna oroszul beszélni a sráchoz, ő pedig németül válaszolna. – Jöjjenek közelebb!
Nincs sok kedvem hozzá, én csak azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Már maga ez a művészeti nap is rémesen indult, erre még ez is? Valaki öljön meg... Már éppen megfordultam volna, hogy inkább leléceljek, amikor a fiún volt a sor, hogy maga után rángasson. Önző fasz! Szerintem egyedül is nagyon jól boldogulnál!
A véleményünket kérdezte a munkájáról, ami semmilyen értelemben sem számított normálisnak vagy hétköznapinak. Már a rajzórán is utáltam, amikor különböző anyagokból kell valamit összehoznunk, erre az ördög jobb keze azt várja, hogy bármi pozitívumot is mondjak a művére? Arra várnia kell még pár évet, úgy se viszi el egy szélütés. Szívós öregnek tűnik.

-          Hát... – Eljött az a pillanat, amikor kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk Viktorral. Mindketten ódzkodtunk a válaszadástól. Körülbelül olyan pillantást vetett rám, hogy Te vagy a művészlélek, mondj valamit! Én meg azt mondom, hogy bazd meg!

-          Nem azt kérdeztem, hogy szépnek találják e, hanem inkább azt, hogy milyennek találják ezt az alkotási módot? – Jó, mert szépnek egyáltalán nem találtam. Sokkal inkább volt groteszk. Ezt a férfi szemébe is mondtam, aki próbált jobb belátásra bírni, de nem fogta fel, hogy rohadtul leszartam. Újra és újra meg kellett néznünk, hogy mégis mi a retket ábrázol az a rohadványos szar. A legszívesebben összetéptem volna azt mondva, hogy tessék, ebben gyönyörködjél tata! Sajnos ilyet nem csinálhattam, de legalább egy valamire rájöttem. Persze, hogy nem tudott volna rávenni Gandhi, hisz itt állt újjászületve előttem húsvér emberi alakban. Ezt az embert nem lehetett kihozni a sodrából és csak úgy szórta a bölcseleteket. Végül nagy nehézségek árán megvitattuk a torkosságról készített munkáját és sikerült elérnünk, hogy velünk jöjjön. Azt hiszem, hogy a kelleténél több időt vesztegettünk el ezzel a feladattal és félő volt, hogy mire visszatérünk, valakit holtan találunk a könyvtár padlóján. Nagy kérés lenne, hogy Amber legyen az?

-          Újra kezded?! – Már a folyosó végéről is hallatszott Amber elviselhetetlen hangja, így dühösen fújam egyet. Nem kerülte el a figyelmemet Patrick pillantása, de az arca még mindig megfejthetetlen maradt. Hogy mit gondolt a reakcióimról azt el nem tudtam volna dönteni.  – Kizárt, hogy ezt bárkinek is megmutassuk!

-          Egyetlen egy percre fogd be a szádat, hogy a gondolataim levegőhöz tudjanak jutni! – Mindenki életben van, ez pedig lehangoló. Lehet, hogy még mindig veszekedtek, de kezdett unalmas lenni a műsor. – Ha továbbra is ilyen kiállhatatlan leszel, akkor a ballagásomra fogunk végezni!

-          Amber és Rau... – Kezdett bele a férfi, de Rau egyetlen egy mozdulattal beléfojtotta a szót. Dühösen közölte, hogy csak a barátainak van joguk így hívni. Az más kérdés, hogy ezek szerint a lány valamelyik szülője Buddhista, ha már a huszonegy pokol egyikének nevét kapta. Még jó, hogy Raurava lett és nem Andhatamisra. – Rendben, akkor Raurava.... úgy látom, mindkettejüknek erős egyénisége van. Ez jó lehet a projektjük szempontjából. Melyik főbűnt választották?

-          A kevélységet. – Ameddig ők a témáról diskuráltak, addig én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalon. Még szerencse, hogy az egyik könyvespolc mellé telepedtem le, legalább lesz valami olvasnivalóm. Óvatosan a címkékre pillantottam. Dosztojevszkij? Bűn és Bűnhődés? Nem tudom, hogy melyik a lehangolóbb.

-          A legfontosabb, hogy jó színész játssza a főszerepet. – Nem érdemli meg ez a könyv, hogy egy olyan hisztérika arcában végezze, mint Amber. De olyan nagy a késztetés.

-          Nem feltétlenül. Ne felejtsék el, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel, és a szűkös idővel nem fognak tudni hagyományos filmet forgatni. – Végül inkább mégis levettem a helyéről azt a könyvet és elkezdtem lapozgatni. Megpróbáltam megkeresni a kedvenc részeimet, hogy újra olvashassam. Ameddig a többiek elkezdtek a témáról vitatkozni, addig én belemélyedtem a sorokba és felidéztem a pillanatot, amikor először tartottam a kezeimben. Újraolvasni egy történetet olyan fura érzés, mert nagyjából tudod, hogy mi fog történni, de jobbik esetben még mindig odáig és visszavagy tőle. Ugyanúgy megtudsz lepődni és sírni a szomorú jeleneteken. Többször egymás után felhúzod magad az idegőrlő részeken... ráadásul, ha olyan könyvet olvasol újra, aminek függő vége van, akkor a legszívesebben a falat kapargatnád, mert az író ott hagyott a levegőben.
Ameddig a többiek egy számomra teljesen érdektelen témába bonyolódtak bele, addig én totálisan elmerültem a kis olvasmányomban. Persze nem tudtam átszűrni a hangjukat, éppen ezért hallottam Amber orbitális baromságait, amiktől még az előadó szava is elakadt pár pillanatra. Már éppen felcsattantam volna, hogy fogják be, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja és belépett rajta a korábban ismerősnek titulált lány Nathaniel társaságában. Amin viszont meglepődtem, hogy mögöttük Mirtill és Castiel ballagott, mint valami kísérőgárda.

-          A fényképészet és a festészet foglalkozás diákjai, ha nem tévedek. – Már megint az a van valami a háttérben, de úgyse jöttök rá mi mosolyát villantotta. Ezzel kezdett az őrületbe kergetni, pedig csak alig pár órája ismertem. Azt hiszem, kezdett bekerülni a top öt személy listámba, akik pillanatokkal az ismeretségünk után felhúztak. Castielt és Viktort viszont senki sem tudja felülmúlni. Ahhoz őstehetségnek kell az embernek lennie.

-          Igen. – Fásultan felemeltem a fejemet és akkor egy pillanatra azt hittem, hogy a kelleténél kicsit fáradtabb lehetek, ha kettőt látok Mirtillből. Ott álltak egymás mellett, ugyanazzal a kávébarna hajjal, sötét, szinte fekete szemekkel és hasonló stílusú ruhákkal. Talán az volt a legszembetűnőbb különbség kettejük között, hogy az egyiküknek mellig érő haja volt. Ennyinek köszönhették, hogy az ember nem keverte össze őket. De azt leszámítva, mint két tojás.

-          Ti ikrek vagytok? – Kérdeztem teljesen feleslegesen, mert a válaszban biztos voltam. Nincs az az isten, hogy két egyidős lány, ugyanabba az iskola és osztályba járjanak, akik ennyire hasonlítanak egymásra. Viszont abból, ahogy egymásra néztek lehet, levágtam, hogy csodák márpedig léteznek. Aztán megláttam Castiel arcát, akinek az ajkai sunyi kis félmosolyra húzódtak. Ő biztos tud valamit, majd később kiszedem belőle!

-          Mr. Savin, szükségünk lenne a segítségére, és ahogy látom, nem vagyunk egyedül. – Pillantott óvatosan Mirtillre a szőke hajú srác, de a lánynak még ezt a mozdulatot is sikerült kiszúrnia. Undorodva elhúzta a száját, a következő pillanatban pedig fintorba torzult az arca. Mielőtt még bármit reagálhatott volna Nathaniel a végzős lány sarkon fordult és démonűzéshez hasonló mozdulatokkal eltávozott köreinkből. Azt hiszem, hogy nem nagyon csípi a DÖK elnököt.

-          Természetesen mindjárt megyek! – Szerintem nagyon örülhetett annak, hogy végre itt hagyhat minket, de az arcáról az istenért se akart lehervadni az a mosoly. – Azt hiszem, a kezdő filmkészítőink már tudják, hogy mit kell csinálniuk.
Miközben néztem a távolodó alakját elgondolkoztam azon, hogy valamivel is közelebb kerültünk – e a megoldáshoz, mint előtte. Lehet, hogy lemaradtam valami lényeges információról, amit valahogy mégis sikerült az agyamnak megszűrnie. Igazából nem csodálkoznék azon, ha így lenne, hajlamos vagyok ilyen dolgokat csinálni.

-          Nekem tök mindegy mit csinálunk, csak menjünk ki az udvarra. Kezd kicsit fülledt lenni a levegő itt bent. – Pattantam fel az asztalról, de előtte még gondosan visszahelyeztem a Bűn és Bűnhődést. Azt hiszem, hogy neki hála sikerült kivonni magam a forgalomból. A célom elérve, már csak valahogy haza kéne lógnom.

-          Ez egy jó kezdőpont. – Dicsért meg Armin, mire kérdőn rápillantottam. Komolyan elhitte, hogy én bármit is hozzátettem ehhez a kisfilmhez? Ha véletlenül valaki átértelmezte a szavaimat és az jött le neki, hogy tettem egy javaslatot, akkor nagyon rossz úton halad. – De előtte... állj a kamera elé. Úgy érzem, hogy szeretni fog téged.
Bazdmeg, mi vagyok én, holmi cirkuszi állat? Lehet, hogy Ambernek bejön ez az életstílus és az, hogy egy kamerát tolnak az arcába, de mi két teljesen külön világ vagyunk! Ösztönösen szorult ökölbe a kezem, a fejemet pedig elöntötte az a bizonyos féle vörös köd.

-          Armin, lenyeletem veled azt a szart, ha nem viszed az arcomból! – Én tényleg kiakartam verni a kezéből, de Amber már megint besértődött valami miatt. Ugye nem már megint arról van szó, hogy valaki el akarja venni tőle azt a nevetséges szerepet? Elegem volt ebből a faszságból... Ráadásul kinek képzeli magát, hogy csak úgy lökdös engem?!

-          Kizárt dolog! Arról volt szó, hogy engem fogtok felvenni! – Na, jól van aztán kisanyám... most rossz emberrel húztál ujjat. Visszasétáltam a kamera elé és nemes egyszerűséggel arrébb löktem a lányt, hogy először is tudja milyen érzés volt nekem. Csak szerintem én tízszer olyan nagy erővel taszítottam rajta.

-          Ha már nem rezegne alattam a léc, akkor isten a tanúm, hogy itt helyben kihajítanálak az ablakon! Azt hiszed, hogy aláírtál valami szerződést vagy mit?! Fogd fel, hogy senki se pályázik erre a nyomorék szerepre rajtad kívül! – Amber némán hápogott, feltehetőleg nem tudta, hogy mit válaszoljon erre. Nem is baj, fogja csak be a csőrét vagy esküszöm mondom, hogy én teszem, de abban nem lesz köszönet!

-          Mindannyian ellenem vagytok! Szólok az igazgatónőnek! – Úristen, mondja valaki, hogy ezt a mondatot csak képzeltem. Körülbelül a lelki füleimmel azt hallottam, hogy Megyek és megmondalak az anyukámnak! Ennél gyerekesebb már nem is igen tudott volna lenni. Mielőtt elszóltam volna magam, gyors lekopogtam az egyik asztalon.

-          Most, hogy a hisztérika abbahagyta a nyávogást, akár dolgozni is kezdhetnénk! Nem akarom, hogy az utolsó pár napom a suliban kudarcba fulladjon. Az a minimum, hogy megnyerjük ezt a béna versenyt és a szülők odáig és vissza lesznek a munkánktól holnap! – Mordult fel ellenmondást nem tűrő hangon Rau, úgy, mint egy igazi főnök, akinek már a töke is kivan. Lehet, hogy ösztönözni vagy valami hasonlót próbált, de nekem az utolsó mondatától automatikusan ráncba szaladt a homlokom. Előre éreztem, hogy az a holnapi nap lesz maga az első világháború kezdete. Csak eszembe kellett jutnia annak, hogy anya annyira lelkes volt a hírtől, mint én aktív a mai nap folyamán. Erre mondanák azt, hogy anyja – lánya? De én nem vagyok olyan, mint ő... legalábbis nagyon remélem. Kettőnk között ég és föld van! Igen, én sohasem lennék képes megcsalni a barátomat és így elhanyagolni a gyerekeimet. Az utóbbi időt figyelembe véve kíváncsi leszek, hogy hogyan fog viselkedni holnap. Az lenne a legjobb, ha megemberelné magát és igazi szülőként viselkedne, de van egy olyan erős gyanúm, hogy akkor kiborulna nálam a bili. Nem tudnám elviselni, hogy ennyire megjátssza magát mások előtt. Mit meg nem adnék azért, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint Lorelai és Rory anya – lánya viszonya. Azt hiszem, túl sokat kérek. Én csak azt szeretném, ha az egyik szülőmmel köszönőviszonyban lennénk és nem koptatna le, amint alkalma adódna rá. Apa...
A férfiról ismételten eszembe jutott az a Rúzsa Magdi szám, amitől reggel annyira kikészültem a kertészklubban. Ahogy a sorokon kezdtem gondolkodni, az értelmén és igazából a lefordított változaton... egyszerre csak úgy éreztem, hogy a szívemből szól. Nem hittem volna, hogy valaha mondok ilyet egy számra, de most rendesen beletalált a közepébe a szövegíró. Tudtam, hogy Gary Jules írta és az eredeti valamennyivel másképpen hangzik, de itt most nem ez volt a lényeg. Hanem, hogy megszólaltatott valamit és pusztán egy sorától magamba zuhantam az emlékek hatására.  Ami azt jelenti, hogy meg van a dal, ami akár rólam is szólhatna. Erre igazán szerettem volna más körülmények között rájönni, de azzal kell beérni, amit az élettől kapunk.

-          Zavarlak? – Két kopogás hangzott a nyitott ajtómon, mire a hang irányába fordultam. Mivel a családtagjaim igen nyíltan leszarják a komfortzóna fogalmát, így eléggé lecsökkent a lehetőségek száma. Ráadásul eltéveszteni se lehetett volna annak a férfinak a hangját. Miután egész nap kattogtam a fejem rendesen meg lett dolgoztatva. Pihenő és alvás után kiáltozott, de csak kilenc óra volt. A szemeimet le nem vettem volna anya barátjáról, de a kezeimmel az ásványvizes palackom után kutakodtam, amit délután felhoztam magamnak. Mindemellett az ablakom tárva nyitva volt, hogy egy kis levegőhöz jusson az agyam. Csak gáz, hogy valószínűleg az esti hidegtől holnapra tüdőgyulladást kapok.
Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire Mr. Lewis beljebb lépett. Fürkészve néztem az arcát és most először nem éreztem azt, hogy annyira utálnám az előttem álló férfit. Félreértések ne essenek, egyáltalán nem tudtam bízni benne és egy utolsó féregnek gondoltam, de muszáj volt a vasárnap este után átgondolnom pár dolgot. Nem tud az ember átsiklani az a tény fölött, hogy a mostohaapja jobban figyel rá, mint az anyja. Ráadásul ez a férfi megvédett és kiállt mellettem. Először azt hittem, hogy ez csak egy rossz vicc és mindjárt a képembe röhög. De felemelte a hangját anyával szemben, azért, hogy engem védjen. Egy pillanatra szóra nyílt a szám, de végül meggondoltam magam. Ha csak arra gondoltam, hogy valamit meg kell köszönnöm neki, arról elfogott egy bizonyos féle rossz érzés. Értitek, nem? Ezt a lépést megtenni hatalmas dolog lenne, mintha kinyitnám neki az ajtót, ahol a bizalmamat tárolom az emberek iránt. Nincs azon a szinten, oh de még mennyire! Nagyon sokat kell érte dolgoznia, de elindult felfelé azon a cuki kis csigalépcsőn.

-          Kérdezhetek valamit? – Szólaltam meg végül hosszúra nyúlt csönd után. Valami igazság csak lehetett abban, hogy Mr. Savin az ördög jobb keze. A férfinak még csak meg sem rezdültek az arcvonásai, türelmesen várakozott. Annyira nem ezt vártam volna tőle. Ő más, egy gyerek nem feltétlenül hasonlít a szüleire. Az ő esetükben sem, hisz Mr. Lewis angyali türelemmel volt megáldva és nagyon jól tudta leplezni az igazi érzéseit. Sohase láttam dühösnek, tegnap is nyugodt volt, mégis tekintélyt parancsoló hangon szólalt fel. Mindig ott ült az a kellemetlen mosoly az arcán, ami a kérdésem hallatára szélesedett.

