- Már megint egy megfejtésre váró rejtvény az arcod. – Mosolygott rám Armin kedd reggel, amikor köszönés helyett inkább csak elterültem mellette a fűben. A fiúnak sikerült rájönnie arra a szerintem egyértelmű tényre, hogy a kertészklub nem tartozik a nagyon keresett helyek közé a diákok körében, így bármikor zavartalanul játszhat. Ha meg valaki keresné és zaklatni szeretné, akkor előbb gondolnak az emberek a könyvtárra, pincére, vagy netán a kémialaborba. Mondjuk az utóbbi elég abszurd ötlet volt tőlem, de sebaj. A lényeg annyi, hogy a természet lágy ölére senki nem gondolna. Engem leszámítva, mert már volt szerencsém megtapasztalni a srác gondolatmeneteit. Most is az üvegház falának dőlve találtam, a kezében egy psp – vel és vigyorogva követte végig, ahogy elvágódok a földön. Miután pár percig nem mozdultam meg, elkezdett bökdösni.
- Armin, örülök, hogy jól szórakozol.... – Motyogtam bele a földbe, de nem volt valami szerencsés ötlet. Valószínűleg ráfeküdhettem egy hangyabolyra, ugyanis minden erejükkel próbálták eltávolítani az illetéktelen behatolót. Vagy fogalmam sincs, hogy mit műveltek, lehet perverz vágyaikat elégítették ki. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor behatoltak a ruhámba. Mondjuk előbb is elkezdhetett volna érdekelni ez a tény, de túlságosan is elfoglalt a lusta vagyok az élethez tevékenységem. Ameddig ők bosszúhadjáratot indítottak ellenem és próbálták meghódítani a testemet, addig én csak a gondolataimba merülve feküdtem. Azt már nagyjából sikerült feldolgoznom, ami a tandemugrásnál történt, de az teljesen más pakliba tartozott, hogy utána mi várt rám otthon. Látszólag a hangyák pont leszarták, hogy mi történt velem vasárnap este, sokkal jobban érdekelte őket, hogy agyonharapjanak, szúrjanak, döfjenek vagy tököm tudja mi a szart műveljenek. Egy ideig tűrtem, de aztán nekik is sikerült áthúzniuk azt a ki nem mondott határt. – Úristen, ezek a melleimet zabálják!
Amikor már kezdett elviselhetetlen mértékeket ölteni a csípések által okozott kín és viszketettség, akkor kaptam egy hatalmas kezdőlöketet. Így történt, hogy Duracell nyuszi módba kapcsolva felugrottam a helyemről és a lehető leggyorsabban próbáltam lerázni az illetéktelen betolakodókat. Még Sue – nak se engedem meg, hogy lásson meztelenül, mit képzelnek ezek a hangyák?!
- Ez valami új esőtánc? – Miután legyőztem ezeket a tetves kis férgeket, utána az irányításom alá hajtom őket és megparancsolom nekik, hogy támadják meg Armint! Megérdemelné, hogy jól seggen harapják ezek a gyilkos hangyák! Akkor legalább már ketten szenvednénk és nem csak én járnék szellemidéző, majom táncot.
Mivel már nem tudtam sehogy se elviselni a kis élősködőket, így döntést kellett hoznom. Leveszem a fölsőmet és véget vetek a problémának vagy még tíz percig idióta táncot lejtek Armin előtt. Mondjuk akár meg is kérhetném, hogy forduljon el vagy menjen a retekbe, de az további kérdéseket szülne, aminek hála később szabadulnék a zaklatóimtól. Mivel Sue ismer és tudja, hogy a barátja nem az esetem és én nem olyan lány vagyok, aki kikezd a legjobb barátnője pasijával, így csak kétszer gondoltam végig a dolgokat, utána nemes egyszerűséggel lerángattam magamról a felsőmet és a fiúhoz vágtam, hogy azért mégse legyen kellemes látványban része.
- Ezt most miért kellett?! – Pár perccel később feleszmélt a kezdeti sokkból, sőt még egy kívánságom is teljesült. Őt is megtámadták a hangyák. Akár még nevettem is volna, ha közben nem én szenvedtem volna ugyanúgy vagy talán még jobban is. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rendmániás, aki még a legapróbb porszemtől is próbál megszabadulni. Vagy mint egy idióta. Bár lehet, hogy másnál a kettő egyre megy.
De ami a legvalószínűbb, hogy úgy néztem ki, mint egy lány, aki valamilyen csoda folytán bekerült a Shaolin leszámolásba és valaki alkalmazta rajta a Hangyák a gatyában Shen-Gong-Wut. Mit ne mondjak, jó alapos munkát végzett. És ha megtalálom azt a tökkel ütöttet – aki, igazából én magam vagyok – akkor seggbe rúgom.
- Hogy letöröljem az arcodról azt az idegesítő vigyort! – Szűrtem a fogaim között, és kínomban elröhögtem magam. Csak is én lehetek az az idióta, akivel ilyen dolgok történnek. Csak máskor általában van rajtam felső is. Azt hiszem, enyhén alulöltözöttnek számítottam, kivéve, ha a vallomásom engedélyezi a nudizmust. Mert akkor még túlöltözött is voltam. – Ah, elegem van! Hogy tudok ezektől az izéktől megszabadulni?!
Sikítottam a kelleténél kicsit idegesebben és vérzett a szívem a ruhám miatt. Végre úgy éreztem, hogy igazán jól nézek ki, a hajam és a sminkem is úgy állt, ahogy kell, erre valami nyomorult hangyák tönkreteszik az egész reggeli munkámat.
- Valaki jön. – Anélkül is hallottam a rohanó lépteket, hogy szóltál volna! Mondjuk nem értettem, hogy miért pont most kapott kedvet valaki ahhoz, hogy meglátogassa a kertészklubot, de ez az én szerencsém! Igazán számíthattam volna erre a fordulatra! – Ez nem az, aminek látszik.
- Én nem ítéllek el titeket. – Hangzott a válasz, én pedig az égnek emeltem a tekintetemet és franciául káromkodtam párat. Én nem tudom, hogy mi van veled Istenem, de azt hiszem, ateista leszek és letagadom még a létezésedet is. Ebben a helyzetben minek szabad örülni? Mert egy teljes pillanatra összezavarodtam. Vajon az jobb, ha nem ismerjük az illetőt, vagy legalábbis ismernünk kéne, de egyáltalán nem ugrik be, hogy ki ő? Mert a hang nagyon is derengett valahol az emlékezetem mélyén, vagyis pár napja hallhattam utoljára. – Kivéve, ha odaráncigáltok a rajztanárhoz. Mert akkor igen.
Megfordultam és összeráncolt szemöldökkel bámultam az illetőt, aki az üvegház falának támaszkodott, pont úgy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Farkasszemet bámultam a lánnyal, fekete íriszei rezzenéstelenül meredtek rám. – Te meg ki vagy?
Megváltozott az arckifejezése, nem igazán tudtam besorolni, de leginkább arra hasonlított, hogy Mi másra is számítottam? Ebből a tekintetből ítélve valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Körülbelül Nathaniel is így bámult rám, ami egyet jelent azzal, hogy már megint fasz voltam. Jól van, kezdjünk el gondolkodni... Mikor is találkozhattam ezzel a lánnyal? Biztos emlékeznék arra az anime frufrura, de mégse ugrott be a név. Talán, ha lenne valami, amit az arcához tudnák kötni. A tekintetem lentebbre siklott és inkább felmértem a ruháját, hátha arról beugrik valami. Fekete nejlonharisnyát, fölötte egy fekete egybe részes ruhát viselt és ezekhez társult egy bő, farmerdzseki. Magas talpú bakancsot viselt, ez az összeállítás pedig nagyon jól állt neki.
- Ah, te vagy a csaj, aki gitárra gyűjt! – Világosodtam meg percek elteltével és eszembe jutott a múlt szerda. Az ujjamat rázogatva mutattam rá, mert nem gondoltam volna, hogy valaha még összefutunk. Nem terveztem megosztani vele, mert már így is egy bunkónak tarthat, de annyira nem ragadta meg a figyelmet. Vagy mondanom kéne? Nem... tartanom kell a számat, jobb színben feltűntetnem magamat és.... ah, hagyjuk mit áltatom magam? Melltartóban lejtettem előtte majom táncot, ezt már nem lehet feljavítani. Rontani azt viszont bármikor lehet. – Még sohasem láttalak a suliban. Mikor jöttél?
- My life... – Húzta el a száját és amolyan Szar az élet arccal bámult maga elé. – Már kilencedikes korom óta ide járok, de te ezt nem tudhattad, hisz csak pár hónapja iratkoztál át. Az se érdekeljen, hogy én szinte minden nap látlak a folyóson. Nem azért, de egy rózsaszín hajú csajt nagyon nehéz észrevenni ebben a kis suliban, ahová alig száz diák jár.