-          Ugyanarról akarok beszélgetni veled, mint amiről kérdezni szeretnél. – Csak kérdőn összevontam a szemöldökömet, mert nem értettem, hogy mire gondol. Sohasem fordult elő, hogy mi kellemesen leüljünk és barátian csevegjünk egyet. Eddig még csak nem is viselkedett úgy, mintha az apánk próbálna lenni, de ezért inkább piros pontot érdemel. – Régen volt, hogy Kyle ennyire közel került volna valakihez. Az emberek nem szeretik az őszinteséget.

-          Én szeretem.

-          Nem, te a fiamat szereted. – Habozás nélkül mondta, ettől pedig bosszúsan lebiggyedtek az ajkaim. Mit akart ezzel mondani? Persze, szeretem a férfit, de ez most mit számít? Gondolom ő is szeret és nem csak jóindulatából barátkozott össze velem. Legalábbis nagyon remélem, hogy kedvel. – Köszönöm, hogy te nem vagy olyan. Akik más hazug szavai miatt elhagyják.

-          Ez term...

-          Ne vedd természetesnek a barátságot kisasszony! – Rovott meg játékosan, én pedig egyre jobban elvesztettem a fonalat. Pontosan mit is akar tőlem ez az alak? Mert percről percre egyre kevésbé tudom követni. – Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Szerinted Kyle mit lát, ha belenéz a tükörbe?
A kérdés hallatán majdnem visszaköptem a palackba a vizet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Most már bizonyos, hogy fogalmam sincs, miről van szó vagy miért. De mi ez a kérdés? Miért engem basztat vele és nem mást? Ha az összezavarásom volt a célja, akkor gratulálok.

-          Az arcára van írva az élet, csak alaposabban meg kell nézned. – Dorgált meg, én pedig még mindig nem tudtam mit reagálni. Egyirányú beszélgetést folytatott magával, a válaszaimat se várta meg. De végső soron választ kaptam a továbbiakban egy kérdésemre. A munkahelye elszívja az összes energiáját és mostanában a kelleténél többet dolgozik, ugyanis más lett a beosztása. Komolyabb ügyekkel foglalkozik. Mert a férfinak túl nagy az igazság – és felelősségérzete ahhoz, hogy elhanyagolja a rá bízott feladatokat. Rendőr lett, de nem azért, hogy bevarrja egy nap a húgát, azt csak szórakozásból mondta. Akkor még nem volt őszinte velem, az igazi érzéseit véka alá rejtette. Nem az van, hogy hisz a csodákban. Kyle realista és nem gyakran esik meg, hogy valamelyik végletbe átcsúszna. Tudja, hogy képtelen jobb hellyé tenni ezt az elfuserált világot, de legalább a bűnözéseket szeretné a felére csökkenteni. Igazságos, de néha érthetetlen a számomra. Mert az ő valósága más, mint az enyém. De attól még kedvelem. – Egy nap... az egymás iránt érzett szeretetetek kifogja oltani a másikét.
Nem mondott semmi többet, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

-          Én ezt nem hiszem el! – Már két nap telt el azóta, mégse tudtam visszafogni magam. Ha csak rágondoltam, akkor a húrok pattanásig feszültek, a vulkán kitört, a németek támadásba lendültek és kezdetét vette a második világháború. Már az osztályfőnök szemébe is mondtam, hogy én egyszerűen nem fogadom el ezt az eredményt, tiltakoztam ellene, minden erőmet bevetettem, de mindez kevésnek bizonyult. Most az járhat a kis buksidban, hogy már megint mi a kénköves pokol miatt hisztérikázik ez a kis picsa, és hogy miért olvasod a zavaros, olykor még maga által se értett gondolatmeneteit. Most per pillanat azzal van bajom, hogy pénteken kihirdették a csapatokat. Egy másodperc töredékéig minden jónak tűnt, besoroltak az általam választott foglalkozásba, aztán folytatták a többi emberrel és odalett a jókedvem és a lelkesedésem. Amber, Viktor, Armin és bár neki örülök, de nem ezen van a lényeg. Hogy történhetett ez meg? Azzal a.. a... már egy megfelelő szót se találok rá.
-          Ez nem olyan nagy dolog, engem még csak nem is a festészetre osztottak be! – Próbált meg vigasztalni a mellettem ülő Alexy, persze eredmény nélkül. Hogy fogok egy napot kibírni Viktorral és egy kényes kis picsával, aki biztos elrontja a folytonos nyávogásával az egész művünket? Költői kérdésnek szántam, mert a válasz egyértelmű: Sehogy. Az egyetlen reményem, hogy a tizenkettedikesek motiváltabbak, mint a mi osztályunk. Ebben azért bízom annyira, mert mint később megtudtam Rau is a videózáson vesz részt, ami maga a megtestesült csoda. Ha szerencsém van, és helyesek a következtetéseim Viktor nagyon bukik a fekete hajú, kék szemű lányokra, mint az unokatesóm vagy a húgom. Mondjuk Rachel csak kék szemű, de ez egy lényegtelen infó. Szóval Rau a befolyása alá vonhatná, aztán rávehetné arra, hogy dolgozzon is, ne csak a napot lopja.

-          Te ezt nem értheted! Megfogadtam magamnak, hogy ha egy csoportba kerülök azzal a lánnyal, akkor öngyilkos leszek vagy kinyírom. És mindenki tudja, hogy a két opció közül melyiket fogom választani! – Amúgy vasárnap délután volt, én pedig életem talán egyik legnagyobb hülyeségére készültem. Ha nem a legeslegnagyobbra. Házasság előtt akartam elsütni, de csak szeretni fogom azt a félkegyelműt, aki hajlandó elvenni engem. Mert ahhoz bizony bátorság kell, hogy valaki megkérje a kezemet. Igazából most elgondolkoztam azon, hogy melyik a nagyobb őrültség. Az, amire most készültem vagy megkérni a kezemet. Egyértelműen a második, az hosszú távon halálos lehet. Az első pedig rövidtávon. Nem tudok dönteni, de tuti én vagyok az őrült, hogy ebbe az egészbe belementem. És mindezt csak azért, mert Armin azt mondta? Ha netán valami félresikerül, akkor nagy a valószínűsége, hogy visszatérek és kísérteni fogom a fiút a halála napjáig.

-          Szerintem te csak aggódsz a tandemugrás miatt, nem? – Gyengéden átölelte a vállamat és szorosan odahúzott magához. Miután majdnem halálra szorított ellöktem magamtól és gyanakvó tekintet kíséretében távolabb húzódtam tőle. Mondjuk azt is nehezemre esett elhinni, hogy ezt komolyan meg kellett kérdeznie a fiúnak.

-          Alexy szívem, drága cukorborsóm, van még egyéb hülye kérdésed? – Csaptam össze a kezeimet érdeklődő tekintet kíséretében, mert ezt egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Tudom, hogy ő az optimizmus megtestesült istene, kivétel nélkül mindenkivel jól kijön, meg miegyéb, de néha túl sok, amit csinál. – Persze, hogy aggódom! Egy repülőből fogok kiugrani!
Az se segít a helyzeten, hogy mint később kiderült, egész pontosan a helyszínen, hogy én nem ugorhatok egyedül. A fiúk elfelejtették közölni velem azt az apró tény, hogy ők hárman részt vettek egy tanfolyamon. Akár ki is akadhattam volna, de utána megláttam az árat és inkább úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Egész egyszerűen rájuk hagytam, mert a franc fog kidobni annyit az ablakon, csakhogy ejtőernyőzzön oktató nélkül. Én megleszek ezzel a.... elég izmos felsőtestű úriemberrel. Igen, határozottan jól kifogunk jönni egymással. Mert nem fogok több százezret kidobni ezért a szarért. Jézusom.... hihetetlen, hogy mennyire felelőtlenül elszórtak annyit ezek a nagyon jó anyagi helyzetben lévő fiatalok. A másik pedig, hogy anyáék különben sem engedték volna, hogy részt vegyek rajta. Nekünk most minden egyes garason spórolnunk kell, éppen ezért hatalmas marhaság az az új lakás. Anyáéknak választaniuk kell. Gyerek vagy ház és mivel az első már úton van, így nincs más megoldás, mint lemondani arról a rohadt lakásról, ami egész egyszerűen felesleges pénzkidobás.

-          A prospektus azt írja, hogy még akkor is meg tudod csinálni, ha nem bízol magadban. – Armin izgatott vigyora nem igazán hozott tűzbe, sőt le akartam törölni az arcáról egy balegyenes kíséretében. Utáltam, hogy kezdett átragadni rá Alexy optimizmusa. Túlságosan is hatással vannak egymásra, a végén még a ruhabolond fog játékkonzollal a kezében játszani.

-          Armin, őszintén és teljes szívből mondom ezt most neked. – Sóhajtottam fel és idegességemben fel – le járkáltam a repülőtéren. Mondjuk nekem volt a legkevesebb okom aggódni, hisz minden felelősség a tandempilótámra hárul, nekem csak „élveznem” kell az ugrást. Persze felnőtt engedélye nélkül nem ugorhattam, így valakit mindenképpen meg kellett kérnem, hogy aláírja nekem azt a rohadt papírt. Apát még csak elérni se tudtam, hogy rohadna szét a munkájával együtt! Mióta ebbe a tetves városba költöztünk, azóta mást sem csinál, csak robotol, túlórázik és megfeledkezik a családjáról! Ennyit arról, hogy több időt töltünk együtt meg az ehhez hasonló tündérmesék! Szóval az ő aláírását ejthettem, amikor pedig anyánál próbálkoztam ő átterelt Mr. Sátánhoz. Még az sem érdekelte, hogy konkrétan elordítottam magam, hogy ki fogok ugrani egy repülőből, ha nem figyel rám. Szerintem azt hitte, hogy viccelek. Haha, kár, hogy nem... szóval a Sátán a műmájer mosolya kíséretében kívánt jó szórakozást és megkért, hogy majd számoljak be róla... ha túlélem. Persze, ezt nem ő tette hozzá. Maximum gondolatban, de az meg kit érdekel. – Leszarom. Felőlem a rák ellenszerét is leírhatták volna oda, az sem érdekelne.

-          Már több mint fél éve ismerlek, mégse tudok kiigazodni rajtad. Azt hittem, hogy élvezni fogod. – Biggyedtek le bosszúsan a srác ajkai, a szemöldökét pedig összeráncolta. Sajnos igazat kellett adnom a srácnak, joggal értetlenkedhetett, mert normális esetben majd szétcsattannék. Mondjuk most se állt távol tőlem ez a fogalom, egy részem izgatottan, szinte nevetséges módon ugrált, mert nem bírt magával. Az őrültség benne van a véremben, egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megülni. Valamit mindig muszáj csinálnom, amivel megszűntethetem azt a belülről fakadó ingert. Persze, hogy ki szerettem volna próbálni az ejtőernyőzést vagy esetemben a tandemugrást, de mindemellett logikusan is kellett gondolkodnom. Ők nagyon jó körülmények között élnek és tudtommal semmi gáz sincs a családjukkal. Mi viszont... kevesebb, mint fél év alatt minden összeomlott. Anyagilag nem szenvedünk semmiben sem hiányt, az tény. De mi szinte már nem is nevezhettük magunkat egy családnak. Azok a kötelékek, amik régen egybetartottak minket, ma már fellazultak, talán el is szakadtak. Apa és anya látszólag külön utakon járnak, de úgyis újra keresztezni fogják egymást. Ha mást nem is, legalább ezt az egyet biztosítja az öcsém.
Feszülten tanulmányoztam a felhőket, az eget, ahonnan több mint egy óra múlva egy repülőből kifogok ugrani. Szerencsére viharnak semmi nyomát nem láttam, sőt! Majdnem megpukkadtam a hőségtől, annyira melegem volt. Amikor ezt megemlítettem, akkor a tandempilóta mosolyogva biztosított arról, hogy lehet, hogy most megsültem, de fönt fázni fogok. Mert fönt legalább húsz Celsius fokkal hidegebb van, mint a földön. Sikerült e hallatán elfojtanom a horkantást, ami ki akart szakadni belőlem. Még jó, hogy nem mínuszokban ugrálok.
A hideg futkosott a hátamon, de nem tudtam eldönteni, hogy a jóféle vagy a rossz. Mindennél jobban kiakartam ereszteni a gőzt, a magasba lökni az adrenalin szintem, majd sikoltozva zuhanni több mint háromezer métert. Ez segítene felengedni, úgy érezném, hogy élek. Eszembe juttatná, hogy eleven vagyok. Egyszer élünk bébi! Azonban az egész testemben keresztülcikázó energia és kulcsinger ellenére az agyam lázasan dolgozott. A pesszimista énem, aki a dolgok rossz felét nézte azt suttogta, hogy gondoljak arra, hogy mi történt, amikor azt csináltam, amit szerettem, megvesztem érte. Motoroztam. Igen, és meg is sérültél, rémlik? Nehéz lenne elfelejteni, tekintettel arra, hogy vannak esték, amikor álmomból felriadva belém nyilall a kín. Olyankor levegő után kapok és a fejemet a párnámba temetem. Senki se hallja a szenvedésem. 
A mellkasomra helyeztem a kezemet, oda, ahol valami égetően gyötört. Sose tudta megállapítani, hogy mikor jön, próbáltam valami közös pontot találni a fájdalmakat megelőző percekkel kapcsolatban. Rendszertelen volt, semmit se tudtam biztosra. Volt, hogy evés közben talált meg, de néha egyszerűen sétálás közben. Mindig más helyen. Volt, hogy a szívem környékéről érzékeltem, de olyan eset is akadt, hogy egyenesen a szegycsontom részéről. Csak annyit tudtam, hogy fájt és nem múlt el. Akármennyire is akartam.  
Nyugalmat erőltettem magamra és próbáltam megfeledkezni a mellkasomat és a többi testrészemet érintő fájdalomról. Égető, sajgó, szúró, döfő... És én mindezek tudatában tényleg hajlandó voltam kiugrani. Ahogy a szöveg szól: Egy bolond százat csinál!

-          Sajnállak, amiért azzal a néger Bratz babával kell egy légtérben tartózkodnod. – Ültem vissza Alexy mellé, aki erre nevetve összeborzolta a hajamat és elismerte, hogy nekem rosszabb a csapatom. Legalább mindketten egyetértettünk ebben. Ami igaz, azt nem tudom és nem is akarom megkérdőjelezni. Mondjuk az teljesen más kérdés, hogy a bátyám lelkére kötöttem, hogy ne bratyizzon Kimmel, és ha netán készülne kitörni az apokalipszis, akkor játssza el a békebírót és teremtsen rendet. Bár nem tudta, hogy miről beszélek, de biztosított róla, hogy a tőle telhető legtöbbet meg fogja tenni az ügy érdekében. Ezzel igazából nem sikerült megnyugtatnia, de legalább elértem a célomat. Amúgy érdekelne, hogy azon a foglalkozáson mégis milyen eszközzel vagy anyaggal dolgoznak. Bár fogalmam sincs, hogy milyen egy szobrászati foglalkozás, de ott biztos vannak ilyen véső vackok. Amivel formálják a fát... vagy agyagból fognak valamit készíteni? Ötletem se volt. Majd biztos többet megtudnak róla később. Engem egyáltalán nem is érintett ez a téma... Komolyan mondom a legjobb dolgokon tudnom törni a fejem. Pedig ehelyett egy csomó más, hasznosabb, értelmesebb, engem érintő problémán is gondolkozhattam volna. Például a fakultációs papíron, ami lényegesen fontosabb volt, mint a művészetek napja. De őszintén, kinek volt azzal kedve foglalkozni? Főleg, mert a lapra volt írva, hogy a kiválasztott tanár személye bármikor változhat az órarend függvényében. Én meg azt mondom, hogy váltás idején az én döntésem is másként alakulhat. Nem fogok zsákbamacskát húzni azzal, hogy olyan faktot választok, amiről nem tudom, hogy ki fogja tanítani. Mondjuk egyértelmű, hogy a kémia, szívem csücske, amit Mr. Werner fog tanítani, egyértelműen kiesik a lehetőségek közül. Nincs az az Isten, aminek hála olyan elvetemültté és őrülté válok, hogy beülök kémia fakultációra. Mondanám, hogy szerintem senki sincs így, de aztán eszembe jutott a bátyám és inkább sóhajtva annyiban hagytam a gondolatot.