Armin nagyszerűen szórakozott a háttérben, magához szorítva a fehér és vörös kockás ingemet és várta a további fejleményeket. Ha nem szeretném annyira azt a felsőt, akkor megfojtanám vele. Valószínűleg utána én is holtan végezném, de ezt már régen eldöntetett. Sue fogja a vesztemet okozni, csak a körülmények változnak az évek folyamán.
- Ha nem zabálnák agyon a melleimet ezek a hangyák, akkor a cipőm sarka a hátsódba fúródna! – Szinte már toporzékoltam tehetetlenségemben és az se segített a helyzetemen, hogy nézőközönséget kaptam. Ráadásul valaki a közelben felborított egy cserepet, ami hangos csörömpöléssel összetört. Egy húr elpattant a fejemben, én pedig ismételten az őrültség határára kerültem.
- Bro, csak egy macska! – Látva az ideges toporzékolásomat, a lány úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, vagyis a lenyugtatásomat. Édesem, ezt tényleg elhitted? Holmi ismeretlen csaj nem tud négy mondattal lehűteni! Ahhoz, hogy az agyvizem újra normális hőmérsékletet üssön meg, minimum a hangyáknak el kéne tűnniük a melltartómból! Inkább mindenkit hagytam a fenébe és arra koncentráltam, hogy minden élőlény eltűnjön a kosaraimból.
- Azt ne mond, hogy így fogsz kimenni a tömegbe. – Pedig pontosan azt terveztem, hogy én most azonnali hatállyal elhúzok az egyik zuhanyzóba és árvizet eresztek a behatolóimra. Az se számít, hogy ehhez az udvaron kell átvágnom, ahol egy csomó diák lézeng a jó idő miatt. Legalább legyen valami szép látványban is részük!
- Tisztelni foglak érte, eskü. – Tette hozzá Mirtill immáron az előbb említett macskával a kezében. Egy pillanatig mintha ijedtnek tűnt múlva, de a lánynak hamar sikerült megnyugtatnia. Egy elégedett mosoly terült szét az arcán, a kertészklubot pedig dorombolás hangja töltötte be.
Végül Arminnak sikerült visszatartania attól, hogy az iskolaújság címlapján végezzem. Elég bénán, de végül eredményesen lebeszélt az állítása szerint mazochista terveimről. Nem is értettem, hogy miért. Nekem annyira nagyszerű ötleteim voltak! Csak kár, hogy mindegyiknek a végén én ittam meg a levet. Lehet, hogy erre gondolt? Törődjön vele az, akinek két anyja van!
- Lenyugodtál? – Negyed órával később egy forró csokival a kezemben kuporogtam az üvegház falának dőlve, társadalmilag elfogadott öltözékben. Végre visszavehettem az én gyönyörű, csodálatos és kényelmes ingemet. Miután a kinézetem kifogástalan volt, sőt megint dögösnek éreztem magam, utána Armin kedveskedett nekem és vett forró csokit az egyik automatából, hogy a lelkivilágom is ismételten a helyére zökkenjen.
- Hai... – Szürcsöltem bele a forró csokimba és éreztem, hogy az aurám olyan csillogó rózsaszínre változik. A lány valamiért ottmaradt velünk, amiért akár kérdőre is vonhattam volna, de inkább ráhagytam és úgy tettem, mint eddig bármikor, mintha nem is létezne. – Mit szóltak a szüleid az eljegyzéshez?
- Anya gratulált életem egyik legnagyobb hülyeségéhez és közölte, hogy sohasem fogom tudni helyrehozni. – Oh, milyen szép is a szülői szeretet és az a nyes őszinteség, amivel a gyerekeiket megjutalmazzák. – Apu pedig nem mondott semmit, csak azzal a kifürkészhetetlen tekintettel bámult, úgy mintha a bensőmbe látna.
- Mit csináltok itt? Azonnal menjetek a sportcsarnokba! – Amikor reggel megérkeztem a suliba, akkor úgy éreztem, hogy csak rám várt. Alighogy átléptem a suli kapuját szinte rám ugrott és kioktatott a helyes kinézet mivoltáról. Végigkellett hallgatnom, hogy ha az iskola kedvéért ilyen élénkvörös rúzst használok, akkor egy randin mégis hogy fogok kinézni. Az mindegy, de annyi biztos, hogy nem a kémiatanárommal fogom megtárgyalni. – Minél előbb el kell kezdenünk a foglalkozást!
- Magának is jó reggelt tanár úr. – Intettem Kyle apjának, aki erre szúrós tekintettel mért végig. Talán majd egyszer sikerül nem utálnia engem. Valószínűleg olyan váratlan döntés lesz, mint amikor II. József a halálos ágyán egyetlen egy tollvonással visszavonta a legtöbb törvényét. Annyi biztos, hogy senki se fogja érteni a tettei mögött rejlő motivációt.
- Armin, Asakura és... te fogalmam sincs ki vagy... – Pillantott Mirtillre, aki erre megvonta a vállát, jelezve, hogy nem nagyon érdekli egy olyan tanár véleménye, aki nem is tanítja. – Nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mindenki rátok vár, hogy elkezdhessük a foglalkozásokat!
- Nagyszerű, csak tudnak még várni addig, amíg megiszom a forró csokimat. – Tudtam, hogy túlfeszítem a húrt, de nem tehettem ellene. Ha megláttam ezt a férfit, akkor ösztönösen feléledt a versenyszellem bennem, hogy bizonyítsak vagy egyszerűen csak borsot akartam törni az orra alá.
Bár nagyon úgy tűnt, hogy mondana valamit, de inkább csak kidagadó erekkel a homlokán várakozott, mint egy jól nevelt kiskutya. Mindenki hallgatott, ezt a csendet pedig a szürcsölésemen kívül az iskola gondnoka szakította meg. Nem is törődött velünk, amikor elcsoszogott mellettünk és letette az egyik ládára a kis rádióját, amit be is kapcsolt. Az egyik zenés csatornát állította be, hogy ne unatkozzon munka közben. Éreztem, ahogy az egész testemben valami változás megy végbe és megfeszülök a sorok hallatán. „Ők is hallják, amit apám mondott: Ne így üljél, viselkedjél!”
Egy pillanatra néma csend borult rám, azt is lehet mondani, hogy vihar előtti csend. Mi ez a vicc...? Árulja már el nekem valaki, hogy tud ekkora hatást gyakorolni az ember tudatára pár sor? Erősnek kell maradnom, nem szabad engednem, hogy túlságosan is befolyásoljon ez az idióta dal! És mégis... minden igyekezetem ellenére testet öltött bennem. Éreztem, ahogy szép lassan felkúszik a gerincemen és befészkeli magát az agyamba. Olyan volt, mint egy külvilág számára láthatatlan, bennem lezajló robbanás. Tudtam, mi jön ezután mégsem voltam képes megállítani. A fájdalom tompán, lüktetően jutott el a fejembe, miközben a harag vérként folyt az ereimben. Egyszerűen kikészített ez az érzés. Kikészültem már pusztán a tudattól, hogy mi történik velem. Annyira keményen próbálkozok, miért tud legalább egyetlen egyszer meghallgatatásra találni az imám?! El kéne égetnem minden emlékemet arról a napról, a pokol tüzére vetni! Hogy ne tudjon mindig ekkora fájdalmat okozni... hülyeség, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Azon az áruláson túltenni magam képtelen vagyok, intenzívebben fáj, talán, mint eddig bármikor. El kellene felejtenem, hogy tovább élhessek... de minden azon a napon kezdődött el! Valahogy ez nem ment nekem... Az a pillanat az életem részét képezi, az tett azzá, aki vagyok. Gyűlöltem annak a napnak minden percét... hogy lehetnék hálás azért a pillanatért, ami véget vetett a gyerekkoromnak és az álmaimnak?! Valaki árulja már el nekem, hogy egy kilenc éves kislány mégis mit fog fel az ember arcmimikájából és a mozdulatai mögött rejlő üzenetből?! Ő csak azt hallja és érti, amit a szemébe mondanak! Azok a kegyetlen, minden melegséget mellőző, rideg szemek... az emlékezetemben élnek... A pillanat, amikor kimondják azt, amivel már amúgy is tisztában voltál... úgy érzed, hogy most már tényleg valósággá vált. Az a végtelen gyermeki sértettség és harag a szívembe tódult. Hogy lehet egy gyerek szemébe mondani, hogy soha meg sem kellett volna születnie?! Hogy nem akarták... hogy soha nem ismerik el sajátjának...? Hogy... hogy.... Egyszerűen nem értettem! Még felnőtt, vagyis majdnem felnőtt fejjel se tudtam rájönni! Elmondta apa, hogy miért csinálta vagy mondta, de... még ha azt is mondtam neki, akkor, hogy megbocsájtok... ahhoz rá kellett volna szolgálnia az elkövetkezendő időben. Tettem egy szép gesztust és ő a szemetesbe dobta. Miért nem próbálkozik? Ennyire fél anyától? Nevetséges. A szüleim egyszerűen nevetségesek, lehetetlenség felnézni rájuk. Ők nevetségesek, én pedig szeszélyes és következetlen. Azt hiszem, ilyen család voltunk mi.