-          Pénteken nagyon zaklatottnak tűntél. Történt valami, igaz? – Ahogy aggódva bámult, szinte szuggerált engem eszembe jutott, hogy anno miért ragaszkodtam hozzá olyan makacsul. De változnak az idők és én megtanultam különválasztani a dolgokat. Abban nincsenek kétségeim, hogy mi ketten továbbra is barátok maradunk, az viszont elképzelhetetlen, hogy valaha is ennél több legyen köztünk. Ismerjük egymást, vannak dolgok, amiket előbb észreveszünk, mint mások. Mondjuk azt nem sikerült kitalálnom, hogy milyen foglalkozást fog választani, de hanyagoljuk ezt a témát. Látta rajtam, hogy milyen feszült és zaklatott voltam két napja. A köcsög kémiatanárnak már megint sikerült felzaklatnia. Igazán számítottam arra, hogy Kyle születésnapján összefutunk a fiú sírjánál, de minden igyekezetem ellenére a szavai ugyanúgy betaláltak, mint máskor.

-          Aranyos vagy, hogy aggódsz. – Barátok voltunk, de mindenkinek szüksége van arra, hogy megtartson magának pár titkot. Automatikusan a csuklómra pillantottam, arra gondoltam, hogy vannak dolgok, amikről senkinek se szabadna tudnia.  Amit az ember magával akar vinni a koporsóba. Mindenkinek van legalább egy ilyen titka, ha nem több. – De megoldom egyedül is.

-          Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, de... – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott és mélyen a szemeimbe nézett. Azzal a tekintettel, ami régen annyira elnyerte a tetszésemet. – ... de ugye tudod, hogy, ha bármi baj van, akkor rám mindig számíthatsz?
A fiúra néztem, majd lassan elmosolyodtam.

-          Persze, hogy tudom. – Felemeltem a kisujjamat, mire az övé az enyém köré fonódott. Istenigazából már a kezdetektől fogva meg kellett volna állnunk ennél a bűvös fogalomnál. Barátok... nem hiszem, hogy megerőltető lett volna, mégis mindent elbarmoltunk. Adott egy szituáció, egy srác, aki nem volt teljesen odáig értem, én pedig hirtelen hülye csitriként mindenképpen pont azt az egyet akartam megszerezni. Ami nem lehet a miénk az valahogy sokkal kecsegtetőbbnek tűnik. Vajon tényleg attól múlt el ez az egész köztünk, hogy már nem volt tiltott? – Különben is, az az idióta DÖK elnöknek sikerült végül elcsípnie... az a beszélgetés is rátett egy lapáttal a hangulatomra.

-          Elképzelni se tudom, hogy mit akarhat tőled. Ugye beavatsz, vagy netán titkos randevút kért tőled? – Kérdezte pajkosan és a szemeiben felcsillant az a huncut fény. Azt hiszem Alexy igazi Peggy kettő azzal a különbséggel, hogy ő nem ír cikket belőle, másrészt pedig fiú.

-          Már csak azt kéne. – Grimaszoltam, majd amikor belegondoltam a fiú szavaiba, akkor az undortól megrázkódtam. Jézus Krisztus, Szent Mária, József, Ábrahám, Izsák és a Biblia összes többi szereplője! Még a tíz csapás se lenne elég szörnyű, ahhoz a kínhoz képest, amit az agyamban felbukkanó kép okozott. Smirglivel kell majd átdörzsölnöm az agyamat, hogy eltűnjön ez az abszurd, nevetséges és undorító gondolat! – Alexy! Hogy tehetted ezt velem?! Fúj!

-          Nyugi, csak vicceltem! – Nevette el magát látva az undortól eltorzult arcomat. – Armin elárulta, hogy Nathnak már tetszik egy tizenkettedikes kislány.

-          Tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána pedig érettségizik, nem hiszem, hogy olyan kicsi lenne. – Forgattam a szemeimet mosolyogva, a hangulatom pedig máris sokkal jobb lett. Ameddig nem fenyeget az a veszély, hogy bejövök a stréberkének, addig azt hiszem, meg leszek és hányás nélkül megússzuk a napot. – Ballagásról jut eszembe... az igazgató a fejébe vette, hogy az összes bűnömért fizetnem kell és annak a házsártos banyának nem volt elég, hogy március tizenötödikén hajlandó voltam leégetni magam mindenki előtt, azzal, hogy abban a retardált szoknyában elénekeltem a szózatot. Sose gondoltam volna, hogy egy ruha ennyire befolyásolni tudja abban az embert, amit szeret.
Alexy elmerengve bámult maga elé, feltehetőleg próbálta felidézni az egy hónappal ezelőtti kinézetemet, amit elfelejteni se lehetne, olyan nevetségesen festettem. Az inggel és a nyakkendővel semmi bajom sincsen, de az a kibaszott szoknya és a blézer az őrületbe kerget.

-          Mondjuk az igaz, hogy a vádlid elég nagynak tűnt a szoknyától.  – Ha divatról vagy arról van szó, hogy mi áll jó az embernek, akkor a fiú hihetetlenül őszintének bizonyult.

-          Ha csak az lenne nagy! – Horkantam fel, majd végignéztem magamon. Nagy vádli, fenék és egy kisebb úszógumi is tárul ezekhez. Szerintem ez nem holmi tini lányos panasz, tényleg ott vannak és nem csak a képzeletem szüleményei. – Visszatérve az eredeti témához... A koca rám uszította a DÖK elnököt, aki most azzal zaklat, hogy énekeljek a ballagáson is. Kezdjük azzal, hogy nem két héttel előtte kéne szólnia...

-          Vagy már két hete próbál beszélni veled...

-          ... egyáltalán ki akarna kiállni mindenki elé, hogy valami nyomi kis dalt elénekeljen a hülyének, akik sikeresen elvégezték a gimnáziumot? – Hagytam figyelmen kívül a fiú közbevágását és a következőt is, amiben arra emlékeztetett, hogy a bátyám is ezek a hülyék közé tartozik. Mit számít az már nekünk? – És ezzel a tizenkettedikes „kislánnyal” együtt is vannak?

-          Dehogy! – Nevetett fel, mintha az év poénját hallaná. Én is így gondoltam, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy pont neki legyen valakije. Azt hiszem, hogy én egy nagyon bunkó ember vagyok. – Szerintem két szakítás után az ember elgondolkozik bizonyos dolgokon. Tudod, mire gondolok! A Nathaniel – re hasonlító emberek szeretnek gondolkodni, túlagyalni a dolgokat. Biztos megfordult a fejében, hogy vajon vele van – e a probléma...
A fiú tovább boncolgatta a témát, de én leakadtam egyetlen egy mondatnál. Amikor azt a két szakítást emlegette, akkor elég rendesen lebénultam és hirtelenjében azt se tudtam, hogy melyik irányban kel fel a nap. Ez most váratlanul ért.

-          Iris volt az első barátnője, de az csak gyerekszerelem volt! – Legyintett, mintha csak úgy annyiban hagyhatnánk a témát. Pedig egyáltalán nem! Itt az ideje pletykálkodni Alexy barátom! Engem minden egyes kicsi részlet elkezdett érdekelni. – Azután Liliom volt az egyetlen lány, aki felkeltette az érdeklődését. Ha jól rémlik, akkor pár nappal azelőtt szakítottak, hogy átiratkoztál volna. Szerinted nem lenne romantikus, ha újra összejönnének?
Kis csibém ne légy naiv, az élet nem cukormázzal körbevont torta. Ha minden olyan habos babosan rózsaszín lenne, mint a hajam, akkor sokkal jobb hely lenne ez a gusztustalan világ. Ha netán vagyok olyan elvetemült, hogy a kezembe vegyek egy újságot és végigolvassam, akkor a végére úgy is elmegy a maradék életkedvem. Ez szinte szabályszerű jelenség. Mocskos, undorító hely, ahová nem tudom, hogy érdemes – e gyereket világra hozni. Talán még a kleptomániás hülyéket még megértem, de azok az ártalmatlan életek, amik odavesznek... nem tudok velük mit kezdeni. Csak tehetetlenül tűrhetem, hogy szép lassan a darabjaira hullik a társadalom.

-          Alexy, azt hiszem valamit félre hallottam...  – Nagyon kész lehetek, ha arról beszélgetünk, hogy Nathaniel – nek már két kapcsolata is volt. Nem akarok köcsögnek tűnni vagy valami, de ezt kötve hiszem. Hisz az egyik lány Liliom, a csókkirálynő! Ez új, mégis mit kereshetett Nathaniel mellett? Valamivel talán megzsarolta a stréber? Nem... ahhoz nem elég tökös. Egyszerűen megfejthetetlen rejtély ez számomra! Van még egy rossz ízlésű lány a Földkerekségen, aki Melody – n kívül a szőke herceget látja a fehér lovon? Most jön egy olyan mondat, ami után tuti megköveznek az emberek. Liliom egy kifejezetten szép lány, nem az a fajta, aki kikezd az olyan nyomikkal, mint Nathaniel. Amúgy pedig már csak azért sem fog menni ez az újrakezdjük dolog, mert a buszos műsora után teljesen biztos vagyok abban, hogy még csak nem is gondol az exére. Legalábbis, amikor lenyomta a nyelvét a srác torkán kétlem, hogy őt képzelte volna a helyére. – Azt akarod elhitetni velem, hogy a DÖK elnöknek már két komoly kapcsolata is volt?

-         Riko, ne légy gonosz! Mindenki megérdemli a szerelmet! – Dorgált finoman a fiú, mire vágtam egy grimaszt. Különben is, ha már ez a téma, akkor csináljuk rendesen. Nagyon jól tudom, hát hogyne tudnám, hogy mindenki megérdemli a szerelmet? Ennek tudatában mégse tudtam elfogadni azt az eszerint megmásíthatatlan tényt, hogy bizony még a legreménytelenebb esetekre is rásüt a nap néhanapján. Ah, már megint nem tudtam megfékezni a gondolataimat. Igazán rám férne egy kontroll.

-          Még Amber is? – Végül inkább csak ennyit kérdeztem, mert nem volt erőm felesleges vitákat lebonyolítani. Túlon túl makacs vagyok ahhoz, hogy egy jottányit is engedjek a véleményemből. Lesz még időm a magasba lökni az adrenalin szintemet, leginkább akkor, amikor a repülő emelkedik. Vagy az ugrásnál. Esetleg a kettőt átkötő szakasznál.

-          Igen... még ő is. – Válaszolta hosszas gondolkodás után a fiú, úgy mintha a fogát húznák. Tudtam, hogy ki nem állhatja a lányt, így hatalmas erőfeszítésbe került, hogy helyeseljen. A saját szavait se akarta meghazudtolni, de mégse tudott őszinte is maradni mellette. Még hozzáfűzött volna valamit, de elhallgatott, amikor látta, hogy a tandempilótám felénk közeledik. Amúgy elmondta már a nevét, többször is, de valahogy nem sikerült megjegyeznem. Szörnyen rossz a névmemóriám azokkal szemben, akik nem érdekelnek. Ami nagyon rossz jel, tekintettel arra, hogy rá kell bíznom az életemet. Igazán megérdemelné, hogy legalább a nevét megjegyezzem. Lehet, erős túlzásokba estem az előző előtti mondatommal, de a pasas kijelentette, hogy hazudhatna, szépíthetné az igazságot, de a tandemugrás nem veszélytelen, hisz az extrém sportok közé tartozik. Ezután mesélt arról, hogy precizitást és odafigyelést igényel, majd a tapasztalatairól kezdett el dumálni. Végül közölte, hogy ő sem akarja eltörni a bokáját, így mindennél jobban fog rám vigyázni. Mit ne mondjak, valami sokkal lelkesítőbb beszédre számítottam. Nem lehetek rá mérges, hisz csak a dolgát tette. Elmondta, hogy mi lesz, és mire számíthatok. Mégis hirtelen szükségét éreztem annak, hogy megfelelően felkészítsem a lelkemet az elkövetkezendő körülbelül fél vagy több órára.
A tandempilóta felé fordultam, aki türelmesen várt.

-          Mindjárt megyek. – Biccentettem felé, mire megértően bólintott és arrébb sétált. Ez könnyebben ment, mint hittem. Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor türelmetlenkedni és ellenkezni fognak vele, hogy szorítja őket az idő. Mielőtt a mindjártom elment volna ezek a kifejezetten lényegtelen gondolatok boncolgatásával, visszafordultam Alexy felé. – Mi mégis mit keresünk itt? – Nem hibáztattam érte a fiút, hogy nem értette. Csak kérdőn összevonta a szemöldökét, mire kénytelen voltam pontosítani. – Vagyis leginkább az izgat, hogy engem miért kellett belerángatni. Armin világosan kijelentette, hogy ez csakis róla és Sue – ról fog szólni. Ha extrém randit akarnak, akkor miért nem kettesben mennek?

-          Ahhoz, ami most jön kell a társaság, vagy senki nem fogja elhinni. – Nevetett teli szájjal, én pedig csak értetlenül meredtem rá. Szerintem a fiú napszúrást kapott. Legalább ötször elismételték, hogy az eseményeket kamerával megörökítik. De ahogy jobban átértelmeztem a szavait valami nagyon nem hagyott nyugodni. Szinte szöget ütött a fejemben.

-          Úristen, ugye nem akarnak szexelni a repülőn?! – Kérlelően pillantottam a fiúra, még imára is kulcsoltam a kezeimet. Kiskutya szemekkel vártam a válaszát, de minden reményemről lemondtam, amikor elgondolkozott. Ne, ember... ezt ne! Nem akarok a szemtanúja lenni.

-          Ebben nem vagyok biztos. – Válaszolta, miután dűlőre jutott. – De előtte egész biztosan kilöknek minket a repülőből.
Ezt még inkább nem akartam, mert akkor biztos, hogy zuhanás közben kétségbeesettem tervezgetném a barátnőm halálát. Inkább a fiúra hagytam ezt az egészet és odamentem a még mindig hihetetlenül türelmesen várakozó férfihoz. Nagy örömömre nem ordibálta le a hajam alól a fejemet. Épp, hogy csak odaértem, amikor közölte, hogy ideje felvennem a hevederemet, utána pedig minden elmond nekem részletesen és gyakorlunk is kicsit. Mondjuk a legutolsót nem feltétlenül értettem, hogy mégis hogyan tervezte kivitelezni, de egész egyszerűen ráhagytam. Bezzeg az a másik három idióta nagyon jól elökörködték a felszállásig hátralévő időt. Szemetek!
Az csak mellékes, hogy amíg ők a normális szerkójukban bohóckodtak, addig én valami borzalmas overállt viseltem, amit rám aggattak.

-          Úgy nézek ki, mint egy idióta... – Dünnyögtem fél órával később, amikor már mindenki ugrásra készen ült a repülőben. Felszálltunk, és ha minden igaz, akkor most egy újabb húsz perces semmittevés vár rám, amíg emelkedünk. Alexy szorosan mellettem foglalt helyet, hogy legyen kivel elütnie az időt, de a szemét végig a tesóján és a legjobb barátnőmön tartotta. A tekintete úgy csillogott, mintha a születésnapját, a karácsonyt, a névnapját és a húsvétot is egy napon ünnepelnénk és elhalmoznák ajándékokkal, ruhákkal meg ehhez hasonlókkal. Igazából nem bántam, hogy nem kell csevegnünk, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a rám adott kesztyű és védőszemüveg miatt puffogjak. Engem most, sőt mindig is hidegen hagyott a játékokról meg az ehhez hasonlókról folytatott eszmecseréjük. Még akkor se rezdült meg egy arcizmom se, amikor valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Hitler lett a téma. Én az elmúlt tíz év alatt megszoktam a történelem iránti buzulását és azt, hogy nem tudom miért, de szereti a második világháborút, de ez másoknak elég fura lehet. Mondjuk fogalmam sincs, hogy tud olyan könyveket olvasni, amiben arról írnak, miket csináltak az emberekkel Auschwitz – ben. Én csak egyetlen egy oldalt olvastam el, de máris éreztem, hogy ha még egy betűt is el kell olvasnom, akkor ráokádok a könyvre. A sokk elég intenzíven kitudja fejteni a hatását, főleg ha olyan érzelmekre hatóan van megfogalmazva, mint abban a könyvben.  Szóval ameddig ők ilyen rettentően hangulatromboló dolgokról diskuráltak, addig én próbáltam letépni magamról a ruhákat.

-          De legalább élni fog a földet éréskor ez az idióta. – Jegyezte meg Alexy, mire a számat húzogatva gondolkoztam el azon a lehetőségen, hogy véletlenül kirúgom a repülőből. De az is lehet, hogy én magam ugrom ki a tandempilótám nélkül és tesztelem a hihetetlen reflexeimet és az ejtőernyőm működését.

-          Sue, eljössz a nyíltnapra? – A kérdésem hallatán abbahagyták az érzékeny füleknek nem való téma boncolgatását és mindketten rám pillantottak. Armin leplezhetetlen bosszússággal, a barátnője pedig amolyan most hajítalak ki a csukott ablakon nézéssel méregetett. Azt hiszem, választ kaptam a kérdésemre. Minden jel szerint nem tud eljönni, aminek nem tudom, hogy örüljek – e vagy ne. Általában, ha megjelenik, akkor valaki valakit megakar ölni. – Jó, vegyétek úgy, hogy semmit sem mondtam!

-          Nem azért vágtunk ilyen képet. – Sóhajtotta Armin, majd részletesen előadta ugyanazt a történetet, amit egyszer már hallottam, csak Castiel szájából. Mondjuk nem értem, hogy ők ketten mégis honnan tudhatják ugyanolyan részletességgel a történetet. Sue és Castiel tényleg ilyen jó barátokká avanzsáltak az elmúlt idő folyamán? Tudni akarom, hogy mi minden történt vele, de konkrétan az egész életéből kihagy. Ennyire nem vagyok fontos neki? Mit ér a legjobb barátnőség, ha semmit se oszt meg velem? Lényegében azt sem tudom, hogy kik a barátai! Ez az egész olyan... mintha nekem fontosabb lenne a barátságunk, mint neki. A gondolat elhatalmasodott bennem, és a mellkasom ezúttal sajgóbban és tisztábban szúrt, mint eddig bármikor. A bánat élesebb fegyver, mint a kés. Szinte fojtogatott az érzés, a vasmarok pedig összezárult a szívem körül. Na, jó! Asakura Riko, elég ebből az anyaszomorító viselkedésből! Az önsajnálat bármikor megtalálhat. Ezzel később is ráérek foglalkozni, ugyanúgy meglesz a problémám, de talán többször nem lesz lehetőségem kiugrani egy repülőből. Mondjuk az épelméjű emberek inkább leállnak veszekedni, mint hogy az életüket kockáztassák. De maga az Isten a megmondhatója, hogy én nem tartozom közéjük. Egy bizonyos őrültségi szintet kiütöttem a skálán, ennek pedig Kyle a megmondhatója. Akiről azóta se hallottam egy kurva szót. Amint hazaértem minden gátlásomat és fogadalmamat levetkőzve és megszegve odamegyek a mostohaapámhoz és megkérdezem, hogy mi van a fiával.   És ha már itt tartunk, akkor jó lenne találkozni is. Mert elegem van abból, hogy leráz, kerül, és egyáltalán nem reagál az üzeneteimre, vagy ha igen, akkor lerendezi egyetlen egy szóval vagy mondattal. Kíváncsi lennék, hogy mi foglalja le ennyire a szabadidejét. Bár igazából, ha rajtam akarja a nyelvét köszörülni, akkor jobb is úgy, hogy elkerül.
Furcsamód senki se kezdett el Shrek – et játszani, vagyis egyszer se hangzott el az „ott vagyunk már?” vagy a „mikor érünk oda?” mondat. Lehet, hogy csak nekem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben? Akkor örülhetnek az emberek, hogy végül nem nyitottam ki a számat. Biztos a halálba idegesítettem volna őket.

-          Ti elhiszitek, hogy máris április vége van? – Alexy nagyon jól értett ahhoz, hogy mindenkit sikeresen kibillentsen a lelki egyensúlyából. Például a két jómadár nagyon jól elvoltak az általuk boncolgatott témával, de most kénytelenek voltak a másik fiúra figyelni. Azt csak nem tehették meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják. Pedig még azt is kinéztem volna belőlük. Én eddig az ablakon bámultam ki, de most visszafordultam a kis társaság felé. Az idő tényleg gyorsan telik, lassan már fél éve járok a Sweet Amorisba és még nem csaptak ki, bár a veszélye ott lóg a nyakamban. Valószínűleg a bátyám sokkal többet törődött az idő múlásával, tekintettel arra, hogy két hét múlva ballag, utána lévő héten pedig érettségit ír. Ami neki szenvedést jelent, az nekem több szabadidőt, hisz egy csomó órám elmarad a konferenciák és az érettségi szünet miatt. Remélhetőleg a ballagásáról nem maradok le, ha már a szalagavatóját kihagytam egy jó kis kórházi látogatás miatt. Inkább néztem volna a béna táncukat, mint hogy kómában feküdjek.

-          Nem nagy kunszt. – Vonta meg a vállát hanyagul Sue, akit nyílván nem kötött le ez a téma. Persze, hogy őt nem kötötte le az idő múlása. A dolgok megtörténnek, öregedünk meg az összes többi baromság. Ekkor jönne a hegyi beszéd arról, hogy miért nem tudok csak élni és élvezni mindent.

-          Tízedikesek vagyunk, kompetenciát fogunk írni május közepén. – Dobtam be csak úgy mellékesen egy hangulatromboló témát, ami miatt meg is kaptam a rohadj meg tekinteteket. Igen, ez már tetszik! Ilyennek kell lennie köztünk a hangulatnak.

-          Sue... – Igazából már majdnem bekómáltam az unalomtól, amikor Armin megköszörülte a torkát. Elképzelni se tudtam, hogy mivel állt elő, mert az elmúlt öt percben fizikai fájdalmat okozott minden elhangzott szava és mondata. Volt egy rész, amikor szóba jöttek az eddig lejegyzett repülőbalesetek, halálok és az a rengeteg vér. Én meg szokás szerint rosszul lettem és megfogadtam, hogy ha túlélem ezt a napot, akkor máris önkéntesen bevonulok a börtönbe egy gyilkosság miatt. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Alexy vészesen közel húzódott hozzám és fültől – fülig érő mosollyal az arcán azt súgta nekem, hogy élvezni fogom a műsort. Először megijedtem és felrémlettek az álombeli Kyle szavai, miszerint tízedik végén szakítani fognak. Majd inkább logikusan végiggondoltam és átértékeltem a dolgokat. Alexy nem lenne ilyen boldog, ha Armin egy ejtőernyőzés kellős közepén szeretné dobni a barátnőjét. Ha mégis ez dobta fel ennyire, akkor ezek voltak a hozzám intézett utolsó szavai, hisz a tesójával együtt kihajítom őket a repülőből.

-          Lökjed. – Sue nem vette a jeleket vagy egyszerűen csak nem kapott meghívót a közelgő eseményekről. A részletek igazából még előttem is rejtettek maradtak, de legalább mindketten ideértünk. A folytatásra én is kíváncsi leszek.

-          Igazából... fogalmam sincs, hogy kell egy ilyenbe belefogni. Te vagy az első barátnőm, így nincs nagyon tapasztalatom ilyen téren. – Erősen szuggeráltam a fiú tarkóját és próbáltam telepátiával megüzenni neki, hogy gondolja át minden egyes szavát. Nem tetszett a nyitómondat. Az emberek akkor kezdik így a mondókájukat, ha valakit nem akarnak megbántani. – Együtt vagyunk már pár hónapja... voltak nehéz pályák a kapcsolatunkban, de mi nekünk sikerült leküzdenünk az akadályokat. Még a legbrutálisabb szörnyeket is legyőztük.

-          Armin... nyögd már ki, hogy mit akarsz mondani. – Most már Sue is gyanút fogott. Azon a kisimult homlokon ráncok jelentek meg, a szemei pedig résnyire összeszűkültek. Mindketten feszülten vártuk a folytatást, de a tekintetéből ítélve ő már sejtette, hogy mi lesz a történet vége. Nem hiába ő Armin barátnője, szinte már olvasnak egymás gondolatában. De szerintem már eljutott arra a pontra, hogy belefojtsa egy vödör kólába. Ameddig arra vártunk, hogy Armin végre valahára kinyögje, hogy mit akar, addig én számon kérően fordultam a másik iker felé. Szinte kétségbeesetten pillantott felém és valami olyasmit tátogott, hogy fogalma sincs arról hogyan jutottunk el idáig.

-          Szeretném, ha kipróbálnád velem ezt a játékot. – És most emberek képzeljétek el azt a helyzetet, amikor négy tini és egy tandempilóta ül egy repülőben és arra várnak, hogy valami nagy esemény történjen, de akkor kiderül, hogy a srác csak hozza a szokásos önmagát. Sue szemei csodálkozva elkerekedtek, végül csak bólintott és közelebb húzódott a barátjához. – Ha nyersz, akkor megkapod a kincset. Ugye milyen menő?

-          Meddig tart még az emelkedés? – Fordultam inkább a tandempilóta felé, mert nem tudtam mire vélni az előbbi jelentet. Reagálnom kellett volna rá, de egyszerűen képtelen voltam valami értelmeset hozzáfűzni, ezért inkább kíváncsi voltam arra, hogy meddig kell még elviselnem a társaságukat. Legnagyobb sajnálatomra még egy ideig el fog tartani. Ha jól olvastam, akkor körülbelül húsz percig szokott tartani és biztos vagyok benne, hogy tíz perc már legalább eltelt. Még egyszer ennyi? Szerintem annyi idő nem lesz elég nekik, de lehet, hogy lebecsülöm őket. Szóval amíg ők ugyanazt művelték, amit általánosságban szoktak a hétköznapokban, csak egy repülő nélkül, addig én ma már sokadjára elgondolkoztam azon, hogy mi a fenének hívtak el engem is. – Van valaki a láthatáron?

-          Tudod, nehéz olyasvalakit találnom, akinek én is bejönnék. – Csóválta szomorúan a fejét. Ebben a történetben semmi túlzás. Nekem nincs beépített meleg radarom, képtelen vagyok kiszúrni ezeket a srácokat, de ő biztos tudja, hogy az, aki neki tetszik az elérhetetlen. – Itt ül velem egy helyiségben az a lány, aki a kiszemeltemnek tetszik.

-          Lysander? – Kerekedtek el a szemeim, mert a másik lehetséges jelölt Chloe lett volna, de ő ugye a húga. Egy könyvben vagy animében egy mostohatesóval egészen elfogadott lett volna a történet, de ez a valóság és nem a Végzet Ereklyéi.

-          Nem te vagy a lány. – Egyetlen egy személyről tudok, aki kikezdett a barátján kívül még a barátnőmmel. Bár pár pofonnal és egy simsbe illő jelenettel végződött az a nap, de még mindig tisztán emlékszem. Kentin, az a szerencsétlen nyomorék, aki sohasem tudta magát velem megkedveltetni.

-          Oh, hát az tényleg nagyon nagy gond. – Ha valaki szerelmes az egyik legjobb barátjába és egyneműek, akkor az esetek kilencven százalékában rosszul fog végződni a történet. Akár el is mondhatod és megkockáztathatod, hogy tönkremegy a barátságotok (sajnálom, de ezzel kapcsolatban rettentően szkeptikus vagyok, szerintem egy százalék az esélye, hogy igen lesz a válasz), vagy akár megtarthatod magadnak ezt a titkot, felemészthet az érzés és végignézheted, ahogy összejön valaki mással.

-          Azt mondtad, hogy megkapom a kincset... – Szerintem bőven letelt az a húsz perc és még mindig nem történt semmi érdekfeszítő. Azt leszámítva, hogy épp ebben a pillanatban fejezte be a párocska a kis játékukat. Sue értetlenül nézett a barátjára, aki erre belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy kis kincses ládát.

-          A kincs már régen a tiéd. – A hangjából kihallatszó elszántság és határozottság kíváncsiságra késztetett. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor az öltözőben szerelmet vallott a lánynak. Bár szerintem nem volt valami romantikus jelenet, de a barátnőmnek bejött és ez a lényeg. – A szívem volt a kincs. Neked már csak annyi a dolgod, hogy igent mondasz.
A kincsesláda teteje felpattant és akkor mindenki megláthatta a benne lévő gyűrűt. Nem volt valami jó a kilátás, hisz majdnem hogy előre kellett hajolnom, ahhoz, hogy lássak is valamit, így fogalmam sem volt róla milyen lehet a kis ékszer. Bár ahogy a fiút ismerem... elképzelni se tudom.
Várjunk csak egy percet... Nekem... csak most jutott el a tudatomig, hogy minek is voltam az imént szemtanúja. Úristen... nem! Valaki mondja, hogy csak álmodom, és mindjárt felébredek! Istenem, nagyon vicces kedvedben vagy ott fent? Bosszút akarsz állni rajtunk amiért Sue – val és Rachel – el a pokolba kerülünk? Vissza akarod venni drága kocka fiadat az ördög karmaiból? Lucifer haverod megkörnyékezte a srácot és ilyen abszurd dolgokat suttogott a fülébe? Általában ilyenkor nem szokott egy kis angyalka lenni a másik vállán, aki próbálja jó útra terelni? Áh, mit áltatom magam, mindig a rossz győz. A jó mindig sikert arat. Szólalt meg az a kis stréber énem hangja a fejemben, aki mindig a dolgok derűs oldalát látta és hitt a tündérmesékben. A legszívesebben most géppuskával lőttem volna agyon.
Sue derülátó, pozitív énje valószínűleg már rég a földdel volt egyenlő. Ezt már csak abból is következtettem, hogy a lány másodpercről másodpercre egyre jobban elsápadt. Joggal aggódhattunk miatta és az is benne volt a pakliban, hogy mindjárt elájul. Szinte hallottam a lelki füleimmel, ahogy elismétli a Star Wars egy nagyon híres jelenetét: No...That's not true...That's impossible!

-          Te megőrültél?! – A cérna elszakadt, Sue pedig teljesen kiakadt. Minden negatív érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, de azt nem, hogy halálra van rémülve. Pedig én beláttam a színfalak mögé és tudtam, hogy fél. Fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen ezzel a felettébb bosszantó helyzettel. Próbálta legyűrni a pánikrohamokat, de nagyon úgy tűnt, hogy kiájul a repülőből. – Armin, neked elmentek otthonról! Tudod te, hogy hány évesek vagyunk?! Tizenhét, szinte még tojáshéj van a seggünkön!

-          Nem is arra gondoltam, hogy holnap házasodjunk össze! – Vágott vissza Armin és látszott az arcán, hogy nem erre számított. Igazából fogalmam sincs, hogy mit várt. Talán azt, hogy Sue majd boldogan és hálásan igent mond neki? Kiábrándítóan naiv gondolatok herceg uram.
Kérdőn a mellettem ülő srácra pillantottam és csak hitetlenül felvontam a szemöldökömet. A tekintetemmel azt üzentem neki, hogy „Mégis mit képzeltél, amikor nem beszélted le a tesódat erről az orbitális baromságról?”.  Erre csak szomorúan lebiggyedtek az ajkai. Valamiért olyan érzésem van, mintha négyünk közül Sue – val mi ketten lennénk a férfiak. Ha tőlem kérdezte volna meg valaki egy percig se gondolkoztam volna, a válasz nem. Egyrészt fiatal vagyok, másrészt nagy az esélye, hogy az esküvőmet se élném meg, hisz anyáék kinyírnának. Ha nem ők, akkor a bátyám. Bár ő valószínűleg a srácot ölné meg, aki megmerte kérni a kezemet.

-          És mit terveztél csinálni ezután?!  Vannak egyáltalán terveid? Tudod, hogy miből tervezted eltartani a családodat? – Alexy után a tandempilótám felé fordultam, hogy lássam, mit reagál erre a rögtönzött leánykérésre, de a tekintetéből ítélve ő mindenbe be volt avatva és most nagyon sajnálja azt a szerencsétlen hülyét, akit valószínűleg kikosaraznak a nap végére. És mintha csak ekkor világosodtam volna meg eszembe jutottak Kyle szavai. „Itt már szakítottak, lerágott csont. Még tízedik végén.” Hú bazdmeg, ha még egyszer találkozunk, akkor egy akkorát lekeverek neked gyerek, hogy a másik öklöm adja a másikat.

-          Sue, legalább hallgass meg! – A múltkori öltözős incidens is körülbelül így kezdődött, csak ahhoz még azt is hozzáfűzte, hogy ne üsse meg vagy fusson el. Itt az utóbbi nem lenne valami szerencsés megoldás, de ha nagyon kiakar térni a válaszadás lehetősége elől, akkor max fogja az ejtőernyőt és kiugrik. Zaklatott állapotban... nem lenne túl szerencsés ötlet. Sue, maradsz! – Te is tudod, hogy a szüleink kinyírnának minket, ha elhúznánk Vegasba és összeházasodnánk.

-          Pedig nagyon menő lenne! – Feledkezett meg magáról egy pillanatra Sue, majd észhez kapott és a fiúra förmedt, hogy ne terelje el a figyelmét.

-          Lehet, hogy csak tizenhét évesek vagyunk, de van még időnk. – Ebbe igazából nekünk tényleg nem volt beleszólásunk a tesójával, szóval tényleg nem értem, hogy miért kell itt lennem. Arminnak csak még kínosabb, hogy én is szemtanú voltam. – Először elvégezzük a közép sulit, majd egyetemre megyünk. Utána és még közben is van még egy csomó időnk gondolkozni!