Előregörnyedtem, reménykedtem benne, hogy ez által gátat szabok a bennem dúló harcoknak, háborúnak, vérontásnak, fájdalomnak. Összeszorított fogakkal próbáltam megálljt parancsolni a szívem mélyéről feltörő káromkodásnak és ordításnak. Sikítani akartam. Megint. Ez jellemző rám, a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám ez az érzés. Az igazság az, hogy féltem és megijedtem. Féltem, hogy elveszítem a józan eszem felett az irányítást és engedek az igazi érzéseimnek.
- Mit műveltél már megint velem, te fasz? – Suttogtam magamnak elszorult torokkal, akadozó levegővételekkel. Mi ez az érzés? Mintha egy fagolyó szorult volna a torkomba. Alig kaptam tőle levegőt, ettől pedig kétségbeestem. Az egész testemmel remegtem, a szemeimbe könnyek tódultak, amiket minél hamarabb próbáltam visszapislogni. Előtte nem sírhatok... nem... inkább a halál! Bárki más előtt lemerném engedni a védelmem, de előtte soha!
- Asakura... – Hallottam a hangját, de azt akartam, hogy tűnjön el és hagyjon magamra! Az ég szerelmére, csak menjen már el innen! Nem tudom, mikor történt, de elvette a kezemből a papírpoharat, amiért egy nagyon kicsit, de hálás voltam. Talán azért is, hogy elzavarta Arminékat. De ezt nem szándékoztam az orrára kötni. Az arcomhoz szorítottam a tenyeremet, hogy ne lássa a könnyeimet. Már sötét foltok táncolnak a szemeim előtt, a levegő pedig összesűrűsödött a tüdőmben. Nehézkesen lélegeztem, a fejem mintha egyre jobban tágult volna, míg eléri azt a pontot, amikor felrobban. Azt hiszem, elértem a határaimat. Ha álltam volna, már biztos a földön kötöttem volna ki. De így most csak remegve összekuporodtam és könnyezve próbáltam levegőt tuszkolni a tüdőmbe. Nem volt valami kellemes érzés. Gyengének éreztem magam. – Asakura... figyelj rám!
- Mit akar?! Tűnjön már el innen! – A legszívesebben visítottam volna. Lehet, hogy azt csináltam, nem tudom. A percek egybefolytak, nem tudtam különbséget tenni. Parázsló tekintettel néztem a férfi barna szemeit, amik mindig olyan haragosan meredtek a nagyvilágba. Most is dühös volt. – Élvezi a helyzetet, igazam van?! Mindig is szenvedni akart látni!
- Mások szenvedésétől én nem szoktam jobban érezni magam. Még a tiedtől sem, bármely meglepő. – Mondta szemrebbenés nélkül, a szavaim pedig csak úgy lepattantak róla.
Utáltam, hogy ilyen nyugodt és nem érdekli, mit vágok a fejéhez. Idegesített. Nem kifejezetten kedveltünk egymást, mégis tanárként és emberként viselkedett velem. Megvárta, amíg lenyugszom, még zsebkendőt is adott. Nem tetszett, hogy ilyen kedves. A maga módján. Vele kapcsolatban semmi sem tetszett. Azt hiszem, ezen nem lehet változtatni. Mivel nem tartozott a kedvenceim közé, így minél hamarabb próbáltam összeszedni magam. Látszott a szemeimen szerintem, hogy sírtam. De nem érdekelt.
- Sajnálom, hogy késtünk. Akadt egy kis probléma. – Amikor az igazgatónő számon kérte, hogy mi tartott eddig, akkor Mr. Werner semmi gond nélkül, ellenvetést nem tűrő hangon lerendezte az ügyet. Onnantól, hogy beléptünk a sportcsarnokba a férfi többé egy perc figyelmet se fordított rám. Nem baj. Örültem neki.
Odasétáltam az osztályomhoz, de ahogy végigfurakodtam magam a tömegen, a hátamon éreztem a pillantásukat. Nem csak az övékét, de tudtam, hogy a bátyám is engem néz. Abban is biztos voltam, hogy amint elszabadulunk erről a szarról, ő ki fog faggatni engem, hogy mégis mit műveltem a drágalátos kémiatanárunkkal. Nem mintha miattam aggódna ennyire, inkább attól félt, hogy valami rosszat tettem vagy mondtam, amivel magamra haragítottam. Az a világ legegyszerűbb feladata, mármint nekem, hisz a puszta létezésem is felkavarja az állóvizét. Ebben az egyben kitűnően teljesítek. Már csak azzal, hogy egy légtérben tartózkodunk sikeresen felbosszantom. Ebből kéne érettségiznem, biztos maximális pontot érnék el.
Akár válaszolhattam volna a többiek kérdéseire, de elég látványosan figyelmen kívül hagytam őket. Nem akartam a történtekről beszélgetni. Senkivel sem. Inkább a tornaterem közepére szegeztem a tekintetem, ahol Borisz egy külföldi bácsikával társalgott. Valószínűleg ő az előadó, akiről a tanárok annyit beszéltek. Egészen kedvesnek tűnt, mint azok az öreg bácsik, akik kiülnek sakkozni vagy malmozni.
- Nem lesz egyszerű, de magukba kell nézniük, hogy megtalálják az ihletet. – Kellemes mély hangja volt, a szemüveg mögött ülő szemek pedig okosan meredtek a férfira. Legalább valaki értelmes alakot kerített az iskola, nem valami jött ment csalót. Mondjuk az egy teljesen más kérdés, hogy Borisz semmit sem értett az előadó mondatából.
- Jó napot kívánok! Kérem, csendesedjenek el! – Már csak két hónap és megszabadulok egy időre ettől az álszent és idegesítő kocától. Már a hangja is rettentően irritált, szinte ösztönösen torzult grimaszba az arcom. Inkább a karkötőimet kezdtem el piszkálni, hátha ezzel kizárom a fejemből a hangját. – Ezen a különleges napon szeretettel köszönthetjük magunk között Mr. Patrick Savin művészeti előadót! Mr. Savin Ausztráliából jött, ahol rendszeresen vannak kiállításai. Egész nap a segítségünkre lesz!
Nem jött össze a tervem, tisztán és érthetően hallottam minden egyes szavát.
Különben is... nekem csak egyetlen egy kérdésem maradt ehhez a férfihoz. Mégis hogy lehet olyan idióta, hogy egészen Ausztráliából eljön pont ide? Ráadásul ezek szerint ott is ugyanezt csinálja. A logikát egyszerűen nem tudtam megérteni. Ha már nagy távolságról beszélünk, akkor az ő helyében inkább Spanyolországot választottam volna. Mindegy, még egy fura taggal bővült a suli.
- Kérem, hívjanak Patricknak! – Akkor az lenne a minimum, hogy maga se kezd el minket magázni, ahogy az igazgatónő teszi idegesítő módon. Fura érzésem támad, amikor egy felnőtt magáz engem. Még a hideg is kiráz tőle. – Ne vesszünk el a formaiságok között! A lehető legnyitottabbaknak kell lennünk a mai napon. A művészet spontaneitás útján születik újjá.
Szerintem ez a bácsika egész egyszerűen eltévedt és valamilyen módon kiszökött az álmomból. Lehet, hogy feltűnt már neki, de ez nem az a Sweet Amoris, ahol két tagozatra bomlik az iskola. Itt nincs művészeti vagy sport osztály. Nem csoda, hogy egy csomó, értetlenkedő pillantás volt rá a válasz.