-          Armin... nem érted. – Rázta a fejét inkább már megrökönyödötten, mint dühösen a lány. – Magad mellé akarsz láncolni, mintha attól félnél, hogy később már nem leszek itt. Nem bízol bennem vagy a kapcsolatunkban? Ha két évvel később teszed fel nekem ugyanezt a kérdést, akkor igent mondtam volna. Persze először elcsodálkoztam volna azon, hogy ilyen bátor vagy, mert te tudod a legjobban, hogy nehéz eset vagyok. – Mosolyodott el félénken a lány, pont úgy, mint aki nem tudja, hogy helyesen cselekszik e. – Tudod, nem sok srác volt, akinek kellettem volna és ez kellőképpen lelombozta az önbizalmamat. Próbáltam ismerkedni, de mindig csak hülye faszokba botlottam, az első barátomat is beleértve. Aztán jöttél te, akinek valami hihetetlenül elcseszett lehet az ízlése, ha engem választottál. Tényleg boldog vagyok veled, de nem tudom hova tenni ezt az egész leánykérősdi dolgot. Színtiszta féltékenységből tennéd? Ki akarsz vonni a forgalomból? Félsz, hogy találkozom valaki mással, akit jobban szeretek nálad?

-          Igazából... csak kell valaki, aki főz rám, és akivel játszhatok.
Ránéztem Alexyre, aki szomorúan megcsóválta a fejét és a kezébe temette az arcát, hogy ne lássa mi lesz ennek a nevetséges párbeszédnek a folytatása. Szívesen követtem volna a példáját, de a kíváncsiságom erősebb volt, így előrehajolva vártam a választ. Ha én lettem volna Sue helyében és a mélyen szántó gondolataim után, amit senki se nézne ki belőlem, ilyen választ kapnék, akkor az lenne a minimum, hogy kihajítom a fiút a repülőből. De igazából mit lepődöm meg? Azt se hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem, hogy ma Armin megkéri a barátnője kezét, mégis megtörtént. Tudok ellene valamit tenni? Nem... ezt rendezzék csak el ketten és hagyjanak ki belőle engem.

-          Az elsőt bebuktad, a másodikban viszont benne vagyok. – Akkor... ez most egy igennek felelt meg? Egyszerűen képtelen voltam előre látni az események alakulását. Végül is konkrétan nem mondta ki, hogy igen vagy nem, de ezt most minek lehet venni? Hogy nekem nem jött le az fix, de mivel ők ketten egy hullámhosszon voltak, így egyértelmű, hogy Armin megértette. Sugárzó arccal pillantott a lányra, aki gondolkozás nélkül a barátja nyakába vetette magát. És mivel ugyanígy kezdődött az öltözős jelenet is, ugyan az is lesz a vége. Most nem tudok csak úgy kisétálni, végignézni pedig nincs kedvem, ahogy egymásnak esnek, szóval ideje indulnom.
Pár perc múlva már a levegőben zuhantam, az arcomon egy idétlen vigyor kíséretében. A szél valószínűleg belefújta a hajamat a tandempilóta arcába, szóval remélem, nem fullad meg. Sikítani szerettem volna, ordítani, hogy mindent kiadjak magamból. Annak ellenére, hogy kaptam védőruhát, a hideg a csontomig hatolt, átjárta az egész testemet. De nem érdekelt. Ezt a napot már semmi sem ronthatta el. Hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy eleven a testem. Végre éltem, csináltam valamit, ami elütött a társadalom által elvárt normától.
A madarak is ezt érezhetik nem, Kyle? Szabadon szállnak és zuhannak az ég végtelen tengerén. Aznap te is lefele zuhantál az ismeretlen mélybe. Féltél? Tudtad, hogy sohasem látod már azt a gyönyörű szép eget, ami fölötted terült szét? Vajon mire gondolhattál utoljára?

Sohasem láttam ilyen megviseltnek Castielt az ismeretségünk óta és ez azt hiszem, elég sokat elárul a helyzet komolyságáról. Ha nem lett volna még elég baja a fiúnak, akkor még meg is jelent ez a lány, aki már első ránézésre se tűnt valami szimpatikus személyiségnek.  Bár ez nálam általános reakciónak számított, szóval most biztos senki se vett komolyan. De ez a lány most még az eddigieken is túltett! Abba a kategóriába tartozott, hogy ránézek, és ha a közelembe jön, akkor megtépem. Körülbelül én is ennyire lehettem szimpatikus neki, ezt már csak onnan is vettem, hogy az a mosoly, amivel nézett a rosszabbik fajtába tartozott. Gyerekek, azt hiszem, hogy ebből Cat Fight lesz. Semmi közöm nem volt a fiúhoz, mégis kötelességemnek tekintettem, hogy megvédjem a luvnyától, akik nagyon bájosan Cicusnak nevezte. Talán még szerencse is, hogy én voltam itt és nem Tina? Ha az unokatesóm hallotta volna azt a becenevet, először elnevette volna magát, utána a legválogatottabb jelzőkkel elküldte volna a halálba a csajt. Amúgy kislány elárulom, hogy halálosan gáz a srácra nézve, ha cicusnak nevezed. Biztos a megaláztatása a célod, mert akkor tökéletesen megértem a választott nevedet.
Hatalmasat sóhajtva néztem a narancslémet, amit pár perce kaptam Castiel anyukájától. Az asszony nagyon kedvesnek és megértőnek bizonyult velem, ellenben azt a másikat a szemeivel próbálta megdögleszteni. Ebből arra következtettem, hogy nem szívesen látott vendég ebben a házban. Bezzeg én egy perc után az lettem. Amíg a fiú apja elvitte állatorvoshoz vagy valami hasonlóhoz Démont, addig Castiel szinte összezuhanva ült a konyhaasztalnál. Még arra se volt elég energiája, hogy elkísérje a férfit. Kezdtem aggódni miatta. Hol van az a fiú, aki néha még a saját szerelmével is cinikus és bunkó? Nagyon messze járhatott.... Cast... kérlek... hamar találd meg magadat. Tudom, hogy nem a legkönnyebb, de azt hittem, hogy te erősebb vagy ennél. Nem hagyod, hogy mások aggódjanak érted.

-          Bocsánat, hogy nem megfelelő pillanatban kérdezem, de te ki vagy? – Zavartan pillantottam fel Cast anyukájára, aki mosolyogva figyelt engem. Öhm... nem tetszett ez a tekintet. Mintha összekevert volna valaki egészen mással. Körülbelül így, csak egy fokkal áthatóbb tekintettel nézett Alexy anyukája is. Kettejük között az volt a különbség, hogy a mellettem álló nő, Valéria igazi anyatigrisnek bizonyult. Szinte láttam, ahogy a karmait hegyezgetve pillant a Deborah névre hallgató lányra.

-          Elnézést, hogy nem mutatkoztam be.... – Igazán megpróbáltam normalizálni a hangom, mert éreztem, hogy nem a legkedvesebben szólaltam meg. Igazság szerint utálok mások szüleivel találkozni és azt se bírom, ha az enyémeket zaklatják a barátaim. Az ok szörnyen egyszerű vagy nevetségesen komplikált. A lényeg, hogy Alexy szüleivel és másokéval se szándékozok többet találkozni. Néha még az is megfordul a fejemben, hogy a sajátjaimmal se. – Asakura Riko vagyok.

-          Cassy barátnője? – Ha nem épp ez lett volna a kérdés, akkor egész biztos felnevetek a megnevezést hallva. Valljuk be, a szülők gyakran hoznak minket véletlenül vagy szánt szándékkal kínos helyzetbe. Például egy kiskori becenévvel vagy hasonlóval. Szerencsére anya leszokott erről, apa pedig... életemben először hallottam a szájából a rendes nevemet. Ez miért csak most tűnt fel?

-          Nem. Cassy barátnőjének az unokatestvére. – Valamit nagyon összekeverhetett a nő, mert én még csak a fogalom közelében sem jártam. Soha. De tényleg. Próbálom ehhez is tartani magam, mert Cast nem az én típusom. Mondjuk a félhosszú haja egészen csábít, de három olyan dolog szerepel az ellene listán, ami mindent kiüt a mellette oldalról. Cigi, pia és az a nemtörődömség meg lógási hajlam. A halálos hármas az én szemeimben. Ő úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem ne keverjen bele.  Per pillanat a májam és a tüdőm is jól van, köszönik. 
Körülbelül egy hónapja vagy mióta is vannak együtt ezek ketten? Mondjuk nem hittem volna, hogy a fiú valaha belemegy a távkapcsolatba. Ahogy ismerem szereti a közelében tudni azt, amit az övének mond. Ez esetben a barátnőjét. Amúgy valami feromont bocsájt ki a családom, hogy Castiel és Viktor mindegyikünket meg akart szerezni? Tina, a húgom és én is.... még jó, hogy Melany – ra nem nyomultak rá. Bár azt szívesen megnéztem volna... tekintettel arra, hogy az unokatesóm házas.

-          Oh, pedig reménykedtem abban, hogy Cassy végre bemutatja a barátnőjét. Szeretném megismerni minél hamarabb. – A húgom az egyetlen, aki akár egy kicsit is összekeverhető az unokatesómmal. Csak méretbeli különbségeket lehet felfedezni, hisz Yui egy kis padlócirkáló, olyan alacsony. Nem is értem kitől örökölte ezt az elképesztően kis méretet. De tényleg, a családomban mindenki magas, még az unokatesóim is. Pedig ő aztán rájuk hasonlít. Vannak ők, akik nagyon jól elvannak a fekete haj és ibolyakék szem kombóval, aztán itt vagyunk mi a bátyámmal.

-          Biztos lesz még alkalma rá. – Mondtam bíztatóan pedig épp, hogy az ellenkezőjét gondoltam. Ha eddig nem történt meg, akkor ezután se fog. Castiel már találkozott Tina szüleivel, ami fogalmam sincs, hogy sült el, de meg kell tudnom. A normális az lett volna, ha ezután a fiú is bemutatja a sajátjainak. De ezek szerint Castielnek nem voltak ilyen tervei a közeljövőt nézve. Szóval halott ügy, sorry or not sorry.

-          Ebben reménykedem én is. – Szomorú mosollyal az arcán pillantott a fiára, aki ezt nem láthatta, hisz nagyon mélyen volt a saját maga által keltett önsajnálatban. Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha üvöltözne és mindenkit elküldene az apja faszára. De komolyan. Az a megszokott Castiel, nem ez a.... valami. – És milyen lány Cassy barátnője?

-          Hát.... nagyon határozott – Nagyon határozottan tudja ontani magából a hülyeségeket. Gondoltam egy perc késéssel, miközben elhúztam a számat. Igazából fogalmam sem volt, hogy ez a nő, egy anya, aki úgy tűnik az életénél is jobban védi a fiát megérdemli – e az igazságot. Az igazságot, ami talán nem a legfényesebb. Vagy traktáljam kegyes hazugságokkal és hagyjam a tudatlanság áldást hozó világában? Végül hatalmasat sóhajtva belefogtam... a szépített valóságba. – Bettina a korához képest sokkal érettebb, ezért sokan idősebbnek nézik.
Valamikor még igaz is volt ez rá. Annyi viszont biztos, hogy a mellettem ülő kis kurva hegyezte a füleit. Többet szeretett volna tudni a kiscicája barátnőjéről. Nos megnézzük, hogy mit reagál a régi Tinára. Mert az új, aki a fiúhoz tartozik nem más, mint egy tucat lány.

-          Mindig kitart az álláspontja mellett, legalább annyira makacs, mint Castiel, ha nem jobban. Ami a szívén az a száján, sose gátolták meg olyan kisebb dolgok, hogy ezzel akár meg is bánthat valakit. – Ha minden kötél szakad, akkor ezek a tulajdonságok még most is megtalálhatóak benne. Legalábbis nagyon reménykedem, mert kezdem elveszteni a belé vetett hitemet. Castiel fenekestül felforgatta az egész lányt. – Az iskolában mindig számíthatnak rá a tanárok, nagyon szorgalmas és okos.

-          És mik a hobbijai ennek a „tökéletes” lánynak? – A tökéletes szót külön kihangsúlyozta a lány, sőt még egy kis gúnyt is csempészett a hangjába, amitől éledezni kezdett bennem a védelmező ösztönöm. Van egy olyan érzésem, hogy a jövőben én is igazi anya tigris leszek, ha már az unokatesóm lenézése miatt ki akarnám tépni egy teljesen ismeretlen lány hangszálait. Egyedül nekem van jogom lenézni az unokatesómat, egy jött ment kis kurvának nem!

-          Énekel, táncol és focizik. – A könyökömre támaszkodtam és összehúzott szemekkel figyeltem a reakcióját. Nem mondhatnám, hogy el volt ájulva, ellenben Valéria! Azt hangoztatta, hogy a fiának milyen remek ízlése van. Valóban, a családom tagjai igazi kincseket érnek, vagyis összetehetik a kezüket azok, akik legalább egyetlen egyszer is randizhattak velük! Vagyis Cast öcsém borulj térdre és köszönd meg Istennek, hogy a barátnőd lehet Bettina.

-          Lány létére focizik? Elég nőietlen. – Azt hiszem szívnom kell egy kis frisslevegőt, ha nem akarom megölni ezt a lányt. Miután kiszellőztetem a fejem, talán sikerül lenyugodnom, mert jelenleg egy felhúzott íjra hasonlítottam. Elnézést kértem és kisétáltam az udvarra. Miért is vagyok én még itt? Semmi közöm a fiúhoz vagy egyáltalán ehhez az ügyhöz. Talán érzek egy kis sajnálatot azért, ami a kutyájával történt, de semmi más. Beszélnem kell erről valakivel, aki régebb óta ismeri a fiút és talán még ezt a lányt is. Rövid gondolkozás után dűlőre jutottam. Mondjuk, amikor azt mondtam, hogy be kéne újítanom, akkor nem arra gondoltam, hogy anya vesz magának egy újat, én pedig megkapom az ő ős öreg, nyomogatós vackát. Végül is telefonálásra jó, és másra nem is kell.

-          Történt valami Riko? – Második csöngésre fel is vette a telefont, amiért elmorogtam egy néma hálaimát. Nem is tudom, miért kellett ezen gondolkoznom! Lysander az egyetlen szóba jöhető személy. Ki más is segíthetne jobban, mint Castiel legjobb barátja?

-          Lysander muszáj segítened. – Sóhajtottam halkan, közben fél szemmel az ajtó felé pillantottam. Reménykedtem, hogy nem hitték azt, hogy megszöktem vagy valami. A végén még utánam jönne valaki és az egyáltalán nem lenne jó.

-          Mi történt? – Amikor megismételte a kérdését, akkor jöttem rá, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjem el. Talán az egyszer volt, hol nem volt.... nem lenne megfelelő választás. Vágjak bele a semmi közepén vagy mi? Hát ezt jobban át kellett volna gondolnom.

-          Itt van egy Deborah nevű picsa. – Mondtam ki végül, mert nem volt jobb ötletem. Azt mégse közölhettem, hogy a barátja önsajnálatba merült és azóta meg se szólalt. Vagy pont ezzel kellett volna kezdenem. Mert minden jel szerint Lysander nem tudott mit kezdeni az előbb elhangzott információval, tekintettel, hogy néma csönd fogadott a vonal túlsó végén. – Lys?

-          Bocsánat, csak gondolkodtam. – Lassan beszélt. Ez akkor szokott előfordulni, amikor valami nincs az ínyére vagy egyszerűen csak elmerült a gondolatai között. Szerintem most az első variáns a befutó. – Hol vagytok?

-          Castiel házában. – Olyan történt, amit nem sokszor hallottam az ismeretségünk során. Lysander káromkodni kezdett és ez akár aggodalomra is késztethetett volna. Ha az exem ennyire dühös lett a lány neve hallatán és a tudattól, hogy Castiel közelében van, akkor tényleg egy aljas kis picsa lehetett. Akkor ezúttal nem hagytak cserben a megérzéseim!

-          Várj ott. – Ezzel a mondattal le is tette, amit akárhogy néztem sehová se tudtam tenni. Sok mindent jelenthetett, de akár semmit se. Elemeltem a fülemtől a készüléket és összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre. Akkor most... idejön? Ez a legésszerűbb megoldás. Viszont... Lys, annyi ideig nem maradhatok kint észrevétlenül! Az már túl feltűnő lenne! A táskám még bent van, anélkül meg úgyse tudnák lelépni. Oh, az Istenit, egy percen belül légy itt!

-          Ritkán szoktál keresni, mi a baj? – Amikor a telefonom megcsörrent abban reménykedtem, hogy a fiú keres, de összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy csak a húgom az. Mondjuk ez eléggé meglepett.

-          Mit csinálnál, ha az egyik osztálytársad zaklatna engem?