- Továbbá szeretném megköszönni azoknak a szülőknek a fáradalmait, akik eljöttek lebonyolítani ezt a napot. – Egy pillanatra felemeltem a fejemet, majd inkább úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna. Két anyuka is volt olyan elvetemült, hogy bejöttek segíteni az iskolába. Az egyiküket ismertem, és nem is tudtam nagyon meglepődni azon, hogy itt találom. Roderica a szokásos nyugalmával állt a helyén, a tekintete pedig kifürkészhetetlenül nézelődött. A másik anyukát viszont felismerni se tudtam. Senkire se hasonlított igazán. Magas volt, kész csontkollekció, az arcán megfeszültek az izmok és olyan széles mosollyal nézett körbe, hogy azt utánozni nem lehet, max botoxal. Aranyló, szőke haj és kísértetiesen zöld szemek? Senkire se illett igazán ez a meghatározás. Talán Amber és Nathaniel anyja? Valahogy, nem nézném ki ebből a nőből, hogy engedné a kislányát elkurvulni. Sokkal erősebb egyénisége van annál. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Kérem, menjenek el minél előbb a foglalkozások szerinti terembe! Ott megtudják, hogy milyen téma alapján kell dolgozniuk.
- A szobrászat foglalkozás tagjai jöjjenek utánam! – Mr. Werner nem tűnt túl boldognak, amikor végignézett azon a körülbelül hat diákon, akik odatódultak hozzá. Ott volt a bátyám, Dave, egy ismeretlen csaj, Lysander, Kim és Alexy. Én viszont hálaimát rebegtem az Istenhez, akit ma már vagy háromszor letagadtam. Azt hiszem Péter lettem.
- Én a varrás foglalkozás tagjaival leszek! – Jelentette ki az ismeretlen anyuka, mire az osztályunkból odagyűlt Kentin, Rosalya és Carla. A bátyám osztályából csak az egyik tagot ismertem. Ő is ott volt nálunk az ott alvós bulin. A nevét azt elfelejtettem sikeresen, de annyit legalább tudok, hogy Lily bátyja. Ugye Lily – nek hívták a kiscsajt? Mondtam már, hogy nem valami jó a névmemóriám?
- Én pedig a festészetet választókkal. – Folytatta Armin és Alexy anyukája azzal a kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Arra mondjuk számítottam, hogy olyan foglalkozás választ, ahol nem a fiaira kell felügyelnie. Mindig is érdekelt, hogy Chloe miért nem jár ide. Vagy a Black Stoneba. A húguk mindig is egy kényes téma volt az ikrek számára, nem nagyon beszéltek róla. Vajon Armin dühös lesz, ha kérdezősködök róla?
Ezen gondolkoztam miközben Viola, Iris és Castiel elhaladtak mellettem, hogy odaférjenek a nőhöz. A narancs hajú lány még vetett rám egy aggódó pillantást, mire értetlenül felvontam a szemöldökömet. Senkivel sem terveztem a történtekről beszélni! A véleményem több óra múlva is ez lesz, ezen nem tudnak változtatni. Mielőtt még jobban belehergeltem volna magam a témába észrevettem, hogy Mirtill is elkezdte követni az ikrek anyját. Elkezdett a vörös loboncos sráccal beszélgetni, ezek szerint ők azóta nagyon összehaverkodtak.
- A fotós diákok jöjjenek utánam! – Amúgy volt valami konkrétum, amikor kiválasztották, hogy a tanárokat melyik foglalkozásra osztják be? Mert én nem láttam rendszert benne, tekintettel arra, hogy Mr. Faraize nem tűnt annak a nagy fotóművésznek. Ennek ellenére Peggy, Melody és Nathaniel szó nélkül követték. Plusz a tizenkettedikből volt egy lány, aki nagyon ismerősnek tűnt. Kávébarna haja a melléig ért, sőt ugyanolyan frufruval dicsekedethetett, mint Mirtill. De még a szemük is ugyanolyan volt, az a szinte már fekete írisz.
- Én a videósokra fogok felügyelni. – Oh, miért volt ilyen jókedvű Borisz ettől a hírtől? Én a legszívesebben sírva fakadtam volna, de végül nem tettem. Azt hiszem még egész jól is jártunk. Mindenkire ezt mondtam volna, aki nem Mr. Werner. De akkor is! Nem találhattak volna valaki olyat, aki mondjuk legalább egy kicsit ért a kamerához? Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, mert akkor Borisz egész biztos megorrol rám. A nem létező bajszom alatt morogva hagytam, hogy Armin belém karoljon és elkezdjen ráncigálni a férfi után. Egyenesen a könyvtárba mentünk. – Íme a mai legjobb barátjuk! Egy új, könnyen használható kamera!
Szívesen tettem volna megjegyzést a legjobb barátos mondatára, de mielőtt megszólalhattam volna Armin belém fojtotta a szót. Hatalmas mosollyal az arcán tanulmányozta a kamerát. – Király!
- Ja, alig várom, hogy elkezdjük. – Bólintott Rau is, közben fél kézzel eltolta a közelében sertepertélő Viktort. Na, mit mondtam?! Tudtam, hogy rá fog mozdulni szerencsétlen lányra! Hol a tapsom, vagy a nyereményem?
- Patrick a „főbűnöket” választotta témának. Ki kell választaniuk a hét főbűn egyikét, és azt kell megfilmesíteniük. – Jó, az agyam hivatalosan is felmondta ma a szolgálatot. Általában a művészetek közben az ember egészen kikapcsolódik, belezuhan az általa választott világba, de ez itt most nem fog menni. Ha ők mondják meg, hogy mit csináljak, akkor biztos nem.
- A féltékenység, lustaság és egyéb ilyesmik közül kell választanunk? – Én inkább meghúzódtam a háttérben és nem kívántam részt venni a társalgásban. Inkább a gondolataimba szerettem volna merülni, elkerülni a felesleges párbeszédeket ezzel a szőke hetérával, aki minden jel szerint tudja, hogy mik azok a főbűnök.
- Ott van még az irigység, a harag, a kevélység, a jóra való restség, a fösvénység, a torkosság és a paráznaság. – Sorolta szép sorjában Rau. Ezekről eszembe jutott egy Leander Rising szám. Nyolcadik főbűn, én vagyok tűz... kezdtem el magamban dúdolgatni, közben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a paráznaságot választanánk. Az egy jó téma és izgalmas anyagot lehet kihozni belőle. Az már viszont egy másik kérdés, hogy hogyan terveztük mindezt megvalósítani.
- Köszönjük szépen, mindentudó kisasszony! Ezt én is tudtam! – Amikor Amber arrogánsan hátravetette a haját, majd úgy nézett Raura, mintha a következő pillanatban kiakarná tépni a torkát, akkor csak a lány kérdőn felvonta a szemöldökét. Unottan meredt az osztálytársamra. Persze, hogy nem félt tőle, mégis ki fél Ambertől? Valami jellemtelen kis szarházi talán, de hogy ijesztő nem volt, az egyszer biztos. Sokkal inkább nevezném szánalmasnak, idegesítőnek, kényes kis kurvának. És ahogy elnéztem a végzős lányt megállapítottam, hogy most leginkább bosszantja a szőkeség és mindjárt elfogy a türelme. Valamilyen szinten megtudtam érteni.
- Nekem tetszik a téma. – Végül Viktor visszavonulót fújt és ideiglenesen felfüggesztette a lányt ostromlását. Mindemellett persze, hajlandó is volt odafigyelni a feladatra. Azt hiszem, hogy ennél többre ne is számítsunk tőle. Leginkább azért, mert körülbelül oly annyira tűnt lelkesnek, mint én. Ha tippelnem kéne, hogy melyikünknek fogják kevesebb hasznát venni, akkor nem egoizmusból, de minden kétséget kizárólag magamra szavaznék. Mondjuk ez nem nevezhető valami jó dolognak, de máris elegem lett a mai napból. Pedig még szinte el sem kezdődött.
- Mindenesetre mindenkinek le kell adnia a voksát valamelyik főbűnre. Egyenlő szavazatok esetén nekem kell döntenem. – Szerintem senki se lepődött meg azon, hogy Armin a jóra való restségre szavazott, arra hivatkozva, hogy legalább nem lesz fárasztó a munka. Ámen! Nekem is ennyi kedvem volt dolgozni, de a mai nap folyamán másodszor kellett meglepődnöm a szőke hetérán. Amikor a fiú felvetette az ötletét, akkor a lány egyszerűen csak megkérdezte, hogy mégis mit akar ezzel kezdeni, egész felvétel alatt aludni? Sajnos így történt, hogy elég hamar le lett szavazva a jóra való restség, de ami azt illeti a paráznaság is. Elég egyhangúan lehurrogtak minket Viktorral, talán kicsit hátborzongató is volt, hogy ugyanarra voksoltunk. Különben is, kit érdekel, hogy zavarba ejtő lesz az eredmény? Legalább lesz.
- Armin, a témád unalmas, Rikoé legalább izgalmas, de megvalósíthatatlan. – Zárta le ennyiben a témát Rau, mire ugyanolyan mozdulattal felvontam a szemöldökömet, ahogy ő az előbb. – Szerintem van itt egy főbűn, ami az itt tartózkodók kilencven százalékára igaz. Bocs, de kimondom, mindannyian kevélyek vagyunk, egoista parasztok.
- Szerintem fel kéne vennünk Ambert. – Kapott a lány szavain Viktor és máris elkezdte tervezgetni, hogy milyen nagyszerű és nélkülözhetetlen szereplője lenne a kisfilmünknek a hiú kis fruska. Emberek, én megmondtam, hogy neki több hasznát fogják venni, mint nekem. Nem szívesen, de kimondom. Már megint igazam volt.
- Tényleg fel akartok venni? – Mielőtt édesem olyan téveszmék pattannak ki a fejedből, hogy tetszel a srácnak, jobb lenne leállítanod magad. Bár látszott az arcán, hogy még mindig nem találta meg az összefüggést, odáig és vissza volt a gondolattól, hogy egész nap őt filmezzük. Amilyen felfuvalkodott, önhitt kis fruska, rá is szolgált erre. Különben pedig, ameddig nem jön a közelembe az a kamera, addig felőlem alieneket is filmezhetünk, az se érdekelne. –Benne vagyok! Tőlem lehet a kevélység is, ha én lehetek a főszerepben.
Miután a két végzős is a kevélység mellett döntöttek, már nem volt visszaút. Négyen voltak ellenünk, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy öten. Ameddig Amber a fellegekben szállt és elégedetten mosolygott mindenkire, addig Armin valami kalózátok féleséget morgott az orra alatt. Borisz mit sem törődve velük elkezdte magyarázni a kamera helyes működését. Szerintem majomnak nézett minket, vagy nem tudom, de szerintem betanulta a leírási útmutatót és azt adta elő most nekünk.
- Neki is aztán sok hasznát vettünk... – Most már hangot is adott a nemtetszésének a kocka fiú. Felháborodva meredt a könyvtár ajtajára, ahol az imént tűnt el a felügyelőtanárunk. Ösztönösen fogott el az elégedettség és csak a józan eszem gátolt meg abban, hogy ne táncoljak erre. Már megint igazam volt, babe! Lehet, hogy csak magamban mondtam, de az is körülbelül annyit számít, mintha hangosan jelentettem volna ki. Borisz egyáltalán nem ért ezekhez a dolgokhoz, technikai analfabéta. Annyira nem akarta közel tudni magához a kamerát, hogy még itt is hagyott minket. Ami mondjuk nem volt valami szép dolog, de legalább nem hátráltat minket. Már csak az a kérdésem, hogy ő mégis hova ment el? A tanária? És ott mit csinál? Csupa rejtély, de egyikre se fogok választ kapni. Szomorú az élet, pedig jobban érdekelt volna, mint ez a kis film.
Valószínűleg a fekete fasz felfedezte az elégedett mosolyomat, ugyanis pillanatok múlva megszólalt. – Akár Rikot is felvehetnénk.
- Nyald ki a seggem Viktor. – Pillantottam élesen a fiúra, amikor akár egy perc erejéig is megfordult a fejében, hogy egy szinten emlegessen engem Amberrel. Szerinted hagyni fogom, hogy ennyire negatív értelemben tűntessetek fel az egész iskola előtt? Arról álmodozhatsz kisapám. Előbb fogom megengedni, hogy ledugd azt a gusztustalan nyelved a húgom torkán, minthogy akár egy másodperc erejéig is benne legyek ebben a nevetséges kis filmben. Azt elismerem, hogy néha egy egoista paraszt vagyok, Rau szavaival élve, de sohasem vetném el annyira a sulykot, mint a primadonna hercegnő. Különben is, majd miután fogytam egy tízest és edzettem egy kicsit a karomra, utána megint önelégült leszek és behúzok neked ezért. Addig is viszont maximum a haragot tudják rám kenni a főbűnök közül. A többit teljes bizonyossággal letagadom.
- Arról szó sem lehet! – Amber foggal és körömmel küzdött azért a szerepért, amire igazából rajta kívül senki sem jelentkezett. Minden szánalmas kis szalmaszálat megragadott annak érdekében, hogy a többieket lebeszélje arról, hogy akár én is eljátszhatnám azt a szerepet. Először is önmagát az egekig dicsérte, néhány mondatának értelme sem volt. Utána az önbizalmamon próbált csorbát ejteni. Rondának nevezett, vattacukor fejűnek, a ruháimat szedett – vedettnek hívta, közölte, hogy egyáltalán nem illenék a szerepbe, utána meg nemes egyszerűséggel lekövérezett. Az utolsó mondatodért halott leszel te istenverte picsa, ebben pedig maga a jó Isten sem gátolhat meg. De majd csak holnap, különben belekényszerítenének abba a retek szar kisfilmbe. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a lány, de megakartam bizonyosodni arról, hogy még mindig jobban nézek ki nála. Csak felvontam a szemöldökömet, majd végignéztem magamon. Fekete cicanadrágot vettem fel az inghez és egy ugyanolyan színű magas talpú szandált választottam ehhez az összeállításhoz. Kiegészítőnek pár gyűrűt, karkötőt és nyakláncot magamra aggattam, a sminkemről pedig tudtam, hogy kifogástalan. Nem tudom mi baja volt, én megelégedtem a látvánnyal, ráadásul sikerült barnulnom valamennyit tegnap délután. Bocs, de sokkal jobban és ízlésesebben néztem ki, min te. – Mikor kezdtek már el felvenni?
- Csigavér királylány! – Idegesített, hogy még mindig úgy nézett rám, mintha elakarnám tőle bitorolni a szerepét. Nem vagyunk már gyerekek, a játékodat se fogom elvenni, szóval ezzel a lendülettel hűtsd le magad! – Filmötlet is kell, vagy csak úgy vakvágtában neki akarsz kezdeni?
- Ha már ez a témánk, csinálhatnánk egy valóság show – t a szőkeség hétköznapjairól. – Armin már közel sem volt olyan lelkes, mint kezdetben. A modellért, az ötletért, úgy általánosságban semmiért sem volt oda. Szerintem már arról is lemondott, hogy akár még jól is fogjuk magunkat érezni. Nem is értem, hogy mi volt a problémája. Pedig Amber tökéletes mintapéldája a kevélységnek. Kár, hogy ezt csak kevesen látják be.
- Nagyszerű ötlet! – Szerintem mindenkinek volt egy igen összetett véleménye a lányról és nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek pozitív legyen. A legtöbb ember ki nem állhatta a hozzá és a barátnőihez hasonló libákat. Valószínűleg, legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok benne biztos, Amber is tisztában volt azzal, hogy a kevélység egy negatív tulajdonság. – Tisztában vagyok az értékeimmel. Bocs, de ez egy erősség.
- Mintha ezt már hallottam volna ezelőtt egy egoista szájából. – Gondolkoztam el tettetetten, de őt ez nem igazán hatotta meg. A megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, ahogy én szoktam az idegesítő emberekét. Még a haját is dobálta, tette – vette magát és próbált úgy viselkedni, mint egy nélkülözhetetlen személy. Ez egészen addig ment, amíg rá nem förmedt a kamerát tartó Raura. Számon kérte rajta, hogy mégis mi a fenét művel, mire a lány csak felvont szemöldökkel, lazán válaszolt.
- Felvettem, ahogy beszélsz. – Közölte, utána újra ráfókuszálta a kamerát. Ahogy annak rendje és módja a szőkeség teljesen bepipult, a nyakán kúszott fel a vörösség. Rikácsolni kezdett, körülbelül olyan hangfrekvenciákkal, amiktől még a denevérek is megsüketülnek. Szerintem ennek a lánynak is pont ugyanilyen a kommunikációja. Amíg kibocsájtja ezeket a hangokat, addig megsüketül, különben velőt rázó sikolyként élné meg. Legalábbis én így éltem meg, amikor elkezdett arról hadoválni, hogy nem volt eléggé felkészülve, biztos rémesen állt a haja, meg a tököm tudja még milyen kifogásai voltak. Annyi viszont biztos, hogy Rau nem tartozott a türelmes személyek közé, ugyanis pár másodperccel később elszakadt nála a cérna. A kamerát szinte a földhöz baszta, de még épp időben kapott észhez, így csak a fogait csikorgatva közölte a lánnyal, hogy tegyen már úgy, mintha nem is egy felvétel készülne róla. Mert általában a spontán beszélgetések szoktak a legjobban elsülni és ebben félig meddig igazat adtam neki.