-          Kasztrálnám. – Ez a válasz ösztönösen jött és igaz is volt. Melyik nyomorék szállt rá a húgomra? Bár itt tippelnem sem kell, egyből tudtam a választ. A fekete fasz megunta a barátnőm utáni koslatást, ezért most olyanra pályázik, akinek nincs barátja? Isten a tanúm, hogy nem tud többet gyereket nemzeni, ha így van! – Mond meg neki, hogy fájdalmas halálban lesz része, ha nem kop le rólad. Ha meg tetszik neked, akkor te leszel a következő a listámon. – Fenyegettem és komolyan is gondoltam. A húgom még csak most lesz tizenhárom éves! Nem kavarhat az öt évvel idősebb osztálytársammal. Aki ráadásul még nálam is idősebb, mert eleinte egy ötosztályos gimiben kezdte, de a nulladik osztály után átiratkozott ide. Szóval ő most lesz tizennyolc. Ez a helyzet akárhogyan nézzük bosszantó és idegőrlő. Komolyan nincs más csaj, akit fűzögethetne?

-          Te meg miről beszélsz? Teljesen félreérted a helyzetet! – Csak unottan pásztáztam a tájat és nem értettem, hogy mégis mit érthettem félre. Látszólag őt is bosszantotta a helyzet, ugyanis fáradtan felsóhajtott. – Nem szó szerint értettem a zaklat szót. Csak... tudod van az a szőke, nyomorék gyerek az osztályodban.

-          Nathaniel? – Vontam fel a szemöldökömet egy fura grimasz kíséretében. Lehet, mégiscsak megkellett volna kérdeznem az illető nevét az elején és nem csak fél információkból elindulva, hamis következtetést levonni.

-          Igen, mindig elfelejtem a nevét, pedig elég sokszor panaszkodik miattad. – Én az égvilágon semmit se csinálok, csak néha beszólok a tanároknak. Példamutató magatartásomról példát vehetne az összes tanuló, de tényleg. Amúgy nem tudom, mi baja van a szöszinek. – Mivel nem vagy hajlandó visszajelölni, így folyton engem baszogat a te kötelezettségeid miatt! Szóval kurva gyorsan vond vissza a tiltását és beszélgess te vele!

-          Nem is tiltottam le! – Kértem ki magamnak, majd inkább végiggondoltam. – Szerintem nem... talán. A franc tudja, hogy mit csináltam!

-          Mindegy mit csináltál, de beszélgess vele, mert nekem elegem van! – Miért van az, hogy az ismerőseim az egyik pillanatról a másikra nyomják ki a telefonjukat? Én még beszélgettem volna, de a húgom nem ezen a véleményen volt, így egyszerűen megszakította. Hülye padló cirkáló. Még szívesen morogtam és illettem volna különböző jelzőkkel, amik a méretére utalnak, de Lysander befutott. Szó szerint. Láttam én már valaha futni? Nem hiszem, hisz most is levegő után kapkodva támaszkodott a kerítésnek.

-          Hol van Deborah? – Unottan a ház felé mutattam, mire összeráncolt szemöldökkel meredt rám. A tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy idiótának tart, amiért egyedül hagytam a barátjával azt a nőszemélyt. Ez amúgy nem igaz, ott van Castiel anyukája is. De attól még megbaszhatod a feltevésedet Lys drága. – Kivel beszéltél az előbb?

-          A húgommal. – Elkínzott grimaszba torzult az arcom, amikor eszembe jutott, hogy beszélnem kell a szöszivel. Mondjuk még most se tudtam, hogy mit követtem el, mostanában igen példamutató volt a magatartásom, ami egyéni rekordnak számított. – Mi a pitypangot csinálhattam, amiért a D.Ö.K elnök ki lehet rám bukva?

-          Sohasem hallgatod meg, amikor beszélni kezd hozzád. – Válaszolta úgy, mintha ezt meg sem kéne kérdezni. Emberek... most komolyan... volt akár egyetlen egy pillanat is, amikor az a gyerek beszélni próbált velem? Nem? Jól hallottam? Mert ez az igazság! – Azt ne mond, hogy észre se vetted!

-          De hát... ő sohasem jött oda hozzám! – Kértem ki magamnak, mert nem éreztem igazságosnak ezt a hitetlen hangnemet. Szent meggyőződésem, hogy most csak kamuznak, hogy védjék a szöszi hátát! Talán októberben beszéltem utoljára vele, más alkalomra nagyon nem emlékszem... Többet kéne azt hiszem az osztálytársaimmal társalognom. De olyan macerás, ők pedig idegesítőek és az agyamra mennek.

-          De igen, naponta egyszer legalább próbál megszólítani, de te figyelmen kívül hagyod, majd elsétálsz. – Szerintem akkor se történt ilyen, vagy ha igen, akkor a srác egy méretes fasznak gondolhat. Ami csak egy kicsit, de tényleg igaz. De ember, ez tényleg minden nap megtörténik? Nathaniel átváltozott szelemmé, mert Lys meséje alapján szabályosan átnézek rajta. Bocsánatot kéne tőle kérnem holnap? Lehet az lenne a legjobb megoldás, de egyáltalán nem fű hozzá a fogam. Túl unalmas a gyerek. Biztos megvan az oka annak, hogy Melody meglátta benne a szőke herceget, fehér lovon, de nekem ő egyelőre csak egy karót nyelt srác.

-          Lysander, örülök, hogy látlak! – Élénkült fel a nő, amikor meglátta, hogy kit hozok magammal. Szerintem megint sikerült nőnöm a szemeiben egy keveset. Mondjuk azt a másik csajt nem annyira nehéz felülmúlnom, szóval nem dicsekedhetek el ezzel. – Kérsz valamit inni?

-          Köszönöm, de nem vagyok szomjas. – Hárította el udvariasan a frissítőt, pedig szerintem igenis ráfért volna a futás után. Éppen ezért vettem el Valéria kezéből és adtam a fiúnak, akire erre zavartan nézett vissza rám. Nem vagyok az anyukája, de ha nem issza meg, akkor maga Jézus Krisztus lesz a tanúm, hogy odamegyek és leöntöm a torkán. A drága láthatta az elszántságot és a tüzet a szemeimben, így szó nélkül elfogadta tőlem, sőt még halványan el is mosolyodott. Miután megitta letette a poharat az asztalra és gyengéden megsimogatta a fejemet. Most mi...? A döbbenettől elkerekedtek a szemeim. Lys drága, te mégis mi a francot művelsz ilyen váratlanul?! Még felkészülési időt sem hagytál nekem! Ez így nagyon nem fer! Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a váratlanság miatt éreztem, ahogy felforrósodik az arcom. A fene vigyen el téged és a spontaneitásodat! Miattad beállhatnék a cirkuszba, annyira nevetséges látványt nyújthatok! Ezt még vissza fogod kapni és elhiheted, hogy minél hamarabb.

-          Úgy látom, hogy ti ketten nagyon jól kijöttök. – Egyszerre fordultunk Deborah felé, aki értetlenül figyelte a párosunkat. A tekintete egyáltalán nem tetszett, mert az értetlenség mögött valami fenyegetően megvillant. Mintha nem tetszene neki a kialakult helyzet és mindenért engem hibáztatna.

-          Persze, hogy jól kijönnek. – Most már gondolkodnunk se kell azon, hogy hogyan hozzuk vissza Castiel – t a túlvilágról. Magától hazatalált. Talán tényleg van értelme annak a mondásnak, hogy az idő minden sebet begyógyít, vagy az idő majd megoldja? Mondjuk elég korán következett be, de nem bánom. Viszont mit ért azalatt, hogy persze? Mintha ez olyan természetes lenne. Tény, hogy a szakításunk után volt egy kisebb hullámvölgyünk, de mostanában egész jól kijövünk. – Hisz Riko Lysander csaja.

-          Oh... – Csak ennyit tudott kinyögni a lány, de én se voltam jobb állapotban. Próbáltam megemészteni a hallottakat, egészen eddig sikertelenül. Várj... én most jól hallottam? Azt mondta, hogy Lys csaja vagyok...? Egykor talán az voltam, de ott a múlt idő vöröske. Elvesztetted az idő érzéked? De most nagyon őszintén... MI VAN?! Nem értem ezt az egészet! Mi haszna származna Castiel – nek abból, hogy behazudja ezt a bigének? Nem látom az összefüggést! És ez felettébb bosszantott. Kérdőn néztem a mellettem álldogáló fiúra, de ő egészen higgadtan fogadta a barátja hazugságát. – Nem úgy néznek ki, mint akik együtt lennének.

-          Lys, add a telódat! – Azt hiszem, ilyen lehet egy igazi barát, aki meg sem kérdőjelezi a barátját, hanem szó nélkül átnyújtja. Én erre képtelen lennék, hisz Sue tuti szétbarmolna valamit. Kíváncsian odasomfordáltam a fiú mellé és óvatosan megérintettem a karját. Csupán szemkontaktussal megtárgyaltunk, hogy egyikünknek sincs fingja arról, hogy mire készül Castiel. – Ez elég bizonyíték?
Felénk fordította a készüléket, így láthattuk a valahonnan, a fene tudja honnan előkerített képeket. Sőt, igazából én még a létezésükről se tudtam, pedig az összesen rajta vagyok. Na jó, van egy pár ami rémlik, de ennyi. Főleg, mert ezeken a kamerába nézek.

-          Hé! – Kiáltottam fel, amikor hirtelen megakadt a szemem egy olyan képen, ahol a fiúval csókolózok. Személyi jogokat sért, először is, másodszor melyik vadbarom készítette?! És miért vannak meg még ezek Lys – nak? Oh, Istenem... haza akarok menni. Minek is jöttem én a fiúval? Vagy miért maradtam itt? Nem tartozik a fennhatóságom alá a lelkivilágának pátyolgatása! - Lys, mégis miért hagyod, hogy ezeket mutogassa egy vadidegen lánynak?

-          Bocsánat. – Láthatta rajtam, hogy ütni is képes vagyok, szóval gyorsan kivette barátja kezéből a telefont, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Ennyivel nem tudott kiengesztelni, még mindig morcosan néztem rá. – Ne haragudj rám. Nem tudtam, hogy ez téged ennyire zavarni fog.

-          Általában azokat a lányokat szokta ez zavarni, akiknek nincs önbizalmuk. – Ez a lány még mindig itt van? Azt hittem elnyelte a föld, és lezuhant a pokol legmélyére egy fortyogó üstbe, amit vörös kis ördögök kavargatnak. Sokkal jobban járt volna, mert ha én küldöm le oda, akkor az fájni fog, de úgy, hogy még a másodpercet is bánni fogja, amikor megszólalt. Felvont szemöldökkel fordultam felé, és a legszívesebben azt mondtam volna, hogy lője le magát.

-          Először is... még mindig fogalmam sincs, hogy ki a halál vagy. Egyáltalán mit akarsz ettől az idiótától.... – Mutattam Castielre, aki erre felháborodottan felhördült. Lehet, hogy most vesztettem el minden szimpátiámat az anyukájánál, de nekem most fontosabb volt, hogy tisztázzam ezzel a barna bigével a rangsort. Ne ringassa magát hamis tévhitbe, hogy jobb nálam vagy valami. – De a fajtáddal ellentétben, vannak, akik nem kötik másokra a magánéletüket. És a csókolózás egy elég intim dolog két fél között! Már azoktól is felfordul a gyomrom, akik előttem smárolnak, nem fogom magam szemen köpni azzal, hogy ugyanazt csinálom!

-          Ha ennyire biztos lennél magadban, akkor nem érdekelne mások véleménye.

-          Nem fogom lekapni a kedvedért, csak, hogy boldog légy! – Már csak azért sem, mert lejártak azok az idők. Egykor talán elgondolkoztam volna rajta, de az már lerágott csont, jelentősége sincsen. Kevés ideig tartott, mert elcsesztem valami mással, ami igaz se volt.

-          Pedig Lysander csípné ezt a spontaneitást. – Én is sok mindent csípek, mégse teszem meg. Így csak szemeimet forgatva pillantottam Castielre, aki vigyorogva megvonta a vállát. Annyira nem értettem, hogy mit keresek én még mindig itt. Volt egy csomó lehetőségem arra, hogy lelépjek, de nem, én maradtam. Éppen ezért próbáltam most már a legtöbbet kihozni a helyzetből. Először is megpróbáltam értelmezni Castiel tetteit, szavait, mozdulatait és próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből. Mondjuk abból, amit láttam, még ő maga se tudta, hogy mit akar. Féltette a csalódástól a barátját, nem akarta, hogy újra pofára ejtsem, de attól még boldognak akarta látni. És néha a nekünk legjobb megoldás nem mindig jár boldogsággal és cukormázzal. Egyáltalán a fiú miért olyan biztos abban, hogy csakis én adhatom meg az áhított boldogságot Lysandernek? Egy tucat lány él még ezen a rohadt Földön, kizárt, hogy pont én legyek a végzete! Ami egyszer megtörtént az a legnagyobb sajnálatunkra bármikor megismétlődhet. Akárcsak a történelemben. Az emberek sohasem tanultak a mások hibáiból, nekik is meg kellett tapasztalniuk. Nekem Alexy az élő példa arra, hogy ami egyszer nem működött az másodszor se fog. A saját bőrömön tapasztaltam meg, nem akarom valaki mással megismételni ezt az értelmetlenséget. Előre tudom a végét. Talán ezek csak kifogások és az igazi indok az, hogy most még nem tudok senkivel sem randizni.

-          Foglalkozz a saját életeddel és ne miattam aggódj! – A kelleténél kicsit élesebben csattant a hangom. Be kéne ismernem, hogy jelenleg nem vagyok elég érett egy újabb kapcsolatra. Mármint ezt akkor mondhatnám, ha nem lett volna előtte még négy... esküszöm, megverem Scott – ot! Akkor sem vagyok kurva csak, mert ennyi kapcsolatom volt! Nem és ezermilliárdszor is nem! Akire jelen pillanatban azt lehet mondani, hogy hülye picsa és seggbe rúgnám, az az unokatesóm. De nem én fogom beavatni a barátját az ő kétes ügyeibe, majd csak rájön magától. Azt nagyobb pofonként élné meg. Az ember csak a saját hibáiból tanul igazán. – Ott van például a következő forduló. Tudod, ti ketten vagytok és úgy...

-          Deborah! – Vágott a szavamba Castiel egy a kelleténél szélesebb vigyor kíséretében, amitől igencsak elkerekedtek a szemeim. Remélem, most jön az a rész, amikor elküldi a jó édes isten tudja hova, mert, ha nem, akkor semmi keresnivalója itt annak a mosolynak. Nagyon nem tetszett, ahogy a barna bigére mosolygott. Mit tervezel Vöröske? Néha mit meg nem adnék azért, hogy gondolatolvasó legyek. – Gyere el jövő hét pénteken a suliba, fellépünk Lysal. Riko is énekel, plusz páran az osztályból.

-          Mi a fasz? – Leginkább magamtól kérdeztem, de azért annyira halkra nem sikeredethetett, hisz Lysander értetlenül meredt rám. Tudtam, hogy nem nekem szól, hanem a meghívásnak. Én se értettem annyira a helyzetet és minél hamarabb választ akartam kapni a kérdéseimre.

-          Ez egy randi? – Ha igen elokádom magam, utána lelövöm a srácot és őt pedig a bige követi. Haljanak csak meg a szerelmükkel együtt. Mondjuk, ki vagyok én, hogy beleszóljak Castiel szerelmi életébe? Még akkor se lenne túl sok közöm hozzá, ha maga az Angol Királynő lennék, de így, hogy csak a barátnője unokatestvére vagyok, szinte semmi keresnivalóm benne. Bár szívesen a szemükbe mondanám, ilyen kis képmutatóan, hogy amit művelnek az nem szerelem. Még csak nem is stabil a kapcsolatuk. Egyszerűen a hevességük, a vágy az egyetlen összekötő szalag, ami egyben tartja őket. Olyanok, mint a nyulak a párzási időszakban. Úgy izegnek – mozognak egymás körül, a folytonos távolság pedig csak fokozza a hangulatot a viszontlátás pillanatában.

-          Mond csak Lys, a barátodnak elmentek otthonról? – Sziszegtem a fiúnak, miután feltűnés nélkül megfogtam az ingujját és arrébb rángattam. Mondjuk, biztos, hogy feltűnt nekik, csak nem szóltak róla. Az a csaj túlságosan is elégedettnek látszott. Idegesített és leakartam törölni az arcáról azt a vigyort. Annak nem sikerült megnyugtatnia, hogy Lys is ugyanolyan értetlenül és tehetetlenül állt a dolgok előtt, ahogy én. Csak velem ellentétben ő aggódott is a fiú miatt.