- Követelem, hogy valaki más tartsa a kamerát! – Ennek a lánynak mindig akad valami mondanivalója? Nincs olyan pillanat, amikor befogná a lepcses, idegesítő csőrét? A hisztérikájától a falnak mentem volna, de Rau is ezen a véleményen volt. Nemes egyszerűséggel beintett és elküldte a jó édes isten tudja hova. Már mindenki a határait súrolta, idegesek és feszültek voltunk. A szőkeség folyton adta a műsort, a veszekedő partnere pedig nem bírta idegekkel és olyan válogatott szitokáradatot zúdított a könyvtárra, amennyi káromkodást még az életben nem hallottam. Hát, legalább minden nap tanul valami újat az ember.
- Mielőtt eltöritek a kamerát, átveszem. Ha vérfürdőbe fulladna a dolgok mindenképpen meg kell örökítenem. – Vette ki vigyorogva Rau kezéből a kamerát Armin, máris sokkal jobb kedve volt. A két lány csak közömbösen megvonták a vállukat, utána ott folytatták a veszekedést, ahol felfüggesztették. Úgy acsarogtak egymásra, mint két veszett pitbull. Raunak egyáltalán nem tetszett Armin ötlete és ezt Amber szemébe is mondta, aki jó szokásához híven kiakadt és kikérte magának. Megvádolta azzal a végzőst, hogy csak kiakarja fúrni a helyéről, de ez úgy sem fog sikerülni. Már megint azt hitte, hogy el akarjuk tőle venni a főszerepet? Kezdett elegem lenni ebből a témából.
- Gyere, keressük meg az előadót! – Fogyott el végül a türelmem. Inkább elmenekülök az ausztrál bácsihoz, minthogy tovább kelljen hallgatnom ezt a cirkuszt. Csoda, hogy a szomszédos termekből még nem jött át valaki, hogy duguljunk el. Eleinte Armint akartam magammal vinni, de ő lerázta magamról a kezét és közölte, hogy itt akar lenni, ha összeverekednek. Így kötöttem ki Viktor mellett, akinek még ideje se volt reagálni, amikor karon ragadtam és kihúztam magam után a könyvtárból. Igazából nem volt más választási lehetőségem. A végzősöket nem ismertem, még csak látásból sem. Az pedig elég furán vette volna ki magát, ha egy szó nélkül kirángatom őket. Oh, lehet, ezt kellett volna tennem. Én sokkal jobban, ők meg ezerszer rosszabbul jártak volna. – Mr. Savin!
Mondhat bárki bármit, engem még maga Gandhi se vett volna rá, hogy tegezzem ezt a bácsit. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem mennek az embernek. Az csak mellékes dolog volt, hogy valamilyen formában a tanárunknak számított, de az igazi indok...! Úgy nézett ki, mint az ördög jobb keze, azokkal az apró szemeivel, a mindig naprakész mosolyával és a kis szakállával... brrr.... kirázott tőle a hideg. Azok tuti nem a szentlélek szemei..! Még azt a lehetőséget se zárom ki, hogy nagyon is közeli ismeretségben vannak Mr. Lewis – el.
- Ó, jó napot kedves diákok! A videós foglalkozás tagjai, nincs igazam? – Nézett fel a lapból, amin az imént még nagyon komoly arckifejezésében dolgozott. Ez az alak még a szabadidejében is rajzol és alkot? Igazi művészlélek, nem hiába pont őt hívta meg az igazgató. Lehet, hogy egyszer az életben végre valamit jól csinált az a koca? Azért ennyire nem innék előre a medve bőrére, még a végén el kéne ismernem, hogy igazgatóhoz méltóan viselkedett. Most viszont nagyobb gondom is akadt, mint például az előadó. Kedvesen mosolygott ránk és türelmesen várta, hogy mit fogunk mondani. Én nem viszont nem hittem el ezt az álcát. Valaminek kell lennie a háttérben, mert valami mindig van. Én ilyen komoly dolgokon gondolkoztam, erre Viktor képes volt leakadni azon, hogy honnan tudja a faszi milyen foglalkozáson veszünk részt? Ugyan már kérlek, ez egyáltalán kit izgat? Engem biztos nem, mint rájöhettetek! Még csak meg sem fordult a fejemben. Meg amúgy is, ennél sokkal fontosabb dolgaink is akadtak. – Jó a memóriám. Láttam, ahogy az előbb elhagyják a tornatermet Borisszal.
- Ez mind szép és jó, de fontosabb megbeszélnivalóink is akadnak! – Mielőtt még jobban belegabalyodtunk volna az előadónak félelmetesen jó az arcmemóriája témába, én egyetlen egy mondattal véget vettem ennek az egésznek. Ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal meredt rám, ahogy Alexy anyukája szokott, ennek hatására pedig elhúztam a számat. Már csak ez hiányzott nekem, még egy pókerjátékos. De ha az életem is múlik rajta, akkor is megoldást találok a problémámra, hogy minél hamarabb elszabadulhassak. Ha végre erőt vesz magán a bácsika és elmondja, hogy milyen formában dolgozzunk, akkor máris boldogabb ember leszek. – Megakadtunk a munkában, a felügyelő tanárunk pedig lelépett valahová Isten tudja hova. Nézeteltérések akadtak a csapaton belül, fogalmunk sincs, hogy milyen technikával kéne dolgoznunk, ráadásul a film témája sem biztos.
- Mit értesz technika alatt kedvesem? – Ha még egyszer kedvesemnek szólít, akkor azt, ahogy egy ceruzával átszúrom a gégéjét és hagyom a saját vérében megfulladni. Most már biztos voltam abban, hogy ez alak az ördög jobb keze! A szemeimmel próbáltam visszaküldeni a Pokolba, közben Viktor felvázolta a helyzetet. Elmondta, hogy valaki szeretné előre megírni a szöveget, ami néha beválik, de a mi esetünkben hatalmas katasztrófához fog vezetni. Persze, ezt csak én fűztem hozzá magamban, mert a fiú azzal folytatta, hogy a többiek improvizálni akarnak. Annyira sikerült közös nevezőre jutniuk, mint nekünk, kettőnknek. Mintha elkezdtem volna oroszul beszélni a sráchoz, ő pedig németül válaszolna. – Jöjjenek közelebb!
Nincs sok kedvem hozzá, én csak azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek. Már maga ez a művészeti nap is rémesen indult, erre még ez is? Valaki öljön meg... Már éppen megfordultam volna, hogy inkább leléceljek, amikor a fiún volt a sor, hogy maga után rángasson. Önző fasz! Szerintem egyedül is nagyon jól boldogulnál!
A véleményünket kérdezte a munkájáról, ami semmilyen értelemben sem számított normálisnak vagy hétköznapinak. Már a rajzórán is utáltam, amikor különböző anyagokból kell valamit összehoznunk, erre az ördög jobb keze azt várja, hogy bármi pozitívumot is mondjak a művére? Arra várnia kell még pár évet, úgy se viszi el egy szélütés. Szívós öregnek tűnik.
- Hát... – Eljött az a pillanat, amikor kivételesen ugyanazon a véleményen voltunk Viktorral. Mindketten ódzkodtunk a válaszadástól. Körülbelül olyan pillantást vetett rám, hogy Te vagy a művészlélek, mondj valamit! Én meg azt mondom, hogy bazd meg!
- Nem azt kérdeztem, hogy szépnek találják e, hanem inkább azt, hogy milyennek találják ezt az alkotási módot? – Jó, mert szépnek egyáltalán nem találtam. Sokkal inkább volt groteszk. Ezt a férfi szemébe is mondtam, aki próbált jobb belátásra bírni, de nem fogta fel, hogy rohadtul leszartam. Újra és újra meg kellett néznünk, hogy mégis mi a retket ábrázol az a rohadványos szar. A legszívesebben összetéptem volna azt mondva, hogy tessék, ebben gyönyörködjél tata! Sajnos ilyet nem csinálhattam, de legalább egy valamire rájöttem. Persze, hogy nem tudott volna rávenni Gandhi, hisz itt állt újjászületve előttem húsvér emberi alakban. Ezt az embert nem lehetett kihozni a sodrából és csak úgy szórta a bölcseleteket. Végül nagy nehézségek árán megvitattuk a torkosságról készített munkáját és sikerült elérnünk, hogy velünk jöjjön. Azt hiszem, hogy a kelleténél több időt vesztegettünk el ezzel a feladattal és félő volt, hogy mire visszatérünk, valakit holtan találunk a könyvtár padlóján. Nagy kérés lenne, hogy Amber legyen az?
- Újra kezded?! – Már a folyosó végéről is hallatszott Amber elviselhetetlen hangja, így dühösen fújam egyet. Nem kerülte el a figyelmemet Patrick pillantása, de az arca még mindig megfejthetetlen maradt. Hogy mit gondolt a reakcióimról azt el nem tudtam volna dönteni. – Kizárt, hogy ezt bárkinek is megmutassuk!
- Egyetlen egy percre fogd be a szádat, hogy a gondolataim levegőhöz tudjanak jutni! – Mindenki életben van, ez pedig lehangoló. Lehet, hogy még mindig veszekedtek, de kezdett unalmas lenni a műsor. – Ha továbbra is ilyen kiállhatatlan leszel, akkor a ballagásomra fogunk végezni!
- Amber és Rau... – Kezdett bele a férfi, de Rau egyetlen egy mozdulattal beléfojtotta a szót. Dühösen közölte, hogy csak a barátainak van joguk így hívni. Az más kérdés, hogy ezek szerint a lány valamelyik szülője Buddhista, ha már a huszonegy pokol egyikének nevét kapta. Még jó, hogy Raurava lett és nem Andhatamisra. – Rendben, akkor Raurava.... úgy látom, mindkettejüknek erős egyénisége van. Ez jó lehet a projektjük szempontjából. Melyik főbűnt választották?
- A kevélységet. – Ameddig ők a témáról diskuráltak, addig én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik asztalon. Még szerencse, hogy az egyik könyvespolc mellé telepedtem le, legalább lesz valami olvasnivalóm. Óvatosan a címkékre pillantottam. Dosztojevszkij? Bűn és Bűnhődés? Nem tudom, hogy melyik a lehangolóbb.
- A legfontosabb, hogy jó színész játssza a főszerepet. – Nem érdemli meg ez a könyv, hogy egy olyan hisztérika arcában végezze, mint Amber. De olyan nagy a késztetés.
- Nem feltétlenül. Ne felejtsék el, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel, és a szűkös idővel nem fognak tudni hagyományos filmet forgatni. – Végül inkább mégis levettem a helyéről azt a könyvet és elkezdtem lapozgatni. Megpróbáltam megkeresni a kedvenc részeimet, hogy újra olvashassam. Ameddig a többiek elkezdtek a témáról vitatkozni, addig én belemélyedtem a sorokba és felidéztem a pillanatot, amikor először tartottam a kezeimben. Újraolvasni egy történetet olyan fura érzés, mert nagyjából tudod, hogy mi fog történni, de jobbik esetben még mindig odáig és visszavagy tőle. Ugyanúgy megtudsz lepődni és sírni a szomorú jeleneteken. Többször egymás után felhúzod magad az idegőrlő részeken... ráadásul, ha olyan könyvet olvasol újra, aminek függő vége van, akkor a legszívesebben a falat kapargatnád, mert az író ott hagyott a levegőben.
Ameddig a többiek egy számomra teljesen érdektelen témába bonyolódtak bele, addig én totálisan elmerültem a kis olvasmányomban. Persze nem tudtam átszűrni a hangjukat, éppen ezért hallottam Amber orbitális baromságait, amiktől még az előadó szava is elakadt pár pillanatra. Már éppen felcsattantam volna, hogy fogják be, amikor kivágódott a könyvtár ajtaja és belépett rajta a korábban ismerősnek titulált lány Nathaniel társaságában. Amin viszont meglepődtem, hogy mögöttük Mirtill és Castiel ballagott, mint valami kísérőgárda.
- A fényképészet és a festészet foglalkozás diákjai, ha nem tévedek. – Már megint az a van valami a háttérben, de úgyse jöttök rá mi mosolyát villantotta. Ezzel kezdett az őrületbe kergetni, pedig csak alig pár órája ismertem. Azt hiszem, kezdett bekerülni a top öt személy listámba, akik pillanatokkal az ismeretségünk után felhúztak. Castielt és Viktort viszont senki sem tudja felülmúlni. Ahhoz őstehetségnek kell az embernek lennie.
- Igen. – Fásultan felemeltem a fejemet és akkor egy pillanatra azt hittem, hogy a kelleténél kicsit fáradtabb lehetek, ha kettőt látok Mirtillből. Ott álltak egymás mellett, ugyanazzal a kávébarna hajjal, sötét, szinte fekete szemekkel és hasonló stílusú ruhákkal. Talán az volt a legszembetűnőbb különbség kettejük között, hogy az egyiküknek mellig érő haja volt. Ennyinek köszönhették, hogy az ember nem keverte össze őket. De azt leszámítva, mint két tojás.
- Ti ikrek vagytok? – Kérdeztem teljesen feleslegesen, mert a válaszban biztos voltam. Nincs az az isten, hogy két egyidős lány, ugyanabba az iskola és osztályba járjanak, akik ennyire hasonlítanak egymásra. Viszont abból, ahogy egymásra néztek lehet, levágtam, hogy csodák márpedig léteznek. Aztán megláttam Castiel arcát, akinek az ajkai sunyi kis félmosolyra húzódtak. Ő biztos tud valamit, majd később kiszedem belőle!
- Mr. Savin, szükségünk lenne a segítségére, és ahogy látom, nem vagyunk egyedül. – Pillantott óvatosan Mirtillre a szőke hajú srác, de a lánynak még ezt a mozdulatot is sikerült kiszúrnia. Undorodva elhúzta a száját, a következő pillanatban pedig fintorba torzult az arca. Mielőtt még bármit reagálhatott volna Nathaniel a végzős lány sarkon fordult és démonűzéshez hasonló mozdulatokkal eltávozott köreinkből. Azt hiszem, hogy nem nagyon csípi a DÖK elnököt.
- Természetesen mindjárt megyek! – Szerintem nagyon örülhetett annak, hogy végre itt hagyhat minket, de az arcáról az istenért se akart lehervadni az a mosoly. – Azt hiszem, a kezdő filmkészítőink már tudják, hogy mit kell csinálniuk.
Miközben néztem a távolodó alakját elgondolkoztam azon, hogy valamivel is közelebb kerültünk – e a megoldáshoz, mint előtte. Lehet, hogy lemaradtam valami lényeges információról, amit valahogy mégis sikerült az agyamnak megszűrnie. Igazából nem csodálkoznék azon, ha így lenne, hajlamos vagyok ilyen dolgokat csinálni.
- Nekem tök mindegy mit csinálunk, csak mennyünk ki az udvarra. Kezd kicsit fülledt lenni a levegő itt bent. – Pattantam fel az asztalról, de előtte még gondosan visszahelyeztem a Bűn és Bűnhődést. Azt hiszem, hogy neki hála sikerült kivonni magam a forgalomból. A célom elérve, már csak valahogy haza kéne lógnom.
- Ez egy jó kezdőpont. – Dicsért meg Armin, mire kérdőn rápillantottam. Komolyan elhitte, hogy én bármit is hozzátettem ehhez a kisfilmhez? Ha véletlenül valaki átértelmezte a szavaimat és az jött le neki, hogy tettem egy javaslatot, akkor nagyon rossz úton halad. – De előtte... állj a kamera elé. Úgy érzem, hogy szeretni fog téged.
Bazdmeg, mi vagyok én, holmi cirkuszi állat? Lehet, hogy Ambernek bejön ez az életstílus és az, hogy egy kamerát tolnak az arcába, de mi két teljesen külön világ vagyunk! Ösztönösen szorult ökölbe a kezem, a fejemet pedig elöntötte az a bizonyos féle vörös köd.
- Armin, lenyeletem veled azt a szart, ha nem viszed az arcomból! – Én tényleg kiakartam verni a kezéből, de Amber már megint besértődött valami miatt. Ugye nem már megint arról van szó, hogy valaki el akarja venni tőle azt a nevetséges szerepet? Elegem volt ebből a faszságból... Ráadásul kinek képzeli magát, hogy csak úgy lökdös engem?!
- Kizárt dolog! Arról volt szó, hogy engem fogtok felvenni! – Na, jól van aztán kisanyám... most rossz emberrel húztál ujjat. Visszasétáltam a kamera elé és nemes egyszerűséggel arrébb löktem a lányt, hogy először is tudja milyen érzés volt nekem. Csak szerintem én tízszer olyan nagy erővel taszítottam rajta.
- Ha már nem rezegne alattam a léc, akkor isten a tanúm, hogy itt helyben kihajítanálak az ablakon! Azt hiszed, hogy aláírtál valami szerződést vagy mit?! Fogd fel, hogy senki se pályázik erre a nyomorék szerepre rajtad kívül! – Amber némán hápogott, feltehetőleg nem tudta, hogy mit válaszoljon erre. Nem is baj, fogja csak be a csőrét vagy esküszöm mondom, hogy én teszem, de abban nem lesz köszönet!
- Mindannyian ellenem vagytok! Szólok az igazgatónőnek! – Úristen, mondja valaki, hogy ezt a mondatot csak képzeltem. Körülbelül a lelki füleimmel azt hallottam, hogy Megyek és megmondalak az anyukámnak! Ennél gyerekesebb már nem is igen tudott volna lenni. Mielőtt elszóltam volna magam, gyors lekopogtam az egyik asztalon.