-          Nem tudom. – Ismerte el szomorúan és aggódva nézett a beszélgetők irányába. Mondjuk annyira lehalkították magukat, hogy tényleg semmit nem hallottunk. Titkos cselszövés? Ha annyira titkolózni szerettek volna, el kéne minket küldeni és csak utána nekiállni szervezkedni. – Azt hittem, hogy ismerem, de fogalmam sincs, hogy mire készül.
Mondjuk az egy pozitívum, hogy elismerte a fiú. Mintha egy kicsit felelősnek érezné magát a dolgok történte miatt, ez pedig elszomorított. Mondjuk, ha Castiel is olyan nehéz eset, mint Sue, akkor többé nem kérdőjelezem meg egy döntését se, csak részvétemet nyilvánítom. Mert rajtuk aztán tényleg soha a büdös életben nem tud kiigazodni az ember. De ilyet nem mondhattam éppen ezért csak bátorítóan megsimogattam a karját. Ez azt akarta jelenteni, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, megoldjuk, bár először a saját életemet kéne rendbe hoznom, meg az ehhez hasonló baromságok, amikkel az emberek másokat szoktak nyugtatni. Nekem valahogy sohasem sikerül. Nem is értem, hogy miért.

-          Akkor jövő hét pénteken, csá! – Még ki is kísérte a lányt, amitől csak még jobban felgyülemlett bennem a feszültség. Nagyon jó magyarázattal kell szolgálnod Cassy vagy netán megeshet, hogy megverlek itt az anyukád szeme láttára.

-          Várj.. mi a... még meg is puszilta. – Talán csak egy kicsit feltűnőek voltunk a fiúval, ahogy az ablakból leskelődtünk. Nem tehettünk ellene, emberi mivoltunkból fakadt ez a kíváncsiság. Ráadásul az aggodalom egy felettébb erőteljes tulajdonság, ami néha meggondolatlanságokra sarkallhatja az embereket. Mint például Lysandert. Nem híve a leskelődésnek, kémkedésnek meg ezeknek, de most olyan szokatlanul viselkedett a barátja, hogy az elveit megtagadva ehhez a módszerhez folyamodott.

-          Nagyon aranyos párt alkottok. – Hallottuk meg mögülünk Valéria hangját, aki egészen eddig hallgatott és néma megfigyelőként volt jelen. Nem is igazán törődtünk a mondandójával csak egyszerre elmotyogtunk egy köszönömöt. Most már teljesen mindegy ki mit gondol. Szerintem Alexy szülei még mindig abban a tévhitben élnek, hogy a fiúknak van egy barátnője. Mit számít nekem az, ha Castiel anyukája Lysander barátnőjének hisz? Most, hogy eszembe jut... meg kell kérdeznem a fiút, hogy miért hazudta be a bigének ezt. Nem lehet véletlen.

-          Beléd meg mi ütött?! – Támadtam szinte neki egyből, amint belépett az ajtón. A mellkasát is megböködtem párszor a hatás kedvéért, de a harmadik után közölte, hogy letöri az ujjamat, ha nem hagyom abba. Elég fenyegetően hangzott, így kivételesen eleget tettem a kérésének. – Ez akkor sem válasz a kérdésemre.

-          Lys, megvan, hogy mit fogunk énekelni jövő hét pénteken! – Rikkantotta boldogan a vörös sörényes, ami bár jó hír volt, de nem értettem, hogy hogyan kapcsolódik a témához. Engem az érdekelt, hogy miért viselkedett ilyen kedvesen a barna bigével. – Gyere, húzzunk próbálni!

-          Én is itt vagyok még! – Kiáltottam felháborodottan a fiú után, aki már fel is rohant a lépcsőn. Csak egy bocsra tellett tőle, amitől hitetlenül meredtem magam elé. Ennyivel azért nem rázhat le engem, főleg azok után, hogy szem és fültanúja voltam mindennek. Most már csak azért is ki fogom deríteni, hogy mit tervez ez a gyerek. Ha őrültséget, akkor talán még meg is állítom, feltéve, hogy milyen hangulatban leszek az adott pillanatban. – Mégis honnan jött neki az Isteni jel?

-          Majd fönt elmondja. – Lassan Castiel után sétáltunk, közben én próbáltam feltűnés nélkül felmérni a házat. Az egy köztudott tény, hogy utálok mások szüleivel megismerkedni, a rész elején már kifejtettem, ha nem rémlik, olvasd vissza. Viszont van valami, amit imádok. A házakat alaposabban szemügyre venni. Egyszerűen késztetést érzek arra, hogy kívül – belül megcsodáljam, minden egyes kis zugát az emlékezetembe véssem. Ki tudja, lehet, hogy a végén lakberendezőként fogok dolgozni, hisz olyan konkrét elképzeléseim vannak arról, hogy mi mivel illik össze, hogy lehetne elrendezni a bútorokat, a tárgyakat, milyenek lennének a színek. Az ikrek házával például teljes mértékben elégedett vagyok, szinte semmi kifogásolni valóm nem volt, maga a kompozíció, de főleg a kert az, ami a szívembe lopta magát. Az egész ház gyönyörű, rendezett és olyan sok szeretet lapult benne. Roderica nagyon büszke lehet magára és a munkájára. Csak nem bízza másra azt, amit ő is ugyanúgy el tud végezni. Hisz lakberendező.
Amikor először megpillantottam Castielék házát, akkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy semmi rendkívüli sincs az előttem elterülő kétemeletes családi házban. És nem is volt. Teljesen átlagos, amit a normális családi körülmények között élők megengedhetnek maguknak. Viszont a kert elrendezése és kinézete mögött meglehetett látni a rejtett üzenetet. Aki csak egy futópillantást vet rá, annak fel sem tűnik, annyira mélyen rejlik az üzenet. A járókelők csak egy szép kertet látnak, ami zöldell. De nekem szinte a képembe üvöltöttek a jelek. Csupa olyan növény, virág, amire kevés időt kell szánni. Ráadásul kövekből is feltűnően sok volt, és bár el voltak rendezve, mégis magáért beszélt ez a tény. Amint házon belülre kerültem, akkor egyre jobban fojtogatták a tények a torkomat. Szép volt, meg minden, de... számomra mégis olyan üres. Hiányoztak a házból az emlékek. A dolgok, amiknek hála azt mondhatták volna Castielék, hogy igen, ez az ő házuk. Szinte még a családnak is ridegnek és idegennek hathatott.

-          Olyan hideg ez a ház... – Mondtam halkan Lysandernek, miközben végighaladtunk egy emeleti folyóson. Reméltem, hogy megérti mire céloztam, ha már ő olyan elvont gondolkozású. Sokszor merül a gondolataiba, álmodozó típus, értenie kell. És valószínűleg eljutott az agyáig az üzenetem, hisz óvatosan megfogta a kezem. Érezhette, hogy kényelmetlenül érint ez a tény, sőt maga a környezet is.

-          Gyertek már, szobán belül romantikázzatok! – Vajon mennyire lenne mérges, ha összetörném a gitárját a fején? Csak mert emberfeletti a késztetést éreztem. Utána pedig megtudakolnám, hogy mégis miért hazudott egy csomót a csajnak, aki valószínűleg az exe.

-          Castiel... – Kezdtem lassan és higgadtan. Illetve az utóbbival csak próbálkoztam, mert az nem tartozott az erősségeim közé. – Ugye tudod, hogy csak a fejedben vagyunk még együtt?

-          Igen, akkor miért fogjátok még mindig egymás kezét?

-          Hol a gitárod? – Néztem körbe egy nagy mosollyal az arcomon. Meg is pillantottam a szoba sarkában, olyan gyanútlanul állt ott, nem is tudta, hogy ma kettétöröm a tulajdonosa fején. Tényleg a nagy szája lesz egyszer a végzete, ebben egészen biztos vagyok. Az is lehet, hogy én veszem el az életét, sőt talán pont ma. Semmit se tudhatunk biztosra.

-          Arra most nem lesz szükségünk. – Ezzel a mondattal felénk is fordította a laptopját, így rálátást nyertünk a képernyőre. Egy zeneszövegekkel foglalkozó oldal volt megnyitva. Sőt a fiú már rá is keresett a kiszemelt dalra. Legelőször a címen akadt meg a tekintetem. Azon kívül, hogy nem ismertem még az jött le, hogy szerintem nem éppen a legjobb választás. Bár lehet, hogy nem is arról szól, amire először gondolna az ember, gyakran előfordul az ilyesmi. Szóval elolvastam a szöveget is. Majd még egyszer hátha félreértettem valamit. De nem történt félreértés, ugyanaz virított ott feketén – fehéren, angolul. Nagyon próbáltam felfogni a történteket, de egyszerűen kiszakadt belőlem a hisztérikus röhögés. Jézusom, ezt nem hiszem el. Ha ezt tényleg előadják, én lehidalok és mindenki füle hallatára elismerem, hogy ő a legbátrabb ember a Földön és tisztelem. Mert a szöveget olvasva rájöttem, hogy miért hívta meg Castiel a barna bigét. Bár nem tudom, mi történt kettejük között, de ha van egy sütnivalója a libának, akkor leesik, hogy neki fog szólni a szám. Egyedül neki. Igen, annyira látni akarom a csaj arcát a felismerés pillanatában! Ha Isten nagyon kegyes kedvében van, akkor még arra is lehetőségem nyílik, hogy levideózzam. De ritkán van ilyen jótékony hangulatban.
Komolyra fordítva a szót örültem annak, hogy a fiú meglátta a fényt a sötétbe, a lehetőséget és ezért le a kalappal előtte. Ezek szerint tudta, hogy miért kapta az élettől a pofont. Ez nagyon jó jel, főleg azért, mert most már azt is tudta, hogy hogyan vágjon vissza.
Aznap délután nagyon jól éreztem magam a fiúkkal, még arról is sikeresen megfeledkeztünk, hogy holnap irodalom dogát írunk. Az csak egy mellékes kis tény volt és miután felrémlett rögtön el is feledkeztünk róla. Amíg én az ágyon ülve hallgattam őket, ők gyakoroltak. Közöltem, hogy létrehozom a rajongói klubjukat, de Castiel közölte, hogy Lysandernek már van. Hát ez nagyon váratlanul ért és olyan abszurdum. Főleg miután beavattak, hogy egy általános iskolás lány hozta létre, aki mániákusan üldözi a fiút. Ha nem kiskorúról lenne szó, akkor már egészen biztos feljelentettem volna. De Lysander túlságosan is kedves ehhez. Ő magába temeti a fájdalmát és addig tűr, ameddig bele nem roskad.

-          Akkor most már biztos, hogy azt éneklitek? – Kérdeztem másnap a fiúktól, akik először egymásra, majd rám néztek, végül bólintottak. – Király, jól meg fog lepődi a bige.

-          Szádra lakat Hercegnő, azt akarom, hogy mindenki más is meglepődjön. Deborahról pedig egy szót sem! – Az mondjuk nagyszerű hír, hogy ők megoldották a mit énekeljük dilemmájukat, de én még mindig tétlenül állok a dolgok előtt. Viszont van még több mint egy hetem, addig csak kigondolok valamit.

-          Üljetek le! Ez neked is szólt Riko. – A becsöngetés pillanatában belépett az osztályfőnök a terembe, a dossziéit pedig lerakta az asztalra. Csak unottan pillantottam a nőre, aki az idő elteltével megtanult nem tartani tőlem, sőt már szembe is tudott szállni velem. Igazán bámulatos eredmény. Meg is tapsolnám, de inkább kihagyom. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, de ő erre csak felvonta a fél szemöldökét, így ráhagytam, bekussoltam és leültem a helyemre. Higgye csak azt, hogy fölöttem áll a listán. Mondjuk ebben az iskolában minden tanárt egytől egyig lenézek, kezdve azzal a hájas kocával, de erről neki nem kell tudnia. – Fontos megbeszélnivalóink vannak.

-          Mint mindig... – Morogtam leginkább magamnak, utalva arra, hogy akármi történjen, ezzel kezdi az osztályfőnöki órákat. Mondjuk az is igaz, hogy általában igazat is mond, de sokszor képtelen a dolgok végére érni, hisz az osztályom egy rakás marhából áll, akik képtelenek elkussolni negyvenöt perc erejéig. Ha ennyi ideig nem tudnak megmaradni a seggükön, tudják hol az ajtó, menjenek vissza az oviba. Ott erre készítik fel a gyerekeket.

-          Jövő hét szerdán művészeti napot tartunk, ami egyben nyílt napként is funkciónál. – Kezdte, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Nyílt nap... ami egyet jelent azzal, hogy a szüleink láthatják, mit művelünk a suliban. Ha jobban belegondolok, akkor nekem nincs mit titkolnom, de esélyem van arra, hogy anya és apa eljöjjenek. Talán akkor elkezdődhet valami közöttük. Ezért az egyért meg kell kockáztatnom, hogy minden katasztrófába torkollik. – Kaptok egy – egy lapot, ahol be kell jelölnötök, hogy melyik tevékenységen szeretnétek részt venni kedden. Egész nap azon a művön fogtok dolgozni, szerda délelőtt pedig előkészítitek a nyílt naphoz szükséges dolgokat.

-          Tanárnő, mi lesz, ha mindenki ugyanazon a tevékenységen akar részt venni? – Akkor senkinek sincs egyénisége vagy pedig nagyon hasonlóak vagyunk. De mivel biztos vagyok abban, hogy mi ketten nagyon más személyiségek vagyunk, így képtelenség, hogy ugyanoda kerüljünk. Ha valami megmagyarázhatatlan katasztrófa során mégis megtörténik ez a baleset, akkor öngyilkos leszek. Várjunk csak... nem, van még mit elintéznem. Inkább őt nyírom ki, senkinek se hiányozna, ebben egészen biztos vagyok. Talán a sleppjének, de még abban se vagyok biztos.

-          Amber, ne légy hülye! – Ezt a pillanatot meg kellett volna valakinek örökítenie! Egy tanár az ittlétem során először nevezte azt a szőke hetérát hülyének! Oscar – t neki, Nobel díjat, tököm tudja mit! Megérdemli a nő, még ha megint el is felejtettem a nevét.... Olyan kevésszer van vele óránk és általában mindenki tanárnőnek hívja... a franc tudja megjegyezni. Valószínűleg rajtam kívül mindenki, hisz lassan két éve az osztályfőnökük. – Mindenkinek más az ízlése, az ideálja. Egyszerűen mondva, amit kérdeztél, az valósággal lehetetlen.

-          Ez egész iskolás program? – Kérdeztem, mert egy gondolat szöget ütött a fejemben. Fogalmam sincs, hogy hány tevékenység közül lehet választani, de abban biztos vagyok, hogy az a négy évfolyam nem fog elférni.

-          Szerdán a tízediknek és a tizenkettediknek lesz nyílt napja. Mivel a végzősök április végén elballagnak, így úgy gondoltuk, hogy így sokkal egyszerűbb lesz összerakni az évfolyamokat. – Ezt a baromságot, de nyugodtan folytassa, én nem zavarom meg. – A kilencedikesek és a tizenegyedikesek addig tanulmányi kiránduláson vesznek részt, ami nektek májusban lesz. Értelemszerűen nekik akkor lesz a nyílt nap. Egyéb kérdés?
Mivel nem volt, így a tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig rájöttem, hogy e közül az öt opció közül egyik sem nyerte el a tetszésemet. Festés, szobrászat, videózás, fotózás és varrás. Mivel köztudottan ügyetlen vagyok, így az utolsót már így előre le is passzolom. De ha már itt tartunk, akkor ennyi erővel a szobrászatot is. Marad három... festeni se tudok valami szépen, leégetni pedig nincs kedvem magam. Még egy kihúzva a listáról. Szóval videózás vagy fényképezés? Ez rólam kéne, hogy szóljon mégis akaratlanul is feltettem a kérdést magamnak, hogy a többiek mit választanának. Csak, hogy legyen társaságom, vagy valaki, akit nem utálok. Mivel írás foglalkozás nincs, így fogalmam sincs, hogy Lysander mit fog választani, Peggy pedig valószínűleg ezek után a fotózáshoz fog ragaszkodni.  Videó játékozás sincs a listán, szóval lehet, hogy Armin el sem jön. A többiek pedig jelen esetben hidegen hagynak, Alexyt leszámítva. De ő egész biztos varrni fog. Azt hiszem, videózni fogok. Be is karikáztam azt a kockát, pedig valószínűleg máshogy kellett volna jelölnöm.

-          Mit választottál? – Igazából én senkitől sem akartam megkérdezni, legyen meglepetés alapon, de természetesen voltak kíváncsi egyedek, akik nem bírtak várni az eredményhirdetésig, amit holnap tudunk meg. A mi osztályunk létszáma tizenkilenc, a bátyáméké tizennyolc. Ha így vesszük akkor minden tevékenységen egész biztos részt vehet hét ember, az a maradék kettő pedig el lesz szórva oda, ahová menni akartak.