- Most, hogy a hisztérika abbahagyta a nyávogást, akár dolgozni is kezdhetnénk! Nem akarom, hogy az utolsó pár napom a suliban kudarcba fulladjon. Az a minimum, hogy megnyerjük ezt a béna versenyt és a szülők odáig és vissza lesznek a munkánktól holnap! – Mordult fel ellenmondást nem tűrő hangon Rau, úgy, mint egy igazi főnök, akinek már a töke is kivan. Lehet, hogy ösztönözni vagy valami hasonlót próbált, de nekem az utolsó mondatától automatikusan ráncba szaladt a homlokom. Előre éreztem, hogy az a holnapi nap lesz maga az első világháború kezdete. Csak eszembe kellett jutnia annak, hogy anya annyira lelkes volt a hírtől, mint én aktív a mai nap folyamán. Erre mondanák azt, hogy anyja – lánya? De én nem vagyok olyan, mint ő... legalábbis nagyon remélem. Kettőnk között ég és föld van! Igen, én sohasem lennék képes megcsalni a barátomat és így elhanyagolni a gyerekeimet. Az utóbbi időt figyelembe véve kíváncsi leszek, hogy hogyan fog viselkedni holnap. Az lenne a legjobb, ha megemberelné magát és igazi szülőként viselkedne, de van egy olyan erős gyanúm, hogy akkor kiborulna nálam a bili. Nem tudnám elviselni, hogy ennyire megjátssza magát mások előtt. Mit meg nem adnék azért, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint Lorelai és Rory anya – lánya viszonya. Azt hiszem, túl sokat kérek. Én csak azt szeretném, ha az egyik szülőmmel köszönőviszonyban lennénk és nem koptatna le, amint alkalma adódna rá. Apa...
A férfiról ismételten eszembe jutott az a Rúzsa Magdi szám, amitől reggel annyira kikészültem a kertészklubban. Ahogy a sorokon kezdtem gondolkodni, az értelmén és igazából a lefordított változaton... egyszerre csak úgy éreztem, hogy a szívemből szól. Nem hittem volna, hogy valaha mondok ilyet egy számra, de most rendesen beletalált a közepébe a szövegíró. Tudtam, hogy Gary Jules írta és az eredeti valamennyivel másképpen hangzik, de itt most nem ez volt a lényeg. Hanem, hogy megszólaltatott valamit és pusztán egy sorától magamba zuhantam az emlékek hatására. Ami azt jelenti, hogy meg van a dal, ami akár rólam is szólhatna. Erre igazán szerettem volna más körülmények között rájönni, de azzal kell beérni, amit az élettől kapunk.
- Zavarlak? – Két kopogás hangzott a nyitott ajtómon, mire a hang irányába fordultam. Mivel a családtagjaim igen nyíltan leszarják a komfortzóna fogalmát, így eléggé lecsökkent a lehetőségek száma. Ráadásul eltéveszteni se lehetett volna annak a férfinak a hangját. Miután egész nap kattogtam a fejem rendesen meg lett dolgoztatva. Pihenő és alvás után kiáltozott, de csak kilenc óra volt. A szemeimet le nem vettem volna anya barátjáról, de a kezeimmel az ásványvizes palackom után kutakodtam, amit délután felhoztam magamnak. Mindemellett az ablakom tárva nyitva volt, hogy egy kis levegőhöz jusson az agyam. Csak gáz, hogy valószínűleg az esti hidegtől holnapra tüdőgyulladást kapok.
Csak óvatosan megráztam a fejemet, mire Mr. Lewis beljebb lépett. Fürkészve néztem az arcát és most először nem éreztem azt, hogy annyira utálnám az előttem álló férfit. Félreértések ne essenek, egyáltalán nem tudtam bízni benne és egy utolsó féregnek gondoltam, de muszáj volt a vasárnap este után átgondolnom pár dolgot. Nem tud az ember átsiklani az a tény fölött, hogy a mostohaapja jobban figyel rá, mint az anyja. Ráadásul ez a férfi megvédett és kiállt mellettem. Először azt hittem, hogy ez csak egy rossz vicc és mindjárt a képembe röhög. De felemelte a hangját anyával szemben, azért, hogy engem védjen. Egy pillanatra szóra nyílt a szám, de végül meggondoltam magam. Ha csak arra gondoltam, hogy valamit meg kell köszönnöm neki, arról elfogott egy bizonyos féle rossz érzés. Értitek, nem? Ezt a lépést megtenni hatalmas dolog lenne, mintha kinyitnám neki az ajtót, ahol a bizalmamat tárolom az emberek iránt. Nincs azon a szinten, oh de még mennyire! Nagyon sokat kell érte dolgoznia, de elindult felfelé azon a cuki kis csigalépcsőn.
- Kérdezhetek valamit? – Szólaltam meg végül hosszúra nyúlt csönd után. Valami igazság csak lehetett abban, hogy Mr. Savin az ördög jobb keze. A férfinak még csak meg sem rezdültek az arcvonásai, türelmesen várakozott. Annyira nem ezt vártam volna tőle. Ő más, egy gyerek nem feltétlenül hasonlít a szüleire. Az ő esetükben sem, hisz Mr. Lewis angyali türelemmel volt megáldva és nagyon jól tudta leplezni az igazi érzéseit. Sohase láttam dühösnek, tegnap is nyugodt volt, mégis tekintélyt parancsoló hangon szólalt fel. Mindig ott ült az a kellemetlen mosoly az arcán, ami a kérdésem hallatára szélesedett.
- Ugyanarról akarok beszélgetni veled, mint amiről kérdezni szeretnél. – Csak kérdőn összevontam a szemöldökömet, mert nem értettem, hogy mire gondol. Sohasem fordult elő, hogy mi kellemesen leüljünk és barátian csevegjünk egyet. Eddig még csak nem is viselkedett úgy, mintha az apánk próbálna lenni, de ezért inkább piros pontot érdemel. – Régen volt, hogy Kyle ennyire közel került volna valakihez. Az emberek nem szeretik az őszinteséget.
- Én szeretem.
- Nem, te a fiamat szereted. – Habozás nélkül mondta, ettől pedig bosszúsan lebiggyedtek az ajkaim. Mit akart ezzel mondani? Persze, szeretem a férfit, de ez most mit számít? Gondolom ő is szeret és nem csak jóindulatából barátkozott össze velem. Legalábbis nagyon remélem, hogy kedvel. – Köszönöm, hogy te nem vagy olyan. Akik más hazug szavai miatt elhagyják.
- Ez term...
- Ne vedd természetesnek a barátságot kisasszony! – Rovott meg játékosan, én pedig egyre jobban elvesztettem a fonalat. Pontosan mit is akar tőlem ez az alak? Mert percről percre egyre kevésbé tudom követni. – Sokszor láttam, ahogy az emberek elfordulnak tőle. Ő pedig válaszul megkeményítette a szívét, felszegte az állát és tovább ment. Szerinted Kyle mit lát, ha belenéz a tükörbe?
A kérdés hallatán majdnem visszaköptem a palackba a vizet, mert nem akartam hinni a fülemnek. Most már bizonyos, hogy fogalmam sincs, miről van szó vagy miért. De mi ez a kérdés? Miért engem basztat vele és nem mást? Ha az összezavarásom volt a célja, akkor gratulálok.
- Az arcára van írva az élet, csak alaposabban meg kell nézned. – Dorgált meg, én pedig még mindig nem tudtam mit reagálni. Egyirányú beszélgetést folytatott magával, a válaszaimat se várta meg. De végső soron választ kaptam a továbbiakban egy kérdésemre. A munkahelye elszívja az összes energiáját és mostanában a kelleténél többet dolgozik, ugyanis más lett a beosztása. Komolyabb ügyekkel foglalkozik. Mert a férfinak túl nagy az igazság – és felelősségérzete ahhoz, hogy elhanyagolja a rá bízott feladatokat. Rendőr lett, de nem azért, hogy bevarrja egy nap a húgát, azt csak szórakozásból mondta. Akkor még nem volt őszinte velem, az igazi érzéseit véka alá rejtette. Nem az van, hogy hisz a csodákban. Kyle realista és nem gyakran esik meg, hogy valamelyik végletbe átcsúszna. Tudja, hogy képtelen jobb hellyé tenni ezt az elfuserált világot, de legalább a bűnözéseket szeretné a felére csökkenteni. Igazságos, de néha érthetetlen a számomra. Mert az ő valósága más, mint az enyém. De attól még kedvelem. – Egy nap... az egymás iránt érzett szeretetetek kifogja oltani a másikét.
Nem mondott semmi többet, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