-          Videózás. – Iris nagyon csalódottnak tűnt, amin pedig meglepődtem, hogy Alexy is, aki a téma hallatán odafurakodott hozzánk. Mindketten a festészetet választották, amitől egy kicsit összezavarodtam. Tűzbe tettem volna a kezemet azért a tippért, hogy a fiú a varrást fogja választani. Ezek szerint nem ismerem annyira, mint hittem. De nem baj, jó ez így. Ő is ugyanúgy meglepődött rajtam, azt hitte fotózni fogok. Úgy tűnik, ez a meglepetések napja. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy a bátyám mi mellett voksolt, ő egyikben sem annyira jó. Nem éppen művész lélek, inkább reál beállítottságú. Szörnyű, hogy senkiről se tudom megállapítani, hogy milyen tevékenységet választana. Amit végképp nem gondoltam volna, hogy Castiel is a festészetre voksolt. Lehet, hogy Amber nem is mondott olyan nagy hülyeséget? Eddig akárkivel is beszéltem, mindegyik ugyanazt jelölte meg. – Kösz, hogy megvártál.

-          Szívesen, bár már egy órája otthon lehetnék. – Mosolygott rám a bátyám, én pedig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a mondatát. Tudod Nigel nem mindenki lehet végzős, aki mindjárt ballag, ráadásul kevés óraszáma van. Csak az utolsó miatt irigylem, amúgy sajnálom, borzalmas lehet egy érettségi.

-          Hallottad, hogy milyen szuper lehetőséget adott ez a szar iskola? – Ezután részletesen beavattam a szuper és minden valószínűséggel esélytelen tervembe. Az utóbbi megállapításommal még a fiú is egyet értett. Szerinte jobb lenne elengednem, mert anya már meghozta a döntését. Gondoljak csak vissza arra, hogy azzal az undorító féreggel közös házat néznek. Mintha a miénk nem lenne elég jó neki! Szerintem tökéletesen elférnénk még egy kisbabával is, betoljuk a kiságyat a bátyámhoz vagy egyszerűen átalakítjuk a vendégszobát gyerekszobává. Az első megoldásomat egyből meg is vétózta, amit valamilyen szinten meg is értettem.

-          Milyen napotok volt gyerekek? – Anyát a dolgozószobájában találtuk meg. Az asztala fölé görnyedve írt valamit, de amikor beléptünk, akkor lefordította. Olyan De ja Vu érzésem támadt és nem a jó fajtából. Amikor Sue ott aludt nálunk, akkor ugyanezt tapasztaltam. Viszont a mostani viselkedésén már meglepődni se voltam hajlandó. Annyira megváltozott az utóbbi időben, hogy ez már egyáltalán nem is számított furcsának.

-          Nagyon jó! – A bátyám az asztalra támaszkodott és próbált úgy helyezkedni, hogy a lapokra rálátást nyerjen. Ha csak nincsenek röntgen szemei, akkor fogalmam sincs, mit forgat a fejében. Bármi is legyen az, támogatnom kell, ezért anya másik oldalára furakodtam be. – Képzeld, kedden művészetek napja lesz a tízediknek és a mi évfolyamunknak. Én a szobrászatokat választottam, Riko pedig...

-          ... a videózást. – Fejeztem be a mondatot, mert látszólag ugyanannyira nem tudott kiigazodni az embereken, mint én. Ez egy kicsit megnyugtatott. Ezek szerint nem vagyok egyedül! A másik viszont, hogy semmit érdeklődést nem láttam anya szemeiben, mintha csak kényszerből hallgatna minket. Ha sürgősen nem változtat a magatartásán, akkor én... akkor... hát... megint elmegyek? Ezt sajnos nem vethetem be. Kyle kidobott, apa szintúgy, van még más hely, ahol lakhatok? Lehet, inkább elmegyek Franciaországba a nagymamához. Vagy Tináékhoz az ország másik végébe.

-          Hát ez... nagyszerű! – Ennél azért jobban is próbálkozhatnál, mert ez elég gyengére sikeredett anya. Senki se venné be, a gyerekeid pedig főleg nem.

-          Igen, nagyszerű.... és tudod mi a még nagyszerűbb? – A lelkesedés legkisebb hiányában, most már nem is akartam annyira elhívni anyát a nyílt napra. Megpróbálkozok apával, talán neki számítunk annyit, hogy figyeljen ránk és érdekelje, amit mondunk. Anya meg sem érdemli őt! Vagy lehet, hogy nagyszerűen kiegészítik egymást, csak még nem tudunk erről. Annyi viszont biztos, hogy Mr. Lewis megdögölhet, amiért egy kötélen rángatja anyut. Mióta megjelent az életünkben, azóta ami elbaszódhat az elbaszódott. Mondjuk még nem csaptak ki a suliból, ennek jelentenie kell valamit. Mondjuk azt, hogy leállíthatnám magam, ha már van egy igazgatóim. Várjunk csak... ha a szüleim a suliba jönnek, akkor az igazgató könnyedén megtalálhatja őket és akkor... nem! Ebből semmi jó nem sülhet ki! Ezennel megvétózom, hogy eljöjjenek! Anya háta mögött próbáltam a bátyámnak kézzel – lábbal elmutogatni, hogy terv lefújva. – Szerdán nyílt nap lesz, mit gondolsz, el tudsz jönni?

-          Ha nem az se baj! – Tettem hozzá sietve, mire Nigel áthajolt hozzám és beleütött a karomba, ezzel jelezve, hogy ideje befognom a számat. Bocsánat bátyus, de vannak saját, önző érdekeim, amikből nem tudok engedni.

-          Én tudok szabadságot kivenni, de Dean nem. – Ennél jobb hírt nem is közölhettél volna. Ki nem állhatom azt a férfit, legyen akármilyen sármos és kedves is a mosolya. Kéne valami jó metaforát találnom arra az alakra. Vagy hasonlatot. Ha elég erősen koncentrálok, akkor biztos eszembe jut valami ütős. Kívül egy mutatós gyümölcs, de ha az ember közelebbről nézi, akkor férgek enyészik szét az egészet.

-          Miért nem? – Nem tök mindegy az neked?! A lényeg az, hogy maradjon a tíz méteres hatótávolságomon kívül. Neked lehet, hogy nincs bajod vele, de minden jel szerint azért, mert fiú vagy. Yui is elmenekült előle, azt viszont még nem sikerült kiderítenem, hogy miért. Ő pedig nem fogja elmondani, amiért előbb vagy utóbb, de el fogom picsázni. Nagyon jól értem, miért nem hajlandó elmondani, de elfogadni képtelen vagyok. Mégiscsak a húgomról van szó! Aggódom miatta, de kár, hogy a saját anyja nem. Az a nő már annyira nem vesz részt az életünkben, hogy nem is hívhatja magát az anyánknak. És ez... elszomorít.

-          Más a munkabeosztásunk. – Anya lassan felállt, én pedig csak meredten bámultam a hasát, ahol az egyetlen reményem növekedett. Ha ő meghal, akkor vele együtt minden odavész. Muszáj lennie megoldásnak, ami kivezet a sötétségből. Annak a kisfiúnak élnie kell, bármi áron. – Ő ügyvédként dolgozik.

-          Miért, te nem? – Igazából fogalmam sincs, hogy mivel is foglalkozik igazából, mi a munkabeosztása vagy ezekhez hasonló dolgok. Sohasem mesélt különösebben róla, mert tudta, hogy úgy se érdekel. Nagyon is igaza volt.

-          Én ügyészként. – Fogalmam sincs, hogy mi a különbség a kettő között, de jó tudni. Mondjuk úgy, hogy egy kicsikét szánalmas ez a tény, de vannak dolgok, amik egyszerűen nem működnek. A mostani helyzet egyszerűen ilyen. Ha megszabadulok attól a rothadó gyümölcstől, akkor talán kivirágozhat a kert. És ha már itt tartunk, akkor az egyik kertészt is mozgósítanom kell. Mondjuk mióta kidobott nem is igen beszéltem vele, sőt egyáltalán nem. Aminek már két napja. Nem is tűnik olyan hosszú időnek, pedig az több mint kétezer perc, ha jól számolom.

-          Tudom, milyen kényes vagy ezzel a témával kapcsolatban, éppen ezért gyors leszek. – Kezdtem bele rögtön, amikor felvette. Meg se vártam, hogy megszólaljon. – Jövő hét szerdán nyílt nap lesz az iskolánkban. El tudsz jönni a kedvemért?

-          Nem. – Mondjuk egy kicsit szíven ütött a tény, hogy még csak nem is habozott a nem előtt. Gondolkozás nélkül kimondta, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem is akar eljönni. Arra azért nem számítottam, hogy miután kidob, minden kapcsolatot megszakít velem. – Nem tudok szabadságot kivenni ilyen hirtelen.

-          Nagyon hasonlítotok az apáddal... – Mondtam ki végül. Csak azzal a féreggel ellentétben Kyle hírének egyáltalán nem örültem. Rá számítottam és bár nem lehetek önző, hisz az indoka teljesen jogos, mégis... ezt annyira nehéz elfogadni. Ha valaki fontos számodra, akkor akaratlanul is számítasz rá, történjék is bármi. És nekem Kyle nagyon fontos. Éppen ezért nem fogom hagyni, hogy eltávolodjunk egymástól. Kerüljön ez bármibe is.

Az elutasító válasz után nem is bírtam tovább egy helyiségben maradni azzal a férfival, aki éppen arról fantáziált, amint a fia levetkőztet. Vagy ha nem is fantáziál, akkor utal rá. És ez undorító. Nem is értem, ha anya mit lát benne. Azon kívül, hogy a fiáéhoz hasonló kinézete.... nem, Kyle sokkal helyesebb, okosabb, nemesebb lelkű. De valami nem akart összeállni... így erőt vettem magamon és egy újabb táska bepakolása után visszamentem a sátánhoz.

Írói utószó: Tisztában vagyok azzal, hogy a Bud Spencer - től választott idézet sehogy se kerülhetne be a történetbe, hisz Kyle 2014 - ben halt meg. De megláttam és rögtön tudtam, hogy ez lesz a tökéletes. Gondoltam szólók és megértitek mégha ügyelek is arra, hogy olyan zenék ne kerüljenek be a történetbe, amik akkor még nem jelentek meg, de ma már igen.

Ez a rész kicsit más lesz.
Igazábóla  történet szempontjából lényegtelen, töltelék.
Azt is mondhatjuk, hogy filler.
De ezt a részt már régen elkezdtem írni!
Azt is mondhatjuk, hogy élveztem, kicsivel jobban felépíthettem egy világot.
Azért remélem valakinek tetszeni fog ez a történettől különálló rész.

Tovább»

Igazándiból nem hiszek a véletlenekben, mert egyszerűen képtelenség, hogy létezzen. Van, hogy azt hallom az emberektől, a szerencse az véletlenek sokaságából áll össze. Az a helyzet, hogy nem vagyok sok istenhívő, a rómaiak vallását nem érzem a magaménak, így nyílván Fortunát se ismerem el. És itt le is zárul, hogy miért nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben. Bár néhanapján elhagyja a számat az istennő neve, de attól még nem változtat a tényeken. Mindkettőnek ő az istene. Ez pedig sok mindent megmagyaráz. Régebben olvastam, hogy sok minden saját magunkon múlik, valamennyire az önbizalmunkon és a gondolatainkon. Ha elhiszem, hogy például megnyerem ezt az idióta versenyt, elképzelem, hogy mit kapok érte cserébe, akkor bevonzom, felkészítem magamat az eshetőségre. Ez csak egy példa volt, de nyílván nem szeretném megnyerni.

Hagytam magamnak egy szusszanásnyi időt, ez alatt a mikrofont szorító kezemet bámultam.

- Azt hiszed, ezzel egyedül vagy így? – Horkantottam, jelezve a véleményem az egészről. Ennyit arról, hogy tíz éve legjobb barátnők. Mindig változik az a lány, sehogy se tudok kiigazodni rajta. Lesz egy elérhetetlen pontja, amit magának tartogat. Miközben én a fiúkkal társalogtam a kamerák a helyükre kerültek, Tony pedig énekelni kezdett. Igazság szerint számíthattam volna arra, hogy valami ilyesmit választ. Ki ne hatódna meg attól, ha az Európát adná elő gyönyörű hangjával és meggyőző színészi tehetségével? 

Nem, a címmel még véletlenül se akartam utalni a filmre, de még a könyvre se. A kedélyállapotomat próbáltam művészien kifejezni, de ezek szerint nem jött össze. Röviden: a szürke egy lehangoló és ocsmány szín. Nem véletlenül használják az esős idő ábrázolásához vagy a szomorú, depressziós képekhez. Egyszerűen elmegy tőle az ember életkedve, olyan semleges és üres. Senkinek érzi magát tőle az ember, eltűnik a sok másik között. Elméletileg egy fokkal barátságosabb szín, mint a fekete. A szürkével nem fejezzük ki a gyászt, sőt még a depressziósokon se látom és mégis... megtudom érteni. Én is inkább a fekete mellett voksolok, és nem szeretném megmagyarázni az okát. Valamilyen szinten magam is depressziós voltam, egyszer még öngyilkos is próbáltam lenni. Ironikus vagy sem, de a franc gondolta volna, hogy másnap meghal Kyle. Természetesen tudtam, hogy nem leszünk örökre együtt, engem se ejtettek kiskoromban a fejemre. Persze, szép volt kislányosan arról ábrándozni, hogy, amíg a halál el nem választ, de valljuk be... az élet egy rosszul megrendezett film. Őszintén, melyik az a film, aminek senki sem tudja mi a vége vagy, hogy mikor fejeződik be? Az egész egy talány, semmit se lehet biztosan tudni. Mi a csattantó, kik a főszerepelők, egyáltalán milyen műfajú? Vígjáték, dráma, thriller, krimi, fantasay, ponyvaregény? Hát... legalább a fantasyt azt biztosra kilőhetem. Elnézve az elmúlt éveket tuti, hogy valami elcseszett szappanoperába vagy vígjátékba csöppentem. Azokban történik csak ennyi minden. A rendezők meg biztos azt hiszik, hogy a nézők hasukat fogva, a lábaikkal tapsikolnak a képernyő előtt, ha a szereplőket annyi dráma éri, hogy kiteszik a lelkivilág skáláján a szürke bizonyosan sok árnyalatát. Hát abból nem esznek, még csak az kéne, hogy az én nyomorúságom nyújtson szórakozást másoknak! Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Nem, a rohadt életbe is! Megvan a magam baja is, miért törődjek másokkal, akiket méghozzá nem is ismerek? Azért vannak a pszichológusok és a terapeuták. És már csak azért se fogok telefonálni Andornak a beállt krízis miatt. Itt van a halott pasim apja, ráadásul valami hihetetlen véletlen folytán ő lett az új kémiatanárom, erre az elbűvölő három hónapra. Az szinte semmi, fél lábon ugrálva is kibírom. Talán... három hónap sok mindenre elég. A Fairy Tail – ből okulva egy perc is sorsfordító következményekkel járhat. Azt hiszem a magam hülyesége miatt kerültem verembe.

- Fejezd be! – Eljutott a tudatomig, de nem tudtam miért kellene neki engedelmeskednem. Azt akarja, hogy megfulladjak? Mindjárt ott leszek... csak egy kicsit kell még próbálkoznom.. Felfelé löktem magamat, mégis... mintha... valami rám nehezedett volna. A kezeim sajgóan fájtak, valami pedig egyre csak visszahúzott. A karomat szorította, magához ölelt, karjaival átfonta a mellkasom és visszafojtott hangon könyörgött, susmorgott a fülembe. Arra kért, hogy fejezzem be és még millió szitokszót társított hozzá. Annyira... őszinte volt, hogy... hirtelen a felszínre buktam és hatalmas levegő vételt követően előrebuktam. De az a látvány, ami fogadott... sohasem fogom elfelejteni. Rémült, majdnem hogy űzött tekintetemet visszaverte a törött tükör. Arcom halottfehérbe burkolózott, szemeim ijedten kerekedtek ki, ruhám pedig izzadságtól nedvesen tapadt a testemhez. A fájdalom intenzíven hatolt belém. Remegtem, egész lényemmel... mégis lenéztem. A kezem... csípős fájdalom járt át, ahogy néztem a saját vérem. Megannyi szilánk hevert előttem, néhány darab viszont a kezembe fúródott. Szóval, ez lett volna az a fájdalom, amit éreztem? Betörtem a tükröt és, aki megállított az nem lehetett más, mint Kyle. A hangja visszarángatott a valóságba.